11. fejezet
Brianék nem húzzák az időt, igenlő szavazataink után egy-kettőre összeállítják a belépéshez szükséges anyagokat és eljuttatják a hangzatos nevű Labour Relation Board-hoz. Ilyesféle hivatal otthon is létezett, Munkaügyi Döntőbizottság néven, ha jól emlékszem.
Belépési szándékunkról természetesen a másik érintett félnek is tudnia kell, így hát megkapja a ház vezetősége az értesítést arról, hogy mire készülünk.
Szerettem volna látni a „President” arckifejezését azokban a percekben, amikor végigolvasta a levelet! Mert nincs itt szó kevesebbről, mint arról, hogy a levegőnek nézett alkalmazottak megtalálják a megfelelő fórumot arra, hogy sérelmeikre elégtételt kaphassanak.
A levél nem marad titokban a lakók előtt sem, erről az elnök asszony gondoskodik, aki másolatok tucatjával szaladgál az épületekben és minden elképzelhető felületre kiragasztja a borzalmas hírt, hogy mire készülnek a caretakerek. Egy átlagos lakó, házbéli útja során így legalább tucatnyi alkalommal szembesülhet a levél tartalmával. Mikor meglátom ezt a plakát dömpinget, nagyot sóhajtok. Bárcsak a vízkárok elhárítását reklámozták volna ilyen szorgalommal! De úgy látszik, az nem volt ennyire életbevágó kérdés.
Körülöttünk csend van, vihar előtti csend és mást nem tehetünk, mint dolgozunk, és közben várjuk a lakók reakcióját. Nagy meglepetésünkre még ez a plakáterdő sem éri el a kívánt hatást. Sőt, néhányan belátogatnak az irodába és gratulálnak ehhez a lépéshez. Bekukkant az öreg nyugdíjas vasúti pályamunkás és már az ajtóból kiáltja felénk.
- Ez az gyerekek! Mindig mondtam, hogy csak a szakszervezet segíthet a melóson! Éhen is haltunk volna, ha nem lenne a világon! - szerinte minden dolgozót megilletné ez a jog, mert mi tagadás, nincs aranyélete azoknak a munkásoknak, akik háta mögött nem áll ez az erő. Szóba kerülnek azok az alkalmazottak, akik minimál órabérért hajtanak, három műszakban, siralmas körülmények között és nem is számíthatnak több pénzre, vagy emberibb bánásmódra.
A tizedikről a hegedűtanárnő telefonál, és a legjobbakat kívánja nekünk. Még gyorsan elmondja, hogy annak idején a város szimfonikus zenekarában is csak akkor rendezték a fizetéseket és a zenekari próbák idejét, amikor a zenészek egy emberként beléptek a szakszervezetbe. Ő aztán igazán tudja, hogy mi a különbség a szervezett dolgozók és a kiszolgáltatottak között.
- Szóljatok csak nyugodtan, ha valamiben segíthetek. Ha kell, levelet írok a bizottságnak, hogy mennyire meg vagyunk veletek elégedve! - bátorít minket.
A mi esetünk remek apropó arra, hogy sokan saját kálváriájukat elevenítsék fel. Egy másik hölgy az éttermet emlegeti, amit a tulajdonos inkább bezárt, mintsem engedje a szakszervezet által diktált fizetéseket érvényesülni.
Ami azt illeti, nálunk is megvan a veszély, hogy előáll a ház vezetősége az ötlettel, mely szerint nincs többé szükségük caretakerre. Kiadják a munkát egy vállalkozónak és az majd küldi az embereit. Tudunk is ilyen esetekről. De azzal is tisztában vagyunk, hogy ezek az ajánlkozók nem sokat érnek. Általában szakképzetlen, kisfizetésű alkalmazottakkal dolgoztatnak, hogy meglegyen a kívánt hasznuk. El sem lehet várni egy ilyen gárdától, hogy az irodai munkát is átvegyék.
A ház lakói közül sokan ügyet sem vetnek a közelgő változásra. Néhány új beköltöző például, akiknek ugyan magyarázhatná az ember, hogy mitől van rend és tisztaság. Ők már így szokták meg. Nem is kérnek a gondokból, nekik az a fő, hogy amikor végre fáradtan hazajönnek a munkából, legalább házon belül minden rendben legyen.
Van olyan is, aki megpróbál továbbra is jóba lenni velünk, de gondosan kerüli a kényes témát. Azért egyszer csak kikotyogja, hogy az ő elvei szerint a dolgozónak tűrni kell.
Néhány lakó azzal fejezi ki rokonszenvét irántunk, hogy szorgalmasan informál a hallottakról. Így szerzünk tudomást a tizenharmadikon lakó nagyfejű, festett szőke férfi kirohanásairól, aki egyébként fodrászszalonokat üzemeltet a városban. Szerinte a lakások értéke legalább harmincezer dollárral csökken majd attól, hogy szervezett dolgozók lesznek a házmesterek.
Szerencsére a többi lakó nemigen osztja ezt a nézetet. Érdekli is a vásárlót, hogy itt a szakszervezet, vagy sem?! Sokkal inkább arra kíváncsi, hogy rendben vannak-e a csövek és egyáltalán, milyen állapotban van a ház. Sőt, még az is kedvezően hat a vacilláló vevőre, ha kiderül, hogy évek óta ugyanazok kezében van az épület és nem holmi vándormadaraktól függ a dolgok menete.
A kedvező és a közömbös reakciók mellett találkozunk a másik véglettel is. Feltűnik egy-két gyalázkodó felirat a közlemény kapcsán. Az egyik kiragasztott papír szélén ceruzával odakapart ákombákom virít: „Szabaduljatok meg tőlük!” Másutt, szintén kézzel írva: „Kirúgni őket!” Amott meg: „Menjenek a pokolba!” Aláírás nincs, mert csak ennyire futotta a bátorságból.
Következő nap reggel, a liftekben füzetből kitépett irkalapon olvasható a szöveg:
„Ez a mi otthonunk, itt nincs helye szakszervezetnek! Gyerünk, tüntessünk, a kihirdetés napján!”
Aláírás itt sincs a kiáltvány után, de rögtön felismerjük a dülöngélő betűkről a nyolcadikon lakó férfi keze írását. Néhány nappal ezelőtt mondta le a második parkolóját írásban. Tán még az irkalap is azonos füzetből való. A levél írója egy állástalan pszichológus, aki már többször hangoztatta, hogy távozásunk esetén szívesen betöltené a megüresedett posztok egyikét.
Még aznap összefutunk vele, nagyot köszön, bátorítóan kacsint, úgy látszik ez is hozzátartozik a konspirációs terveihez, hogy titokban akarja tartani a kilétét. Fel kéne világosítanom, hogy akkor legalább ne kézzel írja a leveleit. De nincs kedvem bántani, nem az a típus, aki az élet napos oldalán szokott járni. Ha jól emlékszem, már évek óta munkát keres. Persze sikerül híveket toborozni elképzeléséhez, mert van itt a házban egy-két cégtulajdonos is, akiknek valóságos istencsapása lenne, ha az ő vállalatuknál is felütné a fejét a szakszervezet. Most, hogy az otthonukat környékezi a veszély, tenni akarnak valamit.
Újabb feliratok buzdítanak a tüntetésre, biztatva a lakókat, hogy minél nagyobb számban jelenjenek meg az eseményen, otthonuk védelmében.
A történtek mozgásba lendítik az elnök asszonyt is. Mivel ő is egy magánvállalkozás részese, tisztában van azzal, hogy nem érdemes ujjat húzni a szakszervezettel. Ha a dolgok elfajulnak, kártérítésért perelhetik a házat, hiszen az ország alkotmányában szerepel, hogy mindenkinek törvény adta joga a szakszervezeti tagság.
Újabb kiáltványt ragasztanak tehát az eddigiek mellé, melyben felszólítják a lakókat, hogy hagyjanak fel a tüntetés gondolatával, különben bajba kerülhet a ház. A levélben még megemlítik, hogy nemigen értik, mi késztetett minket erre a lépésre, mikor ők mindig tisztességes bánásmódban részesítettek minket. De hát, ugye ha élni akarunk a jogainkkal, akkor ebbe nem lehet beleszólni.
Mikor a „tisztességes bánásmód”-ról olvasok, felötlik előttem Debra képe. Nem sikerül előhalászni emlékeimből olyan esetet, amikor figyelmet, vagy legalább némi érdeklődést láttam volna az arcán, ha nagy néha szót kellett váltanunk. Annál többször szembesülhettem a közönnyel, a leereszkedő, anyacárnői ajakbiggyesztéssel. Hát, ha itt ez a „tisztességes bánásmód”, akkor nekem még nem sikerült a beilleszkedés.
Telnek a napok és nem dőlt össze a világ. Elérkezik a nevezetes délelőtt, amikor mindkét félnek meg kell jelenni a bizottság előtt. A házat hárman is képviselik és mivel a „President” is hivatalos az eseményre, el tudom képzelni ennek a kényelemszerető asszonynak a színeváltozásait, amikor miattunk kell mozdulnia.
Mi nem vagyunk jelen a meghallgatáson, hiszen már jogi képviselőnk van. Brian áll majd ki az érdekünkben és Dave a szakszervezet ügyvédje. Nem árt részükről az óvatosság, hiszen felmerülhet olyan formai kifogás is belépésünk ellen, amelynek kivéséséhez igen hasznos a jogok ismerete.
Mi sem vagyunk túl nyugodtak, mert ha itt valamilyen oknál fogva csatát vesztünk, sorsunk meg van pecsételve.
Átidegeskedjük a délelőttöt, nem túl jó jel, hogy még délben sem tudjuk elérni a szakszervezet képviselőit. De a bizottság tagjait sem látjuk visszajönni. Mi történhetett? Mi húzódik ennyi ideig? Mi az, amire nem gondoltunk és most elüt minket a felvételtől?!
Ritát nyugtatgatom, de közben alig várom a megváltó telefoncsengést. Már jócskán benn járunk a délutánban, mikor végre csörren a készülék. Brian harsogja a hírt a készülékbe, hogy igen, sikerült! Hogy miért hagyott minket ennyit idegeskedni, azt is megmagyarázza. Nem csak a mi ügyünkben kellett szaladgálnia a mai nap folyamán. Derűsen meséli a részleteket, úgy tűnik számára is elégtétel volt ez a döntés. A meghallgatáson nem merült fel semmi olyan, mely kizárhatta volna a szakszervezet megjelenését a házban. Végül is a dolgozók - vagyis mi mindketten - igennel szavaztunk, tehát megvolt a belépéshez szükséges többség. Igaz, hogy a háziak tettek néhány erőtlen kísérletet a belépés leállítására, de a meghallgatást végző tanácsos elég határozottan elutasította őket.
- Úgy álltak ott, mint az iskolás gyerekek! - idézi Brian és nem tudja visszafojtani a nevetését.
Győztünk! Győztünk?! Hosszú út áll még előttünk, hiszen még el kell fogadtatni követeléseinket. De ezeket már nem is mi, hanem a szakszervezet jogásza fogja diktálni. Folytatódik tehát a küzdelem, csak éppen más fegyverekkel.
Brianék nem húzzák az időt, igenlő szavazataink után egy-kettőre összeállítják a belépéshez szükséges anyagokat és eljuttatják a hangzatos nevű Labour Relation Board-hoz. Ilyesféle hivatal otthon is létezett, Munkaügyi Döntőbizottság néven, ha jól emlékszem.
Belépési szándékunkról természetesen a másik érintett félnek is tudnia kell, így hát megkapja a ház vezetősége az értesítést arról, hogy mire készülünk.
Szerettem volna látni a „President” arckifejezését azokban a percekben, amikor végigolvasta a levelet! Mert nincs itt szó kevesebbről, mint arról, hogy a levegőnek nézett alkalmazottak megtalálják a megfelelő fórumot arra, hogy sérelmeikre elégtételt kaphassanak.
A levél nem marad titokban a lakók előtt sem, erről az elnök asszony gondoskodik, aki másolatok tucatjával szaladgál az épületekben és minden elképzelhető felületre kiragasztja a borzalmas hírt, hogy mire készülnek a caretakerek. Egy átlagos lakó, házbéli útja során így legalább tucatnyi alkalommal szembesülhet a levél tartalmával. Mikor meglátom ezt a plakát dömpinget, nagyot sóhajtok. Bárcsak a vízkárok elhárítását reklámozták volna ilyen szorgalommal! De úgy látszik, az nem volt ennyire életbevágó kérdés.
Körülöttünk csend van, vihar előtti csend és mást nem tehetünk, mint dolgozunk, és közben várjuk a lakók reakcióját. Nagy meglepetésünkre még ez a plakáterdő sem éri el a kívánt hatást. Sőt, néhányan belátogatnak az irodába és gratulálnak ehhez a lépéshez. Bekukkant az öreg nyugdíjas vasúti pályamunkás és már az ajtóból kiáltja felénk.
- Ez az gyerekek! Mindig mondtam, hogy csak a szakszervezet segíthet a melóson! Éhen is haltunk volna, ha nem lenne a világon! - szerinte minden dolgozót megilletné ez a jog, mert mi tagadás, nincs aranyélete azoknak a munkásoknak, akik háta mögött nem áll ez az erő. Szóba kerülnek azok az alkalmazottak, akik minimál órabérért hajtanak, három műszakban, siralmas körülmények között és nem is számíthatnak több pénzre, vagy emberibb bánásmódra.
A tizedikről a hegedűtanárnő telefonál, és a legjobbakat kívánja nekünk. Még gyorsan elmondja, hogy annak idején a város szimfonikus zenekarában is csak akkor rendezték a fizetéseket és a zenekari próbák idejét, amikor a zenészek egy emberként beléptek a szakszervezetbe. Ő aztán igazán tudja, hogy mi a különbség a szervezett dolgozók és a kiszolgáltatottak között.
- Szóljatok csak nyugodtan, ha valamiben segíthetek. Ha kell, levelet írok a bizottságnak, hogy mennyire meg vagyunk veletek elégedve! - bátorít minket.
A mi esetünk remek apropó arra, hogy sokan saját kálváriájukat elevenítsék fel. Egy másik hölgy az éttermet emlegeti, amit a tulajdonos inkább bezárt, mintsem engedje a szakszervezet által diktált fizetéseket érvényesülni.
Ami azt illeti, nálunk is megvan a veszély, hogy előáll a ház vezetősége az ötlettel, mely szerint nincs többé szükségük caretakerre. Kiadják a munkát egy vállalkozónak és az majd küldi az embereit. Tudunk is ilyen esetekről. De azzal is tisztában vagyunk, hogy ezek az ajánlkozók nem sokat érnek. Általában szakképzetlen, kisfizetésű alkalmazottakkal dolgoztatnak, hogy meglegyen a kívánt hasznuk. El sem lehet várni egy ilyen gárdától, hogy az irodai munkát is átvegyék.
A ház lakói közül sokan ügyet sem vetnek a közelgő változásra. Néhány új beköltöző például, akiknek ugyan magyarázhatná az ember, hogy mitől van rend és tisztaság. Ők már így szokták meg. Nem is kérnek a gondokból, nekik az a fő, hogy amikor végre fáradtan hazajönnek a munkából, legalább házon belül minden rendben legyen.
Van olyan is, aki megpróbál továbbra is jóba lenni velünk, de gondosan kerüli a kényes témát. Azért egyszer csak kikotyogja, hogy az ő elvei szerint a dolgozónak tűrni kell.
Néhány lakó azzal fejezi ki rokonszenvét irántunk, hogy szorgalmasan informál a hallottakról. Így szerzünk tudomást a tizenharmadikon lakó nagyfejű, festett szőke férfi kirohanásairól, aki egyébként fodrászszalonokat üzemeltet a városban. Szerinte a lakások értéke legalább harmincezer dollárral csökken majd attól, hogy szervezett dolgozók lesznek a házmesterek.
Szerencsére a többi lakó nemigen osztja ezt a nézetet. Érdekli is a vásárlót, hogy itt a szakszervezet, vagy sem?! Sokkal inkább arra kíváncsi, hogy rendben vannak-e a csövek és egyáltalán, milyen állapotban van a ház. Sőt, még az is kedvezően hat a vacilláló vevőre, ha kiderül, hogy évek óta ugyanazok kezében van az épület és nem holmi vándormadaraktól függ a dolgok menete.
A kedvező és a közömbös reakciók mellett találkozunk a másik véglettel is. Feltűnik egy-két gyalázkodó felirat a közlemény kapcsán. Az egyik kiragasztott papír szélén ceruzával odakapart ákombákom virít: „Szabaduljatok meg tőlük!” Másutt, szintén kézzel írva: „Kirúgni őket!” Amott meg: „Menjenek a pokolba!” Aláírás nincs, mert csak ennyire futotta a bátorságból.
Következő nap reggel, a liftekben füzetből kitépett irkalapon olvasható a szöveg:
„Ez a mi otthonunk, itt nincs helye szakszervezetnek! Gyerünk, tüntessünk, a kihirdetés napján!”
Aláírás itt sincs a kiáltvány után, de rögtön felismerjük a dülöngélő betűkről a nyolcadikon lakó férfi keze írását. Néhány nappal ezelőtt mondta le a második parkolóját írásban. Tán még az irkalap is azonos füzetből való. A levél írója egy állástalan pszichológus, aki már többször hangoztatta, hogy távozásunk esetén szívesen betöltené a megüresedett posztok egyikét.
Még aznap összefutunk vele, nagyot köszön, bátorítóan kacsint, úgy látszik ez is hozzátartozik a konspirációs terveihez, hogy titokban akarja tartani a kilétét. Fel kéne világosítanom, hogy akkor legalább ne kézzel írja a leveleit. De nincs kedvem bántani, nem az a típus, aki az élet napos oldalán szokott járni. Ha jól emlékszem, már évek óta munkát keres. Persze sikerül híveket toborozni elképzeléséhez, mert van itt a házban egy-két cégtulajdonos is, akiknek valóságos istencsapása lenne, ha az ő vállalatuknál is felütné a fejét a szakszervezet. Most, hogy az otthonukat környékezi a veszély, tenni akarnak valamit.
Újabb feliratok buzdítanak a tüntetésre, biztatva a lakókat, hogy minél nagyobb számban jelenjenek meg az eseményen, otthonuk védelmében.
A történtek mozgásba lendítik az elnök asszonyt is. Mivel ő is egy magánvállalkozás részese, tisztában van azzal, hogy nem érdemes ujjat húzni a szakszervezettel. Ha a dolgok elfajulnak, kártérítésért perelhetik a házat, hiszen az ország alkotmányában szerepel, hogy mindenkinek törvény adta joga a szakszervezeti tagság.
Újabb kiáltványt ragasztanak tehát az eddigiek mellé, melyben felszólítják a lakókat, hogy hagyjanak fel a tüntetés gondolatával, különben bajba kerülhet a ház. A levélben még megemlítik, hogy nemigen értik, mi késztetett minket erre a lépésre, mikor ők mindig tisztességes bánásmódban részesítettek minket. De hát, ugye ha élni akarunk a jogainkkal, akkor ebbe nem lehet beleszólni.
Mikor a „tisztességes bánásmód”-ról olvasok, felötlik előttem Debra képe. Nem sikerül előhalászni emlékeimből olyan esetet, amikor figyelmet, vagy legalább némi érdeklődést láttam volna az arcán, ha nagy néha szót kellett váltanunk. Annál többször szembesülhettem a közönnyel, a leereszkedő, anyacárnői ajakbiggyesztéssel. Hát, ha itt ez a „tisztességes bánásmód”, akkor nekem még nem sikerült a beilleszkedés.
Telnek a napok és nem dőlt össze a világ. Elérkezik a nevezetes délelőtt, amikor mindkét félnek meg kell jelenni a bizottság előtt. A házat hárman is képviselik és mivel a „President” is hivatalos az eseményre, el tudom képzelni ennek a kényelemszerető asszonynak a színeváltozásait, amikor miattunk kell mozdulnia.
Mi nem vagyunk jelen a meghallgatáson, hiszen már jogi képviselőnk van. Brian áll majd ki az érdekünkben és Dave a szakszervezet ügyvédje. Nem árt részükről az óvatosság, hiszen felmerülhet olyan formai kifogás is belépésünk ellen, amelynek kivéséséhez igen hasznos a jogok ismerete.
Mi sem vagyunk túl nyugodtak, mert ha itt valamilyen oknál fogva csatát vesztünk, sorsunk meg van pecsételve.
Átidegeskedjük a délelőttöt, nem túl jó jel, hogy még délben sem tudjuk elérni a szakszervezet képviselőit. De a bizottság tagjait sem látjuk visszajönni. Mi történhetett? Mi húzódik ennyi ideig? Mi az, amire nem gondoltunk és most elüt minket a felvételtől?!
Ritát nyugtatgatom, de közben alig várom a megváltó telefoncsengést. Már jócskán benn járunk a délutánban, mikor végre csörren a készülék. Brian harsogja a hírt a készülékbe, hogy igen, sikerült! Hogy miért hagyott minket ennyit idegeskedni, azt is megmagyarázza. Nem csak a mi ügyünkben kellett szaladgálnia a mai nap folyamán. Derűsen meséli a részleteket, úgy tűnik számára is elégtétel volt ez a döntés. A meghallgatáson nem merült fel semmi olyan, mely kizárhatta volna a szakszervezet megjelenését a házban. Végül is a dolgozók - vagyis mi mindketten - igennel szavaztunk, tehát megvolt a belépéshez szükséges többség. Igaz, hogy a háziak tettek néhány erőtlen kísérletet a belépés leállítására, de a meghallgatást végző tanácsos elég határozottan elutasította őket.
- Úgy álltak ott, mint az iskolás gyerekek! - idézi Brian és nem tudja visszafojtani a nevetését.
Győztünk! Győztünk?! Hosszú út áll még előttünk, hiszen még el kell fogadtatni követeléseinket. De ezeket már nem is mi, hanem a szakszervezet jogásza fogja diktálni. Folytatódik tehát a küzdelem, csak éppen más fegyverekkel.