Üzemzavar
Idegesen toporgott a kopott lépcsőházban. A liftajtón fityegő cédulát olvasta újra, meg újra. „A felvonó átmenetileg nem üzemel. Javítása folyamatban. Megértésüket köszönjük.” Se aláírás, se dátum. Mióta nem üzemel?! Bár ezt tudta, hiszen alig egy órája használta, amikor vásárolni indult. Vajon meddig lesz ebben a tetszhalott állapotban?! Miért nincs aláírás?! Na igen, ilyen semmitmondó közleményre csak az a nagyképű, utálatos Morvai képes. Meddig álljon itt?! Nem fog elindulni a tízedikre, mert képtelen felmászni odáig. Pláne ezzel a szatyorral, mert csak természetes, hogy most van nála az ötkilós krumpliszsák meg az a fél kiló hagyma, arról a néhány üdítős palackról nem is beszélve. Panni legalább ezt megúszta. Szegénynek már nem gond, hogy hogyan jusson fel a tízedikre. Holnap lesz éppen egy éve, hogy a mentők beültették abba a gurulós székbe, amivel levitték a liften. A kórházból már nem jött haza.
A zöld mozaikkockákat nézte. Milyen baromság, hogy ilyen sérülékeny anyaggal dekorálták ezt a lépcsőházat. Egy-két darab leesik, aztán megindul a többi is, a fal úgy néz ki, mint egy vedlő állat. Jó pár évtizedes ez a szörnyűség, még valami magas rangú elvtárs bólinthatott rá a tervekre a szocialista időkben.
Az újságtartó is milyen szánalmas. Egy csálé dróthalmaz, valamikor fehérre volt mázolva, de már mindenütt bújik elő a rozsdás valóság. Néhány reklámújság kelleti magát benne, szokatlan, hogy így le van fosztva. Ja persze, közeleg a karácsony, a népek bújják a reklámfüzeteket, hogy kinézhessenek maguknak valami kihagyhatatlan ajánlatot.
A roskadt, megviselt parafa hirdetőtáblán semmi érdekes. Mesteremberek koszlott, gyűrött névjegykártyái. Na bennük sincs sok köszönet. Hetekig várhat rá, míg felbukkannak. Ha jönnek egyáltalán... Aztán összecsapják a munkát, és már tartják is a markukat, számlát sosem lát tőlük. Készpénzes lakásvásárló is ajánlkozik az egyik cédulán, de ki lehet az, aki egy ilyen lakótelepi kaptárba vágyik, milliókkal a zsebében?
Mikor jön már az a rohadt lift?! Kellett is nekik ez a tízedik, de hát Panni ragaszkodott a kilátáshoz. Ami valójában a másik lakótömb, bár igaz, ha egy kicsit tekergeti a nyakát a konyhaablakból, láthat valamit a budai hegyekből. Szegény Panni! Jól itt hagyta! Fogta a kezét a kórházi ágyon és nem akarta elhinni, hogy ez most velük történik. Ezzel sosem számolt, hogy tehetetlenül kell néznie a ziháló testet, hogy élete részévé válnak azok a különös szagok, hogy orvosok suttognak hazug, vigasztaló mondatokat a folyosón, hogy a kezébe nyomják az asszony megmaradt holmiját. Aztán a hamvasztás intézése, mindenki nagyon figyelmes, de kiérzi az ájtatos mondatokból a rutint, az ezerszer ismételt mű-részvétet.
Aztán a magány. Meg ez a rohadt lift, ami csak nem akar jönni. Ha végre feljut majd a tízedikre, tán le sem jön napokig. Minek?! Ennivaló van elég, olvas, tévézik, a város meg hadd ünnepeljen. Neki ez lesz az első karácsonya Panni nélkül. Tavaly még feldíszítette a fát, mert remélte, hogy kiengedik a nejét az ünnepekre. Idén már nem fog fáradni ilyesmivel. Majd nagyokat alszik, hogy hamarabb teljen az idő. Bár, mintha az alvás sem menne úgy, mint amikor még kelni kellett.
Mozdult a bejárati üvegajtó. Egy testes fiatalember szuszogott el mellette. Köszönést mormogott. Csak egy pillantást vetett a liftajtóra, és már indult is engedelmesen a lépcsők felé. A mázlista. Könnyű neki, a másodikon lakik.
Újabb lakók trappoltak végig a lépcsőházon. Senki sem vállalta a várakozást, inkább szitkozódva megindultak a lépcsőn.
Már legalább fél órája áll itt! Újra nyílt az üvegajtó. Egy kisgyerek bukkant fel, mögötte a mama, szatyrokat cipelve. Őket ismeri, nemrég költöztek be, a nyolcadikon laknak. A fiatalasszony állítólag tanítónő, ezt az a minden lében kanál Novákné állítja. A férj arca is hirtelen beugrik, szakállas, vézna, örökké kialvatlan figura.
Az anyuka valósággal elborzad, amikor elolvassa a liften fityegő cédulát. Úgy fújja ki a levegőt, mintha most távozna belőle az élet. Biccent egy köszönésfélét, sóhajt néhányat, majd a férfihez fordul:
– Mióta nem működik? – a kérdés nem értelmetlen, mert minél hosszabb a leállás, annál valószínűbb, hogy a javítás hamarosan befejeződik.
– Már vagy negyven perce szobrozok itt. De legalább dolgoznak rajta. Legalábbis a cédula szerint.
Az asszonyka tanácstalanul sóhajtozik. A gyermek is figyelmet akar, kezdi rángatni a mama kabátját.
– Szomjas vagyok! – nyafogja.
A nő már mondana valamit, de a férfi közbevág.
– Ha nem gond, megkínálhatom a kicsit – és már emeli is ki a szatyorból az egyik üdítőt. – Almalé. Szereted? – fordul a gyerekhez, aki már nyúl is a színes műanyag palack után.
– Köszönjük szépen, nagyon kedves. Természetesen visszavásárolom – ígéri a mama, de a férfi csak legyint.
– Hagyja csak! Nem fogok tönkremenni miatta...
Az asszony még hálálkodik, közben körülnéz, hogy a vedlett linóleumon találjon egy megfelelő helyet a szatyrainak. A leereszkedő csomagok olyanok, mintha szájak nyílnának. A nő feléjük hajol, vizsgálódik, majd felnyög:
– A prézli! Elfelejtettem a prézlit! – csóválja a fejét. – Pedig felírtam! Most mit csináljak?! A húst is levettem! Most menjek vissza?! Megőrülök! –ahogy így elnézi, tényleg olyan, mint Ofélia a darabban, mielőtt vízbe ölné magát.
– Asszonyom, nem akarom átvenni a parancsnokságot, de lenne megoldás! – közli a nővel és újra érez valamit abból, amikor még egy egész üzemet irányított. – Ön kiszalad a sarki vegyesboltba, addig mi itt maradunk és vigyázunk a csomagokra. – lép közelebb a gyermekhez, mintha máris egy csapatot képeznének.
A fiatalasszony tétovázik, de annyira kell az a zsemlemorzsa. A szatyrokkal meg a gyerekkel sem akaródzik visszamenni.
– Akkor maradsz Gergő? – kérdi bizonytalanul. Inkább legyen a gyereké a döntés joga.
A fiú nem lelkesedik sem a gyaloglásért, sem a maradásért egy idegennel. De ma már rohangált eleget.
– Inkább itt... – jelenti ki végül.
Az asszonyka még mindig bizonytalan, de aztán csak mozdul, olyan arccal, mint aki a vesztőhelyre indul.
Ketten maradnak a lépcsőházban. A férfi az újságtartóhoz lép, kiemel néhány reklámfüzetet, gondosan szétteregeti a lépcsőn, majd helyet foglal. Színpadias mozdulattal maga mellé mutat. Gergő lelkesen követi a példáját. Anyu biztosan nem engedné, hogy a lépcsőn üldögéljen. Jó fej ez az idegen.
– Gergő vagy, ugye? Én Sándor vagyok. – biccentett a fiúcska felé.
Nem teszi hozzá, hogy bácsi. Nem szükséges. Az sem baj, ha a fiú tegezni fogja. Változnak az idők. Nem bánta azt sem, mikor a gyerek jónapot - tal köszönt az előbb. Ő bezzeg még csókolomokat harsogott a felnőtteknek, ami nagyon kínossá vált, amikor kamaszkorba lépett. Inkább átment az utca túloldalára, és szórakozottságot mímelve másfele nézett, csakhogy megússzon egy-egy ilyen üdvözlést.
A csendet újra a férfi törte meg.
– Hányadikba jársz?
– Harmadikba.
– Mi a kedvenc tantárgyad?
– A sakk.
– Sakk?! Ez komoly?! Van ilyen tantárgy?! Elképesztő! Erre külön tanár van?! El sem tudtam volna képzelni ilyesmit a mi időnkben. Szoktatok beszélgetni a nagy játékosokról? Mesélt a tanár egy Bobby Fisher nevű sakkozóról?
A gyermek nemet bólintott.
– Pedig neki köszönhető, hogy olyan népszerű a sakk manapság. Ez a Fisher olyan volt, mint egy filmsztár. És annyit is keresett. Ő játszotta a világbajnoki döntőt a szovjet sakkozóval. Mikor is? Azt hiszem 72-ben. Aztán ott olyan jókat balhézott, hogy a sakk az egész világon az újságok címlapjára került.
– Azt mondta a tanár, hogy a sakk matt azt jelenti, hogy a király halott. Vagyis nem halott, hanem legyőzték. – szólt közbe a fiú.
– Tényleg?! Látod ezt nem is tudtam. Hát nem csodálatos, hogy van egy játék, amit az egész világon ismernek?! Tán nincs is még egy ilyen. –magyarázta lelkesülten.
– De van! A bűvös kocka. – vágta rá a fiú.
– Uram, meghajlok az ön tudása előtt! – hajtott fejet ültében a mosolygó gyerek felé. Remekül telt az idő.
Aztán egy kongás-szerű hang jelezte, hogy megindult a lift. Már azon tanakodott, hogy felmenjen-e a gyerekkel, de aztán eszébe jutott, hogy az asszony biztos frászt kapna, ha nem találná őket a lépcsőházban. Szerencsére nem kellett sokat várni, néhány perc múlva befutott a mama is. Zihálva hálálkodott, kezében a zacskóval.
Együtt mentek fel. Az asszony a liftben újra megköszönte a segítséget. Mosolyogva leintette. A nyolcadikon udvariasan tartotta az ajtót, míg az anyuka és a gyermek távozott a teli szatyrokkal.
Otthon vacsorát melegített, majd leült a tévé elé. Megszólalt a csengő, élesen. Belévillant, hogy mennyire elszokott ettől a zajtól.
Ajtót nyitott. Gergő állt ott az ajtóban, a mamájával. A fiúcska kezében sakktábla.
– Elnézést – mentegetőzött a fiatalasszony, – de Gergő nem hagy élni! Azt hajtogatja, hogy ön biztosan szívesen sakkozna vele. Nem is tudom... olyan kínos... ha most nem, akkor esetleg...? – kissé oldalra billentett fejjel várta a választ.
A férfi szélesre tárta az ajtót.
– Egy-két játszmára bármikor kapható vagyok. – mosolygott.
A fiúcska elégedetten masírozott a szobába.
– Akkor én mennék is. Még úszik a lakás. Tényleg nem zavar? – bökött fejével a fia felé, aki már a dohányzóasztalon kezdte kipakolni a figurákat.
– Dehogy zavar! – nyugtatta a férfi.
– Gergő, ne maradj sokáig, érted?! Majd rád csörgök, ha nem indulsz haza kilenc után, hallod?! – emelte fel a hangját. A fiú dünnyögött valamit, amit felfoghatott igenlésnek is.
Az asszony indulni készült. A férfi nem tudta megállni, utána lépett a folyosóra.
– Ne haragudjon, de mindenkiben ennyire megbízik?! Vagy csak nekem van ilyen bizalomgerjesztő fazonom? – állt meg az asszony előtt.
A nő habozás nélkül válaszolt.
– Tudom, hogy maga rendes ember. Összefutottam Nováknéval. Csupa jót mondott magukról... magáról... – javította ki.
Mosolyogva búcsút intett.
– Ez a kotnyeles Novákné! – csóválta a fejét, miközben elindult a szoba felé. A figurákat igazgató gyermekre nézett.
– Na, ki lesz a világossal? – dörzsölte a szemüvegét a fotelbe telepedve. – Azt hiszem mégiscsak veszek egy fát. Egy kicsit. Biztos feljönnek karácsonykor... – dünnyögte magának.
Idegesen toporgott a kopott lépcsőházban. A liftajtón fityegő cédulát olvasta újra, meg újra. „A felvonó átmenetileg nem üzemel. Javítása folyamatban. Megértésüket köszönjük.” Se aláírás, se dátum. Mióta nem üzemel?! Bár ezt tudta, hiszen alig egy órája használta, amikor vásárolni indult. Vajon meddig lesz ebben a tetszhalott állapotban?! Miért nincs aláírás?! Na igen, ilyen semmitmondó közleményre csak az a nagyképű, utálatos Morvai képes. Meddig álljon itt?! Nem fog elindulni a tízedikre, mert képtelen felmászni odáig. Pláne ezzel a szatyorral, mert csak természetes, hogy most van nála az ötkilós krumpliszsák meg az a fél kiló hagyma, arról a néhány üdítős palackról nem is beszélve. Panni legalább ezt megúszta. Szegénynek már nem gond, hogy hogyan jusson fel a tízedikre. Holnap lesz éppen egy éve, hogy a mentők beültették abba a gurulós székbe, amivel levitték a liften. A kórházból már nem jött haza.
A zöld mozaikkockákat nézte. Milyen baromság, hogy ilyen sérülékeny anyaggal dekorálták ezt a lépcsőházat. Egy-két darab leesik, aztán megindul a többi is, a fal úgy néz ki, mint egy vedlő állat. Jó pár évtizedes ez a szörnyűség, még valami magas rangú elvtárs bólinthatott rá a tervekre a szocialista időkben.
Az újságtartó is milyen szánalmas. Egy csálé dróthalmaz, valamikor fehérre volt mázolva, de már mindenütt bújik elő a rozsdás valóság. Néhány reklámújság kelleti magát benne, szokatlan, hogy így le van fosztva. Ja persze, közeleg a karácsony, a népek bújják a reklámfüzeteket, hogy kinézhessenek maguknak valami kihagyhatatlan ajánlatot.
A roskadt, megviselt parafa hirdetőtáblán semmi érdekes. Mesteremberek koszlott, gyűrött névjegykártyái. Na bennük sincs sok köszönet. Hetekig várhat rá, míg felbukkannak. Ha jönnek egyáltalán... Aztán összecsapják a munkát, és már tartják is a markukat, számlát sosem lát tőlük. Készpénzes lakásvásárló is ajánlkozik az egyik cédulán, de ki lehet az, aki egy ilyen lakótelepi kaptárba vágyik, milliókkal a zsebében?
Mikor jön már az a rohadt lift?! Kellett is nekik ez a tízedik, de hát Panni ragaszkodott a kilátáshoz. Ami valójában a másik lakótömb, bár igaz, ha egy kicsit tekergeti a nyakát a konyhaablakból, láthat valamit a budai hegyekből. Szegény Panni! Jól itt hagyta! Fogta a kezét a kórházi ágyon és nem akarta elhinni, hogy ez most velük történik. Ezzel sosem számolt, hogy tehetetlenül kell néznie a ziháló testet, hogy élete részévé válnak azok a különös szagok, hogy orvosok suttognak hazug, vigasztaló mondatokat a folyosón, hogy a kezébe nyomják az asszony megmaradt holmiját. Aztán a hamvasztás intézése, mindenki nagyon figyelmes, de kiérzi az ájtatos mondatokból a rutint, az ezerszer ismételt mű-részvétet.
Aztán a magány. Meg ez a rohadt lift, ami csak nem akar jönni. Ha végre feljut majd a tízedikre, tán le sem jön napokig. Minek?! Ennivaló van elég, olvas, tévézik, a város meg hadd ünnepeljen. Neki ez lesz az első karácsonya Panni nélkül. Tavaly még feldíszítette a fát, mert remélte, hogy kiengedik a nejét az ünnepekre. Idén már nem fog fáradni ilyesmivel. Majd nagyokat alszik, hogy hamarabb teljen az idő. Bár, mintha az alvás sem menne úgy, mint amikor még kelni kellett.
Mozdult a bejárati üvegajtó. Egy testes fiatalember szuszogott el mellette. Köszönést mormogott. Csak egy pillantást vetett a liftajtóra, és már indult is engedelmesen a lépcsők felé. A mázlista. Könnyű neki, a másodikon lakik.
Újabb lakók trappoltak végig a lépcsőházon. Senki sem vállalta a várakozást, inkább szitkozódva megindultak a lépcsőn.
Már legalább fél órája áll itt! Újra nyílt az üvegajtó. Egy kisgyerek bukkant fel, mögötte a mama, szatyrokat cipelve. Őket ismeri, nemrég költöztek be, a nyolcadikon laknak. A fiatalasszony állítólag tanítónő, ezt az a minden lében kanál Novákné állítja. A férj arca is hirtelen beugrik, szakállas, vézna, örökké kialvatlan figura.
Az anyuka valósággal elborzad, amikor elolvassa a liften fityegő cédulát. Úgy fújja ki a levegőt, mintha most távozna belőle az élet. Biccent egy köszönésfélét, sóhajt néhányat, majd a férfihez fordul:
– Mióta nem működik? – a kérdés nem értelmetlen, mert minél hosszabb a leállás, annál valószínűbb, hogy a javítás hamarosan befejeződik.
– Már vagy negyven perce szobrozok itt. De legalább dolgoznak rajta. Legalábbis a cédula szerint.
Az asszonyka tanácstalanul sóhajtozik. A gyermek is figyelmet akar, kezdi rángatni a mama kabátját.
– Szomjas vagyok! – nyafogja.
A nő már mondana valamit, de a férfi közbevág.
– Ha nem gond, megkínálhatom a kicsit – és már emeli is ki a szatyorból az egyik üdítőt. – Almalé. Szereted? – fordul a gyerekhez, aki már nyúl is a színes műanyag palack után.
– Köszönjük szépen, nagyon kedves. Természetesen visszavásárolom – ígéri a mama, de a férfi csak legyint.
– Hagyja csak! Nem fogok tönkremenni miatta...
Az asszony még hálálkodik, közben körülnéz, hogy a vedlett linóleumon találjon egy megfelelő helyet a szatyrainak. A leereszkedő csomagok olyanok, mintha szájak nyílnának. A nő feléjük hajol, vizsgálódik, majd felnyög:
– A prézli! Elfelejtettem a prézlit! – csóválja a fejét. – Pedig felírtam! Most mit csináljak?! A húst is levettem! Most menjek vissza?! Megőrülök! –ahogy így elnézi, tényleg olyan, mint Ofélia a darabban, mielőtt vízbe ölné magát.
– Asszonyom, nem akarom átvenni a parancsnokságot, de lenne megoldás! – közli a nővel és újra érez valamit abból, amikor még egy egész üzemet irányított. – Ön kiszalad a sarki vegyesboltba, addig mi itt maradunk és vigyázunk a csomagokra. – lép közelebb a gyermekhez, mintha máris egy csapatot képeznének.
A fiatalasszony tétovázik, de annyira kell az a zsemlemorzsa. A szatyrokkal meg a gyerekkel sem akaródzik visszamenni.
– Akkor maradsz Gergő? – kérdi bizonytalanul. Inkább legyen a gyereké a döntés joga.
A fiú nem lelkesedik sem a gyaloglásért, sem a maradásért egy idegennel. De ma már rohangált eleget.
– Inkább itt... – jelenti ki végül.
Az asszonyka még mindig bizonytalan, de aztán csak mozdul, olyan arccal, mint aki a vesztőhelyre indul.
Ketten maradnak a lépcsőházban. A férfi az újságtartóhoz lép, kiemel néhány reklámfüzetet, gondosan szétteregeti a lépcsőn, majd helyet foglal. Színpadias mozdulattal maga mellé mutat. Gergő lelkesen követi a példáját. Anyu biztosan nem engedné, hogy a lépcsőn üldögéljen. Jó fej ez az idegen.
– Gergő vagy, ugye? Én Sándor vagyok. – biccentett a fiúcska felé.
Nem teszi hozzá, hogy bácsi. Nem szükséges. Az sem baj, ha a fiú tegezni fogja. Változnak az idők. Nem bánta azt sem, mikor a gyerek jónapot - tal köszönt az előbb. Ő bezzeg még csókolomokat harsogott a felnőtteknek, ami nagyon kínossá vált, amikor kamaszkorba lépett. Inkább átment az utca túloldalára, és szórakozottságot mímelve másfele nézett, csakhogy megússzon egy-egy ilyen üdvözlést.
A csendet újra a férfi törte meg.
– Hányadikba jársz?
– Harmadikba.
– Mi a kedvenc tantárgyad?
– A sakk.
– Sakk?! Ez komoly?! Van ilyen tantárgy?! Elképesztő! Erre külön tanár van?! El sem tudtam volna képzelni ilyesmit a mi időnkben. Szoktatok beszélgetni a nagy játékosokról? Mesélt a tanár egy Bobby Fisher nevű sakkozóról?
A gyermek nemet bólintott.
– Pedig neki köszönhető, hogy olyan népszerű a sakk manapság. Ez a Fisher olyan volt, mint egy filmsztár. És annyit is keresett. Ő játszotta a világbajnoki döntőt a szovjet sakkozóval. Mikor is? Azt hiszem 72-ben. Aztán ott olyan jókat balhézott, hogy a sakk az egész világon az újságok címlapjára került.
– Azt mondta a tanár, hogy a sakk matt azt jelenti, hogy a király halott. Vagyis nem halott, hanem legyőzték. – szólt közbe a fiú.
– Tényleg?! Látod ezt nem is tudtam. Hát nem csodálatos, hogy van egy játék, amit az egész világon ismernek?! Tán nincs is még egy ilyen. –magyarázta lelkesülten.
– De van! A bűvös kocka. – vágta rá a fiú.
– Uram, meghajlok az ön tudása előtt! – hajtott fejet ültében a mosolygó gyerek felé. Remekül telt az idő.
Aztán egy kongás-szerű hang jelezte, hogy megindult a lift. Már azon tanakodott, hogy felmenjen-e a gyerekkel, de aztán eszébe jutott, hogy az asszony biztos frászt kapna, ha nem találná őket a lépcsőházban. Szerencsére nem kellett sokat várni, néhány perc múlva befutott a mama is. Zihálva hálálkodott, kezében a zacskóval.
Együtt mentek fel. Az asszony a liftben újra megköszönte a segítséget. Mosolyogva leintette. A nyolcadikon udvariasan tartotta az ajtót, míg az anyuka és a gyermek távozott a teli szatyrokkal.
Otthon vacsorát melegített, majd leült a tévé elé. Megszólalt a csengő, élesen. Belévillant, hogy mennyire elszokott ettől a zajtól.
Ajtót nyitott. Gergő állt ott az ajtóban, a mamájával. A fiúcska kezében sakktábla.
– Elnézést – mentegetőzött a fiatalasszony, – de Gergő nem hagy élni! Azt hajtogatja, hogy ön biztosan szívesen sakkozna vele. Nem is tudom... olyan kínos... ha most nem, akkor esetleg...? – kissé oldalra billentett fejjel várta a választ.
A férfi szélesre tárta az ajtót.
– Egy-két játszmára bármikor kapható vagyok. – mosolygott.
A fiúcska elégedetten masírozott a szobába.
– Akkor én mennék is. Még úszik a lakás. Tényleg nem zavar? – bökött fejével a fia felé, aki már a dohányzóasztalon kezdte kipakolni a figurákat.
– Dehogy zavar! – nyugtatta a férfi.
– Gergő, ne maradj sokáig, érted?! Majd rád csörgök, ha nem indulsz haza kilenc után, hallod?! – emelte fel a hangját. A fiú dünnyögött valamit, amit felfoghatott igenlésnek is.
Az asszony indulni készült. A férfi nem tudta megállni, utána lépett a folyosóra.
– Ne haragudjon, de mindenkiben ennyire megbízik?! Vagy csak nekem van ilyen bizalomgerjesztő fazonom? – állt meg az asszony előtt.
A nő habozás nélkül válaszolt.
– Tudom, hogy maga rendes ember. Összefutottam Nováknéval. Csupa jót mondott magukról... magáról... – javította ki.
Mosolyogva búcsút intett.
– Ez a kotnyeles Novákné! – csóválta a fejét, miközben elindult a szoba felé. A figurákat igazgató gyermekre nézett.
– Na, ki lesz a világossal? – dörzsölte a szemüvegét a fotelbe telepedve. – Azt hiszem mégiscsak veszek egy fát. Egy kicsit. Biztos feljönnek karácsonykor... – dünnyögte magának.