Mi a menő?
Az én ifjúságom idején a hosszú haj volt divatban a férfiaknál. Erről könnyen meggyőződhetnek azok, akik figyelemmel kisérik az ásatásokat. Jómagam is vállig érő hajjal parádéztam, ami atyámnál sokszor kiverte a biztosítékot. Nem győzött morogni e férfiatlan megjelenés miatt. Hiába hivatkoztam Rákóczy fejedelemre, Liszt Ferencre, és más hajas elődökre, ő változatlanul meg volt győződve róla, hogy egy igazi férfi nem tudja befonni a haját. Kritizálásait hallva megfogadtam, hogy én aztán nem fogok beleszólni az utódok hajviseletébe. Persze a divat azért mindent elkövetett, hogy próbára tegye a türelmemet.
Mert jött a boglyahaj, a szembelógó, a zselézettt hullámos, a lakkozott tüske, a több szinben pompázó tépett séró, a sikálókefe, a tengerészgyalogos frizura és sok-sok más fazon. Nem könnyű tehát lépést tartani a divattal, de valljuk be, nem is nagyon érdemes. Mert a szolgai utánzás azzal a veszéllyel jár, hogy pár év múlva közröhej tárgyát fogjuk képezni. És ez nemcsak mai jelenség! Gondoljunk csak Johann Straussra, azzal a nevetséges pofaszakállal! Ma már annyira vállalhatatlan az a fizimiska, hogy nem is mertek életrajzi filmet forgatni róla. Illetve készült valami, de az elfogadhatóság kedvéért egy kicsit átszabták a mester külsejét. Mert mi tagadás, valóban borzalmasan festett azzal a dús pofaszőrzettel.
Hasonló eset tanúi vagyunk manapság azokkal a frizurákkal is, melyek a fej közepén képeznek kakastaréjt. Ez nagyon édes tud lenni egy bölcsődés csemeténél, egyem a lelkét, de kifejezetten szánalmas egy miniszter kobakján. Nem is vitás, hogy mindenki rajta fog röhögni az archívumban.
Bánjunk tehát csínján a majmolással, mert akkor nem kell rejtegetni ismerőseink előtt a régi fényképeinket, sőt igent mondhatunk a filmesek felkérésére is.
Ha már a divatnál tartunk, hadd említsek meg egy jeles eseményt, vagyis a Victoria Secret bemutatóját. Bevallom, nem tudok maradéktalanul lelkesedni a hölgykoszorút látva, mert egyrészt aggódom az egészségükért, kóros soványságuk miatt, másrészt azon tanakodom, milyen mozgásszervi elváltozás okozhatja idétlen menetelésüket a kifutón. Ugyanis csak egyik lábukat a másik elé téve tudnak járni. Ez a billegés aztán egy füst alatt kínálja a csípőficamot és a hasraesést.
Ezt a sajátságos tipegést látva, már érthető, hogy a kifutóra készülődő hölgyikék miért vetnek keresztet kivonulás előtt. Végül is, csak harminc métert kéne megtenniük bevásárló szatyrok nélkül, sima terepen, habkönnyű szerelésben, ami nem lenne egy nagy ügy, de ezzel a bice-boca járással viszont komoly kihívásnak számit. Ezzel együtt, mégis túlzásnak tűnik az a fene nagy lámpaláz. Mert azért csak meg lehet jegyezni némi koncentrálással, hogy az egyik lábunkat a másik elé rakjuk, nem igaz?! Bele sem merek gondolni, mennyi fohászra lenne szükségük, ha még szöveget is kéne mondaniuk a nagyközönség előtt.
Ezek a lányok általában hercig kis szárnyacskákkal vonulnak, mert manapság elegedhetetlen tartozék a tollas hát ezen az eseményen. Erről az utánfutóról képtelenek leszokni a tervezők. Mert enélkül már tényleg nem létezhet egy valamire való fehérnemű modell. Felszállni ugyan még nem tudnak, de bizakodjunk!
De szárnyak ide, vagy oda, azért el lehet viselni ezt a programot. Mert itt legalább el-el mosolyodnak a lányok. Ellentétben a többi divatbemutatóval, ahol úgy vonulnak ezek az ifjú teremtések, mintha gyászmisére igyekeznének. Nem is értem a világfájdalmas ábrázatukat, hát nem elég ok a vidámságra a fizetésük?! Vonulgatnak fancsali képpel, holott a keresetükből megvehetnék nemcsak a viselt holmikat, de az egész ruhagyárat Bangladesben. A szenvedést bizzák csak ránk, mert mert nekünk aztán tényeg lefagy a mosoly az arcunkról, ha megtudjuk, mibe kerül egy- egy ilyen tervezői torzszülemény.
Mert ezeket a holmikat tényleg képtelenség az utcán viselni. De nagyeszű ismerősöm kioktatott, hogy ezt nem úgy kell nézni! Szerinte ezekre a göncökre úgy kell tekinteni, mint a versenyautókra. Hiszen azokat sem a hétköznapi forgalomba szánják, viszont egy-két technikai újdonságot használni tud az egész autóipar.
Ideje volt a felvilágosításnak, mert már kezdtem aggódni, hogy a jövőben a nejem madárkalitkával a fején fog buszra szállni, nekem meg függönykarnis rudak merevítik majd a zakómat. Továbbá a divatot követő hölgyek olyan csipkekölteményekben fognak gépelni a hivatalban, melyekből strucctollak meredeznek, előnyösen kiemelve a leopárdmintás bőrmellények merész szabását.
Persze, hiába hőbörgök itt, tudom én jól, hogy a divatra szükség van. Mert fogyasztói társadalomban élünk. Ha nem váltjuk le a harangszoknyát ceruza szabásura, még a nyakunkon rohad a rengeteg textilia. Iparágak kezdik haláltáncukat, ha igénytelenségünkben állandóan a tavalyi gönceinkben járunk.
Így tehát az a legjobb, ha besegítünk a gazdasági körforgásba vásárlásainkkal. De itt is érvényes az elv, amit a frizuránál hangoztattunk: a mértéktartás a legjobb taktika.
Hogy mégis miből tudják majd a kivülállók, hogy új cucc van rajtunk?
Elég, ha rajta hagyjuk az új ruhánkon az árcédulát.
Az én ifjúságom idején a hosszú haj volt divatban a férfiaknál. Erről könnyen meggyőződhetnek azok, akik figyelemmel kisérik az ásatásokat. Jómagam is vállig érő hajjal parádéztam, ami atyámnál sokszor kiverte a biztosítékot. Nem győzött morogni e férfiatlan megjelenés miatt. Hiába hivatkoztam Rákóczy fejedelemre, Liszt Ferencre, és más hajas elődökre, ő változatlanul meg volt győződve róla, hogy egy igazi férfi nem tudja befonni a haját. Kritizálásait hallva megfogadtam, hogy én aztán nem fogok beleszólni az utódok hajviseletébe. Persze a divat azért mindent elkövetett, hogy próbára tegye a türelmemet.
Mert jött a boglyahaj, a szembelógó, a zselézettt hullámos, a lakkozott tüske, a több szinben pompázó tépett séró, a sikálókefe, a tengerészgyalogos frizura és sok-sok más fazon. Nem könnyű tehát lépést tartani a divattal, de valljuk be, nem is nagyon érdemes. Mert a szolgai utánzás azzal a veszéllyel jár, hogy pár év múlva közröhej tárgyát fogjuk képezni. És ez nemcsak mai jelenség! Gondoljunk csak Johann Straussra, azzal a nevetséges pofaszakállal! Ma már annyira vállalhatatlan az a fizimiska, hogy nem is mertek életrajzi filmet forgatni róla. Illetve készült valami, de az elfogadhatóság kedvéért egy kicsit átszabták a mester külsejét. Mert mi tagadás, valóban borzalmasan festett azzal a dús pofaszőrzettel.
Hasonló eset tanúi vagyunk manapság azokkal a frizurákkal is, melyek a fej közepén képeznek kakastaréjt. Ez nagyon édes tud lenni egy bölcsődés csemeténél, egyem a lelkét, de kifejezetten szánalmas egy miniszter kobakján. Nem is vitás, hogy mindenki rajta fog röhögni az archívumban.
Bánjunk tehát csínján a majmolással, mert akkor nem kell rejtegetni ismerőseink előtt a régi fényképeinket, sőt igent mondhatunk a filmesek felkérésére is.
Ha már a divatnál tartunk, hadd említsek meg egy jeles eseményt, vagyis a Victoria Secret bemutatóját. Bevallom, nem tudok maradéktalanul lelkesedni a hölgykoszorút látva, mert egyrészt aggódom az egészségükért, kóros soványságuk miatt, másrészt azon tanakodom, milyen mozgásszervi elváltozás okozhatja idétlen menetelésüket a kifutón. Ugyanis csak egyik lábukat a másik elé téve tudnak járni. Ez a billegés aztán egy füst alatt kínálja a csípőficamot és a hasraesést.
Ezt a sajátságos tipegést látva, már érthető, hogy a kifutóra készülődő hölgyikék miért vetnek keresztet kivonulás előtt. Végül is, csak harminc métert kéne megtenniük bevásárló szatyrok nélkül, sima terepen, habkönnyű szerelésben, ami nem lenne egy nagy ügy, de ezzel a bice-boca járással viszont komoly kihívásnak számit. Ezzel együtt, mégis túlzásnak tűnik az a fene nagy lámpaláz. Mert azért csak meg lehet jegyezni némi koncentrálással, hogy az egyik lábunkat a másik elé rakjuk, nem igaz?! Bele sem merek gondolni, mennyi fohászra lenne szükségük, ha még szöveget is kéne mondaniuk a nagyközönség előtt.
Ezek a lányok általában hercig kis szárnyacskákkal vonulnak, mert manapság elegedhetetlen tartozék a tollas hát ezen az eseményen. Erről az utánfutóról képtelenek leszokni a tervezők. Mert enélkül már tényleg nem létezhet egy valamire való fehérnemű modell. Felszállni ugyan még nem tudnak, de bizakodjunk!
De szárnyak ide, vagy oda, azért el lehet viselni ezt a programot. Mert itt legalább el-el mosolyodnak a lányok. Ellentétben a többi divatbemutatóval, ahol úgy vonulnak ezek az ifjú teremtések, mintha gyászmisére igyekeznének. Nem is értem a világfájdalmas ábrázatukat, hát nem elég ok a vidámságra a fizetésük?! Vonulgatnak fancsali képpel, holott a keresetükből megvehetnék nemcsak a viselt holmikat, de az egész ruhagyárat Bangladesben. A szenvedést bizzák csak ránk, mert mert nekünk aztán tényeg lefagy a mosoly az arcunkról, ha megtudjuk, mibe kerül egy- egy ilyen tervezői torzszülemény.
Mert ezeket a holmikat tényleg képtelenség az utcán viselni. De nagyeszű ismerősöm kioktatott, hogy ezt nem úgy kell nézni! Szerinte ezekre a göncökre úgy kell tekinteni, mint a versenyautókra. Hiszen azokat sem a hétköznapi forgalomba szánják, viszont egy-két technikai újdonságot használni tud az egész autóipar.
Ideje volt a felvilágosításnak, mert már kezdtem aggódni, hogy a jövőben a nejem madárkalitkával a fején fog buszra szállni, nekem meg függönykarnis rudak merevítik majd a zakómat. Továbbá a divatot követő hölgyek olyan csipkekölteményekben fognak gépelni a hivatalban, melyekből strucctollak meredeznek, előnyösen kiemelve a leopárdmintás bőrmellények merész szabását.
Persze, hiába hőbörgök itt, tudom én jól, hogy a divatra szükség van. Mert fogyasztói társadalomban élünk. Ha nem váltjuk le a harangszoknyát ceruza szabásura, még a nyakunkon rohad a rengeteg textilia. Iparágak kezdik haláltáncukat, ha igénytelenségünkben állandóan a tavalyi gönceinkben járunk.
Így tehát az a legjobb, ha besegítünk a gazdasági körforgásba vásárlásainkkal. De itt is érvényes az elv, amit a frizuránál hangoztattunk: a mértéktartás a legjobb taktika.
Hogy mégis miből tudják majd a kivülállók, hogy új cucc van rajtunk?
Elég, ha rajta hagyjuk az új ruhánkon az árcédulát.