Mexikó
Ha a Budakeszi út Budakeszire visz, a Váci út Vácra, akkor a Mexikói út… Na álljunk csak meg!
Jó, jó, Mexikóról azért illik annyit tudni, hogy nincs közel. Még akkor sem, ha az ember Vancouverből próbálkozik. Nekünk ez a kis Puerto Vallarta - i nyaralás kb. 3600 km-es repülőutat jelent. És most kivételesen ne nyafogjunk a közlekedési nehézségeken, vegyük úgy, hogy már meg is érkeztünk a végcélhoz.
A városkáról nemcsak azt tudjuk, hogy egy hajdani kormányzó nevét viseli, de azt is, hogy igen előkelő rangot vívott ki magának az ötcsillagos szállodáival és a mesés tengerparttal. De mi nem vagyunk telhetetlenek, elég a kevesebb csillag is, így egyértelmű, hogy szállodánk nem az óceánra néz. Lehet, hogy ezt a csalódást hivatott kárpótolni a szabálytalan formájú hatalmas medence, amely felett még egy fehér kőhíd is díszeleg. A portán megkapjuk a színes karszalagot, ami nemcsak azért praktikus, mert ezt látva hanyatt - homlok szolgálnak ki a pincérek, hanem azért is, mert ezeknek a segítségével tudják a taxisok hazafuvarozni a tökrészeg turistákat, ugyanis ahány szálló, annyiféle műanyag karkötő.
Motyóinkat eldobálva sietünk a vízhez. A medence szélén, a színes nyugágyakon pihegnek a vendégek. Egyesek hófehéren, mások tűzvörösen, néhányan jócskán lebarnulva. A bőrszín tehát elég pontos tájékoztató az üdülés időtartamáról. Mellettünk egy nagyon csinos fiatal nő fordul felénk a magyar szóra. A párja is előkerül, dagadok a büszkeségtől, hogy milyen kellemes megjelenésű honfitársaim vannak. Az egész strandon mi nézünk ki a legjobban. Mármint ők, meg a feleségem. Én meg majd angolul fogok beszélni, ha arra jön valaki. A magas, manöken alkatú szomszédnőnk elárulja, hogy Németországban sportol, profi röplabdás, és csak átruccantak ide egy kis napfényért a vőlegényével. Nagy bánatomra kiderül, hogy holnap már utaznak is vissza. Igaz, nem lepett meg különösebben, hogy az üdülés végét járják: mindketten csokoládébarnák.
Azért még elúszunk a medence végéig, felkapaszkodunk a vízben sorakozó kő bárszékekre és egy laza mozdulattal tequilát rendelünk a fehér frakkban szobrozó mixertől. Ő nem a vízben áll, van olyan rafinált itt az építkezés, hogy a medence szélére telepítsék az italos üvegektől roskadozó polcokat.
Alkalmi ismerőseink arra intenek, hogy ne kérjünk jégkockát az italba. A víz miatt. Mert aki nem itt nőtt fel, az hasmenéssel fogja ünnepelni a mexikói ivóvízzel való találkozást. Persze képtelenség kizárni az étrendből a leveseket, a vízben mosott salátákat, és minden mást, így menetrendszerűen érkezik nyaralásunk legkellemetlenebb kísérője, mely három teljes napra elveszi a kedvünket a városnézéstől.
Pedig azért akad itt bámulnivaló. A tengerparti szállodák sora például, ahol elképesztő méretű luxus várja a vendégeket. De az ódon hangulatú belváros is megér egy misét, és ha már a misénél tartunk, itt magasodik a Church of Our Lady of Guadalupe a csodálatos vaskupolájával, amely leginkább egy hatalmas csipketerítőre hasonlít.
Az egyik belvárosi sétánk során választási cécóba botlunk. Kiabáló, zászlókat lengető polgárokkal zsúfolt teherautók robogtak a szűk utcácskákon, a tömeg jelszavakat skandált. Elámultam ekkora optimizmus láttán. Ezek a derék atyafiak valóban azt hiszik, hogy sorsuk jobbra fordul, ha az ő jelöltjük kerül hatalomra? Nagyon kell ide a hit, tán még jobban, mint a templomban.
Mert azért nyomort is látni. Főleg úgy, ha az ember tévedésből később száll le a buszról és már nem a központot járja. Sietve menekülünk a kopár mellékutcából, ahol akartunkon kívül is beláthatunk egy - két üzletlakásba. A csöppnyi helyiségekben ágyak és emberek sokasága. Mogorva, barátságtalan járókelőket kerülgetünk. Ez már nem az az arc, amit a turistáknak tartogatnak a nagyobb borravaló reményében. És a kissé kopott piac bódéi sem azok, hiszen itt a helyiek vásárolnak. Az áruház választéka is szegényes. De azért a próbafülke előtt testes tizenéves trónol. Az ifjú eladó gondosan ellenőrzi, hogy hány ruhaneművel lép be a vásárló a fülkébe. A munkaköpeny hajtókáján fémtáblácska árulja el a nevét: Felipe. Hát igen. Ha Hernán Cortez kevésbé erőszakosan hódított volna a XV. században, akkor itt most az azték ősök lennének a keresztapák és ezt az ifjú boltost tán Kvitlavaknak hívnák.
De a turisták hada nem ilyesmiken szokott elmélkedni. Inkább élvezik a jó időt, a szállodai svédasztalok gazdag választékát és a dollár mindenhatóságát. Mi is csatlakozunk a szuvenír gyűjtők nagy csapatához és cápafogat vásárolunk gyermekünknek az utcai árustól. Formás kis nyakbavaló ez a csontháromszög a bőrszíjjal. Azért milyen rendes dolog a cápáktól, hogy állandóan fogzanak, ráadásul több sorban is egyszerre. Egész iparág épülhetett erre a különleges emléktárgyra.
Ezt az üdülőparadicsomot Hollywood is felfedezte. 1963-ban itt forgatta John Huston az „Iguána éjszakája” c. filmet. Richard Burton domborított a férfi főszerepben, őt pedig gyakran látogatta ügyeletes felesége Elizabeth Taylor. Az álompár mindkét tagja vásárolt itt egy-egy villát, az egyszerűség kedvéért pont egymással szemben. És hogy az utcára se kelljen kimenni, egy formás hidacskát húzattak a két épület közé. A köznyelv Love Bridge - ként emlegeti a szerelmi találkát megkönnyítő átjárót.
Taylor egykori villája ma múzeum. Kissé furcsa érzés a nagy művésznő szobáit járni, és a bútorait nézegetni. A legnagyobb meglepetés azonban, hogy a szobák falain szabályos közökben hiányzik egy - egy tégla, közvetlenül a tető alatt. Bár a nagy meleg miatt kifejezetten előnyös lehet a légáramlat, de ezek a lyukak sajnos másra is jók. Ugyanis remek bejáratot biztosítanak a hüllőknek, bogaraknak egyaránt. Mert azokból aztán nincs hiány. De ez a többszintes villa nemcsak emiatt tűnik hamisítatlanul mexikóinak. Színes csempék, díszes motívumok láthatók mindenütt. Mindezek jól megférnek a művésznő használati tárgyaival. Rengeteg filmplakát és fényképalbum idézi a sztárpár fénykorát. A nappaliban is megörökítették őket, épp azelőtt a terasz előtt, melyről most mi is kiláthatunk a szomszédos hegyoldalra. A képen még sűrün zöldellő túloldal mára már nem egyéb, mint a hegyoldalra kapaszkodó házak végtelen sora.
És ha már szó volt a hüllőkről, nejemnek is erőt kell venni közmondásos irtózásán, mert bizony errefelé a nagytestű iguána nemcsak filmcím. Találkozhatunk velük néhány kerti szakaszon, ahol békésen sütkéreznek, de a melós kollégával is a tengerparton. Itt a büszke gazda pár pesoért a nyakunkba akasztja a pórázon tartott kenyérkeresőt egy felvétel erejéig.
A szálló szabadtéri étterménél szerencsére nem kell csúszómászóktól tartani. Példás a tisztaság és gondolom, a hangzavar sem csábítja e jószágokat a kert közelébe. Mert esténként teljes hangerővel szól a hamisítatlan mexikói muzsika.
A zenészek természetesen díszesen kivarrott gúnyában, hatalmas sombreróval a fejükön próbálják elhitetni a vendégekkel, hogy itt aztán igazi folklórt kapnak. Pont úgy, mint a Mátyás pincében.
Ha hasonlóságot akarok felfedezni a vendéglátók és hazám polgárai között, nincs nehéz dolgom. Hiszen imádnak mulatni, szeretik a focit, fűszeresen főznek, csodás népművészetük van, és még a zászlóinkon is ugyanazok a színek díszelegnek.
Lehet, hogy mégsem véletlen az a Mexikói út? (1997)
Ha a Budakeszi út Budakeszire visz, a Váci út Vácra, akkor a Mexikói út… Na álljunk csak meg!
Jó, jó, Mexikóról azért illik annyit tudni, hogy nincs közel. Még akkor sem, ha az ember Vancouverből próbálkozik. Nekünk ez a kis Puerto Vallarta - i nyaralás kb. 3600 km-es repülőutat jelent. És most kivételesen ne nyafogjunk a közlekedési nehézségeken, vegyük úgy, hogy már meg is érkeztünk a végcélhoz.
A városkáról nemcsak azt tudjuk, hogy egy hajdani kormányzó nevét viseli, de azt is, hogy igen előkelő rangot vívott ki magának az ötcsillagos szállodáival és a mesés tengerparttal. De mi nem vagyunk telhetetlenek, elég a kevesebb csillag is, így egyértelmű, hogy szállodánk nem az óceánra néz. Lehet, hogy ezt a csalódást hivatott kárpótolni a szabálytalan formájú hatalmas medence, amely felett még egy fehér kőhíd is díszeleg. A portán megkapjuk a színes karszalagot, ami nemcsak azért praktikus, mert ezt látva hanyatt - homlok szolgálnak ki a pincérek, hanem azért is, mert ezeknek a segítségével tudják a taxisok hazafuvarozni a tökrészeg turistákat, ugyanis ahány szálló, annyiféle műanyag karkötő.
Motyóinkat eldobálva sietünk a vízhez. A medence szélén, a színes nyugágyakon pihegnek a vendégek. Egyesek hófehéren, mások tűzvörösen, néhányan jócskán lebarnulva. A bőrszín tehát elég pontos tájékoztató az üdülés időtartamáról. Mellettünk egy nagyon csinos fiatal nő fordul felénk a magyar szóra. A párja is előkerül, dagadok a büszkeségtől, hogy milyen kellemes megjelenésű honfitársaim vannak. Az egész strandon mi nézünk ki a legjobban. Mármint ők, meg a feleségem. Én meg majd angolul fogok beszélni, ha arra jön valaki. A magas, manöken alkatú szomszédnőnk elárulja, hogy Németországban sportol, profi röplabdás, és csak átruccantak ide egy kis napfényért a vőlegényével. Nagy bánatomra kiderül, hogy holnap már utaznak is vissza. Igaz, nem lepett meg különösebben, hogy az üdülés végét járják: mindketten csokoládébarnák.
Azért még elúszunk a medence végéig, felkapaszkodunk a vízben sorakozó kő bárszékekre és egy laza mozdulattal tequilát rendelünk a fehér frakkban szobrozó mixertől. Ő nem a vízben áll, van olyan rafinált itt az építkezés, hogy a medence szélére telepítsék az italos üvegektől roskadozó polcokat.
Alkalmi ismerőseink arra intenek, hogy ne kérjünk jégkockát az italba. A víz miatt. Mert aki nem itt nőtt fel, az hasmenéssel fogja ünnepelni a mexikói ivóvízzel való találkozást. Persze képtelenség kizárni az étrendből a leveseket, a vízben mosott salátákat, és minden mást, így menetrendszerűen érkezik nyaralásunk legkellemetlenebb kísérője, mely három teljes napra elveszi a kedvünket a városnézéstől.
Pedig azért akad itt bámulnivaló. A tengerparti szállodák sora például, ahol elképesztő méretű luxus várja a vendégeket. De az ódon hangulatú belváros is megér egy misét, és ha már a misénél tartunk, itt magasodik a Church of Our Lady of Guadalupe a csodálatos vaskupolájával, amely leginkább egy hatalmas csipketerítőre hasonlít.
Az egyik belvárosi sétánk során választási cécóba botlunk. Kiabáló, zászlókat lengető polgárokkal zsúfolt teherautók robogtak a szűk utcácskákon, a tömeg jelszavakat skandált. Elámultam ekkora optimizmus láttán. Ezek a derék atyafiak valóban azt hiszik, hogy sorsuk jobbra fordul, ha az ő jelöltjük kerül hatalomra? Nagyon kell ide a hit, tán még jobban, mint a templomban.
Mert azért nyomort is látni. Főleg úgy, ha az ember tévedésből később száll le a buszról és már nem a központot járja. Sietve menekülünk a kopár mellékutcából, ahol akartunkon kívül is beláthatunk egy - két üzletlakásba. A csöppnyi helyiségekben ágyak és emberek sokasága. Mogorva, barátságtalan járókelőket kerülgetünk. Ez már nem az az arc, amit a turistáknak tartogatnak a nagyobb borravaló reményében. És a kissé kopott piac bódéi sem azok, hiszen itt a helyiek vásárolnak. Az áruház választéka is szegényes. De azért a próbafülke előtt testes tizenéves trónol. Az ifjú eladó gondosan ellenőrzi, hogy hány ruhaneművel lép be a vásárló a fülkébe. A munkaköpeny hajtókáján fémtáblácska árulja el a nevét: Felipe. Hát igen. Ha Hernán Cortez kevésbé erőszakosan hódított volna a XV. században, akkor itt most az azték ősök lennének a keresztapák és ezt az ifjú boltost tán Kvitlavaknak hívnák.
De a turisták hada nem ilyesmiken szokott elmélkedni. Inkább élvezik a jó időt, a szállodai svédasztalok gazdag választékát és a dollár mindenhatóságát. Mi is csatlakozunk a szuvenír gyűjtők nagy csapatához és cápafogat vásárolunk gyermekünknek az utcai árustól. Formás kis nyakbavaló ez a csontháromszög a bőrszíjjal. Azért milyen rendes dolog a cápáktól, hogy állandóan fogzanak, ráadásul több sorban is egyszerre. Egész iparág épülhetett erre a különleges emléktárgyra.
Ezt az üdülőparadicsomot Hollywood is felfedezte. 1963-ban itt forgatta John Huston az „Iguána éjszakája” c. filmet. Richard Burton domborított a férfi főszerepben, őt pedig gyakran látogatta ügyeletes felesége Elizabeth Taylor. Az álompár mindkét tagja vásárolt itt egy-egy villát, az egyszerűség kedvéért pont egymással szemben. És hogy az utcára se kelljen kimenni, egy formás hidacskát húzattak a két épület közé. A köznyelv Love Bridge - ként emlegeti a szerelmi találkát megkönnyítő átjárót.
Taylor egykori villája ma múzeum. Kissé furcsa érzés a nagy művésznő szobáit járni, és a bútorait nézegetni. A legnagyobb meglepetés azonban, hogy a szobák falain szabályos közökben hiányzik egy - egy tégla, közvetlenül a tető alatt. Bár a nagy meleg miatt kifejezetten előnyös lehet a légáramlat, de ezek a lyukak sajnos másra is jók. Ugyanis remek bejáratot biztosítanak a hüllőknek, bogaraknak egyaránt. Mert azokból aztán nincs hiány. De ez a többszintes villa nemcsak emiatt tűnik hamisítatlanul mexikóinak. Színes csempék, díszes motívumok láthatók mindenütt. Mindezek jól megférnek a művésznő használati tárgyaival. Rengeteg filmplakát és fényképalbum idézi a sztárpár fénykorát. A nappaliban is megörökítették őket, épp azelőtt a terasz előtt, melyről most mi is kiláthatunk a szomszédos hegyoldalra. A képen még sűrün zöldellő túloldal mára már nem egyéb, mint a hegyoldalra kapaszkodó házak végtelen sora.
És ha már szó volt a hüllőkről, nejemnek is erőt kell venni közmondásos irtózásán, mert bizony errefelé a nagytestű iguána nemcsak filmcím. Találkozhatunk velük néhány kerti szakaszon, ahol békésen sütkéreznek, de a melós kollégával is a tengerparton. Itt a büszke gazda pár pesoért a nyakunkba akasztja a pórázon tartott kenyérkeresőt egy felvétel erejéig.
A szálló szabadtéri étterménél szerencsére nem kell csúszómászóktól tartani. Példás a tisztaság és gondolom, a hangzavar sem csábítja e jószágokat a kert közelébe. Mert esténként teljes hangerővel szól a hamisítatlan mexikói muzsika.
A zenészek természetesen díszesen kivarrott gúnyában, hatalmas sombreróval a fejükön próbálják elhitetni a vendégekkel, hogy itt aztán igazi folklórt kapnak. Pont úgy, mint a Mátyás pincében.
Ha hasonlóságot akarok felfedezni a vendéglátók és hazám polgárai között, nincs nehéz dolgom. Hiszen imádnak mulatni, szeretik a focit, fűszeresen főznek, csodás népművészetük van, és még a zászlóinkon is ugyanazok a színek díszelegnek.
Lehet, hogy mégsem véletlen az a Mexikói út? (1997)