Mindenki gyanús
– Figyú Böbe!
– Mi van?
– Látod azt a két fazont az ablaknál?
– Ja. Na és?
– Nekem ez nagyon nem stimmel! Szerintem itt valami gáz van!
A két nő a hosszú kiszolgáló pult mögött rendezte a tálakat, onnan méregették az étkezde sarkában ebédelő idős párt. Enyhült a forgalom, a tálcák feltöltve várták az újabb rohamot, volt egy szusszanásnyi idő.
Böbe megtörölte kezét a kötényében és kolléganője felé fordult.
– Mi van velük Joli? Én nem látok semmi furcsát rajtuk.
– Nem tudom, még nem tudom, de nekem orrom van az ilyesmihez! - válaszolta egy szuszra az alacsonyabb. Szórakozottan belekavart a tésztába, aztán töprengve folytatta:
– Ezt az idős nőt már jó párszor láttam itt kajálni. Mindig egyedül volt. Aztán most megjelent ezzel a pasival. Szerintem az ürge fiatalabb nála. És valahogy nagyon nem összevalók! Nézd meg, a pasi most is ugrik, hozza a sót, az előbb az üdítőért állt fel, csupa ideg, a nő meg olyan mint a lassú víz. És mennyit köhög. És nézd csak meg... A szóáradatot egy vendég szakította félbe, aki a tálcáját tolva közeledett a frissensültek felé.
– Igen, egy rántott gomba! Parancsoljon. - Joli fürgén púpozta a tányért, hogy minél előbb folytathassa. Kissé felágaskodott, hogy jobban ellásson a szélső asztalig.
– Figyeld csak, hogy esznek! A nő szép lassan, ahogy az idős emberek szoktak. Nem siet, próbálja élvezni az ízeket. Ez az ürge meg, lefogadom azt se tudja, mi van előtte. Igen, az brassói. Adhatom? Céklánk is van. - zökkentette ki Jolit a szóáradatból egy újabb vendég.
– És nézz csak rájuk! - ragozta tovább. – Itt van ez a nő, ebben a kifakult kabátban! A pasin meg olyan karóra van, hogy filmekben sem láttam ilyet. Ez szerintem arra utazik, hogy elszedje az ilyen nők pénzét!
– Hülye vagy! Jó, hogy mondod a pénzt, mert láttam, hogy az ürge fizetett!
– Nagy ügy! - legyintett Joli. – Itt adja a gavallért, meg körbeudvarolja az öregcsajt és jól kisemmizi szegényt. Hogy egyesek milyen hiszékenyek tudnak lenni!
– Milyen udvarlásról beszélsz⁈ Olyan távolságtartó, mint egy angol lord. Láttam, ahogy bejöttek. A nő karolt a pasasba, az meg úgy jött mellette, mintha világgá akarná kiabálni, hogy bocsi, nem tartozunk össze. Ennek ugyan nem adnék egy petákot se! De egyébként, most, hogy mondod... tényleg jóval fiatalabb...- lesett Böbe félszemmel a pár felé.
– Na ugye! - kapott erőre Joli. – Nem értem! A nő nem gazdag, az látszik! Semmi ékszer, vagy ilyesmi! Na meg ez a kabát! Akkor mire hajt ez a pasas?
– Lehet, hogy valami beteggondozó. - vélte Böbe.
– Igen⁈ És ki fizeti az ilyen gondozókat⁈ A Nőtanács⁈ Á, ez sehogy se áll össze! - sóhajtotta a köpcös. – Nézd, ő már végzett is. És nem udvarol, de nem ám! A telefonját nyomkodja. Hát én ki is vágnék egy ilyen gavallért az első napon, az tuti! - füstölgött Joli.
A nő is befejezte az evést az ablaknál. Feltápászkodott, nehézkesen belebújt a kabátjába, amit a férfi felsegített rá. Az idős nő ellépett a széktől, keze máris a férfi karját kereste. Az megadóan igazította lépteit a csoszogó asszonyhoz. A kijáratnál a férfi előzékenyen tartotta a nehéz üvegajtót, hogy a nő kiléphessen a szabadba. Aztán eltűntek.
A következő hetekben szinte minden nap megjelentek ebédidőben. A nő mintha egyre többet köhögött volna.
Aztán csak a férfi jött. Ételhordó volt a kezében. Megállt a hatalmas fekete tábla előtt, amire krétával volt felírva az aznapi kínálat. Nyomkodni kezdte a telefonját, belehallózott, majd sietség nélkül felolvasta a választékot. Mindent. A levesektől az édességig. De csak egyfélét rendelt, és egy adagot. Sietve, szinte futva távozott.
Aztán elmaradt a férfi is. A két pultos nő sem rágódott már a különös páron, hiszen annyi új arc vetődött oda, mindig volt miről beszélni.
Egy csendes hétköznapon ismét megjelent a férfi, de nem egyedül. Ezúttal egy másik idős hölgy jött vele. Joli kezéből kiesett a fakanál. Tehát igaz!
– Böbe, Böbe! - sziszegte kolleganőjének, miután arrébb vonult a furcsa pár a tálcákkal a pénztár felé.
– Láttad?
– Persze, hogy láttam!
– Na, ugye megmondtam! Ez a pasas egy sorozatgyilkos! Egymás után szedi fel ezeket a hiszékeny idős nőket, aztán elteszi őket láb alól! Most ez a szerencsétlen van soron! Nézd meg, mennyivel idősebb nála! Majd ezt is kinyírja!
– Ugyan, rémeket látsz!- legyintett bizonytalanul a másik.
– Még hogy én⁈ Erre nincs más magyarázat! Én nem vagyok vak, mint egyesek! Én össze tudom rakni a dolgokat! Nekem orrom van az ilyesmihez! - lihegte Joli. – Pályát tévesztettem! Vagyonokat keresnék, mint magándetektív! Te Böbe, szerintem szólni kéne a rendőrségnek! Benne lennénk az újságban, hogy lelepleztünk egy többszörös gyilkost.
A két nő meredten bámult az ablak melletti asztal felé. Az idős asszony még elmélyülten evett, de a férfi már végzett. Feléjük fordult, tekintete megállapodott a kisebbiken. Joli elfehéredve szemezett a férfival, de csak pillanatokig bírta a feszültséget. Riadtan elfordította a fejét.
A férfi felemelkedett, feléjük indult. A két nő bénultan várta a közeledő veszélyt. A pulthoz érve a férfi megszólalt:
– Ugye emlékeznek rám?
Joli segélykérően Böbére nézett. Ő a rangidős, talán ő tudja a helyes választ. Lehet, hogy az életük múlik ezen a feleleten.
– I..Igen... - nyögte Böbe. Nem mert hazudni abba a szempárba nézve.
– Tényleg? - könnyebbült meg a férfi. – Egy idős hölggyel szoktam ide járni... A gyerekkori barátom mamája... Azért én voltam vele, mert ez a régi haver sajnos már nem él. Az anyja meg egyedül maradt. Már én is nyugdíjas vagyok, volt időm segíteni... A mama szerette a főztjüket. Aztán már nem tudott lejönni. Akkor innen hordtam neki az ebédet. Nagyon beteg volt. Tudják, a rák... A múlt héten volt a temetés.
– Részvétünk! - dadogta Böbe.
– Részvétünk! - szajkózta Joli is. - És ki ez az idős hölgy most magával? Talán valami rokon?- kotnyeleskedett felbátorodva.
– Á, nem volt rokona. Ő a legjobb barátnője volt. Most tudott feljönni vidékről, hogy visszaadja a lakáskulcsokat. Gondoltam, meghívom oda, ahol annyit üldögéltünk... Hát, nem valószínű, hogy mi még találkozunk. Holnap elutazom. Isten áldja magukat!
– Minden jót! - nyögte Joli, a távozó férfi után nézve. Böbe is krákogott valamit.
A két nő szótlanul állt egymás mellett, majd Joli kirobbant:
– Tessék, a nagy magándetektív! Te, meg a nagy megérzéseid! Máskor tudod, hogy hová dugd az orrodat! Apropó! Ott is ül egy öreg szivar egy nővel a sarokban. Nem akarod hívni a rendőrséget⁈ - fújtatott kolleganője felé és egy konyharuhával dühödten súrolni kezdte a fémpultot.
– Figyú Böbe!
– Mi van?
– Látod azt a két fazont az ablaknál?
– Ja. Na és?
– Nekem ez nagyon nem stimmel! Szerintem itt valami gáz van!
A két nő a hosszú kiszolgáló pult mögött rendezte a tálakat, onnan méregették az étkezde sarkában ebédelő idős párt. Enyhült a forgalom, a tálcák feltöltve várták az újabb rohamot, volt egy szusszanásnyi idő.
Böbe megtörölte kezét a kötényében és kolléganője felé fordult.
– Mi van velük Joli? Én nem látok semmi furcsát rajtuk.
– Nem tudom, még nem tudom, de nekem orrom van az ilyesmihez! - válaszolta egy szuszra az alacsonyabb. Szórakozottan belekavart a tésztába, aztán töprengve folytatta:
– Ezt az idős nőt már jó párszor láttam itt kajálni. Mindig egyedül volt. Aztán most megjelent ezzel a pasival. Szerintem az ürge fiatalabb nála. És valahogy nagyon nem összevalók! Nézd meg, a pasi most is ugrik, hozza a sót, az előbb az üdítőért állt fel, csupa ideg, a nő meg olyan mint a lassú víz. És mennyit köhög. És nézd csak meg... A szóáradatot egy vendég szakította félbe, aki a tálcáját tolva közeledett a frissensültek felé.
– Igen, egy rántott gomba! Parancsoljon. - Joli fürgén púpozta a tányért, hogy minél előbb folytathassa. Kissé felágaskodott, hogy jobban ellásson a szélső asztalig.
– Figyeld csak, hogy esznek! A nő szép lassan, ahogy az idős emberek szoktak. Nem siet, próbálja élvezni az ízeket. Ez az ürge meg, lefogadom azt se tudja, mi van előtte. Igen, az brassói. Adhatom? Céklánk is van. - zökkentette ki Jolit a szóáradatból egy újabb vendég.
– És nézz csak rájuk! - ragozta tovább. – Itt van ez a nő, ebben a kifakult kabátban! A pasin meg olyan karóra van, hogy filmekben sem láttam ilyet. Ez szerintem arra utazik, hogy elszedje az ilyen nők pénzét!
– Hülye vagy! Jó, hogy mondod a pénzt, mert láttam, hogy az ürge fizetett!
– Nagy ügy! - legyintett Joli. – Itt adja a gavallért, meg körbeudvarolja az öregcsajt és jól kisemmizi szegényt. Hogy egyesek milyen hiszékenyek tudnak lenni!
– Milyen udvarlásról beszélsz⁈ Olyan távolságtartó, mint egy angol lord. Láttam, ahogy bejöttek. A nő karolt a pasasba, az meg úgy jött mellette, mintha világgá akarná kiabálni, hogy bocsi, nem tartozunk össze. Ennek ugyan nem adnék egy petákot se! De egyébként, most, hogy mondod... tényleg jóval fiatalabb...- lesett Böbe félszemmel a pár felé.
– Na ugye! - kapott erőre Joli. – Nem értem! A nő nem gazdag, az látszik! Semmi ékszer, vagy ilyesmi! Na meg ez a kabát! Akkor mire hajt ez a pasas?
– Lehet, hogy valami beteggondozó. - vélte Böbe.
– Igen⁈ És ki fizeti az ilyen gondozókat⁈ A Nőtanács⁈ Á, ez sehogy se áll össze! - sóhajtotta a köpcös. – Nézd, ő már végzett is. És nem udvarol, de nem ám! A telefonját nyomkodja. Hát én ki is vágnék egy ilyen gavallért az első napon, az tuti! - füstölgött Joli.
A nő is befejezte az evést az ablaknál. Feltápászkodott, nehézkesen belebújt a kabátjába, amit a férfi felsegített rá. Az idős nő ellépett a széktől, keze máris a férfi karját kereste. Az megadóan igazította lépteit a csoszogó asszonyhoz. A kijáratnál a férfi előzékenyen tartotta a nehéz üvegajtót, hogy a nő kiléphessen a szabadba. Aztán eltűntek.
A következő hetekben szinte minden nap megjelentek ebédidőben. A nő mintha egyre többet köhögött volna.
Aztán csak a férfi jött. Ételhordó volt a kezében. Megállt a hatalmas fekete tábla előtt, amire krétával volt felírva az aznapi kínálat. Nyomkodni kezdte a telefonját, belehallózott, majd sietség nélkül felolvasta a választékot. Mindent. A levesektől az édességig. De csak egyfélét rendelt, és egy adagot. Sietve, szinte futva távozott.
Aztán elmaradt a férfi is. A két pultos nő sem rágódott már a különös páron, hiszen annyi új arc vetődött oda, mindig volt miről beszélni.
Egy csendes hétköznapon ismét megjelent a férfi, de nem egyedül. Ezúttal egy másik idős hölgy jött vele. Joli kezéből kiesett a fakanál. Tehát igaz!
– Böbe, Böbe! - sziszegte kolleganőjének, miután arrébb vonult a furcsa pár a tálcákkal a pénztár felé.
– Láttad?
– Persze, hogy láttam!
– Na, ugye megmondtam! Ez a pasas egy sorozatgyilkos! Egymás után szedi fel ezeket a hiszékeny idős nőket, aztán elteszi őket láb alól! Most ez a szerencsétlen van soron! Nézd meg, mennyivel idősebb nála! Majd ezt is kinyírja!
– Ugyan, rémeket látsz!- legyintett bizonytalanul a másik.
– Még hogy én⁈ Erre nincs más magyarázat! Én nem vagyok vak, mint egyesek! Én össze tudom rakni a dolgokat! Nekem orrom van az ilyesmihez! - lihegte Joli. – Pályát tévesztettem! Vagyonokat keresnék, mint magándetektív! Te Böbe, szerintem szólni kéne a rendőrségnek! Benne lennénk az újságban, hogy lelepleztünk egy többszörös gyilkost.
A két nő meredten bámult az ablak melletti asztal felé. Az idős asszony még elmélyülten evett, de a férfi már végzett. Feléjük fordult, tekintete megállapodott a kisebbiken. Joli elfehéredve szemezett a férfival, de csak pillanatokig bírta a feszültséget. Riadtan elfordította a fejét.
A férfi felemelkedett, feléjük indult. A két nő bénultan várta a közeledő veszélyt. A pulthoz érve a férfi megszólalt:
– Ugye emlékeznek rám?
Joli segélykérően Böbére nézett. Ő a rangidős, talán ő tudja a helyes választ. Lehet, hogy az életük múlik ezen a feleleten.
– I..Igen... - nyögte Böbe. Nem mert hazudni abba a szempárba nézve.
– Tényleg? - könnyebbült meg a férfi. – Egy idős hölggyel szoktam ide járni... A gyerekkori barátom mamája... Azért én voltam vele, mert ez a régi haver sajnos már nem él. Az anyja meg egyedül maradt. Már én is nyugdíjas vagyok, volt időm segíteni... A mama szerette a főztjüket. Aztán már nem tudott lejönni. Akkor innen hordtam neki az ebédet. Nagyon beteg volt. Tudják, a rák... A múlt héten volt a temetés.
– Részvétünk! - dadogta Böbe.
– Részvétünk! - szajkózta Joli is. - És ki ez az idős hölgy most magával? Talán valami rokon?- kotnyeleskedett felbátorodva.
– Á, nem volt rokona. Ő a legjobb barátnője volt. Most tudott feljönni vidékről, hogy visszaadja a lakáskulcsokat. Gondoltam, meghívom oda, ahol annyit üldögéltünk... Hát, nem valószínű, hogy mi még találkozunk. Holnap elutazom. Isten áldja magukat!
– Minden jót! - nyögte Joli, a távozó férfi után nézve. Böbe is krákogott valamit.
A két nő szótlanul állt egymás mellett, majd Joli kirobbant:
– Tessék, a nagy magándetektív! Te, meg a nagy megérzéseid! Máskor tudod, hogy hová dugd az orrodat! Apropó! Ott is ül egy öreg szivar egy nővel a sarokban. Nem akarod hívni a rendőrséget⁈ - fújtatott kolleganője felé és egy konyharuhával dühödten súrolni kezdte a fémpultot.