Gyertyafény mellett
Imre fejcsóválva figyelte a kilométerórát. Tavaly ez valahogy jobban ment. Meg tavalyelőtt. Mennyi lehet még hátra? Nem szokott ő ennyire fáradt lenni nyolc órai vezetés után. De most alig várta, hogy feltűnjön végre az a kis horvát falucska.
Ide járnak nyaralni, már évek óta. Akkor véletlenül vetődtek erre, és azonnal megtetszett nekik ez a nyugalmas fészek a tengerparton. Ez a falu nem tudott sokat, tán ezért is nem lepték el a turisták. De arra tökéletesen megfelelt, amire ők vágytak. Két heti csend, kikapcsolódás, nyugalom, jó levegő és a tenger! Mert a tintakék nagy víz ott nyújtózkodott előttük.
Végre megérkeztek! Imre kimászott a volán mögül, jólesően tárta szét karjait a friss levegőn. Éva elszaladt a háziakért. Nemsokára egy termetes asszonysággal tért vissza, aki a törzsvendégeknek kijáró kedvességgel karattyolta körbe őket. Átvették a kulcsokat, és becipelték a táskákat. A széles csípőjű asszony magyarázott még valamit, amit sehogyan sem értettek. Végül a nő egy színpadias mozdulattal a villanykapcsolóhoz lépett, le-fel kattintotta, majd széttárta a karjait.
- Nincs áram! - jöttek rá a megoldásra azonnal.
A bőbeszédű előadás még kitérhetett a műszaki hiba okára és a várható fejleményekre, de ebből egy szót sem értettek. Az asszony az asztalra mutatott. Két vékony, csőszerű gyertya ágaskodott a terítőn, néhány mécses társaságában.
Imre a várható nehézségekre gondolt és káromkodott egyet. Éva gyorsan belekotort a hűtőtáskába, hogy számba vegye, mitől kellene minél előbb megszabadulni. De csak némi felvágott érdemelt figyelmet.
- Vajon meddig tarthat? - találgatta Imre, de nem tudott szót érteni a háziasszonnyal se németül, se angolul.
Aztán legyintett egyet.
- Eh, nem tarthat örökké! Lehet, hogy csak néhány óra, és ha szerencsénk van, a gyertyákra sem lesz szükség.
A háziasszony még ott sürgölődött körülöttük, rájuk zúdítva mondatait, cseppet sem zavartatva, hogy értetlen fülekre talál.
Aztán kilépett a teraszra és egy kartondobozzal tért vissza. Kedveskedve nyújtotta feléjük. Kíváncsian nyitották ki a csomagot. A gyümölcsökkel tömött dobozba egy hosszúnyakú, sötét borosüveget ágyaztak a házigazdák. A nő már el is viharzott, meg sem várva a hálálkodást.
Kicsomagoltak. Imre jólesően nyugtázta, hogy eltűnőben a fáradsága. Kiültek a teraszra, a nyugágyból bámulták a naplementét. A végtelen víz látványa mindig tartogatott valamiféle ismeretlen szomorúságot.
A sötét úgy érkezett, mintha egy ügyetlen varázsló próbálná köpenyét borítani a tájra. De aztán sikerült a mutatvány és csak néhány fénylő pont maradt a vízen.
Imre bebotorkált a szobába. Alig tudta kivenni a tárgyak körvonalát. A tévé hatalmas képernyője vakon meredezett a sarokban. Sercent a gyufa és az egyik gyertya fénye sárgán imbolyogni kezdett. Vonzotta a tekintetüket a táncoló lángocska. Az asszony poharakat kerített, a férfi töltött a borból. Sután koccintottak. Egy ideig tanácstalanul toporogtak, majd elhelyezkedtek a kényelmes fotelekben. Imrén átfutott, hogy ha lenne áram, már belenézhetett volna a komputerén abba a tanulmányba, amit hó végéig véleményezni kell a munkahelyén. De arra sem volt gondja, hogy feltöltse a gépét, hiszen ilyen meglepetés még sohasem érte itt őket. Éva is csóválta a fejét. Nyugodtabb lenne most, ha tudná, milyen választ kapott az egyetem vezetőségétől arra az e-mailre.
Kortyolgatták a sűrű, zamatos bort, ültek a csendben. Imre levette a szemüvegét, hunyorogva ízlelgette a kényelmet, hogy nem kell a szemének állandóan készenlétben lennie. A kis falióra fontoskodva tipegett a háttérben, de mégsem múlt az idő. A sötétség fogva tartotta a perceket. Imre az asszony felé nézett. A félhomály jótékony sminkesnek bizonyult. Éva vonásait kisimította a sötétség, csak nagy barna szemei vonzották a férj tekintetét. Imre úgy érezte, hogy beszélnie kell ehhez az archoz, sürgősen be kell vallania valamilyen titkát, csak azért, hogy ez az ismeretlen bizalmába fogadja. Akadozva magyarázkodni kezdett érzelmekről, ragaszkodásról.
Éva is megnyílt. Sóhajtva sorolta a kapcsolatukban felgyűlt problémáit. Imre ijedten hallgatta. Nem gondolta volna, hogy az asszony a napi hajsza mellett ilyen gondosan raktározza és rendszerezi a házasságban kapott sérelmeit.
De nem veszekedtek. Minden mondatban vibrált a vágy a visszatalálásra.
Imre sóhajtva ismerte be figyelmetlenségét, Éva is fogadkozott, hogy több idejük jut majd egymásra.
Imre felemelkedett a helyéről, az asszony elé lépett és magához húzta. Hangtalanul kapaszkodtak egymásba. A férfin rég tapasztalt, szinte elfeledett izgalom futott át. Eltűnt mozdulataiból a gépiesség, megpróbálta kezeivel felfedezni Éva testét. Az asszony szaporodó légzéssel reagált a rohamra.
Átbotorkáltak a hálószobába. Sután, kuncogva vetkőztették egymást a sötétben. Aztán egymásba fonódtak, különös, furcsán felerősödött vágyakozással. A mámorral összeolvadt sötétségben hosszan, felszabadultan ölelték egymást. Szédülten süppedtek az időtlenségbe.
A kábulatot könnyű lebegés követte. Egymáshoz simulva aludtak el.
Másnap Imre ébredt korábban. Elégedetten nyújtózkodott a reggeli napfényben. A villanyborotvával nem boldogult, mert még mindig nem volt áram. De nem is bánta. A gáz viszont működött, így remek kávéval ébreszthette Évát.
Napközben a tengerparton csavarogtak, majd elugrottak vacsorázni a szomszédos kisvárosba.
Még világos volt, amikor visszatértek a szállásra. Imre eljátszotta feleségének a szobaasszony mozdulatait a villanykapcsolónál és nevetve konstatálták, hogy még mindig nincs áram.
A férfi az előző estére gondolt és dúdolni kezdett. Kikészítette a gyufát meg a poharakat, a leszerepelt gyertya maradékát eltüntette az asztalról. Kisietett a fürdőszobába. Nem is kísérletezett a kapcsolóval. Bízott benne, hogy a hatalmas ablakon még beárad annyi fény, hogy ne kelljen tapogatózva keresgélni a piperecikkeit.
Amikor visszatért a nappaliba, nejét a sarokheverőn fekve találta. Az asszony a könyökére támaszkodva szemezett a komputerével, amelynek fénye bántóan uralta a szürkületet.
- Képzeld, van áram! - trillázta a hírt férjének.
- Látom. - sóhajtotta Imre.
Nézte egy darabig az asszonyt, ahogy az belefeledkezve táncoltatja ujjait a masinán.
Sóhajtott egyet, majd elindult a saját gépe felé.
Imre fejcsóválva figyelte a kilométerórát. Tavaly ez valahogy jobban ment. Meg tavalyelőtt. Mennyi lehet még hátra? Nem szokott ő ennyire fáradt lenni nyolc órai vezetés után. De most alig várta, hogy feltűnjön végre az a kis horvát falucska.
Ide járnak nyaralni, már évek óta. Akkor véletlenül vetődtek erre, és azonnal megtetszett nekik ez a nyugalmas fészek a tengerparton. Ez a falu nem tudott sokat, tán ezért is nem lepték el a turisták. De arra tökéletesen megfelelt, amire ők vágytak. Két heti csend, kikapcsolódás, nyugalom, jó levegő és a tenger! Mert a tintakék nagy víz ott nyújtózkodott előttük.
Végre megérkeztek! Imre kimászott a volán mögül, jólesően tárta szét karjait a friss levegőn. Éva elszaladt a háziakért. Nemsokára egy termetes asszonysággal tért vissza, aki a törzsvendégeknek kijáró kedvességgel karattyolta körbe őket. Átvették a kulcsokat, és becipelték a táskákat. A széles csípőjű asszony magyarázott még valamit, amit sehogyan sem értettek. Végül a nő egy színpadias mozdulattal a villanykapcsolóhoz lépett, le-fel kattintotta, majd széttárta a karjait.
- Nincs áram! - jöttek rá a megoldásra azonnal.
A bőbeszédű előadás még kitérhetett a műszaki hiba okára és a várható fejleményekre, de ebből egy szót sem értettek. Az asszony az asztalra mutatott. Két vékony, csőszerű gyertya ágaskodott a terítőn, néhány mécses társaságában.
Imre a várható nehézségekre gondolt és káromkodott egyet. Éva gyorsan belekotort a hűtőtáskába, hogy számba vegye, mitől kellene minél előbb megszabadulni. De csak némi felvágott érdemelt figyelmet.
- Vajon meddig tarthat? - találgatta Imre, de nem tudott szót érteni a háziasszonnyal se németül, se angolul.
Aztán legyintett egyet.
- Eh, nem tarthat örökké! Lehet, hogy csak néhány óra, és ha szerencsénk van, a gyertyákra sem lesz szükség.
A háziasszony még ott sürgölődött körülöttük, rájuk zúdítva mondatait, cseppet sem zavartatva, hogy értetlen fülekre talál.
Aztán kilépett a teraszra és egy kartondobozzal tért vissza. Kedveskedve nyújtotta feléjük. Kíváncsian nyitották ki a csomagot. A gyümölcsökkel tömött dobozba egy hosszúnyakú, sötét borosüveget ágyaztak a házigazdák. A nő már el is viharzott, meg sem várva a hálálkodást.
Kicsomagoltak. Imre jólesően nyugtázta, hogy eltűnőben a fáradsága. Kiültek a teraszra, a nyugágyból bámulták a naplementét. A végtelen víz látványa mindig tartogatott valamiféle ismeretlen szomorúságot.
A sötét úgy érkezett, mintha egy ügyetlen varázsló próbálná köpenyét borítani a tájra. De aztán sikerült a mutatvány és csak néhány fénylő pont maradt a vízen.
Imre bebotorkált a szobába. Alig tudta kivenni a tárgyak körvonalát. A tévé hatalmas képernyője vakon meredezett a sarokban. Sercent a gyufa és az egyik gyertya fénye sárgán imbolyogni kezdett. Vonzotta a tekintetüket a táncoló lángocska. Az asszony poharakat kerített, a férfi töltött a borból. Sután koccintottak. Egy ideig tanácstalanul toporogtak, majd elhelyezkedtek a kényelmes fotelekben. Imrén átfutott, hogy ha lenne áram, már belenézhetett volna a komputerén abba a tanulmányba, amit hó végéig véleményezni kell a munkahelyén. De arra sem volt gondja, hogy feltöltse a gépét, hiszen ilyen meglepetés még sohasem érte itt őket. Éva is csóválta a fejét. Nyugodtabb lenne most, ha tudná, milyen választ kapott az egyetem vezetőségétől arra az e-mailre.
Kortyolgatták a sűrű, zamatos bort, ültek a csendben. Imre levette a szemüvegét, hunyorogva ízlelgette a kényelmet, hogy nem kell a szemének állandóan készenlétben lennie. A kis falióra fontoskodva tipegett a háttérben, de mégsem múlt az idő. A sötétség fogva tartotta a perceket. Imre az asszony felé nézett. A félhomály jótékony sminkesnek bizonyult. Éva vonásait kisimította a sötétség, csak nagy barna szemei vonzották a férj tekintetét. Imre úgy érezte, hogy beszélnie kell ehhez az archoz, sürgősen be kell vallania valamilyen titkát, csak azért, hogy ez az ismeretlen bizalmába fogadja. Akadozva magyarázkodni kezdett érzelmekről, ragaszkodásról.
Éva is megnyílt. Sóhajtva sorolta a kapcsolatukban felgyűlt problémáit. Imre ijedten hallgatta. Nem gondolta volna, hogy az asszony a napi hajsza mellett ilyen gondosan raktározza és rendszerezi a házasságban kapott sérelmeit.
De nem veszekedtek. Minden mondatban vibrált a vágy a visszatalálásra.
Imre sóhajtva ismerte be figyelmetlenségét, Éva is fogadkozott, hogy több idejük jut majd egymásra.
Imre felemelkedett a helyéről, az asszony elé lépett és magához húzta. Hangtalanul kapaszkodtak egymásba. A férfin rég tapasztalt, szinte elfeledett izgalom futott át. Eltűnt mozdulataiból a gépiesség, megpróbálta kezeivel felfedezni Éva testét. Az asszony szaporodó légzéssel reagált a rohamra.
Átbotorkáltak a hálószobába. Sután, kuncogva vetkőztették egymást a sötétben. Aztán egymásba fonódtak, különös, furcsán felerősödött vágyakozással. A mámorral összeolvadt sötétségben hosszan, felszabadultan ölelték egymást. Szédülten süppedtek az időtlenségbe.
A kábulatot könnyű lebegés követte. Egymáshoz simulva aludtak el.
Másnap Imre ébredt korábban. Elégedetten nyújtózkodott a reggeli napfényben. A villanyborotvával nem boldogult, mert még mindig nem volt áram. De nem is bánta. A gáz viszont működött, így remek kávéval ébreszthette Évát.
Napközben a tengerparton csavarogtak, majd elugrottak vacsorázni a szomszédos kisvárosba.
Még világos volt, amikor visszatértek a szállásra. Imre eljátszotta feleségének a szobaasszony mozdulatait a villanykapcsolónál és nevetve konstatálták, hogy még mindig nincs áram.
A férfi az előző estére gondolt és dúdolni kezdett. Kikészítette a gyufát meg a poharakat, a leszerepelt gyertya maradékát eltüntette az asztalról. Kisietett a fürdőszobába. Nem is kísérletezett a kapcsolóval. Bízott benne, hogy a hatalmas ablakon még beárad annyi fény, hogy ne kelljen tapogatózva keresgélni a piperecikkeit.
Amikor visszatért a nappaliba, nejét a sarokheverőn fekve találta. Az asszony a könyökére támaszkodva szemezett a komputerével, amelynek fénye bántóan uralta a szürkületet.
- Képzeld, van áram! - trillázta a hírt férjének.
- Látom. - sóhajtotta Imre.
Nézte egy darabig az asszonyt, ahogy az belefeledkezve táncoltatja ujjait a masinán.
Sóhajtott egyet, majd elindult a saját gépe felé.