Beismerő vallomás
Én aztán jól lebuktam! Próbáltam ugyan titkolni a világ előtt, de nem sikerült. Azt ugyan eddig is sejtettem, hogy nem fogják átkeresztelni miattam az Eötvös Lóránt Tudományegyetemet, de most, egy bevándorlással kapcsolatos írásomra reagálva, megírta valaki a facebook üzenetében, hogy ostoba vagyok. Meg korlátolt. Hát, ez van! Pedig hogy igyekeztem! Összeolvastam mindent az Interneten, angolul, magyarul, a National Post-tól kezdve a Globe and Mail-ig, az Ameriai Népszavától a Kurucinfóig, német, olasz, svéd nyelvterületről szereztem információkat, kifaggattam odahaza komoly, értelmes embereket, tanulmányoztam a Bibliát, a Koránt, aztán a hülye agyammal mégsem tudtam rájönni, hogy miért jó az nekünk, ha bevándorlók milliói árasztják el Európát.
De nemcsak ezzel sültem fel. Tulajdonképpen már a részleteknél elakadtam. Már azt sem értettem, hogy miért van egy menekültnél hangosbeszélő, amit a kellő pillanatban előkaphat a határon. Lehet, hogy ez is hozzátartozik a bevándorlók túlélő csomagjához?! Na, ezt is csak az okosok tudhatják.
És azt sem tudom felfogni a csöpp agyammal, hogy miért nem lehet ezt a szerencsétlen kamerás nőt már békén hagyni?! Most legutóbb azon hördültek fel egyesek, hogy levélben kért némi szünetet a gyalázkodásban, családi gyászára hivatkozva. Hát hogy mer az ilyen még levelet írni?! Ha meg nem ír, akkor meg minek lapul?! Hallatlan!
Ja, és figyeled, a mindenségit, még sapka sincs rajta!
Jó pár éve történt, hogy az akkori munkahelyemre egy tökrészeg sofőr kacsázott be az IFA teherautójával. Valaki azonnal telefonált a központba, mi meg kárörvendve vártuk a nagy balhét. Nemsokára berobogott a telepre a szállítási osztályvezető egy másik sofőrrel. Az új pilóta beült az IFÁ-ba, a főnök meg betuszkolta a részeg alkalmazottját a kocsiba és elrobogott vele. A balhé elmaradt. Hogy mit kapott az illető négyszemközt a górétól, azt sosem tudtuk meg. Mert az a főnök tudta, hogy a beosztottja őt is minősíti.
Hát valahogy így kellett volna kezelni ezt az állitólagos gáncsoskodást is.
Nem tudott volna valamelyik tévés nagyfőnök ilyesmit nyilatkozni:
- Na, kérem szépen, mindenki duguljon el! Az ügy ránk tartozik! Mi majd alaposan kivizsgáljuk, mérlegelünk és döntünk. Ha beigazolódik munkatársunk bűnössége, akkor igazságot szolgáltatunk, úgy, hogy a büntetés arányban legyen a bűncselekménnyel. Ha vétkes a kolléganőnk, akkor vennie kell a károsultnak egy új nadrágot.
De ezt az ügyet mi magunk kürtöltük világgá. Senki nem gondolt arra, hogy tán nem kéne nekünk, magyaroknak segédkezni abban, hogy sárba rántsuk egy honfitársunkat. Hiszen megteszik azt helyettünk mások, ezer örömmel. És ha már így elátkoztuk ezt a személyt, azért tudni kéne abbahagyni is! Ha el tudunk felejtkezni gyerekeket gázoló és gyáván elmenekülő részeg autósokról, védtelen időseket halálra verő gyilkosokról, és napirendre tudunk térni békésen sétáló családanyák szadista fojtogatóin, akkor talán erről az ügyről is le lehetne már szállni. Tán nem kéne játszani senkinek sem a feddhetetlen ítélő bírót, mert könnyen lehet, hogy egy stressz helyzetben mi sem vizsgáznánk jelesre, gondolom én, a csökött agyammal.
És ha már az összefogásnál tartunk, akkor tán nem kéne rohangálni Brüsszelbe sem, hogy feljelentsük a honfitársainkat, ugye kedves…(ide beírhatja mindenki azt, akit akar)
Ja, és tuti, hogy bennem van a hiba, mert nem tudom felfogni azt sem, hogy ez a hatalmas embermennyiség hogyan lesz képes beilleszkedni az európai kultúrába. Pedig úgy igyekeztem, már ott Svédországban is, hogy megértsem a muszlimok lelkivilágát. Hogy megértsem, miért csak üvöltve lehet társalogni? Hogy miért kuss a nőknek, és miért nem ülhetnek a vitatkozó férfiakkal egy asztalhoz? Hogy miért kell lenézni mindenkit, aki nem Mohamed híve? Hogy miért kell éjjel háromkor még a folyosón dulakodni, és másnap délben felpofozni egy gyereket és a labdáját elvenni, mert az felébresztett minket? És hogy miért kell napok alatt leamortizálni egy épületet, aminek aztán ők is szenvedő alanyai lesznek.
Ja és az sem világos, hogy a lefátyolozott asszonyaik miért kiáltják ki kurvának azokat a nőket, akik európai módon öltöznek? Ha tehetik, még oda is sziszegik nekik, hogy ne csodálkozzanak, ha majd megerőszakolják őket. Bár azt hiszem, erre tudom a választ: nem más ez, mint féltékenyég. És irigység. Hogy egy nő, a legszebb éveiben nem sötétítő függönyökkel takargatja magát, hogy kedvére válogathat a csodás ruhákban, hogy szabadon érheti bőrét a szellő, a napfény, hogy bikiniben fürödhet... Nekik meg marad a csador, a hidzsáb, a burka, a nikáb, a tarha, az abaja meg a többi, amiknek egy a lényege, hogy takarva legyenek.
Egy erdélyi fiatalasszony mesélte, akinek arab férje volt, hogy legjobban az anyósától szenvedett. Nem is a férjét foglalkoztatta leginkább, hogy hogyan lép ki az utcára, hanem az anyóst, aki egész életében csadorban járt. És ha már neki ez jutott, miért legyen jobb a következő generációnak?! Remek módszer ez, hogy kineveljük az újabb erkölcscsőszöket. Én ugyan nem vagyok egy divatmajom, de ha egész életemben egy jutazsákban kéne járnom, engem is enne a rosseb, ha látnám, hogy más kedvére flangálhat a legfrankóbb cuccokban.
Az is egyértelmű tehát az efféle elmélet szerint, hogy a nő magára vessen, ha begerjed egy férfi a könnyed öltözéke láttán. Nem, nem a teremtés koronája a hibás, aki egy szoknya láttán elveszti a fejét és görbült háttal kezdi hajszolni a nőt. Nem, ő ártatlan. Neki ne szónokoljanak önfegyelemről, önuralomról, normális emberi viselkedésről, nem és nem! Ő ártatlan, hiszen mindenről a szoknya tehet.
Már tudom is, mit fogok mondani, ha tetten érnek betörés közben:
- Mit vannak úgy oda?! Itt kelleti magát az orrom előtt ez a karóra, a doboza nélkül, na még jó, hogy betörtem miatta a kirakatot! Az óra tehet mindenről!
Meg aztán az sem fér abba a négyszögletes fejembe, hogy mit csinálnak majd a bevándorlók, ha rájuk jön a nagy löttyös indulat? Mert ugye az érkezők nyolcvan százaléka életerős, egyedülálló férfi, a többi meg családos. Magányos nő tán nincs is köztük. Megérkezik ez az embertömeg, megnyugszanak a nagy vándorlás után, pihengetnek, jóllaknak káposztás cvekedlivel és aztán rájuk jön a kangörcs. Mit tehetnek? A kollégák asszonyai szóba sem jöhetnek, mert zsákbamacskát nem veszünk. Ennyi kupleráj meg nincs Európában! Ráadásul azok sincsenek ingyen. Pénz meg nemigen van, mert a segély elmegy cigire. Milyen megoldás marad? Vegyük elő a társalgási zsebkönyvet és üljünk be vele a legelső táncos helyre? Ott meg odafordulunk a magányos hölgyhöz, aki a falat támasztja, a következő kérdéssel:
- Gyakran szok ide járni?
Ami pedig azt a vakhitet illeti, hogy jöjjenek csak a bevándorlók és mi majd szeretjük egymást, megint csak értetlenül állok. Mert ott van az az Amerika. Igazán volt idejük, hogy megszokják egymást a fehérek és a feketék. Szép dolog az egyenlőség, én is azt mondom. És lám, színes bőrű elnöke van az országnak. De elég egy híradás arról, hogy egy fehér rendőr lelőtt egy színes bőrű férfit (akiről aztán kiderült, hogy egy elvetemült, utolsó bűnöző volt, sőt az is, hogy a rendőr önvédelemből lőtt) már égtek is az autók az utcán és országos méretű zavargások kezdődtek. Nesze neked együttélés!
Mi meg várjuk a muszlimokat tárt karokkal, akik azt vallják, hogy az ő vallásuk az egyedüli igaz, és szent kötelességük azt elterjeszteni a világban.
Ma még csak ott tartunk, hogy betették a lábukat az ajtórésbe. De ennyi azért elég volt, hogy kiderüljön, komoly bajok lesznek itt.
Mert ez most nem úgy működik, mint annak idején, amikor én, a hülye fehér ember, próbálkoztam a beilleszkedéssel.
Itt, Kanadában, az én bevándorló státuszom nem azt jelentette, hogy tarthatom a markom kedvezménykért. Tudtuk, az első perctől, hogy dolgozni kell. És a hathónapos terhes feleségem is ott gürizett velem az éjszakai műszakban, minimál órabérért. Magától értetődő természetességgel nyomták kezébe a dög nehéz fém tálcát, rajta a többtucat lefagyasztott tészta gombóccal. Meg az is természetes volt, hogy a mínusz 45 fokban a szabadban dolgozzak, ha úgy hozta a helyzet.
És az ötvenhatos magyarok is tudnának mesélni arról, hogy az ország, mely a keblére ölelte őket, kötelező egy év munkaviszonyt írt elő nekik építkezéseken, vagy fakitermeléseken, a legvadabb körülmények között. Mi tehát nem ajándékba kaptuk az állampolgárságot!
Azt csak most érzik úgy egyesek, hogy ha már megtisztelték jelenlétükkel a befogadókat, akkor bizony minden jár nekik. Kíváncsi lennék, hogyan panaszkodnának a Twitteren, ha a Ruhr vidéken újra nyitnák a szénbányákat és odaküldenék őket a külszíni fejtésre.
Kár, nagy kár, hogy csak annyi eszem van, mint egy szárított lepkének. Így aztán képtelen vagyok elsajátítani olyan dolgokat, amiket még a menekültek is kiválóan tudnak. Például a szépírást, hogy kartonpapírra írhassam, kalligrafikus betűkkel: „Magyarország nem jó hely és több pénzt akarunk.”
Sajnos nem vagyok képes olyan színészi alakításra sem, mint az a bevándorló, aki Tiborcként panaszolja, hogy lassú az Internet. És lemaradtam a ritmikus sportgimnasztikáról is, így hát nem tudok Dugovics Tituszként a sínekre vetődni, gyermeket, nőt magam elé lökve.
Hát, van min törni a fejemet, azt az ostobát. Például azon, hogy miért nem osztózom azok lelkesedésében, akik a bevándorlókban csodás lehetőséget látnak. Kiművelt emberfőket, diplomás szakembereket, kultúrára fogékony emberanyagot. Hát, nem is tudom… Fogalmam sincs, melyik diplomás törhette ki a vasúti fülke ablakát, melyik egyetemi docens dörgölte az üléshuzatba a sajtos szendvicsét, melyik tanársegéd brunyált a sarokba és melyik tudományos kutatócsoport szórta tele a folyosót bokáig érő szeméttel.
De már hallom is a vádat, hogy milyen hülye vagyok. Mert nem érdekből kell szeretni őket, csupán felebaráti alapon. Segítségre és védelemre szorulnak, mert ők a sorsüldözöttek. Ezt diktálja a kötelesség, ezt diktálja a józan ész.
Józan ész?! Na, akkor viszont ez rám nem vonatkozik!
Én aztán jól lebuktam! Próbáltam ugyan titkolni a világ előtt, de nem sikerült. Azt ugyan eddig is sejtettem, hogy nem fogják átkeresztelni miattam az Eötvös Lóránt Tudományegyetemet, de most, egy bevándorlással kapcsolatos írásomra reagálva, megírta valaki a facebook üzenetében, hogy ostoba vagyok. Meg korlátolt. Hát, ez van! Pedig hogy igyekeztem! Összeolvastam mindent az Interneten, angolul, magyarul, a National Post-tól kezdve a Globe and Mail-ig, az Ameriai Népszavától a Kurucinfóig, német, olasz, svéd nyelvterületről szereztem információkat, kifaggattam odahaza komoly, értelmes embereket, tanulmányoztam a Bibliát, a Koránt, aztán a hülye agyammal mégsem tudtam rájönni, hogy miért jó az nekünk, ha bevándorlók milliói árasztják el Európát.
De nemcsak ezzel sültem fel. Tulajdonképpen már a részleteknél elakadtam. Már azt sem értettem, hogy miért van egy menekültnél hangosbeszélő, amit a kellő pillanatban előkaphat a határon. Lehet, hogy ez is hozzátartozik a bevándorlók túlélő csomagjához?! Na, ezt is csak az okosok tudhatják.
És azt sem tudom felfogni a csöpp agyammal, hogy miért nem lehet ezt a szerencsétlen kamerás nőt már békén hagyni?! Most legutóbb azon hördültek fel egyesek, hogy levélben kért némi szünetet a gyalázkodásban, családi gyászára hivatkozva. Hát hogy mer az ilyen még levelet írni?! Ha meg nem ír, akkor meg minek lapul?! Hallatlan!
Ja, és figyeled, a mindenségit, még sapka sincs rajta!
Jó pár éve történt, hogy az akkori munkahelyemre egy tökrészeg sofőr kacsázott be az IFA teherautójával. Valaki azonnal telefonált a központba, mi meg kárörvendve vártuk a nagy balhét. Nemsokára berobogott a telepre a szállítási osztályvezető egy másik sofőrrel. Az új pilóta beült az IFÁ-ba, a főnök meg betuszkolta a részeg alkalmazottját a kocsiba és elrobogott vele. A balhé elmaradt. Hogy mit kapott az illető négyszemközt a górétól, azt sosem tudtuk meg. Mert az a főnök tudta, hogy a beosztottja őt is minősíti.
Hát valahogy így kellett volna kezelni ezt az állitólagos gáncsoskodást is.
Nem tudott volna valamelyik tévés nagyfőnök ilyesmit nyilatkozni:
- Na, kérem szépen, mindenki duguljon el! Az ügy ránk tartozik! Mi majd alaposan kivizsgáljuk, mérlegelünk és döntünk. Ha beigazolódik munkatársunk bűnössége, akkor igazságot szolgáltatunk, úgy, hogy a büntetés arányban legyen a bűncselekménnyel. Ha vétkes a kolléganőnk, akkor vennie kell a károsultnak egy új nadrágot.
De ezt az ügyet mi magunk kürtöltük világgá. Senki nem gondolt arra, hogy tán nem kéne nekünk, magyaroknak segédkezni abban, hogy sárba rántsuk egy honfitársunkat. Hiszen megteszik azt helyettünk mások, ezer örömmel. És ha már így elátkoztuk ezt a személyt, azért tudni kéne abbahagyni is! Ha el tudunk felejtkezni gyerekeket gázoló és gyáván elmenekülő részeg autósokról, védtelen időseket halálra verő gyilkosokról, és napirendre tudunk térni békésen sétáló családanyák szadista fojtogatóin, akkor talán erről az ügyről is le lehetne már szállni. Tán nem kéne játszani senkinek sem a feddhetetlen ítélő bírót, mert könnyen lehet, hogy egy stressz helyzetben mi sem vizsgáznánk jelesre, gondolom én, a csökött agyammal.
És ha már az összefogásnál tartunk, akkor tán nem kéne rohangálni Brüsszelbe sem, hogy feljelentsük a honfitársainkat, ugye kedves…(ide beírhatja mindenki azt, akit akar)
Ja, és tuti, hogy bennem van a hiba, mert nem tudom felfogni azt sem, hogy ez a hatalmas embermennyiség hogyan lesz képes beilleszkedni az európai kultúrába. Pedig úgy igyekeztem, már ott Svédországban is, hogy megértsem a muszlimok lelkivilágát. Hogy megértsem, miért csak üvöltve lehet társalogni? Hogy miért kuss a nőknek, és miért nem ülhetnek a vitatkozó férfiakkal egy asztalhoz? Hogy miért kell lenézni mindenkit, aki nem Mohamed híve? Hogy miért kell éjjel háromkor még a folyosón dulakodni, és másnap délben felpofozni egy gyereket és a labdáját elvenni, mert az felébresztett minket? És hogy miért kell napok alatt leamortizálni egy épületet, aminek aztán ők is szenvedő alanyai lesznek.
Ja és az sem világos, hogy a lefátyolozott asszonyaik miért kiáltják ki kurvának azokat a nőket, akik európai módon öltöznek? Ha tehetik, még oda is sziszegik nekik, hogy ne csodálkozzanak, ha majd megerőszakolják őket. Bár azt hiszem, erre tudom a választ: nem más ez, mint féltékenyég. És irigység. Hogy egy nő, a legszebb éveiben nem sötétítő függönyökkel takargatja magát, hogy kedvére válogathat a csodás ruhákban, hogy szabadon érheti bőrét a szellő, a napfény, hogy bikiniben fürödhet... Nekik meg marad a csador, a hidzsáb, a burka, a nikáb, a tarha, az abaja meg a többi, amiknek egy a lényege, hogy takarva legyenek.
Egy erdélyi fiatalasszony mesélte, akinek arab férje volt, hogy legjobban az anyósától szenvedett. Nem is a férjét foglalkoztatta leginkább, hogy hogyan lép ki az utcára, hanem az anyóst, aki egész életében csadorban járt. És ha már neki ez jutott, miért legyen jobb a következő generációnak?! Remek módszer ez, hogy kineveljük az újabb erkölcscsőszöket. Én ugyan nem vagyok egy divatmajom, de ha egész életemben egy jutazsákban kéne járnom, engem is enne a rosseb, ha látnám, hogy más kedvére flangálhat a legfrankóbb cuccokban.
Az is egyértelmű tehát az efféle elmélet szerint, hogy a nő magára vessen, ha begerjed egy férfi a könnyed öltözéke láttán. Nem, nem a teremtés koronája a hibás, aki egy szoknya láttán elveszti a fejét és görbült háttal kezdi hajszolni a nőt. Nem, ő ártatlan. Neki ne szónokoljanak önfegyelemről, önuralomról, normális emberi viselkedésről, nem és nem! Ő ártatlan, hiszen mindenről a szoknya tehet.
Már tudom is, mit fogok mondani, ha tetten érnek betörés közben:
- Mit vannak úgy oda?! Itt kelleti magát az orrom előtt ez a karóra, a doboza nélkül, na még jó, hogy betörtem miatta a kirakatot! Az óra tehet mindenről!
Meg aztán az sem fér abba a négyszögletes fejembe, hogy mit csinálnak majd a bevándorlók, ha rájuk jön a nagy löttyös indulat? Mert ugye az érkezők nyolcvan százaléka életerős, egyedülálló férfi, a többi meg családos. Magányos nő tán nincs is köztük. Megérkezik ez az embertömeg, megnyugszanak a nagy vándorlás után, pihengetnek, jóllaknak káposztás cvekedlivel és aztán rájuk jön a kangörcs. Mit tehetnek? A kollégák asszonyai szóba sem jöhetnek, mert zsákbamacskát nem veszünk. Ennyi kupleráj meg nincs Európában! Ráadásul azok sincsenek ingyen. Pénz meg nemigen van, mert a segély elmegy cigire. Milyen megoldás marad? Vegyük elő a társalgási zsebkönyvet és üljünk be vele a legelső táncos helyre? Ott meg odafordulunk a magányos hölgyhöz, aki a falat támasztja, a következő kérdéssel:
- Gyakran szok ide járni?
Ami pedig azt a vakhitet illeti, hogy jöjjenek csak a bevándorlók és mi majd szeretjük egymást, megint csak értetlenül állok. Mert ott van az az Amerika. Igazán volt idejük, hogy megszokják egymást a fehérek és a feketék. Szép dolog az egyenlőség, én is azt mondom. És lám, színes bőrű elnöke van az országnak. De elég egy híradás arról, hogy egy fehér rendőr lelőtt egy színes bőrű férfit (akiről aztán kiderült, hogy egy elvetemült, utolsó bűnöző volt, sőt az is, hogy a rendőr önvédelemből lőtt) már égtek is az autók az utcán és országos méretű zavargások kezdődtek. Nesze neked együttélés!
Mi meg várjuk a muszlimokat tárt karokkal, akik azt vallják, hogy az ő vallásuk az egyedüli igaz, és szent kötelességük azt elterjeszteni a világban.
Ma még csak ott tartunk, hogy betették a lábukat az ajtórésbe. De ennyi azért elég volt, hogy kiderüljön, komoly bajok lesznek itt.
Mert ez most nem úgy működik, mint annak idején, amikor én, a hülye fehér ember, próbálkoztam a beilleszkedéssel.
Itt, Kanadában, az én bevándorló státuszom nem azt jelentette, hogy tarthatom a markom kedvezménykért. Tudtuk, az első perctől, hogy dolgozni kell. És a hathónapos terhes feleségem is ott gürizett velem az éjszakai műszakban, minimál órabérért. Magától értetődő természetességgel nyomták kezébe a dög nehéz fém tálcát, rajta a többtucat lefagyasztott tészta gombóccal. Meg az is természetes volt, hogy a mínusz 45 fokban a szabadban dolgozzak, ha úgy hozta a helyzet.
És az ötvenhatos magyarok is tudnának mesélni arról, hogy az ország, mely a keblére ölelte őket, kötelező egy év munkaviszonyt írt elő nekik építkezéseken, vagy fakitermeléseken, a legvadabb körülmények között. Mi tehát nem ajándékba kaptuk az állampolgárságot!
Azt csak most érzik úgy egyesek, hogy ha már megtisztelték jelenlétükkel a befogadókat, akkor bizony minden jár nekik. Kíváncsi lennék, hogyan panaszkodnának a Twitteren, ha a Ruhr vidéken újra nyitnák a szénbányákat és odaküldenék őket a külszíni fejtésre.
Kár, nagy kár, hogy csak annyi eszem van, mint egy szárított lepkének. Így aztán képtelen vagyok elsajátítani olyan dolgokat, amiket még a menekültek is kiválóan tudnak. Például a szépírást, hogy kartonpapírra írhassam, kalligrafikus betűkkel: „Magyarország nem jó hely és több pénzt akarunk.”
Sajnos nem vagyok képes olyan színészi alakításra sem, mint az a bevándorló, aki Tiborcként panaszolja, hogy lassú az Internet. És lemaradtam a ritmikus sportgimnasztikáról is, így hát nem tudok Dugovics Tituszként a sínekre vetődni, gyermeket, nőt magam elé lökve.
Hát, van min törni a fejemet, azt az ostobát. Például azon, hogy miért nem osztózom azok lelkesedésében, akik a bevándorlókban csodás lehetőséget látnak. Kiművelt emberfőket, diplomás szakembereket, kultúrára fogékony emberanyagot. Hát, nem is tudom… Fogalmam sincs, melyik diplomás törhette ki a vasúti fülke ablakát, melyik egyetemi docens dörgölte az üléshuzatba a sajtos szendvicsét, melyik tanársegéd brunyált a sarokba és melyik tudományos kutatócsoport szórta tele a folyosót bokáig érő szeméttel.
De már hallom is a vádat, hogy milyen hülye vagyok. Mert nem érdekből kell szeretni őket, csupán felebaráti alapon. Segítségre és védelemre szorulnak, mert ők a sorsüldözöttek. Ezt diktálja a kötelesség, ezt diktálja a józan ész.
Józan ész?! Na, akkor viszont ez rám nem vonatkozik!