Hawaii – melegen ajánlva
Minden utazás előtt megpróbálom elképzelni a rám váró élményeket. Ilyenkor előjönnek a filmekben látott képsorok, a prospektusok színes képei, régi bedekkerek lejárt szavatosságú fotói, és nem utolsó sorban a saját fantáziám alakította különös mesevilág. De mindez olyan, mint a kirakós játék darabjai. Önálló, egymástól független mozaik kockák, melyek sosem tudnak egységes egésszé összeállni. Asszem, azért van szükség az utazásra, hogy helyére kerüljenek bennem a dolgok. A párizsi vakációm után milyen jó is volt azzal a tudattal ülni a moziban és nézni a Lafayette áruház tetején menekülő Belmondót, hogy igen, én már tudom, merre kéne forduljon a sarkon, hogy a Diadalívhez érjen.
Persze, egy ilyen úti célnál, mint Hawaii nemcsak efféle magasztos szempontok játszottak szerepet, hanem az is, hogy a vancouveri esős februárban napfényre vágytunk.
Nejem tehát szokás szerint intézkedni kezdett, nekem a feladatokból már csak a tapsikolás maradt, hogy hurrá, utazunk!
Felszálltunk hát a gépre, őszintén remélve, hogy hétéves fiúnk sem fogja betegre unatkozni magát a néhány órás repülőúton.
Alig pár perce ücsörgünk a székben, már halljuk is a magyar szót. Két nő cseveg önfeledten előttünk. Gyors bemutatkozás, megkönnyebbült sóhajok, mert azért nem árt még a kellemes dolgokban sem osztózni másokkal. Hamar kiderül, hogy két felettébb rokonszenves, erdélyi születésű hölgyet, anyát és lányát sodort mellénk a véletlen. A mama a hatvanadik születésnapjára kapta ez meglepetés üdülést. Az sem titok, hogy a közös utazási iroda jóvoltából ugyanabban a szállodában lakunk majd Honoluluban.
Alattunk a kék óceán, mert az ötvenedik USA tagállam kissé lelóg a térképről. Akárcsak Alaszka. Vajon melyik ország büszkélkedhet még azzal, hogy az állampolgár gépre száll, órákat repked a nyílt víz felett, majd a saját országába érkezik?
Nekünk Oahu a végállomás, ez ugyan nem a legnagyobb a szigetcsoportból, de nem mindig a méret számít. Főleg, ha tudjuk, hogy ez a sziget kínálja a legtöbb látnivalót.
Az idő természetesen pazar és már itt üdvözölnek a helyi lakósok, az elmaradhatatlan virágfüzérrel.
Úton a szálloda felé már korholom magam. Miért is hittem, hogy valamiféle múltat őrző, régies és kissé avítt környezetet fogok itt találni?! Hát nem! Pompás épületek, előkelő üzletsorok, nagyvárosokat megszégyenítő forgalom jellemzi ezt a belvárosi részt ahová érkezünk.
A szállodánk ugyan kissé beljebb fekszik a tengerparttól, ami azt jelenti, hogy legalább öt percre vagyunk a víztől. Ezt el tudom intézni egy kézlegyintéssel, mert gyerekkoromban sem az óceánra nézett a lakásunk. Viszont a szoba nagyon frankó, de nevezhetném lakosztálynak is, mert mindent tud ez a komplett kégli.
Konyhánk is van, de nem hiszem, hogy itt fogjuk lebonyolítani a befőzést.
Este tehát már a szállodai vendéglővel ismerkedünk. A hatalmas teremben egy színpad uralja az egyik sarkot. De nemcsak vacsorát, műsort is kapunk. A táncosokat nézve azonnal feltűnik, hogy egyik sem az a kimondott zerge alkat. Jó húsban vannak – mondaná a népnyelv. Megszólal a hamisítatlan hawaii gitárzene, a táncosok kecsesen hajladozni kezdenek, de minden mozdulatuk annyira lágy és lassú, mintha a nyugalmas tenger hullámzását próbálnák érzékeltetni. Felidézem magamban a magyar néptánc szilajságát, erejét, szédítő tempóját, és kissé szánakozva figyelem ezt az önkímélő produkciót. Ja, igen, a meleg! A forróság számlájára írható, hogy ezeknek a táncosoknak eszébe sem jut fékeveszetten pörögni, forogni, ugrálni, csizma szárát csattogtatni. Hogyisne, mikor mezítláb vannak. Itt minden lágy, szelíd, elfolyó, csendes, és kissé lagymatag. Nem csoda, hogy már első nap megismerkedünk a helyiek jellegzetes kézmozdulatával. Az ökölből csak a hüvelykujj és a kisujj válik ki, hogy némi billegtetéssel adjuk a világ tudtára: Hanging Loose, vagyis: Lazán lógva.
És a következő napokban is tapasztaljuk ezt a nem sietünk, ráérünk, mindent könnyen veszünk, semmiért sem idegeskedünk – hangulatot a nyílt utcán, a boltokban, járműveken, strandokon és mindenütt. De minek is őrjöngnének itt a polgárok, mikor olyan környezetet adott számukra az Ég, hogy még Hollywoodból is idejárnak a filmesek, ha a földi Paradicsomot keresik.
Ha strandolunk, szinte vétek behunyt szemmel napozni. Hiszen itt kínálja magát az őrjítően kék óceán, az aranysárga homok, a búján zöldellő növényzet és kissé odébb a Diamond Head barna sapkás csúcsa. A Waikiki Beach minden útikönyv szerint a világ egyik legcsodásabb tengerpartja. Ne várja senki, hogy vitába szálljak velük.
Nem tudunk olyan korán indulni a strandra, hogy megelőzzük az utcai árusokat, aki benépesítik a szálló környékét. Itt aztán van minden, és jó eséllyel el is fogy minden, mert ugye nincs az az elvetemült turista, aki üres kézzel óhajt innen hazamenni. És persze a strandcikkek, hiszen ki tud ellenálli az egydolláros gumimatracnak, ami egész napra biztosítja a kényelmet. Más kérdés, hogy senki sem bajlódik ezek hazacipelésével, így aztán esténként ezrével hevernek a homokban a gazdátlan matracok. De reggelre újra üresen várja a fürdőzőket a hatalmas homokpart, lehet újabb gumiágyakra beruházni.
Néhány üzlet csak a surfösökre szakosodott, ami nem is csoda, elvégre itt van ennek a sportágnak az őshazája. Fényképek, szobrok, emléktárgyak őrzik a nagy elődök dicsőségét. Ki gondolná, hogy itt már a deszkákon egyensúlyoztak akkor, amikor Deák Ferenc még a kiegyezésen munkálkodott. Olyan tisztelet övezi a hullámlovaglás hajdani mestereit, mint odahaza az aranycsapat tagjainak emlékét.
Mi nemcsak gyalogos túrákat teszünk, de időnként felpattanunk a színes külsejű trolikra is, melyek fazonja századelős hangulatot idéz.
És ha már itt vagyunk, meglátogatjuk a kihagyhatatlan látványosságokat is.
A hatalmas akváriumot, mert azért csak szerencsésebb ilyen körülmények között találkozni a cápákkal, mint a nyílt vízen.
A japánkertet, ahol mintha elfelejtették volna, hogy nem volt mindig jóban a két nemzet.
A Mormon templomot, hogy ízelítőt kapjunk a földi békéből.
Az ananász és macadamia nut ültetvényeket, hogy mintagazdaságokat is lássunk.
Az Army múzeumot, hogy elismeréssel adózzunk az emberi találékonyságnak a számtalan gyilkos fegyver használatáért. Itt ért minket az a meglepetés, hogy az emléktárgyakat árusító idős férfi keserűen panaszkodott az amerikai jelenlétre. Úgy látszik tehát, hogy nem mindenki örült maradéktalanul annak az 1959-es csatlakozásnak.
Befizetünk egy kis hajókázásra is. Itt azzal csábítanak, hogy meg is mártózhatunk a vízben a korallzátonyok között. De izgalmasabbnak ígérkezik a tengeralattjáró, ami természetesen sárga, és elég tisztességes útvonalat jár végig a víz alatt. Elfoglaljuk helyeinket a kerek ablakoknál, aztán már merülhetünk is, miközben a vezető nem győzi hangsúlyozni, hogy milyen gazdag errefelé a víz alatti világ. Úszkálnak is rendesen a színes halfajták a szemünk előtt, miközben ügyet sem vetnek a lassan haladó monstrumra. Biztos rájöttek, hogy nem kell félni a sárga szörnytől, mert a jelek szerint az sosem éhes.
Fiam mögém kapaszkodik, hogy kipróbáljuk a jetski-t, ezt a vízi motort, hogy legalább egyszer, hiszen ilyen jármű nem szerepel a család terveiben. Jó buli ez a vízi száguldás, de azért maradok a gépkocsinál.
Aztán Pearl Harbor. Ki ne tudná, hogy mi történt ott 1941 december 7 - én? Az öböl manapság inkább emlékhely, mintsem kikötő. A látogatóknak először filmvetítéssel idézik azt a végzetes vasárnapot. Elképesztő párosítás ez a természeti Paradicsom és a háború pokla.
Aztán vízibuszra ülünk, hogy meglátogassuk az Arizona cirkáló romjai felé emelt emlékművet. Az itt állomásozó csatahajók az államok neveit viselték, és sokuk itt kapta a végzetes találatokat a japán légitámadás során. A fehér kő monstrum alakzata néhány rosszmájú kritikus szerint egy középen behorpadt tejesdobozra hasonlít. De nem úgy tűnik, hogy a látogatók az emlékmű kritizálásával lennének elfoglalva. Mintha csendesebb lenne a máskor oly hangosan zsibongó turisták hada. Ha lenézünk a vízre, láthatjuk az elsüllyedt hajó körvonalait. Olajfolt színezi a tengert, mely a szétbombázott hajótestből szivárog. A hatalmas márványtáblán a hősi halottak névsora és nem kerül nagy erőfeszítésünkbe magyar nevet találni.
De az ajándékbolt már a kor szellemét idézi, hiszen ebből a tragédiából is lehet pénzt csinálni. Füzetek, plakátok, kiadványok, emlékplakettek, makettek, minden rendű – rangú csecsebecse kínálja magát a polcokon. Még annak az újságnak a másolta is megvehető, mely világgá kürtölte annak idején az USA hadba lépését.
De már ez a program is mögöttünk van, jöhet ismét a felhőtlen (szó szerint) üdülés.
Számunkra elég nehéz kialakítani az egészséges egyensúlyt, a vízparti semmittevés és a kirándulások között, de ennél nagyobb gondom sose legyen.
Mindig azzal a tudattal gyömöszölöm javaimat a bőröndbe, hogy ide még vissza kell jönni, hiszen lenne miért.
De azért nincs okom panaszra! Amikor a tévében Elvis Presley dalolgat a kék öbölben, a kissé kajla pálmafa alatt, már tudom, innen csak pár lépés azon a keskeny ösvényen, hogy ahhoz a remek kávézóhoz érjünk.
1998
Minden utazás előtt megpróbálom elképzelni a rám váró élményeket. Ilyenkor előjönnek a filmekben látott képsorok, a prospektusok színes képei, régi bedekkerek lejárt szavatosságú fotói, és nem utolsó sorban a saját fantáziám alakította különös mesevilág. De mindez olyan, mint a kirakós játék darabjai. Önálló, egymástól független mozaik kockák, melyek sosem tudnak egységes egésszé összeállni. Asszem, azért van szükség az utazásra, hogy helyére kerüljenek bennem a dolgok. A párizsi vakációm után milyen jó is volt azzal a tudattal ülni a moziban és nézni a Lafayette áruház tetején menekülő Belmondót, hogy igen, én már tudom, merre kéne forduljon a sarkon, hogy a Diadalívhez érjen.
Persze, egy ilyen úti célnál, mint Hawaii nemcsak efféle magasztos szempontok játszottak szerepet, hanem az is, hogy a vancouveri esős februárban napfényre vágytunk.
Nejem tehát szokás szerint intézkedni kezdett, nekem a feladatokból már csak a tapsikolás maradt, hogy hurrá, utazunk!
Felszálltunk hát a gépre, őszintén remélve, hogy hétéves fiúnk sem fogja betegre unatkozni magát a néhány órás repülőúton.
Alig pár perce ücsörgünk a székben, már halljuk is a magyar szót. Két nő cseveg önfeledten előttünk. Gyors bemutatkozás, megkönnyebbült sóhajok, mert azért nem árt még a kellemes dolgokban sem osztózni másokkal. Hamar kiderül, hogy két felettébb rokonszenves, erdélyi születésű hölgyet, anyát és lányát sodort mellénk a véletlen. A mama a hatvanadik születésnapjára kapta ez meglepetés üdülést. Az sem titok, hogy a közös utazási iroda jóvoltából ugyanabban a szállodában lakunk majd Honoluluban.
Alattunk a kék óceán, mert az ötvenedik USA tagállam kissé lelóg a térképről. Akárcsak Alaszka. Vajon melyik ország büszkélkedhet még azzal, hogy az állampolgár gépre száll, órákat repked a nyílt víz felett, majd a saját országába érkezik?
Nekünk Oahu a végállomás, ez ugyan nem a legnagyobb a szigetcsoportból, de nem mindig a méret számít. Főleg, ha tudjuk, hogy ez a sziget kínálja a legtöbb látnivalót.
Az idő természetesen pazar és már itt üdvözölnek a helyi lakósok, az elmaradhatatlan virágfüzérrel.
Úton a szálloda felé már korholom magam. Miért is hittem, hogy valamiféle múltat őrző, régies és kissé avítt környezetet fogok itt találni?! Hát nem! Pompás épületek, előkelő üzletsorok, nagyvárosokat megszégyenítő forgalom jellemzi ezt a belvárosi részt ahová érkezünk.
A szállodánk ugyan kissé beljebb fekszik a tengerparttól, ami azt jelenti, hogy legalább öt percre vagyunk a víztől. Ezt el tudom intézni egy kézlegyintéssel, mert gyerekkoromban sem az óceánra nézett a lakásunk. Viszont a szoba nagyon frankó, de nevezhetném lakosztálynak is, mert mindent tud ez a komplett kégli.
Konyhánk is van, de nem hiszem, hogy itt fogjuk lebonyolítani a befőzést.
Este tehát már a szállodai vendéglővel ismerkedünk. A hatalmas teremben egy színpad uralja az egyik sarkot. De nemcsak vacsorát, műsort is kapunk. A táncosokat nézve azonnal feltűnik, hogy egyik sem az a kimondott zerge alkat. Jó húsban vannak – mondaná a népnyelv. Megszólal a hamisítatlan hawaii gitárzene, a táncosok kecsesen hajladozni kezdenek, de minden mozdulatuk annyira lágy és lassú, mintha a nyugalmas tenger hullámzását próbálnák érzékeltetni. Felidézem magamban a magyar néptánc szilajságát, erejét, szédítő tempóját, és kissé szánakozva figyelem ezt az önkímélő produkciót. Ja, igen, a meleg! A forróság számlájára írható, hogy ezeknek a táncosoknak eszébe sem jut fékeveszetten pörögni, forogni, ugrálni, csizma szárát csattogtatni. Hogyisne, mikor mezítláb vannak. Itt minden lágy, szelíd, elfolyó, csendes, és kissé lagymatag. Nem csoda, hogy már első nap megismerkedünk a helyiek jellegzetes kézmozdulatával. Az ökölből csak a hüvelykujj és a kisujj válik ki, hogy némi billegtetéssel adjuk a világ tudtára: Hanging Loose, vagyis: Lazán lógva.
És a következő napokban is tapasztaljuk ezt a nem sietünk, ráérünk, mindent könnyen veszünk, semmiért sem idegeskedünk – hangulatot a nyílt utcán, a boltokban, járműveken, strandokon és mindenütt. De minek is őrjöngnének itt a polgárok, mikor olyan környezetet adott számukra az Ég, hogy még Hollywoodból is idejárnak a filmesek, ha a földi Paradicsomot keresik.
Ha strandolunk, szinte vétek behunyt szemmel napozni. Hiszen itt kínálja magát az őrjítően kék óceán, az aranysárga homok, a búján zöldellő növényzet és kissé odébb a Diamond Head barna sapkás csúcsa. A Waikiki Beach minden útikönyv szerint a világ egyik legcsodásabb tengerpartja. Ne várja senki, hogy vitába szálljak velük.
Nem tudunk olyan korán indulni a strandra, hogy megelőzzük az utcai árusokat, aki benépesítik a szálló környékét. Itt aztán van minden, és jó eséllyel el is fogy minden, mert ugye nincs az az elvetemült turista, aki üres kézzel óhajt innen hazamenni. És persze a strandcikkek, hiszen ki tud ellenálli az egydolláros gumimatracnak, ami egész napra biztosítja a kényelmet. Más kérdés, hogy senki sem bajlódik ezek hazacipelésével, így aztán esténként ezrével hevernek a homokban a gazdátlan matracok. De reggelre újra üresen várja a fürdőzőket a hatalmas homokpart, lehet újabb gumiágyakra beruházni.
Néhány üzlet csak a surfösökre szakosodott, ami nem is csoda, elvégre itt van ennek a sportágnak az őshazája. Fényképek, szobrok, emléktárgyak őrzik a nagy elődök dicsőségét. Ki gondolná, hogy itt már a deszkákon egyensúlyoztak akkor, amikor Deák Ferenc még a kiegyezésen munkálkodott. Olyan tisztelet övezi a hullámlovaglás hajdani mestereit, mint odahaza az aranycsapat tagjainak emlékét.
Mi nemcsak gyalogos túrákat teszünk, de időnként felpattanunk a színes külsejű trolikra is, melyek fazonja századelős hangulatot idéz.
És ha már itt vagyunk, meglátogatjuk a kihagyhatatlan látványosságokat is.
A hatalmas akváriumot, mert azért csak szerencsésebb ilyen körülmények között találkozni a cápákkal, mint a nyílt vízen.
A japánkertet, ahol mintha elfelejtették volna, hogy nem volt mindig jóban a két nemzet.
A Mormon templomot, hogy ízelítőt kapjunk a földi békéből.
Az ananász és macadamia nut ültetvényeket, hogy mintagazdaságokat is lássunk.
Az Army múzeumot, hogy elismeréssel adózzunk az emberi találékonyságnak a számtalan gyilkos fegyver használatáért. Itt ért minket az a meglepetés, hogy az emléktárgyakat árusító idős férfi keserűen panaszkodott az amerikai jelenlétre. Úgy látszik tehát, hogy nem mindenki örült maradéktalanul annak az 1959-es csatlakozásnak.
Befizetünk egy kis hajókázásra is. Itt azzal csábítanak, hogy meg is mártózhatunk a vízben a korallzátonyok között. De izgalmasabbnak ígérkezik a tengeralattjáró, ami természetesen sárga, és elég tisztességes útvonalat jár végig a víz alatt. Elfoglaljuk helyeinket a kerek ablakoknál, aztán már merülhetünk is, miközben a vezető nem győzi hangsúlyozni, hogy milyen gazdag errefelé a víz alatti világ. Úszkálnak is rendesen a színes halfajták a szemünk előtt, miközben ügyet sem vetnek a lassan haladó monstrumra. Biztos rájöttek, hogy nem kell félni a sárga szörnytől, mert a jelek szerint az sosem éhes.
Fiam mögém kapaszkodik, hogy kipróbáljuk a jetski-t, ezt a vízi motort, hogy legalább egyszer, hiszen ilyen jármű nem szerepel a család terveiben. Jó buli ez a vízi száguldás, de azért maradok a gépkocsinál.
Aztán Pearl Harbor. Ki ne tudná, hogy mi történt ott 1941 december 7 - én? Az öböl manapság inkább emlékhely, mintsem kikötő. A látogatóknak először filmvetítéssel idézik azt a végzetes vasárnapot. Elképesztő párosítás ez a természeti Paradicsom és a háború pokla.
Aztán vízibuszra ülünk, hogy meglátogassuk az Arizona cirkáló romjai felé emelt emlékművet. Az itt állomásozó csatahajók az államok neveit viselték, és sokuk itt kapta a végzetes találatokat a japán légitámadás során. A fehér kő monstrum alakzata néhány rosszmájú kritikus szerint egy középen behorpadt tejesdobozra hasonlít. De nem úgy tűnik, hogy a látogatók az emlékmű kritizálásával lennének elfoglalva. Mintha csendesebb lenne a máskor oly hangosan zsibongó turisták hada. Ha lenézünk a vízre, láthatjuk az elsüllyedt hajó körvonalait. Olajfolt színezi a tengert, mely a szétbombázott hajótestből szivárog. A hatalmas márványtáblán a hősi halottak névsora és nem kerül nagy erőfeszítésünkbe magyar nevet találni.
De az ajándékbolt már a kor szellemét idézi, hiszen ebből a tragédiából is lehet pénzt csinálni. Füzetek, plakátok, kiadványok, emlékplakettek, makettek, minden rendű – rangú csecsebecse kínálja magát a polcokon. Még annak az újságnak a másolta is megvehető, mely világgá kürtölte annak idején az USA hadba lépését.
De már ez a program is mögöttünk van, jöhet ismét a felhőtlen (szó szerint) üdülés.
Számunkra elég nehéz kialakítani az egészséges egyensúlyt, a vízparti semmittevés és a kirándulások között, de ennél nagyobb gondom sose legyen.
Mindig azzal a tudattal gyömöszölöm javaimat a bőröndbe, hogy ide még vissza kell jönni, hiszen lenne miért.
De azért nincs okom panaszra! Amikor a tévében Elvis Presley dalolgat a kék öbölben, a kissé kajla pálmafa alatt, már tudom, innen csak pár lépés azon a keskeny ösvényen, hogy ahhoz a remek kávézóhoz érjünk.
1998