(F)élni tudni kell
Tudtátok, hogy a budapesti Nemzeti Színháznak kamaratermei is vannak?! Két darab méghozzá! De ezeket a kamarákat nem úgy kell elképzelni, mint holmi spájzot, ahol kampón lógnak a kolbászok, de nem ám! Hatalmas termek ezek, ahová több száz néző is befér. Hát erre szükség is volt január 25-én, mert a Pajtaszínházi Szemle keretében meghirdetett Vancouveri Magyar Színház előadására csak úgy tódultak a népek. Megteltek a sorok, már pótszékeket kellett behozni, fürtökben lógtak a karzaton, egy önfeláldozó nagymama az ölében lovagoltatta kamasz unokáját, csak hogy helyet adjon egy frissen érkezőnek, és csak jöttek és jöttek az érdeklődők. Egyesek sandán kémlelték a mennyezetet, hogy esetleg a csilláron... Nem, ennyi rokona nincs annak a hét embernek akik a vancouveri színjátszást képviselik, akkor tehát csoda történt. Új fogalom vonult be a színháztörténelembe: a dugig telt ház.
Ebben a légkörben léptek színpadra a szereplők, hogy bemutassák Békés Pál: Félőlény c. darabját. A színmű cselekménye nem túl komplikált. Az erdőlakók féltik otthonukat és jövőjüket az egyre terjeszkedő szörnyektől, majd a köztük remeteként élő Félőlény útra kel, hogy felcsapjon maga is rémnek, ettől remélve társai és könyvei megmentését. Jönnek a próbatételek és végül győz a jó (legalábbis reméljük) ahogy ez egy mesejátéknak szánt darabtól elvárható.
Molnár László vette kézbe a rendezést, és volt dolga rengeteg. Egyrészt azért, hogy a társulat méretére szabja a darabot, másrészt azért, mert figyelembe kellett vennie, hogy egy óceán választja el a próbák helyszínét az előadástól. Nem szárnyalhatott tehát a fantáziája a díszletek, jelmezek terén. Dicséretére legyen mondva, hogy mindez nem okozott hiányérzetet. Egy amatőr előadás létrehozása akkor is emberpróbáló feladat, ha a szomszédból kell összeverbuválni a társulatot, hát még így, tízezer kilométerrel arrébb, télvíz idején.
Laci keze alatt egy jól felépített, egyenletes tempójú előadás született, igazi csapatmunkával fűszerezve.
A szerző, Békés Pál neve nem lehet véletlen. A női partőrség... hangos sikere után nem csoda, hogy Laci ismét a mester hagyatékában kutakodott. Jól tette, mert aligha találhatott volna alkalmasabb darabot, ami a szerény színpadi lehetőségek mellett ilyen remek alkalmat adott volna színészeinek egy kis csillogásra.
Hirsch Ica indította a cselekményt. Jajgatásai, panaszos sirámai előre vetítették, hogy alaposan benne vagyunk a pácban. Kedves, szerethető figurája igencsak hozzájárult ahhoz, hogy azonosulni tudjunk az erdőlakók fájdalmával. Párdányi Miklós a bohókás jelmezében, tudálékos, jó szándékú, kedvesen buta karakterében meglepve fedeztük fel a tökéletesen felrajzolt emberi vonásokat. Tolnai Zsuzsa remekül egészítette ki az erdei triót a fontoskodó, segítőkész, sokat tapasztalt figura felvázolásával. Mindhármuk erőssége, hogy színpadi jelenlétükben nyoma sincs szerepfelmondásnak. Töprengő tanácskozásaikat, közös félelmeiket mintha a pillanat szülte volna. Remekül kiegészítették egymást, ám így is képesek voltak a sajátos, egyéni jellemek bemutatására.
Molnár Csilla hosszú kérlelés után bújt elő kis erdei kuckójából. Játékának legnagyobb erénye, hogy eleget tudott tenni ennek a felfokozott várakozásnak. Olyan volt, mint egy tétova szobatudós, aki védtelen a világ kihívásaival szemben. Törékeny, sebezhető lénye remekül ábrázolta az élet szörnyűségeire rácsodálkozó kisembert. Karakterével könnyű volt azonosulni és érte drukkolni. A szemünk előtt változik, erősödik, szinte észrevétlen ez a folyamat, és tán épp ezért hiteles. Hangjában is remekül érződik ez az esendőség, a békességre vágyó ember szelídsége. Egy mesefigurát ruházott fel csodás emberi tulajdonságokkal.
Pór Gabriella kaméleon változásai nem mentek meglepetés számba, hiszen tisztában vagyunk színészi képességeivel. Nagyon szerettük volna hinni, hogy jólelkű, mert az olyan klasszul állt neki. Aztán gonosszá vált. Aha, tehát ez az igazi arca! Vagy mégsem?! Gabi a szerepében lubickolva - nem mellékesen - felvázolta a hatalom birtokosának ijesztő jellemrajzát.
Horváth Aliz egy kishivatalnok szerepében tündökölt. Nagyképűen basáskodott, remekül ábrázolva az ilyen csinovnyikok hatalom éhségét. Aztán kedélyes volt, mint egy ávós tiszt. Amikor kegyveszettként vinnyogva, összegörnyedve esdeklik bocsánatért, na azt tanítani kéne jobb helyeken. Felszabadult játékán érződött, hogy mennyire élvezi a színpadi jelenlétet.
Akárcsak Horváth Anna, akiről rég tudjuk, hogy kiváló humorérzéke van. Ebből jócskán ízelítőt kaptunk, amikor gyarló emberi tulajdonságokkal tudta felvázolni rémisztgetésre szakosodott karakterét. Fenomenális volt a hétköznapi gondokkal küszködő rém szerepében.
Külön dicséretet érdemel a szereplők tiszta, hibátlan magyar beszéde. Ha te élsz külföld, sok sok év, lenni ez very very big problem, you know, mer nekik nem van alkalom gyakorol magyar felfogta te aztat?!
Nekünk nézőknek nem esett nehezünkre, hogy észrevegyük a darab üzeneteit. A mindent felfaló hatalom piszkos kis trükkjeiről, a kisemberek áldozatos küzdelméről, a környezetünk pusztításáról és a reményről, amit a könyv, vagyis a kultúra képvisel. A magvas mondandó ezúttal finom, zizegős selyempapírba volt csomagolva, köszönhetően a bölcs rendezőnek és a remek színészeknek. Kissé fájó szívvel szórakoztunk egy jót.
Említést érdemel az a tény is, hogy ezúttal - az egyetlen férfit leszámítva - női szereplőket láttunk. Tudom, hogy ez inkább a körülmények hatására alakult így, de ezúttal ez a kényszer az előadás javára vált. Manapság az oly radikálisan emancipálódó világban, kivételes hangsúlyt kapott ez a szereposztás. Jóval ijesztőbb az a hatalom, ahol a nők is kiszolgáltatottak, és jóval ijesztőbb az a hatalom, amelyet nők is kiszolgálnak.
A kis társulat meghatódva fogadta a dübörgő tapsot. A közönség állva ünnepelte instant kedvenceit, abban a boldog tudatban, hogy Kanadában is virágzik a magyar kultúra.
Nem csodálkoztam volna, ha egy szemfüles rendező a kis csapat orra alá nyomott volna egy szerződést, hogy na, itt tessék aláírni és ezentúl tiétek a Gobbi terem.
De mivel Vancouverben is igény van a magyar szóra, így csak abban bízhatunk, hogy nem csak egyszeri alkalomra szólt ez a meghívás.
VANMASZÍNHÁZ, ne feledjük!
Reméljük lesz jövőre is!
Tudtátok, hogy a budapesti Nemzeti Színháznak kamaratermei is vannak?! Két darab méghozzá! De ezeket a kamarákat nem úgy kell elképzelni, mint holmi spájzot, ahol kampón lógnak a kolbászok, de nem ám! Hatalmas termek ezek, ahová több száz néző is befér. Hát erre szükség is volt január 25-én, mert a Pajtaszínházi Szemle keretében meghirdetett Vancouveri Magyar Színház előadására csak úgy tódultak a népek. Megteltek a sorok, már pótszékeket kellett behozni, fürtökben lógtak a karzaton, egy önfeláldozó nagymama az ölében lovagoltatta kamasz unokáját, csak hogy helyet adjon egy frissen érkezőnek, és csak jöttek és jöttek az érdeklődők. Egyesek sandán kémlelték a mennyezetet, hogy esetleg a csilláron... Nem, ennyi rokona nincs annak a hét embernek akik a vancouveri színjátszást képviselik, akkor tehát csoda történt. Új fogalom vonult be a színháztörténelembe: a dugig telt ház.
Ebben a légkörben léptek színpadra a szereplők, hogy bemutassák Békés Pál: Félőlény c. darabját. A színmű cselekménye nem túl komplikált. Az erdőlakók féltik otthonukat és jövőjüket az egyre terjeszkedő szörnyektől, majd a köztük remeteként élő Félőlény útra kel, hogy felcsapjon maga is rémnek, ettől remélve társai és könyvei megmentését. Jönnek a próbatételek és végül győz a jó (legalábbis reméljük) ahogy ez egy mesejátéknak szánt darabtól elvárható.
Molnár László vette kézbe a rendezést, és volt dolga rengeteg. Egyrészt azért, hogy a társulat méretére szabja a darabot, másrészt azért, mert figyelembe kellett vennie, hogy egy óceán választja el a próbák helyszínét az előadástól. Nem szárnyalhatott tehát a fantáziája a díszletek, jelmezek terén. Dicséretére legyen mondva, hogy mindez nem okozott hiányérzetet. Egy amatőr előadás létrehozása akkor is emberpróbáló feladat, ha a szomszédból kell összeverbuválni a társulatot, hát még így, tízezer kilométerrel arrébb, télvíz idején.
Laci keze alatt egy jól felépített, egyenletes tempójú előadás született, igazi csapatmunkával fűszerezve.
A szerző, Békés Pál neve nem lehet véletlen. A női partőrség... hangos sikere után nem csoda, hogy Laci ismét a mester hagyatékában kutakodott. Jól tette, mert aligha találhatott volna alkalmasabb darabot, ami a szerény színpadi lehetőségek mellett ilyen remek alkalmat adott volna színészeinek egy kis csillogásra.
Hirsch Ica indította a cselekményt. Jajgatásai, panaszos sirámai előre vetítették, hogy alaposan benne vagyunk a pácban. Kedves, szerethető figurája igencsak hozzájárult ahhoz, hogy azonosulni tudjunk az erdőlakók fájdalmával. Párdányi Miklós a bohókás jelmezében, tudálékos, jó szándékú, kedvesen buta karakterében meglepve fedeztük fel a tökéletesen felrajzolt emberi vonásokat. Tolnai Zsuzsa remekül egészítette ki az erdei triót a fontoskodó, segítőkész, sokat tapasztalt figura felvázolásával. Mindhármuk erőssége, hogy színpadi jelenlétükben nyoma sincs szerepfelmondásnak. Töprengő tanácskozásaikat, közös félelmeiket mintha a pillanat szülte volna. Remekül kiegészítették egymást, ám így is képesek voltak a sajátos, egyéni jellemek bemutatására.
Molnár Csilla hosszú kérlelés után bújt elő kis erdei kuckójából. Játékának legnagyobb erénye, hogy eleget tudott tenni ennek a felfokozott várakozásnak. Olyan volt, mint egy tétova szobatudós, aki védtelen a világ kihívásaival szemben. Törékeny, sebezhető lénye remekül ábrázolta az élet szörnyűségeire rácsodálkozó kisembert. Karakterével könnyű volt azonosulni és érte drukkolni. A szemünk előtt változik, erősödik, szinte észrevétlen ez a folyamat, és tán épp ezért hiteles. Hangjában is remekül érződik ez az esendőség, a békességre vágyó ember szelídsége. Egy mesefigurát ruházott fel csodás emberi tulajdonságokkal.
Pór Gabriella kaméleon változásai nem mentek meglepetés számba, hiszen tisztában vagyunk színészi képességeivel. Nagyon szerettük volna hinni, hogy jólelkű, mert az olyan klasszul állt neki. Aztán gonosszá vált. Aha, tehát ez az igazi arca! Vagy mégsem?! Gabi a szerepében lubickolva - nem mellékesen - felvázolta a hatalom birtokosának ijesztő jellemrajzát.
Horváth Aliz egy kishivatalnok szerepében tündökölt. Nagyképűen basáskodott, remekül ábrázolva az ilyen csinovnyikok hatalom éhségét. Aztán kedélyes volt, mint egy ávós tiszt. Amikor kegyveszettként vinnyogva, összegörnyedve esdeklik bocsánatért, na azt tanítani kéne jobb helyeken. Felszabadult játékán érződött, hogy mennyire élvezi a színpadi jelenlétet.
Akárcsak Horváth Anna, akiről rég tudjuk, hogy kiváló humorérzéke van. Ebből jócskán ízelítőt kaptunk, amikor gyarló emberi tulajdonságokkal tudta felvázolni rémisztgetésre szakosodott karakterét. Fenomenális volt a hétköznapi gondokkal küszködő rém szerepében.
Külön dicséretet érdemel a szereplők tiszta, hibátlan magyar beszéde. Ha te élsz külföld, sok sok év, lenni ez very very big problem, you know, mer nekik nem van alkalom gyakorol magyar felfogta te aztat?!
Nekünk nézőknek nem esett nehezünkre, hogy észrevegyük a darab üzeneteit. A mindent felfaló hatalom piszkos kis trükkjeiről, a kisemberek áldozatos küzdelméről, a környezetünk pusztításáról és a reményről, amit a könyv, vagyis a kultúra képvisel. A magvas mondandó ezúttal finom, zizegős selyempapírba volt csomagolva, köszönhetően a bölcs rendezőnek és a remek színészeknek. Kissé fájó szívvel szórakoztunk egy jót.
Említést érdemel az a tény is, hogy ezúttal - az egyetlen férfit leszámítva - női szereplőket láttunk. Tudom, hogy ez inkább a körülmények hatására alakult így, de ezúttal ez a kényszer az előadás javára vált. Manapság az oly radikálisan emancipálódó világban, kivételes hangsúlyt kapott ez a szereposztás. Jóval ijesztőbb az a hatalom, ahol a nők is kiszolgáltatottak, és jóval ijesztőbb az a hatalom, amelyet nők is kiszolgálnak.
A kis társulat meghatódva fogadta a dübörgő tapsot. A közönség állva ünnepelte instant kedvenceit, abban a boldog tudatban, hogy Kanadában is virágzik a magyar kultúra.
Nem csodálkoztam volna, ha egy szemfüles rendező a kis csapat orra alá nyomott volna egy szerződést, hogy na, itt tessék aláírni és ezentúl tiétek a Gobbi terem.
De mivel Vancouverben is igény van a magyar szóra, így csak abban bízhatunk, hogy nem csak egyszeri alkalomra szólt ez a meghívás.
VANMASZÍNHÁZ, ne feledjük!
Reméljük lesz jövőre is!