Párbeszéd az asztal mellett
‒ Na Margitka, látom, a konyha készül a Költészet Napjára. Megjött a Petőfi leves.
‒ Mi?! Hogyhogy Petőfi leves?!
‒ Mert aki ezt kanalazza, annak csak eszébe jut egy Petőfi vers.
‒ Melyik vers?
‒ A Minek Nevezzelek.
‒ Hehe, nagyon vicces! Ez egyébként frankfurti leves, ha tudni akarja!
‒ Szegény frankfurtiak, nem irigylem őket! Szerencsére Geothe megtette nekik azt a szívességet, hogy ott született. Legalább arra büszkék lehetnek. Na jó, megkóstolom!
‒ Ízlik?
‒ Háát... boldogult anyósom jutott az eszembe.
‒ Hogyhogy?!
‒ Ha beültünk egy vendéglőbe, elkezdte felolvasni az étlapot, kinézett magának valami jó hangzású ételt, de rögtön hozzátette: biztos kotyvalék.
‒ Maga se egy könnyű eset Kálmán bácsi!
‒ Ha már itt tartunk, ez a bácsizás sem tetszik!
‒ Már ez is baj?! Hogy megadom a tiszteletet?!
‒ Még hogy tisztelet! Bácsi vagyok a korom miatt! Vagyis, ez a bácsizás nem más, mint egy minősítés. Tudja, mint mikor egy kissrácnak azt mondják, hogy Pista gyerek.
‒Tud jobbat?!
‒Tudok! Miért nem vagyok én Kálmán, vagy ha az kényelmetlen, akkor Szalai úr. Ez a hülye bácsizás! Hallott már a Puskás Öcsiről?
‒ Persze hogy hallottam!
‒ Na most képzelje el, hogy amikor hazaköltözött, itthon elkezdték Öcsi bácsinak szólítani. Jancsó Miklóst meg Miki bácsinak szólították a növendékei. Vagy ott van a Presser Gábor. Egy ifjú zenész azt nyilatkozta, hogy nagyon hálás a Pici bácsinak! Kész őrület! Hát tudja mit?! Ez nem tisztelet, ez gügyögés, egy értelmetlen baromság! Lefogadom, senkinek sem hiányzik ez a bácsizás. Na jó, talán annak a lüke műsorvezetőnek igen, aki már évtizedek óta Tibi bácsinak hívatja magát.
‒ Nem könnyű magával Kálmán bácsi, izé, Kálmán!
‒ Hát nem is! De gondolja csak végig! Egy középkorú emberre nem mondják azt, hogy Józsi férfi, a párjára meg azt, hogy Irma nő. Nekem elhiheti, hogy a korosztályom cseppet sem hálás azért, hogy már a megszólításkor tudatják vele a korát.
‒ Pedig a tisztelet...
‒Tisztelt, tisztelet! Nagy szavak! Maga szerint Jolika a tolószékben nem fogja elhinni, hogy tiszteli, ha elhagyja a nénit?! Próbálja csak ki!
‒Van még valami, ha már ilyen jól belejött?!
‒ Persze hogy van! Árpád haverom kórházban van, szoktam vele beszélni telefonon. Tudja őt hogy szólítják a nővérek?!
‒ Gondolom, Árpi bácsi, vagy ilyesmi...
‒ Hát nem, kedves Margitka! Ő ott a ketteske. Mert csak rápillantanak az ágyára, és mivel övé a második az ajtó mellett, hát ő a ketteske.
‒ Ami azt illeti, a nővérek mindig nagyon elfoglaltak, nincs idejük neveket böngészni...
‒ És ezért aztán mindenki egy sorszám lesz, ugye?! Amikor még a külkerben dolgoztam, ha rendeztek egy több száz személyes konferenciát, mindenki viselte a ruháján a kis öntapadós cédulát a nevével. Csak ránéztél, és tudtad kivel beszélsz. Jól is néztünk volna ki, ha számoztak volna minket! ‒ Na, teljesítették az exporttervet hetvenötöske?! Jól hangzott volna, mi?!
‒ Hagyjuk ezt! Úgy veszem észre, hogy magának semmi nem tetszik!
‒ Márpedig van ami nagyon is jó, szerintem!
‒ Igen?! El se akarom hinni! És mi lenne az?
‒ Megmondom! Nagyon tetszik, ahogy a mai kisiskolások köszönnek. Öröm hallani, ha egy gyermek azt mondja: ‒ Jó napot kívánok!
‒ Én meg azt hittem, hogy egy idős ember olvadozik a boldogságtól, ha odakiált neki egy gyerek egy jó hangos csókolomot.
‒ Akkor alaposan téved kedves Margitka! A csókolom az olyan szolgai. A kezitcsókolom se jobb. Sőt! De nekünk gyerekeknek még kötelező volt így köszönni. El tudja képzelni, hogy milyen kínos volt, mikor a részeges, ápolatlan szomszédnak kellett ilyet mondanom...
‒ Emlékszem, tőlem is ezt várták gyerekkoromban...
‒ Na ugye! A másik gond meg az volt ezzel a köszönéssel, hogy amikor kamaszodtunk, sehogy sem akaródzott ezt folytatni. Ha megláttam, hogy kinn ácsorog a szomszéd, inkább megkerültem a háztömböt, csakhogy megússzak egy ilyen szégyent... Szóval nagyon is okos dolog ez a Jó Napot!
‒ Örülök, kedves Kálmán, hogy végre valamivel elégedett! De amíg ezt kitárgyaltuk, kihűlt a leves!
‒ Nemcsak a leves, ha jól tudom. Azt pusmogják a lányok a folyosón, hogy a maga kapcsolata is kihűlt.
‒ A fene a jó dolgukat, hogy itt mindenki jártatja a száját! Pedig csak az éjszakás nővérnek mondtam el.
‒ Na látja! Nem kell ide internet a hírközléshez. Már mindenki tudja. Hány évig voltak együtt?
‒ Négy évet húztam le a Gézával. Most meg kijelentette, hogy szüksége van a magányra. Még hogy magány! Közben meg tudom, hogy a kolléganőjével hetyeg.
‒ Hetyeg?! Bámulatos szókincse van Margitka!
‒ Mondjam azt, hogy dugnak?!
‒ Ne dühöngjön kedves! És ha javasolhatok valamit, hagyja a fenébe!
‒ Könnyű azt mondani! De tudja milyen rossz egyedül esténként?!
‒ Nekem mondja?! Miért, mit gondol, ha maga kimegy innen akkor nekem lesz kihez szólni?! De már beletörődtem, nem ugrálok, az én koromban ez normális állapot.
‒ De én alig múltam harminc! Maradjak én is egyedül?! Tudom milyen átkozottul nehéz találni valakit.
‒ Na na! Ez nem is olyan borzasztó, az internet korában. Elég, ha rámegy néhány társkereső oldalra, aztán csak leakaszt valakit.
‒ De ott annyi a szélhámos!
‒ Na azért nem mindenki az! Ne úgy vegye, hogy ez egy csapda! Inkább egy lehetőség! Volt a szomszédunkban egy asszony. Egyszer csak lelépett a férje. Erre ő vett egy nagy levegőt, új frizurát csináltatott magának, - úgy látszik ez ilyenkor kötelező, mint a korcsolyában a leszúrt Rittberger, - és feliratkozott egy társkereső oldalra.
‒ Ne akarja bemesélni nekem, hogy azonnal talált valakit...
‒ Hát elsőre kifogott egy pasast, aki úgy nézett ki mint egy filmsztár - legalábbis a képen, amit küldött, - de a harmadik levelében már pénzt kért, mert állítólag kirabolták. Szerencsére nem dőlt be neki. Jót nevetett és büszke volt magára, hogy nem lehet átvágni. De addig sem unatkozott. amíg keresgélt. Aztán csak sikerült összejönnie egy normális pasassal.
‒ Á, én nem érzek ehhez elég erőt magamban...
‒ Ne legyen kishitű! Nem szabad feladni! A mai modern világ tálcán kínálja a lehetőséget, hogy találjon valakit. Amikor én voltam fiatal, akkor még csak apróhirdetés létezett az újságokban. Csinosnak mondott, teltkarcsú hölgy keres művészetkedvelő urat - meg ilyen baromságok. A jelige majdnem mindig az volt: Kalandorok kíméljenek! Elképzeltem a kalandort, ahogy mérgesen lecsapja az újságot és dühöng, hogy megint kímélnie kell valakit. Higgye el, ma sokkal egyszerűbb! Használja ki!
‒ De négy év kapcsolatot nem lehet csak úgy elfelejteni...
‒ Jó, jó, ne felejtse, tegye el emlékbe, de lépjen tovább! Nem igaz, hogy csak egyetlen személy illik hozzánk! Tudja hány ember találta meg az igazi társát a második házasságában? Vagy a harmadikban? Ismeretem valakit, ő hétszer ment férjhez. Az utolsónál meg is kérdezte az anyakönyvvezető, hogy szerinte milyen lesz ez a házassága. Azt válaszolta, hogy páratlan. Bizakodjon és keresgéljen!
‒ De én szeretem azt a gazembert!
‒ Na, ha így hívja, akkor nem is olyan szeretetre méltó! Látja jól a hibáit, és biztos maga sem volt igazán boldog mellette, csak félt változtatni! Ne áltassa magát, hogy ez a szerelem. Az kamaszoknak való! Olyanoknak, mint Rómeó és Júlia.
‒ Maga szerint nem lehet szerelmes aki már középkorú?
‒ Jaj, dehogynem! De nem esztelenül! Fel nem bírom fogni, hogy egy ötvenes férfi kiugrik a tizenharmadikról, mert elhagyták, vagy a negyvenöt éves diplomás ember lelövi a nőt, mert az visszamegy a férjéhez. Ezeknek csak arról szól az élet, hogy magukhoz kössenek valakit! Ne legyen maga is ilyen! Találjon valami értelmes elfoglaltságot a szabadidejében! Az egyik ismerősöm az állatmentőknek segít. Ja, és ott ismerkedett meg a párjával. Csak úgy mondom...
‒ Át kell gondolnom az egészet. Nem fogok unatkozni műszak után. De ha már itt tartunk, maga miért nem próbálkozik összejönni valakivel?! Annyi magához illő asszony van itt...
‒ Most, hogy így mondja... Na jó, holnap leszólítok valakit a társalgóban. Remélem, mindenkinek be lesz kapcsolva a hallókészüléke...
‒ Nem kell feladni! Maga mondta! Viszlát Kálmán!
‒ Viszlát Margitka! És ne vegye tolakodásnak, de szerintem nagy marha ez a Géza!
‒ Na Margitka, látom, a konyha készül a Költészet Napjára. Megjött a Petőfi leves.
‒ Mi?! Hogyhogy Petőfi leves?!
‒ Mert aki ezt kanalazza, annak csak eszébe jut egy Petőfi vers.
‒ Melyik vers?
‒ A Minek Nevezzelek.
‒ Hehe, nagyon vicces! Ez egyébként frankfurti leves, ha tudni akarja!
‒ Szegény frankfurtiak, nem irigylem őket! Szerencsére Geothe megtette nekik azt a szívességet, hogy ott született. Legalább arra büszkék lehetnek. Na jó, megkóstolom!
‒ Ízlik?
‒ Háát... boldogult anyósom jutott az eszembe.
‒ Hogyhogy?!
‒ Ha beültünk egy vendéglőbe, elkezdte felolvasni az étlapot, kinézett magának valami jó hangzású ételt, de rögtön hozzátette: biztos kotyvalék.
‒ Maga se egy könnyű eset Kálmán bácsi!
‒ Ha már itt tartunk, ez a bácsizás sem tetszik!
‒ Már ez is baj?! Hogy megadom a tiszteletet?!
‒ Még hogy tisztelet! Bácsi vagyok a korom miatt! Vagyis, ez a bácsizás nem más, mint egy minősítés. Tudja, mint mikor egy kissrácnak azt mondják, hogy Pista gyerek.
‒Tud jobbat?!
‒Tudok! Miért nem vagyok én Kálmán, vagy ha az kényelmetlen, akkor Szalai úr. Ez a hülye bácsizás! Hallott már a Puskás Öcsiről?
‒ Persze hogy hallottam!
‒ Na most képzelje el, hogy amikor hazaköltözött, itthon elkezdték Öcsi bácsinak szólítani. Jancsó Miklóst meg Miki bácsinak szólították a növendékei. Vagy ott van a Presser Gábor. Egy ifjú zenész azt nyilatkozta, hogy nagyon hálás a Pici bácsinak! Kész őrület! Hát tudja mit?! Ez nem tisztelet, ez gügyögés, egy értelmetlen baromság! Lefogadom, senkinek sem hiányzik ez a bácsizás. Na jó, talán annak a lüke műsorvezetőnek igen, aki már évtizedek óta Tibi bácsinak hívatja magát.
‒ Nem könnyű magával Kálmán bácsi, izé, Kálmán!
‒ Hát nem is! De gondolja csak végig! Egy középkorú emberre nem mondják azt, hogy Józsi férfi, a párjára meg azt, hogy Irma nő. Nekem elhiheti, hogy a korosztályom cseppet sem hálás azért, hogy már a megszólításkor tudatják vele a korát.
‒ Pedig a tisztelet...
‒Tisztelt, tisztelet! Nagy szavak! Maga szerint Jolika a tolószékben nem fogja elhinni, hogy tiszteli, ha elhagyja a nénit?! Próbálja csak ki!
‒Van még valami, ha már ilyen jól belejött?!
‒ Persze hogy van! Árpád haverom kórházban van, szoktam vele beszélni telefonon. Tudja őt hogy szólítják a nővérek?!
‒ Gondolom, Árpi bácsi, vagy ilyesmi...
‒ Hát nem, kedves Margitka! Ő ott a ketteske. Mert csak rápillantanak az ágyára, és mivel övé a második az ajtó mellett, hát ő a ketteske.
‒ Ami azt illeti, a nővérek mindig nagyon elfoglaltak, nincs idejük neveket böngészni...
‒ És ezért aztán mindenki egy sorszám lesz, ugye?! Amikor még a külkerben dolgoztam, ha rendeztek egy több száz személyes konferenciát, mindenki viselte a ruháján a kis öntapadós cédulát a nevével. Csak ránéztél, és tudtad kivel beszélsz. Jól is néztünk volna ki, ha számoztak volna minket! ‒ Na, teljesítették az exporttervet hetvenötöske?! Jól hangzott volna, mi?!
‒ Hagyjuk ezt! Úgy veszem észre, hogy magának semmi nem tetszik!
‒ Márpedig van ami nagyon is jó, szerintem!
‒ Igen?! El se akarom hinni! És mi lenne az?
‒ Megmondom! Nagyon tetszik, ahogy a mai kisiskolások köszönnek. Öröm hallani, ha egy gyermek azt mondja: ‒ Jó napot kívánok!
‒ Én meg azt hittem, hogy egy idős ember olvadozik a boldogságtól, ha odakiált neki egy gyerek egy jó hangos csókolomot.
‒ Akkor alaposan téved kedves Margitka! A csókolom az olyan szolgai. A kezitcsókolom se jobb. Sőt! De nekünk gyerekeknek még kötelező volt így köszönni. El tudja képzelni, hogy milyen kínos volt, mikor a részeges, ápolatlan szomszédnak kellett ilyet mondanom...
‒ Emlékszem, tőlem is ezt várták gyerekkoromban...
‒ Na ugye! A másik gond meg az volt ezzel a köszönéssel, hogy amikor kamaszodtunk, sehogy sem akaródzott ezt folytatni. Ha megláttam, hogy kinn ácsorog a szomszéd, inkább megkerültem a háztömböt, csakhogy megússzak egy ilyen szégyent... Szóval nagyon is okos dolog ez a Jó Napot!
‒ Örülök, kedves Kálmán, hogy végre valamivel elégedett! De amíg ezt kitárgyaltuk, kihűlt a leves!
‒ Nemcsak a leves, ha jól tudom. Azt pusmogják a lányok a folyosón, hogy a maga kapcsolata is kihűlt.
‒ A fene a jó dolgukat, hogy itt mindenki jártatja a száját! Pedig csak az éjszakás nővérnek mondtam el.
‒ Na látja! Nem kell ide internet a hírközléshez. Már mindenki tudja. Hány évig voltak együtt?
‒ Négy évet húztam le a Gézával. Most meg kijelentette, hogy szüksége van a magányra. Még hogy magány! Közben meg tudom, hogy a kolléganőjével hetyeg.
‒ Hetyeg?! Bámulatos szókincse van Margitka!
‒ Mondjam azt, hogy dugnak?!
‒ Ne dühöngjön kedves! És ha javasolhatok valamit, hagyja a fenébe!
‒ Könnyű azt mondani! De tudja milyen rossz egyedül esténként?!
‒ Nekem mondja?! Miért, mit gondol, ha maga kimegy innen akkor nekem lesz kihez szólni?! De már beletörődtem, nem ugrálok, az én koromban ez normális állapot.
‒ De én alig múltam harminc! Maradjak én is egyedül?! Tudom milyen átkozottul nehéz találni valakit.
‒ Na na! Ez nem is olyan borzasztó, az internet korában. Elég, ha rámegy néhány társkereső oldalra, aztán csak leakaszt valakit.
‒ De ott annyi a szélhámos!
‒ Na azért nem mindenki az! Ne úgy vegye, hogy ez egy csapda! Inkább egy lehetőség! Volt a szomszédunkban egy asszony. Egyszer csak lelépett a férje. Erre ő vett egy nagy levegőt, új frizurát csináltatott magának, - úgy látszik ez ilyenkor kötelező, mint a korcsolyában a leszúrt Rittberger, - és feliratkozott egy társkereső oldalra.
‒ Ne akarja bemesélni nekem, hogy azonnal talált valakit...
‒ Hát elsőre kifogott egy pasast, aki úgy nézett ki mint egy filmsztár - legalábbis a képen, amit küldött, - de a harmadik levelében már pénzt kért, mert állítólag kirabolták. Szerencsére nem dőlt be neki. Jót nevetett és büszke volt magára, hogy nem lehet átvágni. De addig sem unatkozott. amíg keresgélt. Aztán csak sikerült összejönnie egy normális pasassal.
‒ Á, én nem érzek ehhez elég erőt magamban...
‒ Ne legyen kishitű! Nem szabad feladni! A mai modern világ tálcán kínálja a lehetőséget, hogy találjon valakit. Amikor én voltam fiatal, akkor még csak apróhirdetés létezett az újságokban. Csinosnak mondott, teltkarcsú hölgy keres művészetkedvelő urat - meg ilyen baromságok. A jelige majdnem mindig az volt: Kalandorok kíméljenek! Elképzeltem a kalandort, ahogy mérgesen lecsapja az újságot és dühöng, hogy megint kímélnie kell valakit. Higgye el, ma sokkal egyszerűbb! Használja ki!
‒ De négy év kapcsolatot nem lehet csak úgy elfelejteni...
‒ Jó, jó, ne felejtse, tegye el emlékbe, de lépjen tovább! Nem igaz, hogy csak egyetlen személy illik hozzánk! Tudja hány ember találta meg az igazi társát a második házasságában? Vagy a harmadikban? Ismeretem valakit, ő hétszer ment férjhez. Az utolsónál meg is kérdezte az anyakönyvvezető, hogy szerinte milyen lesz ez a házassága. Azt válaszolta, hogy páratlan. Bizakodjon és keresgéljen!
‒ De én szeretem azt a gazembert!
‒ Na, ha így hívja, akkor nem is olyan szeretetre méltó! Látja jól a hibáit, és biztos maga sem volt igazán boldog mellette, csak félt változtatni! Ne áltassa magát, hogy ez a szerelem. Az kamaszoknak való! Olyanoknak, mint Rómeó és Júlia.
‒ Maga szerint nem lehet szerelmes aki már középkorú?
‒ Jaj, dehogynem! De nem esztelenül! Fel nem bírom fogni, hogy egy ötvenes férfi kiugrik a tizenharmadikról, mert elhagyták, vagy a negyvenöt éves diplomás ember lelövi a nőt, mert az visszamegy a férjéhez. Ezeknek csak arról szól az élet, hogy magukhoz kössenek valakit! Ne legyen maga is ilyen! Találjon valami értelmes elfoglaltságot a szabadidejében! Az egyik ismerősöm az állatmentőknek segít. Ja, és ott ismerkedett meg a párjával. Csak úgy mondom...
‒ Át kell gondolnom az egészet. Nem fogok unatkozni műszak után. De ha már itt tartunk, maga miért nem próbálkozik összejönni valakivel?! Annyi magához illő asszony van itt...
‒ Most, hogy így mondja... Na jó, holnap leszólítok valakit a társalgóban. Remélem, mindenkinek be lesz kapcsolva a hallókészüléke...
‒ Nem kell feladni! Maga mondta! Viszlát Kálmán!
‒ Viszlát Margitka! És ne vegye tolakodásnak, de szerintem nagy marha ez a Géza!