Rendezetlen adósság
Nem tudom megfejteni az emlékezés mechanizmusát. Miért őrzök olyan pillanatokat a múltamból, amelyeket magam is érdektelennek ítélek?! Más, sokkal fontosabb eseményeket meg képtelen vagyok felidézni, ezek egyszerűen felszívódtak a feledés homályában.
Anyám emlékével is így állok. Gyakran gondolok rá, de nem tudok hozzátenni a már meglevő képsorokhoz. Ha a bátyám idézi közös éveinket, úgy hallgatom, mint egy mesét. Bánt, mélységesen bánt, hogy ennyire csekély mennyiséget őriz róla a memóriám. És mivel külföldön élek, abban sem bízhatom, hogy egy-egy régi helyszín majd előcsal valamiféle rejtett emléket.
A születésem előtti éveiről alig tudok valamit. Néhány fekete-fehér kép őrzi azokat az éveket, de ezekben sem dúskáltunk, mert nem hozhatott magával tömött fotóalbumokat. Erdélyből telepedtek át apámmal és Pesten kötöttek ki. Azokon a féltve őrzött fotókon egy csinos, szép arcú nő mosolygott a kamerába. Abban is biztos voltam, hogy nem a fényképezés kedvéért volt olyan elegáns. És különös módon, ebből a csonka gyűjteményből előkerült pár olyan kép is, ahol az anyám mellett álló alakot gondosan kivágták a képből. Bizonyára anyám állt így bosszút valamelyik udvarlóján, de a lyukas képektől nem volt szíve megválni. Akkoriban a fényképnek még nagyobb értéke volt, meg talán munkált benne valamiféle babonás hit is, ami számomra sem ismeretlen. Valahányszor kidobásra ítélek egy rosszabbul sikerült fényképet, mindig úgy érzem, bűnhődni fogok ezért a vakmerőségemért.
Anyám 33 éves volt a születésemkor, tehát nem számított a fiatal anyukák közé. Különösen azokban az években nem. Ott volt a kétéves bátyám is, a rokonság, a segítőkész nagymamák pedig a határon túl, tehát nem volt valami irigylésre méltó helyzetben. Tegyük azt is hozzá, hogy nem az eldobható pelenkák, a mosógép és a gyárilag készült bébiételek világában voltunk akkor, hanem az ötvenes évek Magyarországán.
És mi sem számítottunk könnyű esetnek. Sokat betegeskedtünk, az orvos mindennapos vendég volt a háznál. Anyámra hárult a feladat, hogy ápoljon minket, míg mi gondosan összeszedtük az összes fertőző nyavalyát. Később, mikor az iskolában valamiféle kérdőívet kellett kitölteni, és az egyik rovat azt tudakolta, hogy miféle gyermekbetegségeim voltak, kérdőn néztem anyámra. Ő egy kézlegyintéssel kísérte a válaszát: – Írd be, hogy minden.
Persze nemcsak a kötelező gyermekbetegségek tették próbára. Viharos gyermekéveink alatt bőven kijutott a törésekből, zúzódásokból, szúrt és vágott sebekből, és más elképesztő sérülésekből. Bátyám lezuhant valahonnan, fejsérülése olyan súlyos volt, hogy az orvos kórházba akarta utalni. Anyám kiharcolta, hogy otthon maradhasson. Akkoriban járta be ugyanis az a hír a várost, hogy néhány nővér szekrénybezárással büntetett egy síró gyereket, aki az eset után beszédhibás lett. Anyám vállalta, hogy napokig a karjában cipeli a fiát, mert fekvő helyzetben agykárosodást okozhatott volna az alvadt vér. De az én ágyamnál is éjszakákon át virrasztott, amikor egy esés után felrepedt szájpadlással nyöszörögtem a fájdalomtól. De előfordult az is, hogy a téli udvaron, a kiöntött hamuban gyalogolva, egy parázsló széndarab a hócipőmbe került és szétégette a bokámat. Csak az állandó gondoskodása tudta enyhíteni a rám váró kínokat.
Nem voltak ezek könnyű évek egyikünknek sem. És még a begipszelt végtagok sem jelentették a gyógyulást. Anyám harcolta ki az SZTK-ban, hogy levágják a lábamról a gipszkötést, mely pokoli fájdalmakat okozott. A rosszul felrakott gipsz alatt már feketedett a lábam, így csak az ő erőszakossága mentett meg az amputálástól.
Mai szemmel szinte érthetetlen az a rengeteg baleset, ami velünk történt. De nem számítottunk kivételnek. Talán a szűk élettér, talán a nyersebb életforma miatt, de tény, hogy minden utcabeli kölyök hasonló csapások során jutott el a felnőttkorig.
Lehet, hogy ki is használtuk az önfeláldozó szeretetét. A legkisebb láz, gyomorrontás, vagy fejfájás elég volt ahhoz, hogy magunkat elhagyva, elvárjuk a gondos ápolást.
Anyám jártassága az egészségügyben nem lehetett véletlen. Egyik nagynénje főnővér volt a nagybányai kórházban, és erősen biztatta az akkor még hajadon anyámat, hogy álljon közéjük. Párszor segédkezett is a kórházban, volt érzéke a betegápoláshoz, de aztán mégis másfelé kanyarodott a sorsa. Akkortájt a nők nemigen dúskáltak a munkalehetőségekben. Abban a bányászvárosban a kórház, néhány üzlet, pár iroda, a szabászat és a porcelánfestő műhely kínált munkaalkalmat a nőknek.
Anyám életében apám felbukkanása okozta a változást, aki a szomszéd városból, Máramarosszigetről keveredett oda.
Anyám egyszer elmesélte, hogy apánkat a futballpályán látta először. Nem lehet mondani, hogy szerelem volt az első látásra. Anyám idegenkedve figyelte az ellenfél csapatában játszó apámat, aki kíméletlenül aprította a hazaiak csatársorát. Anyám az öccse miatt ment ki a meccsre, nem is gondolta volna, hogy az az erőszakos védőjátékos majd bemutatkozik neki, és újabb találkozókért ostromolja.
Apám elkezdett udvarolgatni tehát, de nem valószínű, hogy a leendő rokonság különösen lelkesedett volna érte. Apám, a pályán kívül sem volt sima modorú. Meg aztán, reformátusként kissé megkavarta az állóvizet anyámék szín-katolikus családjában. De talán ezek az ellentétek vitték közelebb őket egymáshoz, mert csak összeházasodtak a háború vége felé, majd hamarosan megszületett Laci bátyám.
Anyámék tisztességes családi házban laktak Nagybányán. Nagyapám az Aurulnál volt alkalmazott, ma már kideríthetetlen minőségben, de tény, hogy nem kellett leszállnia a föld alá a bányászokkal. Ez az aranybánya manapság sokat szerepelt az újságok címlapján a tiszai ciánszennyezés miatt. Nagyanyám nem is dolgozott, egy keresetből nevelték a négy gyereket. Egy apró telek is tartozott a házhoz, ezen megtermett a család zöldség-szükséglete. Apám nem számíthatott jó partinak, a számtalan testvérrel és a nem túl fényesen kereső iparos atyjával. Tán ez a rangon aluliság is arra sarkallta apámat, hogy igent mondjon Pesten élő bátyja hívó szavára.
Ideát nem sok jó várta. A testvér mintha megfeledkezett volna róla, az egyetlen segítsége annyi volt, hogy munkát adott neki a tímár műhelyében. Aztán ennek is vége szakadt az államosítással. Apám börtönbe került, mert nem nézte tétlenül a műhely pusztítását, és kezet emelt az egyik intézkedő elvtársra. Bátyját is börtön várta, őt feketézés vádjával ültették le, az újságok vastag betűkkel harsogták a világnak: Lebukott a bőrcsászár!
Rejtély, hogy hogyan vészelte át anyám ezeket az éveket. De összefogtak a szomszédok, és amíg valamelyik öregasszony vigyázott ránk, addig anyám hősiesen dolgozott, mindent elvállalva.
Aztán egy szép napon megérkezett apám. Felkapott a földről, magához ölelt, én meg gyanakodva méregettem az idegen arcot, de mégis, valamiféle biztonságérzet kerített hatalmába.
Mintha egy régi film peregne előttem azokról az évekről. Anyám a vízbe szórja az „Asszonydicséret” mosóport, majd a mosóteknő felé görnyed. A tűzhelyen nagy fazék fortyog, a csöpp konyha megtelik gőzzel. Az utcán lovas kocsival érkezik a jeges, vászonzsákot kanyarít a vállára, azon hozza be a csöpögő, csillogó táblát, kezében kisméretű csákányt lóbál. Az udvaron hadirokkant tangóharmonikázik, sapkájában gyűjti az alamizsnát. Menetrendszerűen felbukkan Karcsi bácsi is, a fényképész. Olyankor ünneplőbe öltözik a család, és merev mosollyal pózolunk a lencse előtt. A fekete-fehér családi fotók bekeretezve a falra kerülnek, de azért jut az albumokba is, hogy valami emlékünk legyen azokról az időkről.
Kukoricás járja az utcákat, kis kézikocsit húz maga után, abból árulja a ruhákba göngyölt forró csöveket. Az ócskás minden kapualjban elüvölti mondókáját: - Itt az ószeres! Rongyot, rossz matracot, öreg tollakat veszek, ószeres!
Batyus cigányasszonyok terítik elénk rongyszőnyegeiket, élelemre, használt ruhára alkudozva.
Autók nem háborgatják még az utca csendjét, csupán egy-két lovas kocsi miatt kell abbahagyni a focit.
A lakásban csak egy vezetékes rádió recseg, ez a kapcsolatunk a külvilággal. A vízcsap az udvaron van, télen rongyokba bugyolálják a felnőttek a földből kinyúló csövet, nehogy befagyjon a víz. Az apró sparheltet szénnel fűtjük, a kéményseprő rendszeres vendég a téli hónapokban, hogy a kürtődugóval megtisztítsa a koromtól fuldokló kéményünket.
Nyáron, az udvart ellepik a ruhaszárító kötélről lógó ruhák. Rossz időben anyám a padláson tereget, nyaktörő mutatvány feljutni odáig a korhadt deszkákon. Én jobban jártam, mint József Atilla, mert néha felszökhetek utána. Olyankor rám parancsol, hogy óvatosan lépjek, nehogy felkavarjam a súlyos porréteget.
Pereg az emlékezés filmje, és ezeken a képsorokon anyám mindig dolgozik. Gyakran fásult, rosszkedvű. Marékszámra eszi a Karilt, a gyógyszert a fejfájására. Apám sem kényeztetheti el nagyon. Néha felcsattan a veszekedés, olyankor magázzák egymást. Apám nem ismeri a kedveskedést, a karácsonyokat, születésnapokat elintézi azzal, hogy a fusimunkákból szerzett forintjaiból anyámnak átad néhány bankót ezzel a szöveggel:
- Nesze, vegyél magadnak valamit!
Anyám nem költi magára ezeket az összegeket. Számtalan más helye van a pénznek. Mert tőlünk nem von meg semmit. Jól és változatosan főz, süteményreceptjeit a szomszédasszonyok sorra elkunyerálják. Mi nem járjuk a cukrászdákat, de otthonosak vagyunk a linzerek, piték, diós és mákos sütemények világában.
Még nem uralja a tévé a családok estéit, így jut időnk egymásra. Akkor is jó beszélgetni, ha éppen mosogat, varr, vagy a tésztát gyúrja. Sokat mesél nekünk, de nem óriásokról meg királykisasszonyokról, hanem a saját meseországáról. Ámulva hallgatom, hogy milyen jól érezte magát fiatal korában. Ezt nem is igen értem, mert az iskolában azt tanultuk, hogy a felszabadulás előtt a munkások boldogtalanok voltak. De mintha nem akarna tudomást venni erről, belefeledkezve mesél a korcsolya partikról, ahol zeneszóra siklott a tavon a város fiatalsága. A hétvégi kirándulások, tánciskolák, mozizások mellett szinte eltörpül, hogy mint legidősebb gyerek, ő dolgozott legtöbbet a testvérei közül. Aztán apánk is szóba kerül. Elmeséli, hogy egyszer, egy téli napon elindultak valahová, ő lemaradva követte a férjét a síkos úton, aztán hirtelen el is esett. A fater megfordult, meglátta a földön fekvő anyámat:
- Mi van? Nem jössz?! – kérdezte türelmetlenül.
Persze rólunk is őriz egy-két érdekes epizódot. Bátyámról mesél, aki csecsemő korában annyira el volt kényeztetve, hogy hangos üvöltéssel tiltakozott, ha nem ringatták a bölcsőjét. Erről az egyik nagynéni tehetett, aki megállás nélkül rázogatta a gyerek fekhelyét. Később még egy hatalmas legyezőt is szerzett, és azzal csapta a szelet a kis drágaság körül. Ez még Nagybányán volt, és amikor a költözés szóba került, anyám egyik legnagyobb gondja az volt, hogy hogyan pótolja a nagynénit.
Bátyámnak tehát le kellett mondani a luxusról az új körülmények között. Nekem már nem jutott nagynéni, így simábbnak ígérkezett a kezdés. De azért voltak súrlódások. Ötéves-forma lehettem, mikor egyszer anyám kijelentette, hogy ha nem javulok meg, akkor fel is út, le is út. Én nagyképűen kijelentettem, hogy akkor világgá megyek. Mély megdöbbenéssel vettem tudomásul, hogy anyám nem tartóztat, sőt a vállát vonogatja. Kezdett a dolog komolyra fordulni. Nem visszakozhattam szégyenszemre. Azt mondtam, hogy adjon pénzt, mert anélkül nem lehet elindulni. Kaptam két forintot. Most már tényleg menni kellett. Kínos lassúsággal öltözködni kezdtem. Az ajtóban sem tartóztatott. Kimentem a lakásból, végig az udvaron, és bekopogtam az első lakásba.
- Tessék! – hangzott belülről.
- Maguk is le vannak szarva! – mondtam a meglepett háziaknak, majd csendesen becsuktam az ajtót.
Kálmán bácsi felnézett az újságjából, és odaszólt a nejéhez:
- Na, ez szépen elköszönt tőlünk.
Elgyalogoltam a sarokig, ott szembe jött velem a szomszédasszony. Megérdeklődte, hogy hová megyek. Mondtam, hogy világgá. Nem lepte meg különösen, de arra kért, hogy segítsek neki hazamenni, mert nagyon elfáradt a műszakban, szívesen venné, ha lenne mellette valaki hazáig. Így hát hazatértem vele, anyám meg tudomásul vette, hogy megtértem a világjárásból.
Azt bírtam anyámban, hogy fenntartás nélkül tudott szeretni minket. Mert nem voltunk valami jó tanulók, nem tűntünk ki semmiben, és gyermek szépségversenyt sem lehetett volna nyerni velünk. Attól tartok, nem sok örömöt szereztünk neki. Mégis, szinte már emberfeletti módon állt ki értünk. Számtalanszor a testével védett minket apánk haragjától. Mert az atyai indulatok verésben mutatkoztak meg. Mivel apánk sohasem ivott, így nem lehetett az alkoholra fogni érzelmi kitöréseit. Egy alkoholistának könnyebben megbocsát az ember, mert tudja, cselekedeteit a szesz irányítja. De a józanul elkövetett bántalmazások felett nagyon nehéz volt napirendre térni.
Apám rabiátus természete miatt igyekeztünk kerülni a verésre okot adó helyzeteket. Az ellenőrzőbe írt osztályzatokat se nagyon mutogattuk otthon. Szerencsére a sűrű elfoglaltságaik miatt nem tudták követni az iskolai életünket. Nekünk volt annyi eszünk, hogy az év elejei jobb osztályzatot is mi írtuk alá az ellenőrzőben, így aztán nem buktunk le, amikor később, az egyeseket kellett láttamozni.
Bátyám nem volt valami fényes tanuló, így pár év múlva utolérhettem őt. Már egy osztályba jártunk, amikor az egyik énekórán az óra alatti beszélgetésért a „Zöldfülű”-nek gúnyolt énektanár iszonyatos pofont kevert le neki. Olyan felháborítóan igazságtalan volt az egész, hogy a bátyámból kitört az indulat, felemelkedett a helyéről és a tanár felé kiáltotta:- Az anyáddal szórakozz, te hülye, ideges fasz!
Megbénultunk a döbbenettől! Abban az időben még adtak a tiszteletre, ami ott elhangzott, az kimerítette a büntető törvénykönyv összes paragrafusát. A tanár is földbe gyökerezett lábbal hallgatta a szitkokat, majd elindult a bátyám felé. Ő sem volt rest, már szaladt is a padok között. Én rohantam az ajtóhoz, a jól bevált forgatókönyv szerint. Odahaza ugyanis az utcai focinál megszoktuk, hogy a vesztes meccsek végén a bratyó átkozódik, szidja az ellenfelet, majd menekülésre fogja, én a kapunál várok, a bátyám elszalad előttem, én meg jól bevágom a kaput az utána rohanók előtt. Most is ez történt. A bátyám kirohant az osztályból, a tanár meg felragadt a becsapódó ajtóra. Persze nem szaladhattunk világgá. Az igazgató elé került az ügy, pár nap múlva már hozta is a postás az ajánlott levelet, amit a szomszéd öregasszony vett át, mert a szüleink dolgoztak. Kedvesen átnyújtotta nekünk, mi némi tanakodás után kibontottuk és elolvastuk. Az állt benne, hogy mindkét szülő haladéktalanul jelenjen meg az iskola igazgatójánál. Nem, nem mertük vállalni a pofonokat, így aztán elégettük a levelet. Rettegésben teltek a következő hetek, reszketve vártuk a folytatást. De valami isteni csoda folytán nem került szóba többé ez az ügy.
Volt egy-két veszélyes figura is akkoriban a környezetünkben, nem került volna nagy erőfeszítésünkbe, hogy hozzájuk csapódva letérjünk a törvényes útról. Valójában nem az atyai szigor tartott vissza bennünket, hanem inkább az, hogy nem akartunk anyánknak csalódást okozni.
Anyám biztosan érezte, hogy mennyire sokat jelent nekünk. Amikor elérkezett a kamaszkor, a kötelező lázadás és szülő-megtagadás ideje, akkor sem fordultunk el tőle, mindössze igyekeztünk figyelmen kívül hagyni a „Vegyél kabátot!” felszólításait.
Biztosan nagyon szerette volna, ha sokra visszük, hiszen ez minden szülő álma. De amikor félve bevallottam, hogy erős nekem a gimnáziumi követelmény, gondolkodás nélkül vigasztalni kezdett, és felajánlotta, hogy hagyjam ott az iskolát, ha nem bírom. Ez többet jelentett nekem, mint egy végtelen hosszúságú hegyi beszéd. A szeretete arra sarkallt, hogy a legjobbak között fejezzem be az első osztályt.
A hatvanas évek elején jártunk, amikor végre sor kerülhetett az első hazalátogatásra. Természetesen mindnyájan útra keltünk. Az a párszáz kilométeres távolság végtelen zötykölődést, többszöri átszállást, vámvizsgálatot és útlevél ellenőrzést jelentett. Na meg egy koszos, rovarirtó szagú, katonákkal zsúfolt vonatot a román szakaszon.
De az úti csalódások után meglepetések vártak. Nagybánya hangulatos utcái, a tekintélyt parancsoló hegyek közelsége, és nem utolsó sorban, a rokonok rendezett körülményei láttán felmerült a kérdés, hogy vajon jól döntöttek-e a szüleim annak idején. Igaz, ez még Ceausescu előtt volt. Mert néhány év múlva már nem is volt kérdéses, hogy mi még a szegényes körülményeinkkel is ezerszer szerencsésebbek vagyunk, mint az erdélyi rokonság. Akkor még mi csodálkoztunk rá az ottani árubőségre, aztán pár év múlva már azért utaztunk, hogy segítsük a családtagokat.
A látogatások rendszeressé váltak, igaz, nem volt mindegyik zökkenőmentes. Egy ízben, amikor ketten indultak útnak, valamin jól összekaptak. Mikor megérkeztek a határra, átkeveredtek a vámoláson, de aztán apám úgy döntött, hogy nem folytatja tovább. Míg anyám egyedül indult a vonat felé, apám beállt azok közé, akik Románia felől jöttek. A román vámos gyanakodva méregette a bőrönd nélküli magányos utazót, aki zsebre tett kézzel várakozott a vámolásra.
- Magának nincs bőröndje?!- förmedt apámra.
- Nincs. – vonta meg a vállát apám.
- Akkor viszont pakolja ki a zsebeit!- hörögte a vámos elfúlva.
Aztán később már inkább a rokonok jöttek. A szűkös körülményeink ellenére is felüdülést jelentett nekik a pesti árubőség és az, hogy az újságok címlapján meg a híradóban nem a Kárpátok géniuszáról szóltak a tudósítások.
A nyugdíjas évekre minden lecsendesedett anyámék körül. Számukra nem nyílt meg a világ, nem jött el a nagy utazások, gondtalan üdülések időszaka. Mint ahogy számtalan hazai sorstársuknak sem. Ez a kiváltság csak a nyugati szomszédokat illette.
Szerény, csendes hétköznapjaik egyhangúságban teltek. Mikor apám betegeskedni kezdett, anyám hősiesen ápolta, mint minket, annak idején. Panaszkodott néha, a soha véget nem érő szolgálat miatt, de ha apám erőre kapott, könnyedén elfelejtette a sok áldozatot.
Aztán elment apám. Halála megfosztotta anyámat élete értelmétől. Rohamosan gyengülni kezdett, távolodott tőlünk. Szendergésekkel, nehézkes csoszogásokkal teltek napjai, elvesztette érdeklődését a világ dolgai iránt.
Egy erős gyógyszeres kezelés visszahozta a sírból. Azt hittük, minden rendben van vele. Élete újra a régi mederben haladt, igaz, kissé lelassult körülötte minden. De újra tudtunk beszélgetni, tudtuk bíztatni, hogy van értelme élni. A családért, az unokákért.
Aztán úgy hozta a sors, hogy a két hetesre tervezett svédországi üdülésből disszidálás lett. Égő lelkiismeret furdalással küldözgettem a leveleimet haza, bíztattam, hogy tartson ki, nemsokára találkozunk. Jobb körülményekben reménykedtem, és abban, hogy többet adhatok majd neki.
A történelem azonban keresztülhúzta a számításainkat. A gyors svéd letelepedésből nem lett semmi, mert megszűnt a szocialista rendszer, haza lehetett térni. De nem volt mire. Anyám minderről már nem sokat tudott, újra erőt vett rajta a betegség. A kórház és az otthona között ingázott, állapota rohamosan gyengült. Míg Kelet Európa az első szabad év elé nézett, anyám csendesen befejezte az életét.
Nem lehettem ott a temetésén. Halála után hét évvel jutottam el először a Megyeri temetőbe, hogy felkeressem szüleim közös sírját. A szikrázó napsütésben a sírkő márványlapján valósággal ragyogott a felirat. Tárgyilagos és személytelen tájékoztató az arra járóknak.
De az csak egy jelkép.
Befejezetlen kapcsolatunkat továbbra is viszem magammal.
Nem tudom megfejteni az emlékezés mechanizmusát. Miért őrzök olyan pillanatokat a múltamból, amelyeket magam is érdektelennek ítélek?! Más, sokkal fontosabb eseményeket meg képtelen vagyok felidézni, ezek egyszerűen felszívódtak a feledés homályában.
Anyám emlékével is így állok. Gyakran gondolok rá, de nem tudok hozzátenni a már meglevő képsorokhoz. Ha a bátyám idézi közös éveinket, úgy hallgatom, mint egy mesét. Bánt, mélységesen bánt, hogy ennyire csekély mennyiséget őriz róla a memóriám. És mivel külföldön élek, abban sem bízhatom, hogy egy-egy régi helyszín majd előcsal valamiféle rejtett emléket.
A születésem előtti éveiről alig tudok valamit. Néhány fekete-fehér kép őrzi azokat az éveket, de ezekben sem dúskáltunk, mert nem hozhatott magával tömött fotóalbumokat. Erdélyből telepedtek át apámmal és Pesten kötöttek ki. Azokon a féltve őrzött fotókon egy csinos, szép arcú nő mosolygott a kamerába. Abban is biztos voltam, hogy nem a fényképezés kedvéért volt olyan elegáns. És különös módon, ebből a csonka gyűjteményből előkerült pár olyan kép is, ahol az anyám mellett álló alakot gondosan kivágták a képből. Bizonyára anyám állt így bosszút valamelyik udvarlóján, de a lyukas képektől nem volt szíve megválni. Akkoriban a fényképnek még nagyobb értéke volt, meg talán munkált benne valamiféle babonás hit is, ami számomra sem ismeretlen. Valahányszor kidobásra ítélek egy rosszabbul sikerült fényképet, mindig úgy érzem, bűnhődni fogok ezért a vakmerőségemért.
Anyám 33 éves volt a születésemkor, tehát nem számított a fiatal anyukák közé. Különösen azokban az években nem. Ott volt a kétéves bátyám is, a rokonság, a segítőkész nagymamák pedig a határon túl, tehát nem volt valami irigylésre méltó helyzetben. Tegyük azt is hozzá, hogy nem az eldobható pelenkák, a mosógép és a gyárilag készült bébiételek világában voltunk akkor, hanem az ötvenes évek Magyarországán.
És mi sem számítottunk könnyű esetnek. Sokat betegeskedtünk, az orvos mindennapos vendég volt a háznál. Anyámra hárult a feladat, hogy ápoljon minket, míg mi gondosan összeszedtük az összes fertőző nyavalyát. Később, mikor az iskolában valamiféle kérdőívet kellett kitölteni, és az egyik rovat azt tudakolta, hogy miféle gyermekbetegségeim voltak, kérdőn néztem anyámra. Ő egy kézlegyintéssel kísérte a válaszát: – Írd be, hogy minden.
Persze nemcsak a kötelező gyermekbetegségek tették próbára. Viharos gyermekéveink alatt bőven kijutott a törésekből, zúzódásokból, szúrt és vágott sebekből, és más elképesztő sérülésekből. Bátyám lezuhant valahonnan, fejsérülése olyan súlyos volt, hogy az orvos kórházba akarta utalni. Anyám kiharcolta, hogy otthon maradhasson. Akkoriban járta be ugyanis az a hír a várost, hogy néhány nővér szekrénybezárással büntetett egy síró gyereket, aki az eset után beszédhibás lett. Anyám vállalta, hogy napokig a karjában cipeli a fiát, mert fekvő helyzetben agykárosodást okozhatott volna az alvadt vér. De az én ágyamnál is éjszakákon át virrasztott, amikor egy esés után felrepedt szájpadlással nyöszörögtem a fájdalomtól. De előfordult az is, hogy a téli udvaron, a kiöntött hamuban gyalogolva, egy parázsló széndarab a hócipőmbe került és szétégette a bokámat. Csak az állandó gondoskodása tudta enyhíteni a rám váró kínokat.
Nem voltak ezek könnyű évek egyikünknek sem. És még a begipszelt végtagok sem jelentették a gyógyulást. Anyám harcolta ki az SZTK-ban, hogy levágják a lábamról a gipszkötést, mely pokoli fájdalmakat okozott. A rosszul felrakott gipsz alatt már feketedett a lábam, így csak az ő erőszakossága mentett meg az amputálástól.
Mai szemmel szinte érthetetlen az a rengeteg baleset, ami velünk történt. De nem számítottunk kivételnek. Talán a szűk élettér, talán a nyersebb életforma miatt, de tény, hogy minden utcabeli kölyök hasonló csapások során jutott el a felnőttkorig.
Lehet, hogy ki is használtuk az önfeláldozó szeretetét. A legkisebb láz, gyomorrontás, vagy fejfájás elég volt ahhoz, hogy magunkat elhagyva, elvárjuk a gondos ápolást.
Anyám jártassága az egészségügyben nem lehetett véletlen. Egyik nagynénje főnővér volt a nagybányai kórházban, és erősen biztatta az akkor még hajadon anyámat, hogy álljon közéjük. Párszor segédkezett is a kórházban, volt érzéke a betegápoláshoz, de aztán mégis másfelé kanyarodott a sorsa. Akkortájt a nők nemigen dúskáltak a munkalehetőségekben. Abban a bányászvárosban a kórház, néhány üzlet, pár iroda, a szabászat és a porcelánfestő műhely kínált munkaalkalmat a nőknek.
Anyám életében apám felbukkanása okozta a változást, aki a szomszéd városból, Máramarosszigetről keveredett oda.
Anyám egyszer elmesélte, hogy apánkat a futballpályán látta először. Nem lehet mondani, hogy szerelem volt az első látásra. Anyám idegenkedve figyelte az ellenfél csapatában játszó apámat, aki kíméletlenül aprította a hazaiak csatársorát. Anyám az öccse miatt ment ki a meccsre, nem is gondolta volna, hogy az az erőszakos védőjátékos majd bemutatkozik neki, és újabb találkozókért ostromolja.
Apám elkezdett udvarolgatni tehát, de nem valószínű, hogy a leendő rokonság különösen lelkesedett volna érte. Apám, a pályán kívül sem volt sima modorú. Meg aztán, reformátusként kissé megkavarta az állóvizet anyámék szín-katolikus családjában. De talán ezek az ellentétek vitték közelebb őket egymáshoz, mert csak összeházasodtak a háború vége felé, majd hamarosan megszületett Laci bátyám.
Anyámék tisztességes családi házban laktak Nagybányán. Nagyapám az Aurulnál volt alkalmazott, ma már kideríthetetlen minőségben, de tény, hogy nem kellett leszállnia a föld alá a bányászokkal. Ez az aranybánya manapság sokat szerepelt az újságok címlapján a tiszai ciánszennyezés miatt. Nagyanyám nem is dolgozott, egy keresetből nevelték a négy gyereket. Egy apró telek is tartozott a házhoz, ezen megtermett a család zöldség-szükséglete. Apám nem számíthatott jó partinak, a számtalan testvérrel és a nem túl fényesen kereső iparos atyjával. Tán ez a rangon aluliság is arra sarkallta apámat, hogy igent mondjon Pesten élő bátyja hívó szavára.
Ideát nem sok jó várta. A testvér mintha megfeledkezett volna róla, az egyetlen segítsége annyi volt, hogy munkát adott neki a tímár műhelyében. Aztán ennek is vége szakadt az államosítással. Apám börtönbe került, mert nem nézte tétlenül a műhely pusztítását, és kezet emelt az egyik intézkedő elvtársra. Bátyját is börtön várta, őt feketézés vádjával ültették le, az újságok vastag betűkkel harsogták a világnak: Lebukott a bőrcsászár!
Rejtély, hogy hogyan vészelte át anyám ezeket az éveket. De összefogtak a szomszédok, és amíg valamelyik öregasszony vigyázott ránk, addig anyám hősiesen dolgozott, mindent elvállalva.
Aztán egy szép napon megérkezett apám. Felkapott a földről, magához ölelt, én meg gyanakodva méregettem az idegen arcot, de mégis, valamiféle biztonságérzet kerített hatalmába.
Mintha egy régi film peregne előttem azokról az évekről. Anyám a vízbe szórja az „Asszonydicséret” mosóport, majd a mosóteknő felé görnyed. A tűzhelyen nagy fazék fortyog, a csöpp konyha megtelik gőzzel. Az utcán lovas kocsival érkezik a jeges, vászonzsákot kanyarít a vállára, azon hozza be a csöpögő, csillogó táblát, kezében kisméretű csákányt lóbál. Az udvaron hadirokkant tangóharmonikázik, sapkájában gyűjti az alamizsnát. Menetrendszerűen felbukkan Karcsi bácsi is, a fényképész. Olyankor ünneplőbe öltözik a család, és merev mosollyal pózolunk a lencse előtt. A fekete-fehér családi fotók bekeretezve a falra kerülnek, de azért jut az albumokba is, hogy valami emlékünk legyen azokról az időkről.
Kukoricás járja az utcákat, kis kézikocsit húz maga után, abból árulja a ruhákba göngyölt forró csöveket. Az ócskás minden kapualjban elüvölti mondókáját: - Itt az ószeres! Rongyot, rossz matracot, öreg tollakat veszek, ószeres!
Batyus cigányasszonyok terítik elénk rongyszőnyegeiket, élelemre, használt ruhára alkudozva.
Autók nem háborgatják még az utca csendjét, csupán egy-két lovas kocsi miatt kell abbahagyni a focit.
A lakásban csak egy vezetékes rádió recseg, ez a kapcsolatunk a külvilággal. A vízcsap az udvaron van, télen rongyokba bugyolálják a felnőttek a földből kinyúló csövet, nehogy befagyjon a víz. Az apró sparheltet szénnel fűtjük, a kéményseprő rendszeres vendég a téli hónapokban, hogy a kürtődugóval megtisztítsa a koromtól fuldokló kéményünket.
Nyáron, az udvart ellepik a ruhaszárító kötélről lógó ruhák. Rossz időben anyám a padláson tereget, nyaktörő mutatvány feljutni odáig a korhadt deszkákon. Én jobban jártam, mint József Atilla, mert néha felszökhetek utána. Olyankor rám parancsol, hogy óvatosan lépjek, nehogy felkavarjam a súlyos porréteget.
Pereg az emlékezés filmje, és ezeken a képsorokon anyám mindig dolgozik. Gyakran fásult, rosszkedvű. Marékszámra eszi a Karilt, a gyógyszert a fejfájására. Apám sem kényeztetheti el nagyon. Néha felcsattan a veszekedés, olyankor magázzák egymást. Apám nem ismeri a kedveskedést, a karácsonyokat, születésnapokat elintézi azzal, hogy a fusimunkákból szerzett forintjaiból anyámnak átad néhány bankót ezzel a szöveggel:
- Nesze, vegyél magadnak valamit!
Anyám nem költi magára ezeket az összegeket. Számtalan más helye van a pénznek. Mert tőlünk nem von meg semmit. Jól és változatosan főz, süteményreceptjeit a szomszédasszonyok sorra elkunyerálják. Mi nem járjuk a cukrászdákat, de otthonosak vagyunk a linzerek, piték, diós és mákos sütemények világában.
Még nem uralja a tévé a családok estéit, így jut időnk egymásra. Akkor is jó beszélgetni, ha éppen mosogat, varr, vagy a tésztát gyúrja. Sokat mesél nekünk, de nem óriásokról meg királykisasszonyokról, hanem a saját meseországáról. Ámulva hallgatom, hogy milyen jól érezte magát fiatal korában. Ezt nem is igen értem, mert az iskolában azt tanultuk, hogy a felszabadulás előtt a munkások boldogtalanok voltak. De mintha nem akarna tudomást venni erről, belefeledkezve mesél a korcsolya partikról, ahol zeneszóra siklott a tavon a város fiatalsága. A hétvégi kirándulások, tánciskolák, mozizások mellett szinte eltörpül, hogy mint legidősebb gyerek, ő dolgozott legtöbbet a testvérei közül. Aztán apánk is szóba kerül. Elmeséli, hogy egyszer, egy téli napon elindultak valahová, ő lemaradva követte a férjét a síkos úton, aztán hirtelen el is esett. A fater megfordult, meglátta a földön fekvő anyámat:
- Mi van? Nem jössz?! – kérdezte türelmetlenül.
Persze rólunk is őriz egy-két érdekes epizódot. Bátyámról mesél, aki csecsemő korában annyira el volt kényeztetve, hogy hangos üvöltéssel tiltakozott, ha nem ringatták a bölcsőjét. Erről az egyik nagynéni tehetett, aki megállás nélkül rázogatta a gyerek fekhelyét. Később még egy hatalmas legyezőt is szerzett, és azzal csapta a szelet a kis drágaság körül. Ez még Nagybányán volt, és amikor a költözés szóba került, anyám egyik legnagyobb gondja az volt, hogy hogyan pótolja a nagynénit.
Bátyámnak tehát le kellett mondani a luxusról az új körülmények között. Nekem már nem jutott nagynéni, így simábbnak ígérkezett a kezdés. De azért voltak súrlódások. Ötéves-forma lehettem, mikor egyszer anyám kijelentette, hogy ha nem javulok meg, akkor fel is út, le is út. Én nagyképűen kijelentettem, hogy akkor világgá megyek. Mély megdöbbenéssel vettem tudomásul, hogy anyám nem tartóztat, sőt a vállát vonogatja. Kezdett a dolog komolyra fordulni. Nem visszakozhattam szégyenszemre. Azt mondtam, hogy adjon pénzt, mert anélkül nem lehet elindulni. Kaptam két forintot. Most már tényleg menni kellett. Kínos lassúsággal öltözködni kezdtem. Az ajtóban sem tartóztatott. Kimentem a lakásból, végig az udvaron, és bekopogtam az első lakásba.
- Tessék! – hangzott belülről.
- Maguk is le vannak szarva! – mondtam a meglepett háziaknak, majd csendesen becsuktam az ajtót.
Kálmán bácsi felnézett az újságjából, és odaszólt a nejéhez:
- Na, ez szépen elköszönt tőlünk.
Elgyalogoltam a sarokig, ott szembe jött velem a szomszédasszony. Megérdeklődte, hogy hová megyek. Mondtam, hogy világgá. Nem lepte meg különösen, de arra kért, hogy segítsek neki hazamenni, mert nagyon elfáradt a műszakban, szívesen venné, ha lenne mellette valaki hazáig. Így hát hazatértem vele, anyám meg tudomásul vette, hogy megtértem a világjárásból.
Azt bírtam anyámban, hogy fenntartás nélkül tudott szeretni minket. Mert nem voltunk valami jó tanulók, nem tűntünk ki semmiben, és gyermek szépségversenyt sem lehetett volna nyerni velünk. Attól tartok, nem sok örömöt szereztünk neki. Mégis, szinte már emberfeletti módon állt ki értünk. Számtalanszor a testével védett minket apánk haragjától. Mert az atyai indulatok verésben mutatkoztak meg. Mivel apánk sohasem ivott, így nem lehetett az alkoholra fogni érzelmi kitöréseit. Egy alkoholistának könnyebben megbocsát az ember, mert tudja, cselekedeteit a szesz irányítja. De a józanul elkövetett bántalmazások felett nagyon nehéz volt napirendre térni.
Apám rabiátus természete miatt igyekeztünk kerülni a verésre okot adó helyzeteket. Az ellenőrzőbe írt osztályzatokat se nagyon mutogattuk otthon. Szerencsére a sűrű elfoglaltságaik miatt nem tudták követni az iskolai életünket. Nekünk volt annyi eszünk, hogy az év elejei jobb osztályzatot is mi írtuk alá az ellenőrzőben, így aztán nem buktunk le, amikor később, az egyeseket kellett láttamozni.
Bátyám nem volt valami fényes tanuló, így pár év múlva utolérhettem őt. Már egy osztályba jártunk, amikor az egyik énekórán az óra alatti beszélgetésért a „Zöldfülű”-nek gúnyolt énektanár iszonyatos pofont kevert le neki. Olyan felháborítóan igazságtalan volt az egész, hogy a bátyámból kitört az indulat, felemelkedett a helyéről és a tanár felé kiáltotta:- Az anyáddal szórakozz, te hülye, ideges fasz!
Megbénultunk a döbbenettől! Abban az időben még adtak a tiszteletre, ami ott elhangzott, az kimerítette a büntető törvénykönyv összes paragrafusát. A tanár is földbe gyökerezett lábbal hallgatta a szitkokat, majd elindult a bátyám felé. Ő sem volt rest, már szaladt is a padok között. Én rohantam az ajtóhoz, a jól bevált forgatókönyv szerint. Odahaza ugyanis az utcai focinál megszoktuk, hogy a vesztes meccsek végén a bratyó átkozódik, szidja az ellenfelet, majd menekülésre fogja, én a kapunál várok, a bátyám elszalad előttem, én meg jól bevágom a kaput az utána rohanók előtt. Most is ez történt. A bátyám kirohant az osztályból, a tanár meg felragadt a becsapódó ajtóra. Persze nem szaladhattunk világgá. Az igazgató elé került az ügy, pár nap múlva már hozta is a postás az ajánlott levelet, amit a szomszéd öregasszony vett át, mert a szüleink dolgoztak. Kedvesen átnyújtotta nekünk, mi némi tanakodás után kibontottuk és elolvastuk. Az állt benne, hogy mindkét szülő haladéktalanul jelenjen meg az iskola igazgatójánál. Nem, nem mertük vállalni a pofonokat, így aztán elégettük a levelet. Rettegésben teltek a következő hetek, reszketve vártuk a folytatást. De valami isteni csoda folytán nem került szóba többé ez az ügy.
Volt egy-két veszélyes figura is akkoriban a környezetünkben, nem került volna nagy erőfeszítésünkbe, hogy hozzájuk csapódva letérjünk a törvényes útról. Valójában nem az atyai szigor tartott vissza bennünket, hanem inkább az, hogy nem akartunk anyánknak csalódást okozni.
Anyám biztosan érezte, hogy mennyire sokat jelent nekünk. Amikor elérkezett a kamaszkor, a kötelező lázadás és szülő-megtagadás ideje, akkor sem fordultunk el tőle, mindössze igyekeztünk figyelmen kívül hagyni a „Vegyél kabátot!” felszólításait.
Biztosan nagyon szerette volna, ha sokra visszük, hiszen ez minden szülő álma. De amikor félve bevallottam, hogy erős nekem a gimnáziumi követelmény, gondolkodás nélkül vigasztalni kezdett, és felajánlotta, hogy hagyjam ott az iskolát, ha nem bírom. Ez többet jelentett nekem, mint egy végtelen hosszúságú hegyi beszéd. A szeretete arra sarkallt, hogy a legjobbak között fejezzem be az első osztályt.
A hatvanas évek elején jártunk, amikor végre sor kerülhetett az első hazalátogatásra. Természetesen mindnyájan útra keltünk. Az a párszáz kilométeres távolság végtelen zötykölődést, többszöri átszállást, vámvizsgálatot és útlevél ellenőrzést jelentett. Na meg egy koszos, rovarirtó szagú, katonákkal zsúfolt vonatot a román szakaszon.
De az úti csalódások után meglepetések vártak. Nagybánya hangulatos utcái, a tekintélyt parancsoló hegyek közelsége, és nem utolsó sorban, a rokonok rendezett körülményei láttán felmerült a kérdés, hogy vajon jól döntöttek-e a szüleim annak idején. Igaz, ez még Ceausescu előtt volt. Mert néhány év múlva már nem is volt kérdéses, hogy mi még a szegényes körülményeinkkel is ezerszer szerencsésebbek vagyunk, mint az erdélyi rokonság. Akkor még mi csodálkoztunk rá az ottani árubőségre, aztán pár év múlva már azért utaztunk, hogy segítsük a családtagokat.
A látogatások rendszeressé váltak, igaz, nem volt mindegyik zökkenőmentes. Egy ízben, amikor ketten indultak útnak, valamin jól összekaptak. Mikor megérkeztek a határra, átkeveredtek a vámoláson, de aztán apám úgy döntött, hogy nem folytatja tovább. Míg anyám egyedül indult a vonat felé, apám beállt azok közé, akik Románia felől jöttek. A román vámos gyanakodva méregette a bőrönd nélküli magányos utazót, aki zsebre tett kézzel várakozott a vámolásra.
- Magának nincs bőröndje?!- förmedt apámra.
- Nincs. – vonta meg a vállát apám.
- Akkor viszont pakolja ki a zsebeit!- hörögte a vámos elfúlva.
Aztán később már inkább a rokonok jöttek. A szűkös körülményeink ellenére is felüdülést jelentett nekik a pesti árubőség és az, hogy az újságok címlapján meg a híradóban nem a Kárpátok géniuszáról szóltak a tudósítások.
A nyugdíjas évekre minden lecsendesedett anyámék körül. Számukra nem nyílt meg a világ, nem jött el a nagy utazások, gondtalan üdülések időszaka. Mint ahogy számtalan hazai sorstársuknak sem. Ez a kiváltság csak a nyugati szomszédokat illette.
Szerény, csendes hétköznapjaik egyhangúságban teltek. Mikor apám betegeskedni kezdett, anyám hősiesen ápolta, mint minket, annak idején. Panaszkodott néha, a soha véget nem érő szolgálat miatt, de ha apám erőre kapott, könnyedén elfelejtette a sok áldozatot.
Aztán elment apám. Halála megfosztotta anyámat élete értelmétől. Rohamosan gyengülni kezdett, távolodott tőlünk. Szendergésekkel, nehézkes csoszogásokkal teltek napjai, elvesztette érdeklődését a világ dolgai iránt.
Egy erős gyógyszeres kezelés visszahozta a sírból. Azt hittük, minden rendben van vele. Élete újra a régi mederben haladt, igaz, kissé lelassult körülötte minden. De újra tudtunk beszélgetni, tudtuk bíztatni, hogy van értelme élni. A családért, az unokákért.
Aztán úgy hozta a sors, hogy a két hetesre tervezett svédországi üdülésből disszidálás lett. Égő lelkiismeret furdalással küldözgettem a leveleimet haza, bíztattam, hogy tartson ki, nemsokára találkozunk. Jobb körülményekben reménykedtem, és abban, hogy többet adhatok majd neki.
A történelem azonban keresztülhúzta a számításainkat. A gyors svéd letelepedésből nem lett semmi, mert megszűnt a szocialista rendszer, haza lehetett térni. De nem volt mire. Anyám minderről már nem sokat tudott, újra erőt vett rajta a betegség. A kórház és az otthona között ingázott, állapota rohamosan gyengült. Míg Kelet Európa az első szabad év elé nézett, anyám csendesen befejezte az életét.
Nem lehettem ott a temetésén. Halála után hét évvel jutottam el először a Megyeri temetőbe, hogy felkeressem szüleim közös sírját. A szikrázó napsütésben a sírkő márványlapján valósággal ragyogott a felirat. Tárgyilagos és személytelen tájékoztató az arra járóknak.
De az csak egy jelkép.
Befejezetlen kapcsolatunkat továbbra is viszem magammal.