Öttel kevesebb
Az már kiderül gyerekkorban, hogy valaki kedveli-e az állatokat vagy sem. Nándinál nem is volt kérdéses, hogy itt szerelemről van szó. Apró gyerekként már áhítattal csodált minden élőlényt, a kutyákért macskákért meg egyenesen rajongott. Elég volt belenéznie a jószág szemébe és már érezte is azt szívmelengető köteléket amit csak a szeretet nyújthat. A szülők megértően fogadták ezt a vonzalmat, de nem sokat tudtak tenni a szűkös lakótelepi körülmények között. Mindössze egy kiscica került a lakásba, akit Nándi féltő gonddal pátyolgatott.
Amikor nagyobb lett, bekönyörögte magát egy állatmenhelyre, ahol azt hitték, hogy a tízéves fiúcska néhány órás játszadozás után faképnél hagyja őket. De nem így történt. Nándi szorgalmasan tisztította a ketreceket, törölközőket lopott otthonról, az üvegvisszaváltóban szerzett forintjain meg csemegéket vásárolt kedvenceinek.
Mindenki meg volt róla győződve, hogy Nándi meg sem áll az állatorvosi hivatásig, de nem így történt. A fiú belezúgott a fotózásba és el sem tudta volna képzelni az életét többé a gépe nélkül. De az állatokról sem felejtkezett el, így számtalan fotóin a kedvencei voltak a főszereplők. Képei sorra jelentek meg az újságokban, a szakma is nagy jövőt jósolt neki.
Ezen a tikkasztó augusztusi vasárnapon azonban emberanyagra vadászott. Egy falusi búcsú forgatagában próbál fotókat készíteni a látogatókról. Szépen gyűlnek a pillanatképek a forgatagról, bár nem állíthatná, hogy sosem látott kincsekkel gyarapodik, míg megpróbálja megörökíteni a falatozókat, vagy a körhintán szédelgő fiatalokat.
Fel sem emeli a gépét a kisvasútnál, sem a felfújt kastélyban hancúrozó gyerekeknél. A céllövölde bódéjánál sem talál semmi megörökítésre valót.
Egy újabb kanyar a kürtőskalácsos kocsija után és szemébe ötlik az a különös kör. Egy méretes vasoszlop képezi a középpontot, ebből rudak ágaznak ki, szám szerint öt darab és a rudak végén pónilovak róják a köröket, nyereggel a hátukon. Az apró jószágokat gyerekek lovagolják, a kisebbek mellett felnőttek lépdelnek.
Nándi nézi a pónilovak csendes, lehajtott fejű vonulását és megtölti a lelkét a szánalom. A gályarabok jutnak az eszébe. Az egykedvűen baktató lovacskák fénytelen szemeiből a beletörődést, a reménytelenséget olvassa ki. Hogy is kötheti össze valaki a szórakozást más élőlények kiszolgáltatottságával?!
A menetnek vége, a gyerekeket kiemelik a nyeregből, szusszanásnyi pihenő következik. A megkötött lovacskák a tűző napon várakoznak, ivóvíz nélkül.
Újabb látogatók ostromolják a pónikat. Egy kövér kisfiút ketten segítenek a nyeregbe. Indul az újabb kör, a pónik engedelmesen lépdelnek a kitaposott nyomvonalon.
Nándit rosszullét környékezi, de tudja, ezt nem lehet a hőség rovására írni. Nehézkesen felemeli a gépét és néhány felvételt készít. Amikor később átnézi a fotókat, kiderül, hogy mindegyiken a lovak feje van fókuszban. Nem tud szabadulni ezektől a megtört, tompa fényű tekintetektől.
Hiába kapcsolja be este a tévét, képtelen elfeledni azt a szomorú menetet. Nem olyan fából faragták, hogy szemet hunyjon az igazságtalan dolgok felett. Másnap újra ott kering a búcsú forgatagában és szóba áll mindenkivel, akitől tájékoztatást remélhet. Néhány nap az internet előtt és már kész is a terve.
A következő szombat már egy másik búcsúban találja. Nem véletlenül. A pónik ma itt teljesítenek szolgálatot. Nándi már tudja, hogy ki a gazdája ennek a vállalkozásnak. Egykettőre meg is találja az illetőt. Kicsit csalódott, mikor kezet fog a magas, betegesen sápadt férfivel. Ő egy kövér zsarnokra számított, olyasféle rémségre, aki a hajdani cirkuszi porondmestereket idézi, frakkban, cilinderrel, hatalmas pocakkal, lovaglócsizmában. Ez az ember meg itt csont sovány, köhécsel és idegesen dobol az asztalon nikotinos ujjaival.
Nándi nem kertel, bejelenti, hogy a pónikat szeretné megvenni. Gyorsan hozzáteszi, hogy nem vásározó, nem fog konkurenciát jelenteni a jelenlegi tulajnak.
– Hát akkor miért? – teszi fel a kérdést a vézna ember és alaposan elcsodálkozik, amikor Nándi kijelenti, hogy nincsenek tervei a pónikkal.
A vásározó embernek van annyi élettapasztalata, hogy tudja, a másik igazat beszél. De ha ez egy hóbortos idegen, akkor az összeg se számít. Meg egyáltalán... Eladni ezeket a jószágokat és megválni egy bevételi forrástól?! Igen, ez veszteség, de az állattartás sincs ingyen. A barnának már ízületi problémái is vannak... A többinek sem tesz jót, hogy állandóan körben járnak, nem gépek ezek, meglátszik rajtuk, hogy nyúzzák őket a kölykök. Meg az állatvédők is a nyakára járnak. És amikor nincs szezon akkor is enni kell adni a póniknak. Nem lenne nagy áldozat megválni tőlük, sőt... de azért nem ejtették a fejére... És lehet, hogy ez a pasas az árakkal sincs tisztában...
A vásáros ember tehát sajnáltatja magát, megállás nélkül sóhajtozik, és állítja, hogy a szíve meg fog szakadni, ha elveszti ezeket az aranyos jószágokat.
De Nándi sem azért haverkodott itt mindenkivel, hogy ne ismerje a részleteket. Tudja jól, hogy ezé az emberé a céllövöldétől kezdve a felfújható légvárig minden. Nem a pónikon múlik a bevétel! És az állatoknak bizony gyógykezelés is kell, ami nagyon nincs ingyen.
A magas férfi még habozik egy kicsit, majd kimondja az árat. Nándi feláll, krákogva türelmet kér. Így látta ezt egy filmben, tudja, hogy nem szabad azonnal igent mondani. Valójában többre számított, mert nem hiába leste napokig az internetes oldalakat, tisztában van ő mindennel.
Visszaül, a fejét vakarva. Sóhajtozik, majd kimondja a szerinte méltányos összeget. Felrémlik azért benne, hogy ezzel lemondhat arról a Nikon gépről, amit már kinézett magának, vaku kioldóval, infra távvezérlővel, de itt azért többről van szó.
Létrejön az egyezség, Nándi telefonálhat a haverjának aki nemsokára meg is jelenik egy kis utánfutóval. Már minden póni az övé, egyenként szabadítja meg őket a kötél fogságából. Szeretettel simogatja a kis jószágok sörényét, míg felkíséri őket a rámpán, ami az utánfutó belsejébe vezet.
A vásári forgatag megtorpan egy pillanatra, a bámészkodók értetetlenül fogadják ezt a hirtelen leszerelést.
A kocsi a főváros mellett elterülő hatalmas farm felé veszi az útját. Nándi barátja a tulajdonos, nála találnak menedékre a megmentett pónik. A tréler beáll a karám mellé, lassan lekerülnek az állatok a platóról. Beterelik az öt megilletődött jószágot a hatalmas elkerített területre. Nándi a kerítésre támaszkodva figyeli az öt volt fogoly első perceit. A pónik mögött bezárul a deszkakerítés, most övék ez a hatalmas tér, aminek határait csak tisztes távolban látni.
A lovacskák azonban nem mozdulnak. Egymás mellett állnak és mintha összedugnák a fejüket. Mintha egymásból próbálnának erőt meríteni az ismeretlen helyzetben.
Nándi iszonyúan csalódott.
– Mégis mit vártál? – könyököl mellé a barátja, miközben a tanácstalan pónikat nézi. – Azt hitted, hogy nyerítve szaltóznak majd a boldogságtól?
Nándi bizonytalanul vállat von.
– A szabadságot is meg kell szokni! – Öt rabbal kevesebb! Erre gondolj! –veregeti vállon a barátja.
Végre! Végre! Az egyik póni felemeli a fejét, beleszagol a levegőbe és kocogva távolodni kezd a többitől. A többiek is szétszélednek, már mindegyik lovacska önálló felfedező útra indul.
– A szabadságot is meg kell szokni! – ismétli Nándi szórakozottan, majd mosolyogva hozzáteszi: – De megy ez hamar!
Az már kiderül gyerekkorban, hogy valaki kedveli-e az állatokat vagy sem. Nándinál nem is volt kérdéses, hogy itt szerelemről van szó. Apró gyerekként már áhítattal csodált minden élőlényt, a kutyákért macskákért meg egyenesen rajongott. Elég volt belenéznie a jószág szemébe és már érezte is azt szívmelengető köteléket amit csak a szeretet nyújthat. A szülők megértően fogadták ezt a vonzalmat, de nem sokat tudtak tenni a szűkös lakótelepi körülmények között. Mindössze egy kiscica került a lakásba, akit Nándi féltő gonddal pátyolgatott.
Amikor nagyobb lett, bekönyörögte magát egy állatmenhelyre, ahol azt hitték, hogy a tízéves fiúcska néhány órás játszadozás után faképnél hagyja őket. De nem így történt. Nándi szorgalmasan tisztította a ketreceket, törölközőket lopott otthonról, az üvegvisszaváltóban szerzett forintjain meg csemegéket vásárolt kedvenceinek.
Mindenki meg volt róla győződve, hogy Nándi meg sem áll az állatorvosi hivatásig, de nem így történt. A fiú belezúgott a fotózásba és el sem tudta volna képzelni az életét többé a gépe nélkül. De az állatokról sem felejtkezett el, így számtalan fotóin a kedvencei voltak a főszereplők. Képei sorra jelentek meg az újságokban, a szakma is nagy jövőt jósolt neki.
Ezen a tikkasztó augusztusi vasárnapon azonban emberanyagra vadászott. Egy falusi búcsú forgatagában próbál fotókat készíteni a látogatókról. Szépen gyűlnek a pillanatképek a forgatagról, bár nem állíthatná, hogy sosem látott kincsekkel gyarapodik, míg megpróbálja megörökíteni a falatozókat, vagy a körhintán szédelgő fiatalokat.
Fel sem emeli a gépét a kisvasútnál, sem a felfújt kastélyban hancúrozó gyerekeknél. A céllövölde bódéjánál sem talál semmi megörökítésre valót.
Egy újabb kanyar a kürtőskalácsos kocsija után és szemébe ötlik az a különös kör. Egy méretes vasoszlop képezi a középpontot, ebből rudak ágaznak ki, szám szerint öt darab és a rudak végén pónilovak róják a köröket, nyereggel a hátukon. Az apró jószágokat gyerekek lovagolják, a kisebbek mellett felnőttek lépdelnek.
Nándi nézi a pónilovak csendes, lehajtott fejű vonulását és megtölti a lelkét a szánalom. A gályarabok jutnak az eszébe. Az egykedvűen baktató lovacskák fénytelen szemeiből a beletörődést, a reménytelenséget olvassa ki. Hogy is kötheti össze valaki a szórakozást más élőlények kiszolgáltatottságával?!
A menetnek vége, a gyerekeket kiemelik a nyeregből, szusszanásnyi pihenő következik. A megkötött lovacskák a tűző napon várakoznak, ivóvíz nélkül.
Újabb látogatók ostromolják a pónikat. Egy kövér kisfiút ketten segítenek a nyeregbe. Indul az újabb kör, a pónik engedelmesen lépdelnek a kitaposott nyomvonalon.
Nándit rosszullét környékezi, de tudja, ezt nem lehet a hőség rovására írni. Nehézkesen felemeli a gépét és néhány felvételt készít. Amikor később átnézi a fotókat, kiderül, hogy mindegyiken a lovak feje van fókuszban. Nem tud szabadulni ezektől a megtört, tompa fényű tekintetektől.
Hiába kapcsolja be este a tévét, képtelen elfeledni azt a szomorú menetet. Nem olyan fából faragták, hogy szemet hunyjon az igazságtalan dolgok felett. Másnap újra ott kering a búcsú forgatagában és szóba áll mindenkivel, akitől tájékoztatást remélhet. Néhány nap az internet előtt és már kész is a terve.
A következő szombat már egy másik búcsúban találja. Nem véletlenül. A pónik ma itt teljesítenek szolgálatot. Nándi már tudja, hogy ki a gazdája ennek a vállalkozásnak. Egykettőre meg is találja az illetőt. Kicsit csalódott, mikor kezet fog a magas, betegesen sápadt férfivel. Ő egy kövér zsarnokra számított, olyasféle rémségre, aki a hajdani cirkuszi porondmestereket idézi, frakkban, cilinderrel, hatalmas pocakkal, lovaglócsizmában. Ez az ember meg itt csont sovány, köhécsel és idegesen dobol az asztalon nikotinos ujjaival.
Nándi nem kertel, bejelenti, hogy a pónikat szeretné megvenni. Gyorsan hozzáteszi, hogy nem vásározó, nem fog konkurenciát jelenteni a jelenlegi tulajnak.
– Hát akkor miért? – teszi fel a kérdést a vézna ember és alaposan elcsodálkozik, amikor Nándi kijelenti, hogy nincsenek tervei a pónikkal.
A vásározó embernek van annyi élettapasztalata, hogy tudja, a másik igazat beszél. De ha ez egy hóbortos idegen, akkor az összeg se számít. Meg egyáltalán... Eladni ezeket a jószágokat és megválni egy bevételi forrástól?! Igen, ez veszteség, de az állattartás sincs ingyen. A barnának már ízületi problémái is vannak... A többinek sem tesz jót, hogy állandóan körben járnak, nem gépek ezek, meglátszik rajtuk, hogy nyúzzák őket a kölykök. Meg az állatvédők is a nyakára járnak. És amikor nincs szezon akkor is enni kell adni a póniknak. Nem lenne nagy áldozat megválni tőlük, sőt... de azért nem ejtették a fejére... És lehet, hogy ez a pasas az árakkal sincs tisztában...
A vásáros ember tehát sajnáltatja magát, megállás nélkül sóhajtozik, és állítja, hogy a szíve meg fog szakadni, ha elveszti ezeket az aranyos jószágokat.
De Nándi sem azért haverkodott itt mindenkivel, hogy ne ismerje a részleteket. Tudja jól, hogy ezé az emberé a céllövöldétől kezdve a felfújható légvárig minden. Nem a pónikon múlik a bevétel! És az állatoknak bizony gyógykezelés is kell, ami nagyon nincs ingyen.
A magas férfi még habozik egy kicsit, majd kimondja az árat. Nándi feláll, krákogva türelmet kér. Így látta ezt egy filmben, tudja, hogy nem szabad azonnal igent mondani. Valójában többre számított, mert nem hiába leste napokig az internetes oldalakat, tisztában van ő mindennel.
Visszaül, a fejét vakarva. Sóhajtozik, majd kimondja a szerinte méltányos összeget. Felrémlik azért benne, hogy ezzel lemondhat arról a Nikon gépről, amit már kinézett magának, vaku kioldóval, infra távvezérlővel, de itt azért többről van szó.
Létrejön az egyezség, Nándi telefonálhat a haverjának aki nemsokára meg is jelenik egy kis utánfutóval. Már minden póni az övé, egyenként szabadítja meg őket a kötél fogságából. Szeretettel simogatja a kis jószágok sörényét, míg felkíséri őket a rámpán, ami az utánfutó belsejébe vezet.
A vásári forgatag megtorpan egy pillanatra, a bámészkodók értetetlenül fogadják ezt a hirtelen leszerelést.
A kocsi a főváros mellett elterülő hatalmas farm felé veszi az útját. Nándi barátja a tulajdonos, nála találnak menedékre a megmentett pónik. A tréler beáll a karám mellé, lassan lekerülnek az állatok a platóról. Beterelik az öt megilletődött jószágot a hatalmas elkerített területre. Nándi a kerítésre támaszkodva figyeli az öt volt fogoly első perceit. A pónik mögött bezárul a deszkakerítés, most övék ez a hatalmas tér, aminek határait csak tisztes távolban látni.
A lovacskák azonban nem mozdulnak. Egymás mellett állnak és mintha összedugnák a fejüket. Mintha egymásból próbálnának erőt meríteni az ismeretlen helyzetben.
Nándi iszonyúan csalódott.
– Mégis mit vártál? – könyököl mellé a barátja, miközben a tanácstalan pónikat nézi. – Azt hitted, hogy nyerítve szaltóznak majd a boldogságtól?
Nándi bizonytalanul vállat von.
– A szabadságot is meg kell szokni! – Öt rabbal kevesebb! Erre gondolj! –veregeti vállon a barátja.
Végre! Végre! Az egyik póni felemeli a fejét, beleszagol a levegőbe és kocogva távolodni kezd a többitől. A többiek is szétszélednek, már mindegyik lovacska önálló felfedező útra indul.
– A szabadságot is meg kell szokni! – ismétli Nándi szórakozottan, majd mosolyogva hozzáteszi: – De megy ez hamar!