A fényhez közeledve
Azt mondják, az a legszebb, legkönnyebb halál, ami álmában éri az embert. Hofiról is regélték, hogy milyen szerencséje volt. Hát, nem hiszem. Ezt senki nem tudhatja biztosan. Nagyon is elképzelhető, sőt logikus, hogy egy szörnyű, semmihez sem hasonlítható lidérces álom korbácsolja fel úgy az alvó idegeit és vérnyomását, hogy mindez halálba torkollik.
Nem megnyugtató az sem, hogy hirtelen halál esetén minden ügyünk rendezetlen marad. Persze, sokan legyintenek erre is és a költőt idézik: A mindenséggel mérd magad! Igen, odaát már nem számít semmi, de azért az ember a végtelen út előtt még gondoskodni szeretne azokról, akik fontosak voltak az életében.
A halál utáni állapot egy nagy kérdőjel, bár sokan már erre is képesek legyinteni:
- Mit vagy úgy oda?! Hát nem kaptál még ízelítőt a semmiből? Hát mit csináltál születésed előtt? Na ugye!
Valóban nagyon nehéz elhinni a túlvilági létet. Ott, a felhők felett, vagy lenn a pokolban. Ha az utóbbi vár ránk, az örök szenvedést, a kínokat, gyötrelmeket kapjuk. Ezek a megpróbáltatások földi körülmények között a biztos halálba visznek, de a pokolban szenvedők nem juthatnak el a végső megsemmisülésig. Nem, mert a büntetés legfontosabb eleme a folytonosság. Viszont akkor csak valamiféle prométheuszi gyötrelem jöhet szóba. A keselyűk szaggatta máj újra kinő, hogy másnap megismétlődjön a szenvedés. Így nem beszélhetünk maradandó károsodásról sem. A poklok tüze éget, kínokat okoz, de nem pusztít el mégsem. Vagy csak a lélek bűnhődik? Akkor viszont nincs szükség a tüzes pokol víziójára. De akár lelki, akár testi a szenvedés, a gyötrelem monotonná válik, ha nincs tétje. Olyan ez, mintha egy rákos beteg erősen szenvedne, de tudná, hogy mégis életben fog maradni. Ha az örök szenvedés ha nem tud kárt tenni bennünk, értelmét veszti.
De miért a hőség, a pokol tüze várja a bűnösöket? Miért nem didergéssel, fagyhalállal, kékre fagyott végtagokkal fenyegeti az egyház a híveit? Hiszen a hideg is elviselhetetlen tud lenni! A magyarázat abban rejlik, hogy az eleve hőségben, forróságban élő népeket csakis a még nagyobb meleggel, tüzes katlanokkal lehetett rémisztgetni.
De mi a Mennyországba vágyunk. A régebbi korok népei még nyugodtan hihették, hogy ez a különleges birodalom a felhők felett van. Valahol ott, ahová akkoriban még nem láthatott emberi szem. De manapság, az űrutazások korában ez a hely már nem lehet a bolygónk közelében. A Mennyországnak hatalmas a vonzereje, hiszen hétköznapi gondok nélküli létezést ígér. Ez az istenfélő emberek jutalma. Időtlen boldogság és béke, lelki harmónia, és mindaz, amit a földi lét nyújtani képtelen. Tehát nincs testünk, vagy legalábbis nem földi értelemben létezünk. De akkor nincsenek vágyaink sem. Nincsenek szenvedélyek, kívánságok, jóllakottság, nincs izgalom, nincs szexuális kielégülés, nincs sikerélmény, nem létezik a mozgás, a jól végzett munka öröme, nincsenek sportok, hobbik, nincs üdítő séta, sem játék, nincs féltő aggodalom szeretteinkért, semmi sincs, csak egy eufórikus állapot, amiben részünk lehet időtlen időkig. Van ennél unalmasabb?!
A földi vágyak nélkül már nem is hasonlítunk önmagunkra. Nincs szó arról a jó kis délutáni kávéról, az esti moziról, egy remek koncertről, nem élvezhetjük a gyereknevelés sikereit, az állattartás örömeit, egy házilag barkácsolt madáretető hasznosságát, nem, mindez nincs, helyette ott a szférák zenéje. Fog ez működni?! Egyszer Disneylandben beültünk egy csónakba, ami besiklott egy barlangba, ahol bábuk sorakoztak a vízi út mentén. Kedves gyerekfigurák népesítették be a partot, miközben egy bájos dalocskát harsogott a hangszóró. De nagyon kanyargós volt az utunk, a csónak lassan haladt, az a kis dal meg kezdett elviselhetetlenné válni. Pedig csak öt percről volt szó!
Nem tudok az örökkévalóságban gondolkozni!
És hogyan látom viszont elhalt szüleimet? Öregen, betegen, ahogy az életből távoztak, vagy frissen, fiatalon, ahogy sosem láthattam őket? És én vajon hogyan festenék? Lehet, hogy idősebbnek néznék ki, mint ők? Nem lehetek arctalan és testetlen, hiszen épp az a mennyország vonzereje, hogy viszontlátják az elhunytak egymást. És mi lesz a halott kisfiúval a szomszédból? Örökké gyerek marad? Vagy a csecsemőkkel, akik tudatra sem eszmélhettek.
Ha megpróbálok hitelt adni a „Fentről figyel és vigyáz rád‟ kijelentésnek, akkor a mennybe jutottaknak látni kell a Földön maradtakat. Beszélhetünk-e lelki békéről, nyugalomról, földöntúli boldogságról akkor, mikor tehetetlenül kell néznünk szeretteink küzdelmét, szenvedéseit? És széttárt karokkal asszisztáljuk végig amint bűncselekmények vagy balesetek áldozatai lesznek? Lehet-e boldog a lélek, tehetetlenségre ítélve?
Megannyi megválaszolatlan kérdés. Mégis, minden vallásra jellemző, hogy lehengerlő magabiztossággal ecsetelik a túlvilági létet.
Értetlenül állok a Jehova tanúi által hangoztatott nézetek előtt is. Ők a teljes harmóniát ígérik a túlvilágra került élőlények között. Az állatok többé nem bántják egymást, teljes lesz a béke. De akkor viszont felesleges lesz az oroszlán sörénye, ami most a nyakát védi az ellenséges harapásoktól, a sasnak, medvének és a többi ragadozónak nem lesznek karmai, a cápának fogai, nem lesznek agancsok, szarvak, álcázásra való szőrmék de szőrme sem lesz, hiszen nem lesz hideg sem. Nem beszélhetünk többé táplálkozási láncról, mert béke lesz. Növényevő lesz az oroszlán? De hiszen a növény sem élettelen tárgy!
A muszlimok a túlvilágra érkezőknek valós testi örömöket ígérnek. A riporter egy fiát elvesztő anyától érdeklődik a kamera előtt:
- Nem sajnálja, hogy a gyermeke ilyen fiatalon halt meg?
- Nem, mert ma este már Mohamed mellett ülhet a Paradicsomban. - válaszol az asszony őszinte hittel, a fájdalom jele nélkül.
A derekára erősített bombáktól darabokra szaggatott öngyilkos merénylő ezek szerint este már Mohamed jobbján lakomázhat, majd szűzlányok hada várja a hálószobában. De ezer és ezer terroristáról tudunk. Hát mekkora az a Mohamed, hogy mindnyájan elférnek a jobbján?! És mi a helyzet a szűzlányokkal? Nekik odaát is csak ilyen szerep jut?! Őket megkérdezték erről?
De akkor sem vagyok nyugodtabb, ha a vallásom Jézus társaságát ígéri nekem. Meddig tarthat az eufórikus csodálat az isteni lény közelségében? Meddig? Hiszen óra sem lesz, idő sem lesz, akkor viszont az örökkévalóság ígérete a büntetésben és jutalmazásban is súlytalanná válik. A végtelenség amúgy sem mérhető!
Gondolom, a hit tudósai most lenézően legyintenek okoskodásaimat látván. Mert nem értem az egészet! - állítják. Mert földhözragadt vagyok, és nem vagyok képes felülemelkedni a saját kicsinyességemen. Hallom is, ahogy kijelentik, miszerint a túlvilágon nyoma sincs az emberi normáknak.
De ezek a kérdések nem egy öntelt, velejéig ateista földi halandó nagyképű kötekedései. Sokkal inkább egy bizonytalan, hinni akaró, de örökösen kételkedő földi lény dilemmái. Szívből irigylem azokat, akik a szilárd hitükre támaszkodva könnyebben néznek szembe az élettel és az elmúlással. Sajnos nem mindenki részesül a megvilágosodás utáni kegyelmi állapotban. A hithez nem elég az akarat!
Meg vagyok szeppenve, sőt félek! Nem akarok mást, csak annyit, amennyit a sírfeliratom kér majd az égi hatalmaktól: Nyugodjék békében
Azt mondják, az a legszebb, legkönnyebb halál, ami álmában éri az embert. Hofiról is regélték, hogy milyen szerencséje volt. Hát, nem hiszem. Ezt senki nem tudhatja biztosan. Nagyon is elképzelhető, sőt logikus, hogy egy szörnyű, semmihez sem hasonlítható lidérces álom korbácsolja fel úgy az alvó idegeit és vérnyomását, hogy mindez halálba torkollik.
Nem megnyugtató az sem, hogy hirtelen halál esetén minden ügyünk rendezetlen marad. Persze, sokan legyintenek erre is és a költőt idézik: A mindenséggel mérd magad! Igen, odaát már nem számít semmi, de azért az ember a végtelen út előtt még gondoskodni szeretne azokról, akik fontosak voltak az életében.
A halál utáni állapot egy nagy kérdőjel, bár sokan már erre is képesek legyinteni:
- Mit vagy úgy oda?! Hát nem kaptál még ízelítőt a semmiből? Hát mit csináltál születésed előtt? Na ugye!
Valóban nagyon nehéz elhinni a túlvilági létet. Ott, a felhők felett, vagy lenn a pokolban. Ha az utóbbi vár ránk, az örök szenvedést, a kínokat, gyötrelmeket kapjuk. Ezek a megpróbáltatások földi körülmények között a biztos halálba visznek, de a pokolban szenvedők nem juthatnak el a végső megsemmisülésig. Nem, mert a büntetés legfontosabb eleme a folytonosság. Viszont akkor csak valamiféle prométheuszi gyötrelem jöhet szóba. A keselyűk szaggatta máj újra kinő, hogy másnap megismétlődjön a szenvedés. Így nem beszélhetünk maradandó károsodásról sem. A poklok tüze éget, kínokat okoz, de nem pusztít el mégsem. Vagy csak a lélek bűnhődik? Akkor viszont nincs szükség a tüzes pokol víziójára. De akár lelki, akár testi a szenvedés, a gyötrelem monotonná válik, ha nincs tétje. Olyan ez, mintha egy rákos beteg erősen szenvedne, de tudná, hogy mégis életben fog maradni. Ha az örök szenvedés ha nem tud kárt tenni bennünk, értelmét veszti.
De miért a hőség, a pokol tüze várja a bűnösöket? Miért nem didergéssel, fagyhalállal, kékre fagyott végtagokkal fenyegeti az egyház a híveit? Hiszen a hideg is elviselhetetlen tud lenni! A magyarázat abban rejlik, hogy az eleve hőségben, forróságban élő népeket csakis a még nagyobb meleggel, tüzes katlanokkal lehetett rémisztgetni.
De mi a Mennyországba vágyunk. A régebbi korok népei még nyugodtan hihették, hogy ez a különleges birodalom a felhők felett van. Valahol ott, ahová akkoriban még nem láthatott emberi szem. De manapság, az űrutazások korában ez a hely már nem lehet a bolygónk közelében. A Mennyországnak hatalmas a vonzereje, hiszen hétköznapi gondok nélküli létezést ígér. Ez az istenfélő emberek jutalma. Időtlen boldogság és béke, lelki harmónia, és mindaz, amit a földi lét nyújtani képtelen. Tehát nincs testünk, vagy legalábbis nem földi értelemben létezünk. De akkor nincsenek vágyaink sem. Nincsenek szenvedélyek, kívánságok, jóllakottság, nincs izgalom, nincs szexuális kielégülés, nincs sikerélmény, nem létezik a mozgás, a jól végzett munka öröme, nincsenek sportok, hobbik, nincs üdítő séta, sem játék, nincs féltő aggodalom szeretteinkért, semmi sincs, csak egy eufórikus állapot, amiben részünk lehet időtlen időkig. Van ennél unalmasabb?!
A földi vágyak nélkül már nem is hasonlítunk önmagunkra. Nincs szó arról a jó kis délutáni kávéról, az esti moziról, egy remek koncertről, nem élvezhetjük a gyereknevelés sikereit, az állattartás örömeit, egy házilag barkácsolt madáretető hasznosságát, nem, mindez nincs, helyette ott a szférák zenéje. Fog ez működni?! Egyszer Disneylandben beültünk egy csónakba, ami besiklott egy barlangba, ahol bábuk sorakoztak a vízi út mentén. Kedves gyerekfigurák népesítették be a partot, miközben egy bájos dalocskát harsogott a hangszóró. De nagyon kanyargós volt az utunk, a csónak lassan haladt, az a kis dal meg kezdett elviselhetetlenné válni. Pedig csak öt percről volt szó!
Nem tudok az örökkévalóságban gondolkozni!
És hogyan látom viszont elhalt szüleimet? Öregen, betegen, ahogy az életből távoztak, vagy frissen, fiatalon, ahogy sosem láthattam őket? És én vajon hogyan festenék? Lehet, hogy idősebbnek néznék ki, mint ők? Nem lehetek arctalan és testetlen, hiszen épp az a mennyország vonzereje, hogy viszontlátják az elhunytak egymást. És mi lesz a halott kisfiúval a szomszédból? Örökké gyerek marad? Vagy a csecsemőkkel, akik tudatra sem eszmélhettek.
Ha megpróbálok hitelt adni a „Fentről figyel és vigyáz rád‟ kijelentésnek, akkor a mennybe jutottaknak látni kell a Földön maradtakat. Beszélhetünk-e lelki békéről, nyugalomról, földöntúli boldogságról akkor, mikor tehetetlenül kell néznünk szeretteink küzdelmét, szenvedéseit? És széttárt karokkal asszisztáljuk végig amint bűncselekmények vagy balesetek áldozatai lesznek? Lehet-e boldog a lélek, tehetetlenségre ítélve?
Megannyi megválaszolatlan kérdés. Mégis, minden vallásra jellemző, hogy lehengerlő magabiztossággal ecsetelik a túlvilági létet.
Értetlenül állok a Jehova tanúi által hangoztatott nézetek előtt is. Ők a teljes harmóniát ígérik a túlvilágra került élőlények között. Az állatok többé nem bántják egymást, teljes lesz a béke. De akkor viszont felesleges lesz az oroszlán sörénye, ami most a nyakát védi az ellenséges harapásoktól, a sasnak, medvének és a többi ragadozónak nem lesznek karmai, a cápának fogai, nem lesznek agancsok, szarvak, álcázásra való szőrmék de szőrme sem lesz, hiszen nem lesz hideg sem. Nem beszélhetünk többé táplálkozási láncról, mert béke lesz. Növényevő lesz az oroszlán? De hiszen a növény sem élettelen tárgy!
A muszlimok a túlvilágra érkezőknek valós testi örömöket ígérnek. A riporter egy fiát elvesztő anyától érdeklődik a kamera előtt:
- Nem sajnálja, hogy a gyermeke ilyen fiatalon halt meg?
- Nem, mert ma este már Mohamed mellett ülhet a Paradicsomban. - válaszol az asszony őszinte hittel, a fájdalom jele nélkül.
A derekára erősített bombáktól darabokra szaggatott öngyilkos merénylő ezek szerint este már Mohamed jobbján lakomázhat, majd szűzlányok hada várja a hálószobában. De ezer és ezer terroristáról tudunk. Hát mekkora az a Mohamed, hogy mindnyájan elférnek a jobbján?! És mi a helyzet a szűzlányokkal? Nekik odaát is csak ilyen szerep jut?! Őket megkérdezték erről?
De akkor sem vagyok nyugodtabb, ha a vallásom Jézus társaságát ígéri nekem. Meddig tarthat az eufórikus csodálat az isteni lény közelségében? Meddig? Hiszen óra sem lesz, idő sem lesz, akkor viszont az örökkévalóság ígérete a büntetésben és jutalmazásban is súlytalanná válik. A végtelenség amúgy sem mérhető!
Gondolom, a hit tudósai most lenézően legyintenek okoskodásaimat látván. Mert nem értem az egészet! - állítják. Mert földhözragadt vagyok, és nem vagyok képes felülemelkedni a saját kicsinyességemen. Hallom is, ahogy kijelentik, miszerint a túlvilágon nyoma sincs az emberi normáknak.
De ezek a kérdések nem egy öntelt, velejéig ateista földi halandó nagyképű kötekedései. Sokkal inkább egy bizonytalan, hinni akaró, de örökösen kételkedő földi lény dilemmái. Szívből irigylem azokat, akik a szilárd hitükre támaszkodva könnyebben néznek szembe az élettel és az elmúlással. Sajnos nem mindenki részesül a megvilágosodás utáni kegyelmi állapotban. A hithez nem elég az akarat!
Meg vagyok szeppenve, sőt félek! Nem akarok mást, csak annyit, amennyit a sírfeliratom kér majd az égi hatalmaktól: Nyugodjék békében