Együtt
Kanada, Vancouver, nyár, óceánpart, emésztő forróság. Csak lehet valami abban a globális felmelegedésben, ha már itt is lihegni kénytelen az ember. Itt, ahol a nyarakat korábban el sem lehetett képzelni esernyő nélkül. Most meg 100 fok körül járunk, még jó, hogy Farenheitben, de azért ez Celsiusban is közelít a negyven fokhoz.
Aki teheti, a vízparton keres enyhülést. Bár egyeseknek a nagy kékség is rendelkezésre áll, ha megengedhetik maguknak a motorcsónakot, a vitorlást, a yachtot, vagy más hasonló előkelő mulatságot.
De a parton sem kell unatkozni. Itt van például egy olyan szakasz, amit kifejezetten kutyásoknak ajánlanak. Nemes gesztus ez a város vezetésétől, hogy szegény jószágoknak is engedélyezik a strandolást. Vannak itt jócskán, mert a kanadai is afféle kutyás nemzet. Az óceán meg igen csábító ebben a hőségben. Eb nem marad szárazon, az már biztos.
A kutyák önfeledten rohannak a hűsítő habokba és vidáman hancúroznak egymással. Most aztán nincs acsarkodás, mert nem érdemes civakodásra pazarolni az ilyen remek alkalmakat. Elég jó móka a vízbe dobott fadarabért beúszni, vagy a parton rohangálni a labda után.
Sok a fiatal, ami nem meglepő, hiszen az idősebbek már kétszer is meggondolják, hogy kimozduljanak-e ebben a hőségben. De azért akad kivétel. Éltes hölgy botorkál a lejtős partszakaszon, hogy a vízhez érjen. Kissé lemaradva követi egy méretes golden retriever. Látszólag semmi kapcsolat nincs a két lény között, az asszony hátra sem fordul, mégis egyértelmű, hogy együtt vannak. A nő kezében lévő műanyag labdahajító rúd árulkodik arról, hogy kutyatulajdonos, a jószág meg ügyel arra, hogy ne maradjon le túlzottan. Ráadásul hasonló korúak lehetnek, ha a kutya életkoránál elvégezzük azt a bűvös szorzást a hetes számmal.
Az öregasszony hatalmas szalmakalapot visel, amit selyemsállal rögzít, az álla alatt megcsomózva. Szél ugyan nincs, de sosem árt az óvatosság. Gigászi napszemüveg takarja a fél arcát. Greta Garbó viselt hasonlókat, azonban ennél a hölgynél indokolatlan a lesifotósoktól való félelem. Terebélyes alakján matrózblúz feszül, hozzá egy sajnálatosan rövid sortot visel, mert ebben a korban már fontosabb a kényelem, mint a jó megjelenés. Gumipapucsában elbandukol a vízig, de be nem tenné a lábát az óceánba. A kutya is megérkezik végre, egykedvűen gazdájára néz, mintha aziránt érdeklődne, hogy mi a fenét keresnek itt? Csak nem megint az a régi labdás trükk? De igen. A nő lendületet vesz és a rúd végén ülő labda, a fizika törvényeinek engedelmeskedve, jó messzire a parttól loccsan a vízben.
– Na mi lesz?! Hozd ki! Gyerünk! – parancsol a nő a kutyára, aki engedelmesen megindul a víz felé. Kissé sántít a jobb hátsó lábára. A jószág eléri az első hullámokat és úszni kezd.
A labda valószínűtlenül messze van odabenn a vízben. Az állat lassan, de kitartóan úszik, mégis mintha nem fogyna a távolság. Nem is, mert egy áramlat is ringatja a labdát, egyre beljebb. Már jó néhányan felfigyelnek erre a hangtalan küzdelemre. Jogos az aggodalom, mert egy ilyen jószág nem fog visszafordulni, míg nem teljesítette a feladatot. Végre, végre! A labda a kutya szájában, de még hátra van a visszaút. Nagyon, nagyon lassan fogy a távolság, míg a kutya végre partot ér. De nem megy ki a gazdájához, csak áll a vízben a fogai között tartott labdával. És zihál kegyetlenül.
– Na gyere már ide, nem hallod?! Add ide azt a labdát! Henry, hozzád beszélek! – az öregasszony emelt hangon parancsolgat a kutyának. De hiába! A heves karmozdulatok sem segítenek, a jószág nem engedelmeskedik, csak áll a vízben.
– Mi van veled?! Megsüketültél?! Meddig akarsz még ott állni?! Nem jössz ide?! Akkor végeztünk! Én itt hagylak! Nem viccelek! – az idős asszony sarkon fordul és elindul.
A kutya nem mozdul. A nő eléri az emelkedőt, visszanéz. A jószág még mindig a vízben. Az asszony felsőtestét ingatva tétovázik. Néhány másodpercig emészti a vereséget, aztán visszaindul a kutyához.
– Hát ezt érdemlem én?! Így kell viselkedni velem?! Ezért gondoskodom rólad?! Szégyelld magad! Utálatos vagy Henry! Elegem van belőled! De bezzeg akkor jó vagyok, amikor enni adok, ugye? Hát ez a hála?! Tessék, akkor menj el mással! Ha azt hiszed, hogy kapkodni fognak utánad, nagyon tévedsz te vén bolond! Gyere már ide! Gyere, hazamegyünk! – a zsörtölődés könyörgésre vált.
A kutya tesz egy-két bátortalan lépést, a nő megkönnyebbülten sóhajt. Végre karnyújtásnyira van a jószág. Gyorsan előkapja a pórázt, és a nyakörvet a kutyára csatolja. A vékony szíjat markolva valósággal erőre kap. Határozott léptekkel elindul az emelkedő felé, a kutya engedelmesen követi. Egy fiatal nő az asszony után szalad.
– Halló, asszonyom! Itt felejtette Henry labdáját. – nyújtja felé a foltos, viharvert játékot.
Az idős nő megfordul, fejbiccentéssel köszöni meg a figyelmességet.
– Roger. A kutyámat Rogernek hívják. – közli kimérten.
Átveszi a labdát, újra elindul, majd ismét megtorpan.
– Ja! Egyébként a férjemet hívták Henrynek. Ismerte talán?
– Én?! Jaj, dehogy! De hát az előbb... na mindegy! Nagyon vigyázzon erre a kutyusra! Nem makacs ez, csak hát benne van a korban! Elfáradt szegény.
Az idős nő leveszi napszemüvegét és hosszan a kutyára néz. Mint egy szülő, aki most dönti el, hogy rossz bizonyítványt hozó gyermeke alkalmas-e a további szeretetre. Tekintete összeakad a jószág fáradt pillantásával. És végre észreveszi a görnyedt tartást, a csapzott, viharvert külsőt. Hosszú távollétek után szembesül így a hazatérő az elmúlással. Szétárad arcán a szánalom.
– Hát igen. Elszaladtak az évek! – sóhajtja. – Igaza van kedves! – bólogat és a kopott teniszlabdát meg a műanyag rudat a fiatal nő felé nyújtja. – Vegye csak el! Erre már nem lesz szükségünk!
Kanada, Vancouver, nyár, óceánpart, emésztő forróság. Csak lehet valami abban a globális felmelegedésben, ha már itt is lihegni kénytelen az ember. Itt, ahol a nyarakat korábban el sem lehetett képzelni esernyő nélkül. Most meg 100 fok körül járunk, még jó, hogy Farenheitben, de azért ez Celsiusban is közelít a negyven fokhoz.
Aki teheti, a vízparton keres enyhülést. Bár egyeseknek a nagy kékség is rendelkezésre áll, ha megengedhetik maguknak a motorcsónakot, a vitorlást, a yachtot, vagy más hasonló előkelő mulatságot.
De a parton sem kell unatkozni. Itt van például egy olyan szakasz, amit kifejezetten kutyásoknak ajánlanak. Nemes gesztus ez a város vezetésétől, hogy szegény jószágoknak is engedélyezik a strandolást. Vannak itt jócskán, mert a kanadai is afféle kutyás nemzet. Az óceán meg igen csábító ebben a hőségben. Eb nem marad szárazon, az már biztos.
A kutyák önfeledten rohannak a hűsítő habokba és vidáman hancúroznak egymással. Most aztán nincs acsarkodás, mert nem érdemes civakodásra pazarolni az ilyen remek alkalmakat. Elég jó móka a vízbe dobott fadarabért beúszni, vagy a parton rohangálni a labda után.
Sok a fiatal, ami nem meglepő, hiszen az idősebbek már kétszer is meggondolják, hogy kimozduljanak-e ebben a hőségben. De azért akad kivétel. Éltes hölgy botorkál a lejtős partszakaszon, hogy a vízhez érjen. Kissé lemaradva követi egy méretes golden retriever. Látszólag semmi kapcsolat nincs a két lény között, az asszony hátra sem fordul, mégis egyértelmű, hogy együtt vannak. A nő kezében lévő műanyag labdahajító rúd árulkodik arról, hogy kutyatulajdonos, a jószág meg ügyel arra, hogy ne maradjon le túlzottan. Ráadásul hasonló korúak lehetnek, ha a kutya életkoránál elvégezzük azt a bűvös szorzást a hetes számmal.
Az öregasszony hatalmas szalmakalapot visel, amit selyemsállal rögzít, az álla alatt megcsomózva. Szél ugyan nincs, de sosem árt az óvatosság. Gigászi napszemüveg takarja a fél arcát. Greta Garbó viselt hasonlókat, azonban ennél a hölgynél indokolatlan a lesifotósoktól való félelem. Terebélyes alakján matrózblúz feszül, hozzá egy sajnálatosan rövid sortot visel, mert ebben a korban már fontosabb a kényelem, mint a jó megjelenés. Gumipapucsában elbandukol a vízig, de be nem tenné a lábát az óceánba. A kutya is megérkezik végre, egykedvűen gazdájára néz, mintha aziránt érdeklődne, hogy mi a fenét keresnek itt? Csak nem megint az a régi labdás trükk? De igen. A nő lendületet vesz és a rúd végén ülő labda, a fizika törvényeinek engedelmeskedve, jó messzire a parttól loccsan a vízben.
– Na mi lesz?! Hozd ki! Gyerünk! – parancsol a nő a kutyára, aki engedelmesen megindul a víz felé. Kissé sántít a jobb hátsó lábára. A jószág eléri az első hullámokat és úszni kezd.
A labda valószínűtlenül messze van odabenn a vízben. Az állat lassan, de kitartóan úszik, mégis mintha nem fogyna a távolság. Nem is, mert egy áramlat is ringatja a labdát, egyre beljebb. Már jó néhányan felfigyelnek erre a hangtalan küzdelemre. Jogos az aggodalom, mert egy ilyen jószág nem fog visszafordulni, míg nem teljesítette a feladatot. Végre, végre! A labda a kutya szájában, de még hátra van a visszaút. Nagyon, nagyon lassan fogy a távolság, míg a kutya végre partot ér. De nem megy ki a gazdájához, csak áll a vízben a fogai között tartott labdával. És zihál kegyetlenül.
– Na gyere már ide, nem hallod?! Add ide azt a labdát! Henry, hozzád beszélek! – az öregasszony emelt hangon parancsolgat a kutyának. De hiába! A heves karmozdulatok sem segítenek, a jószág nem engedelmeskedik, csak áll a vízben.
– Mi van veled?! Megsüketültél?! Meddig akarsz még ott állni?! Nem jössz ide?! Akkor végeztünk! Én itt hagylak! Nem viccelek! – az idős asszony sarkon fordul és elindul.
A kutya nem mozdul. A nő eléri az emelkedőt, visszanéz. A jószág még mindig a vízben. Az asszony felsőtestét ingatva tétovázik. Néhány másodpercig emészti a vereséget, aztán visszaindul a kutyához.
– Hát ezt érdemlem én?! Így kell viselkedni velem?! Ezért gondoskodom rólad?! Szégyelld magad! Utálatos vagy Henry! Elegem van belőled! De bezzeg akkor jó vagyok, amikor enni adok, ugye? Hát ez a hála?! Tessék, akkor menj el mással! Ha azt hiszed, hogy kapkodni fognak utánad, nagyon tévedsz te vén bolond! Gyere már ide! Gyere, hazamegyünk! – a zsörtölődés könyörgésre vált.
A kutya tesz egy-két bátortalan lépést, a nő megkönnyebbülten sóhajt. Végre karnyújtásnyira van a jószág. Gyorsan előkapja a pórázt, és a nyakörvet a kutyára csatolja. A vékony szíjat markolva valósággal erőre kap. Határozott léptekkel elindul az emelkedő felé, a kutya engedelmesen követi. Egy fiatal nő az asszony után szalad.
– Halló, asszonyom! Itt felejtette Henry labdáját. – nyújtja felé a foltos, viharvert játékot.
Az idős nő megfordul, fejbiccentéssel köszöni meg a figyelmességet.
– Roger. A kutyámat Rogernek hívják. – közli kimérten.
Átveszi a labdát, újra elindul, majd ismét megtorpan.
– Ja! Egyébként a férjemet hívták Henrynek. Ismerte talán?
– Én?! Jaj, dehogy! De hát az előbb... na mindegy! Nagyon vigyázzon erre a kutyusra! Nem makacs ez, csak hát benne van a korban! Elfáradt szegény.
Az idős nő leveszi napszemüvegét és hosszan a kutyára néz. Mint egy szülő, aki most dönti el, hogy rossz bizonyítványt hozó gyermeke alkalmas-e a további szeretetre. Tekintete összeakad a jószág fáradt pillantásával. És végre észreveszi a görnyedt tartást, a csapzott, viharvert külsőt. Hosszú távollétek után szembesül így a hazatérő az elmúlással. Szétárad arcán a szánalom.
– Hát igen. Elszaladtak az évek! – sóhajtja. – Igaza van kedves! – bólogat és a kopott teniszlabdát meg a műanyag rudat a fiatal nő felé nyújtja. – Vegye csak el! Erre már nem lesz szükségünk!