Aggódnivaló
Különleges helyen élünk. Vancouvert úgy tartja számon a világ, mint a „legélhetőbb” városok egyikét. Az ítészek a politikai, társadalmi és gazdasági szempontokat figyelembe véve hozzák meg a döntést, és bizony felemelő érzés, hogy városunk az élmezőnyben tanyázik. Irigyelhet minket számos nagyváros, azonban még nem kell elszállni a boldogságtól. Mert az is hozzátartozik az összképhez, hogy a kábítószer piacokon marakodó bandák véres tűzharcokban számolnak le egymással a város utcáin, a vendéglőkben és más nyilvános helyeken. De a Stanley Cup döntője utáni őrjöngés sem kerül majd a város történelmének dicsőségtáblájára. Mostanában pedig ott az újabb sokkoló hír, hogy egyre-másra tűnnek el a fiatalok, nyom nélkül. Igaz, ez sem tegnap kezdődött.
Az esetek többségében arról van szó, hogy egy életerős, egészséges, huszonéves fiatal elmegy hazulról és sosem tér vissza. Az eltűntek kivétel nélkül férfiak, rendezett családi háttérrel. A rendőrség természetesen vizsgálódik az ügyben, de még nemigen látnak összefüggést az eltűnések között. Igaz, mostanában tanúi lehetünk némi változásnak. Egyes kommentárok már hajlamosak észrevenni a közös vonásokat, vagyis azt, hogy egyikük sem volt rovott múltú, és nem volt kapcsoltuk az alvilággal. Az eltűnés módjában is van hasonlóság, hiszen mindnyájan a késői órákban tűntek el, olyankor természetesen, amikor egyedül voltak. A rendőrség állásfoglalásában nyilván szerepet játszik az, hogy manapság vizsgálgatják a felelősségüket a Pickton gyilkosságokban. Ott sem hallgattak a szakértőre, aki egyetlen tettes számlájára írta a közel félszáz utcalány eltűnését illetve meggyilkolását. Makacsul hangoztatták, hogy egyedi esetekről van szó, így aztán újabb áldozatokkal bővülhetett a gyilkos listája. Szerencsére az a tettes már rács mögött van, és sajnos csak ott, mert itt szó sincs halálbüntetésről, akárhány áldozat szárad az elítélt lelkén.
De miért is ragaszkodik a rendőrség az „Egyedi eset” elmélethez? Nyilván azért, mert egy -egy megoldatlan ügyet könnyebb félretenni, majd lezárni eredmény nélkül. Ha azonban sorozatgyilkosságról beszélünk, akkor a közvélemény nem huny szemet olyan könnyedén az esetek megoldatlanságán. Ilyenkor nagyobb apparátust is igényel a nyomozás, és vége a ráérős, laza és kissé felületes tempónak, mely oly sok esetben jellemzi a rendőrség munkáját.
De minden elméleti fejtegetésen túl, ott van a szörnyű valóság, hogy emberi életek vannak veszélyben. Az utóbbi másfél év statisztikája szerint öt főről van szó, de ha kicsit visszamegyünk az időben, kiderül, hogy vannak megoldatlan esetek korábbról is. Eljátszhatunk a gondolattal, hogy ezek a fiatalok nem bűncselekmény áldozatai, csupán megunták addigi életüket és leléptek a változás reményében. Igen, elképzelhető ilyesmi is, hiszen fiatalokról van szó, akiknél nem zárható ki a kalandvágy. De a családi háttér azt mutatja, hogy dolgos, normális körülmények között élő, iskolázott személyekről van szó, akik nyilván nem okoznának akkora fájdalmat szeretteiknek, hogy nyom nélkül tűnjenek el. Mindnyájan túl voltak a kamaszkoron, az oktalan lázadások idején, tehát minden hihetőbb, mint az, hogy ész nélkül vágjanak neki a világnak. Attól még nem csorbul a kalandvágy, ha a fiatal útlevéllel, némi készpénzzel, esetleg egy bőröndnyi ruhával távozik. És ha valaki netán ilyen hirtelenséggel utazik el, néhány nap múlva bizonyára szükségét érezné, hogy életjelt adjon magáról. De ezek a váratlan éjszakai eltűnések nem erről szólnak! Félő, hogy ezek a személyek már nincsenek abban a helyzetben, hogy üzenni tudjanak az értük aggódóknak.
Vegyük a rosszabbik (és sajnos valószínűbb) változatot, hogy nem maguktól szívódtak fel, nyom nélkül az éjszakában. Mi történhet egy ilyen – feltételezzük, hogy elrabolt – fiatallal? Esetleg rabszolga kereskedők karmaiba kerültek, akik ingyen akarnak munkaerőt szerezni távoli bányákba, vagy ültetvényekre? Valljuk be, ez a feltételezés is sántít. Ez esetben felnőtt embereket kéne átcsempészni határokon, olyan körülményeket biztosítva, hogy az „élő árú” értékesíthető állapotban érkezzen meg rendeltetési helyére. Az egész herce-hurca nem kifizetődő egy tucat fiatallal, mikor esetleg az adott országban fillérekért lehet munkáskézhez jutni.
Lássuk, mi más jöhet még szóba? Őrült, szadista kéjgyilkos, aki véletlenszerűen csap le áldozataira, majd miután kedvét leli bennük, eltűnteti a holttesteket? Szörnyű feltételezés, de sajnos nem lehetetlen. De miután életerős férfiakról van szó, szinte kizárható, hogy egy magányos őrült képes legyen végrehajtani az elrablásokat, minden esetben nyom nélkül. Vajon nem gyanakodna egy fiatalember, ha az éjszakában megkörnyékezi valaki? Hajlandó lenne követni egy szélhámost, vagy egy örültet egy olyan ifjú, akit környezete érett, megfontolt emberként ismert? Ma, a zsebben hordott telefonok világában senki nem lett volna képes arra, hogy üzenjen hollétéről?
Ha már elméleteket gyártunk, akkor az a legvalószínűbb, hogy nem magányos elkövetőről van szó. Tegyük fel, hogy a sötét mellékutcában hazafelé siető fiatalemberhez odaszalad egy hölgy és zihálva arra kéri, hogy segítsen megkeresni a kiskutyáját. Itt lehet az a jószág, valamelyik kapualjban – jelszóval. Egy csinos, fiatal hölgy kérésének nehéz ellenállni, meg aztán, ha jól nevelt az ember, akkor nem áll távol tőle a segítőszándék. A kapualjban meg egy férfi bújik meg, aki az áldozatot elkábítja egy kloroformos zsebkendővel. A közelben parkoló mikrobusz ajtaja kinyílik, és beemelik az elernyedt testet.
És innen a gondolatsor maga a borzalom, olyasmi, amit jónevű krimiszerzők szoktak kiagyalni. A testet egy elhagyatott kórházi műtőbe cipelik, ahol egy lepénzelt orvos nekilát eltávolítani a szerencsétlen ifjú szerveit. Az élettelen testtől is itt a legkönnyebb megszabadulni. Hol nem szúrhat szemet egy holttest? Nyilván ott, ahol több is van.
Ha viszont ez a feltételezés igaz, akkor nem beszélhetünk egyetlen tettesről, hiszen ezt az egész szörnyűséget képtelen lenne egyetlen személy véghezvinni. És akkor még nem is beszéltünk a szervek értékesítéséről, szállításáról, felhasználásáról. Csak jól szervezett, olajozottan működő bűnbanda állhat ilyen ügyek hátterében.
De van-e remény az effajta bűncselekmények felszámolására? Bizonyára van, mert ahol több személy vesz részt egy ilyen ügyben, ott mindig van egy leggyengébb láncszem. A rendőrség talán azzal érhetne el eredményt, ha több milliós díjat ajánlana a nyomravezetőnek. Hiszen lehetnek ebben az ügyben olyan bűntársak is, akik kapva kapnának az alkalmon, hogy végre kiszállhatnak az ügyből, és új életet kezdhetnének valahol ezzel a hatalmas összeggel. A hatóságoknak is megérné, hogy futni hagyjanak egy kishalat, ha ezáltal megoldható lenne egy ilyen horderejű bűncselekmény.
Persze mindez csak elmélet. Egy aggódó apa lázas igyekezete, hogy megoldást találjon egy olyan ügyre, ahol emberéletek forognak kockán. De ha csak beszélünk róla, ha csak figyelmezetjük gyerekeinket, hogy legyenek óvatosabbak, hogy ne mászkáljanak éjszaka egyedül, ha csak felkészítjük őket, hogy ne legyenek hiszékenyek és ne dőljenek be semmilyen mesének, tán már akkor is tettünk valamit. És ezeket az intelmeket fennhangon kéne hirdetni minden fórumon. Nem szabadna levenni a napirendről ezt a szörnyűséget sem az újságokban sem a tévében. Manapság, az Internet világában az is járható út lenne, hogy az érintettek minden információt megosztanának egymással, hiszen minden apró részlet fontos lehet.
És addig? Addig marad az aggodalom, a féltés, és a hevesebb szívdobogás, ha gyermekünk nem jön haza időben.
Különleges helyen élünk. Vancouvert úgy tartja számon a világ, mint a „legélhetőbb” városok egyikét. Az ítészek a politikai, társadalmi és gazdasági szempontokat figyelembe véve hozzák meg a döntést, és bizony felemelő érzés, hogy városunk az élmezőnyben tanyázik. Irigyelhet minket számos nagyváros, azonban még nem kell elszállni a boldogságtól. Mert az is hozzátartozik az összképhez, hogy a kábítószer piacokon marakodó bandák véres tűzharcokban számolnak le egymással a város utcáin, a vendéglőkben és más nyilvános helyeken. De a Stanley Cup döntője utáni őrjöngés sem kerül majd a város történelmének dicsőségtáblájára. Mostanában pedig ott az újabb sokkoló hír, hogy egyre-másra tűnnek el a fiatalok, nyom nélkül. Igaz, ez sem tegnap kezdődött.
Az esetek többségében arról van szó, hogy egy életerős, egészséges, huszonéves fiatal elmegy hazulról és sosem tér vissza. Az eltűntek kivétel nélkül férfiak, rendezett családi háttérrel. A rendőrség természetesen vizsgálódik az ügyben, de még nemigen látnak összefüggést az eltűnések között. Igaz, mostanában tanúi lehetünk némi változásnak. Egyes kommentárok már hajlamosak észrevenni a közös vonásokat, vagyis azt, hogy egyikük sem volt rovott múltú, és nem volt kapcsoltuk az alvilággal. Az eltűnés módjában is van hasonlóság, hiszen mindnyájan a késői órákban tűntek el, olyankor természetesen, amikor egyedül voltak. A rendőrség állásfoglalásában nyilván szerepet játszik az, hogy manapság vizsgálgatják a felelősségüket a Pickton gyilkosságokban. Ott sem hallgattak a szakértőre, aki egyetlen tettes számlájára írta a közel félszáz utcalány eltűnését illetve meggyilkolását. Makacsul hangoztatták, hogy egyedi esetekről van szó, így aztán újabb áldozatokkal bővülhetett a gyilkos listája. Szerencsére az a tettes már rács mögött van, és sajnos csak ott, mert itt szó sincs halálbüntetésről, akárhány áldozat szárad az elítélt lelkén.
De miért is ragaszkodik a rendőrség az „Egyedi eset” elmélethez? Nyilván azért, mert egy -egy megoldatlan ügyet könnyebb félretenni, majd lezárni eredmény nélkül. Ha azonban sorozatgyilkosságról beszélünk, akkor a közvélemény nem huny szemet olyan könnyedén az esetek megoldatlanságán. Ilyenkor nagyobb apparátust is igényel a nyomozás, és vége a ráérős, laza és kissé felületes tempónak, mely oly sok esetben jellemzi a rendőrség munkáját.
De minden elméleti fejtegetésen túl, ott van a szörnyű valóság, hogy emberi életek vannak veszélyben. Az utóbbi másfél év statisztikája szerint öt főről van szó, de ha kicsit visszamegyünk az időben, kiderül, hogy vannak megoldatlan esetek korábbról is. Eljátszhatunk a gondolattal, hogy ezek a fiatalok nem bűncselekmény áldozatai, csupán megunták addigi életüket és leléptek a változás reményében. Igen, elképzelhető ilyesmi is, hiszen fiatalokról van szó, akiknél nem zárható ki a kalandvágy. De a családi háttér azt mutatja, hogy dolgos, normális körülmények között élő, iskolázott személyekről van szó, akik nyilván nem okoznának akkora fájdalmat szeretteiknek, hogy nyom nélkül tűnjenek el. Mindnyájan túl voltak a kamaszkoron, az oktalan lázadások idején, tehát minden hihetőbb, mint az, hogy ész nélkül vágjanak neki a világnak. Attól még nem csorbul a kalandvágy, ha a fiatal útlevéllel, némi készpénzzel, esetleg egy bőröndnyi ruhával távozik. És ha valaki netán ilyen hirtelenséggel utazik el, néhány nap múlva bizonyára szükségét érezné, hogy életjelt adjon magáról. De ezek a váratlan éjszakai eltűnések nem erről szólnak! Félő, hogy ezek a személyek már nincsenek abban a helyzetben, hogy üzenni tudjanak az értük aggódóknak.
Vegyük a rosszabbik (és sajnos valószínűbb) változatot, hogy nem maguktól szívódtak fel, nyom nélkül az éjszakában. Mi történhet egy ilyen – feltételezzük, hogy elrabolt – fiatallal? Esetleg rabszolga kereskedők karmaiba kerültek, akik ingyen akarnak munkaerőt szerezni távoli bányákba, vagy ültetvényekre? Valljuk be, ez a feltételezés is sántít. Ez esetben felnőtt embereket kéne átcsempészni határokon, olyan körülményeket biztosítva, hogy az „élő árú” értékesíthető állapotban érkezzen meg rendeltetési helyére. Az egész herce-hurca nem kifizetődő egy tucat fiatallal, mikor esetleg az adott országban fillérekért lehet munkáskézhez jutni.
Lássuk, mi más jöhet még szóba? Őrült, szadista kéjgyilkos, aki véletlenszerűen csap le áldozataira, majd miután kedvét leli bennük, eltűnteti a holttesteket? Szörnyű feltételezés, de sajnos nem lehetetlen. De miután életerős férfiakról van szó, szinte kizárható, hogy egy magányos őrült képes legyen végrehajtani az elrablásokat, minden esetben nyom nélkül. Vajon nem gyanakodna egy fiatalember, ha az éjszakában megkörnyékezi valaki? Hajlandó lenne követni egy szélhámost, vagy egy örültet egy olyan ifjú, akit környezete érett, megfontolt emberként ismert? Ma, a zsebben hordott telefonok világában senki nem lett volna képes arra, hogy üzenjen hollétéről?
Ha már elméleteket gyártunk, akkor az a legvalószínűbb, hogy nem magányos elkövetőről van szó. Tegyük fel, hogy a sötét mellékutcában hazafelé siető fiatalemberhez odaszalad egy hölgy és zihálva arra kéri, hogy segítsen megkeresni a kiskutyáját. Itt lehet az a jószág, valamelyik kapualjban – jelszóval. Egy csinos, fiatal hölgy kérésének nehéz ellenállni, meg aztán, ha jól nevelt az ember, akkor nem áll távol tőle a segítőszándék. A kapualjban meg egy férfi bújik meg, aki az áldozatot elkábítja egy kloroformos zsebkendővel. A közelben parkoló mikrobusz ajtaja kinyílik, és beemelik az elernyedt testet.
És innen a gondolatsor maga a borzalom, olyasmi, amit jónevű krimiszerzők szoktak kiagyalni. A testet egy elhagyatott kórházi műtőbe cipelik, ahol egy lepénzelt orvos nekilát eltávolítani a szerencsétlen ifjú szerveit. Az élettelen testtől is itt a legkönnyebb megszabadulni. Hol nem szúrhat szemet egy holttest? Nyilván ott, ahol több is van.
Ha viszont ez a feltételezés igaz, akkor nem beszélhetünk egyetlen tettesről, hiszen ezt az egész szörnyűséget képtelen lenne egyetlen személy véghezvinni. És akkor még nem is beszéltünk a szervek értékesítéséről, szállításáról, felhasználásáról. Csak jól szervezett, olajozottan működő bűnbanda állhat ilyen ügyek hátterében.
De van-e remény az effajta bűncselekmények felszámolására? Bizonyára van, mert ahol több személy vesz részt egy ilyen ügyben, ott mindig van egy leggyengébb láncszem. A rendőrség talán azzal érhetne el eredményt, ha több milliós díjat ajánlana a nyomravezetőnek. Hiszen lehetnek ebben az ügyben olyan bűntársak is, akik kapva kapnának az alkalmon, hogy végre kiszállhatnak az ügyből, és új életet kezdhetnének valahol ezzel a hatalmas összeggel. A hatóságoknak is megérné, hogy futni hagyjanak egy kishalat, ha ezáltal megoldható lenne egy ilyen horderejű bűncselekmény.
Persze mindez csak elmélet. Egy aggódó apa lázas igyekezete, hogy megoldást találjon egy olyan ügyre, ahol emberéletek forognak kockán. De ha csak beszélünk róla, ha csak figyelmezetjük gyerekeinket, hogy legyenek óvatosabbak, hogy ne mászkáljanak éjszaka egyedül, ha csak felkészítjük őket, hogy ne legyenek hiszékenyek és ne dőljenek be semmilyen mesének, tán már akkor is tettünk valamit. És ezeket az intelmeket fennhangon kéne hirdetni minden fórumon. Nem szabadna levenni a napirendről ezt a szörnyűséget sem az újságokban sem a tévében. Manapság, az Internet világában az is járható út lenne, hogy az érintettek minden információt megosztanának egymással, hiszen minden apró részlet fontos lehet.
És addig? Addig marad az aggodalom, a féltés, és a hevesebb szívdobogás, ha gyermekünk nem jön haza időben.