Dögöljek meg, ha értem
Elmesélem, hogy volt, figyelj! Akkor kezdem azzal a vancouveri toronyházzal. Felhőkarcolót nem mondanék, mert azokért New Yorkba kell menni. Ezek csak a képeslapokon látszanak olyan baromi nagynak, de a valóságban csak harminc-negyven emeletesek. Tényleg jól mutatnak ott egymás mellett az óceán partján, az biztos!
Én pedig megcsíptem a házmesteri melót az egyik ilyen csodapalotában. Igaz, nem fizettek valami jól, de már megszoktam, hogy ott vigyáznak a legjobban a bukszájukra, ahol ujjnyi vastagon áll a lé. De legalább nem kellett megszakadnom. Tologattam a porszívót a folyosókon, porolgattam a lámpákat, fényesítettem a korlátot, de különben is úgy ragyogott ott minden, hogy gyerekjáték volt az egész. Mert más dolog, ha valamit a szarból kell kivakarni és megint más, ha csak arra kell ügyelni, hogy ne essen vissza a színvonal, világos?!
Persze nem csak én rázogattam ott a porrongyot, volt ott egy un. kolléganő is. Sokszor hallottam, hogy a munkahelyi szerelmek milyen könnyen jönnek össze, hát megmondom a frankót, itt aztán ilyesmiről szó sem volt. Mert először is idősebb volt nálam, másodszor meg, és ez tán fontosabb, olyan férfias fazonja volt, hogy először majdnem misternek szólítottam. Még jó hogy nem járt el a pofám, rámehetett volna a kapcsolatunk. Mert nem volt rossz természete, melózni is tudott, de azt a rézsisakot amit a fején hordott haj gyanánt, hát azt kurvára nem lehetett megszokni. És olyan orra volt, hogy simán befogadták volna bármelyik sasfészekbe. De ezzel együtt, nem volt vele semmi bajom. Először azt hittem, hogy lesz egy közös vonásunk, vagyis, hogy mindketten a csajokat kedveljük, de aztán kiderült, hogy nagyon is oda van a hapsikért. Más kérdés, hogy reménytelenül. A lényeg, hogy békén hagytuk egymást, a főnökömet se akarta játszani, kívánni se lehetett volna jobbat.
Vancouver nem egy olcsó hely, aztán még azért is döngethetik a mellüket az itt lakók, hogy az újságok ráaggatták a „legélhetőbb” Észak - Amerikai város címet. Ez meg is látszik a lakásárakon. Hát én meg ugye ott a belvárosban csak hallgatom, hogy az épületünkben a kéglik mennyit érnek. Röpködtek a milliók, biz Isten. De nem is csórok vonulgattak ám az előcsarnokban, az tuti. Ezeknek aztán minden kijárt. Egyenruhás portás, biztonsági ember, személyi titkár, sofőr, fitness edző meg minden lószar. Éjjel-nappal ugráltathattak valakit, ha ahhoz volt éppen kedvük. A legtöbbről tudtuk, hogy mitől olyan vastag, mert gazdagnak lenni nem szégyen, nem kell azt takargatni. Voltak olyanok is, akik csak néha bukkantak fel, mert másutt is volt ehhez hasonló kéglijük. Hát mit nyomorogjon itt hónapokig, mikor Párizsban, meg New Yorkban is várja egy hasonló csendes otthon, nem igaz?!
A legfelső szinten egy fiatal csávó lakott. Konkrétan tudom, hogy több mint négy milkót kérnek egy olyan lakásért. Egy huszonhat éves fazon, kipenget majdnem ötmilliót. És nem ám részletre! Ezen azért elgondolkodtam egy csöppet. Biztos három műszakban dolgozott a kohászati művekben, hogy ennyi összejött neki ebben a magas korban. Aztán megtudtam, hogy a városi hokicsapatban játszik. Hát ez az! Ennyit ér, ha valaki tud korizni, és eltalálja a korongot az ütőjével.
Láttam is ezt a gyereket párszor, ahogy mászkált ki-be, az előcsarnokban. Szerencsére nem volt nagyarcú, mert az már kicsit sok lett volna. Így is baromi nehezen tudtam megemészteni, hogy az ő egyheti keresetéért nekem kábé három évig kell húzogatnom a porszívót. Szóval nem lehetett annyira jó csávó, hogy ne jusson ilyesmi az eszembe, ha látom. Ráadásul nem is igen kedvelem a hokit. Mindig ki voltam akadva azon, hogy még a nők is képesek rekedtre üvölteni magukat a lelátón, a kedvenc csapatuk mezébe bújva. És mi van, ha győznek? Jövő héten megint lesz meccs, meddig lehet őrjöngeni ilyen baromságért?
Aztán úgy alakult, hogy ez a fiatal srác odaszólt nekem a folyosón, hogy szeretne kérni tőlem egy szívességet. Mi van??? Mit akarhat ez tőlem?! Beejtette a fogkeféjét a retyóba, vagy mi a túró? Azt azért sejtettem, hogy nem a habtestemet akarja, mert ezt aztán nem érdeklik a hapsik. Csak rá kell nézni! Szóval nyugodtan beszálltam mellé a liftbe, felsuhantunk a legfelső szintre, aztán már nyitotta is az ajtót, előre ment és behívott a lakásába. Nem vagyok kezdő, már ami az ilyen kérókat illeti, láttam én már egy-két csudakéglit, vad cuccokat, matyó hímzést Bösendorfer zongorán, meg mindent, szóval azt hittem, már nem érhet meglepetés. De ami ott volt, azt addig csak filmeken láttam. Szinte sehol nem volt fal, csupa üveg volt az egész. Minden irányban lehetett látni a várost. Ott kéklett az óceán is előttünk. Az üvegfalakon belül meg egy lakberendezői remekmű. Finom, elegáns bútorok, rafinált elegancia, pompa és luxus, tökéletes harmónia. Szobrok, festmények, és mindenféle csodás cucc, hogy az ember nyüszíteni tudna a gyönyörtől. De szerencsére meg tudtam állni, hogy ne essen le az állam. Csak nem adom meg az elégtételt egy ilyen taknyosnak, hogy a szőnyegre brunyálok a gyönyörtől. És tudjátok, mi volt a furcsa? A csávó nem leste rajtam a hatást. Úgy látszott, hogy ő már igencsak hozzászokott ahhoz, hogy ilyen álomvilágban él. Pedig ahogy elnéztem, ez se a felső polcon kezdte. Nyers, kissé paraszti feje volt, valami kis észak-európai országból jött ide kergetni a korongot. Fogadok, hogy odahaza meg igencsak más lehetett a mérce. Hót biztos, hogy gyerekkorában még a kecske is rajta volt a családi fotókon.
Nagyon laza volt a gyerek, töltött egy italt, kicsit kaparta a torkom, de nagyon frankó íze volt. Aztán belekezdett, hogy mit akar. Szóval ő kiutazik a csapattal Szocsiba az olimpiára, három hétig üres lesz a kégli, és nincs, aki gondját viselje az akváriumnak. Nem volt ideje felkészülni erre a gondra, mert most kapta a barátnőjétől ezt a szart. Majd venni fog egy olyan automata táp adagolót, de erre már nincs ideje indulás előtt. Meg aztán van néhány növény is a kégliben, nem ártana öntözni őket. Megmutatta mindjárt az akváriumot, hát az akkora volt, hogy még én is lemerülhettem volna benne. De viszont nem sok hal úszkált a vízben. Én a halakkal úgy vagyok, hogy még étlapon sem csípem őket, így aztán egy kicsit vakarózni kezdtem.
- Ötszázra gondoltam, jó lesz? – kérdezte.
Rajtam meg átvillant, hogy ebből simán lecserélhetném a telefonom, vagy inkább vennék egy jobb rádiót a kocsiba. Magamban már költöttem is a pénzt, így nem válaszoltam azonnal. A csávó meg azt hitte, hogy habozok.
- Oké, legyen ezer. – mondta megadóan.
- Hányszor kell jönnöm egy héten? – vágtam rá, miközben próbáltam leplezni a vigyoromat. - Nekem mindegy, csak tartsd őket életben, oké?
Fura kiejtése volt, na, ez legalább közös volt bennünk. Épp elkezdte mutogatni, hogy melyik növényeknek kéne víz, esküszöm, nem ártott vele, mert akadt ott néhány művirág is, frász gondolta volna, hogy már ehhez is főiskola kell, megkülönböztetni két gazt a cserépben. Szóval vezetgetett körbe, aztán megszólalt a telefonja. Naná, hogy felvette. Valaki erősen dumált neki a vonalban, ő meg elővett egy távkapcsolót és nyomogatni kezdte. Ekkor a plafonról legördült egy vászon, halk surrogás, a szoba másik végében meg egy vetítő ereszkedett alá, máris megjelentek a képek a vásznon, esküszöm, mint a moziban. Valami hoki meccs ment, a gyerek körbenézett, nem volt elégedett a fényviszonyokkal, még egy gombnyomás és az üvegfalakra hangtalanul ereszkedni kezdtek a redőnyök. Most már jobban látta, amit akart, időnként beledumált a telefonba, valami játékosról volt szó. Néztem ezt a kurva nagy luxust és eszembe jutott, hogy reggel a Hastingsen jöttem végig kocsival és kétszer is lassítanom kellett, mert bevásárló kocsis részeg csavargók verekedtek az út közepén. Szabadság, Egyenlőség, testvérek! Na mindegy, de azok nem tudnak korizni.
Hamarosan befejezte a mozizást, aztán megmutatta hogyan kell beállítani a riasztót, és nemsokára végeztünk. Végül is, elég normális volt a csávó, a felét előre ki is fizette. Bejárásom volt tehát a város egyik legjobb kéglijébe.
Eltelt pár nap, a srác elutazott, kezdhettem a szolgálatot. Mikor első alkalommal mentem oda egyedül, olyan izgatott voltam, mint egy elsőbálos apáca. Mi lesz, ha elkefélem a kódszámot? Két perc alatt rám ront a városi rendőrség, az biztos, aztán magyarázkodhatok, de addigra már rátérdelnek a hátamra. Persze nem volt semmi gáz, csak hát az ember állandóan hajlamos parázni. Elintéztem mindent frankón a lakásban, már mehettem volna, de sehogy sem akaródzott távozni. Bámészkodtam, mint a múzeumban. A konyhában annyi műszer, mint egy rakéta támaszponton. Kékesen villogó kijelzők, a frizsider meg akkora, hogy nyugodtan beleférnék, karosszékkel együtt. Az ajtón nemcsak jégadagoló, de még tévéképernyő is van, kész őrület. Az egész szentély nyitott, simán át lehet gyalogolni innen az étkezőbe, az üveglapú asztalhoz, és válogathatok az állatbőrrel bevont székek között, ha jól számolom, tizenkét darab. Innen sorba vehetem a hálószobákat, mind a hármat. A legnagyobb az igazi, ott akkora ágy van, hogy lejátszhatnák rajta a wimbledoni teniszdöntőt. Néhány kispárna trükkösen eldobálva az ezüstösen fénylő ágyterítőn.
Beljebb a hatalmas L alakú, vajszínű ülőgarnitúra, bőrből, rafinált könyöklőkkel egy jó formájú kávézó asztallal. Ötletes térelválasztó polcok, rajtuk kisplasztikák, egy üvegvitrin, tele éremmel, csodálatos kis faragványok, ezer apró kacat, de látszik rajtuk, hogy nem a dollárboltban állt sorba értük. Ki súghat ennek a srácnak, hogy ilyen értékeket halmozott össze?! És ezek még csak nem is a széfbe dugva, hanem csak úgy közszemlére kitéve, mert jól mutatnak. Rendesen ottfelejtettem magam a lakásban, az biztos. Aztán, a következő nap már csak azt vártam, hogy mikor mehetek megint etetni. Pár nap eltelt, mire rájöttem, hogy lassítanom kell, sőt nincs is szükség minden nap erre az alibi locsolásra, mert még a végén menthetetlenül kirohadnak a növények, a halak meg felfordulnak a jóléttől. Letettem hát a tápszert, meg az öntözőkannát és csak üldögéltem a hatalmas szófán a kilátásban gyönyörködve. Azért milyen más lehet ide felhozni egy nőt. Már attól leesik róla a melltartó, ha kinéz az ablakon! Hát még, ha meghívom a pezsgőfürdőbe! Mert naná, hogy az is van. Már azt is fontolgatni kezdtem, hogy kibékülök a legutolsó csajommal, hogy villogjak nála ezzel a kéglivel. De ahhoz fel kéne hívni. Ő meg lecsapná. Közben meg azt hinné, hogy koslatok utána. Hát akkor inkább nézze a várost a gyalogos felüljáróról. Maradtam hát egyedül.
Esténként már úgy vonultam fel a lakosztályba, mintha haza jönnék. Már kiismertem magam a távkapcsolón, így elszórakoztam a vetítéssel, meg a redőnyökkel. Gombnyomásra kapcsolgattam a világítást, meg a zenét. Igaz, a pezsgőfürdőt nem próbáltam ki, nem volt kedvem egyedül áztatni a pudvást. De már otthonosan nyitogattam a frizsidert, igaz, hoztam is bele. Menthetetlenül főbérlővé váltam.
Hét vége felé összefutottam Karcsival. Nekem kellett rászólni, különben elment volna mellettem. Úgy lógott a feje, mintha súlyok húzták volna lefelé. Rögtön megkérdeztem, hogy ki halt meg? Hát persze a szokásos, kirakta az asszony. Nagyon durva volt az ügy, még a rendőrség is kivonult, naná, hogy a feleségnek adtak igazat. Hát ezt mondjuk megmondtam volna előre. Ez a szerencsétlen meg két napja csövezik a városban, egy szál válltáskával. Igaz, volt nála másik két táska is. A szeme alatt. Esküszöm, úgy nézett rám, mint egy bánatos kutya. Megsajnáltam. Gondoltam, beülök vele valahova, hadd öntse ki a lelkét, de aztán eszembe jutott, hogy ezekben a pubokban nem lehet beszélgetni. Mert már a legócskább kocsmában is hat-nyolc képernyő villog a falakon és nyomják a sportközvetítéseket. Hát úgy baromi nehéz lelkizni, hogy közben a másik fél szemmel azt nézi, bedobja-e a büntetőt a feka csávó a kosárlabda rangadón. A francnak se kell ilyen kikapcsolódás. Szóval mondtam, hogy tudok egy helyet, ahol kidumálhatjuk magunkat. Karcsi engedelmesen kutyagolt mellettem, bánta is ő, hová viszem, csak ne maradjon egyedül. Jött, mint egy alvajáró.
Bementünk az épületbe a kártyámmal. Ilyenkor a portás ki sem dugja az orrát a fülkéből, neki csak azokkal van dolga, akik mágneskártya nélkül akarnak bejutni. A liftnél újra elő kell venni ezt a plasztik lapot és az érzékelőhöz kell nyomni, különben sosem nyílik ki a liftajtó. A felvonóban aztán megint bűvészkedni kell a kártyával, különben el se indul. De ha az orra elé nyomom a lapot, akkor tudni fogja, hogy melyik emeleten kell megállni.
Karcsi először járt itt, azt vártam, hogy meresztgeti majd a szemét, de szinte tudomást sem vett az egészről. És a lakástól sem volt elájulva különösebben. Olyan kómában volt ez az ember a családi balhéja miatt, hogy erre nem volt gyógyszer a panoráma. Persze azért levetettem vele a cipőjét, aztán beültünk a nappaliba. Kicsit iszogattunk, Karcsinak hamar megeredt a nyelve, elmesélt mindent, szemmel láthatóan megkönnyebbült, hogy végre kidumálhatja magát.
Jól elüldögéltünk ott, aztán egyszerre csak a térdére csapott és fel akart állni.
- Ideje indulni. Még el kell jutnom abba a motelbe a Kingsway-en. Hatvan dolcsi egy éjszakára. De nem alhatok az utcán, holnap melóznom kell.
- Itt alhatsz – jelentettem ki, szinte közönyösen. Közben meg belül valami sikoltozott bennem, hogy én tiszta hülye vagyok. Minek mondok ilyeneket, mit játszom a Csekonicsot, ebből nagy balhé lehet. Miért nem tudom tartani a pofám?! De mintha megint valaki az akaratomon kívül szólalt volna meg jó hangosan:
- Üres a lakás még két hétig. Ha elsejétől bérelsz is egy kéglit, de addig szállodáznod kell. Rámegy a gatyád is, itt meg ellakhatsz ingyen.
Jól nézünk ki – gondoltam – még én próbálom rábeszélni.
Karcsi úgy nézett körül a lakásban, mintha most ébredt volna fel. Hirtelen kiült az arcára az ámulat és a meglepetés. Én meg kegyesen mosolyogtam, mint egy uralkodó, aki most ajándékoz birtokot a csatából megtért lovagjának. Közben legbelül elkönyveltem magamról, hogy egy beszámíthatatlan idióta vagyok. Elveszteni egy ilyen kéglit! Kockáztatni a lebukást. És mi van, ha ez itt tönkretesz valamit?
Úgy ültem ott, mint aki a moziban katasztrófa filmet néz, és tudja, hogy lement az előjáték innen következnek a förtelmes dolgok. Aztán megint nem értettem magam, mert Karcsi habozni látszott, én meg megpróbáltam rábeszélni. Jó hangosan, hogy túlharsogjam a vészcsengőt magamban.
- Nyugi, nem lesz semmi gáz. Kapsz tőlem egy kártyát, nyugodtan járkálhatsz ki és be, csak vigyáznod kell, azért ne sokat lássanak a folyosón. Ha valaki elkezd dumálni hozzád, kedvesen le kell rázni és kész. De ezek nem olyan népek, ne félj. Ami meg a kéglit illeti, a nagyágyat nem javasolnám. A franc se igazodik ki az ilyen brokát meg selyem nyavalyákon. Jó lesz neked a heverő is a másik hálóban, párna meg takaró úgyis van bőven. A konyhában meg remélem elég lesz a mikró.
Karcsi végre felpattant és elkezdte bejárni a birodalmát. Tényleg csak most vette a fáradságot, hogy észrevegye a dolgokat. Aztán az ablakhoz lépett.
- Hű apám, milyen kurva nagy ez a víz!
Hát, így is lehet mondani, ha az ember az óceánt nézegeti – nyugtáztam.
Még elláttam Karcsit néhány hasznos tanáccsal, megmutogattam mindent, amire szüksége lehetett, beavattam a függönyeresztés titkaiba is. Karcsi ijedten hallgatott, kicsit sok volt neki ez az anyag. De a lakás már megtette hatását. A dohos kis motelszoba után ez a fényűzés – hát nem olyan nagy erőfeszítés azért a jót megszokni.
Elköszöntem, elindultam haza. Mi tagadás az én kéglim sem volt egy palota, irigykedve gondoltam Karcsira abban a luxusban. De engem legalább várt otthon a macskám. Próbáltam meggyőzni magam, hogy nem csináltam akkora hülyeséget. Elvégre ő is olyan rendes volt velem, mikor még kezdő voltam a városban. És ez volt az egyetlen megoldás. Tudtam, nálam nem alhat, mert abba a szobába aztán senkit, azért olyan hülye nem vagyok, hogy egy zsebkendőnyi területen osztozzam egy középkorú hapsival. Az alvás magánügy, ez meg biztos úgy horkol, mint egy motoros fűrész. Szerintem én azért vagyok még mindig egyedül, mert a csajoknál sem tudom elviselni az éjszakai műsorszámokat. Hiányzik is nekem, hogy valaki lehorkolja a kedvenc paplanomat! Szó sincs róla! És lehet ott más is! Lehet, hogy olyan hangosan pukizik, mint egy francia vadászkürt.
Lefeküdtem, de nem tudtam egyhamar elaludni. Folyton Karcsi járt az eszemben, hogy vajon mit csinálhat most? Azért csak-csak erőt vett rajtam a fáradság, mély álomba zuhantam. De ebben sem volt sok köszönet. Álmomban Karcsi az akváriumban ült, dalolva sörözött és egy hatalmas kefével súrolta a hátát. A konyhai tűzhelyen babgulyás gőzölgött egy kondérban Bömbölt a zene, és egy tucat rendőr nyomult a lakásba miután vállukkal betörték az ajtót. Izzadságban fürödve ébredtem. Azonnal öltöztem és rohantam a munkába. Rögtön fellifteztem a felső emeletre és a főkulcsommal benyitottam a lakásba. Karcsi szaladt elém gatyában, az arcán leírhatatlan rémület.
- Te vagy, bazd meg?! Azt hittem a tulaj jött haza, majd beszartam, azt se tudtam mit fogok neki mondani. A szívbajt hoztad rám!
- Bocs, tényleg szólnom kellett volna, hogy időnként benézek. Jobban vagy?
Gyorsan körülnéztem, minden a helyén, Karcsi tényleg nagyon pianóban lakta be a kéglit, egy szavam nem lehetett. Ittunk egyet a nagy ijedségre, aztán elrohantunk dolgozni.
Teltek a napok és úgy tűnt, Karcsi nem csinál semmi hülyeséget. Nekem azért még voltak rémálmaim, és láttam Karcsin is, hogy kissé feszülten élvezi a jólétet. Elmesélte, hogy a liftben összeakadt egy öregasszonnyal. A nyanya barátságosan rákezdte, hogy milyen szép időnk van máma, Karcsi meg azonnal rávágta, hogy ő csak látogatóban van itt. Nézett is az öreglány erősen. Mindegy, de legalább kiszállt, valahol a tizediken.
Közelgett a nyaralás vége, kezdtem reménykedni, hogy simán megúszom a nagylelkűségemet.
Jó párszor vendégeskedtem Karcsinál, láthattam, hogy tartja magát a szabályokhoz, nem csinál felfordulást. Beszélgettünk mindenről és nem tagadom, sokszor vártam, hogy előjön azzal, mennyire hálás, hogy egy ezressel beljebb van ezzel az ingyen kéglivel. De soha nem hozta fel a témát. Gondoltam, a végére tartogatja a hozsannát. Eljátszottam a gondolattal, hogy megajándékoz majd egy üveg márkás piával, én meg nagylelkűen felbontom és közösen megisszuk az ingyen vakáció örömére.
Rájöttem, hogy kétféle típus van válás után. Az egyik úgy szakít, hogy aztán elhordja a feleségét mindenféle ócska dögnek, a másik meg úgy, hogy majd megdöglik azért a szent asszonyért, aki világgá zavarta. A második csoportnak a rosszabb, mert ezek nem tudnak talpra állni. Hát, mi tagadás, Karcsi is ide tartozott.
Hétfő délután volt, épp végeztem a porszívózással, mentem vissza az irodába. A levélládában egy borítékot találtam, nekem címezve. Feltéptem. Nem volt más benne csak a mágneskártya a felső lakáshoz. Nem értettem a dolgot. Karcsinak még két napja volt a kiköltözésig. Tán kibékült az asszonnyal? És ha igen, akkor nem hív fel, nem üzen egy sorral sem? Felrohantam a lakásba.
Iszonyatos rendetlenség, szétdobált üvegek, ételmaradék a konyhában, egy halom mosatlan, füstszag, csikkek mindenütt. A nagy franciaágy meg úgy néz ki, mintha traktorral forgolódtak volna benne. Baromira dühös lettem, de szinte ösztönösen nekiugrottam a rendcsinálásnak, olyan hévvel, mint mikor valaki egy süllyedő csónakból próbálja kimerni a vizet. Órákig takarítottam átkozódva. Gyűlt a szemét a nylonzsákokba, sikáltam, súroltam mindent. Szellőztettem vadul és fújtam a légfrissítőt szerteszét. Az ágy reménytelennek látszott. Végül összegöngyöltem a lepedőt és a takarót, és lerohantam velük a tisztítóba. Másnapra vállalták, persze igencsak megvolt az ára a sürgősségnek. Közben megpróbáltam Karcsit elérni a telefonján. Nem vette fel. Ismertem a készülékét, tudtam, hogy kijelzi a hívót, egyszerűen nem tudtam felfogni, mit szórakozik velem, mért nem válaszol.
Végre nagy keservesen rendbe tettem a lakást, dobogó szívvel vártam a tulajt. Mákom volt, mert iszonyúan jókedvűen jött haza. Nem lehetett csodálni. Mutogatta nagy lelkesen az olimpiai aranyérmét.
Megúsztam a kalandot, ki is fizette a hátralékot, úgy tűnt, minden rendben van. Csak Karcsit nem tudtam elérni. Két hónap múlva akadtunk össze az utcán, tök véletlenül. Mikor meglátott, be akart fordulni a sarkon, de utána szaladtam. Szembe álltam vele és ráüvöltöttem:
- Mit bujkálsz előlem? Mi a lófasz történt? Miért léptél le? Mit csináltál a lakással?!
Karcsi hebegett-habogott, aztán kibökte:
- Felvittem az asszonyt abba a kéglibe. El akartam varázsolni egy kicsit. Eleinte úgy nézett ki, hogy megy a dolog. Bár lehet, hogy csak a bor miatt… Egymásnak estünk a nagyágyon. De reggelre valahogy kijózanodott és elkezdte ragozni, hogy milyen élhetetlen vagyok. Mert másoknak ez jut, nekünk meg soha nem lesz elég pénzünk. Lelépett, és azzal ment ki az ajtón, hogy látni se akar többet. Pedig korábban gondolkodott, hogy esetleg újra megpróbálhatnánk együtt… De az a kégli kinyitotta a szemét. Rájött, hogy én egy lúzer vagyok. A pofámba vágta, hogy sose lesz semmim, csak arra vagyok képes, hogy bujkáljak egy ilyen helyen. Mindennek az a kurva lakás az oka. Ha te nem tukmálod rám, akkor ma együtt lehetnék a Rózsival! Jól kibasztál velem, ez az igazság.
Mit mondhattam volna? Lehet itt még magyarázkodni? Pedig nekem se világos ez az egész. Dögöljek meg, ha értem!
Bár azt hiszem, azért kapizsgálom a lényeget.
Elmesélem, hogy volt, figyelj! Akkor kezdem azzal a vancouveri toronyházzal. Felhőkarcolót nem mondanék, mert azokért New Yorkba kell menni. Ezek csak a képeslapokon látszanak olyan baromi nagynak, de a valóságban csak harminc-negyven emeletesek. Tényleg jól mutatnak ott egymás mellett az óceán partján, az biztos!
Én pedig megcsíptem a házmesteri melót az egyik ilyen csodapalotában. Igaz, nem fizettek valami jól, de már megszoktam, hogy ott vigyáznak a legjobban a bukszájukra, ahol ujjnyi vastagon áll a lé. De legalább nem kellett megszakadnom. Tologattam a porszívót a folyosókon, porolgattam a lámpákat, fényesítettem a korlátot, de különben is úgy ragyogott ott minden, hogy gyerekjáték volt az egész. Mert más dolog, ha valamit a szarból kell kivakarni és megint más, ha csak arra kell ügyelni, hogy ne essen vissza a színvonal, világos?!
Persze nem csak én rázogattam ott a porrongyot, volt ott egy un. kolléganő is. Sokszor hallottam, hogy a munkahelyi szerelmek milyen könnyen jönnek össze, hát megmondom a frankót, itt aztán ilyesmiről szó sem volt. Mert először is idősebb volt nálam, másodszor meg, és ez tán fontosabb, olyan férfias fazonja volt, hogy először majdnem misternek szólítottam. Még jó hogy nem járt el a pofám, rámehetett volna a kapcsolatunk. Mert nem volt rossz természete, melózni is tudott, de azt a rézsisakot amit a fején hordott haj gyanánt, hát azt kurvára nem lehetett megszokni. És olyan orra volt, hogy simán befogadták volna bármelyik sasfészekbe. De ezzel együtt, nem volt vele semmi bajom. Először azt hittem, hogy lesz egy közös vonásunk, vagyis, hogy mindketten a csajokat kedveljük, de aztán kiderült, hogy nagyon is oda van a hapsikért. Más kérdés, hogy reménytelenül. A lényeg, hogy békén hagytuk egymást, a főnökömet se akarta játszani, kívánni se lehetett volna jobbat.
Vancouver nem egy olcsó hely, aztán még azért is döngethetik a mellüket az itt lakók, hogy az újságok ráaggatták a „legélhetőbb” Észak - Amerikai város címet. Ez meg is látszik a lakásárakon. Hát én meg ugye ott a belvárosban csak hallgatom, hogy az épületünkben a kéglik mennyit érnek. Röpködtek a milliók, biz Isten. De nem is csórok vonulgattak ám az előcsarnokban, az tuti. Ezeknek aztán minden kijárt. Egyenruhás portás, biztonsági ember, személyi titkár, sofőr, fitness edző meg minden lószar. Éjjel-nappal ugráltathattak valakit, ha ahhoz volt éppen kedvük. A legtöbbről tudtuk, hogy mitől olyan vastag, mert gazdagnak lenni nem szégyen, nem kell azt takargatni. Voltak olyanok is, akik csak néha bukkantak fel, mert másutt is volt ehhez hasonló kéglijük. Hát mit nyomorogjon itt hónapokig, mikor Párizsban, meg New Yorkban is várja egy hasonló csendes otthon, nem igaz?!
A legfelső szinten egy fiatal csávó lakott. Konkrétan tudom, hogy több mint négy milkót kérnek egy olyan lakásért. Egy huszonhat éves fazon, kipenget majdnem ötmilliót. És nem ám részletre! Ezen azért elgondolkodtam egy csöppet. Biztos három műszakban dolgozott a kohászati művekben, hogy ennyi összejött neki ebben a magas korban. Aztán megtudtam, hogy a városi hokicsapatban játszik. Hát ez az! Ennyit ér, ha valaki tud korizni, és eltalálja a korongot az ütőjével.
Láttam is ezt a gyereket párszor, ahogy mászkált ki-be, az előcsarnokban. Szerencsére nem volt nagyarcú, mert az már kicsit sok lett volna. Így is baromi nehezen tudtam megemészteni, hogy az ő egyheti keresetéért nekem kábé három évig kell húzogatnom a porszívót. Szóval nem lehetett annyira jó csávó, hogy ne jusson ilyesmi az eszembe, ha látom. Ráadásul nem is igen kedvelem a hokit. Mindig ki voltam akadva azon, hogy még a nők is képesek rekedtre üvölteni magukat a lelátón, a kedvenc csapatuk mezébe bújva. És mi van, ha győznek? Jövő héten megint lesz meccs, meddig lehet őrjöngeni ilyen baromságért?
Aztán úgy alakult, hogy ez a fiatal srác odaszólt nekem a folyosón, hogy szeretne kérni tőlem egy szívességet. Mi van??? Mit akarhat ez tőlem?! Beejtette a fogkeféjét a retyóba, vagy mi a túró? Azt azért sejtettem, hogy nem a habtestemet akarja, mert ezt aztán nem érdeklik a hapsik. Csak rá kell nézni! Szóval nyugodtan beszálltam mellé a liftbe, felsuhantunk a legfelső szintre, aztán már nyitotta is az ajtót, előre ment és behívott a lakásába. Nem vagyok kezdő, már ami az ilyen kérókat illeti, láttam én már egy-két csudakéglit, vad cuccokat, matyó hímzést Bösendorfer zongorán, meg mindent, szóval azt hittem, már nem érhet meglepetés. De ami ott volt, azt addig csak filmeken láttam. Szinte sehol nem volt fal, csupa üveg volt az egész. Minden irányban lehetett látni a várost. Ott kéklett az óceán is előttünk. Az üvegfalakon belül meg egy lakberendezői remekmű. Finom, elegáns bútorok, rafinált elegancia, pompa és luxus, tökéletes harmónia. Szobrok, festmények, és mindenféle csodás cucc, hogy az ember nyüszíteni tudna a gyönyörtől. De szerencsére meg tudtam állni, hogy ne essen le az állam. Csak nem adom meg az elégtételt egy ilyen taknyosnak, hogy a szőnyegre brunyálok a gyönyörtől. És tudjátok, mi volt a furcsa? A csávó nem leste rajtam a hatást. Úgy látszott, hogy ő már igencsak hozzászokott ahhoz, hogy ilyen álomvilágban él. Pedig ahogy elnéztem, ez se a felső polcon kezdte. Nyers, kissé paraszti feje volt, valami kis észak-európai országból jött ide kergetni a korongot. Fogadok, hogy odahaza meg igencsak más lehetett a mérce. Hót biztos, hogy gyerekkorában még a kecske is rajta volt a családi fotókon.
Nagyon laza volt a gyerek, töltött egy italt, kicsit kaparta a torkom, de nagyon frankó íze volt. Aztán belekezdett, hogy mit akar. Szóval ő kiutazik a csapattal Szocsiba az olimpiára, három hétig üres lesz a kégli, és nincs, aki gondját viselje az akváriumnak. Nem volt ideje felkészülni erre a gondra, mert most kapta a barátnőjétől ezt a szart. Majd venni fog egy olyan automata táp adagolót, de erre már nincs ideje indulás előtt. Meg aztán van néhány növény is a kégliben, nem ártana öntözni őket. Megmutatta mindjárt az akváriumot, hát az akkora volt, hogy még én is lemerülhettem volna benne. De viszont nem sok hal úszkált a vízben. Én a halakkal úgy vagyok, hogy még étlapon sem csípem őket, így aztán egy kicsit vakarózni kezdtem.
- Ötszázra gondoltam, jó lesz? – kérdezte.
Rajtam meg átvillant, hogy ebből simán lecserélhetném a telefonom, vagy inkább vennék egy jobb rádiót a kocsiba. Magamban már költöttem is a pénzt, így nem válaszoltam azonnal. A csávó meg azt hitte, hogy habozok.
- Oké, legyen ezer. – mondta megadóan.
- Hányszor kell jönnöm egy héten? – vágtam rá, miközben próbáltam leplezni a vigyoromat. - Nekem mindegy, csak tartsd őket életben, oké?
Fura kiejtése volt, na, ez legalább közös volt bennünk. Épp elkezdte mutogatni, hogy melyik növényeknek kéne víz, esküszöm, nem ártott vele, mert akadt ott néhány művirág is, frász gondolta volna, hogy már ehhez is főiskola kell, megkülönböztetni két gazt a cserépben. Szóval vezetgetett körbe, aztán megszólalt a telefonja. Naná, hogy felvette. Valaki erősen dumált neki a vonalban, ő meg elővett egy távkapcsolót és nyomogatni kezdte. Ekkor a plafonról legördült egy vászon, halk surrogás, a szoba másik végében meg egy vetítő ereszkedett alá, máris megjelentek a képek a vásznon, esküszöm, mint a moziban. Valami hoki meccs ment, a gyerek körbenézett, nem volt elégedett a fényviszonyokkal, még egy gombnyomás és az üvegfalakra hangtalanul ereszkedni kezdtek a redőnyök. Most már jobban látta, amit akart, időnként beledumált a telefonba, valami játékosról volt szó. Néztem ezt a kurva nagy luxust és eszembe jutott, hogy reggel a Hastingsen jöttem végig kocsival és kétszer is lassítanom kellett, mert bevásárló kocsis részeg csavargók verekedtek az út közepén. Szabadság, Egyenlőség, testvérek! Na mindegy, de azok nem tudnak korizni.
Hamarosan befejezte a mozizást, aztán megmutatta hogyan kell beállítani a riasztót, és nemsokára végeztünk. Végül is, elég normális volt a csávó, a felét előre ki is fizette. Bejárásom volt tehát a város egyik legjobb kéglijébe.
Eltelt pár nap, a srác elutazott, kezdhettem a szolgálatot. Mikor első alkalommal mentem oda egyedül, olyan izgatott voltam, mint egy elsőbálos apáca. Mi lesz, ha elkefélem a kódszámot? Két perc alatt rám ront a városi rendőrség, az biztos, aztán magyarázkodhatok, de addigra már rátérdelnek a hátamra. Persze nem volt semmi gáz, csak hát az ember állandóan hajlamos parázni. Elintéztem mindent frankón a lakásban, már mehettem volna, de sehogy sem akaródzott távozni. Bámészkodtam, mint a múzeumban. A konyhában annyi műszer, mint egy rakéta támaszponton. Kékesen villogó kijelzők, a frizsider meg akkora, hogy nyugodtan beleférnék, karosszékkel együtt. Az ajtón nemcsak jégadagoló, de még tévéképernyő is van, kész őrület. Az egész szentély nyitott, simán át lehet gyalogolni innen az étkezőbe, az üveglapú asztalhoz, és válogathatok az állatbőrrel bevont székek között, ha jól számolom, tizenkét darab. Innen sorba vehetem a hálószobákat, mind a hármat. A legnagyobb az igazi, ott akkora ágy van, hogy lejátszhatnák rajta a wimbledoni teniszdöntőt. Néhány kispárna trükkösen eldobálva az ezüstösen fénylő ágyterítőn.
Beljebb a hatalmas L alakú, vajszínű ülőgarnitúra, bőrből, rafinált könyöklőkkel egy jó formájú kávézó asztallal. Ötletes térelválasztó polcok, rajtuk kisplasztikák, egy üvegvitrin, tele éremmel, csodálatos kis faragványok, ezer apró kacat, de látszik rajtuk, hogy nem a dollárboltban állt sorba értük. Ki súghat ennek a srácnak, hogy ilyen értékeket halmozott össze?! És ezek még csak nem is a széfbe dugva, hanem csak úgy közszemlére kitéve, mert jól mutatnak. Rendesen ottfelejtettem magam a lakásban, az biztos. Aztán, a következő nap már csak azt vártam, hogy mikor mehetek megint etetni. Pár nap eltelt, mire rájöttem, hogy lassítanom kell, sőt nincs is szükség minden nap erre az alibi locsolásra, mert még a végén menthetetlenül kirohadnak a növények, a halak meg felfordulnak a jóléttől. Letettem hát a tápszert, meg az öntözőkannát és csak üldögéltem a hatalmas szófán a kilátásban gyönyörködve. Azért milyen más lehet ide felhozni egy nőt. Már attól leesik róla a melltartó, ha kinéz az ablakon! Hát még, ha meghívom a pezsgőfürdőbe! Mert naná, hogy az is van. Már azt is fontolgatni kezdtem, hogy kibékülök a legutolsó csajommal, hogy villogjak nála ezzel a kéglivel. De ahhoz fel kéne hívni. Ő meg lecsapná. Közben meg azt hinné, hogy koslatok utána. Hát akkor inkább nézze a várost a gyalogos felüljáróról. Maradtam hát egyedül.
Esténként már úgy vonultam fel a lakosztályba, mintha haza jönnék. Már kiismertem magam a távkapcsolón, így elszórakoztam a vetítéssel, meg a redőnyökkel. Gombnyomásra kapcsolgattam a világítást, meg a zenét. Igaz, a pezsgőfürdőt nem próbáltam ki, nem volt kedvem egyedül áztatni a pudvást. De már otthonosan nyitogattam a frizsidert, igaz, hoztam is bele. Menthetetlenül főbérlővé váltam.
Hét vége felé összefutottam Karcsival. Nekem kellett rászólni, különben elment volna mellettem. Úgy lógott a feje, mintha súlyok húzták volna lefelé. Rögtön megkérdeztem, hogy ki halt meg? Hát persze a szokásos, kirakta az asszony. Nagyon durva volt az ügy, még a rendőrség is kivonult, naná, hogy a feleségnek adtak igazat. Hát ezt mondjuk megmondtam volna előre. Ez a szerencsétlen meg két napja csövezik a városban, egy szál válltáskával. Igaz, volt nála másik két táska is. A szeme alatt. Esküszöm, úgy nézett rám, mint egy bánatos kutya. Megsajnáltam. Gondoltam, beülök vele valahova, hadd öntse ki a lelkét, de aztán eszembe jutott, hogy ezekben a pubokban nem lehet beszélgetni. Mert már a legócskább kocsmában is hat-nyolc képernyő villog a falakon és nyomják a sportközvetítéseket. Hát úgy baromi nehéz lelkizni, hogy közben a másik fél szemmel azt nézi, bedobja-e a büntetőt a feka csávó a kosárlabda rangadón. A francnak se kell ilyen kikapcsolódás. Szóval mondtam, hogy tudok egy helyet, ahol kidumálhatjuk magunkat. Karcsi engedelmesen kutyagolt mellettem, bánta is ő, hová viszem, csak ne maradjon egyedül. Jött, mint egy alvajáró.
Bementünk az épületbe a kártyámmal. Ilyenkor a portás ki sem dugja az orrát a fülkéből, neki csak azokkal van dolga, akik mágneskártya nélkül akarnak bejutni. A liftnél újra elő kell venni ezt a plasztik lapot és az érzékelőhöz kell nyomni, különben sosem nyílik ki a liftajtó. A felvonóban aztán megint bűvészkedni kell a kártyával, különben el se indul. De ha az orra elé nyomom a lapot, akkor tudni fogja, hogy melyik emeleten kell megállni.
Karcsi először járt itt, azt vártam, hogy meresztgeti majd a szemét, de szinte tudomást sem vett az egészről. És a lakástól sem volt elájulva különösebben. Olyan kómában volt ez az ember a családi balhéja miatt, hogy erre nem volt gyógyszer a panoráma. Persze azért levetettem vele a cipőjét, aztán beültünk a nappaliba. Kicsit iszogattunk, Karcsinak hamar megeredt a nyelve, elmesélt mindent, szemmel láthatóan megkönnyebbült, hogy végre kidumálhatja magát.
Jól elüldögéltünk ott, aztán egyszerre csak a térdére csapott és fel akart állni.
- Ideje indulni. Még el kell jutnom abba a motelbe a Kingsway-en. Hatvan dolcsi egy éjszakára. De nem alhatok az utcán, holnap melóznom kell.
- Itt alhatsz – jelentettem ki, szinte közönyösen. Közben meg belül valami sikoltozott bennem, hogy én tiszta hülye vagyok. Minek mondok ilyeneket, mit játszom a Csekonicsot, ebből nagy balhé lehet. Miért nem tudom tartani a pofám?! De mintha megint valaki az akaratomon kívül szólalt volna meg jó hangosan:
- Üres a lakás még két hétig. Ha elsejétől bérelsz is egy kéglit, de addig szállodáznod kell. Rámegy a gatyád is, itt meg ellakhatsz ingyen.
Jól nézünk ki – gondoltam – még én próbálom rábeszélni.
Karcsi úgy nézett körül a lakásban, mintha most ébredt volna fel. Hirtelen kiült az arcára az ámulat és a meglepetés. Én meg kegyesen mosolyogtam, mint egy uralkodó, aki most ajándékoz birtokot a csatából megtért lovagjának. Közben legbelül elkönyveltem magamról, hogy egy beszámíthatatlan idióta vagyok. Elveszteni egy ilyen kéglit! Kockáztatni a lebukást. És mi van, ha ez itt tönkretesz valamit?
Úgy ültem ott, mint aki a moziban katasztrófa filmet néz, és tudja, hogy lement az előjáték innen következnek a förtelmes dolgok. Aztán megint nem értettem magam, mert Karcsi habozni látszott, én meg megpróbáltam rábeszélni. Jó hangosan, hogy túlharsogjam a vészcsengőt magamban.
- Nyugi, nem lesz semmi gáz. Kapsz tőlem egy kártyát, nyugodtan járkálhatsz ki és be, csak vigyáznod kell, azért ne sokat lássanak a folyosón. Ha valaki elkezd dumálni hozzád, kedvesen le kell rázni és kész. De ezek nem olyan népek, ne félj. Ami meg a kéglit illeti, a nagyágyat nem javasolnám. A franc se igazodik ki az ilyen brokát meg selyem nyavalyákon. Jó lesz neked a heverő is a másik hálóban, párna meg takaró úgyis van bőven. A konyhában meg remélem elég lesz a mikró.
Karcsi végre felpattant és elkezdte bejárni a birodalmát. Tényleg csak most vette a fáradságot, hogy észrevegye a dolgokat. Aztán az ablakhoz lépett.
- Hű apám, milyen kurva nagy ez a víz!
Hát, így is lehet mondani, ha az ember az óceánt nézegeti – nyugtáztam.
Még elláttam Karcsit néhány hasznos tanáccsal, megmutogattam mindent, amire szüksége lehetett, beavattam a függönyeresztés titkaiba is. Karcsi ijedten hallgatott, kicsit sok volt neki ez az anyag. De a lakás már megtette hatását. A dohos kis motelszoba után ez a fényűzés – hát nem olyan nagy erőfeszítés azért a jót megszokni.
Elköszöntem, elindultam haza. Mi tagadás az én kéglim sem volt egy palota, irigykedve gondoltam Karcsira abban a luxusban. De engem legalább várt otthon a macskám. Próbáltam meggyőzni magam, hogy nem csináltam akkora hülyeséget. Elvégre ő is olyan rendes volt velem, mikor még kezdő voltam a városban. És ez volt az egyetlen megoldás. Tudtam, nálam nem alhat, mert abba a szobába aztán senkit, azért olyan hülye nem vagyok, hogy egy zsebkendőnyi területen osztozzam egy középkorú hapsival. Az alvás magánügy, ez meg biztos úgy horkol, mint egy motoros fűrész. Szerintem én azért vagyok még mindig egyedül, mert a csajoknál sem tudom elviselni az éjszakai műsorszámokat. Hiányzik is nekem, hogy valaki lehorkolja a kedvenc paplanomat! Szó sincs róla! És lehet ott más is! Lehet, hogy olyan hangosan pukizik, mint egy francia vadászkürt.
Lefeküdtem, de nem tudtam egyhamar elaludni. Folyton Karcsi járt az eszemben, hogy vajon mit csinálhat most? Azért csak-csak erőt vett rajtam a fáradság, mély álomba zuhantam. De ebben sem volt sok köszönet. Álmomban Karcsi az akváriumban ült, dalolva sörözött és egy hatalmas kefével súrolta a hátát. A konyhai tűzhelyen babgulyás gőzölgött egy kondérban Bömbölt a zene, és egy tucat rendőr nyomult a lakásba miután vállukkal betörték az ajtót. Izzadságban fürödve ébredtem. Azonnal öltöztem és rohantam a munkába. Rögtön fellifteztem a felső emeletre és a főkulcsommal benyitottam a lakásba. Karcsi szaladt elém gatyában, az arcán leírhatatlan rémület.
- Te vagy, bazd meg?! Azt hittem a tulaj jött haza, majd beszartam, azt se tudtam mit fogok neki mondani. A szívbajt hoztad rám!
- Bocs, tényleg szólnom kellett volna, hogy időnként benézek. Jobban vagy?
Gyorsan körülnéztem, minden a helyén, Karcsi tényleg nagyon pianóban lakta be a kéglit, egy szavam nem lehetett. Ittunk egyet a nagy ijedségre, aztán elrohantunk dolgozni.
Teltek a napok és úgy tűnt, Karcsi nem csinál semmi hülyeséget. Nekem azért még voltak rémálmaim, és láttam Karcsin is, hogy kissé feszülten élvezi a jólétet. Elmesélte, hogy a liftben összeakadt egy öregasszonnyal. A nyanya barátságosan rákezdte, hogy milyen szép időnk van máma, Karcsi meg azonnal rávágta, hogy ő csak látogatóban van itt. Nézett is az öreglány erősen. Mindegy, de legalább kiszállt, valahol a tizediken.
Közelgett a nyaralás vége, kezdtem reménykedni, hogy simán megúszom a nagylelkűségemet.
Jó párszor vendégeskedtem Karcsinál, láthattam, hogy tartja magát a szabályokhoz, nem csinál felfordulást. Beszélgettünk mindenről és nem tagadom, sokszor vártam, hogy előjön azzal, mennyire hálás, hogy egy ezressel beljebb van ezzel az ingyen kéglivel. De soha nem hozta fel a témát. Gondoltam, a végére tartogatja a hozsannát. Eljátszottam a gondolattal, hogy megajándékoz majd egy üveg márkás piával, én meg nagylelkűen felbontom és közösen megisszuk az ingyen vakáció örömére.
Rájöttem, hogy kétféle típus van válás után. Az egyik úgy szakít, hogy aztán elhordja a feleségét mindenféle ócska dögnek, a másik meg úgy, hogy majd megdöglik azért a szent asszonyért, aki világgá zavarta. A második csoportnak a rosszabb, mert ezek nem tudnak talpra állni. Hát, mi tagadás, Karcsi is ide tartozott.
Hétfő délután volt, épp végeztem a porszívózással, mentem vissza az irodába. A levélládában egy borítékot találtam, nekem címezve. Feltéptem. Nem volt más benne csak a mágneskártya a felső lakáshoz. Nem értettem a dolgot. Karcsinak még két napja volt a kiköltözésig. Tán kibékült az asszonnyal? És ha igen, akkor nem hív fel, nem üzen egy sorral sem? Felrohantam a lakásba.
Iszonyatos rendetlenség, szétdobált üvegek, ételmaradék a konyhában, egy halom mosatlan, füstszag, csikkek mindenütt. A nagy franciaágy meg úgy néz ki, mintha traktorral forgolódtak volna benne. Baromira dühös lettem, de szinte ösztönösen nekiugrottam a rendcsinálásnak, olyan hévvel, mint mikor valaki egy süllyedő csónakból próbálja kimerni a vizet. Órákig takarítottam átkozódva. Gyűlt a szemét a nylonzsákokba, sikáltam, súroltam mindent. Szellőztettem vadul és fújtam a légfrissítőt szerteszét. Az ágy reménytelennek látszott. Végül összegöngyöltem a lepedőt és a takarót, és lerohantam velük a tisztítóba. Másnapra vállalták, persze igencsak megvolt az ára a sürgősségnek. Közben megpróbáltam Karcsit elérni a telefonján. Nem vette fel. Ismertem a készülékét, tudtam, hogy kijelzi a hívót, egyszerűen nem tudtam felfogni, mit szórakozik velem, mért nem válaszol.
Végre nagy keservesen rendbe tettem a lakást, dobogó szívvel vártam a tulajt. Mákom volt, mert iszonyúan jókedvűen jött haza. Nem lehetett csodálni. Mutogatta nagy lelkesen az olimpiai aranyérmét.
Megúsztam a kalandot, ki is fizette a hátralékot, úgy tűnt, minden rendben van. Csak Karcsit nem tudtam elérni. Két hónap múlva akadtunk össze az utcán, tök véletlenül. Mikor meglátott, be akart fordulni a sarkon, de utána szaladtam. Szembe álltam vele és ráüvöltöttem:
- Mit bujkálsz előlem? Mi a lófasz történt? Miért léptél le? Mit csináltál a lakással?!
Karcsi hebegett-habogott, aztán kibökte:
- Felvittem az asszonyt abba a kéglibe. El akartam varázsolni egy kicsit. Eleinte úgy nézett ki, hogy megy a dolog. Bár lehet, hogy csak a bor miatt… Egymásnak estünk a nagyágyon. De reggelre valahogy kijózanodott és elkezdte ragozni, hogy milyen élhetetlen vagyok. Mert másoknak ez jut, nekünk meg soha nem lesz elég pénzünk. Lelépett, és azzal ment ki az ajtón, hogy látni se akar többet. Pedig korábban gondolkodott, hogy esetleg újra megpróbálhatnánk együtt… De az a kégli kinyitotta a szemét. Rájött, hogy én egy lúzer vagyok. A pofámba vágta, hogy sose lesz semmim, csak arra vagyok képes, hogy bujkáljak egy ilyen helyen. Mindennek az a kurva lakás az oka. Ha te nem tukmálod rám, akkor ma együtt lehetnék a Rózsival! Jól kibasztál velem, ez az igazság.
Mit mondhattam volna? Lehet itt még magyarázkodni? Pedig nekem se világos ez az egész. Dögöljek meg, ha értem!
Bár azt hiszem, azért kapizsgálom a lényeget.