Lehajtott fejjel
Május nyolcadikán halt meg. 64 évet élt. A rák ölte meg. Ez az ostoba, mohó, telhetetlen szörnyeteg, ami úgy rombol mindent maga körül, hogy a végén ő is belepusztul. Aljas, kisstílű, gonosz betegség, méltatlan ellenfele egy fiatalos, elegáns, művelt asszonynak.
Az első feleségem anyakönyv szerinti neve Angyalka, amit mindig szégyellt. Már az általánosban próbált ezen segíteni, egyszer Angyalt írt a füzetére, amiért viszont intőt kapott. A tanító néni alaposan megfeddte ezért az önkéntes névváltoztatásért.
A munkahelyén már Angélaként mutatkozott be, hogy elejét vegye a viccelődésnek. Pedig az a keresztnév nem volt alaptalan.
17 éves volt, amikor először találkoztunk. A barátnőjéhez járogattam fel, egy melankóliára hajlamos fekete hajú lányhoz, akivel szinte csak a véletlen sodort össze. Néha együtt mentünk valami zenés buliba, ahol remélte, hogy összefuthat volt szerelmével, akivel épp fasírtban voltak. A Majakovszkij utcában lakott, Carolnak hívták, ezt a prózaibb Karolából hozta össze a jobb hangzás kedvéért. A körfolyosós ház egyik lakásának ajtaján kopogtam és az igenlő válasz után benyitottam a konyhába. Angyalkát láttam meg először. Egy vasalódeszka mögött állt, szőke, göndör haja a vállára omlott, magas volt, karcsú, valamiféle légies tisztaság lengte körül. Dermedten néztem az üde arcot, a mosolygó szempárt, az egész rendkívüli jelenséget, amely magán viselte az ifjúság minden ajándékát. A két barátnőnek igen jó kedve volt, a gimnáziumi dolgokon viccelődtek, fájdalmasan messzinek tűnt nekem már az a világ, 25 éves voltam akkor. Angyalka elemében volt, sokat nevettünk, aztán egyszer csak megkérdezte, hogy ismerem-e a tojástörést. Nemet intettem, akkor hozzám lépett, öklét a fejem fölé tette, rácsapott a másik kezével, majd kezdte szétnyitni az ujjait a hajamat súrolva, esküszöm, tényleg olyan volt, mintha egy tojás leve csorgott volna le a fejemen. A mutatványt nagy nevetéssel jutalmaztuk. Aztán egy kedveskedő mozdulattal igazított egyet a hajamon. El voltam veszve!
Aznap már hazakísértem. Carol bíztatott, hogy jól fog jönni a barátnőjének a társaság. Újpalotára buszoztunk ki, volt időnk beszélgetni. Carolról még annyit, hogy összekerült a volt szerelmével, aztán mégsem működött a dolog. Évekkel később végképp eluralkodott rajta a depresszió. Számtalan gyógyszeres öngyilkosságot kísérelt meg, míg egyszer későn érkezett a segítség. Még harminc sem volt...
Járni kezdtem Angyalkával. Ez nem is volt egyszerű. Telefonunk nem volt, így gondosan meg kellett beszélni minden következő találkozót a búcsúzáskor. És remélni, hogy nem jön közbe semmi, mert értesíteni sem tudtuk egymást a változásról. Az iskola miatt a hétvégekre maradtak a randik. Angyalka jókedvű, vicces és kissé gyerekes volt, ami 17 évesen nem számít bűnnek. Ártalmatlan találkozók voltak ezek, a nyílt utcán, mozikban, presszókban, parkokban, mindig mások jelenlétében. A Páskomliget utcai lakásuk lépcsőháza előtt szenvedélyes öleléssel búcsúztunk, mintha legalábbis a frontra készülnék. Pár hete jártunk csupán, egyik este egymást ölelve andalogtunk a bejárat felé, amikor leszólt egy barátságos hang az ötödikről:
‒ Gyertek fel!
Bemutatkoztam a szülőknek. A Papa egy ötvenes, mosolygó férfi, hajvonala, telt arca, szemállása Benny Hill vonásaiban köszönt vissza. A Mama magas, szikár, tekintélyt parancsoló asszony, azonnal sejteni lehetett, hogy itt ő hordja a nadrágot. És a Nagyi, a mama édesanyja, aki szintén velük lakott a négyszobás összkomfortban. Elnehezült járású, koros asszony, aki igyekezett minél kevesebb gondot okozni, ha már befogadták.
A Papa leültetett, itallal kínált, és kérdezősködni kezdett, olyan rutinnal, hogy öt percen belül többoldalas elemzést írhatott volna rólam, érintve lakáskörülményeimet, jövedelmemet, a jövőre vonatkozó terveimet. A Mama kimérten, választékosan fogalmazott mondatai próbálták tudtomra adni, hogy előkelő környezetbe csöppentem. A Nagyi meg hordta be a konyhából az aprósüteményt. Azért néhány elejtett mondatából kiderült, hogy másik gyermeke Kanadában él, akit ő már néhányszor meg is látogatott. Itt hallottam először Abbotsfordról. Irigykedve ízlelgettem az előkelő hangzású városnevet, álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer majd eljutok oda és nem találok benne semmi rendkívülit, sőt, vállrándítással veszem tudomásul, ha oda készülünk.
A Papáról kiderült, hogy nem véletlenül olyan rutinos kérdező. A felszabadulás után néhány évig a rendőrség állományában volt, nyomozói minőségben. De nemigen lelkesítette az aprólékos detektív munka, így hátat fordított a testületnek és maszek lett. Akkor éppen vásárokra járt, kötött holmikat árult. Elég jól jövedelmezett az átállás, mert más nem is dolgozott a családban.
Az én bemutatkozásom felemásra sikeredett. A szülőknek imponált, hogy nem valami taknyos siheder kísérgeti a lányukat, azt is elégedetten hallották, hogy szépen boldogulok a könnyűiparban, viszont sokat rontott az összképen, hogy a szüleimnél laktam. Ráadásul, nem is valami fényes körülmények között. De a hetvenes évek elején nagyon sok honfitársam járt hasonló cipőben. Sok-sok meglett, családos ember sem dicsekedhetett önálló lakással. A lóhalálában épülő lakótelepek hivatottak enyhíteni az őrületes lakáshiányt.
Bejáratos lettem a Horváth családhoz. Ámulva láttam, hogy Angyalka milyen laza, közvetlen viszonyban van az édesapjával. Nálunk odahaza más volt a helyzet. Apám nagyon értett hozzá, hogy mindig meg legyen köztünk a távolság és ne is próbáljak bizalmaskodni. Angyalka meg néha odaszólt az apjának:
‒ Idefigyelj Horvicsek, akkor megyünk fagyizni délután?!
A Papa nevetve bólintott igent. A Mama viszont tovább játszotta a kifinomult úri hölgy szerepét. Tekervényes mondatait gyakran a saját kérdése szakította félbe:
‒ Nem tudom, érted-e?
Nem várt rá választ. Jött a folytatás, az újabb kimért fejtegetés valami hétköznapi témában.
Hatalmas vasárnapi ebédeket rendeztek. Ilyenkor a Nagyi szobájában kitágult az összecsukható ebédlő asztal, hogy helyet adjon a többfogásos finomságoknak.
Mi egyre többet voltunk együtt. Aztán elkönyörögtem egy délutánra barátom kéglijét. Angyalka engedelmesen ölelt a lépcsőházban, tudta mire készülünk, izgatott volt és kíváncsi. Egy tiszta, csendes kis lakásban borultunk össze, a redőny résein átszűrődő nap vöröses fénnyel vont be minket. Legszívesebben örökre abban a szobában maradtam volna.
A család újabb vállalkozásba kezdett. Balatonkenesén a strandon vettek egy kis étkezdét, a nyári szezont ott akarták tölteni. Angyalkára is számítottak a fagylaltos pultnál. El voltam keseredve! Hónapokig külön?! Mi lesz velünk?! Aztán eljött a kezdés napja, az iskola is véget ért, Angyalka valóban elutazott a szüleivel. De nem adtam fel! Minden hét végén motorra ültem és irány a vendéglő. A szülők még hálásak is voltak, legalább volt segítségük a mosogatásnál.
Zárás után miénk volt az este. Kettesben ültünk a homokban, a vizet bámultuk, Angyalka a vállamra hajtotta a fejét, ábrándosan megkérdezte:
‒ Fogunk mi valaha veszekedni?
‒ Igen ‒ krákogtam ‒ szerintem a pénz miatt...
A próféta szólt belőlem! Akkor már egyértelmű volt, hogy fantasztikus jövedelmet hoz az a kis étkezde. A Papa már terjeszkedési ötletekkel hozakodott elő, én meg topogtam a könnyűiparban.
De mindig élhetetlen voltam. Amikor az egyik legjobb barátom bejelentette, hogy otthagyja az esztergályos szakmáját, eljön a Bányagépgyárból, és elmegy szertárosnak a Dózsába, a rosszullét kerülgetett. Hogy lehet otthagyni a gyáripart, a munkásosztály büszkeségét, azért, hogy focicsukákat pucoljon az ember?! Hiszen a munkásoké a jövő, olyan szépen éneklik ezt abban az indulóban, megőrült ez a srác, vagy mi?!
Béla szerencsére nem hallgatott rám. Egy ideig pakolászta a szereléseket, aztán megkérdezték, hogy nem akar-e gyúró lenni? Igent mondott. Elkezdte a tanfolyamot, onnan meg átült a főiskolára és ma már szakképzett terapeuta, a sportolók egymásnak adják a címét. Bejárta az egész világot a csapatok mellett, köztiszteletnek örvendő szaktekintély. A Bányagépgyár meg becsukta kapuit, már csak a hatalmas csarnokok emlékeztetnek arra a bizonyos munkásosztályra. Ennyit az én jövőbelátó képességeimről!
Angyalka szülei keményen dolgoztak, ha lelátogattam hétvégeken, ijedten láttam, hogy hetente megviseltebbek és mennyire lefogytak. Esténként, a műszak végén szinte mozdulatlanul ültek a kerti székekben, bénultan a fáradságtól. A Papa innivalóért nyúlt, de félbeszakadt a mozdulata, elbóbiskolt. Nem volt értelme lefeküdnie mert még aznap este el kellett ugrania áruért.
A hét minden napján nyitva, megállás nélkül, amíg a szezon tart! És imádkozni a jó időért!
Engem sosem érdekelt a konyha, főzési tudományom megállt a lágytojásnál, tudtam, nem fogom feladni az állásomat, hogy mellettük dolgozhassak. Az érzékeim azt is megsúgták, hogy nem lenne szerencsés, ha az anyagiak is összekötnének minket.
Mert akkor már szóba került a házasság. Egy nyugodtabb estén, amikor kivételesen mindenki ébren volt, a jövőről beszélgettünk és kijelentettem, hogy feleségül venném Angyalkát. Na nem holnap, hiszen van még egy éve a gimiben, de aztán mindenképpen. Lett nagy ölelkezés és jövőtervezés. Igen jól esett, mert félő volt, hogy esetleg kijelentik, jobb partit szánnak a lányuknak.
A szezon végére olyan szép summa jött össze, hogy változtattak a terveken. Nem erőltették tovább a nyári rohammunkát, inkább zöldséges üzletet nyitottak az újpalotai piacon. Ragyogóan tiszta, frissen festett, tükrökkel felszerelt boltban várták a vásárlókat. A gondosan felpakolt gyümölcshegyek, a glédában felsorakoztatott zöldségek fejedelmi választékot ígértek a vevőknek. A Papa a család Zsigulijával járt ki a Bosnyák téri termelői piacra, ahol esténként mustrálgatta a választékot, leelőlegezte a kívánt árukat, majd pár óra alvás után hajnali négykor elindult, hogy kocsira pakolja a beszerzéseit. Mire nyitott a csarnok és megérkezett a feleség, az almák már kifényesítve ragyogtak a polcokon. A falra szerelt tükrök megkettőzték a gazdag kínálatot. A Mama szolgálta ki a vevőket, a Papa meg elbújt a pult alá, hogy alhasson egy keveset. De ha a Mama úgy látta, hogy a vevők kezdenek sorba állni, már böködte a térdével a férjét:
‒ Béla! Vevő van!
Béla engedelmesen kimászott a pult alól és mosolyogva beállt kiszolgálni. Nem csoda, hogy napjait fél bódulatban töltötte. Alkalmazottról hallani sem akartak, mert kellett a pénz a nagyszabású tervekhez. Egy hatalmas birtok vásárlására készültek Zalában, a Mama szülőfaluja közelében. Én maradtam a gyárban és tudtam, jól döntöttem, mert akkor már világos volt, hogy minden óra amit nem kell a Mamával töltenem, kész nyereség. Mert elképesztő hangulatváltásai voltak. Mesterien tudott veszekedést kreálni a legkisebb apróságból is. Számtalanszor láthattam, ahogy alázza a férjét, aki tűrt és hallgatott, remélve, hogy így hamarabb elül a vihar. Dehogy kívántam én ilyen légkörben dolgozni. Nekem a könnyűipar mellett már ott volt a mozi is másodállásban, ahol gépészként, majd üzemvezetőként dolgoztam. A két munkahely legalább igazolta, hogy nem lustaságból maradok távol az üzlettől.
De a két kereset is kevés volt az önálló lakáshoz.
Angyalka befejezte a gimnáziumot, terveztük az esküvőt, Pontosabban a Mama, mert kijelentette, hogy a Mátyás templomban lesz és kész! Meg a vacsorát, meg a vendégek létszámát, meg úgy általában mindent. Hagytuk. mert ilyesmin nem érdemes civakodni, ez úgyis csak formaság. A lényeg, hogy szeretjük egymást és nagyon jól megvagyunk. És velem is lehet olyan jókat bolondozni, mint a barátnőkkel. Ülünk a buszon, Angyalka kifelé bámul, aztán megbök.
‒ Nézd elírták a cégtáblát!
‒ Mert?
‒ Az van kiírva, hogy Babák lakatos. Pedig helyesen: Babák lakatosa.
Felnyerítünk, aztán én jövök.
‒ Ez is el van írva, nézd! Két r-rel írták, hogy bő ruhák!
‒ Bőrruhák, te hülye te! ‒ oktat gyengéden.
De nemcsak én részesültem ebből a felhőtlen jókedvből. Az ötödik emeleti ablakhoz madzagon lelógatott kosár érkezik a kilencedikről. Szilveszter a kiskamasz várja, hogy palacsintát küldjön fel neki Angyalka, hiszen már olyan jól összebarátkoztak a lépcsőházban. A kosár máskor is megjelenik az ablakban, nevetve pakolászunk, Szilveszter fentről hálálkodik. Legközelebb ő küld kóstolót a mamája sütijéből. Lett volna egyszerűbb módja is az árucserének, de így sokkal izgalmasabb.
Szilveszter nem tűnt el az életünkből. Barátság lett ebből a szokatlan kosarazásból és később is sok vidám órát köszönhettem ennek az érdekes fiatalembernek.
Angyalkát bemutatom a barátaimnak, akik egykettőre befogadják. Hálás hallgatóság és a viccmeséléstől sem riad vissza. Egyik kedvence a szélesszájú béka. Már mutatja is a vicc főszereplőjét. Akár a filmbeli Joker, arcát egy széles vigyor uralja. Ez a béka minden útjába eső állatot kikérdez, hogy mi a neve és mivel táplálkozik, egészen addig, míg eljut a gólyához.
‒ Szervusz, te ki vagy? ‒ kérdi szélesen vigyorogva.
‒ Én vagyok a gólya.
‒ És mit eszel? ‒ még mindig egy elnagyolt grimasszal.
‒ Szélesszájú békát!
‒ Ó, olyan is van?! - kérdezi Angyalka a lehető legkisebbre csücsörített szájjal.
Augusztus elsején esküdtünk és tényleg a Mátyás templomban. Mindketten hófehérben voltunk, gondoltam ez legalább az én választásom. Angyalka az első volt az osztálytársnői közül, mindenki ott sereglett, többen ki is jelentették, hogy korai az ilyesmi. Persze nem a szemünkbe. Igazuk volt!
Angyalkán nem is volt smink, valahogy kimaradt a nagy kapkodásban, de nem is volt rá szükség. Állt mellettem az oltár előtt és úgy éreztem, hogy most valami nagy ajándékot kapok. Egy örökre szóló barátot, havert, játszótársat, partnert, szövetségest, szeretőt, egy másik részt, hogy teljes értékű legyek. Olyan gyönyörű, verőfényes nap volt, meg voltam győződve, hogy ez is egy égi jel, sínen vagyunk, jöhet a boldogság holtomiglan.
A népes vendégseregben Ottó bácsi is jelen volt a duci kanadai feleségével, egyenesen Kanadából, a sokat emlegetett Abbotsfordból. Az asszonyka kezdetben ijedten szemlélte ezt a vad, különleges népséget, de a Mátyás pincében elmúlt minden aggodalma a harmadik fogás után. Azonmód beleszeretett a magyar konyhába, amiről zsírfoltos selyemblúza árulkodott.
Ottó bácsi igazán kitett magáért a nászajándék terén. Kaptunk egy asztali lámpát, az akkor divatos száloptikás csodát, amit nem lehetett használni az eltérő feszültség miatt, én pedig egy Playboy feliratú pólót. De legalább szorgalmasan fényképezett polaroid gépével, lehetőleg úgy, hogy mindenkinek legyen ideje megcsodálni rendkívüli masináját.
A bolgár tengerpartra mentünk nászútra. Nem volt rossz döntés. Csodálatos időnk volt, kellemes szállással, vendégszerető helybéliekkel. És nem kellett sóvárogva nézni a kirakatokat sem. Itt vizsgáztunk abból, hogy milyen is a másik társaságában lenni 24 órán keresztül. Megnyugodva láttam, hogy nyafogás nélkül bírja a többórás városnézéseket a tűző napon és nem akarja felvásárolni az ajándékboltok teljes választékát sem.
Hazatérve elfoglaltuk a kisszobát a szülőknél. A legkisebbet, a bejárattól mindjárt jobbra, remélve, hogy jelenlétem nem bolygatja fel nagyon a család életét. Az első dolog volt, hogy megállapodtunk, mennyit fizessünk a közös kasszába. Eleinte szabódtak, de aztán csak megegyeztünk. Úgy tűnt, nem is bánták, hogy kéznél vagyunk. Angyalka segített a háztartásban, én fuvarokat vállaltam a mindig fáradt após mellett. Gyakran együtt indultunk intézni valamit, reméltem, hogy jól elbeszélgetünk, mi férfiak, de Béla azonnal álomba szenderült, amint helyet foglalt a kocsiban.
A Mama sajnos nem vette észre, hogy a lánya férjhez ment. Úgy dirigált továbbra is, mintha egy kisiskolást fegyelmezne. Ha készültünk valahová, végignézett rajta és kijelentette, hogy így nem mehet el hazulról. Parázs viták voltak ebből, mert Angyalka sem hagyta annyiban, én meg elástam magam, mert a nejem védelmére keltem. Néha azért enyhült a légkör, s elégedetten szemlélték ahogy kitapétázom a lakást. Arra a hullámzó, többszínű, kacskaringós mintára esett a választás, amitől fejfájást kap az ember ha sokáig nézi, bár ami azt illeti, rendkívül divatos volt akkoriban.
A következő vakációnk még nagyobb kalandot ígért. NSZK és Franciaország, vonattal, kettesben, két hétig. Németországban egy ismerőst látogattunk, anyám erdélyi barátnőjét, aki készséggel felajánlotta, hogy lakhatunk az ő kis szállodájában. Nagyon barátságos volt velünk ez a hölgy, még azt is megkérdezte, hogy nem akarunk-e kinn maradni? El sem tudtam volna képzelni, hogy lejelentkezzünk a hatóságoknál menedékjogot kérve, közben meg vár minket a párizsi szállásunk a Diadalívtől egy köpésre.
Mária néni tudomásul vette döntésünket, változatlanul kedves volt velünk. Gyakran együtt reggeliztünk a lakásán. Egyik nap a szalonban bámészkodtam és a sok bekeretezett fénykép között ismerős arcot véltem felfedezni. Mária néni elkapta a pillantásomat és sóhajtva megszólalt:
‒ Ja, az a Szálasi Feri. Szegényt hogy felakasztották...
Mégiscsak jó döntés volt, hogy nem mondtunk le Párizsról!
És valóban, a francia főváros nem okozott csalódást. A Szajna part, az Eiffel torony, a frissen átadott Pompidou központ, a Louvre... mesés kellékek két kíváncsi fiatalnak. Az első metró utazásunk alkalmával elbizonytalanodtam. Te jó ég, hogy fogunk kiigazodni a számtalan járat között?! Hol kell leszállni, hol kell átszállni? Azt se tudom, hogyan kell megkeresni a mi vonalunkat. Angyalka akkor tanújelét adta annak, hogy már önállóan is boldogulna az életben. Elővette azt a puskát, amit indulás előtt a Párizst járt barátnőjével készített és gond nélkül tájékozódott a labirintusban.
Egyik este a Champs-Élysées-en sétálva óriási transzparensre figyeltünk fel. A vásznon egy egész alakos Elvis Presley fotó, alatta a szöveg: Adieu Elvis. Így tudtuk meg, hogy kit gyászol a világ.
Szorongva, az újabb viharoktól félve fejeztük be a vakációt. Én változatlanul a könnyűiparban jeleskedtem, mellette műszak után a mozikban dolgoztam, nem sok időt töltöttem a lakásban, reméltem, hogy kihúzzuk valahogy, míg lesz saját otthonunk. Angyalka egy utazási irodánál dolgozott, nem idegenvezetőként, de így is kapóra jött német nyelvtudása. Menő cég volt ez, a Lánchíd pesti hídfőjénél, az akkor éledező idegenforgalom élcsapatába tartoztak. Még a válogatott vízilabdázó felesége is ott reprezentált más kiválóságok mellett.
Spóroltunk egy önálló lakásra, de le-lecsíptünk a pénzből hol egy erdélyi látogatásra, hol egy NDK-s útra. A motort is leváltottam egy 23 éves Volkswagen bogárra. Próbáltuk kímélni, ha már így benne van a korban. Olyan lett, mint egy családtag. Elnéztük neki azt is, hogy nyelte az olajat kegyetlenül.
Angyalka bejelentette, hogy terhes. Boldogság, izgalom, nagy öröm a szülők részéről is, az após kijelenti, hogy ha fiú lesz, csakis Béla lehet. Szegény gyerek! Balla Béla?! Babits tán örülne neki, de én?! A Mama szerencsére nem forszírozta, hogy az Angyalka ismétlődjön a családban. Ránk maradt a döntés. Az volt az elvünk, hogy a gyermek ne szenvedjen a keresztneve miatt. Az Ágira szavaztunk.
A szülők munkatempója nem enyhült, már ijesztő volt látni az após kialvatlan tekintetét. Az anyós viszont sosem volt fáradt egy kis perpatvarhoz. Menetrendszerűen jöttek a családi viharok. Sokszor a nagymama volt a céltábla, aki azzal próbálta bizonyítani feltétlen engedelmességét, hogy nem ült asztalhoz, a konyhapultnak támaszkodva kanalazta levesét. Ezen aztán megint jót lehetett veszekedni, míg végül asztalhoz parancsolták. Már tudtuk, hogy az esténk nem attól függ, hogy mi hogyan érezzük magunkat, hanem attól, hogy az anyós milyen hangulatban jön haza. Elég volt egy mosatlan tányér, egy asztalon hagyott újság, egy kevés vizet kapott növény, egy égve hagyott asztali lámpa, hogy megállás nélkül hányja szemére a vétkeit a bűnös családtagnak. Őrjítő szívóssággal, megállíthatatlanul.
Már elvállaltam mindenféle helyettesítést a moziban, csak ne legyek otthon. Angyalka is örömmel vette kozmetikus barátnője meghívásait. Még modellnek is beállt és a kisfantázia kikészítés kategóriában az arcát borító színes ábrákkal vett részt a versenyeken. Szép sikert aratott egy csodálatosan megmunkált madárral, amely mintha az arcára szállt volna.
Később egy női magazin kereste meg, hogy fotókat közöljenek róla terhes torna közben. Néhány képen én is ott segédkeztem, a kornak megfelelő szerelésben, A fotókon úgy festek, mintha maga Engelbert Humperdinck ugrott volna be, hogy gyengéden támassza a derekát a térdhajlító kismamának.
Angyalkán sokáig nem is látszott a terhesség, már aggódni kezdtük. De aztán csak elő kellett venni azokat a kismama ruhákat. Csak pár napja léptünk át az 1978-as évbe, mikor a baba úgy döntött, hogy nem vár tovább.
Január negyedikén világra jött Ági. Akkor még nem volt divatban az apás szülés, így az utcai telefonfülkénél tudtam meg, hogy apa lettem. Hiába rohantam a szülőotthonhoz, nem engedett be a fafejű portás, mert nem volt látogatási idő. Este tíz volt, de mégis! Olyan remekül összebalhéztam vele, hogy másnap bemószerolt a főorvosnál. Bántam is én?!
Apa lettem! Koccintottunk a családtagokkal a nagy hírre, az após mosolyogva vette tudomásul, hogy Bélára még várni kell.
A kisbaba ijesztően apró volt. A legkisebb bébi holmi is lötyögött rajta. Félve tartottam a karomban, őszinte riadalommal, egy rossz mozdulat és jaj... Eltelt néhány hét, még rájöttem, szívós kis teremtéssel van dolgunk.
Angyalka napról napra nagyobb élvezettel babázott. Minden újdonság volt, amit az a kicsi produkált. Nagyon élveztük az apró művész minden produkcióját. De a felhők már gyülekeztek.
Rongyosra forgattuk Dr. Spock gyermeknevelési kézikönyvét, de az anyós szerint mindent rosszul csináltunk. A Mama úgy igényelte ezeket a veszekedéseket, mint egy narkós a napi adagját. És ha már elérte, hogy a lánya könnyekre fakadt, hogy a Nagyi a szobájába visszavonulva fohászkodott az éghez, hogy bár csak meghalna már, hogy a férje kezében táncot járt a vizespohár, hogy én a méregtől fuldokoltam a szobánkban, akkor a Mama dolga végezetten a fotelbe huppant és olvasgatni kezdte a Nők Lapját.
Eltelt egy év, megvásárolták a hőn óhajtott telket. A birtokon egy valamikori kúria terpeszkedett, nagyon romos állapotban. Az após felvette a teendői közé az épület rendbehozatalát. Mesterembereket bérelt, szállítókkal egyezkedett, építőanyagokat rendelt. Persze mindenre a Mama mondta az áment.
Ez a tempó két embernek is sok lett volna. Egyik délelőtt Béla összeesett a boltban. A kórházba került, ahol az orvosok komoly küzdelmet folytattak az életéért. Mi a Mamától értesültünk a szomorú hírről:
‒ Apátok infarktust kapott! Úristen, mi lesz velem?!
Vasárnapra engedélyezték a látogatást. Hármasban megyünk, a Nagyi vigyáz majd a kicsire. Idegesen készülődünk, kezemben a kocsi kulccsal terelgetem a családot a lift felé, mikor a Mama ráförmed a lányára:
‒ Te így akarsz a kórházba jönni?!
Angyalka végignéz magán. Egy könnyű kis vajszínű ruha van rajta, állig begombolva. Semmi kihívó, a szoknya a térd alatt végződik.
‒ Miért, mi a baj ezzel?
‒ Hogy mi a baj?! Hogy mi a baj?! Nem a vurstliba készülsz, apád haldoklik, nincs egy tisztességes ruhád, egy rendes sötét, nem hiszem el, hogy nekem kell szólni emiatt... Azonnal öltözz át!
‒ És te?! ‒ vág vissza Angyalka. ‒ A zöld blúz jó mindenhova?!
‒ Ne feleselj! Indulj öltözni! ‒ süvölti a Mama.
‒ Szó sincs róla! ‒ vágok közbe. ‒ Nincs ezzel a ruhával semmi baj! És nem kéne elkésni! Mindjárt kezdődik a látogatási idő.
A Mama látszólag megadja magát, bekászálódik a Zsiguliba, végre elindulunk. Halk morgás jelzi, hogy még nincs vége. A Szentmihályi úton a belső sávban haladok, élénk a forgalom, az útra figyelek, de a szemem sarkából látom a vörösödő fejét. Aztán felsikolt:
‒ Elegem van! Kiszállok! Nem megyek veletek sehova! ‒ és kilöki a kocsi ajtaját hatvan km-es sebességnél. Angyalka hátul sikoltozik, én már csak egy kézzel fogom a volánt, a másikkal próbálom visszatartani a meglóduló testet.
‒ Elég legyen! ‒üvöltöm. ‒ Itt fogunk megdögleni, fejezd be!
Végre lecsillapodik, remegő lábakkal vezethetek tovább. Béla fél-bódultban fekszik a kórházi ágyon. Felőle akár fűszoknyában is lehetne a lánya, azt sem venné észre.
Odahaza napokig csend van, nem is szólunk egymáshoz. Már külön megyünk látogatni a Papát, szerencsére szépen javul. Hamarosan hazaengedik. Folytatja ott, ahol abbahagyta.
Egyre nehezebbek a lakásban töltött órák. Egy-egy összecsapás napokig tartó rosszkedvet eredményez és alig tesszük túl magunkat az egyik sérelmen, már jön a másik. A Papától hiába reméljük, hogy a sarkára álljon. Már nemcsak azért hagyja a feleségét uralkodni, mert papucsnak született, de azért is, mert kímélni akarja az egészségét.
Nagyon vágyunk egy saját otthonra! Otthagyom a kötöttárugyárat meg a mozis másodállásokat, mert a Magyar Televízió felvételt hirdet. A pénz is elég jó. Rendező ugyan nem leszek, de már az is elégtétel, hogy ilyen területen dolgozhatok. Méteres listákkal járom a várost, hogy beszerezzem a forgatáshoz szükséges dolgokat.
Angyalka hű marad a munkahelyéhez. Ekkor már hallok olyan ügyeskedő kollégáiról, akikhez képest az én havi fixem alamizsnának tűnik.
Az otthoni légkör rémes, a kapcsolatunk is megsínyli ezt az idegtépő légkört. Már csak a kis Ágival töltött idő jelenti a felhőtlen boldogságot.
Aztán újabb fordulat. Este van, ki sem mozdulunk a szobánkból, a gyermek már békésen alszik a kiságyban. A Mama csörgeti a konyhában a fiókokat, a kötögetésből állt fel, dugóhúzót keres. Már az egész házban hallani szidalmait, mert itt mindenki trehány, élhetetlen, nemtörődöm, rendetlen, és könnyű a más vérét szívni. Mert egyesek csak élősködni tudnak!
Angyalka kimegy a szobából, mert nem tudja szó nélkül hagyni a nekünk címzett szitkokat. A vita egyre hevesebb és hangosabb, én is kimegyek a szobánkból, hogy visszatereljem a nejemet. Az anyós nekem ugrik és a kezében lévő kötőtűvel végigszánt a nyakamon. Kiserked a vérem, Angyalka döbbenten áll, a szemembe néz és kijelenti:
‒ Gyere, csomagolunk!
A gyerek már sír a kiságyban, a tenyeremmel vérző nyakamat fogom, de ebben az őrületben is tisztán érzem, hogy a feleségem most a legnagyobb dolgot tette értem: kiállt mellettem!
Teledobálunk egy bőröndöt, a gyereket bebugyoláljuk, fogalmunk sincs, hová fogunk menni. Kilépünk a lakásból, az ajtóban visszanézek. A Papa nincs sehol, tán a hálóban bújt meg a vihar elől, a Mama a fotelben újságot lapozgat.
Újpestre tartunk a bátyámhoz. Buszozunk, mert a kocsink megint szervizben. Becsöngetünk hozzájuk, magyarázkodni sem kell, rámutat a szőnyegre, hogy ott elalhatunk. Szerez paplant, meg mindent. Fogalma sincs, hogy mennyi időre jöttünk, de eszébe se jut megkérdezni. Mi sem tudjuk!
Ágika elalszik közöttünk, az éjszaka közepén megébred, ijedten totyog pár lépést. Sóhajtva átölelem.
Másnap kicipelem a kicsit az újpalotai bölcsödébe, onnan átbuszozok Budára, a tévé díszletgyártó üzemébe. Dolgozom, mert kell a pénz, fogalmam sincs, mikor tudok albérletet keresni. A bátyám nyakán csak nem élhetünk!
Délután Angyalka azzal fogad, hogy megoldotta a problémát. A munkahelyén tudomást szereztek a helyzetéről és felajánlották neki, hogy vegyük ki azt a lakást, amit a tulajdonos bérbe akar adni az ő cégükön keresztül. Kis szépséghibája az ügynek, hogy Pestlőrincen van ez a kétszobás. Persze hogy megyünk! Megköszöntük bátyám szívességét és irány a város másik vége.
A lakás nem is rossz! Pár bútor is van benne, egetverő boldogság, hogy szabadok vagyunk, magunkra zárhatjuk az ajtót, nem függ az életünk más hangulatától.
Megkezdődik a napi kuli, a gyerekkel Pestlőrincről ki Újpalotára, onnan meg Budára minden nap. Hazafelé ugyanaz. A buszon nem adják át az ülőhelyet, ácsoroghatok a tömegben, karomon a gyerekkel. Néha annyira kimerült vagyok, hogy hazaérkezés után csak leteszem a kicsit és nagykabátban végigdőlök a szófán. Az autóm még mindig üzemképtelen. Szerencsére összebarátkozom Gáborral, ő kérés nélkül besegít, sokszor együtt visszük Ágit, aztán irány a munkahely. Együtt dolgozunk, elválaszthatatlanok vagyunk, várja a tanácsaimat, hogyan menthetné meg a házasságát. Pont tőlem, akinek a kapcsolata minden, csak nem felhőtlen.
Mert most a legnagyobb gondunk a bizonytalanság. A lakás csak átmeneti megoldás, a bérleti díj viszi a pénzt, sosem lesz egy saját otthonra valónk. Angyalka a kollégákról mesél, akik fű alatti valutaváltással vagyonokat visznek haza, meg az élsportolóról, aki világmárkás cuccokkal halmozza el a feleségét. A főnöke kocsijáról, amiből alig van az országban. Mi meg a bérelt lakásban, hiányos bútorzattal, és egy olyan kocsival, ami többet áll a szerviz udvarán, mint a ház előtt.
Nem járunk szórakozni, mert vannak fontosabb kiadásaink. Pestlőrinc is messze van mindentől. Ha már egyszer a lakásban vagyunk, nincs kedvünk újra bejönni egy színházért a belvárosba. A gyerekvigyázás sincs megoldva.
Marad a tévé meg a játszóterek a környéken.
Aztán Angyalka egy alkalommal bejelenti, hogy a barátnőjével találkozna. Ez női program lesz, viszi a kicsit is, mert annak is van gyereke. A találkozók rendszeressé válnak. Közöttünk meg valahogy kezd elfogyni a levegő. Esténként már nincs mit mondanunk egymásnak. Angyalka lélekben már nincs velem.
Pár hét múlva kiderül, hogy a szüleivel találkozgat, mert kibékült velük a hátam mögött. Visszavárják. Őt, a gyerekkel. Nem lep meg a hír. Éreztem az utóbbi időben, hogy nem lesz ereje folytatni az életünket. De azt is tudtam, hogy soha nem fogok megalázkodni, és visszakönyörögni magam hozzájuk. Még hat évet sem voltunk együtt, de ennyi idő elég volt a változáshoz. A felelőtlen, játékos kamaszlány, a jövőjét féltő, az érzelmei helyett az eszére hallgató nővé vált.
Aztán feltűnt valaki Angyalka mellett, egy kolléga, aki csak megerősítette, hogy most már a pénz játssza a főszerepet a döntésekben.
Nekünk maradt a válás, a keserű harc a gyerekért. A bírónő, az ügyet megismerve nekem ítélte a gyereket. Közben úgy tűnt, hogy a lakáskérdésem is megoldódik. Édesanyám kiülte a kerületi tanácsnál, hogy fogadja őt a polgármester, aki végül is megszánt és felajánlott egy újpesti lakást. Már mehettem a bíróságra a hírrel, hogy lesz hol laknom a gyerekkel. De a nejem ügyvédje elém állt és elmondta a család ajánlatát: ha az anyjánál hagyom a gyereket, akkor én diktálhatom a láthatás feltételeit, a nyári szabadságot és mindent, ami eszembe jut. Ha nem, akkor gondoskodnak róla, hogy az anya eltűnjön a gyerekkel és nem is láthatom. A pénz és a kapcsolatok, minden az ő oldalukra billen. Mert van az a pénz... Mérlegelnem kellett. A lányom jövője a Rózsadombon, vagy az újpesti szükséglakásban. Megpróbáltam a kicsi érdekeit nézni.
Elváltunk. Angyalka újra férjhez ment és megszerezte magának a hőn áhított anyagi biztonságot. Nem mellesleg, fejedelmi körülményeket biztosított Áginak is. Én meg nyakamba vettem a világot Ritával, akivel azóta is együtt...
Aztán sorra távoztak életünk szereplői. A Nagyi, a Papa - túl korán, mindössze hatvan évesen, - majd a Mama, Ottó bácsi és a többiek. Az én szüleim is már odaát vannak.
Angyalka második házassága jóval tartósabbnak bizonyult. De aztán elváltak, amikor az a kapcsolat is döcögni kezdett.
A harmadik már nem a gondokról szólt. A nyugalmat, a csendes boldogságot zúzta össze a gyilkos kór.
Ez a betegség... A halállal viaskodók öt állomása a tagadástól a belenyugvásig... Az élet befejezése korán, igazságtalanul, nem érdemelt szenvedéssel.
És Ági küzdelme ezzel a veszteséggel. Az unokák vigasztalása, az idei közös nyaralás semmivé foszlása, a gyász, a hiányérzet, a könnyek...
És az emlékezés nekünk, akiknek sorsa találkozott Angyalka életével.
2020
Május nyolcadikán halt meg. 64 évet élt. A rák ölte meg. Ez az ostoba, mohó, telhetetlen szörnyeteg, ami úgy rombol mindent maga körül, hogy a végén ő is belepusztul. Aljas, kisstílű, gonosz betegség, méltatlan ellenfele egy fiatalos, elegáns, művelt asszonynak.
Az első feleségem anyakönyv szerinti neve Angyalka, amit mindig szégyellt. Már az általánosban próbált ezen segíteni, egyszer Angyalt írt a füzetére, amiért viszont intőt kapott. A tanító néni alaposan megfeddte ezért az önkéntes névváltoztatásért.
A munkahelyén már Angélaként mutatkozott be, hogy elejét vegye a viccelődésnek. Pedig az a keresztnév nem volt alaptalan.
17 éves volt, amikor először találkoztunk. A barátnőjéhez járogattam fel, egy melankóliára hajlamos fekete hajú lányhoz, akivel szinte csak a véletlen sodort össze. Néha együtt mentünk valami zenés buliba, ahol remélte, hogy összefuthat volt szerelmével, akivel épp fasírtban voltak. A Majakovszkij utcában lakott, Carolnak hívták, ezt a prózaibb Karolából hozta össze a jobb hangzás kedvéért. A körfolyosós ház egyik lakásának ajtaján kopogtam és az igenlő válasz után benyitottam a konyhába. Angyalkát láttam meg először. Egy vasalódeszka mögött állt, szőke, göndör haja a vállára omlott, magas volt, karcsú, valamiféle légies tisztaság lengte körül. Dermedten néztem az üde arcot, a mosolygó szempárt, az egész rendkívüli jelenséget, amely magán viselte az ifjúság minden ajándékát. A két barátnőnek igen jó kedve volt, a gimnáziumi dolgokon viccelődtek, fájdalmasan messzinek tűnt nekem már az a világ, 25 éves voltam akkor. Angyalka elemében volt, sokat nevettünk, aztán egyszer csak megkérdezte, hogy ismerem-e a tojástörést. Nemet intettem, akkor hozzám lépett, öklét a fejem fölé tette, rácsapott a másik kezével, majd kezdte szétnyitni az ujjait a hajamat súrolva, esküszöm, tényleg olyan volt, mintha egy tojás leve csorgott volna le a fejemen. A mutatványt nagy nevetéssel jutalmaztuk. Aztán egy kedveskedő mozdulattal igazított egyet a hajamon. El voltam veszve!
Aznap már hazakísértem. Carol bíztatott, hogy jól fog jönni a barátnőjének a társaság. Újpalotára buszoztunk ki, volt időnk beszélgetni. Carolról még annyit, hogy összekerült a volt szerelmével, aztán mégsem működött a dolog. Évekkel később végképp eluralkodott rajta a depresszió. Számtalan gyógyszeres öngyilkosságot kísérelt meg, míg egyszer későn érkezett a segítség. Még harminc sem volt...
Járni kezdtem Angyalkával. Ez nem is volt egyszerű. Telefonunk nem volt, így gondosan meg kellett beszélni minden következő találkozót a búcsúzáskor. És remélni, hogy nem jön közbe semmi, mert értesíteni sem tudtuk egymást a változásról. Az iskola miatt a hétvégekre maradtak a randik. Angyalka jókedvű, vicces és kissé gyerekes volt, ami 17 évesen nem számít bűnnek. Ártalmatlan találkozók voltak ezek, a nyílt utcán, mozikban, presszókban, parkokban, mindig mások jelenlétében. A Páskomliget utcai lakásuk lépcsőháza előtt szenvedélyes öleléssel búcsúztunk, mintha legalábbis a frontra készülnék. Pár hete jártunk csupán, egyik este egymást ölelve andalogtunk a bejárat felé, amikor leszólt egy barátságos hang az ötödikről:
‒ Gyertek fel!
Bemutatkoztam a szülőknek. A Papa egy ötvenes, mosolygó férfi, hajvonala, telt arca, szemállása Benny Hill vonásaiban köszönt vissza. A Mama magas, szikár, tekintélyt parancsoló asszony, azonnal sejteni lehetett, hogy itt ő hordja a nadrágot. És a Nagyi, a mama édesanyja, aki szintén velük lakott a négyszobás összkomfortban. Elnehezült járású, koros asszony, aki igyekezett minél kevesebb gondot okozni, ha már befogadták.
A Papa leültetett, itallal kínált, és kérdezősködni kezdett, olyan rutinnal, hogy öt percen belül többoldalas elemzést írhatott volna rólam, érintve lakáskörülményeimet, jövedelmemet, a jövőre vonatkozó terveimet. A Mama kimérten, választékosan fogalmazott mondatai próbálták tudtomra adni, hogy előkelő környezetbe csöppentem. A Nagyi meg hordta be a konyhából az aprósüteményt. Azért néhány elejtett mondatából kiderült, hogy másik gyermeke Kanadában él, akit ő már néhányszor meg is látogatott. Itt hallottam először Abbotsfordról. Irigykedve ízlelgettem az előkelő hangzású városnevet, álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer majd eljutok oda és nem találok benne semmi rendkívülit, sőt, vállrándítással veszem tudomásul, ha oda készülünk.
A Papáról kiderült, hogy nem véletlenül olyan rutinos kérdező. A felszabadulás után néhány évig a rendőrség állományában volt, nyomozói minőségben. De nemigen lelkesítette az aprólékos detektív munka, így hátat fordított a testületnek és maszek lett. Akkor éppen vásárokra járt, kötött holmikat árult. Elég jól jövedelmezett az átállás, mert más nem is dolgozott a családban.
Az én bemutatkozásom felemásra sikeredett. A szülőknek imponált, hogy nem valami taknyos siheder kísérgeti a lányukat, azt is elégedetten hallották, hogy szépen boldogulok a könnyűiparban, viszont sokat rontott az összképen, hogy a szüleimnél laktam. Ráadásul, nem is valami fényes körülmények között. De a hetvenes évek elején nagyon sok honfitársam járt hasonló cipőben. Sok-sok meglett, családos ember sem dicsekedhetett önálló lakással. A lóhalálában épülő lakótelepek hivatottak enyhíteni az őrületes lakáshiányt.
Bejáratos lettem a Horváth családhoz. Ámulva láttam, hogy Angyalka milyen laza, közvetlen viszonyban van az édesapjával. Nálunk odahaza más volt a helyzet. Apám nagyon értett hozzá, hogy mindig meg legyen köztünk a távolság és ne is próbáljak bizalmaskodni. Angyalka meg néha odaszólt az apjának:
‒ Idefigyelj Horvicsek, akkor megyünk fagyizni délután?!
A Papa nevetve bólintott igent. A Mama viszont tovább játszotta a kifinomult úri hölgy szerepét. Tekervényes mondatait gyakran a saját kérdése szakította félbe:
‒ Nem tudom, érted-e?
Nem várt rá választ. Jött a folytatás, az újabb kimért fejtegetés valami hétköznapi témában.
Hatalmas vasárnapi ebédeket rendeztek. Ilyenkor a Nagyi szobájában kitágult az összecsukható ebédlő asztal, hogy helyet adjon a többfogásos finomságoknak.
Mi egyre többet voltunk együtt. Aztán elkönyörögtem egy délutánra barátom kéglijét. Angyalka engedelmesen ölelt a lépcsőházban, tudta mire készülünk, izgatott volt és kíváncsi. Egy tiszta, csendes kis lakásban borultunk össze, a redőny résein átszűrődő nap vöröses fénnyel vont be minket. Legszívesebben örökre abban a szobában maradtam volna.
A család újabb vállalkozásba kezdett. Balatonkenesén a strandon vettek egy kis étkezdét, a nyári szezont ott akarták tölteni. Angyalkára is számítottak a fagylaltos pultnál. El voltam keseredve! Hónapokig külön?! Mi lesz velünk?! Aztán eljött a kezdés napja, az iskola is véget ért, Angyalka valóban elutazott a szüleivel. De nem adtam fel! Minden hét végén motorra ültem és irány a vendéglő. A szülők még hálásak is voltak, legalább volt segítségük a mosogatásnál.
Zárás után miénk volt az este. Kettesben ültünk a homokban, a vizet bámultuk, Angyalka a vállamra hajtotta a fejét, ábrándosan megkérdezte:
‒ Fogunk mi valaha veszekedni?
‒ Igen ‒ krákogtam ‒ szerintem a pénz miatt...
A próféta szólt belőlem! Akkor már egyértelmű volt, hogy fantasztikus jövedelmet hoz az a kis étkezde. A Papa már terjeszkedési ötletekkel hozakodott elő, én meg topogtam a könnyűiparban.
De mindig élhetetlen voltam. Amikor az egyik legjobb barátom bejelentette, hogy otthagyja az esztergályos szakmáját, eljön a Bányagépgyárból, és elmegy szertárosnak a Dózsába, a rosszullét kerülgetett. Hogy lehet otthagyni a gyáripart, a munkásosztály büszkeségét, azért, hogy focicsukákat pucoljon az ember?! Hiszen a munkásoké a jövő, olyan szépen éneklik ezt abban az indulóban, megőrült ez a srác, vagy mi?!
Béla szerencsére nem hallgatott rám. Egy ideig pakolászta a szereléseket, aztán megkérdezték, hogy nem akar-e gyúró lenni? Igent mondott. Elkezdte a tanfolyamot, onnan meg átült a főiskolára és ma már szakképzett terapeuta, a sportolók egymásnak adják a címét. Bejárta az egész világot a csapatok mellett, köztiszteletnek örvendő szaktekintély. A Bányagépgyár meg becsukta kapuit, már csak a hatalmas csarnokok emlékeztetnek arra a bizonyos munkásosztályra. Ennyit az én jövőbelátó képességeimről!
Angyalka szülei keményen dolgoztak, ha lelátogattam hétvégeken, ijedten láttam, hogy hetente megviseltebbek és mennyire lefogytak. Esténként, a műszak végén szinte mozdulatlanul ültek a kerti székekben, bénultan a fáradságtól. A Papa innivalóért nyúlt, de félbeszakadt a mozdulata, elbóbiskolt. Nem volt értelme lefeküdnie mert még aznap este el kellett ugrania áruért.
A hét minden napján nyitva, megállás nélkül, amíg a szezon tart! És imádkozni a jó időért!
Engem sosem érdekelt a konyha, főzési tudományom megállt a lágytojásnál, tudtam, nem fogom feladni az állásomat, hogy mellettük dolgozhassak. Az érzékeim azt is megsúgták, hogy nem lenne szerencsés, ha az anyagiak is összekötnének minket.
Mert akkor már szóba került a házasság. Egy nyugodtabb estén, amikor kivételesen mindenki ébren volt, a jövőről beszélgettünk és kijelentettem, hogy feleségül venném Angyalkát. Na nem holnap, hiszen van még egy éve a gimiben, de aztán mindenképpen. Lett nagy ölelkezés és jövőtervezés. Igen jól esett, mert félő volt, hogy esetleg kijelentik, jobb partit szánnak a lányuknak.
A szezon végére olyan szép summa jött össze, hogy változtattak a terveken. Nem erőltették tovább a nyári rohammunkát, inkább zöldséges üzletet nyitottak az újpalotai piacon. Ragyogóan tiszta, frissen festett, tükrökkel felszerelt boltban várták a vásárlókat. A gondosan felpakolt gyümölcshegyek, a glédában felsorakoztatott zöldségek fejedelmi választékot ígértek a vevőknek. A Papa a család Zsigulijával járt ki a Bosnyák téri termelői piacra, ahol esténként mustrálgatta a választékot, leelőlegezte a kívánt árukat, majd pár óra alvás után hajnali négykor elindult, hogy kocsira pakolja a beszerzéseit. Mire nyitott a csarnok és megérkezett a feleség, az almák már kifényesítve ragyogtak a polcokon. A falra szerelt tükrök megkettőzték a gazdag kínálatot. A Mama szolgálta ki a vevőket, a Papa meg elbújt a pult alá, hogy alhasson egy keveset. De ha a Mama úgy látta, hogy a vevők kezdenek sorba állni, már böködte a térdével a férjét:
‒ Béla! Vevő van!
Béla engedelmesen kimászott a pult alól és mosolyogva beállt kiszolgálni. Nem csoda, hogy napjait fél bódulatban töltötte. Alkalmazottról hallani sem akartak, mert kellett a pénz a nagyszabású tervekhez. Egy hatalmas birtok vásárlására készültek Zalában, a Mama szülőfaluja közelében. Én maradtam a gyárban és tudtam, jól döntöttem, mert akkor már világos volt, hogy minden óra amit nem kell a Mamával töltenem, kész nyereség. Mert elképesztő hangulatváltásai voltak. Mesterien tudott veszekedést kreálni a legkisebb apróságból is. Számtalanszor láthattam, ahogy alázza a férjét, aki tűrt és hallgatott, remélve, hogy így hamarabb elül a vihar. Dehogy kívántam én ilyen légkörben dolgozni. Nekem a könnyűipar mellett már ott volt a mozi is másodállásban, ahol gépészként, majd üzemvezetőként dolgoztam. A két munkahely legalább igazolta, hogy nem lustaságból maradok távol az üzlettől.
De a két kereset is kevés volt az önálló lakáshoz.
Angyalka befejezte a gimnáziumot, terveztük az esküvőt, Pontosabban a Mama, mert kijelentette, hogy a Mátyás templomban lesz és kész! Meg a vacsorát, meg a vendégek létszámát, meg úgy általában mindent. Hagytuk. mert ilyesmin nem érdemes civakodni, ez úgyis csak formaság. A lényeg, hogy szeretjük egymást és nagyon jól megvagyunk. És velem is lehet olyan jókat bolondozni, mint a barátnőkkel. Ülünk a buszon, Angyalka kifelé bámul, aztán megbök.
‒ Nézd elírták a cégtáblát!
‒ Mert?
‒ Az van kiírva, hogy Babák lakatos. Pedig helyesen: Babák lakatosa.
Felnyerítünk, aztán én jövök.
‒ Ez is el van írva, nézd! Két r-rel írták, hogy bő ruhák!
‒ Bőrruhák, te hülye te! ‒ oktat gyengéden.
De nemcsak én részesültem ebből a felhőtlen jókedvből. Az ötödik emeleti ablakhoz madzagon lelógatott kosár érkezik a kilencedikről. Szilveszter a kiskamasz várja, hogy palacsintát küldjön fel neki Angyalka, hiszen már olyan jól összebarátkoztak a lépcsőházban. A kosár máskor is megjelenik az ablakban, nevetve pakolászunk, Szilveszter fentről hálálkodik. Legközelebb ő küld kóstolót a mamája sütijéből. Lett volna egyszerűbb módja is az árucserének, de így sokkal izgalmasabb.
Szilveszter nem tűnt el az életünkből. Barátság lett ebből a szokatlan kosarazásból és később is sok vidám órát köszönhettem ennek az érdekes fiatalembernek.
Angyalkát bemutatom a barátaimnak, akik egykettőre befogadják. Hálás hallgatóság és a viccmeséléstől sem riad vissza. Egyik kedvence a szélesszájú béka. Már mutatja is a vicc főszereplőjét. Akár a filmbeli Joker, arcát egy széles vigyor uralja. Ez a béka minden útjába eső állatot kikérdez, hogy mi a neve és mivel táplálkozik, egészen addig, míg eljut a gólyához.
‒ Szervusz, te ki vagy? ‒ kérdi szélesen vigyorogva.
‒ Én vagyok a gólya.
‒ És mit eszel? ‒ még mindig egy elnagyolt grimasszal.
‒ Szélesszájú békát!
‒ Ó, olyan is van?! - kérdezi Angyalka a lehető legkisebbre csücsörített szájjal.
Augusztus elsején esküdtünk és tényleg a Mátyás templomban. Mindketten hófehérben voltunk, gondoltam ez legalább az én választásom. Angyalka az első volt az osztálytársnői közül, mindenki ott sereglett, többen ki is jelentették, hogy korai az ilyesmi. Persze nem a szemünkbe. Igazuk volt!
Angyalkán nem is volt smink, valahogy kimaradt a nagy kapkodásban, de nem is volt rá szükség. Állt mellettem az oltár előtt és úgy éreztem, hogy most valami nagy ajándékot kapok. Egy örökre szóló barátot, havert, játszótársat, partnert, szövetségest, szeretőt, egy másik részt, hogy teljes értékű legyek. Olyan gyönyörű, verőfényes nap volt, meg voltam győződve, hogy ez is egy égi jel, sínen vagyunk, jöhet a boldogság holtomiglan.
A népes vendégseregben Ottó bácsi is jelen volt a duci kanadai feleségével, egyenesen Kanadából, a sokat emlegetett Abbotsfordból. Az asszonyka kezdetben ijedten szemlélte ezt a vad, különleges népséget, de a Mátyás pincében elmúlt minden aggodalma a harmadik fogás után. Azonmód beleszeretett a magyar konyhába, amiről zsírfoltos selyemblúza árulkodott.
Ottó bácsi igazán kitett magáért a nászajándék terén. Kaptunk egy asztali lámpát, az akkor divatos száloptikás csodát, amit nem lehetett használni az eltérő feszültség miatt, én pedig egy Playboy feliratú pólót. De legalább szorgalmasan fényképezett polaroid gépével, lehetőleg úgy, hogy mindenkinek legyen ideje megcsodálni rendkívüli masináját.
A bolgár tengerpartra mentünk nászútra. Nem volt rossz döntés. Csodálatos időnk volt, kellemes szállással, vendégszerető helybéliekkel. És nem kellett sóvárogva nézni a kirakatokat sem. Itt vizsgáztunk abból, hogy milyen is a másik társaságában lenni 24 órán keresztül. Megnyugodva láttam, hogy nyafogás nélkül bírja a többórás városnézéseket a tűző napon és nem akarja felvásárolni az ajándékboltok teljes választékát sem.
Hazatérve elfoglaltuk a kisszobát a szülőknél. A legkisebbet, a bejárattól mindjárt jobbra, remélve, hogy jelenlétem nem bolygatja fel nagyon a család életét. Az első dolog volt, hogy megállapodtunk, mennyit fizessünk a közös kasszába. Eleinte szabódtak, de aztán csak megegyeztünk. Úgy tűnt, nem is bánták, hogy kéznél vagyunk. Angyalka segített a háztartásban, én fuvarokat vállaltam a mindig fáradt após mellett. Gyakran együtt indultunk intézni valamit, reméltem, hogy jól elbeszélgetünk, mi férfiak, de Béla azonnal álomba szenderült, amint helyet foglalt a kocsiban.
A Mama sajnos nem vette észre, hogy a lánya férjhez ment. Úgy dirigált továbbra is, mintha egy kisiskolást fegyelmezne. Ha készültünk valahová, végignézett rajta és kijelentette, hogy így nem mehet el hazulról. Parázs viták voltak ebből, mert Angyalka sem hagyta annyiban, én meg elástam magam, mert a nejem védelmére keltem. Néha azért enyhült a légkör, s elégedetten szemlélték ahogy kitapétázom a lakást. Arra a hullámzó, többszínű, kacskaringós mintára esett a választás, amitől fejfájást kap az ember ha sokáig nézi, bár ami azt illeti, rendkívül divatos volt akkoriban.
A következő vakációnk még nagyobb kalandot ígért. NSZK és Franciaország, vonattal, kettesben, két hétig. Németországban egy ismerőst látogattunk, anyám erdélyi barátnőjét, aki készséggel felajánlotta, hogy lakhatunk az ő kis szállodájában. Nagyon barátságos volt velünk ez a hölgy, még azt is megkérdezte, hogy nem akarunk-e kinn maradni? El sem tudtam volna képzelni, hogy lejelentkezzünk a hatóságoknál menedékjogot kérve, közben meg vár minket a párizsi szállásunk a Diadalívtől egy köpésre.
Mária néni tudomásul vette döntésünket, változatlanul kedves volt velünk. Gyakran együtt reggeliztünk a lakásán. Egyik nap a szalonban bámészkodtam és a sok bekeretezett fénykép között ismerős arcot véltem felfedezni. Mária néni elkapta a pillantásomat és sóhajtva megszólalt:
‒ Ja, az a Szálasi Feri. Szegényt hogy felakasztották...
Mégiscsak jó döntés volt, hogy nem mondtunk le Párizsról!
És valóban, a francia főváros nem okozott csalódást. A Szajna part, az Eiffel torony, a frissen átadott Pompidou központ, a Louvre... mesés kellékek két kíváncsi fiatalnak. Az első metró utazásunk alkalmával elbizonytalanodtam. Te jó ég, hogy fogunk kiigazodni a számtalan járat között?! Hol kell leszállni, hol kell átszállni? Azt se tudom, hogyan kell megkeresni a mi vonalunkat. Angyalka akkor tanújelét adta annak, hogy már önállóan is boldogulna az életben. Elővette azt a puskát, amit indulás előtt a Párizst járt barátnőjével készített és gond nélkül tájékozódott a labirintusban.
Egyik este a Champs-Élysées-en sétálva óriási transzparensre figyeltünk fel. A vásznon egy egész alakos Elvis Presley fotó, alatta a szöveg: Adieu Elvis. Így tudtuk meg, hogy kit gyászol a világ.
Szorongva, az újabb viharoktól félve fejeztük be a vakációt. Én változatlanul a könnyűiparban jeleskedtem, mellette műszak után a mozikban dolgoztam, nem sok időt töltöttem a lakásban, reméltem, hogy kihúzzuk valahogy, míg lesz saját otthonunk. Angyalka egy utazási irodánál dolgozott, nem idegenvezetőként, de így is kapóra jött német nyelvtudása. Menő cég volt ez, a Lánchíd pesti hídfőjénél, az akkor éledező idegenforgalom élcsapatába tartoztak. Még a válogatott vízilabdázó felesége is ott reprezentált más kiválóságok mellett.
Spóroltunk egy önálló lakásra, de le-lecsíptünk a pénzből hol egy erdélyi látogatásra, hol egy NDK-s útra. A motort is leváltottam egy 23 éves Volkswagen bogárra. Próbáltuk kímélni, ha már így benne van a korban. Olyan lett, mint egy családtag. Elnéztük neki azt is, hogy nyelte az olajat kegyetlenül.
Angyalka bejelentette, hogy terhes. Boldogság, izgalom, nagy öröm a szülők részéről is, az após kijelenti, hogy ha fiú lesz, csakis Béla lehet. Szegény gyerek! Balla Béla?! Babits tán örülne neki, de én?! A Mama szerencsére nem forszírozta, hogy az Angyalka ismétlődjön a családban. Ránk maradt a döntés. Az volt az elvünk, hogy a gyermek ne szenvedjen a keresztneve miatt. Az Ágira szavaztunk.
A szülők munkatempója nem enyhült, már ijesztő volt látni az após kialvatlan tekintetét. Az anyós viszont sosem volt fáradt egy kis perpatvarhoz. Menetrendszerűen jöttek a családi viharok. Sokszor a nagymama volt a céltábla, aki azzal próbálta bizonyítani feltétlen engedelmességét, hogy nem ült asztalhoz, a konyhapultnak támaszkodva kanalazta levesét. Ezen aztán megint jót lehetett veszekedni, míg végül asztalhoz parancsolták. Már tudtuk, hogy az esténk nem attól függ, hogy mi hogyan érezzük magunkat, hanem attól, hogy az anyós milyen hangulatban jön haza. Elég volt egy mosatlan tányér, egy asztalon hagyott újság, egy kevés vizet kapott növény, egy égve hagyott asztali lámpa, hogy megállás nélkül hányja szemére a vétkeit a bűnös családtagnak. Őrjítő szívóssággal, megállíthatatlanul.
Már elvállaltam mindenféle helyettesítést a moziban, csak ne legyek otthon. Angyalka is örömmel vette kozmetikus barátnője meghívásait. Még modellnek is beállt és a kisfantázia kikészítés kategóriában az arcát borító színes ábrákkal vett részt a versenyeken. Szép sikert aratott egy csodálatosan megmunkált madárral, amely mintha az arcára szállt volna.
Később egy női magazin kereste meg, hogy fotókat közöljenek róla terhes torna közben. Néhány képen én is ott segédkeztem, a kornak megfelelő szerelésben, A fotókon úgy festek, mintha maga Engelbert Humperdinck ugrott volna be, hogy gyengéden támassza a derekát a térdhajlító kismamának.
Angyalkán sokáig nem is látszott a terhesség, már aggódni kezdtük. De aztán csak elő kellett venni azokat a kismama ruhákat. Csak pár napja léptünk át az 1978-as évbe, mikor a baba úgy döntött, hogy nem vár tovább.
Január negyedikén világra jött Ági. Akkor még nem volt divatban az apás szülés, így az utcai telefonfülkénél tudtam meg, hogy apa lettem. Hiába rohantam a szülőotthonhoz, nem engedett be a fafejű portás, mert nem volt látogatási idő. Este tíz volt, de mégis! Olyan remekül összebalhéztam vele, hogy másnap bemószerolt a főorvosnál. Bántam is én?!
Apa lettem! Koccintottunk a családtagokkal a nagy hírre, az após mosolyogva vette tudomásul, hogy Bélára még várni kell.
A kisbaba ijesztően apró volt. A legkisebb bébi holmi is lötyögött rajta. Félve tartottam a karomban, őszinte riadalommal, egy rossz mozdulat és jaj... Eltelt néhány hét, még rájöttem, szívós kis teremtéssel van dolgunk.
Angyalka napról napra nagyobb élvezettel babázott. Minden újdonság volt, amit az a kicsi produkált. Nagyon élveztük az apró művész minden produkcióját. De a felhők már gyülekeztek.
Rongyosra forgattuk Dr. Spock gyermeknevelési kézikönyvét, de az anyós szerint mindent rosszul csináltunk. A Mama úgy igényelte ezeket a veszekedéseket, mint egy narkós a napi adagját. És ha már elérte, hogy a lánya könnyekre fakadt, hogy a Nagyi a szobájába visszavonulva fohászkodott az éghez, hogy bár csak meghalna már, hogy a férje kezében táncot járt a vizespohár, hogy én a méregtől fuldokoltam a szobánkban, akkor a Mama dolga végezetten a fotelbe huppant és olvasgatni kezdte a Nők Lapját.
Eltelt egy év, megvásárolták a hőn óhajtott telket. A birtokon egy valamikori kúria terpeszkedett, nagyon romos állapotban. Az após felvette a teendői közé az épület rendbehozatalát. Mesterembereket bérelt, szállítókkal egyezkedett, építőanyagokat rendelt. Persze mindenre a Mama mondta az áment.
Ez a tempó két embernek is sok lett volna. Egyik délelőtt Béla összeesett a boltban. A kórházba került, ahol az orvosok komoly küzdelmet folytattak az életéért. Mi a Mamától értesültünk a szomorú hírről:
‒ Apátok infarktust kapott! Úristen, mi lesz velem?!
Vasárnapra engedélyezték a látogatást. Hármasban megyünk, a Nagyi vigyáz majd a kicsire. Idegesen készülődünk, kezemben a kocsi kulccsal terelgetem a családot a lift felé, mikor a Mama ráförmed a lányára:
‒ Te így akarsz a kórházba jönni?!
Angyalka végignéz magán. Egy könnyű kis vajszínű ruha van rajta, állig begombolva. Semmi kihívó, a szoknya a térd alatt végződik.
‒ Miért, mi a baj ezzel?
‒ Hogy mi a baj?! Hogy mi a baj?! Nem a vurstliba készülsz, apád haldoklik, nincs egy tisztességes ruhád, egy rendes sötét, nem hiszem el, hogy nekem kell szólni emiatt... Azonnal öltözz át!
‒ És te?! ‒ vág vissza Angyalka. ‒ A zöld blúz jó mindenhova?!
‒ Ne feleselj! Indulj öltözni! ‒ süvölti a Mama.
‒ Szó sincs róla! ‒ vágok közbe. ‒ Nincs ezzel a ruhával semmi baj! És nem kéne elkésni! Mindjárt kezdődik a látogatási idő.
A Mama látszólag megadja magát, bekászálódik a Zsiguliba, végre elindulunk. Halk morgás jelzi, hogy még nincs vége. A Szentmihályi úton a belső sávban haladok, élénk a forgalom, az útra figyelek, de a szemem sarkából látom a vörösödő fejét. Aztán felsikolt:
‒ Elegem van! Kiszállok! Nem megyek veletek sehova! ‒ és kilöki a kocsi ajtaját hatvan km-es sebességnél. Angyalka hátul sikoltozik, én már csak egy kézzel fogom a volánt, a másikkal próbálom visszatartani a meglóduló testet.
‒ Elég legyen! ‒üvöltöm. ‒ Itt fogunk megdögleni, fejezd be!
Végre lecsillapodik, remegő lábakkal vezethetek tovább. Béla fél-bódultban fekszik a kórházi ágyon. Felőle akár fűszoknyában is lehetne a lánya, azt sem venné észre.
Odahaza napokig csend van, nem is szólunk egymáshoz. Már külön megyünk látogatni a Papát, szerencsére szépen javul. Hamarosan hazaengedik. Folytatja ott, ahol abbahagyta.
Egyre nehezebbek a lakásban töltött órák. Egy-egy összecsapás napokig tartó rosszkedvet eredményez és alig tesszük túl magunkat az egyik sérelmen, már jön a másik. A Papától hiába reméljük, hogy a sarkára álljon. Már nemcsak azért hagyja a feleségét uralkodni, mert papucsnak született, de azért is, mert kímélni akarja az egészségét.
Nagyon vágyunk egy saját otthonra! Otthagyom a kötöttárugyárat meg a mozis másodállásokat, mert a Magyar Televízió felvételt hirdet. A pénz is elég jó. Rendező ugyan nem leszek, de már az is elégtétel, hogy ilyen területen dolgozhatok. Méteres listákkal járom a várost, hogy beszerezzem a forgatáshoz szükséges dolgokat.
Angyalka hű marad a munkahelyéhez. Ekkor már hallok olyan ügyeskedő kollégáiról, akikhez képest az én havi fixem alamizsnának tűnik.
Az otthoni légkör rémes, a kapcsolatunk is megsínyli ezt az idegtépő légkört. Már csak a kis Ágival töltött idő jelenti a felhőtlen boldogságot.
Aztán újabb fordulat. Este van, ki sem mozdulunk a szobánkból, a gyermek már békésen alszik a kiságyban. A Mama csörgeti a konyhában a fiókokat, a kötögetésből állt fel, dugóhúzót keres. Már az egész házban hallani szidalmait, mert itt mindenki trehány, élhetetlen, nemtörődöm, rendetlen, és könnyű a más vérét szívni. Mert egyesek csak élősködni tudnak!
Angyalka kimegy a szobából, mert nem tudja szó nélkül hagyni a nekünk címzett szitkokat. A vita egyre hevesebb és hangosabb, én is kimegyek a szobánkból, hogy visszatereljem a nejemet. Az anyós nekem ugrik és a kezében lévő kötőtűvel végigszánt a nyakamon. Kiserked a vérem, Angyalka döbbenten áll, a szemembe néz és kijelenti:
‒ Gyere, csomagolunk!
A gyerek már sír a kiságyban, a tenyeremmel vérző nyakamat fogom, de ebben az őrületben is tisztán érzem, hogy a feleségem most a legnagyobb dolgot tette értem: kiállt mellettem!
Teledobálunk egy bőröndöt, a gyereket bebugyoláljuk, fogalmunk sincs, hová fogunk menni. Kilépünk a lakásból, az ajtóban visszanézek. A Papa nincs sehol, tán a hálóban bújt meg a vihar elől, a Mama a fotelben újságot lapozgat.
Újpestre tartunk a bátyámhoz. Buszozunk, mert a kocsink megint szervizben. Becsöngetünk hozzájuk, magyarázkodni sem kell, rámutat a szőnyegre, hogy ott elalhatunk. Szerez paplant, meg mindent. Fogalma sincs, hogy mennyi időre jöttünk, de eszébe se jut megkérdezni. Mi sem tudjuk!
Ágika elalszik közöttünk, az éjszaka közepén megébred, ijedten totyog pár lépést. Sóhajtva átölelem.
Másnap kicipelem a kicsit az újpalotai bölcsödébe, onnan átbuszozok Budára, a tévé díszletgyártó üzemébe. Dolgozom, mert kell a pénz, fogalmam sincs, mikor tudok albérletet keresni. A bátyám nyakán csak nem élhetünk!
Délután Angyalka azzal fogad, hogy megoldotta a problémát. A munkahelyén tudomást szereztek a helyzetéről és felajánlották neki, hogy vegyük ki azt a lakást, amit a tulajdonos bérbe akar adni az ő cégükön keresztül. Kis szépséghibája az ügynek, hogy Pestlőrincen van ez a kétszobás. Persze hogy megyünk! Megköszöntük bátyám szívességét és irány a város másik vége.
A lakás nem is rossz! Pár bútor is van benne, egetverő boldogság, hogy szabadok vagyunk, magunkra zárhatjuk az ajtót, nem függ az életünk más hangulatától.
Megkezdődik a napi kuli, a gyerekkel Pestlőrincről ki Újpalotára, onnan meg Budára minden nap. Hazafelé ugyanaz. A buszon nem adják át az ülőhelyet, ácsoroghatok a tömegben, karomon a gyerekkel. Néha annyira kimerült vagyok, hogy hazaérkezés után csak leteszem a kicsit és nagykabátban végigdőlök a szófán. Az autóm még mindig üzemképtelen. Szerencsére összebarátkozom Gáborral, ő kérés nélkül besegít, sokszor együtt visszük Ágit, aztán irány a munkahely. Együtt dolgozunk, elválaszthatatlanok vagyunk, várja a tanácsaimat, hogyan menthetné meg a házasságát. Pont tőlem, akinek a kapcsolata minden, csak nem felhőtlen.
Mert most a legnagyobb gondunk a bizonytalanság. A lakás csak átmeneti megoldás, a bérleti díj viszi a pénzt, sosem lesz egy saját otthonra valónk. Angyalka a kollégákról mesél, akik fű alatti valutaváltással vagyonokat visznek haza, meg az élsportolóról, aki világmárkás cuccokkal halmozza el a feleségét. A főnöke kocsijáról, amiből alig van az országban. Mi meg a bérelt lakásban, hiányos bútorzattal, és egy olyan kocsival, ami többet áll a szerviz udvarán, mint a ház előtt.
Nem járunk szórakozni, mert vannak fontosabb kiadásaink. Pestlőrinc is messze van mindentől. Ha már egyszer a lakásban vagyunk, nincs kedvünk újra bejönni egy színházért a belvárosba. A gyerekvigyázás sincs megoldva.
Marad a tévé meg a játszóterek a környéken.
Aztán Angyalka egy alkalommal bejelenti, hogy a barátnőjével találkozna. Ez női program lesz, viszi a kicsit is, mert annak is van gyereke. A találkozók rendszeressé válnak. Közöttünk meg valahogy kezd elfogyni a levegő. Esténként már nincs mit mondanunk egymásnak. Angyalka lélekben már nincs velem.
Pár hét múlva kiderül, hogy a szüleivel találkozgat, mert kibékült velük a hátam mögött. Visszavárják. Őt, a gyerekkel. Nem lep meg a hír. Éreztem az utóbbi időben, hogy nem lesz ereje folytatni az életünket. De azt is tudtam, hogy soha nem fogok megalázkodni, és visszakönyörögni magam hozzájuk. Még hat évet sem voltunk együtt, de ennyi idő elég volt a változáshoz. A felelőtlen, játékos kamaszlány, a jövőjét féltő, az érzelmei helyett az eszére hallgató nővé vált.
Aztán feltűnt valaki Angyalka mellett, egy kolléga, aki csak megerősítette, hogy most már a pénz játssza a főszerepet a döntésekben.
Nekünk maradt a válás, a keserű harc a gyerekért. A bírónő, az ügyet megismerve nekem ítélte a gyereket. Közben úgy tűnt, hogy a lakáskérdésem is megoldódik. Édesanyám kiülte a kerületi tanácsnál, hogy fogadja őt a polgármester, aki végül is megszánt és felajánlott egy újpesti lakást. Már mehettem a bíróságra a hírrel, hogy lesz hol laknom a gyerekkel. De a nejem ügyvédje elém állt és elmondta a család ajánlatát: ha az anyjánál hagyom a gyereket, akkor én diktálhatom a láthatás feltételeit, a nyári szabadságot és mindent, ami eszembe jut. Ha nem, akkor gondoskodnak róla, hogy az anya eltűnjön a gyerekkel és nem is láthatom. A pénz és a kapcsolatok, minden az ő oldalukra billen. Mert van az a pénz... Mérlegelnem kellett. A lányom jövője a Rózsadombon, vagy az újpesti szükséglakásban. Megpróbáltam a kicsi érdekeit nézni.
Elváltunk. Angyalka újra férjhez ment és megszerezte magának a hőn áhított anyagi biztonságot. Nem mellesleg, fejedelmi körülményeket biztosított Áginak is. Én meg nyakamba vettem a világot Ritával, akivel azóta is együtt...
Aztán sorra távoztak életünk szereplői. A Nagyi, a Papa - túl korán, mindössze hatvan évesen, - majd a Mama, Ottó bácsi és a többiek. Az én szüleim is már odaát vannak.
Angyalka második házassága jóval tartósabbnak bizonyult. De aztán elváltak, amikor az a kapcsolat is döcögni kezdett.
A harmadik már nem a gondokról szólt. A nyugalmat, a csendes boldogságot zúzta össze a gyilkos kór.
Ez a betegség... A halállal viaskodók öt állomása a tagadástól a belenyugvásig... Az élet befejezése korán, igazságtalanul, nem érdemelt szenvedéssel.
És Ági küzdelme ezzel a veszteséggel. Az unokák vigasztalása, az idei közös nyaralás semmivé foszlása, a gyász, a hiányérzet, a könnyek...
És az emlékezés nekünk, akiknek sorsa találkozott Angyalka életével.
2020