Vírus és virtus
A modern népdalgyűjtés kezdete 1832-re tehető, amikor... na erről igazán badarság lenne írni most, mikor mindenkit a koronavírus foglalkoztat. De lehet csodálni?! Senki emberfiának még nem volt része efféle világméretű vesztegzárban. Eddig a karantén afféle középkori, primitív módinak tűnt, és némi lenézéssel sajnáltuk őseinket, hogy csak ennyire futotta nekik a védekezésből Most meg néptelenné vált utcák, bezárt szórakozóhelyek, kongó repülőterek, kihalt autópályák figyelmeztetnek arra, hogy megint itt tartunk. Ezek a szabad szemmel nem látható, semmi kis szörnyek visszarántottak minket a kiszolgáltatottság korába. Magányosan, vagy szűk családi körben kéne várnunk a járvány végét, azt, hogy újra dolgozhassunk, szórakozhassunk, utazhassunk, vagyis éljünk. Csupa olyan tevékenységtől vagyunk megfosztva, ahol közösségben lehetnénk. Mert hiába szidjuk a csúcsforgalmat, a tömeget, a zsúfoltságot, mégis ezek jelentik az összetartozást. Nézőtereken, lelátókon, strandokon, éttermekben, piacokon, könyvtárakban, bevásárló központokban és másutt egy közös élmény részesei vagyunk, még akkor is, ha olykor ez nyomasztó is tud lenni. Ne szégyelljük, megszoktuk és igényeljük embertársaink közelségét. Móricz Zsigmond ezt nyájérzésnek nevezte. Milyen jó is egy körúti kávéház teraszán sütkérezve társalogni és bámulni a járókelőket. Ezt csinálták vidéki őseink is kicsiben, mikor munka után a ház előtt ücsörögtek a kispadon.
A veszély megfosztott minket a társas élettől, ráadásul elég váratlanul. Mert mi tagadás, erre senki sem számított. Ha pedig valaki időben kongatta volna a vészharangot, csak legyintettünk volna... 1944 decemberében az emberek még karácsonyfáért rohangáltak, két hónap múlva meg már otthonuk sem volt a rommá bombázott városokban. A felkészületlenség nem csak mai és nem csak magyar betegség!
Mit tesz az ember ebben az új helyzetben? Először is vásárol, amíg teheti. Mert működik az ősi ösztön, vagyis a halmozás az ínséges időkre. Más kérdés, hogy sokaknál ez begyűjtési őrületet eredményez. Már tudományosan is vizsgálják, hogy miért vásárolják egyesek eszelősen a vécé papírt, miért ez a fehér guriga vezet a népszerűségi listán. Lássuk csak! Mert a higiéniát szimbolizálja, nem jár le a szavatossága, felhalmozása egyfajta elégtételt jelent, hogy tettünk valamit ebben a különleges helyzetben, stb... a viselkedéskutatók nemsokára ebből a témából fognak doktorálni.
Tehát az egyetlen helyes védekezési mód, ha emberkerülővé válunk. Meg ha mosómedvéket megszégyenítő alapossággal mossuk kezeinket. De ha mégis ki kell menni, akkor a távolságtartás a lényeg. Megérti ezt mindenki? Egy frászt! Telefonos kamerán láthatjuk a dühöngő utast, aki mindenképpen az első ajtón akar leszállni a buszról. Bár ez korábban is a felszállóké volt, de most azért van lezárva, hogy ne köhögjünk a vezető nyakába. De ő nem, ő csakazértis! Fiatal, életerős vadbarom, aki inkább a sofőrrel üvöltözik, mintsem, hogy megtegye azt a pár lépést a középső ajtóig. Szellemi képességeiből még kioktatásra is futja. Egyél fokhagymát, akkor nem kapod el, meg hasonlók... Te jó ég, mi ekkora hülyékkel indulunk harcba a járvány ellen?! Ennek próbálja megmagyarázni valaki, hogy ne sörözgessen mostanában a haverokkal.
Ülünk otthon, várunk, reménykedünk. Nem így a kolozsvári ortodox egyház hívei, akik sorban állnak a pópa előtt, hogy a szabadtéri áldozás során ugyanazt a kanalat kaphassák be, egymás után, hosszú sorokban. A megrökönyödésre vállrándítás a válasz. A mi Urunk megsegít - mondják, és ezzel minden rendben van.
Bízzál Istenben és tartsd szárazon a puskaport! - intette népét Oliver Cromwell. Mert az istenhit szép dolog, de a nagy államfő azt is tudta, hogy a világ materiális dolgait sem szabad figyelmen kívül hagyni. Mert ha nedves a puskapor, akkor az még egy hithű kereszténynél sem fog lángra lobbanni, mondhatnánk, a fegyver az istennek se fog elsülni. Erről a kanál ügyről is illene tudni, hogy a Mindenható nem fog ott állni, hogy minden egyes alkalommal sterilizálja azt az összenyálazott, gusztustalan evőeszközt.
Nézem a tévét, nyelem a sok hazugságot. Egy krumpliorrú zenész arról biztosít, hogy igen jó ez a karantén, mert most legalább sorra újraolvasta kedvenc könyveit. Hűha! A karantén egy hetes, ő meg már túl van a kedvenceken. Hát miket olvasott ez gyerekkorában?! Kifestő könyveket?
A celebek is tudják osztani az észt. Bár jobban örülnék, ha inkább adományokat osztogatnának a rászorulóknak. A Barbie baba fejű és agyú hölgy elmés házi tornagyakorlatokat javasol a kedves nézőknek, míg hatalmas otthonával henceg. Gyanítom, hogy a gyúrópadot, futógépet elég körülményes lesz megvalósítani azoknak a százezreknek, akik szűkös panelekben, apadó pénztárcákkal kénytelenek szembenézni a bezártsággal.
Ez az új helyzet új dolgokra készteti a lakosságot. Egész jól beigazolódott, hogy remekül lehet otthon is dolgozni a komputer segítségével. Rádió és tévé műsorvezetők látják el feladatukat gond nélkül, házi körülmények között. Tán a jövőben sem árt majd erre emlékezni! Na meg arra sem, hogy ha a kollégákkal körkapcsolásos konferenciát tartunk, akkor a bekapcsolt kameránkkal nem tanácsos kisétálni a vécére és onnan folytatni a csevelyt.
Teljes szívemből együtt érzek azokkal, akik a rendkívüli helyzet miatt most elestek az esedékes orvosi és laborvizsgálatoktól, műtétektől. Ez a körülmény is a veszteségeinket fogja növelni. Eszembe jut az a magyar film, melynek hőse az 56-os forradalom idején belehalt egy vakbélgyulladásba, mert a kórházak az utcai harcok sebesültjeinek ellátásával voltak elfoglalva.
Sajnos akármilyen nagy a baj, mindig lesznek olyanok, akik ebből is hasznot akarnak húzni. Szélhámosok próbálnak lakásokba bejutni, fertőtlenítés ürügyén, vaskos díjazásért természetesen. Mások hivatalos szervnek álcázva követelnek pénzt az áldozatoktól, tisztítószereket ígérve. A csalók ellen csak úgy lehetne hatásosan védekezni, ha elrettentően súlyos büntetést szabnának ki rájuk, mégpedig azonnal. A rendkívüli helyzet rendkívüli szigort igényel. Tán a bírói apparátus is dolgozhatna odahaza egy távtárgyalás keretében, és haladéktalanul börtönbe küldhetnék ezeket a gyalázatos férgeket. De az sem ártana, ha kivezényelnék őket fertőtlenítő munkára, ha már úgyis ebben a bizniszben akartak tevékenykedni.
Bejelentették, hogy az olimpia is elmarad. Túl fogjuk élni. Sosem rajongtam a kitenyésztett elit versenyeztetéséért. Gyötrik magukat, harcolnak az ezredmásodpercekért, életre szóló sérüléseket kockáztatnak egy-egy sikeres gyakorlatért. Világrekordokkal, rendkívüli teljesítményekkel próbálják elkápráztatni a tétlen többséget, a tévé előtt tespedő, betegre hízott szurkolóikat.
Na de a nemzeti öntudat! - kérhetik számon egyesek hazafiságomat. Milyen jó is elmorzsolni egy könnycseppet a szemünk sarkában, amikor a himnuszunkat játsszák a győztes tiszteletére. Én inkább akkor szeretném elmorzsolni azt a bizonyos könnycseppet, amikor kiderül, hogy hazánkban minden kisgyereket megtanítottak úszni, és minden iskolában jól felszerelt tornatermek vannak.
És ha már a gyerekek kerültek szóba, a házi oktatás nehézségei tökéletesen igazolják, hogy mennyire nincsenek megbecsülve a tanítók, tanárok. Sem ők, sem a kórházi dolgozók és mindazok, akik most teszik a dolgukat, hogy ne álljon le az ország. Nincsenek nagy álmaim, mindössze azt szeretném, hogy ezeknek a hősöknek a fizetése egyenlő legyen a második vonalbeli focisták fizetésével.
Hogy meddig tart mindez? Ki merné megjósolni?! Nem kezdhetjük vágni a centit, nem tudjuk, mikor lesz vége. És egyre nehezebb lesz a tétlenség. Lassan bánni fogjuk, hogy nem életünket és vérünket kívánja a haza, csupán azt, hogy üljünk otthon a jó időben. Akkor majd nagyon-nagy önfegyelemre lesz szükség. Próbáljunk felkészülni erre.
Én szóltam. Mosom kezeimet.
A modern népdalgyűjtés kezdete 1832-re tehető, amikor... na erről igazán badarság lenne írni most, mikor mindenkit a koronavírus foglalkoztat. De lehet csodálni?! Senki emberfiának még nem volt része efféle világméretű vesztegzárban. Eddig a karantén afféle középkori, primitív módinak tűnt, és némi lenézéssel sajnáltuk őseinket, hogy csak ennyire futotta nekik a védekezésből Most meg néptelenné vált utcák, bezárt szórakozóhelyek, kongó repülőterek, kihalt autópályák figyelmeztetnek arra, hogy megint itt tartunk. Ezek a szabad szemmel nem látható, semmi kis szörnyek visszarántottak minket a kiszolgáltatottság korába. Magányosan, vagy szűk családi körben kéne várnunk a járvány végét, azt, hogy újra dolgozhassunk, szórakozhassunk, utazhassunk, vagyis éljünk. Csupa olyan tevékenységtől vagyunk megfosztva, ahol közösségben lehetnénk. Mert hiába szidjuk a csúcsforgalmat, a tömeget, a zsúfoltságot, mégis ezek jelentik az összetartozást. Nézőtereken, lelátókon, strandokon, éttermekben, piacokon, könyvtárakban, bevásárló központokban és másutt egy közös élmény részesei vagyunk, még akkor is, ha olykor ez nyomasztó is tud lenni. Ne szégyelljük, megszoktuk és igényeljük embertársaink közelségét. Móricz Zsigmond ezt nyájérzésnek nevezte. Milyen jó is egy körúti kávéház teraszán sütkérezve társalogni és bámulni a járókelőket. Ezt csinálták vidéki őseink is kicsiben, mikor munka után a ház előtt ücsörögtek a kispadon.
A veszély megfosztott minket a társas élettől, ráadásul elég váratlanul. Mert mi tagadás, erre senki sem számított. Ha pedig valaki időben kongatta volna a vészharangot, csak legyintettünk volna... 1944 decemberében az emberek még karácsonyfáért rohangáltak, két hónap múlva meg már otthonuk sem volt a rommá bombázott városokban. A felkészületlenség nem csak mai és nem csak magyar betegség!
Mit tesz az ember ebben az új helyzetben? Először is vásárol, amíg teheti. Mert működik az ősi ösztön, vagyis a halmozás az ínséges időkre. Más kérdés, hogy sokaknál ez begyűjtési őrületet eredményez. Már tudományosan is vizsgálják, hogy miért vásárolják egyesek eszelősen a vécé papírt, miért ez a fehér guriga vezet a népszerűségi listán. Lássuk csak! Mert a higiéniát szimbolizálja, nem jár le a szavatossága, felhalmozása egyfajta elégtételt jelent, hogy tettünk valamit ebben a különleges helyzetben, stb... a viselkedéskutatók nemsokára ebből a témából fognak doktorálni.
Tehát az egyetlen helyes védekezési mód, ha emberkerülővé válunk. Meg ha mosómedvéket megszégyenítő alapossággal mossuk kezeinket. De ha mégis ki kell menni, akkor a távolságtartás a lényeg. Megérti ezt mindenki? Egy frászt! Telefonos kamerán láthatjuk a dühöngő utast, aki mindenképpen az első ajtón akar leszállni a buszról. Bár ez korábban is a felszállóké volt, de most azért van lezárva, hogy ne köhögjünk a vezető nyakába. De ő nem, ő csakazértis! Fiatal, életerős vadbarom, aki inkább a sofőrrel üvöltözik, mintsem, hogy megtegye azt a pár lépést a középső ajtóig. Szellemi képességeiből még kioktatásra is futja. Egyél fokhagymát, akkor nem kapod el, meg hasonlók... Te jó ég, mi ekkora hülyékkel indulunk harcba a járvány ellen?! Ennek próbálja megmagyarázni valaki, hogy ne sörözgessen mostanában a haverokkal.
Ülünk otthon, várunk, reménykedünk. Nem így a kolozsvári ortodox egyház hívei, akik sorban állnak a pópa előtt, hogy a szabadtéri áldozás során ugyanazt a kanalat kaphassák be, egymás után, hosszú sorokban. A megrökönyödésre vállrándítás a válasz. A mi Urunk megsegít - mondják, és ezzel minden rendben van.
Bízzál Istenben és tartsd szárazon a puskaport! - intette népét Oliver Cromwell. Mert az istenhit szép dolog, de a nagy államfő azt is tudta, hogy a világ materiális dolgait sem szabad figyelmen kívül hagyni. Mert ha nedves a puskapor, akkor az még egy hithű kereszténynél sem fog lángra lobbanni, mondhatnánk, a fegyver az istennek se fog elsülni. Erről a kanál ügyről is illene tudni, hogy a Mindenható nem fog ott állni, hogy minden egyes alkalommal sterilizálja azt az összenyálazott, gusztustalan evőeszközt.
Nézem a tévét, nyelem a sok hazugságot. Egy krumpliorrú zenész arról biztosít, hogy igen jó ez a karantén, mert most legalább sorra újraolvasta kedvenc könyveit. Hűha! A karantén egy hetes, ő meg már túl van a kedvenceken. Hát miket olvasott ez gyerekkorában?! Kifestő könyveket?
A celebek is tudják osztani az észt. Bár jobban örülnék, ha inkább adományokat osztogatnának a rászorulóknak. A Barbie baba fejű és agyú hölgy elmés házi tornagyakorlatokat javasol a kedves nézőknek, míg hatalmas otthonával henceg. Gyanítom, hogy a gyúrópadot, futógépet elég körülményes lesz megvalósítani azoknak a százezreknek, akik szűkös panelekben, apadó pénztárcákkal kénytelenek szembenézni a bezártsággal.
Ez az új helyzet új dolgokra készteti a lakosságot. Egész jól beigazolódott, hogy remekül lehet otthon is dolgozni a komputer segítségével. Rádió és tévé műsorvezetők látják el feladatukat gond nélkül, házi körülmények között. Tán a jövőben sem árt majd erre emlékezni! Na meg arra sem, hogy ha a kollégákkal körkapcsolásos konferenciát tartunk, akkor a bekapcsolt kameránkkal nem tanácsos kisétálni a vécére és onnan folytatni a csevelyt.
Teljes szívemből együtt érzek azokkal, akik a rendkívüli helyzet miatt most elestek az esedékes orvosi és laborvizsgálatoktól, műtétektől. Ez a körülmény is a veszteségeinket fogja növelni. Eszembe jut az a magyar film, melynek hőse az 56-os forradalom idején belehalt egy vakbélgyulladásba, mert a kórházak az utcai harcok sebesültjeinek ellátásával voltak elfoglalva.
Sajnos akármilyen nagy a baj, mindig lesznek olyanok, akik ebből is hasznot akarnak húzni. Szélhámosok próbálnak lakásokba bejutni, fertőtlenítés ürügyén, vaskos díjazásért természetesen. Mások hivatalos szervnek álcázva követelnek pénzt az áldozatoktól, tisztítószereket ígérve. A csalók ellen csak úgy lehetne hatásosan védekezni, ha elrettentően súlyos büntetést szabnának ki rájuk, mégpedig azonnal. A rendkívüli helyzet rendkívüli szigort igényel. Tán a bírói apparátus is dolgozhatna odahaza egy távtárgyalás keretében, és haladéktalanul börtönbe küldhetnék ezeket a gyalázatos férgeket. De az sem ártana, ha kivezényelnék őket fertőtlenítő munkára, ha már úgyis ebben a bizniszben akartak tevékenykedni.
Bejelentették, hogy az olimpia is elmarad. Túl fogjuk élni. Sosem rajongtam a kitenyésztett elit versenyeztetéséért. Gyötrik magukat, harcolnak az ezredmásodpercekért, életre szóló sérüléseket kockáztatnak egy-egy sikeres gyakorlatért. Világrekordokkal, rendkívüli teljesítményekkel próbálják elkápráztatni a tétlen többséget, a tévé előtt tespedő, betegre hízott szurkolóikat.
Na de a nemzeti öntudat! - kérhetik számon egyesek hazafiságomat. Milyen jó is elmorzsolni egy könnycseppet a szemünk sarkában, amikor a himnuszunkat játsszák a győztes tiszteletére. Én inkább akkor szeretném elmorzsolni azt a bizonyos könnycseppet, amikor kiderül, hogy hazánkban minden kisgyereket megtanítottak úszni, és minden iskolában jól felszerelt tornatermek vannak.
És ha már a gyerekek kerültek szóba, a házi oktatás nehézségei tökéletesen igazolják, hogy mennyire nincsenek megbecsülve a tanítók, tanárok. Sem ők, sem a kórházi dolgozók és mindazok, akik most teszik a dolgukat, hogy ne álljon le az ország. Nincsenek nagy álmaim, mindössze azt szeretném, hogy ezeknek a hősöknek a fizetése egyenlő legyen a második vonalbeli focisták fizetésével.
Hogy meddig tart mindez? Ki merné megjósolni?! Nem kezdhetjük vágni a centit, nem tudjuk, mikor lesz vége. És egyre nehezebb lesz a tétlenség. Lassan bánni fogjuk, hogy nem életünket és vérünket kívánja a haza, csupán azt, hogy üljünk otthon a jó időben. Akkor majd nagyon-nagy önfegyelemre lesz szükség. Próbáljunk felkészülni erre.
Én szóltam. Mosom kezeimet.