Kutyakötelesség
A kényelmes fotelben hátradőlve belefeledkezne egy filmbe, átadná magát az önfeledt szórakozásnak, de mégis tudja, hogy valami nem stimmel. Képtelen teljesen kikapcsolódni, mert nem hagyja nyugodni egy megoldatlan probléma. Gyerekkorában érzett hasonlót, amikor késő estig focizott a haverokkal, de még nem volt kész a másnapi leckéje. István így érez most, az amerikai filmsorozatot nézve. Édesanyja képe tolakszik a tudatába, a mama, aki 83 évesen egyedül él Magyarországon. Ők meg a világ másik végén, Kanadában.
Tudta jól, hogy eddig csak haladékot kapott. De borítékolni lehetett a jelentkező problémát. Mert a mama eddig még megvolt valahogy. Nyafogott ugyan korábban is, de akkor még nem az egészség, hanem a magány volt a legnagyobb problémája. De amíg el tudott sétálni a piacig, meg a postára, addig legyinthettek a gondjaira.
Pár hónapja azonban megváltozott a helyzet. A mama megszédült és elesett a konyhában. Szerencsére nem történt nagyobb baja, de órákig tartott, amíg össze tudta szedni magát annyira, hogy eljusson a telefonig. István tudta, nem lehet tovább halogatni a döntést. Nem élhet az anyja továbbra is egyedül. De nem tűrne meg maga mellett idegent, a rokonok meg mind kihaltak már. A lakás különben sem alkalmas arra, hogy odaköltözzön valaki. De István sem számolhatja fel itteni életét, mert akkor lőttek a nyugdíjának. Semmivé foszlik az öregkori biztonság, ha nem dolgozza le az éveit. A nejével is ez a helyzet. Egy megoldás marad csupán. Ki kell hozatni a mamát.
István nem áltatta magát, tudta jól, hatalmas feladat lesz ez. Ebben a korban megszokni a változást - mintha egy hatalmas öreg fa átültetésére vállalkozna az ember. Épp ezen merengett a tévé előtt, amikor a képernyőn megjelent egy monstrum, és különleges, kúp alakú vaskarmait a földbe vájva, gyökerestől kiemelt egy hatalmas tölgyet. István elmosolyodott. Tehát mindent meg lehet oldani.
Telefonon kezdte puhítgatni a mamát, aki eleinte hallani sem akart erről a kalandról. De egy második rosszullét bebizonyította, hogy nem halogathatja tovább a döntést. István hazarepült és nekilátott felszámolni édesanyja addigi életét. Az öregasszony erőtlenül asszisztálta végig a költözéssel járó hercehurcát. Közönybe süppedve szemlélte a feleslegesnek ítélt holmik zsákba gyömöszölését, de néha megmakacsolta magát. Ilyenkor kiharcolta, hogy a kislábos meg a porcelán macska a bőröndbe kerüljön. István sóhajtva engedelmeskedett a szeszélyeknek, közben áldotta szerencséjét, hogy engedelmes élete párja zokszó nélkül fogadta a hírt az együttélésről. Ági is tudta, jókora lemondás vár rájuk a mama megjelenésével. Elfelejthetik a kajaktúrákat, a mozikat, a kiadós sétákat kettesben.
Összecsomagoltak, de a mama lakása nem került eladásra. Margit nénit megnyugtatta a tudat, hogy nincs minden felszámolva, és István sem ellenkezett. Arra gondolt, tán jó lesz ez a kis otthon, majd ha a mama lehunyja a szemét. Hazalátogatáskor lesz hol lakni. Ez nem számítás! Ez az élet rendje.
Az öregasszony egy friss tavaszi napon érkezett Kanadába. Örömmel nyugtázták, hogy viszonylag jól viselte a hosszú repülőutat. Szerény otthona után alig tudott betelni a lakás méreteivel. Elégedetten vette birtokba a derekas méretű hálószobát. Itt minden a mama kényelmét szolgálta. A széles heverő, a puha fotel az ablaknál és a polcokon sorakozó rengeteg magyar könyv. Istvánnak még egy meglepetése volt. Formás lapostévé szemezett a fekvőhellyel, alatta egy doboz, István rögtön be is kapcsolta, hogy a mama láthassa, hogyan úsznak a képernyőre a magyar tévé csatornái.
Margit néni meg is hatódott egy kicsit. Igaz, hogy minden olyan idegen, de itt van a fiatalok védőszárnyai alatt és ez a legfontosabb!
A házaspár csak néhány napot tudott városnézésre szánni a mamával, aztán mentek vissza dolgozni. Margit néni egyedül maradt a hatalmas lakásban. A fia gondosan megmutogatta neki, hogy milyen egyszerű használni a mágneskártyát, ha le akar menni az uszodába, vagy ki a zárt kertbe. Margit néni azonban még nem érzett magában annyi bátorságot, hogy elhagyja a lakást. Az ablak előtt állva szűkülő szemmel mustrálgatta a nagy idegenséget, a látóhatár szélén kanyargó ismeretlen folyó hideg szürkeségét.
Mászkált a lakásban tétlenül. A könyvek sem tudták lekötni a figyelmét. Fáradt szemével nem akarta újra elővenni azokat a regényeket, amiket már olvasott, az ismeretlenek meg nem váltottak ki belőle érdeklődést. Nem tudott már belefeledkezni idegen sorsokba.
A tévében a sok magyar adó sem nyújtott elégtételt. Idegenkedve szemlélte a műsort. De hiszen ehhez már nincs köze! Távoli és érdektelen lett a sok hazai híradás.
Nagyon nehezen múlt az idő a fiatalok hazaérkezéséig. De ha megjöttek, abban sem volt sok köszönet. Ágira várt a házimunka, István meg már ülve bóbiskolt a tévé előtt, amin nem lehetett csodálkozni. Ötven felett egy esztergagép előtt állni egész nap... hát más sem ugrándozna egy-egy ilyen műszak után.
Teltek a hónapok, a lakás kezdett börtönné válni. És sehol egy szomszédasszony, akivel otthon azért olyan jól ki lehetett tárgyalni a többieket.
A jó idő csak kicsalta a szomszédos parkba. Számtalan idős ember üldögélt ott, olyan jó lenne velük szóba elegyedni, de hát hogyan? István tanítgatta ugyan, de egy mondat sem maradt meg az emlékezetében. Tudta, elég lenne egy „Háj‟-t mondani köszönésképpen, de ezt meg olyan nevetségesnek találta. Tán azt várják tőle, hogy valami zsiradékot emlegessen⁈
De nagyon-nagyon szeretett volna beszélni valakihez. Így aztán bátorságot merített és leült a padra egy öregúr mellé.
– Szép ez a park – mutatott körbe, majd lassan szótagolva folytatta: – Én abban a nagy házban lakom. – bökött az épület felé. – Maga is? Mi a tizediken. – mutatta ujjaival a számokat. – Még szerencse, hogy két lift van, mert a múltkor is bedöglött az egyik...
A kisöreg zavartan hallgatta a szóáradatot, majd valami köszönés-félét rebegve korát meghazudtoló gyorsasággal távozott. Margit néni nem adta fel. Odament ahhoz az idős asszonyhoz is, aki egy kiskutyával üldögélt a padon. De hiába beszélt hozzá, az is ijedten odébbállt. Nem járt jobban másokkal sem.
Az egyik szomszéd csöngetett be Istvánékhoz. Félrevonta a házigazdát és elmondta neki, hogy az idős hölgy zaklatja a park látogatóit. István majd elsüllyedt szégyenében és erősen fogadkozott, hogy nem fog többé előfordulni.
A mama nem akarta megérteni a problémát. Hiszen ő nem csinált semmit! Itt már az is tilos, hogy megszólítson valakit⁈ Hát micsoda világ ez?!
Sértődötten a szobájába vonult. Este a vacsorához sem akart kijönni. Reggel sem evett semmit. A gyógyszerét sem vette be. István aggódni kezdett. Aztán eszébe jutott valami. A csukott ajtónak kiabálta, hogy tud egy idős magyar hölgyet, aki szívesen átjárna a mamához, hogy ne legyen annyit egyedül.
Kőváriné két nap múlva jelentkezett. István elmondta a legfontosabbakat és megállapodott az idős asszonnyal, hogy délutánig marad, addig, amíg ők hazaérnek a munkából.
De öt órakor az asszony már nem volt sehol. Kérdően nézett a mamára és ő rá is kezdte.
– Mondd édes fiam, hol találtad ezt a nagyképű vénasszonyt⁈ Egész délelőtt azzal traktált, hogy hová járnak a gyerekei nyaralni. Mexikó, a Bahamák, meg a bánat tudja. Közben meg kizabálta a csokis kekszet a dobozból. A likőrt is töltögette magának. Igaz, hogy te ennek fizettél⁈ És mennyit? Mert azon nyavalygott, hogy máshol jóval többet kap. Köszönöm szépen, nekem itt ne hencegjen senki a fiam pénzén!
Istvánnak felrémlett, hogy egyszer gyerekkorában vendégségbe mentek és a nagyszámú társaságban mindössze egy gyerek volt. Odaállították mellé, hogy beszélgessenek. Kínlódás lett a dologból, mert semmi köze nem volt ahhoz az idegen fiúhoz. Az ostoba felnőttek meg azt hitték, hogy elég, ha egyidős valakivel. Kezdte megérteni a mamát.
De maradt megint a magány. Margit néni néhány hétig bírta az egyedüllétet, aztán ismét a parkot járta. Újra szóba akart állni mindenkivel. A szomszéd ismét kopogott, ezúttal a lakóbizottság elnöke is vele volt. Még tartott a jóindulat, de közölték, hogy legközelebb írásban követelik, hogy az idős hölgy ne zavarja mások nyugalmát. Annak meg következményei lesznek. Az elnök azért még megérdeklődte, hogy rendben van-e a mama idegi alapon.
A hívatlan vendégek távoztával István káromkodott egyet, majd leült az anyjával szemben, hogy megértesse vele, itt nem lehet háborgatni másokat.
A mama felháborodva hallgatta István figyelmeztetését. De ha már kritizálják, akkor ő sem maradhat csendben. Nagy hangon sorolta sérelmeit, a házaspár őszinte döbbenetére. Kiderült, hogy a mama itt még nem evett egy jót, mert mindenből kispórolják a fűszert, hogy túl zajos a szobája, mert ő bezzeg az utcára néző hálószobát kapta, hogy túl száraz a levegő, azért köhög annyit. És a gyógyszeradagjaira sem figyelnek. Neki öreg fejjel már nehéz észben tartani a tabletták számát, ez Ági dolga lenne, de számolatlanul szórja elé, úgy látszik, meg akarja mérgezni.
Ági elfúlva hallgatta a vádakat. Lám, hiába volt gondos és figyelmes, mégis ezt kapja. Hát ez a jutalma, hogy cselédeskedett az anyósa körül⁈ Már rákezdte volna, hogy más biztos nem csörömpölne minden hajnalban a konyhában, de akkor férjére esett a pillantása, aki összeszorított ajakkal ült a fotelben, miközben ujjai a karfát markolták. Már István is megkapta a magáét, amikor a mama kijelentette, hogy valaki hozzányúlt a nyugdíjához. Ági tudta, hogy ez a hallgatás rosszabbat ígér, mint a kiadós üvöltözés.
Valóban ez történt. István az anyjára nézett és kijelentette:
– Ha neked ennyire nem tetszik itt, akkor nem tartóztatunk!
Margit néni könnyek közt vonult be a kisszobába, de mégsem volt igazán bánatos. Hiszen majd csak lesz valahogy! Haza mehet újra! Mások is élnek egyedül. Tán elég lesz, ha időnként benéz hozzá valaki. És ott vannak azért a szomszédok is! Azokkal aztán beszélhet magyarul.
Három hétbe is beletelt, mire gépre szállhattak. Margit nénit átjárta a hazaérkezők belső békéje, amikor döccent a gép a kifutón. Itthon van megint!
István elintézte a gondozói szolgálatot. Úgy állapodtak meg, hogy heti három alkalommal látogatják majd, legalábbis egyelőre.... Szép kis összeg kerekedett ki, de István úgy okoskodott, hogy a nyugalmuk megér ennyit.
Visszarepült Kanadába és meglepve vette tudomásul, hogy milyen furcsa lett a lakás a mama nélkül.
Fél év sem telt el, mikor aggasztó hírek érkeztek. Betegség és kórház. Aztán pár nap múlva a halálhír.
Istvánra rátört a fájdalom, meg sem próbálta visszatartani a sírást. Felesége gyengéden a vállára tette a kezét.
– Próbálj belenyugodni! Mi mindent megtettünk érte.
István könnyei között felnézett rá:
– Biztos vagy benne?
A kényelmes fotelben hátradőlve belefeledkezne egy filmbe, átadná magát az önfeledt szórakozásnak, de mégis tudja, hogy valami nem stimmel. Képtelen teljesen kikapcsolódni, mert nem hagyja nyugodni egy megoldatlan probléma. Gyerekkorában érzett hasonlót, amikor késő estig focizott a haverokkal, de még nem volt kész a másnapi leckéje. István így érez most, az amerikai filmsorozatot nézve. Édesanyja képe tolakszik a tudatába, a mama, aki 83 évesen egyedül él Magyarországon. Ők meg a világ másik végén, Kanadában.
Tudta jól, hogy eddig csak haladékot kapott. De borítékolni lehetett a jelentkező problémát. Mert a mama eddig még megvolt valahogy. Nyafogott ugyan korábban is, de akkor még nem az egészség, hanem a magány volt a legnagyobb problémája. De amíg el tudott sétálni a piacig, meg a postára, addig legyinthettek a gondjaira.
Pár hónapja azonban megváltozott a helyzet. A mama megszédült és elesett a konyhában. Szerencsére nem történt nagyobb baja, de órákig tartott, amíg össze tudta szedni magát annyira, hogy eljusson a telefonig. István tudta, nem lehet tovább halogatni a döntést. Nem élhet az anyja továbbra is egyedül. De nem tűrne meg maga mellett idegent, a rokonok meg mind kihaltak már. A lakás különben sem alkalmas arra, hogy odaköltözzön valaki. De István sem számolhatja fel itteni életét, mert akkor lőttek a nyugdíjának. Semmivé foszlik az öregkori biztonság, ha nem dolgozza le az éveit. A nejével is ez a helyzet. Egy megoldás marad csupán. Ki kell hozatni a mamát.
István nem áltatta magát, tudta jól, hatalmas feladat lesz ez. Ebben a korban megszokni a változást - mintha egy hatalmas öreg fa átültetésére vállalkozna az ember. Épp ezen merengett a tévé előtt, amikor a képernyőn megjelent egy monstrum, és különleges, kúp alakú vaskarmait a földbe vájva, gyökerestől kiemelt egy hatalmas tölgyet. István elmosolyodott. Tehát mindent meg lehet oldani.
Telefonon kezdte puhítgatni a mamát, aki eleinte hallani sem akart erről a kalandról. De egy második rosszullét bebizonyította, hogy nem halogathatja tovább a döntést. István hazarepült és nekilátott felszámolni édesanyja addigi életét. Az öregasszony erőtlenül asszisztálta végig a költözéssel járó hercehurcát. Közönybe süppedve szemlélte a feleslegesnek ítélt holmik zsákba gyömöszölését, de néha megmakacsolta magát. Ilyenkor kiharcolta, hogy a kislábos meg a porcelán macska a bőröndbe kerüljön. István sóhajtva engedelmeskedett a szeszélyeknek, közben áldotta szerencséjét, hogy engedelmes élete párja zokszó nélkül fogadta a hírt az együttélésről. Ági is tudta, jókora lemondás vár rájuk a mama megjelenésével. Elfelejthetik a kajaktúrákat, a mozikat, a kiadós sétákat kettesben.
Összecsomagoltak, de a mama lakása nem került eladásra. Margit nénit megnyugtatta a tudat, hogy nincs minden felszámolva, és István sem ellenkezett. Arra gondolt, tán jó lesz ez a kis otthon, majd ha a mama lehunyja a szemét. Hazalátogatáskor lesz hol lakni. Ez nem számítás! Ez az élet rendje.
Az öregasszony egy friss tavaszi napon érkezett Kanadába. Örömmel nyugtázták, hogy viszonylag jól viselte a hosszú repülőutat. Szerény otthona után alig tudott betelni a lakás méreteivel. Elégedetten vette birtokba a derekas méretű hálószobát. Itt minden a mama kényelmét szolgálta. A széles heverő, a puha fotel az ablaknál és a polcokon sorakozó rengeteg magyar könyv. Istvánnak még egy meglepetése volt. Formás lapostévé szemezett a fekvőhellyel, alatta egy doboz, István rögtön be is kapcsolta, hogy a mama láthassa, hogyan úsznak a képernyőre a magyar tévé csatornái.
Margit néni meg is hatódott egy kicsit. Igaz, hogy minden olyan idegen, de itt van a fiatalok védőszárnyai alatt és ez a legfontosabb!
A házaspár csak néhány napot tudott városnézésre szánni a mamával, aztán mentek vissza dolgozni. Margit néni egyedül maradt a hatalmas lakásban. A fia gondosan megmutogatta neki, hogy milyen egyszerű használni a mágneskártyát, ha le akar menni az uszodába, vagy ki a zárt kertbe. Margit néni azonban még nem érzett magában annyi bátorságot, hogy elhagyja a lakást. Az ablak előtt állva szűkülő szemmel mustrálgatta a nagy idegenséget, a látóhatár szélén kanyargó ismeretlen folyó hideg szürkeségét.
Mászkált a lakásban tétlenül. A könyvek sem tudták lekötni a figyelmét. Fáradt szemével nem akarta újra elővenni azokat a regényeket, amiket már olvasott, az ismeretlenek meg nem váltottak ki belőle érdeklődést. Nem tudott már belefeledkezni idegen sorsokba.
A tévében a sok magyar adó sem nyújtott elégtételt. Idegenkedve szemlélte a műsort. De hiszen ehhez már nincs köze! Távoli és érdektelen lett a sok hazai híradás.
Nagyon nehezen múlt az idő a fiatalok hazaérkezéséig. De ha megjöttek, abban sem volt sok köszönet. Ágira várt a házimunka, István meg már ülve bóbiskolt a tévé előtt, amin nem lehetett csodálkozni. Ötven felett egy esztergagép előtt állni egész nap... hát más sem ugrándozna egy-egy ilyen műszak után.
Teltek a hónapok, a lakás kezdett börtönné válni. És sehol egy szomszédasszony, akivel otthon azért olyan jól ki lehetett tárgyalni a többieket.
A jó idő csak kicsalta a szomszédos parkba. Számtalan idős ember üldögélt ott, olyan jó lenne velük szóba elegyedni, de hát hogyan? István tanítgatta ugyan, de egy mondat sem maradt meg az emlékezetében. Tudta, elég lenne egy „Háj‟-t mondani köszönésképpen, de ezt meg olyan nevetségesnek találta. Tán azt várják tőle, hogy valami zsiradékot emlegessen⁈
De nagyon-nagyon szeretett volna beszélni valakihez. Így aztán bátorságot merített és leült a padra egy öregúr mellé.
– Szép ez a park – mutatott körbe, majd lassan szótagolva folytatta: – Én abban a nagy házban lakom. – bökött az épület felé. – Maga is? Mi a tizediken. – mutatta ujjaival a számokat. – Még szerencse, hogy két lift van, mert a múltkor is bedöglött az egyik...
A kisöreg zavartan hallgatta a szóáradatot, majd valami köszönés-félét rebegve korát meghazudtoló gyorsasággal távozott. Margit néni nem adta fel. Odament ahhoz az idős asszonyhoz is, aki egy kiskutyával üldögélt a padon. De hiába beszélt hozzá, az is ijedten odébbállt. Nem járt jobban másokkal sem.
Az egyik szomszéd csöngetett be Istvánékhoz. Félrevonta a házigazdát és elmondta neki, hogy az idős hölgy zaklatja a park látogatóit. István majd elsüllyedt szégyenében és erősen fogadkozott, hogy nem fog többé előfordulni.
A mama nem akarta megérteni a problémát. Hiszen ő nem csinált semmit! Itt már az is tilos, hogy megszólítson valakit⁈ Hát micsoda világ ez?!
Sértődötten a szobájába vonult. Este a vacsorához sem akart kijönni. Reggel sem evett semmit. A gyógyszerét sem vette be. István aggódni kezdett. Aztán eszébe jutott valami. A csukott ajtónak kiabálta, hogy tud egy idős magyar hölgyet, aki szívesen átjárna a mamához, hogy ne legyen annyit egyedül.
Kőváriné két nap múlva jelentkezett. István elmondta a legfontosabbakat és megállapodott az idős asszonnyal, hogy délutánig marad, addig, amíg ők hazaérnek a munkából.
De öt órakor az asszony már nem volt sehol. Kérdően nézett a mamára és ő rá is kezdte.
– Mondd édes fiam, hol találtad ezt a nagyképű vénasszonyt⁈ Egész délelőtt azzal traktált, hogy hová járnak a gyerekei nyaralni. Mexikó, a Bahamák, meg a bánat tudja. Közben meg kizabálta a csokis kekszet a dobozból. A likőrt is töltögette magának. Igaz, hogy te ennek fizettél⁈ És mennyit? Mert azon nyavalygott, hogy máshol jóval többet kap. Köszönöm szépen, nekem itt ne hencegjen senki a fiam pénzén!
Istvánnak felrémlett, hogy egyszer gyerekkorában vendégségbe mentek és a nagyszámú társaságban mindössze egy gyerek volt. Odaállították mellé, hogy beszélgessenek. Kínlódás lett a dologból, mert semmi köze nem volt ahhoz az idegen fiúhoz. Az ostoba felnőttek meg azt hitték, hogy elég, ha egyidős valakivel. Kezdte megérteni a mamát.
De maradt megint a magány. Margit néni néhány hétig bírta az egyedüllétet, aztán ismét a parkot járta. Újra szóba akart állni mindenkivel. A szomszéd ismét kopogott, ezúttal a lakóbizottság elnöke is vele volt. Még tartott a jóindulat, de közölték, hogy legközelebb írásban követelik, hogy az idős hölgy ne zavarja mások nyugalmát. Annak meg következményei lesznek. Az elnök azért még megérdeklődte, hogy rendben van-e a mama idegi alapon.
A hívatlan vendégek távoztával István káromkodott egyet, majd leült az anyjával szemben, hogy megértesse vele, itt nem lehet háborgatni másokat.
A mama felháborodva hallgatta István figyelmeztetését. De ha már kritizálják, akkor ő sem maradhat csendben. Nagy hangon sorolta sérelmeit, a házaspár őszinte döbbenetére. Kiderült, hogy a mama itt még nem evett egy jót, mert mindenből kispórolják a fűszert, hogy túl zajos a szobája, mert ő bezzeg az utcára néző hálószobát kapta, hogy túl száraz a levegő, azért köhög annyit. És a gyógyszeradagjaira sem figyelnek. Neki öreg fejjel már nehéz észben tartani a tabletták számát, ez Ági dolga lenne, de számolatlanul szórja elé, úgy látszik, meg akarja mérgezni.
Ági elfúlva hallgatta a vádakat. Lám, hiába volt gondos és figyelmes, mégis ezt kapja. Hát ez a jutalma, hogy cselédeskedett az anyósa körül⁈ Már rákezdte volna, hogy más biztos nem csörömpölne minden hajnalban a konyhában, de akkor férjére esett a pillantása, aki összeszorított ajakkal ült a fotelben, miközben ujjai a karfát markolták. Már István is megkapta a magáét, amikor a mama kijelentette, hogy valaki hozzányúlt a nyugdíjához. Ági tudta, hogy ez a hallgatás rosszabbat ígér, mint a kiadós üvöltözés.
Valóban ez történt. István az anyjára nézett és kijelentette:
– Ha neked ennyire nem tetszik itt, akkor nem tartóztatunk!
Margit néni könnyek közt vonult be a kisszobába, de mégsem volt igazán bánatos. Hiszen majd csak lesz valahogy! Haza mehet újra! Mások is élnek egyedül. Tán elég lesz, ha időnként benéz hozzá valaki. És ott vannak azért a szomszédok is! Azokkal aztán beszélhet magyarul.
Három hétbe is beletelt, mire gépre szállhattak. Margit nénit átjárta a hazaérkezők belső békéje, amikor döccent a gép a kifutón. Itthon van megint!
István elintézte a gondozói szolgálatot. Úgy állapodtak meg, hogy heti három alkalommal látogatják majd, legalábbis egyelőre.... Szép kis összeg kerekedett ki, de István úgy okoskodott, hogy a nyugalmuk megér ennyit.
Visszarepült Kanadába és meglepve vette tudomásul, hogy milyen furcsa lett a lakás a mama nélkül.
Fél év sem telt el, mikor aggasztó hírek érkeztek. Betegség és kórház. Aztán pár nap múlva a halálhír.
Istvánra rátört a fájdalom, meg sem próbálta visszatartani a sírást. Felesége gyengéden a vállára tette a kezét.
– Próbálj belenyugodni! Mi mindent megtettünk érte.
István könnyei között felnézett rá:
– Biztos vagy benne?