14. fejezet
Különös dolog ujjat húzni a saját főnökeinkkel. Nemcsak a küzdelem idegölő hónapjait raktározzuk el magunkban, hanem a tekintélyszerzés mámorító érzését is. Mert mióta szervezett dolgozók lettünk, újra halljuk a bizottság tagjainak köszönését. Sőt, némelyik még bizonyos távolságtartó kapcsolatra is kész. James az új elnök barátságos, de nagyon elfoglalt ember. Ő akkor boldog, ha úgy mennek a dolgok, hogy nem kell beleavatkoznia. Hát ezt az örömet készséggel megszerezzük neki.
Debra pedig, a leköszönt elnök asszony újra megismer minket. Széles mosollyal üdvözöl, ahányszor találkozunk. Viselkedése némi fejtörésre ad okot. Miért változik meg az agy szürkeállománya azoknál, akiknek fejébe nyomják a koronát?!
Nekünk a tagfelvételi kérelmünk elfogadása nemcsak győzelmet, de feladatokat is jelent, hiszen a szakszervezet ránk bízta, hogy állítsuk össze követeléseinket a házzal szemben. Azért van erre szükség, mert ők nemigen jártasak a házmesterek világában. Bezzeg, ha ácsok lennénk, minden gond nélkül a kezünkbe nyomnának egy kész szerződési formát, megmutatva a pontozott részt, hogy hol írjuk alá.
Nekiülünk tehát, hogy összeállítsuk az elképzeléseinket az ideális munkakörülményekről. Nem akarunk nagyon szemtelennek látszani, inkább azt tartjuk szem előtt, hogy milyen körülmények között dolgoznak más kollégák. Néhány telefon és egy-két ismerős felvilágosítása után összeáll a kép, hogy az átlagkereset mögött kullogunk, és hogy nem részesülünk semmi olyan kedvezményben, ami másutt természetes.
Elkészítjük a vázlatot, de sokat birkózunk a végleges formába öntéssel. Végül is, angolul kell megfogalmazni olyan mondatokat, ahol nem a szöveg irodalmisága a fontos, hanem a jogi értéke. Persze itt is Ritáé a főszerep. Az egész szakszervezet az ő ötlete volt, ő viszi a vállán az anyaggyűjtés és a szöveg szerkesztésének terheit. Joggal vetődhetne fel a kérdés, hogy akkor mi a fenét csinálok én?! Nálunk én vagyok az örök haszontalan, mert engem védőmázként óv a valóság problémáitól álmodozó természetem, filmekbe, regényekbe belefeledkező felhőjárásom. Nem nagy dicsőség tudom, de talán nem vagyok egyedül. Sok az olyan férfitársam, akik csak a nagy és világméretű dolgokkal hajlandók foglalkozni. A kis, egyszerű ügyek intézése maradjon az asszonyok feladata. Mint a viccben, ahol a férj dicsekszik:
- A nagy dolgokban én döntök! Hogy legyen-e háború a Közel-keleten, hogy mérjünk-e atomcsapást az ellenségre, hogy építsünk-e újabb vizierőműveket, ebben én döntök, de olyan piti dolgokban, hogy vegyünk-e házat, vagy cseréljünk-e kocsit vagy bútort, abban az asszony!
Egy dolog szólhat mentségemre ennél az operációnál, ahol a műtőssegédet játszom, míg Rita kezében a szike. Az, hogy nejem nagyon elemében van! Még a szakszervezet embereit is meglepi az általa készített tervezet, mellyel az ügyvédnek jószerivel már nincs is más feladata, mint átszabni néhány mondatot a hivatali nyelvezet normái szerint.
A többi nem a mi dolgunk! A szakszervezet felveszi a kapcsolatot a házzal, eljuttatják nekik a szerződést, mely aláírásra kész, ha ők is elfogadják. Időpontot is javasolnak a személyes találkozóra. Ekkor nem várt színjáték kezdődik. A felvetett időpont nem jó, az újabb dátum is alkalmatlan, ha üzenetet hagynak telefonon a főnökségnek, néha hetekig nem kapnak választ. Folyik az időhúzás, de úgy tűnik, nem ismeretlen ez a módszer a szakszervezet előtt.
Végre kitűzik a találkozó időpontját és ezúttal a ház vezetőségének kell ellátogatni a szakszervezet székházába, hogy a már megismert szerződést jóváhagyják, vagy módosítsanak rajta, ha úgy tetszik és a végén aláírásukkal hitelesítsék.
Nyugodtak vagyunk, mert tényleg nem szaladt el velünk a ló. Semmi olyat nem kérünk, ami teljesíthetetlen lenne! Sem fizetésben, sem az egyéb juttatásokban. Nem akartunk a felhőkben járni, különben is tudjuk, hogy a mi házunk vezetősége nagyon nehezen nyitogatja a pénztárcát. Most is marakodnak a kertésszel, perrel fenyegetik, egy háromszáz dolláros tétel miatt. Mi csak azt szeretnénk, ami másokat is megillet! Végül is, a tartománynak is van egy munkaügyi szabályzata, nekünk bőven elég, ha ezeket a normákat hajlandó betartani a munkáltatónk. Nem kérünk semmi többet, csak a rendeletileg szabályozott jogokat és azt, hogy többé ne csaphassanak újabb feladatokat a már meglévők mellé.
Rita képvisel majd kettőnket ezen a találkozón, én nem is lehetek jelen, mert nem hagyhatjuk el mindketten a házat. Brian és Dave ül Rita mellett a hosszú asztal egyik oldalán és amíg a másik félre várnak, nejemet biztatgatják, hogy sima ügy lesz az egész. Hiszen olyan szerények a követeléseink, hogy erre épeszű ember csak igent mondhat. „Piece of cake” - ismételgetik, ami ugye annyit tesz, hogy egy szelet torta, vagyis minden simán fog menni.
Végül elfoglalja helyét az asztal másik felén a ház háromfős élcsapata. De az ő oldalukon egy mogorva képű alak is beviharzik tömött aktatáskájával. Brian és Dave szeme összevillan a kefefrizurás ősz férfi láttán.
A ház elnöke azzal kezdi, hogy ők nemigen jártasak egy ilyen szerződés útvesztőiben, ezért felvettek egy személyt, aki hivatásszerűen foglalkozik az ilyen témákkal. Ezzel rámutat Mr. T.-re.
Az ősz férfi átveszi a szót és javasolja, hogy olvassa el a szakszervezet az ő tervezetét. Rögtön kezdhetnek is egy rövid szünettel, amíg átfutják az ő nyolc oldalas összeállítását.
Dave, a szakszervezet ügyvédje, rosszallóan csóválja a fejét, nincs hozzászokva az efféléhez. Ha a másik félnek ellenjavaslata van, illett volna azt időben átadni, hogy legyen idő a tanulmányozására. De nem akarja leállítani az egészet, mert ez megint többhetes kiesést jelentene.
Így hát félrevonulnak átolvasni a bizottság képviselőjének javaslatait. Rita is kap egy példányt, és böngészni kezdi az úr elképzeléseit a mi munkánkról. A düh és a szégyen égeti, amíg halad a pontokon. A tervezetből kirajzolódik egy ostoba, rossz szándékú és a munkakörülményeket abszolút nem ismerő zagyvaság. Minden sorából árad az ártó szándék és nagyszabású terv, hogy életünket lehetetlenné tegyék. Rita dühét látva, a szakszervezet emberi csillapítani próbálják. Nyugtatgatják: ne szívja nagyon mellre, az ellenfél csak azért indul a bányából, hogy minden apró engedményt óriási sikernek könyvelhessünk el.
- De hát ez az egész, nemcsak hogy pofátlanság, de még törvényellenes is! - háborog Rita. - Például azt akarja, hogy ezentúl napi 12 órát dolgozzunk. Nem hagyhatjuk el többé együtt a házat, még munkaidő után sem. Külön választaná egy házaspár szabadnapjait. Újra emelnének a lakbéren és még a közös szabadság is kérdéses. A hivatalos állami ünnepeken is dolgoznunk kéne! Ez törvényellenes! Hát ez egy baromság! Ezt nem lehet komolyan venni! Ez nem tárgyalási alap! Ez olyan, mintha elmennék kocsit venni és pénz helyett három üveggolyóval akarnék fizetni!. Ezekről az ajánlatokról nem érdemes még beszélni sem!
Brian nyugtatgatja Ritát.
- Csak semmi heveskedés! Jó képet kell vágni a dologhoz. Igenis, le kell ülni az asztalhoz és úgy tenni, hogy mérlegeltük a tervezetet és kezdődhet a tornaóra, a küzdelem, hogy elérjünk valamit. - nagyot sóhajt. Alaposan félreismerte az ellenfél reakcióját! Micsoda időrabló cirkusz következik
- Egyáltalán, ki ez az ember?! - kérdezi Rita. - Ez még nem is látta a házat, hogy képzeli, hogy meg tud szerkeszteni egy ilyen papírt, ami a munkánkról szól?!
- Ez a „Bérgyilkos” - közli Dave, az ügyvéd. - Nem, nem ismerem személyesen, csak mi házon belül szoktuk így nevezni azokat, aki a munkáltató nevében tárgyalnak velünk. Ennek az az érdeke, hogy minél nagyobb baromságokkal kezdjen, és húzza az időt. Olyan órabérért teszi, hogy hárman nem keresünk annyit egy nap alatt! - sóhajtja.
Dave is nehéz hónapoknak néz elébe. Ezekre a „tervezetekre” illik válaszolni, természetesen írásban, de nyilvánvaló, hogy jön az újabb rémség, esetleg némi módosítással. Nincs más hátra, mint visszamenni a tanácsterembe és úgy tenni, mintha egy jogot ismerő személlyel ülne szemben az ember és nem egy fizetett szörnyeteggel.
A teremben Dave előveszi a legjobb modorát és az egyik pont bírálatába kezd. Próbálja megvilágítani a másik oldalnak, hogy miért tarthatatlan az elképzelés. Nem lehet mondani, hogy értő fülekre talál. Mr. T. meg akar dolgozni a pénzéért, valóságos védőbeszédet ad elő álláspontja mellett, hogy miért jó, ha a házmesterek este hétig ki sem tehetik a lábukat a házból.
Rita megfigyelői minőségben van jelen a saját ügyében, de nem tudja megállni közbeszólás nélkül.
- Ön úgy érzi, hogy ezért a fizetésért napi 12 órát kell dolgoznunk?! - fordul a szónokhoz. Mert a béremelés valahogy kimaradt T. úr tervezetéből.
- Igen - válaszolja a legnagyobb lelki nyugalommal T. úr.
A szakszervezet képviselői még eljátszogatnak egy-két részlet elemzésével, de kezd az egész nagyon messze kerülni attól, amiért elkezdtük ezt az egészet. Már nem is a jobb körülményekért harcolunk, hanem azért, hogy visszakapaszkodjunk arra a lépcsőre, ahol kezdtük. De még ez is nagyon-nagyon messze van, mert a ház átadott mindent ennek az embernek, aki valóban egy bérgyilkos kíméletlenségével próbálja megpecsételni sorsunkat.
Lehet haragudni erre az embere, de az is elgondolkodtató, hogy minden lépését a mi vezetőségünk tudtával teszi.
A találkozó azzal zárul, hogy a szakszervezet írásban reagál a megismert tervezetre és megpróbálják majd az újabb találkozók során az álláspontok közelítését.
Rita letörten áll fel az asztaltól. Az ellenfél távoztával a szakszervezet emberei nyugtatni próbálják.
- Nem kell feladni! - bíztatja Dave.
Ők sem erre számítottak, de nem fognak visszakozni! Felveszik a kesztyűt és végtére van még néhány ütőkártyánk is.
- Ha nem tudunk záros határidőn belül eredményt elérni, sztrájkolni fogtok! - jelenti ki az ügyvéd.
Amikor Rita hazaérkezik, szótlanul elém tolja a bérgyilkos tervezetét. Nem tudom hangtalanul végigolvasni. Amíg szemem fut a sorokon, sűrűn átkozódom. Ha ennek a fele megfoganna, T. úr hátralevő napjait kopaszon, fogak nélkül és sántán élné, vérfertőző kapcsolatokban.
- Hát ez egyenlő a rabszolgasággal, ha ez bejön, amit ez a tetű kitalált ellenünk! Tiszta rabszolgaság! - fújtatok. - Azt nem írja véletlenül, hogy mennyi gyapotot kell szednünk naponta?!
Különös dolog ujjat húzni a saját főnökeinkkel. Nemcsak a küzdelem idegölő hónapjait raktározzuk el magunkban, hanem a tekintélyszerzés mámorító érzését is. Mert mióta szervezett dolgozók lettünk, újra halljuk a bizottság tagjainak köszönését. Sőt, némelyik még bizonyos távolságtartó kapcsolatra is kész. James az új elnök barátságos, de nagyon elfoglalt ember. Ő akkor boldog, ha úgy mennek a dolgok, hogy nem kell beleavatkoznia. Hát ezt az örömet készséggel megszerezzük neki.
Debra pedig, a leköszönt elnök asszony újra megismer minket. Széles mosollyal üdvözöl, ahányszor találkozunk. Viselkedése némi fejtörésre ad okot. Miért változik meg az agy szürkeállománya azoknál, akiknek fejébe nyomják a koronát?!
Nekünk a tagfelvételi kérelmünk elfogadása nemcsak győzelmet, de feladatokat is jelent, hiszen a szakszervezet ránk bízta, hogy állítsuk össze követeléseinket a házzal szemben. Azért van erre szükség, mert ők nemigen jártasak a házmesterek világában. Bezzeg, ha ácsok lennénk, minden gond nélkül a kezünkbe nyomnának egy kész szerződési formát, megmutatva a pontozott részt, hogy hol írjuk alá.
Nekiülünk tehát, hogy összeállítsuk az elképzeléseinket az ideális munkakörülményekről. Nem akarunk nagyon szemtelennek látszani, inkább azt tartjuk szem előtt, hogy milyen körülmények között dolgoznak más kollégák. Néhány telefon és egy-két ismerős felvilágosítása után összeáll a kép, hogy az átlagkereset mögött kullogunk, és hogy nem részesülünk semmi olyan kedvezményben, ami másutt természetes.
Elkészítjük a vázlatot, de sokat birkózunk a végleges formába öntéssel. Végül is, angolul kell megfogalmazni olyan mondatokat, ahol nem a szöveg irodalmisága a fontos, hanem a jogi értéke. Persze itt is Ritáé a főszerep. Az egész szakszervezet az ő ötlete volt, ő viszi a vállán az anyaggyűjtés és a szöveg szerkesztésének terheit. Joggal vetődhetne fel a kérdés, hogy akkor mi a fenét csinálok én?! Nálunk én vagyok az örök haszontalan, mert engem védőmázként óv a valóság problémáitól álmodozó természetem, filmekbe, regényekbe belefeledkező felhőjárásom. Nem nagy dicsőség tudom, de talán nem vagyok egyedül. Sok az olyan férfitársam, akik csak a nagy és világméretű dolgokkal hajlandók foglalkozni. A kis, egyszerű ügyek intézése maradjon az asszonyok feladata. Mint a viccben, ahol a férj dicsekszik:
- A nagy dolgokban én döntök! Hogy legyen-e háború a Közel-keleten, hogy mérjünk-e atomcsapást az ellenségre, hogy építsünk-e újabb vizierőműveket, ebben én döntök, de olyan piti dolgokban, hogy vegyünk-e házat, vagy cseréljünk-e kocsit vagy bútort, abban az asszony!
Egy dolog szólhat mentségemre ennél az operációnál, ahol a műtőssegédet játszom, míg Rita kezében a szike. Az, hogy nejem nagyon elemében van! Még a szakszervezet embereit is meglepi az általa készített tervezet, mellyel az ügyvédnek jószerivel már nincs is más feladata, mint átszabni néhány mondatot a hivatali nyelvezet normái szerint.
A többi nem a mi dolgunk! A szakszervezet felveszi a kapcsolatot a házzal, eljuttatják nekik a szerződést, mely aláírásra kész, ha ők is elfogadják. Időpontot is javasolnak a személyes találkozóra. Ekkor nem várt színjáték kezdődik. A felvetett időpont nem jó, az újabb dátum is alkalmatlan, ha üzenetet hagynak telefonon a főnökségnek, néha hetekig nem kapnak választ. Folyik az időhúzás, de úgy tűnik, nem ismeretlen ez a módszer a szakszervezet előtt.
Végre kitűzik a találkozó időpontját és ezúttal a ház vezetőségének kell ellátogatni a szakszervezet székházába, hogy a már megismert szerződést jóváhagyják, vagy módosítsanak rajta, ha úgy tetszik és a végén aláírásukkal hitelesítsék.
Nyugodtak vagyunk, mert tényleg nem szaladt el velünk a ló. Semmi olyat nem kérünk, ami teljesíthetetlen lenne! Sem fizetésben, sem az egyéb juttatásokban. Nem akartunk a felhőkben járni, különben is tudjuk, hogy a mi házunk vezetősége nagyon nehezen nyitogatja a pénztárcát. Most is marakodnak a kertésszel, perrel fenyegetik, egy háromszáz dolláros tétel miatt. Mi csak azt szeretnénk, ami másokat is megillet! Végül is, a tartománynak is van egy munkaügyi szabályzata, nekünk bőven elég, ha ezeket a normákat hajlandó betartani a munkáltatónk. Nem kérünk semmi többet, csak a rendeletileg szabályozott jogokat és azt, hogy többé ne csaphassanak újabb feladatokat a már meglévők mellé.
Rita képvisel majd kettőnket ezen a találkozón, én nem is lehetek jelen, mert nem hagyhatjuk el mindketten a házat. Brian és Dave ül Rita mellett a hosszú asztal egyik oldalán és amíg a másik félre várnak, nejemet biztatgatják, hogy sima ügy lesz az egész. Hiszen olyan szerények a követeléseink, hogy erre épeszű ember csak igent mondhat. „Piece of cake” - ismételgetik, ami ugye annyit tesz, hogy egy szelet torta, vagyis minden simán fog menni.
Végül elfoglalja helyét az asztal másik felén a ház háromfős élcsapata. De az ő oldalukon egy mogorva képű alak is beviharzik tömött aktatáskájával. Brian és Dave szeme összevillan a kefefrizurás ősz férfi láttán.
A ház elnöke azzal kezdi, hogy ők nemigen jártasak egy ilyen szerződés útvesztőiben, ezért felvettek egy személyt, aki hivatásszerűen foglalkozik az ilyen témákkal. Ezzel rámutat Mr. T.-re.
Az ősz férfi átveszi a szót és javasolja, hogy olvassa el a szakszervezet az ő tervezetét. Rögtön kezdhetnek is egy rövid szünettel, amíg átfutják az ő nyolc oldalas összeállítását.
Dave, a szakszervezet ügyvédje, rosszallóan csóválja a fejét, nincs hozzászokva az efféléhez. Ha a másik félnek ellenjavaslata van, illett volna azt időben átadni, hogy legyen idő a tanulmányozására. De nem akarja leállítani az egészet, mert ez megint többhetes kiesést jelentene.
Így hát félrevonulnak átolvasni a bizottság képviselőjének javaslatait. Rita is kap egy példányt, és böngészni kezdi az úr elképzeléseit a mi munkánkról. A düh és a szégyen égeti, amíg halad a pontokon. A tervezetből kirajzolódik egy ostoba, rossz szándékú és a munkakörülményeket abszolút nem ismerő zagyvaság. Minden sorából árad az ártó szándék és nagyszabású terv, hogy életünket lehetetlenné tegyék. Rita dühét látva, a szakszervezet emberi csillapítani próbálják. Nyugtatgatják: ne szívja nagyon mellre, az ellenfél csak azért indul a bányából, hogy minden apró engedményt óriási sikernek könyvelhessünk el.
- De hát ez az egész, nemcsak hogy pofátlanság, de még törvényellenes is! - háborog Rita. - Például azt akarja, hogy ezentúl napi 12 órát dolgozzunk. Nem hagyhatjuk el többé együtt a házat, még munkaidő után sem. Külön választaná egy házaspár szabadnapjait. Újra emelnének a lakbéren és még a közös szabadság is kérdéses. A hivatalos állami ünnepeken is dolgoznunk kéne! Ez törvényellenes! Hát ez egy baromság! Ezt nem lehet komolyan venni! Ez nem tárgyalási alap! Ez olyan, mintha elmennék kocsit venni és pénz helyett három üveggolyóval akarnék fizetni!. Ezekről az ajánlatokról nem érdemes még beszélni sem!
Brian nyugtatgatja Ritát.
- Csak semmi heveskedés! Jó képet kell vágni a dologhoz. Igenis, le kell ülni az asztalhoz és úgy tenni, hogy mérlegeltük a tervezetet és kezdődhet a tornaóra, a küzdelem, hogy elérjünk valamit. - nagyot sóhajt. Alaposan félreismerte az ellenfél reakcióját! Micsoda időrabló cirkusz következik
- Egyáltalán, ki ez az ember?! - kérdezi Rita. - Ez még nem is látta a házat, hogy képzeli, hogy meg tud szerkeszteni egy ilyen papírt, ami a munkánkról szól?!
- Ez a „Bérgyilkos” - közli Dave, az ügyvéd. - Nem, nem ismerem személyesen, csak mi házon belül szoktuk így nevezni azokat, aki a munkáltató nevében tárgyalnak velünk. Ennek az az érdeke, hogy minél nagyobb baromságokkal kezdjen, és húzza az időt. Olyan órabérért teszi, hogy hárman nem keresünk annyit egy nap alatt! - sóhajtja.
Dave is nehéz hónapoknak néz elébe. Ezekre a „tervezetekre” illik válaszolni, természetesen írásban, de nyilvánvaló, hogy jön az újabb rémség, esetleg némi módosítással. Nincs más hátra, mint visszamenni a tanácsterembe és úgy tenni, mintha egy jogot ismerő személlyel ülne szemben az ember és nem egy fizetett szörnyeteggel.
A teremben Dave előveszi a legjobb modorát és az egyik pont bírálatába kezd. Próbálja megvilágítani a másik oldalnak, hogy miért tarthatatlan az elképzelés. Nem lehet mondani, hogy értő fülekre talál. Mr. T. meg akar dolgozni a pénzéért, valóságos védőbeszédet ad elő álláspontja mellett, hogy miért jó, ha a házmesterek este hétig ki sem tehetik a lábukat a házból.
Rita megfigyelői minőségben van jelen a saját ügyében, de nem tudja megállni közbeszólás nélkül.
- Ön úgy érzi, hogy ezért a fizetésért napi 12 órát kell dolgoznunk?! - fordul a szónokhoz. Mert a béremelés valahogy kimaradt T. úr tervezetéből.
- Igen - válaszolja a legnagyobb lelki nyugalommal T. úr.
A szakszervezet képviselői még eljátszogatnak egy-két részlet elemzésével, de kezd az egész nagyon messze kerülni attól, amiért elkezdtük ezt az egészet. Már nem is a jobb körülményekért harcolunk, hanem azért, hogy visszakapaszkodjunk arra a lépcsőre, ahol kezdtük. De még ez is nagyon-nagyon messze van, mert a ház átadott mindent ennek az embernek, aki valóban egy bérgyilkos kíméletlenségével próbálja megpecsételni sorsunkat.
Lehet haragudni erre az embere, de az is elgondolkodtató, hogy minden lépését a mi vezetőségünk tudtával teszi.
A találkozó azzal zárul, hogy a szakszervezet írásban reagál a megismert tervezetre és megpróbálják majd az újabb találkozók során az álláspontok közelítését.
Rita letörten áll fel az asztaltól. Az ellenfél távoztával a szakszervezet emberei nyugtatni próbálják.
- Nem kell feladni! - bíztatja Dave.
Ők sem erre számítottak, de nem fognak visszakozni! Felveszik a kesztyűt és végtére van még néhány ütőkártyánk is.
- Ha nem tudunk záros határidőn belül eredményt elérni, sztrájkolni fogtok! - jelenti ki az ügyvéd.
Amikor Rita hazaérkezik, szótlanul elém tolja a bérgyilkos tervezetét. Nem tudom hangtalanul végigolvasni. Amíg szemem fut a sorokon, sűrűn átkozódom. Ha ennek a fele megfoganna, T. úr hátralevő napjait kopaszon, fogak nélkül és sántán élné, vérfertőző kapcsolatokban.
- Hát ez egyenlő a rabszolgasággal, ha ez bejön, amit ez a tetű kitalált ellenünk! Tiszta rabszolgaság! - fújtatok. - Azt nem írja véletlenül, hogy mennyi gyapotot kell szednünk naponta?!