A sötétben
‒ Ne üvölts! Hányszor szóljak, hogy ne üvölts! Muszáj a szomszédoknak is tudni, hogy balhézol?!
‒ De igenis üvöltök! És ha a szomszédoknak nem tetszik, tehetnek egy szívességet! Hogy lehettél megint ilyen hülye?!
‒ Na ezt utálom benned! Rögtön lehülyézel, közben meg fogalmad sincs, mi történt. Nem is a Csabának adtam kölcsön...
‒ Szóval nem neki?! És most ájuljak el a boldogságtól?! Akkor egy vadidegennek kínáltál tálcán félmilliót?!
‒ Nyugi, ez biztos üzlet! Csaba kezeskedik a srácért és ő is beszállt...
‒ Elég! Hallani se akarom, hogy megint belemásztál valamibe! Szórod a pénzünket, jobban mondva az én pénzemet, mert egy vasunk se lenne, ha nem adom el a kocsimat. Egyáltalán, hogy mertél hozzányúlni...
‒ Na ez már tényleg sok! Mi a francot képzelsz?! Elfelejtetted, hogy csak úgy besétáltál ebbe a lakásba, amikor összeházasodtunk?! Ja nem, bocs, te is hoztál valamit! Két bőröndöt a ruháiddal, meg egy piperetáskát.
‒ De azóta dolgozom, mint egy állat! És lecseréltük a bútorokat! Kidobálhattuk a sok ócska szart! Állandóan túlóráztam, minden pénzem itt van, ebben a lakásban...
‒ És én mit csináltam?! Én talán itthon ültem?! Kezdjem ragozni, hogy mennyit hoztam haza?! Húsz éve élünk együtt...
‒ Huszonkettő!
‒ Mi? Mindegy! Szóval huszonkét év után nekem engedélyt kell kérni a drága feleségemtől, ha ötszázezret be akarok fektetni...
‒ De te nem befektető vagy, hanem egy idióta balek! Egy lúzer! Egy ökör! Egy pojáca! Egy szerencsétlen hülye, akit még egy ilyen link manusz, mint ez a Csaba, még ez is át tud vágni!
‒ Na most már elég! Befoghatnád végre! Szóltam én egy szót is, amikor az a drágalátos Piri barátnőd rábeszélt, hogy vegyél gyógykristályokat.
‒ Hogy jön ez ide!? Még százezer se volt és igenis használt! Ez is jellemző rád, hogy rögtön másra akarod terelni a szót! Szánalmas vagy, tudod! Kész! Elválok! Még egyedül is jobb, mint egy ilyen kreténnel!
‒ Na most már szállj le rólam, jó?! El akarsz válni? A számból vetted ki a szót! Végre szabad leszek és nem kell pár rohadt forint miatt haptákban állnom. Holnap keresek egy ügyvédet! Most meg befejeztem! Nem hallgatlak tovább! Csak üvöltözz magadnak, én itt sem vagyok! Leviszem a kutyát. De te csak túráztasd magad, gyerünk, hadd élvezzék a műsort a szomszédok.
A konyhában álltak, egymással szemben. A férfi indulatosan megfordult, az előszobába sietett. Belebújt a cipőjébe, magára kapott egy pulóvert, felragadta a pórázt és csak aztán nézett körül. Máskor a jószág a készülődés hangjaira már a lába körül tekergett, de most nem volt sehol. Benézett a nappaliba. A kutyát nem látta sem a fotelben, sem a szőnyegen.
Benyitott a hálóba. A kutyus ide is követni szokta őket, de most üres volt a szoba. Hol lehet? A dolgozószobába is bekukkantott, de sejtette, hogy hiába. Ide csak akkor jön be a jószág, ha valamelyikük ott van. Talán a vécében? Az ajtó résnyire nyitva van ugyan, de képtelenség, hogy a hideg csempén üldögélne. A tároló helyiség zárva. Marad a fürdőszoba. Az ajtó félig nyitva, de sötét van odabenn. Bekukucskált. A félhomályban alig vette észre a szőnyegen kuporgó állatot.
‒ Buksi! Buksi! ‒ szólongatta.
A kutyus kicsit felemelte a fejét, de nem állt fel. Igyekezett minél kisebbnek látszani.
‒ Buksi gyere! ‒ nógatta és közelebb lépett. A kutya kissé elfordult és remegve hátrább csúszott a szőnyegen.
‒ Fél. Úristen, tőlem fél! ‒ a férfiben felrémlett, hogy ugyanitt találta meg a kutyát a szilveszteri őrült petárdázás alatt, és ugyanígy remegett akkor is. És most ők azok, akik miatt reszket, ők azok, akik a zajt okozták.
Nézte a kutyát a félhomályban és arra a gyerekágyra gondolt. A húga átmászott hozzá, összekapaszkodva reszkettek a sötétben. Mert Apu és Anyu veszekedtek. Hangosan, élesen, megállás nélkül. A hangok összefolytak, valami csörömpölt, ismeretlen, vészjósló puffanások kísérték a kiabálást. De nemcsak a zajtól félt. Minden ami a biztonságot jelentette, most hullott darabjaira. Félt, hogy minden elromlik, a szülei elválnak, minden rosszabb lesz. Mert Apu nem mindig szörnyeteg. Télen nevetve húzta a szánkóját, a bakancsáról a hó az arcába csapott, de ő mámorosan kapaszkodott, valósággal száguldottak. Apu végül felbukott, prüszkölve köpködte a havat, ő leugrott a szánkóról, az apja karjaiba vetette magát, együtt kacagtak. De most ez a hang Anyuval üvöltözik. Ha tovább veszekednek, Apu felpattan, becsapja az ajtót és elrohan. Máskor is elrohant. De lehet, hogy egyszer majd nem jön vissza. Lehet, hogy most! Anyu sír, átkozódik, aztán bámul a semmibe. Nem törődik velük sem. Istenem, segíts! Könyörgöm segíts! Add, hogy vége legyen, add, hogy kibéküljenek!
A férfi a kutyát nézte a félhomályban. Azokat a félelemmel, kiszolgáltatottsággal teli, nagy barna szemeket. A szégyen belemart, a torkáig hatolt.
‒ Bocsáss meg kicsi! ‒ krákogta.
Lehajolt a kutyushoz, a karjaiba vette. Gyöngéden babusgatni kezdte. A kutya félelme lassan oldódott, végre ellazult, fejét a férfi vállára ejtette.
Az asszony megjelent az ajtóban. Elég volt ránéznie a kutyára, mindent megértett.
‒ Csinálok kávét, mire feljöttök. ‒ mondta csendesen.
‒ Ne üvölts! Hányszor szóljak, hogy ne üvölts! Muszáj a szomszédoknak is tudni, hogy balhézol?!
‒ De igenis üvöltök! És ha a szomszédoknak nem tetszik, tehetnek egy szívességet! Hogy lehettél megint ilyen hülye?!
‒ Na ezt utálom benned! Rögtön lehülyézel, közben meg fogalmad sincs, mi történt. Nem is a Csabának adtam kölcsön...
‒ Szóval nem neki?! És most ájuljak el a boldogságtól?! Akkor egy vadidegennek kínáltál tálcán félmilliót?!
‒ Nyugi, ez biztos üzlet! Csaba kezeskedik a srácért és ő is beszállt...
‒ Elég! Hallani se akarom, hogy megint belemásztál valamibe! Szórod a pénzünket, jobban mondva az én pénzemet, mert egy vasunk se lenne, ha nem adom el a kocsimat. Egyáltalán, hogy mertél hozzányúlni...
‒ Na ez már tényleg sok! Mi a francot képzelsz?! Elfelejtetted, hogy csak úgy besétáltál ebbe a lakásba, amikor összeházasodtunk?! Ja nem, bocs, te is hoztál valamit! Két bőröndöt a ruháiddal, meg egy piperetáskát.
‒ De azóta dolgozom, mint egy állat! És lecseréltük a bútorokat! Kidobálhattuk a sok ócska szart! Állandóan túlóráztam, minden pénzem itt van, ebben a lakásban...
‒ És én mit csináltam?! Én talán itthon ültem?! Kezdjem ragozni, hogy mennyit hoztam haza?! Húsz éve élünk együtt...
‒ Huszonkettő!
‒ Mi? Mindegy! Szóval huszonkét év után nekem engedélyt kell kérni a drága feleségemtől, ha ötszázezret be akarok fektetni...
‒ De te nem befektető vagy, hanem egy idióta balek! Egy lúzer! Egy ökör! Egy pojáca! Egy szerencsétlen hülye, akit még egy ilyen link manusz, mint ez a Csaba, még ez is át tud vágni!
‒ Na most már elég! Befoghatnád végre! Szóltam én egy szót is, amikor az a drágalátos Piri barátnőd rábeszélt, hogy vegyél gyógykristályokat.
‒ Hogy jön ez ide!? Még százezer se volt és igenis használt! Ez is jellemző rád, hogy rögtön másra akarod terelni a szót! Szánalmas vagy, tudod! Kész! Elválok! Még egyedül is jobb, mint egy ilyen kreténnel!
‒ Na most már szállj le rólam, jó?! El akarsz válni? A számból vetted ki a szót! Végre szabad leszek és nem kell pár rohadt forint miatt haptákban állnom. Holnap keresek egy ügyvédet! Most meg befejeztem! Nem hallgatlak tovább! Csak üvöltözz magadnak, én itt sem vagyok! Leviszem a kutyát. De te csak túráztasd magad, gyerünk, hadd élvezzék a műsort a szomszédok.
A konyhában álltak, egymással szemben. A férfi indulatosan megfordult, az előszobába sietett. Belebújt a cipőjébe, magára kapott egy pulóvert, felragadta a pórázt és csak aztán nézett körül. Máskor a jószág a készülődés hangjaira már a lába körül tekergett, de most nem volt sehol. Benézett a nappaliba. A kutyát nem látta sem a fotelben, sem a szőnyegen.
Benyitott a hálóba. A kutyus ide is követni szokta őket, de most üres volt a szoba. Hol lehet? A dolgozószobába is bekukkantott, de sejtette, hogy hiába. Ide csak akkor jön be a jószág, ha valamelyikük ott van. Talán a vécében? Az ajtó résnyire nyitva van ugyan, de képtelenség, hogy a hideg csempén üldögélne. A tároló helyiség zárva. Marad a fürdőszoba. Az ajtó félig nyitva, de sötét van odabenn. Bekukucskált. A félhomályban alig vette észre a szőnyegen kuporgó állatot.
‒ Buksi! Buksi! ‒ szólongatta.
A kutyus kicsit felemelte a fejét, de nem állt fel. Igyekezett minél kisebbnek látszani.
‒ Buksi gyere! ‒ nógatta és közelebb lépett. A kutya kissé elfordult és remegve hátrább csúszott a szőnyegen.
‒ Fél. Úristen, tőlem fél! ‒ a férfiben felrémlett, hogy ugyanitt találta meg a kutyát a szilveszteri őrült petárdázás alatt, és ugyanígy remegett akkor is. És most ők azok, akik miatt reszket, ők azok, akik a zajt okozták.
Nézte a kutyát a félhomályban és arra a gyerekágyra gondolt. A húga átmászott hozzá, összekapaszkodva reszkettek a sötétben. Mert Apu és Anyu veszekedtek. Hangosan, élesen, megállás nélkül. A hangok összefolytak, valami csörömpölt, ismeretlen, vészjósló puffanások kísérték a kiabálást. De nemcsak a zajtól félt. Minden ami a biztonságot jelentette, most hullott darabjaira. Félt, hogy minden elromlik, a szülei elválnak, minden rosszabb lesz. Mert Apu nem mindig szörnyeteg. Télen nevetve húzta a szánkóját, a bakancsáról a hó az arcába csapott, de ő mámorosan kapaszkodott, valósággal száguldottak. Apu végül felbukott, prüszkölve köpködte a havat, ő leugrott a szánkóról, az apja karjaiba vetette magát, együtt kacagtak. De most ez a hang Anyuval üvöltözik. Ha tovább veszekednek, Apu felpattan, becsapja az ajtót és elrohan. Máskor is elrohant. De lehet, hogy egyszer majd nem jön vissza. Lehet, hogy most! Anyu sír, átkozódik, aztán bámul a semmibe. Nem törődik velük sem. Istenem, segíts! Könyörgöm segíts! Add, hogy vége legyen, add, hogy kibéküljenek!
A férfi a kutyát nézte a félhomályban. Azokat a félelemmel, kiszolgáltatottsággal teli, nagy barna szemeket. A szégyen belemart, a torkáig hatolt.
‒ Bocsáss meg kicsi! ‒ krákogta.
Lehajolt a kutyushoz, a karjaiba vette. Gyöngéden babusgatni kezdte. A kutya félelme lassan oldódott, végre ellazult, fejét a férfi vállára ejtette.
Az asszony megjelent az ajtóban. Elég volt ránéznie a kutyára, mindent megértett.
‒ Csinálok kávét, mire feljöttök. ‒ mondta csendesen.