Az én forradalmam
Számomra az 56-os forradalom nem kezdődött rosszul.
Anyám azzal ébresztett, hogy nem kell iskolába menni.
- Akkor meg igazán hagyhatott volna még aludni - morogtam, de eltűnt az álmosságom, mert valamiféle izgalom vibrált a levegőben. Bátyámmal kapkodva öltözködni kezdtünk, majd kiszaladtunk az utcára. Újpesten laktunk akkor, egy gyér forgalmú, jelentéktelen mellékutcában, aminek az volt az előnye, hogy órákig lehetett focizni a néptelen úttesten. Azon a reggelen azonban az utca nem volt üres. Egy tengerész-század vonult el előttünk, kíváncsian bámultuk a mélykék egyenruhások komor csapatát. Ez a matrózegyenruha egy idő után meg is szűnt, tán abból a megfontolásból, hogy minek oda tengerész, ahol nincs tenger. Később folyami flottillásoknak keresztelték a Dunán szolgálatot teljesítő katonákat, és khakiszínű egyenruhába bujtatták őket. De ezen a reggelen még a kék szín és a matrózgallér volt az úr az egyenruhákon. Nyolc éves voltam akkor, nem csoda, hogy meglett férfiaknak láttam az előttem vonulókat, akikről ma már tudom, hogy alig hagyták el a kamaszkort. Az egyenruhák kivételével minden színtelennek látszott azon a borús reggelen.
Az emlékeimben úgy élnek azok az évek, mint egy régi, fekete-fehér mozifilm. A szürke gyárfalak, a kormos épületek, a mocskos kis utcák színtelen egyhangúságba öltöztették a várost. Manapság, a hatalmas utcai reklámok, a csillogó, szemkápráztató neonok, a különleges színhatású televíziók, és a sokszínű képes újságok korában már nem is olyan könnyű felidézni az akkori fakó környezetet. Abban a korban voltam, amikor még csak láttam, de nemigen értettem a körülöttem lévő világot. És nem volt, aki megmagyarázza. Csak éreztem, hogy felborult a megszokott rend, de a változás nem ígérkezett ijesztőnek, mert izgatottság és boldogság ült az arcokon. Igaz, apám nem osztózott a lelkesedésben. Nem tudott ujjongani a többiekkel, csak a fejét csóválta és sóhajtozott. Nem osztotta Takács bácsi vidámságát és Molnár bácsi magabiztosságát sem.
Legyintett, mikor a szomszéd kifejtette, hogy az oroszok majd kivonulnak.
-Nem fogják annyiban hagyni!- mondta elkeseredve. De a szomszéd erre is tudott orvosságot.
- Majd a nyugat beavatkozik és megment minket.- állította a jól értesültek fölényével.
Apám kétkedve ingatta a fejét. Megjárta Rákosi börtönét, mire szabadult, keserű ember lett. Valamikor az ötvenes évek elején hurcolták el, több hónapig volt távol, én apró gyerekként hamar elfelejtettem. Egy nyári napon anyám lelkendezve újságolta, hogy nagy meglepetésben lesz részem. Kiszaladtam az udvarra, apám állt ott, borostásan, iszonyatosan lefogyva. Mélységesen csalódott voltam, mert valami hatalmas csodára számítottam, a Télapóra, vagy hasonlóra, de csak apám állt ott zavartan, a könnyeivel küszködve. Odaszaladtam hozzá, a csalódásomat titkolva átöleltem és megpróbáltam örülni, mert tudtam, hogy ezt várják tőlem.
Apám a börtönről soha nem beszélt. Később sem, amikor az évek múlásával már felnőttként ültem le a konyhaasztalhoz. Abból a becsületes magyar fajtából származott, akinek a börtönbüntetés akkor is szégyen, ha a társadalom ezért már rég tálcán kínálja a feloldozást. Az előzményekről is csak annyit sikerült megtudnom, hogy az államosítás zűrzavaros időszakában ítélték el. Testvérbátyja tímár üzemét sajátította ki a kommunista rendszer, apám is jelen volt akkor, amikor az elvtársak megkezdték a műhely széthordását. Minden mozdíthatót kocsira raktak, de a betonba ágyazott villanymotorokkal nem tudtak mit kezdeni. Az egyik nekiállt, hogy kalapáccsal verje szét a mozdíthatatlan berendezést. Apámban fellázadt az iparosember, nem tudta tétlenül nézni a vandál pusztítást és fellökte a kalapácsos embert.
Aznap nemcsak a berendezést vitték el, de apámat is magukkal hurcolták.
Az 56-os őszi napok számtalan változást hoztak az életünkbe. Anyám, akármennyire is féltett bennünket, képtelen volt minket a szoba-konyhás lakásban tartani. Jártuk a szomszédos utcákat. Eldobált lőszerekre bukkantunk, az egyik kapu alatt sáros egyenruhát találtunk a sarokba gyűrve. Aztán már nem is kellett ilyesmiért a szomszédba menni. Egyik reggel a saját házunk kapualjában találtunk egy halom fegyvert. Kálmán, a szomszéd kamasz nagy szakértelemmel szedte szét az orosz dobtáras géppisztolyt. Neki ismerős volt ez a feladat, hiszen a forradalom előtt a Rákóczy Ferenc tisztképző iskola növendéke volt. E afféle katonai gimnáziumnak számított, az onnan kikerülteket a hadsereg várta. Kálmán életében alapos pályamódosítást eredményezett a forradalom. Az iskola megszűnt, Kálmán visszakerült a rendes gimnáziumba, majd állatorvosnak tanult. Az a szétszedett, lezsírozott és gondosan becsomagolt géppisztoly még a ma is ott hever elásva a fáskamrában.
A család a vezetékes rádiót hallgatva értesült az eseményekről. Izgatott, túlfűtött szónoklatokra emlékszem, melyek értelmét nem sikerült kihámoznom. Meg egy vontatott, kissé affektáló hangra, melynek tulajdonosa Mindszenty bíboros volt. Anyám a mártíroknak kijáró tisztelettel beszélt róla.
A szomszédoktól azonban többet lehetett megtudni, mint a rádióból. Apám is hozta a híreket, amikor újra felbukkant rejtelmes eltűnései után. Mikor az utcai harcok elkezdődtek, anyám szigorúbb lett velünk. Már nem akart kiengedni bennünket az udvarból, de néha, kényszerből mégis ki kellett mozdulnunk. Egyik alkalommal kenyérért álltunk sorba a Váci úti közért előtt. Nagyszámú tömeg várakozott már az utcán, fázósan toporogva. A néptelen főútvonalon jószerivel nem volt közlekedés, így még félelmetesebbnek tűnt a váratlan dübörgés, amely pillantok alatt betöltötte az utat. Aztán megérkezett a fülsértő robaj okozója, egy orosz tank. Lassított, majd megállt a Közért előtt. A tank csöve megmozdult és kísérteties lassúsággal a tömeget vette célba. Az emberek lélekszakadva menekültek, rohantunk mi is, csak az utcasarok védelméből mertünk visszanézni. A tank csöve megállapodott, felpattant a jármű teteje és néhány orosz katona ugrott le róla, majd bementek a boltba. Aznap már nem mertünk újra sorba állni.
Az üzletek nyitva tartásában nem lehetett bízni, már csak a piacon lehetett élelmiszert kapni. Utunk az István tér mellett vezetett el, ahol a szovjet hősi emlékmű állt. A fehér kőtömb téli egyenruhás szovjet katonát mintázott, a súlyos, robusztus figura mögött hatalmas védőfalként terült szét a kőből faragott zászló. A forradalom napjaiban ledöntötték a szobrot, beszélik, hogy csákánnyal verte szét a megdühödött tömeg. A megüresedett talapzatot ravatalként használták. Néhány ifjú hős holtteste feküdt ott, virágok között, zászlókkal letakarva. Fekete ruhás asszonyok emelgették a szemfedőnek használt nemzeti lobogót, gyermeküket, férjüket keresve.
Ketrecbe zárt vadként töltöttük napjainkat a lakásban, de érhető volt anyám aggodalma, mert a lövöldözések már a környéken folytak. Pince sem volt a házunkban, így csak a falak védelmében hallgattuk azt különös, motorkerékpár-berregéshez hasonlatos hangot, melyről már tudtuk, hogy géppuska sorozatok. Néha már azt hittem, hogy a fal másik oldalán lehetnek, annyira felerősödött a fegyverropogás.
A szomszédok bizakodása ijedt pusmogássá csendesült. Apám nem aratta le az „Ugye megmondtam” dicsőségét, sőt látnom kellett, hogy titkon azért ő is hitt a csodában.
Egészen addig, míg egyik este haza nem jött egy kis csomaggal. Izgatottan bontogattuk a formás dobozt, buzgalmunkhoz még nagyobb kedvet csinált azzal, hogy elárulta, amerikai segélyszállítmányt tartunk a kezünkben. Egy teherautóról dobálták le a járókelők közé a sok csomagot, melyekkel a nyugatiak segíteni akarták a mi ügyünket.
A dobozka végre felnyílt és egy apró gőzgép tárult a szemünk elé. Olyasféle, mellyel valaha James Watt ejthette ámulatba a világot. A kis masina hamarosan pöfögni kezdett, mi gyerekek szájtátva lestük a csodát, apám azonban nem tudott elfojtani egy káromkodást, miközben a nyugat segítő szándékát emlegette.
A nappalok nyugodtabbnak ígérkeztek, bár nem várt események is izgalomban tartották az utca lakóit. A szomszéd házban meghalt egy idős asszony, a gyászon túl komoly fejfájást okozva a rokonságnak. A temetkezési vállalat nem dolgozott, szó sem lehetett egy tisztességes végső búcsúról. A lakók vették kézbe a tennivalókat. Hamarosan elkészült a deszkakoporsó, majd néhány lapáttal felszerelt szomszéd felugrott a kis teherkocsi platójára, hogy a megyeri temetőben sírt ássanak az elhunytnak.
Amikor ismét az utcákat jártuk, ijedt csodálkozással néztük a harcok nyomait. A Könyves Kálmán Gimnázium egyik épületszárnya találatot kapott, a hiányzó épületfal láttatni engedte az emeleti osztálytermet, ahol egy félig leszakadt padsor himbálózott a szélben.
A pusztulás mellé a borongós hangulat társult, a reménykedést és a bizakodást felváltotta a szomorúság és a félelem. Szüleim hangulatán lemérhettem, hogy súlyos veszteség ért bennünket. Apám reakciója megint a megszokott volt. Nem beszélt a történtekről, azt a kevéske hitét is elvesztette.
A bukott forradalom után azonban nem állt vissza minden a megszokott kerékvágásba. A változást nem csak a romos házak jelentették. Barátok, ismerősök tűntek el az életünkből, sokan örökre, mások az országhatáron túlra.
Az én családom otthon maradt. Később, jó pár esztendő múlva, apámat faggattam, hogy miért nem vágtunk mi is neki a nagyvilágnak, mint oly sokan, azokban a napokban.
-Apa, miért maradtunk mi itthon?- szegeztem neki a kérdést.
Apám rám nézett, nagyot sóhajtva válaszolta:
- Kalandvágyból édes fiam.
Számomra az 56-os forradalom nem kezdődött rosszul.
Anyám azzal ébresztett, hogy nem kell iskolába menni.
- Akkor meg igazán hagyhatott volna még aludni - morogtam, de eltűnt az álmosságom, mert valamiféle izgalom vibrált a levegőben. Bátyámmal kapkodva öltözködni kezdtünk, majd kiszaladtunk az utcára. Újpesten laktunk akkor, egy gyér forgalmú, jelentéktelen mellékutcában, aminek az volt az előnye, hogy órákig lehetett focizni a néptelen úttesten. Azon a reggelen azonban az utca nem volt üres. Egy tengerész-század vonult el előttünk, kíváncsian bámultuk a mélykék egyenruhások komor csapatát. Ez a matrózegyenruha egy idő után meg is szűnt, tán abból a megfontolásból, hogy minek oda tengerész, ahol nincs tenger. Később folyami flottillásoknak keresztelték a Dunán szolgálatot teljesítő katonákat, és khakiszínű egyenruhába bujtatták őket. De ezen a reggelen még a kék szín és a matrózgallér volt az úr az egyenruhákon. Nyolc éves voltam akkor, nem csoda, hogy meglett férfiaknak láttam az előttem vonulókat, akikről ma már tudom, hogy alig hagyták el a kamaszkort. Az egyenruhák kivételével minden színtelennek látszott azon a borús reggelen.
Az emlékeimben úgy élnek azok az évek, mint egy régi, fekete-fehér mozifilm. A szürke gyárfalak, a kormos épületek, a mocskos kis utcák színtelen egyhangúságba öltöztették a várost. Manapság, a hatalmas utcai reklámok, a csillogó, szemkápráztató neonok, a különleges színhatású televíziók, és a sokszínű képes újságok korában már nem is olyan könnyű felidézni az akkori fakó környezetet. Abban a korban voltam, amikor még csak láttam, de nemigen értettem a körülöttem lévő világot. És nem volt, aki megmagyarázza. Csak éreztem, hogy felborult a megszokott rend, de a változás nem ígérkezett ijesztőnek, mert izgatottság és boldogság ült az arcokon. Igaz, apám nem osztózott a lelkesedésben. Nem tudott ujjongani a többiekkel, csak a fejét csóválta és sóhajtozott. Nem osztotta Takács bácsi vidámságát és Molnár bácsi magabiztosságát sem.
Legyintett, mikor a szomszéd kifejtette, hogy az oroszok majd kivonulnak.
-Nem fogják annyiban hagyni!- mondta elkeseredve. De a szomszéd erre is tudott orvosságot.
- Majd a nyugat beavatkozik és megment minket.- állította a jól értesültek fölényével.
Apám kétkedve ingatta a fejét. Megjárta Rákosi börtönét, mire szabadult, keserű ember lett. Valamikor az ötvenes évek elején hurcolták el, több hónapig volt távol, én apró gyerekként hamar elfelejtettem. Egy nyári napon anyám lelkendezve újságolta, hogy nagy meglepetésben lesz részem. Kiszaladtam az udvarra, apám állt ott, borostásan, iszonyatosan lefogyva. Mélységesen csalódott voltam, mert valami hatalmas csodára számítottam, a Télapóra, vagy hasonlóra, de csak apám állt ott zavartan, a könnyeivel küszködve. Odaszaladtam hozzá, a csalódásomat titkolva átöleltem és megpróbáltam örülni, mert tudtam, hogy ezt várják tőlem.
Apám a börtönről soha nem beszélt. Később sem, amikor az évek múlásával már felnőttként ültem le a konyhaasztalhoz. Abból a becsületes magyar fajtából származott, akinek a börtönbüntetés akkor is szégyen, ha a társadalom ezért már rég tálcán kínálja a feloldozást. Az előzményekről is csak annyit sikerült megtudnom, hogy az államosítás zűrzavaros időszakában ítélték el. Testvérbátyja tímár üzemét sajátította ki a kommunista rendszer, apám is jelen volt akkor, amikor az elvtársak megkezdték a műhely széthordását. Minden mozdíthatót kocsira raktak, de a betonba ágyazott villanymotorokkal nem tudtak mit kezdeni. Az egyik nekiállt, hogy kalapáccsal verje szét a mozdíthatatlan berendezést. Apámban fellázadt az iparosember, nem tudta tétlenül nézni a vandál pusztítást és fellökte a kalapácsos embert.
Aznap nemcsak a berendezést vitték el, de apámat is magukkal hurcolták.
Az 56-os őszi napok számtalan változást hoztak az életünkbe. Anyám, akármennyire is féltett bennünket, képtelen volt minket a szoba-konyhás lakásban tartani. Jártuk a szomszédos utcákat. Eldobált lőszerekre bukkantunk, az egyik kapu alatt sáros egyenruhát találtunk a sarokba gyűrve. Aztán már nem is kellett ilyesmiért a szomszédba menni. Egyik reggel a saját házunk kapualjában találtunk egy halom fegyvert. Kálmán, a szomszéd kamasz nagy szakértelemmel szedte szét az orosz dobtáras géppisztolyt. Neki ismerős volt ez a feladat, hiszen a forradalom előtt a Rákóczy Ferenc tisztképző iskola növendéke volt. E afféle katonai gimnáziumnak számított, az onnan kikerülteket a hadsereg várta. Kálmán életében alapos pályamódosítást eredményezett a forradalom. Az iskola megszűnt, Kálmán visszakerült a rendes gimnáziumba, majd állatorvosnak tanult. Az a szétszedett, lezsírozott és gondosan becsomagolt géppisztoly még a ma is ott hever elásva a fáskamrában.
A család a vezetékes rádiót hallgatva értesült az eseményekről. Izgatott, túlfűtött szónoklatokra emlékszem, melyek értelmét nem sikerült kihámoznom. Meg egy vontatott, kissé affektáló hangra, melynek tulajdonosa Mindszenty bíboros volt. Anyám a mártíroknak kijáró tisztelettel beszélt róla.
A szomszédoktól azonban többet lehetett megtudni, mint a rádióból. Apám is hozta a híreket, amikor újra felbukkant rejtelmes eltűnései után. Mikor az utcai harcok elkezdődtek, anyám szigorúbb lett velünk. Már nem akart kiengedni bennünket az udvarból, de néha, kényszerből mégis ki kellett mozdulnunk. Egyik alkalommal kenyérért álltunk sorba a Váci úti közért előtt. Nagyszámú tömeg várakozott már az utcán, fázósan toporogva. A néptelen főútvonalon jószerivel nem volt közlekedés, így még félelmetesebbnek tűnt a váratlan dübörgés, amely pillantok alatt betöltötte az utat. Aztán megérkezett a fülsértő robaj okozója, egy orosz tank. Lassított, majd megállt a Közért előtt. A tank csöve megmozdult és kísérteties lassúsággal a tömeget vette célba. Az emberek lélekszakadva menekültek, rohantunk mi is, csak az utcasarok védelméből mertünk visszanézni. A tank csöve megállapodott, felpattant a jármű teteje és néhány orosz katona ugrott le róla, majd bementek a boltba. Aznap már nem mertünk újra sorba állni.
Az üzletek nyitva tartásában nem lehetett bízni, már csak a piacon lehetett élelmiszert kapni. Utunk az István tér mellett vezetett el, ahol a szovjet hősi emlékmű állt. A fehér kőtömb téli egyenruhás szovjet katonát mintázott, a súlyos, robusztus figura mögött hatalmas védőfalként terült szét a kőből faragott zászló. A forradalom napjaiban ledöntötték a szobrot, beszélik, hogy csákánnyal verte szét a megdühödött tömeg. A megüresedett talapzatot ravatalként használták. Néhány ifjú hős holtteste feküdt ott, virágok között, zászlókkal letakarva. Fekete ruhás asszonyok emelgették a szemfedőnek használt nemzeti lobogót, gyermeküket, férjüket keresve.
Ketrecbe zárt vadként töltöttük napjainkat a lakásban, de érhető volt anyám aggodalma, mert a lövöldözések már a környéken folytak. Pince sem volt a házunkban, így csak a falak védelmében hallgattuk azt különös, motorkerékpár-berregéshez hasonlatos hangot, melyről már tudtuk, hogy géppuska sorozatok. Néha már azt hittem, hogy a fal másik oldalán lehetnek, annyira felerősödött a fegyverropogás.
A szomszédok bizakodása ijedt pusmogássá csendesült. Apám nem aratta le az „Ugye megmondtam” dicsőségét, sőt látnom kellett, hogy titkon azért ő is hitt a csodában.
Egészen addig, míg egyik este haza nem jött egy kis csomaggal. Izgatottan bontogattuk a formás dobozt, buzgalmunkhoz még nagyobb kedvet csinált azzal, hogy elárulta, amerikai segélyszállítmányt tartunk a kezünkben. Egy teherautóról dobálták le a járókelők közé a sok csomagot, melyekkel a nyugatiak segíteni akarták a mi ügyünket.
A dobozka végre felnyílt és egy apró gőzgép tárult a szemünk elé. Olyasféle, mellyel valaha James Watt ejthette ámulatba a világot. A kis masina hamarosan pöfögni kezdett, mi gyerekek szájtátva lestük a csodát, apám azonban nem tudott elfojtani egy káromkodást, miközben a nyugat segítő szándékát emlegette.
A nappalok nyugodtabbnak ígérkeztek, bár nem várt események is izgalomban tartották az utca lakóit. A szomszéd házban meghalt egy idős asszony, a gyászon túl komoly fejfájást okozva a rokonságnak. A temetkezési vállalat nem dolgozott, szó sem lehetett egy tisztességes végső búcsúról. A lakók vették kézbe a tennivalókat. Hamarosan elkészült a deszkakoporsó, majd néhány lapáttal felszerelt szomszéd felugrott a kis teherkocsi platójára, hogy a megyeri temetőben sírt ássanak az elhunytnak.
Amikor ismét az utcákat jártuk, ijedt csodálkozással néztük a harcok nyomait. A Könyves Kálmán Gimnázium egyik épületszárnya találatot kapott, a hiányzó épületfal láttatni engedte az emeleti osztálytermet, ahol egy félig leszakadt padsor himbálózott a szélben.
A pusztulás mellé a borongós hangulat társult, a reménykedést és a bizakodást felváltotta a szomorúság és a félelem. Szüleim hangulatán lemérhettem, hogy súlyos veszteség ért bennünket. Apám reakciója megint a megszokott volt. Nem beszélt a történtekről, azt a kevéske hitét is elvesztette.
A bukott forradalom után azonban nem állt vissza minden a megszokott kerékvágásba. A változást nem csak a romos házak jelentették. Barátok, ismerősök tűntek el az életünkből, sokan örökre, mások az országhatáron túlra.
Az én családom otthon maradt. Később, jó pár esztendő múlva, apámat faggattam, hogy miért nem vágtunk mi is neki a nagyvilágnak, mint oly sokan, azokban a napokban.
-Apa, miért maradtunk mi itthon?- szegeztem neki a kérdést.
Apám rám nézett, nagyot sóhajtva válaszolta:
- Kalandvágyból édes fiam.