Aki a kocsit nem becsüli…
Úgy alakult, hogy le kellett cserélni az autónkat. Egy ilyen változás mindig emlékezésre csábítja az embert. Hány jármű is szolgálta a kényelmemet eddig? Nem egyszerű a visszatekintés, már csak az éveim száma miatt sem.
Kezdetben vala egy motorbicikli, mely még odahaza próbálta könnyíteni az életemet. Dagadó kebellel vettem birtokba a cseh járműipar remekét, melyet aztán a napokban viszontláttam az Interneten. Szánalmas kis tákolmánynak tűnt ma már a negyven évvel ezelőtt oly kívánatos modell.
Aztán egy kis bogárhátú VW következett. A Dobi István úti használtautó piacon kerülgettem vágyakozva a téglapiros járművet. Könnyedén szemet hunytam afelett, hogy egykorúak voltunk, vagyis mindketten a húszas éveinket tapostuk. Üdítő kivétel volt egy ilyen NSZK járgány a sok szocialista márka között. Meg aztán, e típus megbízhatóságáról is legendák keringtek. A próbakör után az eladó tenyerébe csaptam, és leszámoltam a huszonkétezer forintos vételárat. Nem volt már akadálya a kocsi tulajdonosokra váró boldogságnak. De az autó hamarosan kísérteties jelenségeket produkált. Úgy vedelte az olajat mint egy megszállott, és gyakran előfordult, hogy a kipufogógáz az utastérbe áramlott. Így tehát a legnagyobb télben is lehúzott ablakkal közlekedtem, amit a haverok röhögve vettek tudomásul. Gábor barátom a kékes füstöt látva, némi kárörömmel közölte: - Hitler utolsó bosszúja. De ezek a gondok még nem jelentették a kapcsolatunk végét. Azokban az időkben, amikor évekig kellett várni egy kocsi kiutalásra, minden jármű nagy becsben volt. Sokan becézgették a hosszas kuporgatás árán megszerzett kincset, és keresztnevet adományoztak a családtagnak számító járműnek.
Béla bácsi, a szomszéd, egy hatalmas Pobedával közlekedett. Erről a szovjet márkáról tudni kell, hogy neve győzelmet jelent, bár erősen kérdéses, hogy e monstrum tulajdonosai átérezték-e a diadal mámorát. A jármű, hatalmas méretei ellenére csak háromsebességes volt és derekasan nyakalta a benzint. Béla bácsi zöldségesként tett szert erre a kocsira, mely bizony gyakran javításra szorult. Néhány nap múlva feltűnt, hogy a kocsi hátsó ülésén állandóan üldögélt valaki. Ha benéztünk az utastérbe, udvariasan köszönt, de nem mozdult. Béla bácsi magyarázattal szolgált:
- Ő a Kálmán. Nyugdíjas autószerelő. Mindig magammal viszem, hogy kéznél legyen, ha valami adódik a kocsival.
- Figyeled, az öregnek beépített szerelője van. – kacsintottunk össze a haverokkal.
Aztán mi is tanúi voltunk, ahogy Kálmán készséggel kiugrik a járműből, és egy hatalmas csavarhúzóval eltűnik a tágasra nyílt motorházban.
Akiket elég türelemmel (és megfelelő anyagiakkal) áldott meg a Mindenható, azok kivárhatták az új kocsi érkezését. Persze az öt év várakozás még nem jelentette azt, hogy a kereskedelem leste volna a vevő kívánságát. Legendák keringtek arról, hogy a csepeli szabadkikötőben csak súlyos kenőpénzek árán lehet elhozni a kívánt színű gépkocsit. Józsi bá, a másik szomszéd álma beteljesülni látszott, mert megkapta az értesítést, hogy átveheti a vadonatúj Zsigulit. Az öreg szíve vágya egy fehér autó volt, fekete üléssel. Tudta, hogy százakba kerül majd, ha közli kívánságát. Ezért cselhez folyamodott. Az átvételi irodán előadta panaszát az illetékes elvtársnak:
- Drága uram! A feleségem azzal küldött el hazulról, hogy mindenfajta színű kocsi megfelel neki, csak egy nem. Fehér kocsi, fekete üléshuzattal. Ha ezzel állítok haza, letöri a derekamat.
Az ügyintéző máris közbevágott:
- Hát sajnos uram, önnek hatalmas pechje van. Pont egy ilyen kocsi következik. Persze tehetünk kivételt, de érti ugye… - hunyorgatott hozzá titokzatosan.
Az öreg vakarózott egy kicsit, majd megvonta a vállát:
- Hát, tudja mit? Adja a fehéret, azzal a fekete huzattal. Legfeljebb agyonüt az asszony.
Én persze nem álmodhattam új kocsiról. Ki tudott akkoriban összespórolni egy Zsigulira valót?! Maradt a bogárhátú, melynek egészsége vészesen kezdett hanyatlani. Már szinte minden javításra szorult rajta. És akkor – mint a mesében - megjelent Gábor barátom, egy fantasztikus hírrel. Azt állította, hogy egy jugoszláv férfi, aki Németországban volt vendégmunkás, nála hagyta a megunt Volkswagenjét. Csak párezer forintot kért érte, mert tudta, hogy képtelenség forgalomba helyezni, vámpapírok és más iratok nélkül. De alkatrésznek remekül használható a működőképes kocsi. Elrohantam megnézni a járművet. Szívfájdítóan jó állapotban volt, még jobban is nézett ki, mint az én Dolfim, amely az emlékezetes kipufogógáz eset után Hitler keresztnevét kapta. Kifizettem Gábornak a vételárat, aki sietve eltette a pénzt, de kijelentette, hogy ha arra kerül a sor, ő eskü alatt fogja vallani, hogy sosem látta ezt a kocsit. Elindultam hát a bogárhátúval, hogy Zuglóból Újpestre jussak, rendszám és forgalmi engedély nélkül. Tudtam, ha most elkapnak, életem végéig magyarázkodhatok, hogy hogyan került hozzám a kocsi. A büntetésből meg akár három jármű is kitelne. Remegő lábbal nyomtam a gázt, de szerencsére baj nélkül megérkeztem. Aztán otthon, a kertben leállítottam a kocsit, és átültem a másikba, mert valami sürgős intéznivaló akadt. A sarkon leállítottak a rendőrök. Azon a sarkon, ahol öt perccel korábban a rendszám nélküli autóval robogtam el. Míg a papírjaimat vizsgálták, csak arra tudtam gondolni, hogy milyen hatalmas mázlim volt, ezzel a néhány perccel.
– Ejnye, de jó kedve van magának! - gyanakodott az egyik rendőr. – Megmondaná, hogy mi olyan mulatságos?
– Semmi, semmi, csak örülök a jó időnek. – adtam az ártatlant.
Megbüntettek száz forintra, mert állítólag fél kerékkel átléptem a záróvonalat. Mosolyogva nyújtottam át a pénzt, arra gondolva, hogy mi lett volna itt, ha a másik kocsival kapnak el. A két rendőr gyanakodva nézett utánam. Nem hiszem, hogy sok olyan eset volt a praxisukban, amikor a vétkes dalolva fizetett.
A kis Volkswagennek sokat használt a donor. Pár évig megoldotta a gondjaimat, még Erdélybe és Lengyelországba is eljutottunk. Aztán, csak eljött az ideje a búcsúnak. Átváltottam egy Zsigulira. Egy fehérre, igaz, barna üléshuzattal. Az a kocsi is látott már egy-két tulajdonost előttem, de legalább nem volt egyidős velem.
Amíg odahaza éltünk, már nem is merészkedtem a nyugati kocsik közelébe. Lassan az is fegyverténynek számított, hogy az ember előteremtse az üzemanyagra valót.
A határon túl aztán változott a helyzet. Megtanultuk Svédországban, hogy a Volvo igenis elérhető az átlagember számára, sőt még egy bevándorló is megengedheti magának. Kanadában pedig sorra következtek az amerikai, a japán, és az európai autómárkák. Itteni honfitársaimról sem állíthatom, hogy elkötelezett hívei lennének egyetlen típusnak. Majd mindenki hosszasan tudná sorolni a birtokába került járművek fajtáit. Hiába, nagy csábítás, hogy több száz gyártmányból választhatunk.
Egy azonban biztos: még nem találkoztam olyan hazánkfiával, aki ne áradozott volna arról a márkáról, amit éppen használt. Tán azért, hogy a régi, daliás időket idézzék, amikor még minden kupec a saját lovát dicsérte.
Úgy alakult, hogy le kellett cserélni az autónkat. Egy ilyen változás mindig emlékezésre csábítja az embert. Hány jármű is szolgálta a kényelmemet eddig? Nem egyszerű a visszatekintés, már csak az éveim száma miatt sem.
Kezdetben vala egy motorbicikli, mely még odahaza próbálta könnyíteni az életemet. Dagadó kebellel vettem birtokba a cseh járműipar remekét, melyet aztán a napokban viszontláttam az Interneten. Szánalmas kis tákolmánynak tűnt ma már a negyven évvel ezelőtt oly kívánatos modell.
Aztán egy kis bogárhátú VW következett. A Dobi István úti használtautó piacon kerülgettem vágyakozva a téglapiros járművet. Könnyedén szemet hunytam afelett, hogy egykorúak voltunk, vagyis mindketten a húszas éveinket tapostuk. Üdítő kivétel volt egy ilyen NSZK járgány a sok szocialista márka között. Meg aztán, e típus megbízhatóságáról is legendák keringtek. A próbakör után az eladó tenyerébe csaptam, és leszámoltam a huszonkétezer forintos vételárat. Nem volt már akadálya a kocsi tulajdonosokra váró boldogságnak. De az autó hamarosan kísérteties jelenségeket produkált. Úgy vedelte az olajat mint egy megszállott, és gyakran előfordult, hogy a kipufogógáz az utastérbe áramlott. Így tehát a legnagyobb télben is lehúzott ablakkal közlekedtem, amit a haverok röhögve vettek tudomásul. Gábor barátom a kékes füstöt látva, némi kárörömmel közölte: - Hitler utolsó bosszúja. De ezek a gondok még nem jelentették a kapcsolatunk végét. Azokban az időkben, amikor évekig kellett várni egy kocsi kiutalásra, minden jármű nagy becsben volt. Sokan becézgették a hosszas kuporgatás árán megszerzett kincset, és keresztnevet adományoztak a családtagnak számító járműnek.
Béla bácsi, a szomszéd, egy hatalmas Pobedával közlekedett. Erről a szovjet márkáról tudni kell, hogy neve győzelmet jelent, bár erősen kérdéses, hogy e monstrum tulajdonosai átérezték-e a diadal mámorát. A jármű, hatalmas méretei ellenére csak háromsebességes volt és derekasan nyakalta a benzint. Béla bácsi zöldségesként tett szert erre a kocsira, mely bizony gyakran javításra szorult. Néhány nap múlva feltűnt, hogy a kocsi hátsó ülésén állandóan üldögélt valaki. Ha benéztünk az utastérbe, udvariasan köszönt, de nem mozdult. Béla bácsi magyarázattal szolgált:
- Ő a Kálmán. Nyugdíjas autószerelő. Mindig magammal viszem, hogy kéznél legyen, ha valami adódik a kocsival.
- Figyeled, az öregnek beépített szerelője van. – kacsintottunk össze a haverokkal.
Aztán mi is tanúi voltunk, ahogy Kálmán készséggel kiugrik a járműből, és egy hatalmas csavarhúzóval eltűnik a tágasra nyílt motorházban.
Akiket elég türelemmel (és megfelelő anyagiakkal) áldott meg a Mindenható, azok kivárhatták az új kocsi érkezését. Persze az öt év várakozás még nem jelentette azt, hogy a kereskedelem leste volna a vevő kívánságát. Legendák keringtek arról, hogy a csepeli szabadkikötőben csak súlyos kenőpénzek árán lehet elhozni a kívánt színű gépkocsit. Józsi bá, a másik szomszéd álma beteljesülni látszott, mert megkapta az értesítést, hogy átveheti a vadonatúj Zsigulit. Az öreg szíve vágya egy fehér autó volt, fekete üléssel. Tudta, hogy százakba kerül majd, ha közli kívánságát. Ezért cselhez folyamodott. Az átvételi irodán előadta panaszát az illetékes elvtársnak:
- Drága uram! A feleségem azzal küldött el hazulról, hogy mindenfajta színű kocsi megfelel neki, csak egy nem. Fehér kocsi, fekete üléshuzattal. Ha ezzel állítok haza, letöri a derekamat.
Az ügyintéző máris közbevágott:
- Hát sajnos uram, önnek hatalmas pechje van. Pont egy ilyen kocsi következik. Persze tehetünk kivételt, de érti ugye… - hunyorgatott hozzá titokzatosan.
Az öreg vakarózott egy kicsit, majd megvonta a vállát:
- Hát, tudja mit? Adja a fehéret, azzal a fekete huzattal. Legfeljebb agyonüt az asszony.
Én persze nem álmodhattam új kocsiról. Ki tudott akkoriban összespórolni egy Zsigulira valót?! Maradt a bogárhátú, melynek egészsége vészesen kezdett hanyatlani. Már szinte minden javításra szorult rajta. És akkor – mint a mesében - megjelent Gábor barátom, egy fantasztikus hírrel. Azt állította, hogy egy jugoszláv férfi, aki Németországban volt vendégmunkás, nála hagyta a megunt Volkswagenjét. Csak párezer forintot kért érte, mert tudta, hogy képtelenség forgalomba helyezni, vámpapírok és más iratok nélkül. De alkatrésznek remekül használható a működőképes kocsi. Elrohantam megnézni a járművet. Szívfájdítóan jó állapotban volt, még jobban is nézett ki, mint az én Dolfim, amely az emlékezetes kipufogógáz eset után Hitler keresztnevét kapta. Kifizettem Gábornak a vételárat, aki sietve eltette a pénzt, de kijelentette, hogy ha arra kerül a sor, ő eskü alatt fogja vallani, hogy sosem látta ezt a kocsit. Elindultam hát a bogárhátúval, hogy Zuglóból Újpestre jussak, rendszám és forgalmi engedély nélkül. Tudtam, ha most elkapnak, életem végéig magyarázkodhatok, hogy hogyan került hozzám a kocsi. A büntetésből meg akár három jármű is kitelne. Remegő lábbal nyomtam a gázt, de szerencsére baj nélkül megérkeztem. Aztán otthon, a kertben leállítottam a kocsit, és átültem a másikba, mert valami sürgős intéznivaló akadt. A sarkon leállítottak a rendőrök. Azon a sarkon, ahol öt perccel korábban a rendszám nélküli autóval robogtam el. Míg a papírjaimat vizsgálták, csak arra tudtam gondolni, hogy milyen hatalmas mázlim volt, ezzel a néhány perccel.
– Ejnye, de jó kedve van magának! - gyanakodott az egyik rendőr. – Megmondaná, hogy mi olyan mulatságos?
– Semmi, semmi, csak örülök a jó időnek. – adtam az ártatlant.
Megbüntettek száz forintra, mert állítólag fél kerékkel átléptem a záróvonalat. Mosolyogva nyújtottam át a pénzt, arra gondolva, hogy mi lett volna itt, ha a másik kocsival kapnak el. A két rendőr gyanakodva nézett utánam. Nem hiszem, hogy sok olyan eset volt a praxisukban, amikor a vétkes dalolva fizetett.
A kis Volkswagennek sokat használt a donor. Pár évig megoldotta a gondjaimat, még Erdélybe és Lengyelországba is eljutottunk. Aztán, csak eljött az ideje a búcsúnak. Átváltottam egy Zsigulira. Egy fehérre, igaz, barna üléshuzattal. Az a kocsi is látott már egy-két tulajdonost előttem, de legalább nem volt egyidős velem.
Amíg odahaza éltünk, már nem is merészkedtem a nyugati kocsik közelébe. Lassan az is fegyverténynek számított, hogy az ember előteremtse az üzemanyagra valót.
A határon túl aztán változott a helyzet. Megtanultuk Svédországban, hogy a Volvo igenis elérhető az átlagember számára, sőt még egy bevándorló is megengedheti magának. Kanadában pedig sorra következtek az amerikai, a japán, és az európai autómárkák. Itteni honfitársaimról sem állíthatom, hogy elkötelezett hívei lennének egyetlen típusnak. Majd mindenki hosszasan tudná sorolni a birtokába került járművek fajtáit. Hiába, nagy csábítás, hogy több száz gyártmányból választhatunk.
Egy azonban biztos: még nem találkoztam olyan hazánkfiával, aki ne áradozott volna arról a márkáról, amit éppen használt. Tán azért, hogy a régi, daliás időket idézzék, amikor még minden kupec a saját lovát dicsérte.