A fiú és a fenyő
Már novemberben megtervezték az ajándékozást. Bálint ott könyökölt Ildikó mellett az ebédlőasztalnál és összeírták a vásárolni valókat. Nem kellett találgatni, már jóval korábban kifaggatta a fiát, hogy mit szeretne karácsonyra. A gyerek nagy dobozos legót fog kapni, és ha sejti is ezt az ajándékot, a jéghoki felszerelés biztos komoly meglepetés lesz. A nagyszülőknek a szokásos ajándékkosár, mellé egy meleg sál, bár a mamának úgyis oda kell majd adni a blokkot, mert tuti, hogy becseréli. A papa kap egy mókás szőrmesapkát is, de erősen kétli, hogy a hiú kisöreg valaha is felvenné. A többi családtagnál néhány üveg borra és édességekre lesz szükség, a rokon gyerekek idén is társasjátékokat kapnak.
Az asszonynak parfümöt vesz megint. Ez nem nagy ötlet, még a korábbi évek ajándékai is ott sorakoznak a fürdőszoba üvegpolcán, de mit csináljon, nem jut semmi jobb az eszébe. Grillsütőről, láboskészletről szó sem lehet, nemrég olvasta, hogy a legnagyobb sértés a feleséget az ajándékozáskor is a házimunkára emlékeztetni. De tényleg, mit is vehetne az asszonynak?! Hiszen mindene megvan. Ott azért még nem tartanak, hogy egy új kocsi kulcsait tegye a fa alá. De amúgy tényleg minden! Ruhák, cipők, táskák, kozmetikumok, még az a nagyítós kézitükör is, ami körül neon karika gyullad, ha álló helyzetbe kerül. Így aztán marad a parfüm, és a boríték, amiben két wellness jegy lapul egy horvátországi szállodába, valamikor jövő januárra.
Mindent beszerezhettek volna kettesben, kényelmesen, ha az a zsarnok főnöke nem tömi agyon túlórával. De nem mondhatott nemet, mert még talál helyette mást. Szitkokat mormolva túlórázott a nyomdában, és mire hazakeveredett már mozdulni sem volt kedve. Így aztán Ildikóra maradt a vásárlás. Szerencsére elintézett mindent. Azt az árva kölnit ő már hetekkel korábban beszerezte, így csak a fenyőfáról kell gondoskodni. Mire elszabadult szerdán, már minden árus zárva volt. Így az utolsó napra maradt a karácsonyfa. Három óra is elmúlt, mire otthagyhatta az irodát. Felpattant a buszra és rohant haza. Szerencsére Ildikó már megérkezett, a kocsi ott állt a ház előtt. Ezzel a kombival gyerekjáték lesz elhozni a fát. Beszaladt a lakásba a kulcsért. Gyors puszi az asszonynak és már indulna is. A fiára tévedt a pillantása. Zoli a fotelben üldögélt, a telefonját nyomkodva.
‒ Eljössz velem? ‒ kiáltotta a gyerek felé.
A fiú vállat vont, de felállt és követte az apját.
Bálint ritkán volt kettesben a fiával. De ha mégis, rögtön kötelességének érezte, hogy oktassa a gyermekét. Felkészítem az életre, - gondolta ilyenkor, de a tízéves fiúcska nemigen kért ebből. Most is ábrándosan nézett ki az ablakon, míg ő magyarázta, hogy a téli szünetben sem árt elővenni a tankönyveket, mert akkor könnyebb lesz a suli a szünet után. Már majdnem belekezdett abba is, hogy ő bezzeg nem kocsival indult az apjával fenyőfáért, de szerencsére időben észbe kapott.
A nagyáruház melletti parkoló végében, egy sebtében összetákolt kerítés mögött sorakoztak a fenyőfák. Bálint aggodalmasan mustrálta az ijesztően szerény választékot. Végül egy kétméteres, viszonylag elfogadható külsejű fenyőn állapodott meg a tekintete.
‒ Ez mibe kerül? ‒ kérdezte az árust, de akkor enyhe lökést érzett a karján, valaki elsietett mellette és megmarkolta a fenyőt. A testes alak szinte rikácsolt:
‒ Akkor ezt viszem, mennyivel tartozom?
Bálint végignézett az ápolatlan, elhízott figurán és feltódult benne a méreg:
‒ Ez a fa az enyém! Már kinéztem magamnak! ‒ szemezett a férfivel.
‒ Elkéstél haver, sajnálom! ‒ heherészett a telt képű vetélytárs.
Ezt úgy le tudnám csapni, fel se kelne többet! ‒ fortyogott magában. ‒ Nem láttad, hogy én voltam itt előbb?! ‒ sziszegte a férfi arcába. Az látszólag megszeppent, de nem engedte el a fát. A kereskedő szótlanul nézte őket, eszébe sem jutott valakinek a pártjára állni.
‒ Apu! Apu! ‒ hallatszott hátulról a vékony gyerekhang.
‒ Mi van? ‒ zökkent ki a harci pózból Bálint.
‒ Gyere ide légyszi!
Bálint dühösen elindult a gyerek felé. A fia a kabátjába kapaszkodva egy sarok felé húzta.
‒ Ezt nézd meg!
‒ Ezt?! ‒ bámult értetlenül a kerítés mellett árválkodó, alig másfél méter magas, kopott, hiányos ágú fácskára.
‒ Nézd ezt a szegényt! Ezt biztos senki sem viszi el! Milyen magányos itt a sarokban! Mentsük meg, jó?!
Bálint a fiára nézett. Könyörgés és szánalom volt a gyerek tekintetében. Megadóan felemelte a fát és elindult fizetni. Fia kissé lemaradva követte.
‒ Apu, mi lesz azokkal a karácsonyfákkal amiket senki nem vesz meg?
Tényleg, mi? Sosem gondolkodott ezen. Talán tüzelőként végzik...
‒ Mondja csak, mit csinál azokkal a fákkal, amik megmaradnak? ‒ kérdezte a kereskedőt, amikor sorra kerültek.
‒ Hogy mit?! Itt hagyom őket, ez a legegyszerűbb. De mindet összevagdosom! Itt senki nem fog potyázni. Mert az a sok csóró azt hiszi, hogy ha vége a vásárnak elég idejönni és ingyen is fához juthatnak. Hát még mit nem?!
Bálint kifizette a fát, és óvatosan, mintha beteg jószágot cipelne, a kocsihoz vitte. Nem a tetőre pakolta, inkább helyet csinált neki az utastérben. Hazafelé már nem gyötörte a fiát a tanácsaival. A gyerek elgondolkodva bámult ki az ablakon.
Otthon a fiú előre sietett a fával. Az asszony amikor meglátta a szerzeményt szinte elsápadt. Már szóra nyitotta volna a száját, de a férj a gyerek mögül csendre intette.
Zoli nagy műgonddal díszítette a fát. A sérült rész a fal felé került, a sok színes gömb, a szaloncukrok, a figurák, és a lámpafüzér feledtették a kis fa hiányosságait.
A fenyő meghálálta a gondoskodást, ragyogni kezdett. Meghatottan állták körül.
‒ Az ajándékokkal még várunk! Nemsokára itt lesznek a nagyiék. De eszembe jutott valami! Gyere velem! ‒ intett a fiának.
Kocsiba ültek. Újra a fenyőárusnál kötöttek ki. A férfi már javában csomagolt. Sietősen bontogatta a vékony kerítést.
Bálint az árushoz lépett. A megmaradt fákra mutatott.
‒ Mennyi fája maradt?
‒ Nézzen körül! Talán tizenöt, húsz.
‒ Mennyit kér értük?
Az árus kicsit vakarta a fejét, aztán kimondta az összeget. Nem túl sokat, nehogy elriassza ezt az őrültet. Így legalább nem kell bajlódnia a maradékok felvágásával.
‒ Jó, tessék a pénz! De akkor itt hagyja ezeket a fákat sértetlenül! Rendben?!
A kereskedő vállat vont, és számolni kezdte a bankjegyeket.
Bálint a fiára nézett. A gyerek elmosolyodott, kezét apja tenyerébe csúsztatta.
‒ Hova tűntetek?! El sem tudom képzelni, hol mászkáltok ilyenkor! ‒ dorgálta az asszony a két kipirult érkezőt.
‒ Anyu! Anyu képzeld, apu megmentett egy, egy egész fenyőerdőt! ‒ lelkesedett széles mozdulatokkal a gyermek.
‒ Hogy mit csinált?! ‒ ámuldozott a mama
‒ Majd később elmeséljük! ‒ kacsintott Bálint a fiára.
Már novemberben megtervezték az ajándékozást. Bálint ott könyökölt Ildikó mellett az ebédlőasztalnál és összeírták a vásárolni valókat. Nem kellett találgatni, már jóval korábban kifaggatta a fiát, hogy mit szeretne karácsonyra. A gyerek nagy dobozos legót fog kapni, és ha sejti is ezt az ajándékot, a jéghoki felszerelés biztos komoly meglepetés lesz. A nagyszülőknek a szokásos ajándékkosár, mellé egy meleg sál, bár a mamának úgyis oda kell majd adni a blokkot, mert tuti, hogy becseréli. A papa kap egy mókás szőrmesapkát is, de erősen kétli, hogy a hiú kisöreg valaha is felvenné. A többi családtagnál néhány üveg borra és édességekre lesz szükség, a rokon gyerekek idén is társasjátékokat kapnak.
Az asszonynak parfümöt vesz megint. Ez nem nagy ötlet, még a korábbi évek ajándékai is ott sorakoznak a fürdőszoba üvegpolcán, de mit csináljon, nem jut semmi jobb az eszébe. Grillsütőről, láboskészletről szó sem lehet, nemrég olvasta, hogy a legnagyobb sértés a feleséget az ajándékozáskor is a házimunkára emlékeztetni. De tényleg, mit is vehetne az asszonynak?! Hiszen mindene megvan. Ott azért még nem tartanak, hogy egy új kocsi kulcsait tegye a fa alá. De amúgy tényleg minden! Ruhák, cipők, táskák, kozmetikumok, még az a nagyítós kézitükör is, ami körül neon karika gyullad, ha álló helyzetbe kerül. Így aztán marad a parfüm, és a boríték, amiben két wellness jegy lapul egy horvátországi szállodába, valamikor jövő januárra.
Mindent beszerezhettek volna kettesben, kényelmesen, ha az a zsarnok főnöke nem tömi agyon túlórával. De nem mondhatott nemet, mert még talál helyette mást. Szitkokat mormolva túlórázott a nyomdában, és mire hazakeveredett már mozdulni sem volt kedve. Így aztán Ildikóra maradt a vásárlás. Szerencsére elintézett mindent. Azt az árva kölnit ő már hetekkel korábban beszerezte, így csak a fenyőfáról kell gondoskodni. Mire elszabadult szerdán, már minden árus zárva volt. Így az utolsó napra maradt a karácsonyfa. Három óra is elmúlt, mire otthagyhatta az irodát. Felpattant a buszra és rohant haza. Szerencsére Ildikó már megérkezett, a kocsi ott állt a ház előtt. Ezzel a kombival gyerekjáték lesz elhozni a fát. Beszaladt a lakásba a kulcsért. Gyors puszi az asszonynak és már indulna is. A fiára tévedt a pillantása. Zoli a fotelben üldögélt, a telefonját nyomkodva.
‒ Eljössz velem? ‒ kiáltotta a gyerek felé.
A fiú vállat vont, de felállt és követte az apját.
Bálint ritkán volt kettesben a fiával. De ha mégis, rögtön kötelességének érezte, hogy oktassa a gyermekét. Felkészítem az életre, - gondolta ilyenkor, de a tízéves fiúcska nemigen kért ebből. Most is ábrándosan nézett ki az ablakon, míg ő magyarázta, hogy a téli szünetben sem árt elővenni a tankönyveket, mert akkor könnyebb lesz a suli a szünet után. Már majdnem belekezdett abba is, hogy ő bezzeg nem kocsival indult az apjával fenyőfáért, de szerencsére időben észbe kapott.
A nagyáruház melletti parkoló végében, egy sebtében összetákolt kerítés mögött sorakoztak a fenyőfák. Bálint aggodalmasan mustrálta az ijesztően szerény választékot. Végül egy kétméteres, viszonylag elfogadható külsejű fenyőn állapodott meg a tekintete.
‒ Ez mibe kerül? ‒ kérdezte az árust, de akkor enyhe lökést érzett a karján, valaki elsietett mellette és megmarkolta a fenyőt. A testes alak szinte rikácsolt:
‒ Akkor ezt viszem, mennyivel tartozom?
Bálint végignézett az ápolatlan, elhízott figurán és feltódult benne a méreg:
‒ Ez a fa az enyém! Már kinéztem magamnak! ‒ szemezett a férfivel.
‒ Elkéstél haver, sajnálom! ‒ heherészett a telt képű vetélytárs.
Ezt úgy le tudnám csapni, fel se kelne többet! ‒ fortyogott magában. ‒ Nem láttad, hogy én voltam itt előbb?! ‒ sziszegte a férfi arcába. Az látszólag megszeppent, de nem engedte el a fát. A kereskedő szótlanul nézte őket, eszébe sem jutott valakinek a pártjára állni.
‒ Apu! Apu! ‒ hallatszott hátulról a vékony gyerekhang.
‒ Mi van? ‒ zökkent ki a harci pózból Bálint.
‒ Gyere ide légyszi!
Bálint dühösen elindult a gyerek felé. A fia a kabátjába kapaszkodva egy sarok felé húzta.
‒ Ezt nézd meg!
‒ Ezt?! ‒ bámult értetlenül a kerítés mellett árválkodó, alig másfél méter magas, kopott, hiányos ágú fácskára.
‒ Nézd ezt a szegényt! Ezt biztos senki sem viszi el! Milyen magányos itt a sarokban! Mentsük meg, jó?!
Bálint a fiára nézett. Könyörgés és szánalom volt a gyerek tekintetében. Megadóan felemelte a fát és elindult fizetni. Fia kissé lemaradva követte.
‒ Apu, mi lesz azokkal a karácsonyfákkal amiket senki nem vesz meg?
Tényleg, mi? Sosem gondolkodott ezen. Talán tüzelőként végzik...
‒ Mondja csak, mit csinál azokkal a fákkal, amik megmaradnak? ‒ kérdezte a kereskedőt, amikor sorra kerültek.
‒ Hogy mit?! Itt hagyom őket, ez a legegyszerűbb. De mindet összevagdosom! Itt senki nem fog potyázni. Mert az a sok csóró azt hiszi, hogy ha vége a vásárnak elég idejönni és ingyen is fához juthatnak. Hát még mit nem?!
Bálint kifizette a fát, és óvatosan, mintha beteg jószágot cipelne, a kocsihoz vitte. Nem a tetőre pakolta, inkább helyet csinált neki az utastérben. Hazafelé már nem gyötörte a fiát a tanácsaival. A gyerek elgondolkodva bámult ki az ablakon.
Otthon a fiú előre sietett a fával. Az asszony amikor meglátta a szerzeményt szinte elsápadt. Már szóra nyitotta volna a száját, de a férj a gyerek mögül csendre intette.
Zoli nagy műgonddal díszítette a fát. A sérült rész a fal felé került, a sok színes gömb, a szaloncukrok, a figurák, és a lámpafüzér feledtették a kis fa hiányosságait.
A fenyő meghálálta a gondoskodást, ragyogni kezdett. Meghatottan állták körül.
‒ Az ajándékokkal még várunk! Nemsokára itt lesznek a nagyiék. De eszembe jutott valami! Gyere velem! ‒ intett a fiának.
Kocsiba ültek. Újra a fenyőárusnál kötöttek ki. A férfi már javában csomagolt. Sietősen bontogatta a vékony kerítést.
Bálint az árushoz lépett. A megmaradt fákra mutatott.
‒ Mennyi fája maradt?
‒ Nézzen körül! Talán tizenöt, húsz.
‒ Mennyit kér értük?
Az árus kicsit vakarta a fejét, aztán kimondta az összeget. Nem túl sokat, nehogy elriassza ezt az őrültet. Így legalább nem kell bajlódnia a maradékok felvágásával.
‒ Jó, tessék a pénz! De akkor itt hagyja ezeket a fákat sértetlenül! Rendben?!
A kereskedő vállat vont, és számolni kezdte a bankjegyeket.
Bálint a fiára nézett. A gyerek elmosolyodott, kezét apja tenyerébe csúsztatta.
‒ Hova tűntetek?! El sem tudom képzelni, hol mászkáltok ilyenkor! ‒ dorgálta az asszony a két kipirult érkezőt.
‒ Anyu! Anyu képzeld, apu megmentett egy, egy egész fenyőerdőt! ‒ lelkesedett széles mozdulatokkal a gyermek.
‒ Hogy mit csinált?! ‒ ámuldozott a mama
‒ Majd később elmeséljük! ‒ kacsintott Bálint a fiára.