Mi a válasz?
Amikor a nyolcvanas évek elején lazult a szorítás és már nem volt nagy kunszt külföldre utazni, én is felkerekedtem és meg sem álltam Bécsig. Öreg Zsigulimban négyen szorongtunk, mert nem volt nehéz cimborákat toborozni az efféle bevásárló turizmushoz. Bécs nem okozott csalódást, szájtátva sétálgattunk a belvárosban, áhítattal bámultuk a kirakatok gazdag választékát, a tiszta és rendezett környezetet, vagyis az átkos kapitalizmus kellékeit.Az egyik mellékutcában magyar rendszámú bogárhátút vettünk észre, a nyitott motorháznál egy fiatal pár tanakodott. Megszólítottuk őket, nagy örömmel vették tudomásul, hogy honfitársakra akadtak. Egymás szavába vágva kezdték magyarázni, hogy leállt a motor, fogalmuk sincs, mit tegyenek. Mit ád az ég, a mi csapatunkban épp volt egy autószerelő, aki már készséggel neki is látott a javításnak. Mi meg beszélgetni kezdtünk. Az ifjú asszonyka nem győzött faggatni minket, hogy milyen az élet idekinn. Mivel nekem címezte a kérdéseket, készséggel elmondtam, hogy minden nagyon frankó, jó az áruellátás, kedvesek az emberek, ragyogó a tisztaság meg hasonlókat. A kis nő áhítattal hallgatott, szemeiben észrevettem azt a csodálatot, ami azoknak jár ki, aki valami különleges, mondhatnám hősies dolgot vittek véghez. Igen, kétségtelenül azt hitte, hogy egy Bécsben élő disszidens vagyok, egy azok közül, akik már végigjárták a szabadsághoz vezető utat. Valósággal csillogott az a szempár, amivel méregetett. Aztán megkérdezte:
– Mióta vagytok kinn?
– Hát, úgy fél órája. – feleltem.
A fények azonnal kihunytak.Hogy ez miért jutott eszembe? Nemrég egy vancouveri képkereskedő üzletében voltunk a nejemmel, és bemutattunk a tulajdonos hölgynek néhány festményt, azzal a céllal, hogy külföldön is megismerhessék egy hazai művész munkáit. A hölgy elismeréssel nézte át a festményeket, és nem fukarkodott a dicséretekkel sem. Szót ejtett a színek dinamikájáról, a képek varázslatos hangulatáról, a figurák remek megjelenítéséről, sőt még azt is kifejtette, hogy érdekes módon a nőalakok kelendőbbek a férfiakénál, és állítása szerint még a női vevők is inkább a nőket ábrázoló képeket vásárolják.
– Talán azért, mert mi férfiak nem vagyunk annyira gusztusosak, - jegyeztem meg csendesen.
A bolti eladó, egy idősebb férfi, aki eddig a főnöknője válla fölött szemlélte a képeket, szaporán bólogatott:
– Én is pont ezt akartam mondani. – közölte.
Aztán ő is a képek fölé hajolt, majd amikor felnézett, különös csillogással a szemében megkérdezte:
– Maga festette ezeket a képeket?
Kicsit haboztam a válasszal. Milyen jó is lenne most bezsebelni ettől a szakértőtől a mesternek járó áhítatot, fittyet hányva a képek sarkában díszelgő szignóra, és kivágni, hogy igenis, az én tehetségem termékei ezek a művek. De aztán győzött a józan ész, nemet intettem, a férfi szeméből meg eltűnt a csodálat csillogása.
Ha valaha egy lélekbúvár díványára kerülnék, bizonyára kiderítené, hogy külföldre költözésemben közre játszhatott az is, hogy ennek a valamikori bécsi fiatalasszony szemében látott csillogásnak akartam megfelelni. Persze csak tudat alatt, mélyen, nagyon mélyen.
És ha most elkezdek festőszerszámokat vásárolni, és vadul nekiesek a vásznaknak, annak bizonyára ez a másik találkozás lesz az oka. Persze, csak tudat alatt, mélyen, nagyon mélyen.
Amikor a nyolcvanas évek elején lazult a szorítás és már nem volt nagy kunszt külföldre utazni, én is felkerekedtem és meg sem álltam Bécsig. Öreg Zsigulimban négyen szorongtunk, mert nem volt nehéz cimborákat toborozni az efféle bevásárló turizmushoz. Bécs nem okozott csalódást, szájtátva sétálgattunk a belvárosban, áhítattal bámultuk a kirakatok gazdag választékát, a tiszta és rendezett környezetet, vagyis az átkos kapitalizmus kellékeit.Az egyik mellékutcában magyar rendszámú bogárhátút vettünk észre, a nyitott motorháznál egy fiatal pár tanakodott. Megszólítottuk őket, nagy örömmel vették tudomásul, hogy honfitársakra akadtak. Egymás szavába vágva kezdték magyarázni, hogy leállt a motor, fogalmuk sincs, mit tegyenek. Mit ád az ég, a mi csapatunkban épp volt egy autószerelő, aki már készséggel neki is látott a javításnak. Mi meg beszélgetni kezdtünk. Az ifjú asszonyka nem győzött faggatni minket, hogy milyen az élet idekinn. Mivel nekem címezte a kérdéseket, készséggel elmondtam, hogy minden nagyon frankó, jó az áruellátás, kedvesek az emberek, ragyogó a tisztaság meg hasonlókat. A kis nő áhítattal hallgatott, szemeiben észrevettem azt a csodálatot, ami azoknak jár ki, aki valami különleges, mondhatnám hősies dolgot vittek véghez. Igen, kétségtelenül azt hitte, hogy egy Bécsben élő disszidens vagyok, egy azok közül, akik már végigjárták a szabadsághoz vezető utat. Valósággal csillogott az a szempár, amivel méregetett. Aztán megkérdezte:
– Mióta vagytok kinn?
– Hát, úgy fél órája. – feleltem.
A fények azonnal kihunytak.Hogy ez miért jutott eszembe? Nemrég egy vancouveri képkereskedő üzletében voltunk a nejemmel, és bemutattunk a tulajdonos hölgynek néhány festményt, azzal a céllal, hogy külföldön is megismerhessék egy hazai művész munkáit. A hölgy elismeréssel nézte át a festményeket, és nem fukarkodott a dicséretekkel sem. Szót ejtett a színek dinamikájáról, a képek varázslatos hangulatáról, a figurák remek megjelenítéséről, sőt még azt is kifejtette, hogy érdekes módon a nőalakok kelendőbbek a férfiakénál, és állítása szerint még a női vevők is inkább a nőket ábrázoló képeket vásárolják.
– Talán azért, mert mi férfiak nem vagyunk annyira gusztusosak, - jegyeztem meg csendesen.
A bolti eladó, egy idősebb férfi, aki eddig a főnöknője válla fölött szemlélte a képeket, szaporán bólogatott:
– Én is pont ezt akartam mondani. – közölte.
Aztán ő is a képek fölé hajolt, majd amikor felnézett, különös csillogással a szemében megkérdezte:
– Maga festette ezeket a képeket?
Kicsit haboztam a válasszal. Milyen jó is lenne most bezsebelni ettől a szakértőtől a mesternek járó áhítatot, fittyet hányva a képek sarkában díszelgő szignóra, és kivágni, hogy igenis, az én tehetségem termékei ezek a művek. De aztán győzött a józan ész, nemet intettem, a férfi szeméből meg eltűnt a csodálat csillogása.
Ha valaha egy lélekbúvár díványára kerülnék, bizonyára kiderítené, hogy külföldre költözésemben közre játszhatott az is, hogy ennek a valamikori bécsi fiatalasszony szemében látott csillogásnak akartam megfelelni. Persze csak tudat alatt, mélyen, nagyon mélyen.
És ha most elkezdek festőszerszámokat vásárolni, és vadul nekiesek a vásznaknak, annak bizonyára ez a másik találkozás lesz az oka. Persze, csak tudat alatt, mélyen, nagyon mélyen.