Silvia's mother...
A napokban kaptam egy e-mailt otthonélő barátomtól és a levélke csak annyit kérdezett: Emlékszel még? A mellékletben meg egy sláger, amit a jelre kattintva máris meg lehetett hallgatni. Felcsendült a Sylvia’s Mother című szám, amit még annak idején a hetvenes években nyomtak minden valamire való házibulin. A lassan áradó, méltóságteljes dallamot egy bánatos férfihang énekli, melyből kiérződik az elválás fájdalma. Mi ezt annak idején simán „családalapító” jelzővel illettük, hiszen olyan remekül lehetett összetapadni a partnerrel ezekre a lassú számokra. Akkoriban nemigen értettem az angol dalszövegeket, mentségemre legyen mondva, hogy olasz tanulmányaim miatt inkább a San Remo-i slágereket próbáltuk megfejteni osztálytársaimmal.
De ezek a csodás dallamok elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy a szöveg értése nélkül is állandóan hallgassuk a magnón. Tán csak annyit hámoztam ki az egészből, hogy ennek a bizonyos Szilviának van egy muterja, aki mondja a magáét és ez bizonyára nemigen tetszik annak, aki erről énekel.
Most újra meghallgatva, – némi angoltudással – már kezdett kibomlani a szöveg értelme. Az egész egy fájdalmas könyörgés a férfi részéről, aki még egyszer szeretne beszélni a kedvesével, akit a mama juszt sem enged a telefonhoz. A párperces zeneszámból kibomlik egy csodás szerelmi ballada, gyönyörű sorokkal, fájdalmas mélységgel. Megbánás, könyörgés, reménykedés, és végső búcsú. És közben ott dübörög, zakatol a telefonközpontos fenyegető réme, aki kész megszakítani a beszélgetést, ha nem dob be hősünk újabb centeket a készülékbe. (Hol voltunk még akkor a mobil telefonoktól, meg a Facebooktól?! ) A lány meg csomagol, utazik, új életre készül azzal a gavestoni fiúval. A csodás költemény bizonyos Shel Silverstein (ilyen névvel reggel tessék jönni!) úr műve, aki később is számtalan remek szöveggel ajándékozta meg Dr. Hook and the Medicine Show csapatát. Az együttesről meg illik tudni, hogy sikert sikerre halmoztak a hetvenes években. És nemcsak az extravagáns megjelenésük miatt – hiszen a szólista fél szemén fekete kötés díszelgett, - hanem azért is, mert remekül eltalálták a rockos, folkos, popos hangzást.
És ha már benne voltam a múltidézésben, elkezdtem keresgélni a You Tube oldalain is. Itt meg feljött írásban is a dalszöveg, ami - valljuk be - sosem árt, hiszen az énekelt sorokat nem mindig olyan egyszerű megérteni. Nekem néha magyarul sem sikerült. Emlékszem, mit törtem a fejem az LGT szám hallgatása közben: „Gyere beülhetsz a mi autónkba, vigyázz…” és itt aztán filmszakadás. Sehogy nem akart összeállni a második sor. Végül megint az Internet segített, hogy kiderüljön: „Vigyázz, ne ülj rá a gitártokra.” Szóval, nem árt, ha olvasható a dalszöveg.
De itt még nem ért véget a csoda! Formás riportban tudósítottak az Internet oldalain arról, hogy megtalálták az a bizonyos Szilviát, akit a telefonhoz próbál kérni a költő. Sőt a mamát is, aki most a kamerák előtt, kissé megvénülve idézi azt a délutánt, amikor a lányát kereste az a bánatos férfihang.
Innen már csak hab a tortán, hogy az együttesről is tökéletes képet lehet kapni a Wikipédia oldalain. Itt már nem titok az sem, hogy a vezető énekes autóbalesetben vesztette el a fél szemét, tehát nem viccből hordja azt a rémes fekete kötést. A dalszöveg írójáról meg újfent a Wikipédiából értesülhetünk, hogy remek karikaturista volt, aki a Playboy magazinnak is sokat dolgozott. Egyik elhíresült művét közlik is, amin két falhoz láncolt rab látható és az egyik, ebben a totálisan reménytelen helyzetben, a menekülési tervét ecseteli a másiknak. Azt is innen tudhatjuk, hogy a szerző már nem él, 68 évesen vitte el egy szívroham. Innen pedig folytathatom a kutakodást akár a karikatúrák világa, vagy akár a szívbetegségek felé.
Olyan ez az Internet, mintha egy hatalmas vásárban sétálnék, ahol az eladók színes szőtteseket kínálnak, és hogy kedvet csináljanak a vételhez, a szemem előtt hajtogatják szét az árut.
Tudom, sokaknak természetes ez az információ özön. Az, hogy mindent, mindjárt megtudhatunk mindenről. De engedtessék meg, hogy én, a múlt század gyermeke még egy kicsit elcsodálkozzam és fejet hajtsak a tudomány mai állása előtt. Nagyon jó és rendkívül élvezetes dolog ez a könnyen kapható ismeretanyag.
Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy Szilvia még így, néhány évtized múltával is szemrevaló teremtés.
De azért az anyóst nem vállaltam volna!
A napokban kaptam egy e-mailt otthonélő barátomtól és a levélke csak annyit kérdezett: Emlékszel még? A mellékletben meg egy sláger, amit a jelre kattintva máris meg lehetett hallgatni. Felcsendült a Sylvia’s Mother című szám, amit még annak idején a hetvenes években nyomtak minden valamire való házibulin. A lassan áradó, méltóságteljes dallamot egy bánatos férfihang énekli, melyből kiérződik az elválás fájdalma. Mi ezt annak idején simán „családalapító” jelzővel illettük, hiszen olyan remekül lehetett összetapadni a partnerrel ezekre a lassú számokra. Akkoriban nemigen értettem az angol dalszövegeket, mentségemre legyen mondva, hogy olasz tanulmányaim miatt inkább a San Remo-i slágereket próbáltuk megfejteni osztálytársaimmal.
De ezek a csodás dallamok elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy a szöveg értése nélkül is állandóan hallgassuk a magnón. Tán csak annyit hámoztam ki az egészből, hogy ennek a bizonyos Szilviának van egy muterja, aki mondja a magáét és ez bizonyára nemigen tetszik annak, aki erről énekel.
Most újra meghallgatva, – némi angoltudással – már kezdett kibomlani a szöveg értelme. Az egész egy fájdalmas könyörgés a férfi részéről, aki még egyszer szeretne beszélni a kedvesével, akit a mama juszt sem enged a telefonhoz. A párperces zeneszámból kibomlik egy csodás szerelmi ballada, gyönyörű sorokkal, fájdalmas mélységgel. Megbánás, könyörgés, reménykedés, és végső búcsú. És közben ott dübörög, zakatol a telefonközpontos fenyegető réme, aki kész megszakítani a beszélgetést, ha nem dob be hősünk újabb centeket a készülékbe. (Hol voltunk még akkor a mobil telefonoktól, meg a Facebooktól?! ) A lány meg csomagol, utazik, új életre készül azzal a gavestoni fiúval. A csodás költemény bizonyos Shel Silverstein (ilyen névvel reggel tessék jönni!) úr műve, aki később is számtalan remek szöveggel ajándékozta meg Dr. Hook and the Medicine Show csapatát. Az együttesről meg illik tudni, hogy sikert sikerre halmoztak a hetvenes években. És nemcsak az extravagáns megjelenésük miatt – hiszen a szólista fél szemén fekete kötés díszelgett, - hanem azért is, mert remekül eltalálták a rockos, folkos, popos hangzást.
És ha már benne voltam a múltidézésben, elkezdtem keresgélni a You Tube oldalain is. Itt meg feljött írásban is a dalszöveg, ami - valljuk be - sosem árt, hiszen az énekelt sorokat nem mindig olyan egyszerű megérteni. Nekem néha magyarul sem sikerült. Emlékszem, mit törtem a fejem az LGT szám hallgatása közben: „Gyere beülhetsz a mi autónkba, vigyázz…” és itt aztán filmszakadás. Sehogy nem akart összeállni a második sor. Végül megint az Internet segített, hogy kiderüljön: „Vigyázz, ne ülj rá a gitártokra.” Szóval, nem árt, ha olvasható a dalszöveg.
De itt még nem ért véget a csoda! Formás riportban tudósítottak az Internet oldalain arról, hogy megtalálták az a bizonyos Szilviát, akit a telefonhoz próbál kérni a költő. Sőt a mamát is, aki most a kamerák előtt, kissé megvénülve idézi azt a délutánt, amikor a lányát kereste az a bánatos férfihang.
Innen már csak hab a tortán, hogy az együttesről is tökéletes képet lehet kapni a Wikipédia oldalain. Itt már nem titok az sem, hogy a vezető énekes autóbalesetben vesztette el a fél szemét, tehát nem viccből hordja azt a rémes fekete kötést. A dalszöveg írójáról meg újfent a Wikipédiából értesülhetünk, hogy remek karikaturista volt, aki a Playboy magazinnak is sokat dolgozott. Egyik elhíresült művét közlik is, amin két falhoz láncolt rab látható és az egyik, ebben a totálisan reménytelen helyzetben, a menekülési tervét ecseteli a másiknak. Azt is innen tudhatjuk, hogy a szerző már nem él, 68 évesen vitte el egy szívroham. Innen pedig folytathatom a kutakodást akár a karikatúrák világa, vagy akár a szívbetegségek felé.
Olyan ez az Internet, mintha egy hatalmas vásárban sétálnék, ahol az eladók színes szőtteseket kínálnak, és hogy kedvet csináljanak a vételhez, a szemem előtt hajtogatják szét az árut.
Tudom, sokaknak természetes ez az információ özön. Az, hogy mindent, mindjárt megtudhatunk mindenről. De engedtessék meg, hogy én, a múlt század gyermeke még egy kicsit elcsodálkozzam és fejet hajtsak a tudomány mai állása előtt. Nagyon jó és rendkívül élvezetes dolog ez a könnyen kapható ismeretanyag.
Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy Szilvia még így, néhány évtized múltával is szemrevaló teremtés.
De azért az anyóst nem vállaltam volna!