Fél hatkor, nálam
‒ Az alaplépés után hátravezetés van, hányszor mondjam?! Aztán jön a spot turn, mit lehet ezen nem érteni?! ‒ rikoltotta a koreográfus, széles mozdulatokkal bokszolva a levegőt. A táncosok gépiesen újra kezdték. Fáradtak voltak, a lelkesedés eltűnt még a legbuzgóbbak arcáról is.
Árpád nagyot fújtatott a második sorban. Unta az egészet. Itt ugrál a színpadon a csapattal együtt, aztán lesz néhány mondata a harmadik felvonásban és ennyi. Ezért igazán kár volt gyötrődni a színművészetin! Harmadik éve nem jut feljebb és már nem lelkesíti az sem, hogy a fővárosban játszhat. Játék ez egyáltalán?! Néha egy inas, máskor részeg ivócimbora a főhős mellett, vagy egy ügyefogyott titkár, jelentéktelen semmiségek. Azt is fel kéne akasztani, aki kitalálta ezt a nincs kis szerep, csak kis színész hülyeséget. Állítólag Sztanyiszlavszkíj, de ő biztos nem ugrált a második sorban egy ócska darabban. Lehet, hogy ott kéne hagyni a pályát. Már hallott olyan kollégáról, aki hátat tudott fordítani mindennek. De ő még nem tart itt. Esténként a kezdés előtti utolsó percekben mindig elfogja valamiféle jóleső izgalom. Érzi, hogy csoda készül. A festett díszletek és a beöltözött színészek véghezviszik a varázslatot. Ha színpadra lép, kiszakad a valóságból és készséggel elhiszi, hogy ügyvédi irodában, parasztházban, vagy főúri kastélyban éli mások életét. De beleőrül, ha nem juthat feljebb! Nem elég az a néhány mondat míg égeti a tettvágy, hogy bizonyítson.
Már megnézte a táblán a következő darab szereposztását, hát ott sem lesz tisztességes feladata. Úgy lóg rajta a rosszkedv, mint egy elszabott kabát.
A koreográfus a sípjába fújt, intett, húsz perc szünet. Minek ennek síp, egyáltalán?! Azt hiszi, hogy futballmeccsen van?! Trikója átnedvesedett, be kéne ugrani az öltözőbe a törölközőért, de megint nem hozott magával vizet. Akkor inkább irány a büfé. Az első emeleten árulnak ezt-azt, délelőtt is nyitva vannak, tudja jól a tulaj, hogy a szomjazó-éhező színészekre mindig számíthat.
Kettesével iramodott fel a lépcsőn, a fordulóban majdnem feldöntötte a szembe jövő párt. A színházigazgatóval ütközött, akibe egy ismeretlen nő karolt.
‒ Hohó, óvatosabban vegye a kanyart kolléga! ‒ kedélyeskedett az idős férfi.
Árpád illedelmesen köszönt és megpróbált félre húzódni. Önkéntelenül zavarba jött az átizzadt trikójában az ősz férfi eleganciája mellett. Utat engedett a párnak, de a nő nem akart tovább menni.
‒ Miklós, ki ez az ifjú ember?! Be sem mutatja?! ‒ dorgálta az igazgatót.
‒ Jaj, bocsásson meg drágám, hát persze! Fiatalember, magán a sor! ‒ ezzel az ifjú felé intett.
Árpád gyanította, hogy az igazgató nem emlékszik a nevére, azért ruházta rá a bemutatkozást.
Színpadiasan meghajolt és hangosan, érthetően megmondta a nevét. A nevet, amit senki sem ismer ‒ gondolta keserűen. Az asszony kezet nyújtott. Közben az igazgató hangját hallotta:
‒Váradi Emília. A főrendezőnk felesége.
Árpád magán érezte a nő vizslató tekintetét. Az asszony valóban végigpillantott rajta, de nem utalt semmi arra, hogy a markáns férfiarc, vagy az izmos felsőtest hatást gyakorolt volna rá. A férfi is végigpásztázta az idegent, és az erősen sminkelt arcot látva csak annyi futott át rajta, hogy a nő kemény harcot vívhat a korával. Árpád biccentett egyet és már rohant is tovább.
Két nap múlva a büfében látta viszont a nőt. Bátortalanul odaköszönt, az asszony magához intette. Pár érdektelen mondatot váltottak az időjárásról, és a színház jövőjéről, majd a nő témát váltott.
‒ Néztem a próbát. Maga nagyon jól mozog. ‒ kezdte. ‒ Persze ha nagy keservesen észreveszem a második sorban.
Árpád dühöt érzett. Már ez a nő is szórakozik vele?! Azért jött, hogy sértegesse?! Indulatosan válaszolt.
‒ Nem lehet mindenki főszereplő! Úgy látszik, én nem vagyok az az alkat, akiért kapkodnának a rendezők.
‒ Pedig szerintem nagyon is az. ‒ mondta a nő halkan, a férfi szemébe nézve.
Árpád nyelt egyet. Mi ez?! Mit akar tőle ez az asszony?! Figyelmesen vizsgálni kezdte a nőt. A gondosan ápolt frizurát, a rengeteg sminket, az arcbőr természetellenes feszességét, ami nyilván a plasztikai sebésznek köszönhető, és az aranyláncokkal ékesített nyakat, amely árulkodva gyűjtötte a ráncokat. Az élénkpiros pulóver a kilókkal folytatott küzdelemről tanúskodott. A méregdrága magas sarkú cipő az estére megdagadó fájós lábakat próbálta palástolni.
Az asszony elkapta a férfi tekintetét.
‒ Megbuktam a vizsgán?
‒ Tessék?! Miféle vizsgán?!
‒ Nézze, nem ringatom magam abban az illúzióban, hogy megtetszem magának és majd udvarolni kezd. Én elveszem, amit akarok! De üzletasszony vagyok. Nem kívánok ingyen semmit! Meg tudom fizetni!
Árpád elvörösödött, fel akart ugrani. A nő a karjára tette a kezét.
‒ Ne heveskedjen! Nem pénzre gondoltam, ne kapja fel a vizet! Magának másra van szüksége és én tudom garantálni, hogy meg is kapja.
‒ Egy főszerep! ‒ gondolta Árpád.
‒ Egy főszerep! ‒ mondta ki a nő. ‒ Vagy több. Mert a lehetőség adva lesz, onnan már csak magán múlik, hogy kihasználja-e? A lényeg, hogy elindítson valaki...
‒ Ho, hogy érti? ‒ dadogott a férfi.
‒ Egyszerű. Van egy kis lakásom a belvárosban. Feljössz, elbeszélgetünk, jól érezzük magunkat és ugye minden megtörténhet... aztán én megmondom a férjemnek, hogy téged szeretnélek látni annak az angol vígjátéknak a főszerepében. Nem fog tiltakozni, mert tudja, hogy a markomban van. Ennyit megér neki a nyugalma. Mondtam már, hogy üzletasszony vagyok?
Árpádban feltódult egy gyerekkori emlék. Apja egyszer feltuszkolta a hullámvasútra, mert ki akarta gyógyítani félelméből. Mártírként foglalt helyet a kocsiban, egész úton görcsösen kapaszkodott, de próbált nyugodt képet vágni, minden igyekezete arra irányult, hogy ne mutassa ki rémületét. Apja hiába bíztatta, hogy egy nagyszerű élménnyel lehet gazdagabb, nem múlt el a szorongása.
Ez is valami hasonló! Egy vadidegen nő ajánlatot tesz neki, ő pedig le kell küzdje nemtetszését, ha egyáltalán vállalja ezt az egészet. Orsival jegyben jár, jövőre esküvőt terveznek. Meg se kérdezte ez a nő, hogy is hívják, ja igen, Emília, hogy szabad-e? Persze, ezeknél az ilyesmi nem számít!
Hallott ő már suttogni valamit arról, hogy ebben a színházban nagyon különös módon jutnak egyesek főszerephez. A Lajtai is megkapta azt a királydrámát, pedig a vak is látta, hogy túl nagy falat lesz annak a srácnak. Ja, így már érthető! Most álljon be ő is a sorba? És meddig?! Amíg rá nem un a naccsága?! Ő feljárogat majd a szépasszonyhoz, Orsi meg közben az esküvői ruhákat nézegeti a képeslapokban. Hogy mondták ezt régen? Selyemfiú.
Belekortyolt a vizébe. Újra a nőt nézte. Az arc püffedtsége bántóan uralta az összképet. A színház őszi terveiben szerepel két mai dráma, játszva meg tudna birkózni mindkét főszereppel. Azt a fáradt értelmiségit szemüveggel játszaná... Attól olyan sebezhetővé válik az egész énje.
A nő körmei idegesen kocogtak a márványasztalon.
‒ Döntöttél? Fél hatkor feljöhetnél. Tudom, hogy ma este nem játszol. Lediktálom a címet! Vagy beírjam én a telefonodba?
‒ Nem, nem, boldogulok! ‒ szabadkozott a férfi.
Bepötyögte a címet. Elbúcsúztak. Árpád hosszan nézett a nő után. Észrevette, hogy néhány kolléga pusmogni kezd, de nem törődött vele.
A döntés egyedül az övé! Elmegy és megpróbál nem felsülni, mert bizony ez a nő minden, csak nem kívánatos. Vagy hagyja a francba az egészet és vár, csak vár, esetleg évekig, hogy egy rendező rábökjön. De el is hagyhatja a pályát és kitanulja a sörfőzést.
Orsinak nem kell megtudni semmit! Néhány hétig eljátszadozik az asszonnyal, aztán majd megunja őt is, és végre szabad lesz. Te jó ég, és mi van akkor, ha kinéz magának valaki mást és azt nyomja be a főszerepre. Nem lehet ebből olyan könnyen szabadulni! Orsit is elárulná ezzel! Igaz, nem tudja ellenőrizni a napjait, de élhet mellette hazugságban.
Az az angol darab fantasztikus! Meg a másik is! Szemüvegben meglágyulnak a vonásai, kissé gyámoltalan benyomást kelt majd, de annál nagyobbat szól az utolsó felvonás azzal a karakán kiállással.
Délután elintézett egy szinkronizálást, kijövet kocsiba ült. Az órára nézett a műszerfalon. Orsi már biztos otthon van, vacsorát főz, abban az apró sortban szokott mászkálni a lakásban. Fantasztikus alakja van.
‒ Hazamegyek! ‒ határozta el.
A kocsi ráfordult a körútra. A színház előtt kellett elhaladnia. A homlokzatot szinte beborította az óriásplakát, melyen a királydrámát hirdették. Lajtai képe vigyorgott rá, a fej monumentálisnak tűnt. Megrándult az arcizma a kihívást nézve. Az angol darabban van egy nagymonológ, jó hosszú és akkor senki más nincs a színpadon.
‒Virágot vagy italt szoktak vinni az első alkalomra? ‒ kérdezte önmagától.
‒ Az alaplépés után hátravezetés van, hányszor mondjam?! Aztán jön a spot turn, mit lehet ezen nem érteni?! ‒ rikoltotta a koreográfus, széles mozdulatokkal bokszolva a levegőt. A táncosok gépiesen újra kezdték. Fáradtak voltak, a lelkesedés eltűnt még a legbuzgóbbak arcáról is.
Árpád nagyot fújtatott a második sorban. Unta az egészet. Itt ugrál a színpadon a csapattal együtt, aztán lesz néhány mondata a harmadik felvonásban és ennyi. Ezért igazán kár volt gyötrődni a színművészetin! Harmadik éve nem jut feljebb és már nem lelkesíti az sem, hogy a fővárosban játszhat. Játék ez egyáltalán?! Néha egy inas, máskor részeg ivócimbora a főhős mellett, vagy egy ügyefogyott titkár, jelentéktelen semmiségek. Azt is fel kéne akasztani, aki kitalálta ezt a nincs kis szerep, csak kis színész hülyeséget. Állítólag Sztanyiszlavszkíj, de ő biztos nem ugrált a második sorban egy ócska darabban. Lehet, hogy ott kéne hagyni a pályát. Már hallott olyan kollégáról, aki hátat tudott fordítani mindennek. De ő még nem tart itt. Esténként a kezdés előtti utolsó percekben mindig elfogja valamiféle jóleső izgalom. Érzi, hogy csoda készül. A festett díszletek és a beöltözött színészek véghezviszik a varázslatot. Ha színpadra lép, kiszakad a valóságból és készséggel elhiszi, hogy ügyvédi irodában, parasztházban, vagy főúri kastélyban éli mások életét. De beleőrül, ha nem juthat feljebb! Nem elég az a néhány mondat míg égeti a tettvágy, hogy bizonyítson.
Már megnézte a táblán a következő darab szereposztását, hát ott sem lesz tisztességes feladata. Úgy lóg rajta a rosszkedv, mint egy elszabott kabát.
A koreográfus a sípjába fújt, intett, húsz perc szünet. Minek ennek síp, egyáltalán?! Azt hiszi, hogy futballmeccsen van?! Trikója átnedvesedett, be kéne ugrani az öltözőbe a törölközőért, de megint nem hozott magával vizet. Akkor inkább irány a büfé. Az első emeleten árulnak ezt-azt, délelőtt is nyitva vannak, tudja jól a tulaj, hogy a szomjazó-éhező színészekre mindig számíthat.
Kettesével iramodott fel a lépcsőn, a fordulóban majdnem feldöntötte a szembe jövő párt. A színházigazgatóval ütközött, akibe egy ismeretlen nő karolt.
‒ Hohó, óvatosabban vegye a kanyart kolléga! ‒ kedélyeskedett az idős férfi.
Árpád illedelmesen köszönt és megpróbált félre húzódni. Önkéntelenül zavarba jött az átizzadt trikójában az ősz férfi eleganciája mellett. Utat engedett a párnak, de a nő nem akart tovább menni.
‒ Miklós, ki ez az ifjú ember?! Be sem mutatja?! ‒ dorgálta az igazgatót.
‒ Jaj, bocsásson meg drágám, hát persze! Fiatalember, magán a sor! ‒ ezzel az ifjú felé intett.
Árpád gyanította, hogy az igazgató nem emlékszik a nevére, azért ruházta rá a bemutatkozást.
Színpadiasan meghajolt és hangosan, érthetően megmondta a nevét. A nevet, amit senki sem ismer ‒ gondolta keserűen. Az asszony kezet nyújtott. Közben az igazgató hangját hallotta:
‒Váradi Emília. A főrendezőnk felesége.
Árpád magán érezte a nő vizslató tekintetét. Az asszony valóban végigpillantott rajta, de nem utalt semmi arra, hogy a markáns férfiarc, vagy az izmos felsőtest hatást gyakorolt volna rá. A férfi is végigpásztázta az idegent, és az erősen sminkelt arcot látva csak annyi futott át rajta, hogy a nő kemény harcot vívhat a korával. Árpád biccentett egyet és már rohant is tovább.
Két nap múlva a büfében látta viszont a nőt. Bátortalanul odaköszönt, az asszony magához intette. Pár érdektelen mondatot váltottak az időjárásról, és a színház jövőjéről, majd a nő témát váltott.
‒ Néztem a próbát. Maga nagyon jól mozog. ‒ kezdte. ‒ Persze ha nagy keservesen észreveszem a második sorban.
Árpád dühöt érzett. Már ez a nő is szórakozik vele?! Azért jött, hogy sértegesse?! Indulatosan válaszolt.
‒ Nem lehet mindenki főszereplő! Úgy látszik, én nem vagyok az az alkat, akiért kapkodnának a rendezők.
‒ Pedig szerintem nagyon is az. ‒ mondta a nő halkan, a férfi szemébe nézve.
Árpád nyelt egyet. Mi ez?! Mit akar tőle ez az asszony?! Figyelmesen vizsgálni kezdte a nőt. A gondosan ápolt frizurát, a rengeteg sminket, az arcbőr természetellenes feszességét, ami nyilván a plasztikai sebésznek köszönhető, és az aranyláncokkal ékesített nyakat, amely árulkodva gyűjtötte a ráncokat. Az élénkpiros pulóver a kilókkal folytatott küzdelemről tanúskodott. A méregdrága magas sarkú cipő az estére megdagadó fájós lábakat próbálta palástolni.
Az asszony elkapta a férfi tekintetét.
‒ Megbuktam a vizsgán?
‒ Tessék?! Miféle vizsgán?!
‒ Nézze, nem ringatom magam abban az illúzióban, hogy megtetszem magának és majd udvarolni kezd. Én elveszem, amit akarok! De üzletasszony vagyok. Nem kívánok ingyen semmit! Meg tudom fizetni!
Árpád elvörösödött, fel akart ugrani. A nő a karjára tette a kezét.
‒ Ne heveskedjen! Nem pénzre gondoltam, ne kapja fel a vizet! Magának másra van szüksége és én tudom garantálni, hogy meg is kapja.
‒ Egy főszerep! ‒ gondolta Árpád.
‒ Egy főszerep! ‒ mondta ki a nő. ‒ Vagy több. Mert a lehetőség adva lesz, onnan már csak magán múlik, hogy kihasználja-e? A lényeg, hogy elindítson valaki...
‒ Ho, hogy érti? ‒ dadogott a férfi.
‒ Egyszerű. Van egy kis lakásom a belvárosban. Feljössz, elbeszélgetünk, jól érezzük magunkat és ugye minden megtörténhet... aztán én megmondom a férjemnek, hogy téged szeretnélek látni annak az angol vígjátéknak a főszerepében. Nem fog tiltakozni, mert tudja, hogy a markomban van. Ennyit megér neki a nyugalma. Mondtam már, hogy üzletasszony vagyok?
Árpádban feltódult egy gyerekkori emlék. Apja egyszer feltuszkolta a hullámvasútra, mert ki akarta gyógyítani félelméből. Mártírként foglalt helyet a kocsiban, egész úton görcsösen kapaszkodott, de próbált nyugodt képet vágni, minden igyekezete arra irányult, hogy ne mutassa ki rémületét. Apja hiába bíztatta, hogy egy nagyszerű élménnyel lehet gazdagabb, nem múlt el a szorongása.
Ez is valami hasonló! Egy vadidegen nő ajánlatot tesz neki, ő pedig le kell küzdje nemtetszését, ha egyáltalán vállalja ezt az egészet. Orsival jegyben jár, jövőre esküvőt terveznek. Meg se kérdezte ez a nő, hogy is hívják, ja igen, Emília, hogy szabad-e? Persze, ezeknél az ilyesmi nem számít!
Hallott ő már suttogni valamit arról, hogy ebben a színházban nagyon különös módon jutnak egyesek főszerephez. A Lajtai is megkapta azt a királydrámát, pedig a vak is látta, hogy túl nagy falat lesz annak a srácnak. Ja, így már érthető! Most álljon be ő is a sorba? És meddig?! Amíg rá nem un a naccsága?! Ő feljárogat majd a szépasszonyhoz, Orsi meg közben az esküvői ruhákat nézegeti a képeslapokban. Hogy mondták ezt régen? Selyemfiú.
Belekortyolt a vizébe. Újra a nőt nézte. Az arc püffedtsége bántóan uralta az összképet. A színház őszi terveiben szerepel két mai dráma, játszva meg tudna birkózni mindkét főszereppel. Azt a fáradt értelmiségit szemüveggel játszaná... Attól olyan sebezhetővé válik az egész énje.
A nő körmei idegesen kocogtak a márványasztalon.
‒ Döntöttél? Fél hatkor feljöhetnél. Tudom, hogy ma este nem játszol. Lediktálom a címet! Vagy beírjam én a telefonodba?
‒ Nem, nem, boldogulok! ‒ szabadkozott a férfi.
Bepötyögte a címet. Elbúcsúztak. Árpád hosszan nézett a nő után. Észrevette, hogy néhány kolléga pusmogni kezd, de nem törődött vele.
A döntés egyedül az övé! Elmegy és megpróbál nem felsülni, mert bizony ez a nő minden, csak nem kívánatos. Vagy hagyja a francba az egészet és vár, csak vár, esetleg évekig, hogy egy rendező rábökjön. De el is hagyhatja a pályát és kitanulja a sörfőzést.
Orsinak nem kell megtudni semmit! Néhány hétig eljátszadozik az asszonnyal, aztán majd megunja őt is, és végre szabad lesz. Te jó ég, és mi van akkor, ha kinéz magának valaki mást és azt nyomja be a főszerepre. Nem lehet ebből olyan könnyen szabadulni! Orsit is elárulná ezzel! Igaz, nem tudja ellenőrizni a napjait, de élhet mellette hazugságban.
Az az angol darab fantasztikus! Meg a másik is! Szemüvegben meglágyulnak a vonásai, kissé gyámoltalan benyomást kelt majd, de annál nagyobbat szól az utolsó felvonás azzal a karakán kiállással.
Délután elintézett egy szinkronizálást, kijövet kocsiba ült. Az órára nézett a műszerfalon. Orsi már biztos otthon van, vacsorát főz, abban az apró sortban szokott mászkálni a lakásban. Fantasztikus alakja van.
‒ Hazamegyek! ‒ határozta el.
A kocsi ráfordult a körútra. A színház előtt kellett elhaladnia. A homlokzatot szinte beborította az óriásplakát, melyen a királydrámát hirdették. Lajtai képe vigyorgott rá, a fej monumentálisnak tűnt. Megrándult az arcizma a kihívást nézve. Az angol darabban van egy nagymonológ, jó hosszú és akkor senki más nincs a színpadon.
‒Virágot vagy italt szoktak vinni az első alkalomra? ‒ kérdezte önmagától.