Gyűjtemény
- Jó reggelt!
Itt minden reggel egyforma. Az estéket jobban szerettem. Már volt időnk egymásra. Ott feküdt mellettem a keskeny heverőn és folyton rúgkapált. Egyszerűen nem lehetett bírni vele. Nem voltam mérges rá, csak szerettem volna valahogy leszerelni, mert féltem, hogy leesik. Hirtelen azt mondtam: - Milyen érdekes, hogy annyiféle üzlet van a Templom utcában. Ott van például, az Ápisz, aztán. . .már folytatta is helyettem, kis ujjaival számolva a boltokat: - Háztartási Bolt, Közért, Patyolat, cipész, cukrász, biciklijavító,. . .bevált a trükköm, egészen lecsendesedett. Kicsit hozzám bujt, hanyatt fekve bámultunk bele a sötétbe.
- Annus néni, hall engem?! Tessék felébredni!
Idegen, kellemetlen zajok vannak. Nem nyitom ki a szemem. Az ő hangját azonnal felismerném. Odajöttek hozzám az iskolai ünnepélyen, hogy gratuláljanak Meg voltam lepve, hogy olyan szépen mondta azt a verset. Otthon még úgy hadart gyakorlás közben, hogy egybefolyt minden szó. „ Mindegymivagy, bányászhalász, földművesvagyművész, legjobbbarátodnyugszik itt . . .” De aztán kitisztult minden. De nem mondhattam meg neki, hogy nem szabad hinnie abban, amiről szaval.
Az apjának nem volt türelme hozzá. Nekem el tudott mondani mindent. Milyen zavarban volt, mikor kinyögte, hogy tetszik neki az énektanárnő. Azt mondta, hogy olyan, mint egy baba. Akkor azok a nagy fényes kaucsukbabák voltak divatban, lecsukódó szemekkel, pufók képpel, zavarba jöttem ettől a hasonlattól.
- Annus néni, idekészítem a reggelit. Muszáj ennie valamit.
Hűvös van, nem tudok átmelegedni. Akkor is kemény tél volt, befagyott a Duna a holtágakban. Hogy is engedhettem el korcsolyázni?! A többiek hozták haza, törött lábbal. Beszakadt alatta a jég, de nem mert vizes ruhában hazajönni, annyira félt az apjától. Ráfagyott a mackónadrág, a bakancsán elszakadt a fűző, annyira kezdett dagadni a lába. Ölben rohantam vele az SZTK-ig. Az otthoni ruhámban voltam, előttem a kötény. Az orvos végigmért és megsimogatta a karom. Hátraszólt a nővérnek: - Nézze meg, ez egy igazi anya.
Féltettem, állandóan féltettem. Nem tudom megmagyarázni miért, mert nem volt gyámoltalan. Makacs volt, sokat verekedett. Szerencsénk volt, hogy rákapott a könyvekre. Biztos rossz társaságba kerül, ha többet van az utcán.
- Annus néni, megmérjük a lázát.
Azon a karácsonyon hibát követtem el. Már az ajándékokat bontogatta, láttam rajta az áhítatot. Boldogok voltunk, az a fenyőillat elvarázsolt minket. Aztán eszembe jutott, hogy elfelejtkeztem a töltőtollról. Felálltam és kivettem a háromajtós szekrényből, a lepedők közül. Átvillant az arcán a csalódás, amikor a kezébe adtam az elfelejtett csomagot. Tudtam, hogy nem hisz a Jézuskában már, de az eldugott ajándék biztos lerombolt benne valamit. Vajon ő emlékszik-e még erre?
- Annus néni, hall engem? Megint nem evett egy falatot sem.
Sosem telt egy igazi nyaralásra. Nyáron lejártunk a Dunára, télen elmentünk a Fóti út mögötti dombokhoz szánkózni. Ez volt a mi üdülésünk. Nem lázadoztunk. Nekem ajándék volt, hogy nincs háború. Nem mutattam, hogy gyakran félek. Az apját elvitték, alig akarta megismerni, amikor végre kiengedték. De nem haragudtunk a világra, mindig az vigasztalt, hogy lehetne rosszabb. Nem is értettem, hogy miért kellett elmennie.
- Annus néni, bekötöm az infúziót.
Amikor a kezével volt az a baleset, a műtét előtt azt mondtam: - Bárcsak öregebb lennék már egy nappal. Hát megtörtént! Hogy elmúlt minden! Nem emlékszem a részletekre. De emlékezni akarok! Mert akkor itt van velem.
Bárányt vettünk azon a húsvéton, élő bárányt. Játszottak vele napokig, nekem meg le kellett vágnom, tudtuk jól, nem tarthatjuk meg abban az udvarban a szoba-konyhás lakás előtt. Bevittem a fáskamrába azt a szerencsétlent, hogy elvágjam a nyakát, ők meg kinn verték az ajtót, és kiabálták, hogy gyilkos vagyok. Egyikünk sem tudott enni abból a szegény állatból. Aztán már csirkét se vágtam.
- Annus néni ez kicsit fájni fog.
Születésnapomra kendőt kaptam tőle. Akkor már csak ketten voltunk otthon. Az esti félhomályban olyan különös fénye volt annak az anyagnak. Azt találtam mondani, hogy ez nem nekem való. Láttam, nagyon megbántódott. Másnap, nappali fényben olyan kellemes színt kapott a kendő, hogy örömmel vettem fel, de ő gyanakodva nézett.
- Annus néni hall engem? Nagyon gyenge a pulzus.
Amíg nem volt tévénk, vasárnaponként moziba jártunk. Már hét közben elment megvenni a jegyeket. Hét végén mindig telt ház volt. A sor közepén ültünk, perecet vettünk, az árus nem tudott bejönni odáig. Kézről kézre adták a perecet, amíg eljutott hozzánk. Nem tudott volna beleharapni. Mások is így kapták a perecet, azok vidáman ropogtatták. Akkor már tudtam, nem lesz könnyű dolga a világban. Utána házi tepertős pogácsával jártunk moziba, egy zacskóból halásztuk elő, titokban.
- Annus néni, hogy érzi magát? Mindjárt jön a főorvos úr.
Rosszul nősült, láttam az elején. Összejöttek az örömszülők, az a nő úgy affektált, láttam mindjárt, ezeknek kevés lesz a fiam. Pedig dolgozott rendesen. Akkor volt nyugodt, ha hazajött. Aztán később, a gyerekkel. Azt is nagyon féltettem. Törékeny kisleányka volt, a széltől is óvni kellett. Sokáig szemüveget viselt, olyan szánalmas volt a kis arca a ragtapaszos jobb szemével. A jobb szeme volt?
Aztán elváltak. Nekem mondta el a bánatát. Azt hiszem, nagyon fontos voltam neki akkor. Nem hibáztattam, vigasztaltam inkább. Pedig tudtam, hogy elveszítem az unokámat. De nem kérhettem, hogy folytassa. Nagyon megromlott köztük minden. Biztos ő is hibás volt, pedig nagyon szerette azt a nőt.
- Annus néni, itt van a főorvos úr.
Nagyon hálás voltam neki, hogy annyit segített az apján. Előtte féltem egy kicsit, azt hittem, nem fog vele törődni, hiszen olyan rosszul bánt vele. De aztán megláttam a szemében a szánalmat. Nem akart egyebet, csak könnyíteni az apja szenvedésén. Milyen türelemmel magyarázta, hogy nem gyógyszerek, amiket szedni kell, mert nem várható tőlük a gyógyulás, azok inkább szabályozók, amik rendben tartják a szívműködést. Láttam, az apja is hálás volt neki. Nem mutatta, annál büszkébb volt. Békében tudott meghalni, mi is úgy gondoltunk rá, hogy megtettünk érte mindent. Előbb az apja ment el, aztán ő. Ha most itt lenne, biztos könnyebb lenne. Szedném azokat a szabályozókat. De ő már nem jön. Elutazott, itt hagyott mindent. Istenem, minek szalad világgá egy felnőtt ember? Milyen sora lesz ott? Ha most itt lenne, biztos kinyitnám a szemem. Hunyorognék, de azért jól megnézném. Biztos sokat változott. Nem lehet büntetlenül csavarogni a világban. Leülne az ágyam szélére és mesélne valamit. Aztán én is elmondanám neki azt a vasárnapot, amikor még mind együtt voltunk, az udvaron terítettem, mindenki egyszerre beszélt, boldogok voltunk, és hittem, mindig így lesz. Sokat dolgoztam az ilyen ünnepeken, de megérte. Összetartoztunk. Nem is gondoltam arra, hogy az ilyen egyszerű, hétköznapi boldogságért is aggódni kell. Nem sejtettem, hogy ez volt a legtöbb, amit az élet tartogatott.
De mégis elment. Sejtettem, hogy vannak gondjai, ha nem is akart idegesíteni vele. Tudtam, hogy nincs könnyű dolga, mert nem akart megalkudni. Tán azért ment el, mert nem tudott megalkudni. Vagy csak elege lett . . .vagy mert többre vágyott. Ez fáj, hogy ezt sose beszélte meg velem. Tudom, nem akart fájdalmat okozni előre. Váratlanul ért az egész. Azt hittem valami tévedés. Hazajön, csak később. De akkor már táborokban hányódott, várta a továbbutazást. Szép, hosszú leveleket írt. Sokat sírtam. Nagyon reszketett már a kezem, tán el se tudta olvasni a válaszaimat.
Most már kezd szűnni a reszketés. Mert mintha ahhoz is erő kéne. De már nincs erőm. Várni sincs erőm. Nem fog jönni. Túl messze van. Pedig jönne, ha lehetne. Nem hagyna itt. Hazavinne, otthon kimennénk az udvarra, elhozná az unokámat, olyan lenne minden, mint azon a vasárnapon. Újra együtt lennénk, ülnénk az árnyékban, a kellemes meleg délutánban. Távolról zene szól, most kicsit mindenki arra figyel. Halkul a beszélgetés, lassan elindulok, minden olyan könnyű, még kapaszkodnom sem kell. Ő megértően bólint, nem tartóztat, csak némán búcsúzik.
Visszaintek, de nem kell kövessen még.
Majd találkozunk.
- Jó reggelt!
Itt minden reggel egyforma. Az estéket jobban szerettem. Már volt időnk egymásra. Ott feküdt mellettem a keskeny heverőn és folyton rúgkapált. Egyszerűen nem lehetett bírni vele. Nem voltam mérges rá, csak szerettem volna valahogy leszerelni, mert féltem, hogy leesik. Hirtelen azt mondtam: - Milyen érdekes, hogy annyiféle üzlet van a Templom utcában. Ott van például, az Ápisz, aztán. . .már folytatta is helyettem, kis ujjaival számolva a boltokat: - Háztartási Bolt, Közért, Patyolat, cipész, cukrász, biciklijavító,. . .bevált a trükköm, egészen lecsendesedett. Kicsit hozzám bujt, hanyatt fekve bámultunk bele a sötétbe.
- Annus néni, hall engem?! Tessék felébredni!
Idegen, kellemetlen zajok vannak. Nem nyitom ki a szemem. Az ő hangját azonnal felismerném. Odajöttek hozzám az iskolai ünnepélyen, hogy gratuláljanak Meg voltam lepve, hogy olyan szépen mondta azt a verset. Otthon még úgy hadart gyakorlás közben, hogy egybefolyt minden szó. „ Mindegymivagy, bányászhalász, földművesvagyművész, legjobbbarátodnyugszik itt . . .” De aztán kitisztult minden. De nem mondhattam meg neki, hogy nem szabad hinnie abban, amiről szaval.
Az apjának nem volt türelme hozzá. Nekem el tudott mondani mindent. Milyen zavarban volt, mikor kinyögte, hogy tetszik neki az énektanárnő. Azt mondta, hogy olyan, mint egy baba. Akkor azok a nagy fényes kaucsukbabák voltak divatban, lecsukódó szemekkel, pufók képpel, zavarba jöttem ettől a hasonlattól.
- Annus néni, idekészítem a reggelit. Muszáj ennie valamit.
Hűvös van, nem tudok átmelegedni. Akkor is kemény tél volt, befagyott a Duna a holtágakban. Hogy is engedhettem el korcsolyázni?! A többiek hozták haza, törött lábbal. Beszakadt alatta a jég, de nem mert vizes ruhában hazajönni, annyira félt az apjától. Ráfagyott a mackónadrág, a bakancsán elszakadt a fűző, annyira kezdett dagadni a lába. Ölben rohantam vele az SZTK-ig. Az otthoni ruhámban voltam, előttem a kötény. Az orvos végigmért és megsimogatta a karom. Hátraszólt a nővérnek: - Nézze meg, ez egy igazi anya.
Féltettem, állandóan féltettem. Nem tudom megmagyarázni miért, mert nem volt gyámoltalan. Makacs volt, sokat verekedett. Szerencsénk volt, hogy rákapott a könyvekre. Biztos rossz társaságba kerül, ha többet van az utcán.
- Annus néni, megmérjük a lázát.
Azon a karácsonyon hibát követtem el. Már az ajándékokat bontogatta, láttam rajta az áhítatot. Boldogok voltunk, az a fenyőillat elvarázsolt minket. Aztán eszembe jutott, hogy elfelejtkeztem a töltőtollról. Felálltam és kivettem a háromajtós szekrényből, a lepedők közül. Átvillant az arcán a csalódás, amikor a kezébe adtam az elfelejtett csomagot. Tudtam, hogy nem hisz a Jézuskában már, de az eldugott ajándék biztos lerombolt benne valamit. Vajon ő emlékszik-e még erre?
- Annus néni, hall engem? Megint nem evett egy falatot sem.
Sosem telt egy igazi nyaralásra. Nyáron lejártunk a Dunára, télen elmentünk a Fóti út mögötti dombokhoz szánkózni. Ez volt a mi üdülésünk. Nem lázadoztunk. Nekem ajándék volt, hogy nincs háború. Nem mutattam, hogy gyakran félek. Az apját elvitték, alig akarta megismerni, amikor végre kiengedték. De nem haragudtunk a világra, mindig az vigasztalt, hogy lehetne rosszabb. Nem is értettem, hogy miért kellett elmennie.
- Annus néni, bekötöm az infúziót.
Amikor a kezével volt az a baleset, a műtét előtt azt mondtam: - Bárcsak öregebb lennék már egy nappal. Hát megtörtént! Hogy elmúlt minden! Nem emlékszem a részletekre. De emlékezni akarok! Mert akkor itt van velem.
Bárányt vettünk azon a húsvéton, élő bárányt. Játszottak vele napokig, nekem meg le kellett vágnom, tudtuk jól, nem tarthatjuk meg abban az udvarban a szoba-konyhás lakás előtt. Bevittem a fáskamrába azt a szerencsétlent, hogy elvágjam a nyakát, ők meg kinn verték az ajtót, és kiabálták, hogy gyilkos vagyok. Egyikünk sem tudott enni abból a szegény állatból. Aztán már csirkét se vágtam.
- Annus néni ez kicsit fájni fog.
Születésnapomra kendőt kaptam tőle. Akkor már csak ketten voltunk otthon. Az esti félhomályban olyan különös fénye volt annak az anyagnak. Azt találtam mondani, hogy ez nem nekem való. Láttam, nagyon megbántódott. Másnap, nappali fényben olyan kellemes színt kapott a kendő, hogy örömmel vettem fel, de ő gyanakodva nézett.
- Annus néni hall engem? Nagyon gyenge a pulzus.
Amíg nem volt tévénk, vasárnaponként moziba jártunk. Már hét közben elment megvenni a jegyeket. Hét végén mindig telt ház volt. A sor közepén ültünk, perecet vettünk, az árus nem tudott bejönni odáig. Kézről kézre adták a perecet, amíg eljutott hozzánk. Nem tudott volna beleharapni. Mások is így kapták a perecet, azok vidáman ropogtatták. Akkor már tudtam, nem lesz könnyű dolga a világban. Utána házi tepertős pogácsával jártunk moziba, egy zacskóból halásztuk elő, titokban.
- Annus néni, hogy érzi magát? Mindjárt jön a főorvos úr.
Rosszul nősült, láttam az elején. Összejöttek az örömszülők, az a nő úgy affektált, láttam mindjárt, ezeknek kevés lesz a fiam. Pedig dolgozott rendesen. Akkor volt nyugodt, ha hazajött. Aztán később, a gyerekkel. Azt is nagyon féltettem. Törékeny kisleányka volt, a széltől is óvni kellett. Sokáig szemüveget viselt, olyan szánalmas volt a kis arca a ragtapaszos jobb szemével. A jobb szeme volt?
Aztán elváltak. Nekem mondta el a bánatát. Azt hiszem, nagyon fontos voltam neki akkor. Nem hibáztattam, vigasztaltam inkább. Pedig tudtam, hogy elveszítem az unokámat. De nem kérhettem, hogy folytassa. Nagyon megromlott köztük minden. Biztos ő is hibás volt, pedig nagyon szerette azt a nőt.
- Annus néni, itt van a főorvos úr.
Nagyon hálás voltam neki, hogy annyit segített az apján. Előtte féltem egy kicsit, azt hittem, nem fog vele törődni, hiszen olyan rosszul bánt vele. De aztán megláttam a szemében a szánalmat. Nem akart egyebet, csak könnyíteni az apja szenvedésén. Milyen türelemmel magyarázta, hogy nem gyógyszerek, amiket szedni kell, mert nem várható tőlük a gyógyulás, azok inkább szabályozók, amik rendben tartják a szívműködést. Láttam, az apja is hálás volt neki. Nem mutatta, annál büszkébb volt. Békében tudott meghalni, mi is úgy gondoltunk rá, hogy megtettünk érte mindent. Előbb az apja ment el, aztán ő. Ha most itt lenne, biztos könnyebb lenne. Szedném azokat a szabályozókat. De ő már nem jön. Elutazott, itt hagyott mindent. Istenem, minek szalad világgá egy felnőtt ember? Milyen sora lesz ott? Ha most itt lenne, biztos kinyitnám a szemem. Hunyorognék, de azért jól megnézném. Biztos sokat változott. Nem lehet büntetlenül csavarogni a világban. Leülne az ágyam szélére és mesélne valamit. Aztán én is elmondanám neki azt a vasárnapot, amikor még mind együtt voltunk, az udvaron terítettem, mindenki egyszerre beszélt, boldogok voltunk, és hittem, mindig így lesz. Sokat dolgoztam az ilyen ünnepeken, de megérte. Összetartoztunk. Nem is gondoltam arra, hogy az ilyen egyszerű, hétköznapi boldogságért is aggódni kell. Nem sejtettem, hogy ez volt a legtöbb, amit az élet tartogatott.
De mégis elment. Sejtettem, hogy vannak gondjai, ha nem is akart idegesíteni vele. Tudtam, hogy nincs könnyű dolga, mert nem akart megalkudni. Tán azért ment el, mert nem tudott megalkudni. Vagy csak elege lett . . .vagy mert többre vágyott. Ez fáj, hogy ezt sose beszélte meg velem. Tudom, nem akart fájdalmat okozni előre. Váratlanul ért az egész. Azt hittem valami tévedés. Hazajön, csak később. De akkor már táborokban hányódott, várta a továbbutazást. Szép, hosszú leveleket írt. Sokat sírtam. Nagyon reszketett már a kezem, tán el se tudta olvasni a válaszaimat.
Most már kezd szűnni a reszketés. Mert mintha ahhoz is erő kéne. De már nincs erőm. Várni sincs erőm. Nem fog jönni. Túl messze van. Pedig jönne, ha lehetne. Nem hagyna itt. Hazavinne, otthon kimennénk az udvarra, elhozná az unokámat, olyan lenne minden, mint azon a vasárnapon. Újra együtt lennénk, ülnénk az árnyékban, a kellemes meleg délutánban. Távolról zene szól, most kicsit mindenki arra figyel. Halkul a beszélgetés, lassan elindulok, minden olyan könnyű, még kapaszkodnom sem kell. Ő megértően bólint, nem tartóztat, csak némán búcsúzik.
Visszaintek, de nem kell kövessen még.
Majd találkozunk.