IV. RÉSZ
Vittsjő - Fehértó. Szerény lélekszámú átlagos svéd falu, egy gyönyörű tóval. A busz, nagy meglepetésünkre, egy hotel előtt áll meg és már pakolják is ki a bőröndjeinket a csomagtartóból.
Valaha jobb napokat látott szálloda nyeli el az érkezőket. Sötét, faburkolatú társalgó, a magányos zongora és néhány festmény, a dicső múltról árulkodik. A szobák is ezt a hangulatot árasztják. Hamar kiderül, hogy megszűnt a kajapénz, helyette naponta háromszor kapunk enni. Nem nagy öröm, az étkeztetések ideje helyhez köt, másrészt meg az ügyesebbek szépen tudtak spórolni a kosztpénzből. Most mindez a múlté.
Ismerkedünk a svédasztallal. Dúsan megrakott pult várja a rohamokat. A személyzet szorgalmasan tölti fel a tálakat. Néha egy-egy szakácsnő merőkanállal segít a sorban állóknak. Tőlem megkérdezik:
- Mohamedán? - Zavarodottan nemet bólintok, így kaphatok a húsból.
A személyzet csupa jóindulat: mintha egy úttörőtábor hízni vágyó gyerekeire felügyelnének. Semmi kötöttség, a nyelvtanfolyam is csak napok múlva indul. Esténként a tévé meg a biliárd jelenti a szórakozást. Két külön termet rendeztek be a tévé egyes és kettes csatornájának, a gyakorlatban a törökbolgárok mindkét helyiségben ugyanazt a meccset nézik.
Itt már szép számmal találkozunk magyarokkal. Néhány cseh, lengyel, orosz tarkítja a palettát. Az étkezések alkalmával akár ki is lehetne tenni a nemzeti zászlókat. Mi magyarok tizenhárman vagyunk. Egy-két hónap eltéréssel, azonos a helyzetünk: a nagy kihallgatást követő, tétlen várakozásra vagyunk kárhoztatva. Már röpködnek köztünk a valószínűtlenül hosszú svéd szavak, amelyek sorsunkat fogják eldönteni: Invandraverket, uppehĺlstilstand. A bevándorlási hivatal és a letelepedési engedély, minden társalgás fő témája.
Vannak köztünk "profik" is: F. Györgyné lánya évek óta Malmőben él, így szinte mindent tud Svédországról. Ha róla és jelenlegi férjéről van szó, nem véletlenül kell az asszonyt említeni először: ő hordja a nadrágot. Gyuri, bár elmúlt negyven, kefe hajával, kölykös vigyorával igen alkalmas a "megmutatom ki az úr a háznál, azért se jövök ki a szőnyeg alól" - szerepre. Judit életkora titok. Szegedről jöttek, komoly egzisztenciát hagyva maguk mögött. Talán a kinn élő lány könnyű élete ígért garanciát arra, hogy idegenben is minden elérhető. Judit magabiztos előadást tart a bevándorlási hivatal válogatási módszereiről, Gyuri a mártásokkal ismerkedik.
Az asztal végén Henrik kanalaz, elmélyülten. Még nincs húsz, mindenki kötelességének érzi, hogy atyáskodjon felette.
- Na, ízlik a svéd kaja? - érdeklődöm.
Vállat von:
- Kicsit furcsa, hogy minden tocsog a mártásban, de ki bánja?! Megeszem a szart is, csak ne legyen benne hajszál.
A másik végen H. Karcsi fal, tányérjába hajtott fejjel. Sasorrú szőke harmincas, jelentős súlyfelesleggel. Előtte még két tányér tartaléknak és hegynyi kenyérszeletek végső bebiztosításként. Gabriella, a barátnője sose vetemedne ilyen lakmározásra: nagyobb örömet szerez neki, ha a társalgó nagy tükre előtt elgyönyörködhet alakjában. Kapcsolatuk is a külsejének köszönhető: Karcsi az úszómester, felcsípte a bikiniben pompázó Gabikát, a győri strandon.
Jobbomon Steve birkózik az evőeszközökkel. Elhízott, kócos, ápolatlan. Egy formáját és színét vesztett melegítő az öltözéke. Alakja ellenére nem az evés az első számú szenvedélye. Az ital és a cigaretta utcahosszal vezetnek népszerűségi listáján. Szobatársa most is mellette ül. Nyurga, rókaképű lakli, alig túl a kamaszkoron. Ő Laci, de leginkább Kolbásznak szólítják.
Karcsinak igazán nem okoz gondot megbirkózni az étkészlettel. A legjobb helyeken volt pincér. Mint később megtudtuk, még az ún. "Tűtoronyban" is dolgozott, a torontói kilátótorony körbeforgó éttermében. Homlokán egy mély horpadás élete végéig emlékezteti arra a balesetre, amikor részegen egy pesti fának vezette a Mercedest. Visszaesőként, örökre bevonták a jogosítványát.
Átinteget a konyha felől Béla is. Ő is ide került Malmőből. Már inkább a svédekkel barátkozik, ingyen nyelvlecke minden egyes konyhai látogatás.
Rózsika, a pozsonyi cigányasszony bánatosan ücsörög az üres tányérja előtt. Rettenetes fogfájás gyötri. Már megállapodott a pincér Karcsival, hogy ő fogja elkísérni a rendelőbe. Nem titok, hogy Karcsi folyékonyan beszél angolul. Svédországban ezzel nem nehéz boldogulni.
Ebéd után egy kis séta, lötyögés a tó körül. Megcsodáljuk a szállodánkat, hogy milyen harmonikusan illeszkedik a környezetbe.
Mi a holtszezonban lakjuk, nyáron már nincs szükség az állam által küldött "üdülőkre".
A tóból kis részt választottak le, olyan, mint egy gyermekmedence, az uszoda mellett. Külön örömünkre, hatalmas ludak és vadkacsák fészkelnek a tó tenyérnyi szigetén. Stílszerűen Mártonnak kereszteljük a legbátrabbat, aki egy darab kenyérért hajlandó karnyújtásnyira közeledni.
A sziget sarkában egy felröppenő vadkacsa élethű szobra.
Tökéletes a madárkultusz, minden arra járó kötelességének érzi etetni ezeket a kedves jószágokat.
A falucska jellegzetesen svéd, a vasútállomás köré koncentrálódó élettel. A csillogó üzletek, mintha nem is néhány száz embernek kínálnák választékukat.
A főútról letérve, már csak kis utca-csökevények vezetnek a falut körülvevő érintetlen tájig. Azonban mégsem a magyar szemnek megszokott egyutcás faluval állunk szemben. A bankok, ruhaüzletek, sportszerboltok sehogy sem illeszkednének a hazai környezetbe. Itt az is elképzelhetetlen, hogy a falu lakója disznót vagy baromfit tartson. Az itt élők nem parasztok, hanem olyan polgárok, akik a falut részesítették előnyben a várossal szemben. Aki állattenyésztéssel foglalkozik, az farmon él. Nem kényszeríti az életformájából származó hátrányokat a szomszédjaira.
Körbecsavarogjuk a környéket, tényleg lélegzetelállítóan szép. Irigylésre méltó az a harmónia, amivel a házak illeszkednek a környezetbe. Egyesek tudni vélik, hogy az ABBA együttes egyik párjának is van itt nyaralója. Később megnéztük az említett házat. A kastélynak is beillő pompás épületről sose tudtam meg, hogy igaz-e, amit híresztelnek róla, de tény, hogy kiállta volna a próbát, bárki igényeivel szemben.
Mi már az első reakciókat várjuk a hazaküldött levelekre. Nem tagadhattuk tovább, hogy kint létünk több, mint egy nyaralás. Reggelenként izgatottan rohantunk le a portára és lestük, hogy van-e valami a szobaszám alatti rekeszben.
Szegény Édesanyám reszkető kézzel írt sorai, nagyon megviseltek. Nem is említette betegségét, minden sorával értem aggódott, engem féltett. Amilyen fogalmakat őriz Magyarországon a legtöbb ember a menekültsorsról, azok után ő csak a legrosszabbakat képzelhette. Lelkiismeret-furdalásomon úgy próbáltam enyhíteni, hogy Rita mamájának adtam a kocsimat. A kis Polskiról írtam egy egyoldalú adásvételi szerződést, hogy az autót minden gond nélkül a nevére írathassa. Egyetlen kikötésem volt csak, hogy amikor teheti, látogassa Anyámat. Ne legyen az kifogás többé, hogy fárasztó kivillamosozni Újpestre.
Közben Rita is megírta a mamájának a valóságot és arra kérte őt, hogy értékesítsen mindent a lakásunkból. Próbáljon pénzt csinálni mindabból, amit otthagytunk. Kaptuk a sok zsörtölődést és elmarasztalást válaszaiban, de végül is eleget tett kérésünknek. Pontos elszámolásokat küldözgetett, hogy mi mennyiért kelt el. Korábban nem rendezett tartozásainkat (villanyszámla, stb.) a kiadások rovatában könyvelte el: kicsit szíven ütött, hogy az ajándékba adott autó átíratási költségét is levonta a befolyt összegből.
Főnökömet amolyan "értsd, ahogy akarod" képeslappal intéztem el. Annyira kétértelműre sikeredett a szöveg, hogy attól még akár meg is jelenhettem volna a következő héten a munkahelyemen.
Ági lányom, a maga 11 évével, nagyon nehezen emésztette meg, hogy elvesztette az apját. Gyötrődés volt olvasni, hogy átsírta az éjszakát, amikor megtudta a valóságot. Mégsem éreztem szemrehányást soraiból. Sokszor elevenítette fel leveleiben egy-egy kedves közös élményünket és igyekezett beavatni mindennapjaiba. Apró betűs sorait újra-újra olvasgattam. Hosszú öt- hatoldalas levelekkel próbáltam kárpótlást nyújtani az elmaradt találkozásokért.
Egyik délelőtt váratlan látogatót kaptunk: Feri lepett meg minket, többszörösen is. Nemcsak a régi jó barát jelentett örömet, de hozott egy csomagot is, a személyes otthon hagyott holmijainkkal.
Mint kiderült, egy 56-os magyar rendszeresen szállított árut a két ország között. A kis furgonba minden alkalommal hajlandó volt bepakolni egy kiküldésre szánt csomagot. Rita mamája gondosan szerepeltette a kiadás rovatban a 2000 Ft-ot. Feri elmondta, hogy miután ők elég előkészítetten disszidáltak, nincs igazán szükség többé a Dezső szolgálataira: nekünk meg éppen kapóra jött, mert a családi fotók, kedvenc ruhadarabok, videofilmek, kazetták ezen az úton mégiscsak kijutottak hozzánk.
Sokszor elgondolkoztunk ezen a sebtében véghezvitt disszidáláson. Mások hamiskás mosollyal álltak a pénztárablak előtt, markukat tartva a segélyért, miközben az otthon eladott ház és ingóság anyagi értéke biztonságban várta a feltámadást. Mi már annak is kimondhatatlanul örültünk, hogy régi ruhadarabjaink visszataláltak hozzánk.
Talán ez adott lökést ahhoz, hogy valakinek én segítsek, az átlagosnál hatékonyabban. B. Laci barátom, most a mi leveleinktől várta mindazt az információt, amit mi annak idején a Feriéktől reméltünk.
Kihasználva Dezső következő útját, olyan levelet küldtem Laciéknak, amiben mindarra választ kaphatott, ami egy olyan személyt érdekelhet, aki a disszidálással kacérkodik. Megírtam a helyzetünket, a körülményeket, a lehetőségeket, azt hogy kell, muszáj valami hivatalos papír a sikerhez. Mindent, mindent kertelés és szájkosár nélkül, nem kellett félnem attól, hogy hivatalos kezekbe kerülhet.
Tudtam, Laciék ugrásra készen várnak. Akármilyen tehetséges technikus is, nem vitte többre egy Trabantnál és egy bizonytalan tulajdonjogú, rákosligeti házrésznél. Ő már eljutott addig, hogy bepakolt a Trabantba a feleséggel és a gyerekkel, de Bécsben, útban az osztrák tábor felé, valaki beleszaladt a kocsijukba. Visszafordult, hogy itthon javíttassa meg a kárt és azóta húzódik az újabb start időpontja.
Megnyugodva tettem le a tollat: Istenem, ha nekem így megírta volna valaki, hogy mi a módja a letelepedés megszerzésének.
Béla felfedezett egy testépítő klubot a falu szélén. Elképesztő felszereltségű terem, alig néhány megszállottal. A töménytelen súlyzó, erőgép, gyúrópad, díjtalanul a rendelkezésünkre állt, csak a szobaszámunkat kellett bemondani, a tulajdonos máris számlázhatta a Bevándorlási Hivatal felé.
A csinos, kisportolt fiatalasszony segélykérően nézett körül, ha Béla feltűnt. Nemcsak a hölgy csodálatos versenybiciklijét sajátította ki, megfeledkezve jogos tulajdonosáról, de naponta azzal gyötörte, hogy többoldalas nyelvgyakorlatait vele javíttatta ki.
Egyik este megérkezett egy szőke, svéd óriás. A szokásos gyakorlatához készült: irdatlan mennyiségű súlyt pakolt a rúdra, majd aláfeküdt egy padon, artikulátlan üvöltéssel, remegve kinyomta a súlyzót, miközben ketten ugrásra készen vigyázták a tárcsákat. A sikeres fekve nyomás után már csak néhány lazító póz következett a tükör előtt.
Béla a beszélgető svéd fiúkhoz lépett és a szőke óriást a keresztnevén szólítva valami fejtegetésbe kezdett. A szőke arcára kiült a közöny és a megvetés. Úgy nézett át Bélán, hogyha mögötte egy falióra van, meg tudta volna mondani a pontos időt. Valamit Béla is megérezhetett abból, amit idegengyűlöletnek hívnak és zavartan odébbállt. Égett a pofám a szégyentől. Ha ma nincsenek kidolgozott izmaim, részben ennek az élménynek is köszönhetem: nem akartam többé az intézeti gyerek lenni, az úri gyerek születésnapi partiján.
Mindnyájan a magunk módján küzdöttünk az unalom ellen: mi a tévének szenteltük estéinket. A Malmőben vásárolt első készülék nem nagyon tudott megbirkózni a központi antenna hiányával. Két hét múlva úgy vittük vissza, hogy az eladó első szóra kiállította a csekket a vételárról. Meg sem nézte, hogy valóban a tévét hoztuk-e vissza a zárt dobozban.
- Hogy mért nem fél téglákat tettünk bele!? - füstölögtem.
A második tévé, pecabot méretű antennájával, tökéletes képet adott: zavartalanul olvashattuk a feliratokat. Lassan megszoktuk, hogy a svéd tévében ismeretlen a szinkron. Sőt, számtalanszor a svéd szöveg alkalmával is megjelent a felirat, gondolván a süketekre. Nekünk remek nyelvgyakorlást jelentett egyszerre olvasni és hallani a szöveget.
Amikor először hallottam a svéd nyelvet, olyan érzés volt, mint mikor visszafelé játszik egy magnó. A gimnáziumban tanult olasz nem jelentett segítséget a megértésben. Csupa értelmetlen szó, csúszkáló, időnként szinte éneklő hangsúllyal. Ebben az időszakban már ismerősebb volt a fülünknek. Esténként, elalvás előtt a nagyszótárt lapozgattam. Igazság szerint a Feriéknek szántuk a két kötetet, de kiderült, hogy nekik már megvolt. Még egy nyelvkönyv állt a rendelkezésünkre: a "Kevés Szóval Svédül" c. kötetet a szerzőjétől vásároltam Pesten. Hiánycikk volt az egész városban, a fiatal hölgy a lakásán adott el nekem két példányt. Akkoriban az egyiket ajándéknak szántam, a másik gyűjteményemet egészítette volna ki: színesítve a sort a szerb, horvát, vietnami, török stb. mellett. Nem gondoltam volna, hogy pár hónap múlva rongyossá forgatjuk.
Szobánkban gyakran volt vendég. Bekéredzkedtek tévét nézni, mert a tévé-szobák visszavonhatatlanul török fennhatóság alá kerültek. Mint a hatvanas években, a tévénézés volt az ürügy a szomszédolásra. A fő téma mindig az esélyeink latolgatása volt. Számunkra újszerűnek hatott, hogy a menekültügy külön minisztériumot igényel. A hivatal élén May-Lise Lőw állt, akit mi csak paradicsomfejűnek hívtunk, az elképesztő árnyalatú vörös haja miatt. A fej tetejéről induló, éretlen paradicsompíros árnyalatot itt-ott ősz tincsek fejezték be. Ettől a hölgytől nemigen lehetett várni, hogy szíve a menekültekért dobogjon. Valaki tudni vélte, hogy New Yorkból hozatja a hajfestéket. Meg tudtam érteni: ilyen borzalmat a jó ízlésű svéd ipar képtelen lenne előállítani.
A miniszter asszony magatartása, nyilatkozatai, komoly aggodalomra adtak okot. Amikor a balkáni áradat tetőzni kezdett Svédországban, olyannyira, hogy a menekültek fogadására már hajókat rendeztek be, a svéd tv-híradó meglátogatta a bevándorlásügy felelős asszonyát. A miniszternő többször visszakérdezett a részletekre a riportertől. Látszott, hogy teljesen készületlen a kérdésben, ami az egész közvéleményt foglalkoztatta. Mi döbbenten néztünk össze a tévé előtt. Nem sok jót ígért ez a hozzáállás. Karcsi átkozódott:
- Nem most kellett volna jönni! Volt olyan haverom, aki még azért kapott letelepedést, mert ilyeneket mondott, hogy letépett egy Lenin plakátot az utcán és megkergette a rendőr.
Nehéz szívvel aludtunk el. A szoba radiátora különös kísérőzenét adott álmatlan vergődésünkhöz. Csobogott. Megállás nélkül, fennhangon, monoton egyformasággal csobogott. Hiába pakoltam rá párnát, plédet, paplant, végigkísérte éjszakánkat ez a furcsa kísérőzene. Kezdett gyanú lopózni belém: nyugaton se tökéletes minden.
A radiátorok még működtek, de már ereje volt a napsütésnek. A lányok fürdőruhában ismerkedtek a svéd tavasszal. A tó még elképesztően hideg volt. Ennek ellenére egy úszó alakra lettünk figyelmesek. Annyira beúszott, hogy már csak kis pontnak látszott. Az még azért jól kivehető volt, hogy egyre nehezebben tartja a tempót. Vad rohangálás kezdődött a parton. Mire előkerült valaki motorcsónakkal, az úszó feje már el-elmerült a vízben. Örökkévalóságnak tűnt, míg a száguldó motorcsónak elérte a fuldoklót és a fedélzetére húzta. A parton, rogyadozó léptekkel közeledő didergő alakban felismertük Istvánt, azt az erdélyi fiút, akivel második malmői szállásunkon találkoztunk először. Hálát vagy megbánást, vagy akármit vártunk tőle. Ehelyett pökhendien megszólalt:
- Otthon különb tavakat úsztam át, mit vagytok úgy begyulladva?
Amint elbotladozott, valaki megjegyezte:
- Mese habbal! Meg akart dögleni azért a román nőért, akivel itt megismerkedett. A felesége és a gyereke meg otthon várják, hogy utána jöhessenek!
Románokkal, vagy más nemzetbeliekkel pedig nem volt nehéz találkozni. Sokszor a letelepedést kapottaknak ez volt a vadászterület ismerősre, barátra, üzlettársra, balekra.
Egyik délután bibliamagyarázók érkeztek. Székeket kerítettek a pingpongasztal köré és meginvitáltak minden magyarul tudót. Mentünk, hogyne mentünk volna, az unalom ellen még akkor is részt veszünk ezeken a találkozókon, ha a relativitáselmélet-magyarázók jöttek volna.
A négyfős csapat két erdélyi nőből és két román férfiból állt. Ők nem is beszéltek magyarul, szerepüket nemigen értettem a találkozón. Egyikük szipogással küszködve, tekercs vécépapírt helyezett maga elé. Időnként, széles csíkokat tépve, harsogva fújta az orrát. Aznap nemigen gazdagodtam újabb ismeretekkel a bibliából.
A kis sziget nagy meglepetéssel szolgált Egyik nap egy kacsamama hagyta el a fészkét és nyolc apró, pelyhes kiskacsa követte. Öröm volt nézni ezeket a parányi jószágokat, amint nagy komolyan, felgyorsult tempóval tapossák a vizet, hogy követhessék anyjukat. Egyik-másik néha engedett a csábításnak és önállósította magát, de hamar visszatért a csapathoz. Szemet gyönyörködtető látvány volt ez a tökéletes kis család.
Pár nappal később már csak hét apróságot számoltunk. Találgattuk, hol lehet a hiányzó és nagyon reméltük, hogy újra kiegészül a kis csapat. Reggelenként első utunk a vízhez vezetett és vártuk a felvonulást. Szívbemarkoló volt, hogy napról napra fogyatkoztak a kicsinyek. Nem értettük, mi történhetett, sosem láttunk arrafelé ragadozó madarakat.
A következő napi ebédnél Karcsi kirúgja maga alól a székét és üvöltve rohan az ablakhoz:
- Láttátok? Láttátok? - kiabál közben.
Mi már persze nem láttunk semmit, ő kézzel-lábbal magyarázza, hogy valami nagy ragadozó hal épp most húzott le egy kiskacsát.
Három főre fogyatkozott a gyereksereg, amikor eljöttünk a faluból. Nagyon reméltem, hogy legalább nekik sikerült az életbennmaradás.
Mi más módon küzdöttünk a fennmaradásért. Elkezdtük a svéd nyelvtanfolyamot. Bár nem volt kötelező, mindenki ott tolongott a kezdeteknél, hadd lássák a svédek, hogy minden vágyunk a beilleszkedés.
A fiatal tanárnő kemény tempót diktált. Most volt részem először az ún. egynyelvű nyelvoktatásban és ámuldozva figyeltem, hogyan hágja át a megértetés problémáit csupán a svéd nyelv segítségével. Másfél óra múlva Steve bedobta a törölközőt. Szólni kívánt. Feltette a kezét majd angolul azt mondta a tanárnőnek:
- Ez túl gyors!
Felállt és távozott.
Mások elegánsabban oldották meg a kérdést: nem jelentek meg másnap vagy harmadnap. Fogyatkoztunk, mint a kiskacsák, végül leszűkült a nyelvtanfolyam az ideális létszámra.
Délutánonként szorgalmasan gyürkőztünk a házi feladattal. Minden egyes megtanult szó külön értékkel bírt, mihamarabb szerettünk volna önállóan, tolmácsi segédlet nélkül boldogulni.
Mikor meglátogattuk Stevet a szobájában, az ágyán feküdt és elmélyülten cigizett. Széles mosolyra húzódott a szája: minden foga hiányzott a felső sorban. Észrevette meglepetésemet.
- Nekik azt mondtam, hogy rendőrök verték ki! - magyarázta - Gyerekek, ne strapáljátok magatokat a nyelvtanulással! Ha itt ülsz a sarokban mozdulatlanul, hat év múlva akkor is folyékonyan beszélsz svédül!
- Te angolul beszéltél a tanárnőhöz! Hol tanultál? - érdeklődtem.
- Amerikában. Én már egyszer disszidáltam. Bécsből vittek ki Amerikába, valami egyházi szervezet vállalt felelősséget értem. Nagyon komolyan vették, hogy minél előbb önálló legyek. Nyelvtanfolyamra küldtek. Másnap már a pornó moziban ültem. Hát nem megtaláltak! Elmentem testőrnek egy gazdag öreg amerikaihoz, de az meg két hónap múlva eladott egy vendéglősnek. Volt még egy-két kanyar, de rájöttem, hogy ez nem az én világom. Hazamentem, nyitottam egy használtgumi kereskedést, de meg akartak ölni az adóval. Hát megint útra keltem.
Steveről később még két dolog derült ki: angol tudása jóformán arra a három szóra korlátozódott, amit a svéd tanárnőnek mondott. Úgy látszik, nem volt módja megvárni a hat évet, amíg jön az angol magától.
A másik dolog izgalmasabb volt: a bécsi lágerben egy szobában töltötte a várakozás hónapjait azzal az Istvánnal, akit én Malmőben ismertem meg. Nem is tudta róla, hogy Svédországban kötött ki. Gyors telefon, és máris küszöbön a találkozó.
P. István és felesége valóban meg is jelent néhány nap múlva. Leviziteltek Stevenél, majd bekopogtak hozzánk. Tulajdonképpen csak ekkor kezdtünk ismerkedni, mert Malmőben csak percekre találkoztunk. Mikor megtudta vonzódásomat a film és a színház iránt, órákig mesélte otthoni színészélményeit. Amolyan előadóest kerekedett a találkozóból. Előttünk kárpótolta magát az elveszett színpadért. Pompásan éreztük magunkat, ezúttal a felesége is sokkal oldottabban viselkedett. Hálás voltam a véletlennek, hogy ilyen nagyszerű emberekkel ismerkedhettünk meg.
Indulás előtt még beköszönt Stevehez és nagy meglepetésemre meghívta őt és szobatársát malmői otthonukba.
Kicsit irigyeltem a kiválasztottakat, de azzal vigasztalódtam, hogy a nyelvtanfolyam úgyis ideköt minket.
Néhány nappal később, a szállodából távozóban, Rita megbök:
- Te, ez nem a Ditta kocsija?!
Valóban, az unokatestvér autója parkolt az épület mellett. Ismertük annyira, hogy ne legyenek kétségeink.
- Mi az, csak nem magába szállt és eljött meglátogatni minket?
Az egész nagyon valószínűtlen volt. Miért nem telefonált, miért kockáztatja, hogy esetleg nem talál itt minket. A következő órákban Ditta nem került elő. Közömbösen legyintettünk.
Elindultam megkeresni Bélát, vissza akartam kérni a nagyszótárt. Már megszoktuk, hogy ne sokat törődjünk az udvariassággal, így kopogtam az ajtaján és már nyomtam is le a kilincset. Előttem termett a szobatárs, a pincér Karcsi. Arca egy pillanat alatt vörösre váltott. Az ágyán a hölgynek már nem maradt ideje arca elé kapni a lepedőt. Babi rémült tekintetével találtam szemben magam. Megoldódott Ditta vizitjének a rejtélye: barátnőjét fuvarozta le egy kis titkos légyottra.
Vittsjő - Fehértó. Szerény lélekszámú átlagos svéd falu, egy gyönyörű tóval. A busz, nagy meglepetésünkre, egy hotel előtt áll meg és már pakolják is ki a bőröndjeinket a csomagtartóból.
Valaha jobb napokat látott szálloda nyeli el az érkezőket. Sötét, faburkolatú társalgó, a magányos zongora és néhány festmény, a dicső múltról árulkodik. A szobák is ezt a hangulatot árasztják. Hamar kiderül, hogy megszűnt a kajapénz, helyette naponta háromszor kapunk enni. Nem nagy öröm, az étkeztetések ideje helyhez köt, másrészt meg az ügyesebbek szépen tudtak spórolni a kosztpénzből. Most mindez a múlté.
Ismerkedünk a svédasztallal. Dúsan megrakott pult várja a rohamokat. A személyzet szorgalmasan tölti fel a tálakat. Néha egy-egy szakácsnő merőkanállal segít a sorban állóknak. Tőlem megkérdezik:
- Mohamedán? - Zavarodottan nemet bólintok, így kaphatok a húsból.
A személyzet csupa jóindulat: mintha egy úttörőtábor hízni vágyó gyerekeire felügyelnének. Semmi kötöttség, a nyelvtanfolyam is csak napok múlva indul. Esténként a tévé meg a biliárd jelenti a szórakozást. Két külön termet rendeztek be a tévé egyes és kettes csatornájának, a gyakorlatban a törökbolgárok mindkét helyiségben ugyanazt a meccset nézik.
Itt már szép számmal találkozunk magyarokkal. Néhány cseh, lengyel, orosz tarkítja a palettát. Az étkezések alkalmával akár ki is lehetne tenni a nemzeti zászlókat. Mi magyarok tizenhárman vagyunk. Egy-két hónap eltéréssel, azonos a helyzetünk: a nagy kihallgatást követő, tétlen várakozásra vagyunk kárhoztatva. Már röpködnek köztünk a valószínűtlenül hosszú svéd szavak, amelyek sorsunkat fogják eldönteni: Invandraverket, uppehĺlstilstand. A bevándorlási hivatal és a letelepedési engedély, minden társalgás fő témája.
Vannak köztünk "profik" is: F. Györgyné lánya évek óta Malmőben él, így szinte mindent tud Svédországról. Ha róla és jelenlegi férjéről van szó, nem véletlenül kell az asszonyt említeni először: ő hordja a nadrágot. Gyuri, bár elmúlt negyven, kefe hajával, kölykös vigyorával igen alkalmas a "megmutatom ki az úr a háznál, azért se jövök ki a szőnyeg alól" - szerepre. Judit életkora titok. Szegedről jöttek, komoly egzisztenciát hagyva maguk mögött. Talán a kinn élő lány könnyű élete ígért garanciát arra, hogy idegenben is minden elérhető. Judit magabiztos előadást tart a bevándorlási hivatal válogatási módszereiről, Gyuri a mártásokkal ismerkedik.
Az asztal végén Henrik kanalaz, elmélyülten. Még nincs húsz, mindenki kötelességének érzi, hogy atyáskodjon felette.
- Na, ízlik a svéd kaja? - érdeklődöm.
Vállat von:
- Kicsit furcsa, hogy minden tocsog a mártásban, de ki bánja?! Megeszem a szart is, csak ne legyen benne hajszál.
A másik végen H. Karcsi fal, tányérjába hajtott fejjel. Sasorrú szőke harmincas, jelentős súlyfelesleggel. Előtte még két tányér tartaléknak és hegynyi kenyérszeletek végső bebiztosításként. Gabriella, a barátnője sose vetemedne ilyen lakmározásra: nagyobb örömet szerez neki, ha a társalgó nagy tükre előtt elgyönyörködhet alakjában. Kapcsolatuk is a külsejének köszönhető: Karcsi az úszómester, felcsípte a bikiniben pompázó Gabikát, a győri strandon.
Jobbomon Steve birkózik az evőeszközökkel. Elhízott, kócos, ápolatlan. Egy formáját és színét vesztett melegítő az öltözéke. Alakja ellenére nem az evés az első számú szenvedélye. Az ital és a cigaretta utcahosszal vezetnek népszerűségi listáján. Szobatársa most is mellette ül. Nyurga, rókaképű lakli, alig túl a kamaszkoron. Ő Laci, de leginkább Kolbásznak szólítják.
Karcsinak igazán nem okoz gondot megbirkózni az étkészlettel. A legjobb helyeken volt pincér. Mint később megtudtuk, még az ún. "Tűtoronyban" is dolgozott, a torontói kilátótorony körbeforgó éttermében. Homlokán egy mély horpadás élete végéig emlékezteti arra a balesetre, amikor részegen egy pesti fának vezette a Mercedest. Visszaesőként, örökre bevonták a jogosítványát.
Átinteget a konyha felől Béla is. Ő is ide került Malmőből. Már inkább a svédekkel barátkozik, ingyen nyelvlecke minden egyes konyhai látogatás.
Rózsika, a pozsonyi cigányasszony bánatosan ücsörög az üres tányérja előtt. Rettenetes fogfájás gyötri. Már megállapodott a pincér Karcsival, hogy ő fogja elkísérni a rendelőbe. Nem titok, hogy Karcsi folyékonyan beszél angolul. Svédországban ezzel nem nehéz boldogulni.
Ebéd után egy kis séta, lötyögés a tó körül. Megcsodáljuk a szállodánkat, hogy milyen harmonikusan illeszkedik a környezetbe.
Mi a holtszezonban lakjuk, nyáron már nincs szükség az állam által küldött "üdülőkre".
A tóból kis részt választottak le, olyan, mint egy gyermekmedence, az uszoda mellett. Külön örömünkre, hatalmas ludak és vadkacsák fészkelnek a tó tenyérnyi szigetén. Stílszerűen Mártonnak kereszteljük a legbátrabbat, aki egy darab kenyérért hajlandó karnyújtásnyira közeledni.
A sziget sarkában egy felröppenő vadkacsa élethű szobra.
Tökéletes a madárkultusz, minden arra járó kötelességének érzi etetni ezeket a kedves jószágokat.
A falucska jellegzetesen svéd, a vasútállomás köré koncentrálódó élettel. A csillogó üzletek, mintha nem is néhány száz embernek kínálnák választékukat.
A főútról letérve, már csak kis utca-csökevények vezetnek a falut körülvevő érintetlen tájig. Azonban mégsem a magyar szemnek megszokott egyutcás faluval állunk szemben. A bankok, ruhaüzletek, sportszerboltok sehogy sem illeszkednének a hazai környezetbe. Itt az is elképzelhetetlen, hogy a falu lakója disznót vagy baromfit tartson. Az itt élők nem parasztok, hanem olyan polgárok, akik a falut részesítették előnyben a várossal szemben. Aki állattenyésztéssel foglalkozik, az farmon él. Nem kényszeríti az életformájából származó hátrányokat a szomszédjaira.
Körbecsavarogjuk a környéket, tényleg lélegzetelállítóan szép. Irigylésre méltó az a harmónia, amivel a házak illeszkednek a környezetbe. Egyesek tudni vélik, hogy az ABBA együttes egyik párjának is van itt nyaralója. Később megnéztük az említett házat. A kastélynak is beillő pompás épületről sose tudtam meg, hogy igaz-e, amit híresztelnek róla, de tény, hogy kiállta volna a próbát, bárki igényeivel szemben.
Mi már az első reakciókat várjuk a hazaküldött levelekre. Nem tagadhattuk tovább, hogy kint létünk több, mint egy nyaralás. Reggelenként izgatottan rohantunk le a portára és lestük, hogy van-e valami a szobaszám alatti rekeszben.
Szegény Édesanyám reszkető kézzel írt sorai, nagyon megviseltek. Nem is említette betegségét, minden sorával értem aggódott, engem féltett. Amilyen fogalmakat őriz Magyarországon a legtöbb ember a menekültsorsról, azok után ő csak a legrosszabbakat képzelhette. Lelkiismeret-furdalásomon úgy próbáltam enyhíteni, hogy Rita mamájának adtam a kocsimat. A kis Polskiról írtam egy egyoldalú adásvételi szerződést, hogy az autót minden gond nélkül a nevére írathassa. Egyetlen kikötésem volt csak, hogy amikor teheti, látogassa Anyámat. Ne legyen az kifogás többé, hogy fárasztó kivillamosozni Újpestre.
Közben Rita is megírta a mamájának a valóságot és arra kérte őt, hogy értékesítsen mindent a lakásunkból. Próbáljon pénzt csinálni mindabból, amit otthagytunk. Kaptuk a sok zsörtölődést és elmarasztalást válaszaiban, de végül is eleget tett kérésünknek. Pontos elszámolásokat küldözgetett, hogy mi mennyiért kelt el. Korábban nem rendezett tartozásainkat (villanyszámla, stb.) a kiadások rovatában könyvelte el: kicsit szíven ütött, hogy az ajándékba adott autó átíratási költségét is levonta a befolyt összegből.
Főnökömet amolyan "értsd, ahogy akarod" képeslappal intéztem el. Annyira kétértelműre sikeredett a szöveg, hogy attól még akár meg is jelenhettem volna a következő héten a munkahelyemen.
Ági lányom, a maga 11 évével, nagyon nehezen emésztette meg, hogy elvesztette az apját. Gyötrődés volt olvasni, hogy átsírta az éjszakát, amikor megtudta a valóságot. Mégsem éreztem szemrehányást soraiból. Sokszor elevenítette fel leveleiben egy-egy kedves közös élményünket és igyekezett beavatni mindennapjaiba. Apró betűs sorait újra-újra olvasgattam. Hosszú öt- hatoldalas levelekkel próbáltam kárpótlást nyújtani az elmaradt találkozásokért.
Egyik délelőtt váratlan látogatót kaptunk: Feri lepett meg minket, többszörösen is. Nemcsak a régi jó barát jelentett örömet, de hozott egy csomagot is, a személyes otthon hagyott holmijainkkal.
Mint kiderült, egy 56-os magyar rendszeresen szállított árut a két ország között. A kis furgonba minden alkalommal hajlandó volt bepakolni egy kiküldésre szánt csomagot. Rita mamája gondosan szerepeltette a kiadás rovatban a 2000 Ft-ot. Feri elmondta, hogy miután ők elég előkészítetten disszidáltak, nincs igazán szükség többé a Dezső szolgálataira: nekünk meg éppen kapóra jött, mert a családi fotók, kedvenc ruhadarabok, videofilmek, kazetták ezen az úton mégiscsak kijutottak hozzánk.
Sokszor elgondolkoztunk ezen a sebtében véghezvitt disszidáláson. Mások hamiskás mosollyal álltak a pénztárablak előtt, markukat tartva a segélyért, miközben az otthon eladott ház és ingóság anyagi értéke biztonságban várta a feltámadást. Mi már annak is kimondhatatlanul örültünk, hogy régi ruhadarabjaink visszataláltak hozzánk.
Talán ez adott lökést ahhoz, hogy valakinek én segítsek, az átlagosnál hatékonyabban. B. Laci barátom, most a mi leveleinktől várta mindazt az információt, amit mi annak idején a Feriéktől reméltünk.
Kihasználva Dezső következő útját, olyan levelet küldtem Laciéknak, amiben mindarra választ kaphatott, ami egy olyan személyt érdekelhet, aki a disszidálással kacérkodik. Megírtam a helyzetünket, a körülményeket, a lehetőségeket, azt hogy kell, muszáj valami hivatalos papír a sikerhez. Mindent, mindent kertelés és szájkosár nélkül, nem kellett félnem attól, hogy hivatalos kezekbe kerülhet.
Tudtam, Laciék ugrásra készen várnak. Akármilyen tehetséges technikus is, nem vitte többre egy Trabantnál és egy bizonytalan tulajdonjogú, rákosligeti házrésznél. Ő már eljutott addig, hogy bepakolt a Trabantba a feleséggel és a gyerekkel, de Bécsben, útban az osztrák tábor felé, valaki beleszaladt a kocsijukba. Visszafordult, hogy itthon javíttassa meg a kárt és azóta húzódik az újabb start időpontja.
Megnyugodva tettem le a tollat: Istenem, ha nekem így megírta volna valaki, hogy mi a módja a letelepedés megszerzésének.
Béla felfedezett egy testépítő klubot a falu szélén. Elképesztő felszereltségű terem, alig néhány megszállottal. A töménytelen súlyzó, erőgép, gyúrópad, díjtalanul a rendelkezésünkre állt, csak a szobaszámunkat kellett bemondani, a tulajdonos máris számlázhatta a Bevándorlási Hivatal felé.
A csinos, kisportolt fiatalasszony segélykérően nézett körül, ha Béla feltűnt. Nemcsak a hölgy csodálatos versenybiciklijét sajátította ki, megfeledkezve jogos tulajdonosáról, de naponta azzal gyötörte, hogy többoldalas nyelvgyakorlatait vele javíttatta ki.
Egyik este megérkezett egy szőke, svéd óriás. A szokásos gyakorlatához készült: irdatlan mennyiségű súlyt pakolt a rúdra, majd aláfeküdt egy padon, artikulátlan üvöltéssel, remegve kinyomta a súlyzót, miközben ketten ugrásra készen vigyázták a tárcsákat. A sikeres fekve nyomás után már csak néhány lazító póz következett a tükör előtt.
Béla a beszélgető svéd fiúkhoz lépett és a szőke óriást a keresztnevén szólítva valami fejtegetésbe kezdett. A szőke arcára kiült a közöny és a megvetés. Úgy nézett át Bélán, hogyha mögötte egy falióra van, meg tudta volna mondani a pontos időt. Valamit Béla is megérezhetett abból, amit idegengyűlöletnek hívnak és zavartan odébbállt. Égett a pofám a szégyentől. Ha ma nincsenek kidolgozott izmaim, részben ennek az élménynek is köszönhetem: nem akartam többé az intézeti gyerek lenni, az úri gyerek születésnapi partiján.
Mindnyájan a magunk módján küzdöttünk az unalom ellen: mi a tévének szenteltük estéinket. A Malmőben vásárolt első készülék nem nagyon tudott megbirkózni a központi antenna hiányával. Két hét múlva úgy vittük vissza, hogy az eladó első szóra kiállította a csekket a vételárról. Meg sem nézte, hogy valóban a tévét hoztuk-e vissza a zárt dobozban.
- Hogy mért nem fél téglákat tettünk bele!? - füstölögtem.
A második tévé, pecabot méretű antennájával, tökéletes képet adott: zavartalanul olvashattuk a feliratokat. Lassan megszoktuk, hogy a svéd tévében ismeretlen a szinkron. Sőt, számtalanszor a svéd szöveg alkalmával is megjelent a felirat, gondolván a süketekre. Nekünk remek nyelvgyakorlást jelentett egyszerre olvasni és hallani a szöveget.
Amikor először hallottam a svéd nyelvet, olyan érzés volt, mint mikor visszafelé játszik egy magnó. A gimnáziumban tanult olasz nem jelentett segítséget a megértésben. Csupa értelmetlen szó, csúszkáló, időnként szinte éneklő hangsúllyal. Ebben az időszakban már ismerősebb volt a fülünknek. Esténként, elalvás előtt a nagyszótárt lapozgattam. Igazság szerint a Feriéknek szántuk a két kötetet, de kiderült, hogy nekik már megvolt. Még egy nyelvkönyv állt a rendelkezésünkre: a "Kevés Szóval Svédül" c. kötetet a szerzőjétől vásároltam Pesten. Hiánycikk volt az egész városban, a fiatal hölgy a lakásán adott el nekem két példányt. Akkoriban az egyiket ajándéknak szántam, a másik gyűjteményemet egészítette volna ki: színesítve a sort a szerb, horvát, vietnami, török stb. mellett. Nem gondoltam volna, hogy pár hónap múlva rongyossá forgatjuk.
Szobánkban gyakran volt vendég. Bekéredzkedtek tévét nézni, mert a tévé-szobák visszavonhatatlanul török fennhatóság alá kerültek. Mint a hatvanas években, a tévénézés volt az ürügy a szomszédolásra. A fő téma mindig az esélyeink latolgatása volt. Számunkra újszerűnek hatott, hogy a menekültügy külön minisztériumot igényel. A hivatal élén May-Lise Lőw állt, akit mi csak paradicsomfejűnek hívtunk, az elképesztő árnyalatú vörös haja miatt. A fej tetejéről induló, éretlen paradicsompíros árnyalatot itt-ott ősz tincsek fejezték be. Ettől a hölgytől nemigen lehetett várni, hogy szíve a menekültekért dobogjon. Valaki tudni vélte, hogy New Yorkból hozatja a hajfestéket. Meg tudtam érteni: ilyen borzalmat a jó ízlésű svéd ipar képtelen lenne előállítani.
A miniszter asszony magatartása, nyilatkozatai, komoly aggodalomra adtak okot. Amikor a balkáni áradat tetőzni kezdett Svédországban, olyannyira, hogy a menekültek fogadására már hajókat rendeztek be, a svéd tv-híradó meglátogatta a bevándorlásügy felelős asszonyát. A miniszternő többször visszakérdezett a részletekre a riportertől. Látszott, hogy teljesen készületlen a kérdésben, ami az egész közvéleményt foglalkoztatta. Mi döbbenten néztünk össze a tévé előtt. Nem sok jót ígért ez a hozzáállás. Karcsi átkozódott:
- Nem most kellett volna jönni! Volt olyan haverom, aki még azért kapott letelepedést, mert ilyeneket mondott, hogy letépett egy Lenin plakátot az utcán és megkergette a rendőr.
Nehéz szívvel aludtunk el. A szoba radiátora különös kísérőzenét adott álmatlan vergődésünkhöz. Csobogott. Megállás nélkül, fennhangon, monoton egyformasággal csobogott. Hiába pakoltam rá párnát, plédet, paplant, végigkísérte éjszakánkat ez a furcsa kísérőzene. Kezdett gyanú lopózni belém: nyugaton se tökéletes minden.
A radiátorok még működtek, de már ereje volt a napsütésnek. A lányok fürdőruhában ismerkedtek a svéd tavasszal. A tó még elképesztően hideg volt. Ennek ellenére egy úszó alakra lettünk figyelmesek. Annyira beúszott, hogy már csak kis pontnak látszott. Az még azért jól kivehető volt, hogy egyre nehezebben tartja a tempót. Vad rohangálás kezdődött a parton. Mire előkerült valaki motorcsónakkal, az úszó feje már el-elmerült a vízben. Örökkévalóságnak tűnt, míg a száguldó motorcsónak elérte a fuldoklót és a fedélzetére húzta. A parton, rogyadozó léptekkel közeledő didergő alakban felismertük Istvánt, azt az erdélyi fiút, akivel második malmői szállásunkon találkoztunk először. Hálát vagy megbánást, vagy akármit vártunk tőle. Ehelyett pökhendien megszólalt:
- Otthon különb tavakat úsztam át, mit vagytok úgy begyulladva?
Amint elbotladozott, valaki megjegyezte:
- Mese habbal! Meg akart dögleni azért a román nőért, akivel itt megismerkedett. A felesége és a gyereke meg otthon várják, hogy utána jöhessenek!
Románokkal, vagy más nemzetbeliekkel pedig nem volt nehéz találkozni. Sokszor a letelepedést kapottaknak ez volt a vadászterület ismerősre, barátra, üzlettársra, balekra.
Egyik délután bibliamagyarázók érkeztek. Székeket kerítettek a pingpongasztal köré és meginvitáltak minden magyarul tudót. Mentünk, hogyne mentünk volna, az unalom ellen még akkor is részt veszünk ezeken a találkozókon, ha a relativitáselmélet-magyarázók jöttek volna.
A négyfős csapat két erdélyi nőből és két román férfiból állt. Ők nem is beszéltek magyarul, szerepüket nemigen értettem a találkozón. Egyikük szipogással küszködve, tekercs vécépapírt helyezett maga elé. Időnként, széles csíkokat tépve, harsogva fújta az orrát. Aznap nemigen gazdagodtam újabb ismeretekkel a bibliából.
A kis sziget nagy meglepetéssel szolgált Egyik nap egy kacsamama hagyta el a fészkét és nyolc apró, pelyhes kiskacsa követte. Öröm volt nézni ezeket a parányi jószágokat, amint nagy komolyan, felgyorsult tempóval tapossák a vizet, hogy követhessék anyjukat. Egyik-másik néha engedett a csábításnak és önállósította magát, de hamar visszatért a csapathoz. Szemet gyönyörködtető látvány volt ez a tökéletes kis család.
Pár nappal később már csak hét apróságot számoltunk. Találgattuk, hol lehet a hiányzó és nagyon reméltük, hogy újra kiegészül a kis csapat. Reggelenként első utunk a vízhez vezetett és vártuk a felvonulást. Szívbemarkoló volt, hogy napról napra fogyatkoztak a kicsinyek. Nem értettük, mi történhetett, sosem láttunk arrafelé ragadozó madarakat.
A következő napi ebédnél Karcsi kirúgja maga alól a székét és üvöltve rohan az ablakhoz:
- Láttátok? Láttátok? - kiabál közben.
Mi már persze nem láttunk semmit, ő kézzel-lábbal magyarázza, hogy valami nagy ragadozó hal épp most húzott le egy kiskacsát.
Három főre fogyatkozott a gyereksereg, amikor eljöttünk a faluból. Nagyon reméltem, hogy legalább nekik sikerült az életbennmaradás.
Mi más módon küzdöttünk a fennmaradásért. Elkezdtük a svéd nyelvtanfolyamot. Bár nem volt kötelező, mindenki ott tolongott a kezdeteknél, hadd lássák a svédek, hogy minden vágyunk a beilleszkedés.
A fiatal tanárnő kemény tempót diktált. Most volt részem először az ún. egynyelvű nyelvoktatásban és ámuldozva figyeltem, hogyan hágja át a megértetés problémáit csupán a svéd nyelv segítségével. Másfél óra múlva Steve bedobta a törölközőt. Szólni kívánt. Feltette a kezét majd angolul azt mondta a tanárnőnek:
- Ez túl gyors!
Felállt és távozott.
Mások elegánsabban oldották meg a kérdést: nem jelentek meg másnap vagy harmadnap. Fogyatkoztunk, mint a kiskacsák, végül leszűkült a nyelvtanfolyam az ideális létszámra.
Délutánonként szorgalmasan gyürkőztünk a házi feladattal. Minden egyes megtanult szó külön értékkel bírt, mihamarabb szerettünk volna önállóan, tolmácsi segédlet nélkül boldogulni.
Mikor meglátogattuk Stevet a szobájában, az ágyán feküdt és elmélyülten cigizett. Széles mosolyra húzódott a szája: minden foga hiányzott a felső sorban. Észrevette meglepetésemet.
- Nekik azt mondtam, hogy rendőrök verték ki! - magyarázta - Gyerekek, ne strapáljátok magatokat a nyelvtanulással! Ha itt ülsz a sarokban mozdulatlanul, hat év múlva akkor is folyékonyan beszélsz svédül!
- Te angolul beszéltél a tanárnőhöz! Hol tanultál? - érdeklődtem.
- Amerikában. Én már egyszer disszidáltam. Bécsből vittek ki Amerikába, valami egyházi szervezet vállalt felelősséget értem. Nagyon komolyan vették, hogy minél előbb önálló legyek. Nyelvtanfolyamra küldtek. Másnap már a pornó moziban ültem. Hát nem megtaláltak! Elmentem testőrnek egy gazdag öreg amerikaihoz, de az meg két hónap múlva eladott egy vendéglősnek. Volt még egy-két kanyar, de rájöttem, hogy ez nem az én világom. Hazamentem, nyitottam egy használtgumi kereskedést, de meg akartak ölni az adóval. Hát megint útra keltem.
Steveről később még két dolog derült ki: angol tudása jóformán arra a három szóra korlátozódott, amit a svéd tanárnőnek mondott. Úgy látszik, nem volt módja megvárni a hat évet, amíg jön az angol magától.
A másik dolog izgalmasabb volt: a bécsi lágerben egy szobában töltötte a várakozás hónapjait azzal az Istvánnal, akit én Malmőben ismertem meg. Nem is tudta róla, hogy Svédországban kötött ki. Gyors telefon, és máris küszöbön a találkozó.
P. István és felesége valóban meg is jelent néhány nap múlva. Leviziteltek Stevenél, majd bekopogtak hozzánk. Tulajdonképpen csak ekkor kezdtünk ismerkedni, mert Malmőben csak percekre találkoztunk. Mikor megtudta vonzódásomat a film és a színház iránt, órákig mesélte otthoni színészélményeit. Amolyan előadóest kerekedett a találkozóból. Előttünk kárpótolta magát az elveszett színpadért. Pompásan éreztük magunkat, ezúttal a felesége is sokkal oldottabban viselkedett. Hálás voltam a véletlennek, hogy ilyen nagyszerű emberekkel ismerkedhettünk meg.
Indulás előtt még beköszönt Stevehez és nagy meglepetésemre meghívta őt és szobatársát malmői otthonukba.
Kicsit irigyeltem a kiválasztottakat, de azzal vigasztalódtam, hogy a nyelvtanfolyam úgyis ideköt minket.
Néhány nappal később, a szállodából távozóban, Rita megbök:
- Te, ez nem a Ditta kocsija?!
Valóban, az unokatestvér autója parkolt az épület mellett. Ismertük annyira, hogy ne legyenek kétségeink.
- Mi az, csak nem magába szállt és eljött meglátogatni minket?
Az egész nagyon valószínűtlen volt. Miért nem telefonált, miért kockáztatja, hogy esetleg nem talál itt minket. A következő órákban Ditta nem került elő. Közömbösen legyintettünk.
Elindultam megkeresni Bélát, vissza akartam kérni a nagyszótárt. Már megszoktuk, hogy ne sokat törődjünk az udvariassággal, így kopogtam az ajtaján és már nyomtam is le a kilincset. Előttem termett a szobatárs, a pincér Karcsi. Arca egy pillanat alatt vörösre váltott. Az ágyán a hölgynek már nem maradt ideje arca elé kapni a lepedőt. Babi rémült tekintetével találtam szemben magam. Megoldódott Ditta vizitjének a rejtélye: barátnőjét fuvarozta le egy kis titkos légyottra.