Fekete karácsony
A nyolcvanas évek elején jártunk, még javában odahaza éltem, igaz, nem valami fényesen. Saját otthonról álmodni sem mertem, így egy bérelt lakásban éldegéltünk hármasban, nejemmel és kisgyermekünkkel. És még hálás lehettem a sorsnak, hogy nem albérletben kellett küszködni. Persze ez az önálló lakás csak azért volt elérhető, mert Pestlőrincen volt, ami rangban nem sokkal különbözött más külső kerületektől. Ezzel az erővel akár Rákosborzasztón is élhettünk volna. Fárasztó volt az órákig tartó villamosozás a belvárosi munkahelyemről hazáig, de legalább magunkra zárhattuk az ajtót. A kétszobás lakást egy idősebb úr a lányának szánta nászajándékként, de az ifjú hölgyet elnézve, nem kellett rettegnünk attól, hogy hamarosan felbukkan a vőlegény.
Már kezdtük egészen magunkénak érezni azt a lakótelepi kétszobást. Csendes kis mellékutcában sorakoztak ezek a négyemeletes épületek, játszóterek és némi zöldövezet tette elfogadhatóvá az összképet. És akkoriban még nem firkált a falakra senki és nem törték össze a park padjait sem. Élveztük hát a bérelt boldogságot.
Egy tavaszi délutánon a nyitott ablak mellett olvasgattam, amikor egyszer csak égzengés-szerű lárma vette kezdetét. A fülsiketítő zajról hamar kiderült, hogy zenét hallok, jobban mondva annak valamiféle robajszerű változatát. Ijedten kerestem a hang forrását. Nagy meglepetésemre, nem a szomszéd lakásból áradt az a zaj, hanem az utca túloldaláról, egy nyitott ablakból. El nem tudtam képzelni, ki lehet az az elvetemült, aki ilyen hangerővel hallgat zenét. Azt hittem, menten összesereglenek a lakók, hogy vérét vegyék a zajkeverőnek. De nem! Az utca néptelen maradt még hosszú percek múltán is. Néhány függöny meglebbent ugyan, de senki nem mozdult. Hallgatni arany- tartja a mondás, na de ezt az őrületet képtelenség volt sokáig hallgatni. Legalábbis nekem, mert már rohantam is át az utca túloldalára és felkiabáltam a nyitott ablakon. Semmi válasz. Nem csodálkoztam túlzottan, naná, hogy nem hallják az én üvöltözésemet ebben az őrületben. Bejutottam a kapun, fel a második emeletre, nem is kellett a fülemet az ajtóra tapasztani, hogy megállapítsam, honnan jön a hangzavar. Dörömbölni kezdtem. Már sajgott mindkét öklöm, mire ajtót nyitott egy vézna kis fiatalasszony. Üvöltve próbáltam megmagyarázni neki, hogy miért vagyok itt. A fülemhez hajolva ordította vissza, hogy elnézést, de a férje felvételeket másol a magnóján, azért ez a szokatlan hangerő. – Hát ez még hülyének is néz - gondoltam mérgesen - hát mi a nyavalyának kell ilyen hangerő egy zeneszám másolásához? – Elég volt! - adtam tudtára vészjósló tekintettel. Sarkon fordultam és távoztam.
Nagy meglepetésemre csönd lett. Megnyugodva, de kissé gyanakodva ültem vissza a könyvemhez. Néhány perc múlva csöngettek. Kimentem ajtót nyitni. Egy magas, vékony, néger fiatalember állt az ajtóban és összefüggéstelen magyarázatba kezdett. Hamar kiderült, hogy ő a zenebarát. Most átjött bocsánatot kérni. Egészen meghatott ez a modor, így beinvitáltam a szobába. Lutumba vágyok- mutatott magára majd bőbeszédű előadásba kezdett, de olyan gyalázatosan beszélt magyarul, hogy néha percekig nem értettem egyetlen szavát sem. Az azért kihámoztam, hogy Zairéből származik. – Tuc te, hol ván?- kérdezte, én meg bólogattam miközben csak annyi ugrott be, hogy ez valahol Afrikában lehet. Azóta is eszembe jut ez a kis epizód, mikor azt hallom, hogy ismerőseim a külföldieket vizsgáztatják Magyarország hollétéről. - Hát, valahol Európában - válaszolják sokan, és ha már ennyire tájékozottak, akkor nincs okunk panaszra. Lutumba is elégedettnek látszott és már folytatta is. Szájtátva figyeltem a teljesítményét. Hosszú perceken keresztül ömlesztette a magyar szavakat rám, amiből jóformán alig értettem valamit. Annyit sikerült felfogni a beszédéből, mintha egy vizespohárral álltam volna egy zuhatag alá.
- Vagyok itt bocsanat, jo hogy megtalakoztunk, zene jó, James Brown natyon, natyon jo, nehez hallgat kicsit, zene én kell, mindig, sok, gép szól megint, natyon sok, ido este akar nem, megint kell, zar ablak, naty hang, megint sok zene nekem kell, mikor lemez nem van… és ez így ment hosszú, hosszú perceken keresztül.
Lutumbát kimeríthette a magyar beszéd, mert reménykedve megkérdezte, hogy tudok-e franciául, vagyis hogy: - Tuc te beszél francia? Sajnálkozva közöltem, hogy francia szókincsem a zsötem és az Eiffel torony szavakra korlátozódik. Így hát visszatértünk a magyarhoz. Vendégem nagy lendülettel belekezdett egy történetbe, amit időnként a „Vigyázz, csinász!” kötőszavakkal toldott meg. Majdnem két órát vendégeskedett nálam, de ha valaki egymillió forintot ajánlott volna azért, hogy öt mondatban foglaljam össze, miről beszélt, bizony elbuktam volna a nyereményt. Lutumba erőlködése számtalanszor eszembe jutott később, amikor kalandos életem során előbb svédül, majd angolul próbáltam megértetni magamat. Hallgatóimon ugyanúgy felfedezhettem azt a riadt tanácstalanságot, amit magam is éreztem ennél a vizitnél.
Azt már később, és a feleségtől tudtam meg, hogy a fiatalember Párizsban a Sorbonne-on tanult. Ott ismerkedett meg ezzel a törékeny magyar lánnyal, akit aztán el is vett. Számomra meglepő volt ez az Afrika és Sorbonne párosítás, mert valahogy úgy képzeltem, hogy Afrikában az őslakók tevékenysége kimerül abban, hogy a nádkunyhóik körül esténként a tam-tam dob ritmusára egy ágyékkötőben törzsi táncokat lejtenek, míg a háttérben gyanútlan zebrák és bivalyok vonulnak a folyó felé, ahonnan árgus szemű krokodilok leselkednek rájuk, a háttérben meg egy kiszáradt fa ágain kopasznyakú dögkeselyűk várnak a zsákmányra. Ehhez képest nagy meglepetés volt, hogy szomszédom szülei, ott Afrikában, tehetős városlakók és diplomás emberek. Tájékozatlanságom körülbelül azonos volt annak a floridai hölgynek a tudatlanságával, aki az iránt érdeklődött, hogy a magyarok még mindig lovon közlekednek-e.
De mindez nem volt akadálya annak, hogy összemelegedjen a két család. Eszterről, a feleségről kiderült, hogy tanárnő, és volt egy tündéri, három éves forma kreolbőrű leánykájuk, aki épp egyidős volt a mi gyermekünkkel. Lutumba ingázott Párizs és Pest között, művészi ambíciókat dédelgetve. Tehette, mert a papája időnként feladott számára egy vaskos csekket. Lutumba még a gondolattól is borzadt, hogy Pesten munkába álljon. Szörnyülködve mesélte, hogy egy itteni havi keresetből három napig sem tudna élni Párizsban.
Ha együtt sétált a két család, néha előfordult, hogy Yvette, a kreolbőrű csöppség a mi kezünket fogta meg, míg a mi leánykánk a másik házaspárral sétált. Egy margitszigeti kirándulás alkalmával nagy feltűnést keltettünk ezzel a sötét bőrű gyermekkel. Egy kontyos asszonyság mellettünk elvonulóban megjegyezte a férjének: - Nézd csak Pali, ezek külföldről hozattak maguknak gyereket. Hogy egyeseknek semmi sem elég!
Teltek a hónapok, Lutumba nemigen haladt a magyar nyelvvel. Igaz, el-eltünedezett néhány hónapra, hogy Párizsban építgesse kapcsolatait. Eszter beletörődve várta vissza örökmozgó férjét. Lutumba hívogatta őt is ezekre az utakra, de Eszternek nem volt szíve megválni a tanítástól. Nagy nehézségek árán próbáltak kialakítani valamiféle egyensúlyt ebben a kétlakiságban.
Közeledett a karácsony, Eszter bánatosan panaszolta, hogy a férje nélkül töltik majd az ünnepeket. - Úgy látszik, nem tudta elintézni, hogy hazautazzon. – mondta egy sóhaj kíséretében.
-Lehet, hogy nem érzi át az ünnep fontosságát - vettem védelmembe. -Talán náluk nem is ünneplik a karácsonyt.
- Jaj, dehogynem! – tromfolt le az asszonyka. – Tele van az ország keresztényekkel. Zaire, vagy más néven Kongó, francia gyarmat volt. Arrafelé is nagyon jól tudják, ki volt Jézus. A Karácsony náluk is szent dolog.
Eszter mindezt hallomásból tudta, mert az apósék még nem hívták meg afrikai otthonukba. Nem nézték jó szemmel, hogy nagyfiúk fehérbőrű nőt vett el. A feszültséget csak a kislány megszületése enyhítette, de a személyes találkozásra még várni kellett.
Eszter a lelkünkre kötötte, hogy ugorjunk át hozzájuk szentestén.
- Legalább a kislány nem fogja egyedül érezni magát – reménykedett.
Megjelentünk hát az ajándékainkkal. Gyönyörűen feldíszített fenyőfa várt minket a nappaliban. A csomagokat sikerült a fa alá csempészni, így tökéletes volt a gyerekek öröme. A magnón karácsonyi énekek szóltak, ezúttal elviselhető hangerővel. A fa előtt állva, elfogott az a semmihez sem hasonlítható hangulat, amely csak erre az estére jellemző. A fenyőillat, a fények és a zene időtlenné varázsolták ezeket a pillanatokat. Úgy tűnt, mintha egy kicsit velem lett volna minden eddigi karácsonyom. De mindnyájan átéreztük az ünnep varázsát. Meghatottan álltunk egymás mellett, azonban mégsem volt maradéktalan ez az áhítat.
Eszter marasztalni próbált minket, nem esett nehezünkre igent mondani, olyan jól elvolt a két gyermek. Némi sütemény is előkerült, gondoltam hazaugrom egy üveg borért, ha már így alakult.
A lépcsőházban Lutumbába botlottam. Két hatalmas bőröndjével szuszogva jött fel a lépcsőn. Ahogy meglátott, eldobta a csomagjait, és boldogan összeölelkeztünk.
- Jaj de jó, hogy megtalákoztunk!- mondtam elérzékenyülve.
Aztán felkaptuk a bőröndöket és elindultunk a lakás felé. Lutumba óvatosan kinyitotta az ajtót, bekémlelt. Beosont a nappaliba. Még nem vette őt észre senki.
Eszter az ablak előtt állt, félrehúzta függönyt, és sóhajtva mondta:- Milyen kár, hogy idén megint nem lesz fehér karácsony.
Lutumba odaugrott a nejéhez, hátulról átkarolta:
- Mi neked az ninc fehér karácon? Nem kell az! Neked én van a fekete karácon!
A nyolcvanas évek elején jártunk, még javában odahaza éltem, igaz, nem valami fényesen. Saját otthonról álmodni sem mertem, így egy bérelt lakásban éldegéltünk hármasban, nejemmel és kisgyermekünkkel. És még hálás lehettem a sorsnak, hogy nem albérletben kellett küszködni. Persze ez az önálló lakás csak azért volt elérhető, mert Pestlőrincen volt, ami rangban nem sokkal különbözött más külső kerületektől. Ezzel az erővel akár Rákosborzasztón is élhettünk volna. Fárasztó volt az órákig tartó villamosozás a belvárosi munkahelyemről hazáig, de legalább magunkra zárhattuk az ajtót. A kétszobás lakást egy idősebb úr a lányának szánta nászajándékként, de az ifjú hölgyet elnézve, nem kellett rettegnünk attól, hogy hamarosan felbukkan a vőlegény.
Már kezdtük egészen magunkénak érezni azt a lakótelepi kétszobást. Csendes kis mellékutcában sorakoztak ezek a négyemeletes épületek, játszóterek és némi zöldövezet tette elfogadhatóvá az összképet. És akkoriban még nem firkált a falakra senki és nem törték össze a park padjait sem. Élveztük hát a bérelt boldogságot.
Egy tavaszi délutánon a nyitott ablak mellett olvasgattam, amikor egyszer csak égzengés-szerű lárma vette kezdetét. A fülsiketítő zajról hamar kiderült, hogy zenét hallok, jobban mondva annak valamiféle robajszerű változatát. Ijedten kerestem a hang forrását. Nagy meglepetésemre, nem a szomszéd lakásból áradt az a zaj, hanem az utca túloldaláról, egy nyitott ablakból. El nem tudtam képzelni, ki lehet az az elvetemült, aki ilyen hangerővel hallgat zenét. Azt hittem, menten összesereglenek a lakók, hogy vérét vegyék a zajkeverőnek. De nem! Az utca néptelen maradt még hosszú percek múltán is. Néhány függöny meglebbent ugyan, de senki nem mozdult. Hallgatni arany- tartja a mondás, na de ezt az őrületet képtelenség volt sokáig hallgatni. Legalábbis nekem, mert már rohantam is át az utca túloldalára és felkiabáltam a nyitott ablakon. Semmi válasz. Nem csodálkoztam túlzottan, naná, hogy nem hallják az én üvöltözésemet ebben az őrületben. Bejutottam a kapun, fel a második emeletre, nem is kellett a fülemet az ajtóra tapasztani, hogy megállapítsam, honnan jön a hangzavar. Dörömbölni kezdtem. Már sajgott mindkét öklöm, mire ajtót nyitott egy vézna kis fiatalasszony. Üvöltve próbáltam megmagyarázni neki, hogy miért vagyok itt. A fülemhez hajolva ordította vissza, hogy elnézést, de a férje felvételeket másol a magnóján, azért ez a szokatlan hangerő. – Hát ez még hülyének is néz - gondoltam mérgesen - hát mi a nyavalyának kell ilyen hangerő egy zeneszám másolásához? – Elég volt! - adtam tudtára vészjósló tekintettel. Sarkon fordultam és távoztam.
Nagy meglepetésemre csönd lett. Megnyugodva, de kissé gyanakodva ültem vissza a könyvemhez. Néhány perc múlva csöngettek. Kimentem ajtót nyitni. Egy magas, vékony, néger fiatalember állt az ajtóban és összefüggéstelen magyarázatba kezdett. Hamar kiderült, hogy ő a zenebarát. Most átjött bocsánatot kérni. Egészen meghatott ez a modor, így beinvitáltam a szobába. Lutumba vágyok- mutatott magára majd bőbeszédű előadásba kezdett, de olyan gyalázatosan beszélt magyarul, hogy néha percekig nem értettem egyetlen szavát sem. Az azért kihámoztam, hogy Zairéből származik. – Tuc te, hol ván?- kérdezte, én meg bólogattam miközben csak annyi ugrott be, hogy ez valahol Afrikában lehet. Azóta is eszembe jut ez a kis epizód, mikor azt hallom, hogy ismerőseim a külföldieket vizsgáztatják Magyarország hollétéről. - Hát, valahol Európában - válaszolják sokan, és ha már ennyire tájékozottak, akkor nincs okunk panaszra. Lutumba is elégedettnek látszott és már folytatta is. Szájtátva figyeltem a teljesítményét. Hosszú perceken keresztül ömlesztette a magyar szavakat rám, amiből jóformán alig értettem valamit. Annyit sikerült felfogni a beszédéből, mintha egy vizespohárral álltam volna egy zuhatag alá.
- Vagyok itt bocsanat, jo hogy megtalakoztunk, zene jó, James Brown natyon, natyon jo, nehez hallgat kicsit, zene én kell, mindig, sok, gép szól megint, natyon sok, ido este akar nem, megint kell, zar ablak, naty hang, megint sok zene nekem kell, mikor lemez nem van… és ez így ment hosszú, hosszú perceken keresztül.
Lutumbát kimeríthette a magyar beszéd, mert reménykedve megkérdezte, hogy tudok-e franciául, vagyis hogy: - Tuc te beszél francia? Sajnálkozva közöltem, hogy francia szókincsem a zsötem és az Eiffel torony szavakra korlátozódik. Így hát visszatértünk a magyarhoz. Vendégem nagy lendülettel belekezdett egy történetbe, amit időnként a „Vigyázz, csinász!” kötőszavakkal toldott meg. Majdnem két órát vendégeskedett nálam, de ha valaki egymillió forintot ajánlott volna azért, hogy öt mondatban foglaljam össze, miről beszélt, bizony elbuktam volna a nyereményt. Lutumba erőlködése számtalanszor eszembe jutott később, amikor kalandos életem során előbb svédül, majd angolul próbáltam megértetni magamat. Hallgatóimon ugyanúgy felfedezhettem azt a riadt tanácstalanságot, amit magam is éreztem ennél a vizitnél.
Azt már később, és a feleségtől tudtam meg, hogy a fiatalember Párizsban a Sorbonne-on tanult. Ott ismerkedett meg ezzel a törékeny magyar lánnyal, akit aztán el is vett. Számomra meglepő volt ez az Afrika és Sorbonne párosítás, mert valahogy úgy képzeltem, hogy Afrikában az őslakók tevékenysége kimerül abban, hogy a nádkunyhóik körül esténként a tam-tam dob ritmusára egy ágyékkötőben törzsi táncokat lejtenek, míg a háttérben gyanútlan zebrák és bivalyok vonulnak a folyó felé, ahonnan árgus szemű krokodilok leselkednek rájuk, a háttérben meg egy kiszáradt fa ágain kopasznyakú dögkeselyűk várnak a zsákmányra. Ehhez képest nagy meglepetés volt, hogy szomszédom szülei, ott Afrikában, tehetős városlakók és diplomás emberek. Tájékozatlanságom körülbelül azonos volt annak a floridai hölgynek a tudatlanságával, aki az iránt érdeklődött, hogy a magyarok még mindig lovon közlekednek-e.
De mindez nem volt akadálya annak, hogy összemelegedjen a két család. Eszterről, a feleségről kiderült, hogy tanárnő, és volt egy tündéri, három éves forma kreolbőrű leánykájuk, aki épp egyidős volt a mi gyermekünkkel. Lutumba ingázott Párizs és Pest között, művészi ambíciókat dédelgetve. Tehette, mert a papája időnként feladott számára egy vaskos csekket. Lutumba még a gondolattól is borzadt, hogy Pesten munkába álljon. Szörnyülködve mesélte, hogy egy itteni havi keresetből három napig sem tudna élni Párizsban.
Ha együtt sétált a két család, néha előfordult, hogy Yvette, a kreolbőrű csöppség a mi kezünket fogta meg, míg a mi leánykánk a másik házaspárral sétált. Egy margitszigeti kirándulás alkalmával nagy feltűnést keltettünk ezzel a sötét bőrű gyermekkel. Egy kontyos asszonyság mellettünk elvonulóban megjegyezte a férjének: - Nézd csak Pali, ezek külföldről hozattak maguknak gyereket. Hogy egyeseknek semmi sem elég!
Teltek a hónapok, Lutumba nemigen haladt a magyar nyelvvel. Igaz, el-eltünedezett néhány hónapra, hogy Párizsban építgesse kapcsolatait. Eszter beletörődve várta vissza örökmozgó férjét. Lutumba hívogatta őt is ezekre az utakra, de Eszternek nem volt szíve megválni a tanítástól. Nagy nehézségek árán próbáltak kialakítani valamiféle egyensúlyt ebben a kétlakiságban.
Közeledett a karácsony, Eszter bánatosan panaszolta, hogy a férje nélkül töltik majd az ünnepeket. - Úgy látszik, nem tudta elintézni, hogy hazautazzon. – mondta egy sóhaj kíséretében.
-Lehet, hogy nem érzi át az ünnep fontosságát - vettem védelmembe. -Talán náluk nem is ünneplik a karácsonyt.
- Jaj, dehogynem! – tromfolt le az asszonyka. – Tele van az ország keresztényekkel. Zaire, vagy más néven Kongó, francia gyarmat volt. Arrafelé is nagyon jól tudják, ki volt Jézus. A Karácsony náluk is szent dolog.
Eszter mindezt hallomásból tudta, mert az apósék még nem hívták meg afrikai otthonukba. Nem nézték jó szemmel, hogy nagyfiúk fehérbőrű nőt vett el. A feszültséget csak a kislány megszületése enyhítette, de a személyes találkozásra még várni kellett.
Eszter a lelkünkre kötötte, hogy ugorjunk át hozzájuk szentestén.
- Legalább a kislány nem fogja egyedül érezni magát – reménykedett.
Megjelentünk hát az ajándékainkkal. Gyönyörűen feldíszített fenyőfa várt minket a nappaliban. A csomagokat sikerült a fa alá csempészni, így tökéletes volt a gyerekek öröme. A magnón karácsonyi énekek szóltak, ezúttal elviselhető hangerővel. A fa előtt állva, elfogott az a semmihez sem hasonlítható hangulat, amely csak erre az estére jellemző. A fenyőillat, a fények és a zene időtlenné varázsolták ezeket a pillanatokat. Úgy tűnt, mintha egy kicsit velem lett volna minden eddigi karácsonyom. De mindnyájan átéreztük az ünnep varázsát. Meghatottan álltunk egymás mellett, azonban mégsem volt maradéktalan ez az áhítat.
Eszter marasztalni próbált minket, nem esett nehezünkre igent mondani, olyan jól elvolt a két gyermek. Némi sütemény is előkerült, gondoltam hazaugrom egy üveg borért, ha már így alakult.
A lépcsőházban Lutumbába botlottam. Két hatalmas bőröndjével szuszogva jött fel a lépcsőn. Ahogy meglátott, eldobta a csomagjait, és boldogan összeölelkeztünk.
- Jaj de jó, hogy megtalákoztunk!- mondtam elérzékenyülve.
Aztán felkaptuk a bőröndöket és elindultunk a lakás felé. Lutumba óvatosan kinyitotta az ajtót, bekémlelt. Beosont a nappaliba. Még nem vette őt észre senki.
Eszter az ablak előtt állt, félrehúzta függönyt, és sóhajtva mondta:- Milyen kár, hogy idén megint nem lesz fehér karácsony.
Lutumba odaugrott a nejéhez, hátulról átkarolta:
- Mi neked az ninc fehér karácon? Nem kell az! Neked én van a fekete karácon!