Párban
Rózsi nagyot sóhajtott, majd az ölébe ejtette a kötőtűket. ‒Tiszta hülye vagyok! Minek gürizek ezzel a sállal?! Kinek adjam oda?!
Tényleg, kinek? A lánya már kapott néhányat az évek során. Jól emlékszik a kényszeredett mosolyokra, meg az ugyan, minek fáradsz ilyesmivel, nagyon aranyos vagy, kössz mondatokra a karácsonyfa alatt. Sosem látta rajta ezeket a vaskos, meleg holmikat. Inkább leheletkönnyű, színes sálakat viselt, rafinált csomózásokkal. Tavaly már nem is jött, ez a vírus az ő életüket is alaposan megkeverte. Londonban él, fene tudja, miért ott kötött ki, állítólag sokat esik az eső és tele van mindenféle népséggel. Na persze, a pénz!
Nem is mer belegondolni, mi lesz vele, ha leesik a lábáról. Pedig ezzel már számolni kell, ha az ember elmúlt nyolcvan. A lánya biztos nem hagyná ott a jól fizető állását miatta, annyi pénzük meg nincs, hogy idősek otthonába kerülhessen. De ráér még ilyesmin töprengeni, hiszen semmi baja. Fürgén megy a kis szatyrával a SPAR-ig, épp csak odaköszön annak a nyamvadt Szoboszlainénak, aki tíz méterenként megáll, mert levegő után kapkod. Ilyenkor elégedetten konstatálja, milyen jól kamatozik, hogy sohasem dohányzott.
Nem lenne itt semmi baj, azt a kis pénzét is be tudja osztani, csak ne lenne ez a dögunalom. A ház tele van fiatalokkal, azok mindig rohannak, ha megpróbál szóba állni velük, perceken belül érzi a görcsös igyekezetet, ahogy próbálják lerázni. Túlélte a volt férjét, a barátnőit, rokonait, még a haragosait is. Nagyon egyedül van. Tán a háziállat megoldás lenne, de tudja, nem lehet annyira felelőtlen, hogy magához vegyen egy kis négylábút. Nem lenne pénze állatorvosra, gyógyszerekre, tápszerekre, jutalom falatokra, és arra is gondolni kell, hogy egyszer majd ápolásra szorul, akkor ki viselné gondját a szerencsétlen jószágnak?
A múltkor a buszon egy kismama ült mellé, gyerekkel a karján. A kicsi felé nyújtotta a plüssjátékát, ő beszélni kezdett a gyermekhez, az anyuka is olyan kedves volt. Jól eldiskuráltak, a megállóban telefonszámot cseréltek. Nagyon örült, hogy társaságot talált. Délután már hívta is az anyuka, azzal kezdte, hogy szüksége lenne ötvenezer forintra. ‒ Nincs pénzem! ‒ kiáltotta a készülékbe, csalódottan.
Olvasgat hát és tévézik. Meg kötöget. De attól épp most ment el a kedve. A könyvet fél óra után le kell tennie, mert a szeme nem bírja. A tévéműsorok sem jelentenek megváltást. Idegenkedve és undorral figyeli a trágár beszédű, agyontetovált celebek értéktelen világát. Még talán a természetfilmek a legjobbak, de ijedten elkapcsol, ha az oroszlán utoléri a gazellát.
Korán fekszik. Az elalvás előtti perceket igazán szereti! A sötétben mintha könnyebb lenne az emlékezés. Milyen kevés kellett annak idején a boldogsághoz. Azzal az ócska Zsigulival le a Balatonig, fürdés, sorállás a lángosért, este tánc valamelyik kisvendéglőben. Észre sem vették, ha valaki különb volt náluk a jobb kocsijával, vagy egy pofás nyaralóval. Ők voltak a többség és olyan megnyugtató volt az az egyenlőség.
Géza is milyen rámenős volt. Valósággal felfalta a tekintetével, mikor bikinire vetkőzött. Nem is értette, mikor romlott el az egész. Pedig megtörtént. Géza egy őszi napon elé állt, pontosabban, a fotelben ült, a szemüvege szárát rágcsálta és közölte, hogy vége, elköltözik. Hogy hívják, kérdezte ő, mert tudta, hogy ez a gyámoltalan ember nem fog egyedül élni. Géza hümmögött, nem tartozik ide, mondta, de mintha megkönnyebbült volna, mikor kiejtette előtte a szeretője nevét. Klári a bérelszámolóból, jelentette be akkurátusan, és lerakta a terhet, befejezve a titkolózást. Klári a bérelszámolóból, ismételte, hogy végleges legyen az, amit elkezdett.
Ő nem tudta hogyan viselkedjen. Bután, készületlenül állt ott, belemart a szégyen, mintha megütötték volna. Összerándult a gyomra, ettől kijózanodott. Fölényes szeretett volna lenni, de mindent felülírt a düh és rátámadt a férjére:
‒ Szóval a Klári! Az a csámpás dög! Nem zavarja a nagyságát, hogy nős emberrel kezdett ki?! ‒ az asszonyra irányult minden haragja, mintha a férjének nem is lenne szerepe ebben az egészben.
Géza motyogott valamit, de nem is hallotta. A fájdalma újabb sértésekre ragadtatta. Ismerte jól a nőt, mindhárman egy gyárban dolgoztak, talán ezért is volt súlyosabb ez az árulás. Egy kolléganő gázolt bele a családi életébe.
Ez a Géza is ötven éves kora után bolondul meg?! Kapuzárási pánik ez, vagy mi a rosseb?!
Aztán a hangulata fölényességre ragadtatta. Bizonygatta, hogy neki is elege volt már az egészből, jó, hogy minden kiderült...
Csak később omlott össze, mikor egyedül maradt. A lányuk már nem élt otthon, magányosan téblábolt a lakásban. Több mint harminc éve történt ez, de ma is átjárja az a vesztesekre jellemző, letaglózó szomorúság.
A válás után megpróbált talpon maradni. Kifestette a lakást, levágatta a haját, vett pár új ruhát, bár tudta, el fog adósodni. Géza elvitt néhány bútordarabot, amikor pótolta ezeket, gondosan ügyelt arra, hogy még véletlenül se emlékeztessenek az eredetire.
Géza sem él már, több mint tíz éve, hogy elvitte a szíve. A gyásztól legalább megkímélt, mondogatta az ismerősöknek, de ez nem volt igaz. Titokban megsiratta és maga sem értette, miért gondol rá annyit.
Volt azóta egy-két kapcsolatnak sem nevezhető suta próbálkozás, de akárki közeledett hozzá, mindig idegen maradt. Szívfájdalom nélkül adta ki az útjukat és biztatgatta magát, hogy nem is rossz egyedül.
De már nem megy! Attól retteg, hogy egyszer holtan esik össze és majd csak napok múlva találnak rá. Látott ilyesmit a krimikben, hát inkább a halál, sóhajtja, de aztán elmosolyodik, hiszen éppen arról van szó.
Szerda van, kellemesen süt a nap, vétek otthon ülni. De hová menjen?! Úgy dönt, kibuszozik a temetőbe, megnézi Géza sírját. Járt már ott többször, könnyen odatalál majd a parcellához. Géza a héten lenne 85, jó ég, még kimondani is szörnyű. Arra a kócos, cingár fiatalemberre emlékezik, aki el akarta kápráztatni őt a strandon és sorra ugrotta a fejeseket, míg az úszómester rá nem fütyült.
Vesz egy csokor virágot, van ott egy kőváza a síron, abba épp jó lesz.
Szinte üres a temető, túl nagy még a forróság. Gyalogol a földes úton, érdekes, mintha megnőtt volna a távolság az utolsó látogatása óta. Sorra böngészi a sírfeliratokat és önkéntelenül is számolgatja az elhunytak életkorát. Milyen kevesen éltek nyolcvan felett! Meg kell becsülni ezeket az éveket!
A szürke gránittömb fakóbb lett. A fű is alaposan megnőtt. Elolvassa a férj nevét a sírkövön. Hangosan, mintha szólítaná. Elhelyezi a virágot a kővázában, a tenyerével lesöpör néhány falevelet a sírkőről. Egy ócska pad van a közelben, arra még alkalmas, hogy megpihenjen.
Nem volt rossz ember a Géza! Udvarias volt, kedves, amíg együtt voltak, minden stimmelt. Majdnem minden! Mert azért valaki el tudta szeretni tőle.
De harminc évet csak kapott tőle! Azóta sem érezte senki mellett a biztonságot, meg azt a kamaszos bolondozó hajlamot amire Géza személye garancia volt.
Milyen jókat nevettek azon az estén. Beültek Budán egy presszóba, Te + Én volt a neve. Forgatták az itallapot, aztán megérkezett a pincér.
‒ Kipróbálnánk ezt a teén koktélt ‒ adta fel Géza a rendelést, a pincér meg rákérdezett: ‒ A micsodát?! Ja, azt Te meg Én - nek hívják. ‒ oktatta őket.
‒ Számtani művelet egy presszó nevében?! Nagyon bizarr! ‒ csóválta a fejét Géza.
‒ Hát nem érted?! ‒ hajolt a férjéhez. ‒ Ezzel spórolni tudtak a neon feliraton.
‒ Drágám, hogy te milyen okos vagy! ‒ és gyengéden megcsókolta.
A pincér sürgetően krákogni kezdett.
‒ Szerintem a teén sokkal jobb, de ha értelmes szót akar, akkor legyen inkább tehén. Két tehén koktélt kérünk! ‒ summázta Géza.
A pincér fejcsóválva menekült. Aztán elnevezték otthon a tejeskávét tehén koktélnak.
Szokatlan csikorgásra lett figyelmes. Egy rokkantkocsi közeledett a földes úton. Apró kerekei ügyesen birkóztak a puha talajjal. A négykerekű jármű nevetséges elegye volt a rokkantakat kiszolgáló kocsinak és a kényelmes közlekedési eszköznek. Piros színben ragyogott, visszapillantó tükörrel, kis fémkosárral, kormányrúddal, lámpával... A lassan haladó járművön egy termetes asszonyság trónolt. Húsos arcát őszbe hajló, rendezetlen frizura keretezte. Fénylő, zöld, zsákszerű ruha takarta alaktalan testét. Rózsi meglepve vizsgálta a jelenséget, aki megállt előtte.
‒ Na mi van?! Neked sincs jobb dolgod, mint a temetőt látogatni?!
Klári! Klári a bérelszámolóból! Utoljára Géza temetésén látta, ahová a lánya unszolására ment el. A hátsó sorban húzódott meg, de onnan is szemügyre vehette a gyászoló özvegyet, aki úgy állt ott, mint egy opera hősnője a harmadik felvonásban. Most meg tolókocsiban, vagy mi a frász ez... ebben a négykerekű, elektromos rokkant izében, felfúvódva, alaktalanul, félig bénán, megcsúnyulva, magányosan, élő halottként... Úristen! Rózsiban szétáradt a megkönnyebbülés, majd a szánalom. Ez a nő egy emberi roncs!
‒ Klári?! Micsoda meglepetés! Nem gondoltam, hogy így összefutunk...
‒ Hát, lehet hogy te futsz, én legfeljebb gurulok... Megtennéd, hogy a vázába teszed a virágomat? Ja, te is hoztál? Sebaj, elférnek egymás mellett.
Klári előhalászott egy csomagot és Rózsi felé nyújtotta. Az asszony fürgén engedelmeskedett. Talán túl fürgén, mutatva, hogy neki aztán nincs problémája a mozgással.
‒ Mióta vagy ebben a kocsiban? ‒ Rózsi úgy érezte, nem kell udvariaskodnia.
‒ Ja, hogy mikor estem le a lábamról? Másfél éve. Gézának legalább nem kellett engem ápolni. Ő jóval előbb elment. A forgóim kivannak. De nem lehet műteni a cukrom miatt.
Szótlanul szemlélték a sírt. Majd Klári tekintete Rózsira vándorolt.
‒ Nem hittem volna, hogy kitart mellettem! Szerintem megbánta, hogy lelépett...
‒ Micsoda!? Hogy a Géza?! Nem tudom elhinni...
‒ Pedig így volt! Tudtam olvasni a jelekből! Képzeld, ültünk a tévé előtt, valami krimi ment, én meg nyaggattam, hogy ki az a ballonkabátos pasas, abban a sötét szemüvegben, mire ő rám nézett, szinte szánakozva, aztán csak annyit szólt: ‒ A Rózsi már tudná. Máskor meg csak sóhajtozott, hogy miért nem járunk táncolni, mikor veled az milyen klassz volt. Meg hogy igazán intézhetném én a befizetéseket, mert te azt olyan ügyesen rendben tartottad. Panírozni is csak te tudtál... Néha már azon voltam, hogy visszaküldöm hozzád! Szerintem ment is volna, de attól félt, hogy elzavarod...
Megint hallgattak. Rózsi ámulva emésztette a hallottakat. Sok volt ez így egyszerre! Este, lefekvés után majd újra végigmegy a beszélgetés minden részletén.
‒ Azért jó ember volt. ‒ mondta Klári, szinte sóhajtva.
‒ Jó. ‒ hagyta rá Rózsi.
Egykori vetélytársnőjére nézett. Furcsa diadalérzet társult a szánalom mellé.
‒ Menjünk? ‒ kérdezte Klári.
‒ Menjünk! ‒ hagyta rá Rózsi.
‒ Ha sietsz, menj csak előre, nem akarlak feltartani. Aztán a megállóban is meg kell várnom azt a buszt, amire fel tudok gurulni. Szóval, nem egyszerű velem.
‒ Nem baj, az időmből kitelik, ‒ legyintett Rózsi. ‒ el is kísérhetlek. Legalább tudnánk dumcsizni. Megigazítsam a szatyrod?
Rózsi nagyot sóhajtott, majd az ölébe ejtette a kötőtűket. ‒Tiszta hülye vagyok! Minek gürizek ezzel a sállal?! Kinek adjam oda?!
Tényleg, kinek? A lánya már kapott néhányat az évek során. Jól emlékszik a kényszeredett mosolyokra, meg az ugyan, minek fáradsz ilyesmivel, nagyon aranyos vagy, kössz mondatokra a karácsonyfa alatt. Sosem látta rajta ezeket a vaskos, meleg holmikat. Inkább leheletkönnyű, színes sálakat viselt, rafinált csomózásokkal. Tavaly már nem is jött, ez a vírus az ő életüket is alaposan megkeverte. Londonban él, fene tudja, miért ott kötött ki, állítólag sokat esik az eső és tele van mindenféle népséggel. Na persze, a pénz!
Nem is mer belegondolni, mi lesz vele, ha leesik a lábáról. Pedig ezzel már számolni kell, ha az ember elmúlt nyolcvan. A lánya biztos nem hagyná ott a jól fizető állását miatta, annyi pénzük meg nincs, hogy idősek otthonába kerülhessen. De ráér még ilyesmin töprengeni, hiszen semmi baja. Fürgén megy a kis szatyrával a SPAR-ig, épp csak odaköszön annak a nyamvadt Szoboszlainénak, aki tíz méterenként megáll, mert levegő után kapkod. Ilyenkor elégedetten konstatálja, milyen jól kamatozik, hogy sohasem dohányzott.
Nem lenne itt semmi baj, azt a kis pénzét is be tudja osztani, csak ne lenne ez a dögunalom. A ház tele van fiatalokkal, azok mindig rohannak, ha megpróbál szóba állni velük, perceken belül érzi a görcsös igyekezetet, ahogy próbálják lerázni. Túlélte a volt férjét, a barátnőit, rokonait, még a haragosait is. Nagyon egyedül van. Tán a háziállat megoldás lenne, de tudja, nem lehet annyira felelőtlen, hogy magához vegyen egy kis négylábút. Nem lenne pénze állatorvosra, gyógyszerekre, tápszerekre, jutalom falatokra, és arra is gondolni kell, hogy egyszer majd ápolásra szorul, akkor ki viselné gondját a szerencsétlen jószágnak?
A múltkor a buszon egy kismama ült mellé, gyerekkel a karján. A kicsi felé nyújtotta a plüssjátékát, ő beszélni kezdett a gyermekhez, az anyuka is olyan kedves volt. Jól eldiskuráltak, a megállóban telefonszámot cseréltek. Nagyon örült, hogy társaságot talált. Délután már hívta is az anyuka, azzal kezdte, hogy szüksége lenne ötvenezer forintra. ‒ Nincs pénzem! ‒ kiáltotta a készülékbe, csalódottan.
Olvasgat hát és tévézik. Meg kötöget. De attól épp most ment el a kedve. A könyvet fél óra után le kell tennie, mert a szeme nem bírja. A tévéműsorok sem jelentenek megváltást. Idegenkedve és undorral figyeli a trágár beszédű, agyontetovált celebek értéktelen világát. Még talán a természetfilmek a legjobbak, de ijedten elkapcsol, ha az oroszlán utoléri a gazellát.
Korán fekszik. Az elalvás előtti perceket igazán szereti! A sötétben mintha könnyebb lenne az emlékezés. Milyen kevés kellett annak idején a boldogsághoz. Azzal az ócska Zsigulival le a Balatonig, fürdés, sorállás a lángosért, este tánc valamelyik kisvendéglőben. Észre sem vették, ha valaki különb volt náluk a jobb kocsijával, vagy egy pofás nyaralóval. Ők voltak a többség és olyan megnyugtató volt az az egyenlőség.
Géza is milyen rámenős volt. Valósággal felfalta a tekintetével, mikor bikinire vetkőzött. Nem is értette, mikor romlott el az egész. Pedig megtörtént. Géza egy őszi napon elé állt, pontosabban, a fotelben ült, a szemüvege szárát rágcsálta és közölte, hogy vége, elköltözik. Hogy hívják, kérdezte ő, mert tudta, hogy ez a gyámoltalan ember nem fog egyedül élni. Géza hümmögött, nem tartozik ide, mondta, de mintha megkönnyebbült volna, mikor kiejtette előtte a szeretője nevét. Klári a bérelszámolóból, jelentette be akkurátusan, és lerakta a terhet, befejezve a titkolózást. Klári a bérelszámolóból, ismételte, hogy végleges legyen az, amit elkezdett.
Ő nem tudta hogyan viselkedjen. Bután, készületlenül állt ott, belemart a szégyen, mintha megütötték volna. Összerándult a gyomra, ettől kijózanodott. Fölényes szeretett volna lenni, de mindent felülírt a düh és rátámadt a férjére:
‒ Szóval a Klári! Az a csámpás dög! Nem zavarja a nagyságát, hogy nős emberrel kezdett ki?! ‒ az asszonyra irányult minden haragja, mintha a férjének nem is lenne szerepe ebben az egészben.
Géza motyogott valamit, de nem is hallotta. A fájdalma újabb sértésekre ragadtatta. Ismerte jól a nőt, mindhárman egy gyárban dolgoztak, talán ezért is volt súlyosabb ez az árulás. Egy kolléganő gázolt bele a családi életébe.
Ez a Géza is ötven éves kora után bolondul meg?! Kapuzárási pánik ez, vagy mi a rosseb?!
Aztán a hangulata fölényességre ragadtatta. Bizonygatta, hogy neki is elege volt már az egészből, jó, hogy minden kiderült...
Csak később omlott össze, mikor egyedül maradt. A lányuk már nem élt otthon, magányosan téblábolt a lakásban. Több mint harminc éve történt ez, de ma is átjárja az a vesztesekre jellemző, letaglózó szomorúság.
A válás után megpróbált talpon maradni. Kifestette a lakást, levágatta a haját, vett pár új ruhát, bár tudta, el fog adósodni. Géza elvitt néhány bútordarabot, amikor pótolta ezeket, gondosan ügyelt arra, hogy még véletlenül se emlékeztessenek az eredetire.
Géza sem él már, több mint tíz éve, hogy elvitte a szíve. A gyásztól legalább megkímélt, mondogatta az ismerősöknek, de ez nem volt igaz. Titokban megsiratta és maga sem értette, miért gondol rá annyit.
Volt azóta egy-két kapcsolatnak sem nevezhető suta próbálkozás, de akárki közeledett hozzá, mindig idegen maradt. Szívfájdalom nélkül adta ki az útjukat és biztatgatta magát, hogy nem is rossz egyedül.
De már nem megy! Attól retteg, hogy egyszer holtan esik össze és majd csak napok múlva találnak rá. Látott ilyesmit a krimikben, hát inkább a halál, sóhajtja, de aztán elmosolyodik, hiszen éppen arról van szó.
Szerda van, kellemesen süt a nap, vétek otthon ülni. De hová menjen?! Úgy dönt, kibuszozik a temetőbe, megnézi Géza sírját. Járt már ott többször, könnyen odatalál majd a parcellához. Géza a héten lenne 85, jó ég, még kimondani is szörnyű. Arra a kócos, cingár fiatalemberre emlékezik, aki el akarta kápráztatni őt a strandon és sorra ugrotta a fejeseket, míg az úszómester rá nem fütyült.
Vesz egy csokor virágot, van ott egy kőváza a síron, abba épp jó lesz.
Szinte üres a temető, túl nagy még a forróság. Gyalogol a földes úton, érdekes, mintha megnőtt volna a távolság az utolsó látogatása óta. Sorra böngészi a sírfeliratokat és önkéntelenül is számolgatja az elhunytak életkorát. Milyen kevesen éltek nyolcvan felett! Meg kell becsülni ezeket az éveket!
A szürke gránittömb fakóbb lett. A fű is alaposan megnőtt. Elolvassa a férj nevét a sírkövön. Hangosan, mintha szólítaná. Elhelyezi a virágot a kővázában, a tenyerével lesöpör néhány falevelet a sírkőről. Egy ócska pad van a közelben, arra még alkalmas, hogy megpihenjen.
Nem volt rossz ember a Géza! Udvarias volt, kedves, amíg együtt voltak, minden stimmelt. Majdnem minden! Mert azért valaki el tudta szeretni tőle.
De harminc évet csak kapott tőle! Azóta sem érezte senki mellett a biztonságot, meg azt a kamaszos bolondozó hajlamot amire Géza személye garancia volt.
Milyen jókat nevettek azon az estén. Beültek Budán egy presszóba, Te + Én volt a neve. Forgatták az itallapot, aztán megérkezett a pincér.
‒ Kipróbálnánk ezt a teén koktélt ‒ adta fel Géza a rendelést, a pincér meg rákérdezett: ‒ A micsodát?! Ja, azt Te meg Én - nek hívják. ‒ oktatta őket.
‒ Számtani művelet egy presszó nevében?! Nagyon bizarr! ‒ csóválta a fejét Géza.
‒ Hát nem érted?! ‒ hajolt a férjéhez. ‒ Ezzel spórolni tudtak a neon feliraton.
‒ Drágám, hogy te milyen okos vagy! ‒ és gyengéden megcsókolta.
A pincér sürgetően krákogni kezdett.
‒ Szerintem a teén sokkal jobb, de ha értelmes szót akar, akkor legyen inkább tehén. Két tehén koktélt kérünk! ‒ summázta Géza.
A pincér fejcsóválva menekült. Aztán elnevezték otthon a tejeskávét tehén koktélnak.
Szokatlan csikorgásra lett figyelmes. Egy rokkantkocsi közeledett a földes úton. Apró kerekei ügyesen birkóztak a puha talajjal. A négykerekű jármű nevetséges elegye volt a rokkantakat kiszolgáló kocsinak és a kényelmes közlekedési eszköznek. Piros színben ragyogott, visszapillantó tükörrel, kis fémkosárral, kormányrúddal, lámpával... A lassan haladó járművön egy termetes asszonyság trónolt. Húsos arcát őszbe hajló, rendezetlen frizura keretezte. Fénylő, zöld, zsákszerű ruha takarta alaktalan testét. Rózsi meglepve vizsgálta a jelenséget, aki megállt előtte.
‒ Na mi van?! Neked sincs jobb dolgod, mint a temetőt látogatni?!
Klári! Klári a bérelszámolóból! Utoljára Géza temetésén látta, ahová a lánya unszolására ment el. A hátsó sorban húzódott meg, de onnan is szemügyre vehette a gyászoló özvegyet, aki úgy állt ott, mint egy opera hősnője a harmadik felvonásban. Most meg tolókocsiban, vagy mi a frász ez... ebben a négykerekű, elektromos rokkant izében, felfúvódva, alaktalanul, félig bénán, megcsúnyulva, magányosan, élő halottként... Úristen! Rózsiban szétáradt a megkönnyebbülés, majd a szánalom. Ez a nő egy emberi roncs!
‒ Klári?! Micsoda meglepetés! Nem gondoltam, hogy így összefutunk...
‒ Hát, lehet hogy te futsz, én legfeljebb gurulok... Megtennéd, hogy a vázába teszed a virágomat? Ja, te is hoztál? Sebaj, elférnek egymás mellett.
Klári előhalászott egy csomagot és Rózsi felé nyújtotta. Az asszony fürgén engedelmeskedett. Talán túl fürgén, mutatva, hogy neki aztán nincs problémája a mozgással.
‒ Mióta vagy ebben a kocsiban? ‒ Rózsi úgy érezte, nem kell udvariaskodnia.
‒ Ja, hogy mikor estem le a lábamról? Másfél éve. Gézának legalább nem kellett engem ápolni. Ő jóval előbb elment. A forgóim kivannak. De nem lehet műteni a cukrom miatt.
Szótlanul szemlélték a sírt. Majd Klári tekintete Rózsira vándorolt.
‒ Nem hittem volna, hogy kitart mellettem! Szerintem megbánta, hogy lelépett...
‒ Micsoda!? Hogy a Géza?! Nem tudom elhinni...
‒ Pedig így volt! Tudtam olvasni a jelekből! Képzeld, ültünk a tévé előtt, valami krimi ment, én meg nyaggattam, hogy ki az a ballonkabátos pasas, abban a sötét szemüvegben, mire ő rám nézett, szinte szánakozva, aztán csak annyit szólt: ‒ A Rózsi már tudná. Máskor meg csak sóhajtozott, hogy miért nem járunk táncolni, mikor veled az milyen klassz volt. Meg hogy igazán intézhetném én a befizetéseket, mert te azt olyan ügyesen rendben tartottad. Panírozni is csak te tudtál... Néha már azon voltam, hogy visszaküldöm hozzád! Szerintem ment is volna, de attól félt, hogy elzavarod...
Megint hallgattak. Rózsi ámulva emésztette a hallottakat. Sok volt ez így egyszerre! Este, lefekvés után majd újra végigmegy a beszélgetés minden részletén.
‒ Azért jó ember volt. ‒ mondta Klári, szinte sóhajtva.
‒ Jó. ‒ hagyta rá Rózsi.
Egykori vetélytársnőjére nézett. Furcsa diadalérzet társult a szánalom mellé.
‒ Menjünk? ‒ kérdezte Klári.
‒ Menjünk! ‒ hagyta rá Rózsi.
‒ Ha sietsz, menj csak előre, nem akarlak feltartani. Aztán a megállóban is meg kell várnom azt a buszt, amire fel tudok gurulni. Szóval, nem egyszerű velem.
‒ Nem baj, az időmből kitelik, ‒ legyintett Rózsi. ‒ el is kísérhetlek. Legalább tudnánk dumcsizni. Megigazítsam a szatyrod?