Madarat (és írót) tolláról...
Házhoz jött megint egy jó mozi „Trumbo‟ címmel! Vigyázat, ez nem tévesztendő össze Dumbóval a Disney rajzfilm kis elefánt hősével. Trumbo, így, röviden és egyszerűen, hiszen ez Dalton Trumbo életrajzi filmje. Róla pedig illik tudni, hogy jó néhány hollywoodi sikerfilm írója volt. Akik látták a „Római vakáció‟-t azoknak már nem is kell ragoznom, hogy ki is ő valójában. De az író ennél jóval többet tett le az asztalra. Először a saját nevén, aztán álnéven, majd megint a sajátján. Na, ezt illik megmagyarázni. A II. Világháború után az USA-ban is eluralkodott a hidegháborús hisztéria és minden bokorban kommunistát véltek látni. Tízezrek kerültek utcára, váltak földönfutóvá, az „éberségnek‟ köszönhetően. A gyanú, a bizalmatlanság belopakodott a hétköznapokba. Egy népszerű komikus ezt idehaza így fogalmazta meg: Ha valaki kesztyűt húzott, előbb meggyőződött róla, hogy nincs-e már benne az ellenség keze.
A filmiparban is végigsöpört az őrület. Az egyik főokos azt fejtegette a riportereknek, hogy ez a terület különösen veszélyes, mert milliókhoz tud szólni. Ezt mondjuk magunktól is sejtettük, de ha mégsem, akkor elég arra gondolni, hogy Lenin már 1922-ben kijelentette: „Minden művészetek közül számunkra legfontosabb a film‟. Pedig hol voltak ők akkor még a milliárdos kasszasikerektől, a százmilliós nézőszámoktól.
Dalton Trumbo is a félreállítottak sorsára jutott. Mivel megtagadta az együttműködést a hatóságokkal, tizenegy hónapi börtönre ítélték, amit le is töltött. A sitten egyszer összefutott az egyik volt fejessel, aki annyira iparkodott a félreállításán. Igaz, ő adócsalás és nem az elvei miatt ült.
Szabadulása után sem javult a helyzete. Hiába volt már jó nevű filmíró, a stúdiók nem dolgozhattak vele. De mihez kezdhet egy ember, aki csak az íráshoz ért? A Mester továbbra is verte az írógépét, a műveit pedig álneveken jegyezte. Sorra születtek a sikerek, az Oscar díj jelölések, sőt az áhított szobrocskát is neki ítélték, jobban mondva, annak a samesznek, akinek a nevén leadta a szövegkönyvet. Ez volt a „Római vakáció‟. Az álszerzőnek csak annyi köze volt a műhöz, hogy segített a címválasztásban.
A film ma is hozzáférhető. Időtálló, kedves, romantikus történet, milliók kedvence. Aki pedig ebben a filmben kommunista propagandát, felbujtó szándékot, rendszerellenes uszítást vél felfedezni, az egyéb aljasságra is képes.
A sok-sok álneveken leadott szövegkönyvek ügye persze nem sokáig maradhatott titokban. Hollywood különben sem a diszkréciójáról híres. Már széltében-hosszában suttogták, hogy ki is azoknak a sikerfilmeknek a szerzője. Végül az író is színt vallott, az egész ügy tarthatatlanná vált. Aztán John. F. Kennedy adta meg a kegyelemdöfést a tiltakozóknak azzal, hogy a „Spartacus‟ c. filmről kedvezően nyilatkozott, ami szintén Trumbo keze alól került ki. Nagy nehezen megérkezett a hivatalos feloldozás is, az író előtt fejet hajtott a művészvilág.
A film végigkíséri ezt a hullámvasútnak beillő életutat és magától értetődő, hogy feltűnnek a kor filmcsillagai is a történetben. Ez sajnos nem válik mindenki hasznára, mert John Wayne-ről például kiderül, hogy elvakult, melldöngető hazafiként sorra törte ketté a pályafutását azoknak, akikre alaptalanul rásütötték a kommunista jelzőt. És bizony akadtak besúgók is a nagy színészek között! (Igaz, hol nem!?) Kirk Douglas viszont jelesre vizsgázott azzal, hogy a karrierjét kockáztatva kiállt az író mellett.
Az ügyhöz tartozik az a tény is, hogy Hollywoodban soha, egyetlen leleplezés nem történt, egyetlen összesküvés nem fordult elő, soha, semmilyen kommunista tevékenység nem adott munkát a hatóságoknak.
Egyébként is, kissé bajos elképzelni, hogy a villás-úszómedencés miliőből kerülnének ki azok az élharcosok, akik az egyenlő elosztás elvét vallják. De hát az éberség, ugye!
Ez a film azoknak is emléket állít, akik a pályáról letaszítva, a megaláztatásokba belerokkanva vagy belehalva végezték, és soha nem adatott meg nekik a visszatérés lehetősége.
Az már csak hab a tortán, hogy a Bryan Cranston olyan hitelesen alakítja a magának való, különc, néha a fürdőkádban alkotó író figuráját, hogy Oscarra jelölték érte.
Helen Mirren az ármánykodó, áskálódó, rágalmazó pletykarovat-vezető szerepében mindent elkövet azért, hogy ismét higgyünk a boszorkányokban.
A film remekül idézi a háború utáni évtizedek hangulatát. Ügyesen illesztik a képsorok közé az eredeti dokumentum felvételeket is. Ilyesféle bravúrt már a Forrest Gump c. filmben is láthattunk, és most is remekül szolgálja a mondandót.
Izgalmas, nagyon életszagú történet és nekünk magyaroknak azért is annyira érdekes, mert odahaza sem volt ismeretlen a feketelista, a pálya szélére lökött, meghurcolt művészek sorsa.
A film után érdemes újragondolni azt a rajongást, amivel oly sokan viseltettünk Amerika iránt. A csillogó, Coca Colás, rágógumis, nagy autós, rock and rollos Amerika iránt, ahol mindenki szabadon élhet. Hogy ebből mennyi volt a valóság? Egy klasszikus mondás kívánkozik ide: Szabad ember, szabad országban, azt csinál, amit szabad!
Házhoz jött megint egy jó mozi „Trumbo‟ címmel! Vigyázat, ez nem tévesztendő össze Dumbóval a Disney rajzfilm kis elefánt hősével. Trumbo, így, röviden és egyszerűen, hiszen ez Dalton Trumbo életrajzi filmje. Róla pedig illik tudni, hogy jó néhány hollywoodi sikerfilm írója volt. Akik látták a „Római vakáció‟-t azoknak már nem is kell ragoznom, hogy ki is ő valójában. De az író ennél jóval többet tett le az asztalra. Először a saját nevén, aztán álnéven, majd megint a sajátján. Na, ezt illik megmagyarázni. A II. Világháború után az USA-ban is eluralkodott a hidegháborús hisztéria és minden bokorban kommunistát véltek látni. Tízezrek kerültek utcára, váltak földönfutóvá, az „éberségnek‟ köszönhetően. A gyanú, a bizalmatlanság belopakodott a hétköznapokba. Egy népszerű komikus ezt idehaza így fogalmazta meg: Ha valaki kesztyűt húzott, előbb meggyőződött róla, hogy nincs-e már benne az ellenség keze.
A filmiparban is végigsöpört az őrület. Az egyik főokos azt fejtegette a riportereknek, hogy ez a terület különösen veszélyes, mert milliókhoz tud szólni. Ezt mondjuk magunktól is sejtettük, de ha mégsem, akkor elég arra gondolni, hogy Lenin már 1922-ben kijelentette: „Minden művészetek közül számunkra legfontosabb a film‟. Pedig hol voltak ők akkor még a milliárdos kasszasikerektől, a százmilliós nézőszámoktól.
Dalton Trumbo is a félreállítottak sorsára jutott. Mivel megtagadta az együttműködést a hatóságokkal, tizenegy hónapi börtönre ítélték, amit le is töltött. A sitten egyszer összefutott az egyik volt fejessel, aki annyira iparkodott a félreállításán. Igaz, ő adócsalás és nem az elvei miatt ült.
Szabadulása után sem javult a helyzete. Hiába volt már jó nevű filmíró, a stúdiók nem dolgozhattak vele. De mihez kezdhet egy ember, aki csak az íráshoz ért? A Mester továbbra is verte az írógépét, a műveit pedig álneveken jegyezte. Sorra születtek a sikerek, az Oscar díj jelölések, sőt az áhított szobrocskát is neki ítélték, jobban mondva, annak a samesznek, akinek a nevén leadta a szövegkönyvet. Ez volt a „Római vakáció‟. Az álszerzőnek csak annyi köze volt a műhöz, hogy segített a címválasztásban.
A film ma is hozzáférhető. Időtálló, kedves, romantikus történet, milliók kedvence. Aki pedig ebben a filmben kommunista propagandát, felbujtó szándékot, rendszerellenes uszítást vél felfedezni, az egyéb aljasságra is képes.
A sok-sok álneveken leadott szövegkönyvek ügye persze nem sokáig maradhatott titokban. Hollywood különben sem a diszkréciójáról híres. Már széltében-hosszában suttogták, hogy ki is azoknak a sikerfilmeknek a szerzője. Végül az író is színt vallott, az egész ügy tarthatatlanná vált. Aztán John. F. Kennedy adta meg a kegyelemdöfést a tiltakozóknak azzal, hogy a „Spartacus‟ c. filmről kedvezően nyilatkozott, ami szintén Trumbo keze alól került ki. Nagy nehezen megérkezett a hivatalos feloldozás is, az író előtt fejet hajtott a művészvilág.
A film végigkíséri ezt a hullámvasútnak beillő életutat és magától értetődő, hogy feltűnnek a kor filmcsillagai is a történetben. Ez sajnos nem válik mindenki hasznára, mert John Wayne-ről például kiderül, hogy elvakult, melldöngető hazafiként sorra törte ketté a pályafutását azoknak, akikre alaptalanul rásütötték a kommunista jelzőt. És bizony akadtak besúgók is a nagy színészek között! (Igaz, hol nem!?) Kirk Douglas viszont jelesre vizsgázott azzal, hogy a karrierjét kockáztatva kiállt az író mellett.
Az ügyhöz tartozik az a tény is, hogy Hollywoodban soha, egyetlen leleplezés nem történt, egyetlen összesküvés nem fordult elő, soha, semmilyen kommunista tevékenység nem adott munkát a hatóságoknak.
Egyébként is, kissé bajos elképzelni, hogy a villás-úszómedencés miliőből kerülnének ki azok az élharcosok, akik az egyenlő elosztás elvét vallják. De hát az éberség, ugye!
Ez a film azoknak is emléket állít, akik a pályáról letaszítva, a megaláztatásokba belerokkanva vagy belehalva végezték, és soha nem adatott meg nekik a visszatérés lehetősége.
Az már csak hab a tortán, hogy a Bryan Cranston olyan hitelesen alakítja a magának való, különc, néha a fürdőkádban alkotó író figuráját, hogy Oscarra jelölték érte.
Helen Mirren az ármánykodó, áskálódó, rágalmazó pletykarovat-vezető szerepében mindent elkövet azért, hogy ismét higgyünk a boszorkányokban.
A film remekül idézi a háború utáni évtizedek hangulatát. Ügyesen illesztik a képsorok közé az eredeti dokumentum felvételeket is. Ilyesféle bravúrt már a Forrest Gump c. filmben is láthattunk, és most is remekül szolgálja a mondandót.
Izgalmas, nagyon életszagú történet és nekünk magyaroknak azért is annyira érdekes, mert odahaza sem volt ismeretlen a feketelista, a pálya szélére lökött, meghurcolt művészek sorsa.
A film után érdemes újragondolni azt a rajongást, amivel oly sokan viseltettünk Amerika iránt. A csillogó, Coca Colás, rágógumis, nagy autós, rock and rollos Amerika iránt, ahol mindenki szabadon élhet. Hogy ebből mennyi volt a valóság? Egy klasszikus mondás kívánkozik ide: Szabad ember, szabad országban, azt csinál, amit szabad!