Első rész
Még ma is vissza tudom idézni azt a felemás érzést, amely hatalmába kerített, amikor a bútorainkkal szuszogtunk a hatalmas lakásban. Egyrészt a mámorító boldogság a pazar körülményekért. A két fürdőszoba, a hatalmas nappali a kandallóval, a gyönyörű kilátás, a mosogatógép, szárítógép nyújtotta kényelem számomra, aki menekülttáborokban osztózott a közös vécén, és aki nem olvasmányokból ismeri a szobakonyhás proli lakásokat, több volt, mint egy sima életmódváltás. Másrészt a szorító bizonytalanság, hogy megfelelünk-e a követelményeknek, meddig tarthat ez az idill? Mert az villámgyorsan kiderült, hogy mi már a hatodik páros vagyunk a ház történetében, az elődök néhány dicstelen hónap után sorra lapátra kerültek. Igaz, nem mindenkinek a munkavégzése miatt fordítottak hátat. Egy korábbi páros távozása családi okokra vezethető vissza. Az argentin fiatalasszony megelégelte arab férje viselkedését, aki a többnejűségről ábrándozott, sőt állítólag tett is ilyen irányban lépéseket. A rabiátus feleség úgy helybenhagyta a párját, hogy az a rendőrségen keresett menedéket. A hivatalos szervek megmosolyogták a lakli férj panaszait, de törvény az törvény - az asszonyt kitiltották a közös lakásból. Kényszerű távolléte azt jelentette, hogy egy hétig dolgozni sem járhatott. Jöhetett az újabb jelentkező, aki az erkélyén sörözve próbálta kipihenni a munkaköri fáradalmakat. Balszerencséjére a másik házból remek rálátás nyílik erre a balkonra.
Mások a fizetést nem tartották arányban a munkával, megint mások a porszívóval szemben tápláltak olthatatlan ellenszenvet. Tény, hogy az épület fennállása óta nem akadt még senki, aki közmegelégedésre ellátta volna ezt a munkakört. És most mi következünk.
A német származású főnöknő csak kimérten mosolyog, neki fontosabb, hogy a feladatainkat ismertesse, mint az, hogy eloszlassa kétségeinket.
Megismerkedünk az irodával is, itt egy teltképű hölgy intézte a tennivalókat félállásban, mert az előző házmester már be sem tette a lábát ide mióta felmondtak neki. A hölgy az áldozatoknak kijáró szánakozással méreget minket, majd körbemutat a helyiségen.
- Ez az iroda. - jelenti ki.
Hát magam sem borospincének véltem a helyiséget, de nem csinálok nagy ügyet ebből a gesztusból. Biztosan az alaposabb fajtához tartozik, mindent kellő részletességgel akar megismertetni velünk.
- Na, nekem mennem kell, a gyerekeket el kell hoznom az óvodából. Itt vannak a kulcsok, már alig vártam, hogy vége legyen ennek a helyettesítésnek, a lakók nem valami barátságos emberek. - ezzel ki is viharzik.
Magunkra maradunk, balsejtelmekkel, teljes tanácstalanságban. Az irodai komputer ismeretlen rémként mered felénk, fogalmunk sincs, mihez kéne kezdeni. Rita azért csak leül a géphez és a titkárnői sulin szerzett ismereteivel kicsikarja a tudnivalókat a masinából. Nem babra megy a játék, hiszen a ház lelke ez a komputeres nyilvántartás. Mágneskártyákkal közlekednek a lakók, még az is követhető a képernyőn, hogy ki milyen ajtót nyit ki éppen. De ha elvész a kártya, akkor is a gép használatával töröljük a rendszerből a megadott számot, hogy illetéktelen ne tudjon bejutni az épületbe.
Az iroda után nyakunkba vesszük a házat. Két tizennyolc emeletes épület, a hozzávaló háromszintes földalatti garázzsal és az uszodával, a vendégeknek szánt parkolóval, parti szobákkal, konditeremmel, barkács műhelyekkel és még ki tudná felsorolni, hogy mi mindennel, most mind ránk vár, hogy napról napra elfogadható állapotban tartsuk a lakók számára. Ha már valaki vállalta, hogy évtizedekre eladósodik ezekért a körülményekért, annak igényei is vannak.
Mi hajtunk, mint a megszállottak, mert ezt hoztuk hazulról, mert meg akarunk felelni és igenis be akarjuk bizonyítani, hogy többet érünk az elődeinknél. Ez megfeszített munkát, izzadságtól lucskos pólókat és halálos fáradságot jelent, de pár hét múlva már könnyebb az egész, mert nem a több éves mocsokból kell kivakarni a házat és a terep ismerete megkímél minket a felesleges erőfeszítésektől. De nemcsak a hazulról hozott munkatempó segít a feladatok elvégzésében, azt is észre kell vennem, hogy kamatozik az a tulajdonságunk is, amire nem mindig voltam büszke. A mániákus rendszeretet nem engedi nekem, hogy szétdobáljam a levetett cipőimet, vagy rendetlenséget hagyjak az íróasztalon. Most magától értetődő természetességgel rakom rendbe a bejárati társalgóban található újságokat, ahányszor arra járok. Kis műanyag irattartót szerelek fel a visszamenő leveleknek, melyek eddig szétszórva várták a postást. Nem tudjuk elnézni a szennyet, a piszkot, erőfeszítésünkben tán az is benne van, hogy a saját otthonunkért dolgozunk. Rita a mamájától örökölte a tisztaságszeretetet, most olyan helyeken vadászik pormacskák után, melyre még nem vetemedett házmester előttünk.
Nemcsak a hétoldalas munkaköri leírás pontjait végezzük lelkiismeretesen, de mindig találunk újabb fehér foltokat. Amikor az uszoda feletti üvegpiramison felfedezem a vadlibák „névjegyét”, másnap már a tetőt locsolom a kőpárkányon egyensúlyozva. A lakók persze ámuldoznak, állításuk szerint eddig még egyetlen házmester sem nem vette a bátorságot ehhez a mutatványhoz. Nem akarom bevallani nekik, hogy ez esetben nem csak miattuk szorgoskodom, de vendégeket várok és feszélyezne a „megpecsételt” üvegtető.
A munka nem ér véget öt órakor. Megszállottan öntözzük a füvet és a virágokat vasárnap esténként, mert a locsolási tilalom csak akkor engedélyez ilyen pazarlást. Viseljük a „csipogót”, hogy a lakók bárhol és bármikor elérhessenek bennünket. Igaz, leírták a házirendben, hogy csak sürgősség esetén használják ezt a lehetőséget, de sok embernek nem a tűz, vagy vízkár jelenti az okot a hívásra. Ha megszólal a sípoló hang, rohanunk az irodába, hogy visszahívjuk a bajbajutottat. Legtöbbször kiderül, hogy az illetőnek fogalma sincs, mi a különbség az irodai telefonszám és a pager között.
Telnek a hetek, a lakók közönye is felengedni látszik, egyre többen állnak meg, hogy pár baráti szót váltsanak velünk. Már tudunk arról is, hogy a házat kezelő vállalat is kapja a leveleket, melyekben minket dicsérnek. Az év végi közgyűlésen az egyik lakó szuper caretakereknek nevez minket. A három hónapos próbaidő után nem is kérdéses, hogy maradhatunk, sőt az elégedettségüknek a háromszáz dolláros fizetésemelés ad nyomatékot.
Jön a karácsony, sorra kapjuk az ajándékcsomagokat, üveg borokat és a rengeteg édességet. Sebaj, legalább van mire fogni az évgyűrűket a derekam körül.
Most, hogy hétköznaponként ragyog a ház, még szembetűnőbb a hétvégi elhanyagoltság. Pedig akkor sincs magára hagyva az épület, egy takarítóvállalat van megbízva a teendőkkel, napi négy órában. A vállalkozás tulajdonosa egy indiai férfi, kreol bőre még turbán nélkül is árulkodik hovatartozásáról. Amikor összefutunk, meglepve látom, hogy nadrágszíján egy birtokban hatalmas csavarhúzót visel.
- Hiába, az elhivatottságnak látszani kell! - állapítom meg magamban.
Persze nem ő dolgozik itt hétvégeken, hanem az alkalmazott, egy szótlan csendes kamasz. Mondanom sem kell, ő is indiai. Amikor bemutatkozunk egymásnak, szinte suttogva rebegi a keresztnevét: Deep. Hát, valóban a mélységet idézi, mert körülbelül úgy mozog, mint a búvárok a tenger mélyén.
A ház lakói változást követelnek, az ügynökség felbontja a szerződést és felajánlják nekünk ezt a munkát. Habozás nélkül igent mondunk, bár ez heti hét napos elfoglaltságot jelent számunkra. De csak így juthatunk előbbre, mert itt is szép csendesen, de megállíthatatlanul kúsznak felfelé az árak. Különben sem lógunk ki a sorból, minden magyar ismerősünk többletmunkával harcol az infláció ellen. Van, aki újságot hord, más pizzát kézbesít, olyan is akad, aki ékszereket állít össze odahaza, vagy éppen más gyerekére vigyáz este.
A tisztasággal tehát nincs baj, az adminisztráció is rendben, de mégsem rózsás a kép.
A ház ugyanis olyan, mint egy erősen kozmetikázott hölgy. Ha túl közel megyünk hozzá, észrevesszük a ráncokat. Itt is hamar kiderül, hogy beázások, csőtörések rémítik a lakókat. A vízvezeték szerelő trófeaként lobogtatja a cserélt csődarabot, melyet az építtető vállalat szakemberei a térdükön hajlíthattak a kívánt irányba. A folyosókra befújt levegő olyan minőségű a gyenge szűrőrendszer miatt, hogy az egész plafonszakasz koromfekete a befúvónyílásoknál. Sok lakásban a kandalló nem a tűz melegségét és örömét jelenti, hanem a bosszúságot, mert az esővíz bever a szellőző nyílásain.
A csaptelepek imponálóan fényesek, de élettartamuk alig néhány hónap. „Made in Honkong” vagy „Made in China” hirdeti a feliratuk. Az ázsiai bóvli eláraszt mindent. Már tervbe van véve a vécétartályok cseréje is az egész házban, néhány rettenetes csőtörés után. De szinte remény sincs rá, hogy jobb minőséget kapjon a lakó. A piacot az olcsó import uralja, tudom, egyszer még súlyos árat fog fizetni az ország azért, hogy minden termék készítését átengedte a filléres munkaerővel kecsegtető ázsiai gyártóknak. Mert nemcsak a zokni varrását felejtik el az itteniek, de a hozzávaló gépek sem itt készülnek már. A jövő, a teljes függőség az ázsiai készítőktől. Márpedig egyszer eljön az idő, amikor ők mondják meg, hogy mennyit kérnek a termékeikért. Akkor már nem lesz visszaút, mert a fejlett országokban iparágak halnak el, sem gép sem szakembergárda nem áll rendelkezésre, hogy felvegye a versenyt a megemelt árú importtal. Egyszer már átélte ezt a világ. Jól emlékszem, hangzatos cikkek láttak napvilágot a magyar sajtóban a hatvanas években, amikor a szegény, kiszolgáltatott olajtermelő országokat kellett sajnálnunk, akik fillérekért adhatták el természeti kincsüket a kapitalistáknak. De elég volt szövetségre lépniük, hogy egymást erősítve diktálhassák a piac árait. Egyszer így járunk majd a többi termékkel is. Lesz itt még zokni - árrobbanás, én mondom!
De térjünk vissza a házhoz! A silány termékek mellett még egy tényező játszik szerepet a szörnyű minőségben. A munkaerő. Országszerte ismert az a gyakorlat, hogy a megrendelő kiadja a munkát egy fővállalkozónak, aki aztán további vállalkozókat keres. Minden egyes lépcső azt jelenti, hogy az illető leveszi a magáét, így aztán a tényleges munkavégzőnek - ha nyereséget akar- már csak szakképzetlen, alulfizetett gárdával érdemes dolgoztatnia. Így került sor arra, hogy a házunkban szabadnapos tűzoltók cseréljék a vécétartályokat.
Mi természetesen nem itt találkoztunk először ezekkel a problémákkal, de ez az épület mégis olyan, mint az a bizonyos állatorvosi ló, mely magán viseli az összes betegséget.
Az viszont újdonságnak hat, hogy a lakók mennyire nem érzik végleges megoldásnak azt, ha beköltöztek ide. Napirenden vannak a cserék, az épületek előtt öles táblák hirdetik az eladó lakásokat. Az itteniek nem ismerik azt a hazai gyakorlatot, mely szerint sokan egész életüket ugyanabban a házban élik le. Itt állandó a mozgás, nem ritka, hogy valaki néhány hónap után már újra odébb áll. Ezeknél az embereknél nem az otthon, hanem a munkahely szabja az életkörülményeiket. Költöznek egy új állás kedvéért, költöznek egy előnyösebb vétel reményében, néha egy zajosabb szomszéd miatt, máskor csupán a változatosság öröméért. A lakás nem akkora tényező az életükben, mint odahaza. Tán azért, mert jóval könnyebben jutnak hozzá. A lakáscsere itt sokszor nem a szomszéd utcát jelenti. Ha jobbak a gazdasági körülmények egy másik tartományban, máris megindul az áradat oda, még akkor is, ha a távolságot ezer és ezer kilométerben mérik.
A kétszázhúsz család közel ötszáz főt jelent. Meglepetésünkre a klasszis körülmények nem azt jelentik, hogy csupa magas képzettségű, jól kereső emberrel lenne dolgunk. Igaz, van itt nyugdíjas mérnök, pilóta és iskolaigazgató, de akadnak olyanok is szép számmal, akik kétkezi munkával teremtették elő a beugrót a lakáshoz. Még magyarokkal is találkozhatunk a lakónévsorban, róluk kiderül, hogy az 56 utáni gazdasági fellendülést használták ki a magasabb színvonalú nyugdíjas évekhez.
A két épület hivatalos ügyeit egy vállalat intézi, afféle házkezelő cég ez, akár otthon. Ők arra hivatottak, hogy a ház javára munkálkodjanak a jogszabályok ismeretében. Döntéseiket a lakókból választott bizottsággal egyeztetik. Az ügynökség jó pénzért viseli szívén a ház gondjait, a bizottság tagjai viszont önkéntesek. Mi mozgatja a héttagú csoport tagjait, hogy közszereplést vállaljanak? Számomra kicsit mindig gyanús ez a feltartott kéz. Miért vállalja valaki, hogy gyűléseken ücsörög, viszi a vállán a lakók terheit, unalmas beszámolókat olvas a szabadidejében?
Mindenkinél hamar kiderül a mozgató erő. Egyeseket a rangkórság, mert elnök, alelnök meg tanácsnok titulusokat osztogatnak maguknak, melyeket buzgón feltüntetnek a névjegykártyáikon. Mások előnyöket vélnek ettől a pozíciótól és semmibe veszik a ház szabályait. A nyájas hölgy, aki a mi felvételünknél oly kedvesen mosolygott rám, éppen leköszönni készül elnöki posztjáról, melyet igen eredményesnek tudhat. Sikerült megszavaztatni a közgyűlésen, hogy ezentúl kutyákat is tarthatnak a lakók. Szívügye a kérdés, láthatjuk minden este, amikor sétálni viszi a zsömleszínű spánieljét. Egy erősen festett, túlsúlyos, nemrég elvált nő nem is csinál titkot abból, hogy azért ül itt, mert így minden pletykát első kézből tudhat meg. Olyan is akad, aki beosztása révén a rokonainak juttat a ház körül adódó munkákból. Az idősebb úr addig kritizálja a pénzügyek könyvelését, míg végül az ő vállalata kapja meg e nemes feladatot, bár ez a csere többe fog kerülni a háznak.
Az új elnöknő személye némi találgatásra ad okot. Mindenki tudja, hogy súlyos izomsorvadásban szenvedő férjét kell otthagyni az értekezletekért és a ház más ügyeiért. De túlbuzgalma sejtetni engedi, hogy alibinek használja a közszereplést, hogy végre elszökhessen nagybeteg férje mellől. Születnek is sorra az intézkedések, melyeknek semmi haszna, de szépen apasztják a ház számláját. Így kerül sor az uszodához vezető ajtók megerősítésére a betörők ellen. Azóta is próbálom elképzelni azt az alvilági figurát, aki a lebukást kockáztatva felfeszíti a szegecselt vasajtókat, hogy megmártózzon a pezsgőfürdőben.
Persze nemcsak haszonlesők és pletykára éhezők népesítik be a bizottságot. Akad egy - két jó szándékú lakó is, aki képességeit ajánlja fel, hogy csökkentse az anyagi terheket. Az egyik fiatal férfi villanyszerelésre, festésre vállalkozik, de buzgalma hamarosan alábbhagy, amikor listákat nyomnak a kezébe az elvégzendő munkákról, természetesen ellenszolgáltatás nélkül.
Mi pedig hozzuk a formánkat, bár néha igen nehéz jó képet vágni a feladatokhoz. Késő este a bevásárlóközpontban időzünk éppen, amikor megszólal ismét a hőn utált „csipogó”. Bennünk még mindig élénken él a feladatkörünk felelőssége, a „Tűzre, vízre vigyázzatok!” fontossága, rohanunk tehát haza, mert vagy ég a ház, vagy úszik a vízben. Otthon tárcsázzuk a lakót, aki kedélyesen megérdeklődi tőlünk, hogy mibe kerülne a partiszoba használata, mert igénybe szeretné venni a jövő hónapban.
Rita a legközelebbi találkozón a főnöknőnk elé nyújtja a munkaköri leírásunkat és arra hivatkozik, hogy sehol nem szerepel benne a tétel, miszerint nekünk a nap huszonnégy órájában kötelességünk pagert viselni.
A főnöknő nyel egyet, majd kijelenti, hogy valóban nem kötelességünk. A jövőben az ő vállalata fogadja majd a munkaidőnk utáni hívásokat. Végül is, az ő szerződésükben ez benne van, a mi többletmunkánk eddig az ő ügyeleteseit kímélte.
Hát, mindig tanul az ember!
Azért az éjszakai nyugalmunk még így sincs biztosítva. Esténként, általában 11 után, még végigjárom az épületeket. Igaz, erre senki nem kért, de úgy vagyok vele, mintha saját családi házban élnék. Ott is kötelességemnek tartanám, hogy lekapcsoljam a villanyokat és ellenőrizzem az ajtókat. Szükség is van erre a kis kőrútra, mert a lakók általános iskolai anyagából kimaradhatott a „villanyoltás” című anyagrész. Bár az is lehet, hogy még mindig azt hiszik, olyan gazdag az ország, mint harminc éve. Pedig hol vagyunk már attól.
Ez alkalommal kicsit később kell kezdenem az esti körutat. Az ablakból rálátok az uszodára, a víz mozgásából egyértelmű, hogy egyesek megint megfeledkeztek a záróráról. Most beúszik a képbe a hölgy, meglepve látom, hogy teljesen meztelen. Feltűnik két fiatalember is, hasonló szerelésben. Ritát az ablakhoz hívom, együtt találgatjuk, hogy kik lehetnek ezek a megszállott nudisták. De véget kell vetnem az idillnek, több okból is: A házirend előírja a fürdőruhát és elmúlt 11 óra. Ja, és van még egy indokom! A fiatal hölgy rémesen néz ki. Most, ahogy a medence szélén álldogál, leginkább egy éretlen körtéhez hasonlít. Lemegyek az uszodába, már a lépcsőről kiabálok nekik, de ügyet sem vetnek rám a nagy hancúrozásban. Végül észrevesznek, a lány ijedten a mellei elé kapja a kezét. Én felvilágosítom őket, hogy áthágtak néhány szabályt, ideje távozni. Az egyik férfi még megkér, hogy fordítsak hátat nekik, hogy a hölgy el tudja hagyni a medencét. A „lady” szót használja, amin kicsit meglepődöm. Nemigen tudtam eddig elképzelni, hogy nagyságos asszonyok hatalmas seggeseket ugráljanak meztelenül.
- Oké! - mondom. - De szólni kéne annak a kétszáz embernek is, akik az erkélyekről figyelnek.
A lány most veszi először a fáradságot, hogy felnézzen és rémülten felsikolt, mikor meglátja az üvegtetőn keresztül a bámészkodók népes csapatát.
Másnap a „lady” mamája könyörög nekünk összekulcsolt kézzel, hogy az ég szerelmére el ne mondjuk a papának, mi volt itt tegnap este, mert agyonveri a lányát. Számíthat ránk, elvégre bizalmi állás ez!
Ha végzek az uszodai öltözőkkel, még megrángatok néhány vészkijárati ajtót. A zárak ellenőrzésére is szükség van, mert rendszeresek a kocsifeltörések. Néha felfedezem a szigetelőszalaggal leragasztott zárnyelvet egy-egy ajtón, melyet az éjszakai bejövetelhez készítettek elő a betörők. Nappal ugyanis sokkal könnyebb bejutni a házba, sok lakó csak kiviharzik a garázskapun, vagy kitárja az ajtót a vadidegennek is. Majd minden héten van áldozata ezeknek az éjszakai látogatásoknak. Feltörik a méregdrága kocsikat, szinte kockázat nélkül, mert a hatalmas garázsból ki sem hallatszik a riasztó hangja. Márkás motorok tűnnek el, reggel már csak a deszka árulkodik az elkövetés módjáról, melyen feltolták a motort a nyitott platójú kisteherautóra. Fosztogatják a pincerészben található kamrákat, ahol a házbeliek a kevésbé fontos dolgokat tárolják. De azért így is értékes szerszámok, sportszerek, autóalkatrészek tűnnek el. Fogynak a kerékpárok a gondosan lezárt tárolókból. Egyik reggel magam is összefutok két gyanús külsejű fiatallal, akik épp a feltört zárú teremben pakolásznak. Bár nem ismerhetek minden lakót, de sejtem, hogy nem ide tartoznak. Felkérem őket, hogy kövessenek, mert ki kell hívnom a rendőrséget a zárfeltörés miatt. Feszülnek az indulattól, látom, azt mérlegelik, megtámadjanak - e. Végül lemondanak a szándékukról, elindulunk az iroda felé. Az egyik nyakatekert magyarázatba kezd ittlétük okáról, a színjáték fiatalabb társának szól, hogy lám, így kell átverni valakit. Én figyelmesen hallgatok, közben megpróbálom jól megjegyezni a vonásaikat. A garázsfeljárón vad rohanásba kezdenek. Meg sem kísérelem feltartóztatni őket, mert erről már felvilágosítottak párszor, hogy nincs jogom az önbíráskodásra. Így marad a részletes személyleírás megadása a jegyzetelő rendőrnek, de látom az ügybuzgalmán, hogy jó darabig még szabadlábon lesznek a fiúk.
A lakásokat szerencsére nem éri támadás, tán azért, mert a kivilágított folyosón nehezebb dolgozni, mindig jöhet valaki. Egyedül a kilencediken lakó kefehajú férfi az, aki betörésre panaszkodik. Minket is felhív, hogy láttunk - e valami gyanús mozgást. Hangjában semmi indulat, szinte közömbösen számol be róla, hogy éppen most vitték el a felesége ékszereit meg néhányezer dollárt. Mint mondja, a neje éppen fürdött, amikor behatoltak a betörők, mindössze egyetlen fiókot nyitottak ki és lám ott volt minden érték. Még az ajtózár is sértetlen. A tussoló alatt daloló asszonyka már csak a hűlt helyét találta a családi ékszereknek.
Magamban osztályozom a hallottakat meg az előadásmódot és könyörtelenül megbuktatom az illetőt. Vajon melyik biztosító társaság fogja bevenni ezt a dumát?! Mennyivel jobb anyagokat adtunk le mi annak idején Svédországban a Bevándorlási Hivatalnak!
Az éjszakai nyugalmat sajnos más tényezők is zavarják. A tűzoltás céljára felszerelt csőrendszer szinte behálózza az egész garázst, valamiféle tervezői részrehajlás eredményeképp. A lakásokban nincs ilyesmi, csak a garázsban, ahol a betonfalak között álló kocsikról feltételezik a tűzveszélyt. Igaz, tűz még soha nem volt, de az elektromos érzékelők riadót jeleznek, ha csöpög valamelyik cső.
Éjszaka van. Felhangzik a sziréna. Idegtépő, eszelős, dobhártyát robbantó vijjogás, mert nem csak a folyosókra, de a lakásokba is jutott a hangszórókból. Ha valaki azt állítja, hogy hangerővel ölni lehet, ezután készséggel elhiszem. Fél bódulatban, a hangrobbanás zsivajában megpróbálunk magunkra kapkodni némi ruhát, mert a következő percekben nekünk nagyon sok dolgunk lesz. Rohanunk az előcsarnokba, ahol a fali tűzjelző táblán le lehet olvasni, hogy mi okozta a riasztást. Bár tűznek semmi nyoma, de futás a helyszínre, mert addig nem állíthatjuk le a tűzoltókat, míg meg nem győződünk róla, hogy valóban nincs veszély. Közben a két lift hangtalanul lesiklik a földszintre és nyitott ajtókkal mozdulatlanná dermed. A lakók dübörögnek le a lépcsökön, néhányan a hónuk alatt szorongatják kedvenc háziállatukat. Mi elfutunk a jelzett irányba, de mivel a tájékoztató elég szűkszavú, így végig kell ellenőrizni a teljes szintet, tűz után kutatva. Az eredmény általában egy csöpögő csőszakasz, semmi más. Irány az iroda, hogy lemondjuk a tűzoltók érkezését, annál az ügynökségnél, akikhez beérkezik a riasztás. A hangzavar még teljes, ekkor futnak be a tűzoltók, akiket valaki magánszorgalomból értesített. A sivító riadó üvöltéséhez a szirénázó rohamkocsik hangja társul. Villognak a színes lámpák a hatalmas teherkocsik tetején, tűzoltók ugrálnak ki a fülkéből, sárga védőöltözékben, gumicsizmában, fejükön rohamsisakkal. Néhány tagbaszakadt, fejszés társuk már az épületbe nyomul, hangszórók recsegnek, utasításokat kiáltanak egymásnak az őrült hangzavarban. A ház lakói pizsamában, köntösökben dideregnek a csillagtalan éjszakában, újabb kocsi érkezik, dudaszóval tetézi a szirénahangot. Olyan az egész, mint egy filmforgatás, rendező nélkül. Mi felkészülten várjuk az egység parancsnokát, beszámolunk a helyzetről, azért a tűzoltók csak szétszélednek a házban, ha már itt vannak. Végre kikapcsolhatjuk a szirénát, kezdődhet a jegyzőkönyv felvétele. A lakók indulnának vissza, de a liftek még nincsenek üzemben. A tűzoltó megkísérli a felkapcsolást, de nem boldogul a kis csőszerű kulccsal, amit két helyen is el kell fordítani az előírt irányba. Ritával kézbe vesszük az ügyet, ő az egyik táblánál kezeli a kulcsot, én a másiknál állok, apró jelekkel kommunikálunk, mint a baseball játékosok dobás előtt. A liftek engedelmesen elindulnak, a lakók elégedetten konstatálják, hogy azért mégiscsak jó a caretaker a háznál.
A színjáték rendszeresen ismétlődik, minden egyes téves riasztás után egyre kevesebben csoszognak le a lépcsőn. Nem meglepő ez annak, aki ismeri a farkast kiáltó pásztor meséjét. De azért beleborzadok a gondolatba, hogy ennek a majdnem felesleges csőrendszernek „köszönhetően”, hány áldozata lenne egy igazi tűzvésznek.
Még ma is vissza tudom idézni azt a felemás érzést, amely hatalmába kerített, amikor a bútorainkkal szuszogtunk a hatalmas lakásban. Egyrészt a mámorító boldogság a pazar körülményekért. A két fürdőszoba, a hatalmas nappali a kandallóval, a gyönyörű kilátás, a mosogatógép, szárítógép nyújtotta kényelem számomra, aki menekülttáborokban osztózott a közös vécén, és aki nem olvasmányokból ismeri a szobakonyhás proli lakásokat, több volt, mint egy sima életmódváltás. Másrészt a szorító bizonytalanság, hogy megfelelünk-e a követelményeknek, meddig tarthat ez az idill? Mert az villámgyorsan kiderült, hogy mi már a hatodik páros vagyunk a ház történetében, az elődök néhány dicstelen hónap után sorra lapátra kerültek. Igaz, nem mindenkinek a munkavégzése miatt fordítottak hátat. Egy korábbi páros távozása családi okokra vezethető vissza. Az argentin fiatalasszony megelégelte arab férje viselkedését, aki a többnejűségről ábrándozott, sőt állítólag tett is ilyen irányban lépéseket. A rabiátus feleség úgy helybenhagyta a párját, hogy az a rendőrségen keresett menedéket. A hivatalos szervek megmosolyogták a lakli férj panaszait, de törvény az törvény - az asszonyt kitiltották a közös lakásból. Kényszerű távolléte azt jelentette, hogy egy hétig dolgozni sem járhatott. Jöhetett az újabb jelentkező, aki az erkélyén sörözve próbálta kipihenni a munkaköri fáradalmakat. Balszerencséjére a másik házból remek rálátás nyílik erre a balkonra.
Mások a fizetést nem tartották arányban a munkával, megint mások a porszívóval szemben tápláltak olthatatlan ellenszenvet. Tény, hogy az épület fennállása óta nem akadt még senki, aki közmegelégedésre ellátta volna ezt a munkakört. És most mi következünk.
A német származású főnöknő csak kimérten mosolyog, neki fontosabb, hogy a feladatainkat ismertesse, mint az, hogy eloszlassa kétségeinket.
Megismerkedünk az irodával is, itt egy teltképű hölgy intézte a tennivalókat félállásban, mert az előző házmester már be sem tette a lábát ide mióta felmondtak neki. A hölgy az áldozatoknak kijáró szánakozással méreget minket, majd körbemutat a helyiségen.
- Ez az iroda. - jelenti ki.
Hát magam sem borospincének véltem a helyiséget, de nem csinálok nagy ügyet ebből a gesztusból. Biztosan az alaposabb fajtához tartozik, mindent kellő részletességgel akar megismertetni velünk.
- Na, nekem mennem kell, a gyerekeket el kell hoznom az óvodából. Itt vannak a kulcsok, már alig vártam, hogy vége legyen ennek a helyettesítésnek, a lakók nem valami barátságos emberek. - ezzel ki is viharzik.
Magunkra maradunk, balsejtelmekkel, teljes tanácstalanságban. Az irodai komputer ismeretlen rémként mered felénk, fogalmunk sincs, mihez kéne kezdeni. Rita azért csak leül a géphez és a titkárnői sulin szerzett ismereteivel kicsikarja a tudnivalókat a masinából. Nem babra megy a játék, hiszen a ház lelke ez a komputeres nyilvántartás. Mágneskártyákkal közlekednek a lakók, még az is követhető a képernyőn, hogy ki milyen ajtót nyit ki éppen. De ha elvész a kártya, akkor is a gép használatával töröljük a rendszerből a megadott számot, hogy illetéktelen ne tudjon bejutni az épületbe.
Az iroda után nyakunkba vesszük a házat. Két tizennyolc emeletes épület, a hozzávaló háromszintes földalatti garázzsal és az uszodával, a vendégeknek szánt parkolóval, parti szobákkal, konditeremmel, barkács műhelyekkel és még ki tudná felsorolni, hogy mi mindennel, most mind ránk vár, hogy napról napra elfogadható állapotban tartsuk a lakók számára. Ha már valaki vállalta, hogy évtizedekre eladósodik ezekért a körülményekért, annak igényei is vannak.
Mi hajtunk, mint a megszállottak, mert ezt hoztuk hazulról, mert meg akarunk felelni és igenis be akarjuk bizonyítani, hogy többet érünk az elődeinknél. Ez megfeszített munkát, izzadságtól lucskos pólókat és halálos fáradságot jelent, de pár hét múlva már könnyebb az egész, mert nem a több éves mocsokból kell kivakarni a házat és a terep ismerete megkímél minket a felesleges erőfeszítésektől. De nemcsak a hazulról hozott munkatempó segít a feladatok elvégzésében, azt is észre kell vennem, hogy kamatozik az a tulajdonságunk is, amire nem mindig voltam büszke. A mániákus rendszeretet nem engedi nekem, hogy szétdobáljam a levetett cipőimet, vagy rendetlenséget hagyjak az íróasztalon. Most magától értetődő természetességgel rakom rendbe a bejárati társalgóban található újságokat, ahányszor arra járok. Kis műanyag irattartót szerelek fel a visszamenő leveleknek, melyek eddig szétszórva várták a postást. Nem tudjuk elnézni a szennyet, a piszkot, erőfeszítésünkben tán az is benne van, hogy a saját otthonunkért dolgozunk. Rita a mamájától örökölte a tisztaságszeretetet, most olyan helyeken vadászik pormacskák után, melyre még nem vetemedett házmester előttünk.
Nemcsak a hétoldalas munkaköri leírás pontjait végezzük lelkiismeretesen, de mindig találunk újabb fehér foltokat. Amikor az uszoda feletti üvegpiramison felfedezem a vadlibák „névjegyét”, másnap már a tetőt locsolom a kőpárkányon egyensúlyozva. A lakók persze ámuldoznak, állításuk szerint eddig még egyetlen házmester sem nem vette a bátorságot ehhez a mutatványhoz. Nem akarom bevallani nekik, hogy ez esetben nem csak miattuk szorgoskodom, de vendégeket várok és feszélyezne a „megpecsételt” üvegtető.
A munka nem ér véget öt órakor. Megszállottan öntözzük a füvet és a virágokat vasárnap esténként, mert a locsolási tilalom csak akkor engedélyez ilyen pazarlást. Viseljük a „csipogót”, hogy a lakók bárhol és bármikor elérhessenek bennünket. Igaz, leírták a házirendben, hogy csak sürgősség esetén használják ezt a lehetőséget, de sok embernek nem a tűz, vagy vízkár jelenti az okot a hívásra. Ha megszólal a sípoló hang, rohanunk az irodába, hogy visszahívjuk a bajbajutottat. Legtöbbször kiderül, hogy az illetőnek fogalma sincs, mi a különbség az irodai telefonszám és a pager között.
Telnek a hetek, a lakók közönye is felengedni látszik, egyre többen állnak meg, hogy pár baráti szót váltsanak velünk. Már tudunk arról is, hogy a házat kezelő vállalat is kapja a leveleket, melyekben minket dicsérnek. Az év végi közgyűlésen az egyik lakó szuper caretakereknek nevez minket. A három hónapos próbaidő után nem is kérdéses, hogy maradhatunk, sőt az elégedettségüknek a háromszáz dolláros fizetésemelés ad nyomatékot.
Jön a karácsony, sorra kapjuk az ajándékcsomagokat, üveg borokat és a rengeteg édességet. Sebaj, legalább van mire fogni az évgyűrűket a derekam körül.
Most, hogy hétköznaponként ragyog a ház, még szembetűnőbb a hétvégi elhanyagoltság. Pedig akkor sincs magára hagyva az épület, egy takarítóvállalat van megbízva a teendőkkel, napi négy órában. A vállalkozás tulajdonosa egy indiai férfi, kreol bőre még turbán nélkül is árulkodik hovatartozásáról. Amikor összefutunk, meglepve látom, hogy nadrágszíján egy birtokban hatalmas csavarhúzót visel.
- Hiába, az elhivatottságnak látszani kell! - állapítom meg magamban.
Persze nem ő dolgozik itt hétvégeken, hanem az alkalmazott, egy szótlan csendes kamasz. Mondanom sem kell, ő is indiai. Amikor bemutatkozunk egymásnak, szinte suttogva rebegi a keresztnevét: Deep. Hát, valóban a mélységet idézi, mert körülbelül úgy mozog, mint a búvárok a tenger mélyén.
A ház lakói változást követelnek, az ügynökség felbontja a szerződést és felajánlják nekünk ezt a munkát. Habozás nélkül igent mondunk, bár ez heti hét napos elfoglaltságot jelent számunkra. De csak így juthatunk előbbre, mert itt is szép csendesen, de megállíthatatlanul kúsznak felfelé az árak. Különben sem lógunk ki a sorból, minden magyar ismerősünk többletmunkával harcol az infláció ellen. Van, aki újságot hord, más pizzát kézbesít, olyan is akad, aki ékszereket állít össze odahaza, vagy éppen más gyerekére vigyáz este.
A tisztasággal tehát nincs baj, az adminisztráció is rendben, de mégsem rózsás a kép.
A ház ugyanis olyan, mint egy erősen kozmetikázott hölgy. Ha túl közel megyünk hozzá, észrevesszük a ráncokat. Itt is hamar kiderül, hogy beázások, csőtörések rémítik a lakókat. A vízvezeték szerelő trófeaként lobogtatja a cserélt csődarabot, melyet az építtető vállalat szakemberei a térdükön hajlíthattak a kívánt irányba. A folyosókra befújt levegő olyan minőségű a gyenge szűrőrendszer miatt, hogy az egész plafonszakasz koromfekete a befúvónyílásoknál. Sok lakásban a kandalló nem a tűz melegségét és örömét jelenti, hanem a bosszúságot, mert az esővíz bever a szellőző nyílásain.
A csaptelepek imponálóan fényesek, de élettartamuk alig néhány hónap. „Made in Honkong” vagy „Made in China” hirdeti a feliratuk. Az ázsiai bóvli eláraszt mindent. Már tervbe van véve a vécétartályok cseréje is az egész házban, néhány rettenetes csőtörés után. De szinte remény sincs rá, hogy jobb minőséget kapjon a lakó. A piacot az olcsó import uralja, tudom, egyszer még súlyos árat fog fizetni az ország azért, hogy minden termék készítését átengedte a filléres munkaerővel kecsegtető ázsiai gyártóknak. Mert nemcsak a zokni varrását felejtik el az itteniek, de a hozzávaló gépek sem itt készülnek már. A jövő, a teljes függőség az ázsiai készítőktől. Márpedig egyszer eljön az idő, amikor ők mondják meg, hogy mennyit kérnek a termékeikért. Akkor már nem lesz visszaút, mert a fejlett országokban iparágak halnak el, sem gép sem szakembergárda nem áll rendelkezésre, hogy felvegye a versenyt a megemelt árú importtal. Egyszer már átélte ezt a világ. Jól emlékszem, hangzatos cikkek láttak napvilágot a magyar sajtóban a hatvanas években, amikor a szegény, kiszolgáltatott olajtermelő országokat kellett sajnálnunk, akik fillérekért adhatták el természeti kincsüket a kapitalistáknak. De elég volt szövetségre lépniük, hogy egymást erősítve diktálhassák a piac árait. Egyszer így járunk majd a többi termékkel is. Lesz itt még zokni - árrobbanás, én mondom!
De térjünk vissza a házhoz! A silány termékek mellett még egy tényező játszik szerepet a szörnyű minőségben. A munkaerő. Országszerte ismert az a gyakorlat, hogy a megrendelő kiadja a munkát egy fővállalkozónak, aki aztán további vállalkozókat keres. Minden egyes lépcső azt jelenti, hogy az illető leveszi a magáét, így aztán a tényleges munkavégzőnek - ha nyereséget akar- már csak szakképzetlen, alulfizetett gárdával érdemes dolgoztatnia. Így került sor arra, hogy a házunkban szabadnapos tűzoltók cseréljék a vécétartályokat.
Mi természetesen nem itt találkoztunk először ezekkel a problémákkal, de ez az épület mégis olyan, mint az a bizonyos állatorvosi ló, mely magán viseli az összes betegséget.
Az viszont újdonságnak hat, hogy a lakók mennyire nem érzik végleges megoldásnak azt, ha beköltöztek ide. Napirenden vannak a cserék, az épületek előtt öles táblák hirdetik az eladó lakásokat. Az itteniek nem ismerik azt a hazai gyakorlatot, mely szerint sokan egész életüket ugyanabban a házban élik le. Itt állandó a mozgás, nem ritka, hogy valaki néhány hónap után már újra odébb áll. Ezeknél az embereknél nem az otthon, hanem a munkahely szabja az életkörülményeiket. Költöznek egy új állás kedvéért, költöznek egy előnyösebb vétel reményében, néha egy zajosabb szomszéd miatt, máskor csupán a változatosság öröméért. A lakás nem akkora tényező az életükben, mint odahaza. Tán azért, mert jóval könnyebben jutnak hozzá. A lakáscsere itt sokszor nem a szomszéd utcát jelenti. Ha jobbak a gazdasági körülmények egy másik tartományban, máris megindul az áradat oda, még akkor is, ha a távolságot ezer és ezer kilométerben mérik.
A kétszázhúsz család közel ötszáz főt jelent. Meglepetésünkre a klasszis körülmények nem azt jelentik, hogy csupa magas képzettségű, jól kereső emberrel lenne dolgunk. Igaz, van itt nyugdíjas mérnök, pilóta és iskolaigazgató, de akadnak olyanok is szép számmal, akik kétkezi munkával teremtették elő a beugrót a lakáshoz. Még magyarokkal is találkozhatunk a lakónévsorban, róluk kiderül, hogy az 56 utáni gazdasági fellendülést használták ki a magasabb színvonalú nyugdíjas évekhez.
A két épület hivatalos ügyeit egy vállalat intézi, afféle házkezelő cég ez, akár otthon. Ők arra hivatottak, hogy a ház javára munkálkodjanak a jogszabályok ismeretében. Döntéseiket a lakókból választott bizottsággal egyeztetik. Az ügynökség jó pénzért viseli szívén a ház gondjait, a bizottság tagjai viszont önkéntesek. Mi mozgatja a héttagú csoport tagjait, hogy közszereplést vállaljanak? Számomra kicsit mindig gyanús ez a feltartott kéz. Miért vállalja valaki, hogy gyűléseken ücsörög, viszi a vállán a lakók terheit, unalmas beszámolókat olvas a szabadidejében?
Mindenkinél hamar kiderül a mozgató erő. Egyeseket a rangkórság, mert elnök, alelnök meg tanácsnok titulusokat osztogatnak maguknak, melyeket buzgón feltüntetnek a névjegykártyáikon. Mások előnyöket vélnek ettől a pozíciótól és semmibe veszik a ház szabályait. A nyájas hölgy, aki a mi felvételünknél oly kedvesen mosolygott rám, éppen leköszönni készül elnöki posztjáról, melyet igen eredményesnek tudhat. Sikerült megszavaztatni a közgyűlésen, hogy ezentúl kutyákat is tarthatnak a lakók. Szívügye a kérdés, láthatjuk minden este, amikor sétálni viszi a zsömleszínű spánieljét. Egy erősen festett, túlsúlyos, nemrég elvált nő nem is csinál titkot abból, hogy azért ül itt, mert így minden pletykát első kézből tudhat meg. Olyan is akad, aki beosztása révén a rokonainak juttat a ház körül adódó munkákból. Az idősebb úr addig kritizálja a pénzügyek könyvelését, míg végül az ő vállalata kapja meg e nemes feladatot, bár ez a csere többe fog kerülni a háznak.
Az új elnöknő személye némi találgatásra ad okot. Mindenki tudja, hogy súlyos izomsorvadásban szenvedő férjét kell otthagyni az értekezletekért és a ház más ügyeiért. De túlbuzgalma sejtetni engedi, hogy alibinek használja a közszereplést, hogy végre elszökhessen nagybeteg férje mellől. Születnek is sorra az intézkedések, melyeknek semmi haszna, de szépen apasztják a ház számláját. Így kerül sor az uszodához vezető ajtók megerősítésére a betörők ellen. Azóta is próbálom elképzelni azt az alvilági figurát, aki a lebukást kockáztatva felfeszíti a szegecselt vasajtókat, hogy megmártózzon a pezsgőfürdőben.
Persze nemcsak haszonlesők és pletykára éhezők népesítik be a bizottságot. Akad egy - két jó szándékú lakó is, aki képességeit ajánlja fel, hogy csökkentse az anyagi terheket. Az egyik fiatal férfi villanyszerelésre, festésre vállalkozik, de buzgalma hamarosan alábbhagy, amikor listákat nyomnak a kezébe az elvégzendő munkákról, természetesen ellenszolgáltatás nélkül.
Mi pedig hozzuk a formánkat, bár néha igen nehéz jó képet vágni a feladatokhoz. Késő este a bevásárlóközpontban időzünk éppen, amikor megszólal ismét a hőn utált „csipogó”. Bennünk még mindig élénken él a feladatkörünk felelőssége, a „Tűzre, vízre vigyázzatok!” fontossága, rohanunk tehát haza, mert vagy ég a ház, vagy úszik a vízben. Otthon tárcsázzuk a lakót, aki kedélyesen megérdeklődi tőlünk, hogy mibe kerülne a partiszoba használata, mert igénybe szeretné venni a jövő hónapban.
Rita a legközelebbi találkozón a főnöknőnk elé nyújtja a munkaköri leírásunkat és arra hivatkozik, hogy sehol nem szerepel benne a tétel, miszerint nekünk a nap huszonnégy órájában kötelességünk pagert viselni.
A főnöknő nyel egyet, majd kijelenti, hogy valóban nem kötelességünk. A jövőben az ő vállalata fogadja majd a munkaidőnk utáni hívásokat. Végül is, az ő szerződésükben ez benne van, a mi többletmunkánk eddig az ő ügyeleteseit kímélte.
Hát, mindig tanul az ember!
Azért az éjszakai nyugalmunk még így sincs biztosítva. Esténként, általában 11 után, még végigjárom az épületeket. Igaz, erre senki nem kért, de úgy vagyok vele, mintha saját családi házban élnék. Ott is kötelességemnek tartanám, hogy lekapcsoljam a villanyokat és ellenőrizzem az ajtókat. Szükség is van erre a kis kőrútra, mert a lakók általános iskolai anyagából kimaradhatott a „villanyoltás” című anyagrész. Bár az is lehet, hogy még mindig azt hiszik, olyan gazdag az ország, mint harminc éve. Pedig hol vagyunk már attól.
Ez alkalommal kicsit később kell kezdenem az esti körutat. Az ablakból rálátok az uszodára, a víz mozgásából egyértelmű, hogy egyesek megint megfeledkeztek a záróráról. Most beúszik a képbe a hölgy, meglepve látom, hogy teljesen meztelen. Feltűnik két fiatalember is, hasonló szerelésben. Ritát az ablakhoz hívom, együtt találgatjuk, hogy kik lehetnek ezek a megszállott nudisták. De véget kell vetnem az idillnek, több okból is: A házirend előírja a fürdőruhát és elmúlt 11 óra. Ja, és van még egy indokom! A fiatal hölgy rémesen néz ki. Most, ahogy a medence szélén álldogál, leginkább egy éretlen körtéhez hasonlít. Lemegyek az uszodába, már a lépcsőről kiabálok nekik, de ügyet sem vetnek rám a nagy hancúrozásban. Végül észrevesznek, a lány ijedten a mellei elé kapja a kezét. Én felvilágosítom őket, hogy áthágtak néhány szabályt, ideje távozni. Az egyik férfi még megkér, hogy fordítsak hátat nekik, hogy a hölgy el tudja hagyni a medencét. A „lady” szót használja, amin kicsit meglepődöm. Nemigen tudtam eddig elképzelni, hogy nagyságos asszonyok hatalmas seggeseket ugráljanak meztelenül.
- Oké! - mondom. - De szólni kéne annak a kétszáz embernek is, akik az erkélyekről figyelnek.
A lány most veszi először a fáradságot, hogy felnézzen és rémülten felsikolt, mikor meglátja az üvegtetőn keresztül a bámészkodók népes csapatát.
Másnap a „lady” mamája könyörög nekünk összekulcsolt kézzel, hogy az ég szerelmére el ne mondjuk a papának, mi volt itt tegnap este, mert agyonveri a lányát. Számíthat ránk, elvégre bizalmi állás ez!
Ha végzek az uszodai öltözőkkel, még megrángatok néhány vészkijárati ajtót. A zárak ellenőrzésére is szükség van, mert rendszeresek a kocsifeltörések. Néha felfedezem a szigetelőszalaggal leragasztott zárnyelvet egy-egy ajtón, melyet az éjszakai bejövetelhez készítettek elő a betörők. Nappal ugyanis sokkal könnyebb bejutni a házba, sok lakó csak kiviharzik a garázskapun, vagy kitárja az ajtót a vadidegennek is. Majd minden héten van áldozata ezeknek az éjszakai látogatásoknak. Feltörik a méregdrága kocsikat, szinte kockázat nélkül, mert a hatalmas garázsból ki sem hallatszik a riasztó hangja. Márkás motorok tűnnek el, reggel már csak a deszka árulkodik az elkövetés módjáról, melyen feltolták a motort a nyitott platójú kisteherautóra. Fosztogatják a pincerészben található kamrákat, ahol a házbeliek a kevésbé fontos dolgokat tárolják. De azért így is értékes szerszámok, sportszerek, autóalkatrészek tűnnek el. Fogynak a kerékpárok a gondosan lezárt tárolókból. Egyik reggel magam is összefutok két gyanús külsejű fiatallal, akik épp a feltört zárú teremben pakolásznak. Bár nem ismerhetek minden lakót, de sejtem, hogy nem ide tartoznak. Felkérem őket, hogy kövessenek, mert ki kell hívnom a rendőrséget a zárfeltörés miatt. Feszülnek az indulattól, látom, azt mérlegelik, megtámadjanak - e. Végül lemondanak a szándékukról, elindulunk az iroda felé. Az egyik nyakatekert magyarázatba kezd ittlétük okáról, a színjáték fiatalabb társának szól, hogy lám, így kell átverni valakit. Én figyelmesen hallgatok, közben megpróbálom jól megjegyezni a vonásaikat. A garázsfeljárón vad rohanásba kezdenek. Meg sem kísérelem feltartóztatni őket, mert erről már felvilágosítottak párszor, hogy nincs jogom az önbíráskodásra. Így marad a részletes személyleírás megadása a jegyzetelő rendőrnek, de látom az ügybuzgalmán, hogy jó darabig még szabadlábon lesznek a fiúk.
A lakásokat szerencsére nem éri támadás, tán azért, mert a kivilágított folyosón nehezebb dolgozni, mindig jöhet valaki. Egyedül a kilencediken lakó kefehajú férfi az, aki betörésre panaszkodik. Minket is felhív, hogy láttunk - e valami gyanús mozgást. Hangjában semmi indulat, szinte közömbösen számol be róla, hogy éppen most vitték el a felesége ékszereit meg néhányezer dollárt. Mint mondja, a neje éppen fürdött, amikor behatoltak a betörők, mindössze egyetlen fiókot nyitottak ki és lám ott volt minden érték. Még az ajtózár is sértetlen. A tussoló alatt daloló asszonyka már csak a hűlt helyét találta a családi ékszereknek.
Magamban osztályozom a hallottakat meg az előadásmódot és könyörtelenül megbuktatom az illetőt. Vajon melyik biztosító társaság fogja bevenni ezt a dumát?! Mennyivel jobb anyagokat adtunk le mi annak idején Svédországban a Bevándorlási Hivatalnak!
Az éjszakai nyugalmat sajnos más tényezők is zavarják. A tűzoltás céljára felszerelt csőrendszer szinte behálózza az egész garázst, valamiféle tervezői részrehajlás eredményeképp. A lakásokban nincs ilyesmi, csak a garázsban, ahol a betonfalak között álló kocsikról feltételezik a tűzveszélyt. Igaz, tűz még soha nem volt, de az elektromos érzékelők riadót jeleznek, ha csöpög valamelyik cső.
Éjszaka van. Felhangzik a sziréna. Idegtépő, eszelős, dobhártyát robbantó vijjogás, mert nem csak a folyosókra, de a lakásokba is jutott a hangszórókból. Ha valaki azt állítja, hogy hangerővel ölni lehet, ezután készséggel elhiszem. Fél bódulatban, a hangrobbanás zsivajában megpróbálunk magunkra kapkodni némi ruhát, mert a következő percekben nekünk nagyon sok dolgunk lesz. Rohanunk az előcsarnokba, ahol a fali tűzjelző táblán le lehet olvasni, hogy mi okozta a riasztást. Bár tűznek semmi nyoma, de futás a helyszínre, mert addig nem állíthatjuk le a tűzoltókat, míg meg nem győződünk róla, hogy valóban nincs veszély. Közben a két lift hangtalanul lesiklik a földszintre és nyitott ajtókkal mozdulatlanná dermed. A lakók dübörögnek le a lépcsökön, néhányan a hónuk alatt szorongatják kedvenc háziállatukat. Mi elfutunk a jelzett irányba, de mivel a tájékoztató elég szűkszavú, így végig kell ellenőrizni a teljes szintet, tűz után kutatva. Az eredmény általában egy csöpögő csőszakasz, semmi más. Irány az iroda, hogy lemondjuk a tűzoltók érkezését, annál az ügynökségnél, akikhez beérkezik a riasztás. A hangzavar még teljes, ekkor futnak be a tűzoltók, akiket valaki magánszorgalomból értesített. A sivító riadó üvöltéséhez a szirénázó rohamkocsik hangja társul. Villognak a színes lámpák a hatalmas teherkocsik tetején, tűzoltók ugrálnak ki a fülkéből, sárga védőöltözékben, gumicsizmában, fejükön rohamsisakkal. Néhány tagbaszakadt, fejszés társuk már az épületbe nyomul, hangszórók recsegnek, utasításokat kiáltanak egymásnak az őrült hangzavarban. A ház lakói pizsamában, köntösökben dideregnek a csillagtalan éjszakában, újabb kocsi érkezik, dudaszóval tetézi a szirénahangot. Olyan az egész, mint egy filmforgatás, rendező nélkül. Mi felkészülten várjuk az egység parancsnokát, beszámolunk a helyzetről, azért a tűzoltók csak szétszélednek a házban, ha már itt vannak. Végre kikapcsolhatjuk a szirénát, kezdődhet a jegyzőkönyv felvétele. A lakók indulnának vissza, de a liftek még nincsenek üzemben. A tűzoltó megkísérli a felkapcsolást, de nem boldogul a kis csőszerű kulccsal, amit két helyen is el kell fordítani az előírt irányba. Ritával kézbe vesszük az ügyet, ő az egyik táblánál kezeli a kulcsot, én a másiknál állok, apró jelekkel kommunikálunk, mint a baseball játékosok dobás előtt. A liftek engedelmesen elindulnak, a lakók elégedetten konstatálják, hogy azért mégiscsak jó a caretaker a háznál.
A színjáték rendszeresen ismétlődik, minden egyes téves riasztás után egyre kevesebben csoszognak le a lépcsőn. Nem meglepő ez annak, aki ismeri a farkast kiáltó pásztor meséjét. De azért beleborzadok a gondolatba, hogy ennek a majdnem felesleges csőrendszernek „köszönhetően”, hány áldozata lenne egy igazi tűzvésznek.