Csak okosan
Ha az internet egy nagy világháló, akkor mi vagyunk azok a rovarok, akik önként, napi rendszerességgel járunk vissza ebbe a csapdába.
Számtalan program és alkalmazás rabolja figyelmünket, de külön említést érdemel a Facebook, ami óriási, kontinenseket átszelő klubba tömöríti milliárdos tagságát.
Sokan, akik ezt az oldalt látogatják, úgy érzik, hogy számukra kevés, ha csak mások bejegyzéseit olvassák. Ők is nyomot szeretnének hagyni a nagy közösségi eszmecserében, de mivel semmi eredeti nem jut eszükbe, így régi, elkoptatott frázisokat osztanak meg az ismerőseikkel. A ravaszabbak képet is mellékelnek a szöveghez, hadd legyen még feltűnőbb az anyag. Az sem baj, ha a két dolog nincs összhangban. Jöhet egy cuki fotó - esetleg egy naposcsibe, - és mellé az idézet, ami sajnos az egykori hímzett falvédők szellemi színvonalát sem éri el. Még nagyobb nézettségre számíthat az elkövető, ha állítja, hogy az a néhány mondat híres embertől származik.
Vannak akik elvárják, hogy hosszabban időzzünk az oldalukon, ezért terjedelmes tanmesékkel árasztják el az oda tévedőket. Egy ilyen sok vihart megélt történetben az egyetemi tanár alázza a növendékét azzal, hogy mivel Istent senki nem látta, tapintotta, szagolta, stb., így az nem létezik. A diák azonban kivágja magát, mert a professzor agyára hivatkozik, amit szintén nem látott, nem tapintott, nem szagolt senki, tehát akkor az sem létezik. A történet végére marad a csattanó: a diák Albert Einstein volt.
Ja de szép is ez! És milyen szerencse, hogy a párbeszéd alatt volt valakinél egy kismagnó, hogy megörökítse az elmés szópárbajt. Ja, nem is! Az 1800-as évek végéről beszélünk, dehogy volt ott magnó! Akkor bizonyára egy évfolyamtárs ismerhette a gyorsírást és lejegyzetelte a dialógust. De ha ez sem, akkor lásd, mint fenn, a történet kiagyalója az ismert névtől reméli a sok megtekintést. Ilyenkor még az sem baj, hogy a kis sztori nélkülözi a logikát. Hiszen már egy kezdő medikus is tanúsíthatja, hogy az emberi koponyákban agyvelő lakozik, így bizonyára a prof sem kivétel.
Ha híres ember távozik az élők sorából, több millió felhasználó kötelességének érzi, hogy közölje velünk a gyászhírt. Érthető lenne a megrendülés, ha néhány szóban kitérne a saját érzéseire, vagy emlékeire az elhunyttal kapcsolatban, de nem! A híradás nem más, csak a gyászos esemény szimpla megosztása. Arra viszont igen alkalmas, hogy biztosítsa az oldala látogatottságát, hiszen sokan kötelességüknek érzik a reagálást a szomorú hírre.
Népes tábora van azoknak is, akik saját főztjük képeivel traktálnak minket. Hiszen bizonyára nem láttunk még borsós tokányt. De figyelemre méltó a csülkös bableves is, amit alkotója színes fotósorozattal hoz a tudomásunkra. Itt lenne az ideje, hogy a Facebook jelentkezzen egy Foodbook melléklettel, melyben csak efféle képek kapnának helyet.
Külön kasztot képeznek azok, akik saját készítésű videókkal próbálják felhívni magukra a figyelmet. Bárgyú szösszeneteket fabrikálnak, lehetőleg minél hosszabbra nyújtva. Így aztán negyed óráig nézhetjük a gumiálarcos fiatalembert, aki az ajtó mögé bújva próbálja megijeszteni telefonáló kedvesét, aki viszont az istennek sem akar a szobába lépni. Az efféle kulisszahasogató próbálkozások, szánalmas ripacskodások csak az elmarasztaló hozzászólásokat gyűjtik, de a folytatások azt mutatják, hogy ez sem szegi kedvét az alkotóknak.
Igen népes azoknak a tábora is, akik halált megvető bátorsággal állnak a kamera elé, és készítik önmagukról az oly népszerű szelfit, mit sem törődve azzal, hogy kinézetük kimeríti a jó ízlés elleni merénylet fogalmát. És lássunk csodát, az efféle képekre is sorra érkeznek a kommentek: Csini vagy Mucikám! Jaj de dögös vagy barátnőm! Hú, de jól áll ez a ruci rajtad! Azta, de szexi valaki! stb. De muszáj dicsérni a nyomorultat, mert a jövő héten a hajbókoló várja el az elragadtatott hozsannákat a saját fényképéről.
Évtizedes kapcsolatokat is el lehet veszíteni az internet segítségével. Egy családapa panaszolja, hogy lázas betegen feküdt hetekig, így nem látta régi ismerősének az FB oldalát mely tele volt a lánya esküvőjén készült fotókkal. A gondos szülő viszont számon tartotta, hogy elmaradt a dicséret. Mire elmúlt a láza, már törölve lett az ismerős listájáról. Hát bizony, manapság már akkor is bajba kerülhetünk egy esküvő miatt, ha részt sem veszünk rajta.
A Facebook csak egyetlen lehetőség a világháló elképesztően gazdag kínálatából. Az internet rátelepedett az életünkre és nemcsak odahaza a négy fal között. Egyre több telefonjába mélyedő járókelőt látunk az utcákon - feltéve, ha mi is felnézünk a miénkből. Néhány ázsiai nagyvárosban már színes neoncsíkok villognak a gyalogátkelőknél a járdákba építve. Legalább azokat vegyék észre ezek az alvajárók, ha már folyton lefelé bámulnak. Mert a kocsiban ülő vezető nem lesz tekintettel ránk, ha a pirosban mászkálunk.
Nyilván azért nem, mert ő is a telefonját nyomkodja.
Ha az internet egy nagy világháló, akkor mi vagyunk azok a rovarok, akik önként, napi rendszerességgel járunk vissza ebbe a csapdába.
Számtalan program és alkalmazás rabolja figyelmünket, de külön említést érdemel a Facebook, ami óriási, kontinenseket átszelő klubba tömöríti milliárdos tagságát.
Sokan, akik ezt az oldalt látogatják, úgy érzik, hogy számukra kevés, ha csak mások bejegyzéseit olvassák. Ők is nyomot szeretnének hagyni a nagy közösségi eszmecserében, de mivel semmi eredeti nem jut eszükbe, így régi, elkoptatott frázisokat osztanak meg az ismerőseikkel. A ravaszabbak képet is mellékelnek a szöveghez, hadd legyen még feltűnőbb az anyag. Az sem baj, ha a két dolog nincs összhangban. Jöhet egy cuki fotó - esetleg egy naposcsibe, - és mellé az idézet, ami sajnos az egykori hímzett falvédők szellemi színvonalát sem éri el. Még nagyobb nézettségre számíthat az elkövető, ha állítja, hogy az a néhány mondat híres embertől származik.
Vannak akik elvárják, hogy hosszabban időzzünk az oldalukon, ezért terjedelmes tanmesékkel árasztják el az oda tévedőket. Egy ilyen sok vihart megélt történetben az egyetemi tanár alázza a növendékét azzal, hogy mivel Istent senki nem látta, tapintotta, szagolta, stb., így az nem létezik. A diák azonban kivágja magát, mert a professzor agyára hivatkozik, amit szintén nem látott, nem tapintott, nem szagolt senki, tehát akkor az sem létezik. A történet végére marad a csattanó: a diák Albert Einstein volt.
Ja de szép is ez! És milyen szerencse, hogy a párbeszéd alatt volt valakinél egy kismagnó, hogy megörökítse az elmés szópárbajt. Ja, nem is! Az 1800-as évek végéről beszélünk, dehogy volt ott magnó! Akkor bizonyára egy évfolyamtárs ismerhette a gyorsírást és lejegyzetelte a dialógust. De ha ez sem, akkor lásd, mint fenn, a történet kiagyalója az ismert névtől reméli a sok megtekintést. Ilyenkor még az sem baj, hogy a kis sztori nélkülözi a logikát. Hiszen már egy kezdő medikus is tanúsíthatja, hogy az emberi koponyákban agyvelő lakozik, így bizonyára a prof sem kivétel.
Ha híres ember távozik az élők sorából, több millió felhasználó kötelességének érzi, hogy közölje velünk a gyászhírt. Érthető lenne a megrendülés, ha néhány szóban kitérne a saját érzéseire, vagy emlékeire az elhunyttal kapcsolatban, de nem! A híradás nem más, csak a gyászos esemény szimpla megosztása. Arra viszont igen alkalmas, hogy biztosítsa az oldala látogatottságát, hiszen sokan kötelességüknek érzik a reagálást a szomorú hírre.
Népes tábora van azoknak is, akik saját főztjük képeivel traktálnak minket. Hiszen bizonyára nem láttunk még borsós tokányt. De figyelemre méltó a csülkös bableves is, amit alkotója színes fotósorozattal hoz a tudomásunkra. Itt lenne az ideje, hogy a Facebook jelentkezzen egy Foodbook melléklettel, melyben csak efféle képek kapnának helyet.
Külön kasztot képeznek azok, akik saját készítésű videókkal próbálják felhívni magukra a figyelmet. Bárgyú szösszeneteket fabrikálnak, lehetőleg minél hosszabbra nyújtva. Így aztán negyed óráig nézhetjük a gumiálarcos fiatalembert, aki az ajtó mögé bújva próbálja megijeszteni telefonáló kedvesét, aki viszont az istennek sem akar a szobába lépni. Az efféle kulisszahasogató próbálkozások, szánalmas ripacskodások csak az elmarasztaló hozzászólásokat gyűjtik, de a folytatások azt mutatják, hogy ez sem szegi kedvét az alkotóknak.
Igen népes azoknak a tábora is, akik halált megvető bátorsággal állnak a kamera elé, és készítik önmagukról az oly népszerű szelfit, mit sem törődve azzal, hogy kinézetük kimeríti a jó ízlés elleni merénylet fogalmát. És lássunk csodát, az efféle képekre is sorra érkeznek a kommentek: Csini vagy Mucikám! Jaj de dögös vagy barátnőm! Hú, de jól áll ez a ruci rajtad! Azta, de szexi valaki! stb. De muszáj dicsérni a nyomorultat, mert a jövő héten a hajbókoló várja el az elragadtatott hozsannákat a saját fényképéről.
Évtizedes kapcsolatokat is el lehet veszíteni az internet segítségével. Egy családapa panaszolja, hogy lázas betegen feküdt hetekig, így nem látta régi ismerősének az FB oldalát mely tele volt a lánya esküvőjén készült fotókkal. A gondos szülő viszont számon tartotta, hogy elmaradt a dicséret. Mire elmúlt a láza, már törölve lett az ismerős listájáról. Hát bizony, manapság már akkor is bajba kerülhetünk egy esküvő miatt, ha részt sem veszünk rajta.
A Facebook csak egyetlen lehetőség a világháló elképesztően gazdag kínálatából. Az internet rátelepedett az életünkre és nemcsak odahaza a négy fal között. Egyre több telefonjába mélyedő járókelőt látunk az utcákon - feltéve, ha mi is felnézünk a miénkből. Néhány ázsiai nagyvárosban már színes neoncsíkok villognak a gyalogátkelőknél a járdákba építve. Legalább azokat vegyék észre ezek az alvajárók, ha már folyton lefelé bámulnak. Mert a kocsiban ülő vezető nem lesz tekintettel ránk, ha a pirosban mászkálunk.
Nyilván azért nem, mert ő is a telefonját nyomkodja.