9. fejezet
Azért csak jól tippeltünk, amikor azt állítottuk, hogy az új elnök asszony gyökeresen különbözni fog elődjétől! Valóban ez történt, mert míg Ellen minden alkalmat megragadott a ház körüli buzgólkodásra, addig Debrának valósággal fizikai fájdalmat okoz minden hivatalos teendő. Azzal hárítja el a közeledőket, hogy nincs ideje a ház ügyeire és őt ezért nem fizeti meg senki.
Kissé meglep ez hozzáállás, mert nyílván megválasztása előtt sem áltatták azzal, hogy fizetést várhat ezért a „munkáért”. Ez a mentalitás egyik otthoni kókler haveromra emlékeztet, aki mindig azt hajtogatta, hogy szívesen végez társadalmi munkát, ha jól megfizetik érte. De akkor vajon miért nyújtózkodott, amikor meghirdették az elnöki posztot?!
Tán csak nem a titulus? Mert míg korábban „Chairperson”-nak címezték a bizottság első emberét, addig mostanában a „President” megszólítás dukál.
Hm, nem is rossz! Már itt az ideje, hogy felvilágosítsam a lakókat, én sem vagyok többé caretaker. Szólítsanak csak „Il Maestro”-nak, vagy esetleg „ Housemaestro” -nak.
Debra odáig megy az elővigyázatosságban, hogy a lakása ajtajára gépelt lapot ragaszt ki, melyben óva inti a lakótársakat, nehogy személyesen is háborgatni merészeljék. Mintha bárki is venné a fáradságot, hogy felliftezzen a tizennyolcadikra és az ajtaján dörömböljön! Nem volt ez divatban soha. A lakók megszokták, hogy inkább az elnök vizitál náluk, legalábbis Ellen ideje alatt.
Debra azonban mindenféle közeledésnek ellensége. A „privacy” -ra hivatkozik, mely a szótárak szerint magánéletet jelent, de számomra ez a távolságtartás már inkább a második változatot, az elvonultságot idézi. Mert a múló hónapok bebizonyítják, hogy nagyon nem kér a ház gondjaiból. Ilyen vezetés mellett természetesen a házkezelő hivatal elnöke is minden további nélkül megúszhatja megszegett fogadalmát és felénk se néz.
Mi nemigen bánjuk, hogy a kutya sem törődik velünk. Végezzük a dolgunkat, elég nekünk a magunk baja. Már szinte idilli lenne számunkra ez az állapot, ha nem derülne ki, hogy a vezetőségi üléseken azért mindig szóba kerülünk. Na, nem holmi rossz munkavégzés, vagy a lakók panaszai miatt, hanem azért, mert minden alkalommal csavarnak egyet a présen.
A meglevő komputer mellé még egyet kapunk, mellyel remekül lehet olyan kimutatásokat készíteni, amik valójában a házkezelési hivatal hatáskörébe tartoznának. A „hajónapló” vezetése is géppel történik már, ami egyik dörzsölt ismerősöm szerint azért nem ér semmit, mert bárki, bárhol megnyithatja a szöveget és tetszés szerint bővítheti, vagy változtathat rajta. Ez valahol nekünk jó, mert még utólag is beírhatnék bármit, amit esetleg elfelejtettem. De persze nincs szükség ilyen bűvész trükkökre, mert hamar kiderül, hogy a kutya sem olvassa gondos beszámolónkat. Igaz, ennek tudatában sem hagyhatjuk abba, mert a munkaköri kötelességük egyik pontja a naplóvezetés.
De a feladatok bővítése nem áll meg ennél a pontnál. Beszereznek egy szőnyegtisztító gépet, hogy ezentúl ne csak a porszívózás legyen a feladatunk, hanem a súlyosabb szennyezéseket is képesek legyük eltávolítani ezzel a szörcsögő szörnyeteggel, mely sikálás közben orrfacsaró bűzt áraszt. Persze alkalmi vétel volt, akárcsak a komputer.
Aztán jön az újabb meglepetés, kijelölik számunkra, hogy minden nap háromszor fél órát az irodában kell tartózkodnunk, hogy a lakók elérjenek minket. Ez igazán egy szükségtelen rendelkezés, hiszen mindketten viseljük a pagert, sőt már a telefont is, így azonnal visszahívunk mindenkit, aki minket tárcsáz. Ez az értelmetlen ücsörgés csak a munkaidőnket rövidíti és azzal a veszéllyel jár, hogy nem tudjuk napra készen rendben tartani az épületeket.
A következő bizottsági ülés újabb meglepetést hoz. Bejelentik, hogy a jövőben a mi feladatunk lesz a szűrők cseréje a levegő befúvóknál. Ez azért már igazán övön aluli ütés! A kéthetenként esedékes munka olyan kosszal jár, hogy a vállalat emberei, akik eddig csinálták, védőfelszerelésben, maszkkal dolgoztak. Ezentúl mehetek majd ruhát cserélni minden ilyen akció után! Az sem titok, hogy háromszáz dollárt számláztak a ház felé ezért a munkáért, melyből mi egy fillért sem látunk, természetesen. De nemcsak a tetőn kell dolgozni ezzel a porfogó gyapotszerű anyaggal, hanem az uszodánál és a garázsban is. Hogy fog ez beleférni napi nyolc órába?!
Aztán egy kétsoros levél, hogy megszüntetik a hétvégi munkát. Csak forgatjuk a kezünkben a papírt, eleinte nem is világos, hogy mit akarnak. Megszüntetik a mi szerződésünket és másokat alkalmaznak? Nem nagy öröm, mert jól jött az az extra pénz, bár annyi év után már nem tudjuk olyan tragikusan felfogni, hogy nem kell heti hét napot dolgozni. De hamarosan kiderül a rendelkezés lényege. Nem, a jövőben senki nem dolgozik a házban a hétvégéken, hanem miénk lesz a nemes feladat, hogy a két napig elhanyagolt épületeket rendbe tegyük. A félnótás is tudja, hogy a hétvégék a legerősebbek, ilyenkor a ház leginkább egy ostromlott várhoz hasonlít. Mindenki otthon van, folyik a vendéglátás, ekkor zajlanak általában a költözések is, tehát hétfőn megszakadhatunk, amíg eltüntetjük a tatárdúlás nyomait. Más házaknál bezzeg relief caretakerek vannak, vagyis a főállású páros szabadnapjain a helyettesek dolgoznak. Itt azonban csak megfosztanak minket a külön pénztől, de a munka ránk vár.
Nagyon rosszul esik ez a bánásmód, nemcsak a többletmunka miatt, de meg sem köszönik a több éves tisztességes helytállásunkat, csak egy pár sor odalökve, hogy lapátra tettek minket. Rita emlékezetembe idézi, hogy a hétvégi munka elvesztésétől féltünk, ha megjelenik a szakszervezet. Hát most szabad a pálya, de most a fenének sincs kedve harcolni, úgy érezzük magunkat, mint a megvert kutyák.
Számba vesszük az újonnan kapott feladatokat, azt, hogy egy fillér fizetésemelés sem járt a megemelt munkával és Rita leül, hogy megírja protestáló levelét. Nemigen tudom, mit is várunk ettől, de tán észre térnek, lehet, ők sem figyeltek oda, hogy immár lehetetlen minden követelménynek megfelelni. Enyhítést kérünk, mert a mindennapi rutinfeladatok rovására mehet, ha újabb és újabb különmunkákat varrnak a nyakunkba.
A levelet leadjuk a következő bizottsági ülés előtt. Mi természetesen nem vagyunk hivatalosak többé ilyen eseményre, így napokig várunk a válaszra. A hivatalos út az írásbeli reagálás, tudjuk ezt nagyon jól, így hát lessük a postást, mert hiába vagyunk egy épületen belül, ilyen hivatalos ügyeknek megvan a maguk útja. Ám újabb napok telnek el teljes némaságban, míg az egyik délelőtt Rita véletlenül a liftre várakozó Debrába botlik. A „President” tekintetében világosság gyullad, rájön, hogy adós nekünk a válasszal. Odasziszegi Ritának:
- Vedd tudomásul, hogy a vezetőség azt csinál, amit akar!
Ennyi! Az együttműködést és megértést kérő levelünkre itt a válasz!
Amikor Rita előadja nekem az elhangzottakat, azzal számolok, hogy ismét összeroppan, és a távozást sürgeti. De nem! Ezúttal keményedő vonásokkal rám néz és kijelenti:
- Most jött el az ideje a szakszervezetnek!
Igaza van! Most már tényleg csak láncainkat veszthetjük. Fizetésemelésről rég nincs szó, ami melót meg a nyakunkba varrtak, azzal megint csak a ház van beljebb néhány száz dollárral. Ráadásul egyre erősödnek a hírek a nem kívánt közelgő munkáról, a ház csőrendszerének teljes cseréjéről. Van annyi tapasztalatunk már, hogy tudjuk ez mivel jár. Az önfeledt mesterek csapatos felvonulása az épületekben, kibontott falak, törmelék, kosz mindenütt. Épp egy ilyen házból menekültünk a minap, amikor balszerencsénkre ott kerestünk valakit. Ha az embernek álmában jön fel egy ilyen kép, ami a csőcserével jár, az bizonyos, hogy sírva fog ébredni! Most hát nekünk is a közelgő szemétdomb a perspektíva!
Tudjuk azt is, hogy ez a csőcsere több százezer dolláros tétel. Nem is hozakodnánk elő a fizetésemeléssel, mert megértjük a lakók gondjait. Bár igazán nem állhatok oda a pénztárhoz a boltban, hogy nekem adják olcsóbban a húst, mert nálunk a vízvezeték csere elvitte a fizetésemelést. Minden megértenénk, belátnánk és elfogadnánk, ha emberszámba vennének minket. De ez a hozzáállás, hogy a maximumot követelik tőlünk, de ugyanakkor átnéznek rajtunk, mint az ablaküvegen, ez harcra ingerlő!
Nem sokat habozunk, hogy hívjuk a régi ismerősünket a szakszervezetből. Nagy meglepetésünkre kiderül, hogy az illető nyugdíjba ment. Nem jó jel! Lesz-e ugyanannyi megértés az utódjában is, vagy csak üres ígérgetésekre számíthatunk?
A telefonbeszélgetés során kiderül, hogy nem zárkóznak el a személyes találkozás elől. Beautózunk tehát a városközpontba, ahol egy jó formájú modern épület az uticélunk. Kissé elfogódottan forgolódom gyűrött munkaruhámban a folyosón sétáló sok elegáns tisztviselő között. Már korholom magam, hogy mégsem a melósruhában kellett volna ideszaladni, de aztán feltűnik Brian, akivel a randevút megbeszéltük. Farmernadrág és egy olcsó pulóver az öltözéke, nekem meg megvilágosodik, hogy az épület más hivataloknak is otthont ad. Brian szőke, markáns arcú férfi, az a típus, akinél ez a hajszín valami tévedés lehet. Kemény vonások, napbarnított bőr, afféle igazi melósgyerek. Hamar ki is derül, hogy ő sem fényképről ismeri az ácsszerszámokat. Kinevezése előtt együtt húzott a többi szakival.
Lehet, hogy csak a képzeletem játszik velem, de számomra olyan hangulatot áraszt ez a néhány helyiség, mint valami ellenállási központ. A falakon fényképek, mindegyikről munkások mosolyognak. Üvegezett vitrinek régi elfeledett ácsszerszámokat és valamikori találkozók plakátjait őrzik. Két melósgyerek kérdőívek felé hajol, de hangosak és jókedvűek. Családias az egész, a titkárnő is vidáman cseveg egy munkaruhás férfivel, az egésznek olyan „Egy csapat vagyunk!” hangulata van. Még munkásruhát és pólókat is árulnak a szakszervezet emblémájával, ez gondolom remek fricska lehet, mert naponta eszébe juttatja a munkáltatónak, hogy az alkalmazottak mögött áll valaki. Az asztalon autós matrica, magabiztos szöveggel:
„A Szakszervezet miatt keresek ennyit! Ha nem tartozol közénk, ne is próbáld kölcsönkérni a szerszámomat!” A sorok mellett a kanadai zászló és középen vörös betűkkel az Union szó virít. Valósággal félrenyelek a gondolatra, hogy ebben az országban lesz belőlem igazi szervezett munkás.
Brian egy irodába tessékel, ahol régi szerződések bekeretezett képeiben gyönyörködhetünk, egy-kettő olyan kacifántos, akár egy nemesi oklevél. Vendéglátónk jegyzetfüzetet kap elő, mindent elölről kell kezdenünk, mert fogalma sincs az ügyünkről, ráadásul csak néhány hónapja van hivatalban. Alig kezdünk bele mondandónkba, leint bennünket és elszalad telefonálni. Kisvártatva jön vissza a jó hírrel, hogy elérte Normant, a nyugdíjas kollégát, aki hajlandó beugrani és átvenni velünk újra az egész ügyet. Mély hálát és tiszteletet érzek ez iránt az idős szaki iránt, aki nemcsak a fizetéséért tudja szívén viselni mások sorsát. Kisvártatva berobog régi ismerősünk, úgy üdvözöl minket, mint öreg harcostársakat szokás. Az ő tolmácsolásában hamar megvilágosodnak a részletek Brian előtt is, de látom, hogy sűrűn vakargatja szőke hajkoronáját.
- Nem lesz ez egy könnyű eset! - sóhajtja.
Először is azt kell tisztáznunk, hogy ki a munkáltatónk. Mert ha nem a ház, hanem az ügynökség, akkor szó sem lehet az egész belépésről, hiszen nem tudjuk biztosítani a szavazati többséget, az 51 százalékot. Ez csak akkor megy, ha ketten vagyunk alkalmazottak. Papírokat lobogtatunk, melyen a ház neve szerepel munkáltatóként, a másik érvünk pedig az, hogy már háromszor is cserélt ügynökséget az épület és mi még mindig itt vagyunk.
Brian még megérdeklődi, hogy van-e más alkalmazottja is a háznak. Nem a jövő-menő kisiparosokról, vagy más szolgáltatókról van szó, hanem aki tényleg ennél az épületnél van állományban. Mert ha igen, akkor megint veszélyben a szavazati többség. De hiába kutatunk emlékezetünkben, senkiről sem tudunk, aki még az épületnél lenne alkalmazásban. Lám csak, mire jó mégis, hogy mindent mi csinálunk.
Norman és Brian összedugják a fejüket és közlik, hogy amennyiben szándékunk végleges, akkor szavazni fogunk, és ha az is megerősíti, hogy akarjuk a szakszervezetet, akkor a megfelelő kormányhivatalnál bejelentik az új alosztály létrejöttét. Persze még a hivatal is emelhet kifogást a működés ellen, hiszen ilyenre is volt példa. Ha pedig áment mondanak rá, akkor a háznak tudomásul kell venni, hogy számolniuk kell a szakszervezettel.
Norman egy másik lényeges dologra tér ki. Megkérdezi tőlünk, hogy tud-e valaki a terveinkről. Mert amíg nincs tető alatt a szerződés, addig nem vagyunk védve a munkáltatóval szemben és bármikor felmondhatnak, ha kitudódik a szándékunk.
Tiszta a lelkiismeretünk, amikor állítjuk, hogy titokban tartottuk az ügyet. Egyik szerencsétlen ismerősöm esete tanított meg erre, ahol idő előtt kiderült a belépési terv. A tulajdonos mindenkinek felmondott és inkább vállalta, hogy újoncokat taníttat be a kis fémöntő műhelyben, de nem kért azokból, aki szövetkeztek a nagyobb fizetés és a jobb munkakörülmények reményében. Az sem titok, hogy az új csapatban néhány munkás már külön juttatást kap a főnöktől azért, hogy rendszeresen informálják őt a dolgozók terveiről.
Szóval nem olyan lépésre készülünk, melynek tapsikolni szoktak a munkáltatók.
De a mi gondjainkon túl, van még itt egy nagyon fontos szempont! Ez pedig a szakszervezeté! Igaz, hogy ez egy érdekvédelmi szervezet, de ők sem időmilliomosok és van elég problémájuk a saját területükön is. Így hát igencsak meggondolandó, hogy két ember miatt érdemes-e vállalniuk mindazokat a procedúrákat, melyek velejárói egy ilyen belépésnek.
Brian újabb és újabb részletekre kíváncsi, és amikor kirajzolódik előtte a kép, hogy milyen bánásmódban van részünk és mindezt mennyiért, akkor dönt úgy, hogy mellénk állnak. De a mi kitartásunkra is szükség lesz, mert nem mindig mennek simán a dolgok. Sok esetben még sztrájkra is sor kerül, hogy elérhessék céljukat. Ez számunkra is új és veszélyes terület, de már nem akarunk megfutamodni.
Mindketten hosszan néznek ránk, bizonyára azt firtatják, elég erősek leszünk-e ehhez a csatához.
Azért csak jól tippeltünk, amikor azt állítottuk, hogy az új elnök asszony gyökeresen különbözni fog elődjétől! Valóban ez történt, mert míg Ellen minden alkalmat megragadott a ház körüli buzgólkodásra, addig Debrának valósággal fizikai fájdalmat okoz minden hivatalos teendő. Azzal hárítja el a közeledőket, hogy nincs ideje a ház ügyeire és őt ezért nem fizeti meg senki.
Kissé meglep ez hozzáállás, mert nyílván megválasztása előtt sem áltatták azzal, hogy fizetést várhat ezért a „munkáért”. Ez a mentalitás egyik otthoni kókler haveromra emlékeztet, aki mindig azt hajtogatta, hogy szívesen végez társadalmi munkát, ha jól megfizetik érte. De akkor vajon miért nyújtózkodott, amikor meghirdették az elnöki posztot?!
Tán csak nem a titulus? Mert míg korábban „Chairperson”-nak címezték a bizottság első emberét, addig mostanában a „President” megszólítás dukál.
Hm, nem is rossz! Már itt az ideje, hogy felvilágosítsam a lakókat, én sem vagyok többé caretaker. Szólítsanak csak „Il Maestro”-nak, vagy esetleg „ Housemaestro” -nak.
Debra odáig megy az elővigyázatosságban, hogy a lakása ajtajára gépelt lapot ragaszt ki, melyben óva inti a lakótársakat, nehogy személyesen is háborgatni merészeljék. Mintha bárki is venné a fáradságot, hogy felliftezzen a tizennyolcadikra és az ajtaján dörömböljön! Nem volt ez divatban soha. A lakók megszokták, hogy inkább az elnök vizitál náluk, legalábbis Ellen ideje alatt.
Debra azonban mindenféle közeledésnek ellensége. A „privacy” -ra hivatkozik, mely a szótárak szerint magánéletet jelent, de számomra ez a távolságtartás már inkább a második változatot, az elvonultságot idézi. Mert a múló hónapok bebizonyítják, hogy nagyon nem kér a ház gondjaiból. Ilyen vezetés mellett természetesen a házkezelő hivatal elnöke is minden további nélkül megúszhatja megszegett fogadalmát és felénk se néz.
Mi nemigen bánjuk, hogy a kutya sem törődik velünk. Végezzük a dolgunkat, elég nekünk a magunk baja. Már szinte idilli lenne számunkra ez az állapot, ha nem derülne ki, hogy a vezetőségi üléseken azért mindig szóba kerülünk. Na, nem holmi rossz munkavégzés, vagy a lakók panaszai miatt, hanem azért, mert minden alkalommal csavarnak egyet a présen.
A meglevő komputer mellé még egyet kapunk, mellyel remekül lehet olyan kimutatásokat készíteni, amik valójában a házkezelési hivatal hatáskörébe tartoznának. A „hajónapló” vezetése is géppel történik már, ami egyik dörzsölt ismerősöm szerint azért nem ér semmit, mert bárki, bárhol megnyithatja a szöveget és tetszés szerint bővítheti, vagy változtathat rajta. Ez valahol nekünk jó, mert még utólag is beírhatnék bármit, amit esetleg elfelejtettem. De persze nincs szükség ilyen bűvész trükkökre, mert hamar kiderül, hogy a kutya sem olvassa gondos beszámolónkat. Igaz, ennek tudatában sem hagyhatjuk abba, mert a munkaköri kötelességük egyik pontja a naplóvezetés.
De a feladatok bővítése nem áll meg ennél a pontnál. Beszereznek egy szőnyegtisztító gépet, hogy ezentúl ne csak a porszívózás legyen a feladatunk, hanem a súlyosabb szennyezéseket is képesek legyük eltávolítani ezzel a szörcsögő szörnyeteggel, mely sikálás közben orrfacsaró bűzt áraszt. Persze alkalmi vétel volt, akárcsak a komputer.
Aztán jön az újabb meglepetés, kijelölik számunkra, hogy minden nap háromszor fél órát az irodában kell tartózkodnunk, hogy a lakók elérjenek minket. Ez igazán egy szükségtelen rendelkezés, hiszen mindketten viseljük a pagert, sőt már a telefont is, így azonnal visszahívunk mindenkit, aki minket tárcsáz. Ez az értelmetlen ücsörgés csak a munkaidőnket rövidíti és azzal a veszéllyel jár, hogy nem tudjuk napra készen rendben tartani az épületeket.
A következő bizottsági ülés újabb meglepetést hoz. Bejelentik, hogy a jövőben a mi feladatunk lesz a szűrők cseréje a levegő befúvóknál. Ez azért már igazán övön aluli ütés! A kéthetenként esedékes munka olyan kosszal jár, hogy a vállalat emberei, akik eddig csinálták, védőfelszerelésben, maszkkal dolgoztak. Ezentúl mehetek majd ruhát cserélni minden ilyen akció után! Az sem titok, hogy háromszáz dollárt számláztak a ház felé ezért a munkáért, melyből mi egy fillért sem látunk, természetesen. De nemcsak a tetőn kell dolgozni ezzel a porfogó gyapotszerű anyaggal, hanem az uszodánál és a garázsban is. Hogy fog ez beleférni napi nyolc órába?!
Aztán egy kétsoros levél, hogy megszüntetik a hétvégi munkát. Csak forgatjuk a kezünkben a papírt, eleinte nem is világos, hogy mit akarnak. Megszüntetik a mi szerződésünket és másokat alkalmaznak? Nem nagy öröm, mert jól jött az az extra pénz, bár annyi év után már nem tudjuk olyan tragikusan felfogni, hogy nem kell heti hét napot dolgozni. De hamarosan kiderül a rendelkezés lényege. Nem, a jövőben senki nem dolgozik a házban a hétvégéken, hanem miénk lesz a nemes feladat, hogy a két napig elhanyagolt épületeket rendbe tegyük. A félnótás is tudja, hogy a hétvégék a legerősebbek, ilyenkor a ház leginkább egy ostromlott várhoz hasonlít. Mindenki otthon van, folyik a vendéglátás, ekkor zajlanak általában a költözések is, tehát hétfőn megszakadhatunk, amíg eltüntetjük a tatárdúlás nyomait. Más házaknál bezzeg relief caretakerek vannak, vagyis a főállású páros szabadnapjain a helyettesek dolgoznak. Itt azonban csak megfosztanak minket a külön pénztől, de a munka ránk vár.
Nagyon rosszul esik ez a bánásmód, nemcsak a többletmunka miatt, de meg sem köszönik a több éves tisztességes helytállásunkat, csak egy pár sor odalökve, hogy lapátra tettek minket. Rita emlékezetembe idézi, hogy a hétvégi munka elvesztésétől féltünk, ha megjelenik a szakszervezet. Hát most szabad a pálya, de most a fenének sincs kedve harcolni, úgy érezzük magunkat, mint a megvert kutyák.
Számba vesszük az újonnan kapott feladatokat, azt, hogy egy fillér fizetésemelés sem járt a megemelt munkával és Rita leül, hogy megírja protestáló levelét. Nemigen tudom, mit is várunk ettől, de tán észre térnek, lehet, ők sem figyeltek oda, hogy immár lehetetlen minden követelménynek megfelelni. Enyhítést kérünk, mert a mindennapi rutinfeladatok rovására mehet, ha újabb és újabb különmunkákat varrnak a nyakunkba.
A levelet leadjuk a következő bizottsági ülés előtt. Mi természetesen nem vagyunk hivatalosak többé ilyen eseményre, így napokig várunk a válaszra. A hivatalos út az írásbeli reagálás, tudjuk ezt nagyon jól, így hát lessük a postást, mert hiába vagyunk egy épületen belül, ilyen hivatalos ügyeknek megvan a maguk útja. Ám újabb napok telnek el teljes némaságban, míg az egyik délelőtt Rita véletlenül a liftre várakozó Debrába botlik. A „President” tekintetében világosság gyullad, rájön, hogy adós nekünk a válasszal. Odasziszegi Ritának:
- Vedd tudomásul, hogy a vezetőség azt csinál, amit akar!
Ennyi! Az együttműködést és megértést kérő levelünkre itt a válasz!
Amikor Rita előadja nekem az elhangzottakat, azzal számolok, hogy ismét összeroppan, és a távozást sürgeti. De nem! Ezúttal keményedő vonásokkal rám néz és kijelenti:
- Most jött el az ideje a szakszervezetnek!
Igaza van! Most már tényleg csak láncainkat veszthetjük. Fizetésemelésről rég nincs szó, ami melót meg a nyakunkba varrtak, azzal megint csak a ház van beljebb néhány száz dollárral. Ráadásul egyre erősödnek a hírek a nem kívánt közelgő munkáról, a ház csőrendszerének teljes cseréjéről. Van annyi tapasztalatunk már, hogy tudjuk ez mivel jár. Az önfeledt mesterek csapatos felvonulása az épületekben, kibontott falak, törmelék, kosz mindenütt. Épp egy ilyen házból menekültünk a minap, amikor balszerencsénkre ott kerestünk valakit. Ha az embernek álmában jön fel egy ilyen kép, ami a csőcserével jár, az bizonyos, hogy sírva fog ébredni! Most hát nekünk is a közelgő szemétdomb a perspektíva!
Tudjuk azt is, hogy ez a csőcsere több százezer dolláros tétel. Nem is hozakodnánk elő a fizetésemeléssel, mert megértjük a lakók gondjait. Bár igazán nem állhatok oda a pénztárhoz a boltban, hogy nekem adják olcsóbban a húst, mert nálunk a vízvezeték csere elvitte a fizetésemelést. Minden megértenénk, belátnánk és elfogadnánk, ha emberszámba vennének minket. De ez a hozzáállás, hogy a maximumot követelik tőlünk, de ugyanakkor átnéznek rajtunk, mint az ablaküvegen, ez harcra ingerlő!
Nem sokat habozunk, hogy hívjuk a régi ismerősünket a szakszervezetből. Nagy meglepetésünkre kiderül, hogy az illető nyugdíjba ment. Nem jó jel! Lesz-e ugyanannyi megértés az utódjában is, vagy csak üres ígérgetésekre számíthatunk?
A telefonbeszélgetés során kiderül, hogy nem zárkóznak el a személyes találkozás elől. Beautózunk tehát a városközpontba, ahol egy jó formájú modern épület az uticélunk. Kissé elfogódottan forgolódom gyűrött munkaruhámban a folyosón sétáló sok elegáns tisztviselő között. Már korholom magam, hogy mégsem a melósruhában kellett volna ideszaladni, de aztán feltűnik Brian, akivel a randevút megbeszéltük. Farmernadrág és egy olcsó pulóver az öltözéke, nekem meg megvilágosodik, hogy az épület más hivataloknak is otthont ad. Brian szőke, markáns arcú férfi, az a típus, akinél ez a hajszín valami tévedés lehet. Kemény vonások, napbarnított bőr, afféle igazi melósgyerek. Hamar ki is derül, hogy ő sem fényképről ismeri az ácsszerszámokat. Kinevezése előtt együtt húzott a többi szakival.
Lehet, hogy csak a képzeletem játszik velem, de számomra olyan hangulatot áraszt ez a néhány helyiség, mint valami ellenállási központ. A falakon fényképek, mindegyikről munkások mosolyognak. Üvegezett vitrinek régi elfeledett ácsszerszámokat és valamikori találkozók plakátjait őrzik. Két melósgyerek kérdőívek felé hajol, de hangosak és jókedvűek. Családias az egész, a titkárnő is vidáman cseveg egy munkaruhás férfivel, az egésznek olyan „Egy csapat vagyunk!” hangulata van. Még munkásruhát és pólókat is árulnak a szakszervezet emblémájával, ez gondolom remek fricska lehet, mert naponta eszébe juttatja a munkáltatónak, hogy az alkalmazottak mögött áll valaki. Az asztalon autós matrica, magabiztos szöveggel:
„A Szakszervezet miatt keresek ennyit! Ha nem tartozol közénk, ne is próbáld kölcsönkérni a szerszámomat!” A sorok mellett a kanadai zászló és középen vörös betűkkel az Union szó virít. Valósággal félrenyelek a gondolatra, hogy ebben az országban lesz belőlem igazi szervezett munkás.
Brian egy irodába tessékel, ahol régi szerződések bekeretezett képeiben gyönyörködhetünk, egy-kettő olyan kacifántos, akár egy nemesi oklevél. Vendéglátónk jegyzetfüzetet kap elő, mindent elölről kell kezdenünk, mert fogalma sincs az ügyünkről, ráadásul csak néhány hónapja van hivatalban. Alig kezdünk bele mondandónkba, leint bennünket és elszalad telefonálni. Kisvártatva jön vissza a jó hírrel, hogy elérte Normant, a nyugdíjas kollégát, aki hajlandó beugrani és átvenni velünk újra az egész ügyet. Mély hálát és tiszteletet érzek ez iránt az idős szaki iránt, aki nemcsak a fizetéséért tudja szívén viselni mások sorsát. Kisvártatva berobog régi ismerősünk, úgy üdvözöl minket, mint öreg harcostársakat szokás. Az ő tolmácsolásában hamar megvilágosodnak a részletek Brian előtt is, de látom, hogy sűrűn vakargatja szőke hajkoronáját.
- Nem lesz ez egy könnyű eset! - sóhajtja.
Először is azt kell tisztáznunk, hogy ki a munkáltatónk. Mert ha nem a ház, hanem az ügynökség, akkor szó sem lehet az egész belépésről, hiszen nem tudjuk biztosítani a szavazati többséget, az 51 százalékot. Ez csak akkor megy, ha ketten vagyunk alkalmazottak. Papírokat lobogtatunk, melyen a ház neve szerepel munkáltatóként, a másik érvünk pedig az, hogy már háromszor is cserélt ügynökséget az épület és mi még mindig itt vagyunk.
Brian még megérdeklődi, hogy van-e más alkalmazottja is a háznak. Nem a jövő-menő kisiparosokról, vagy más szolgáltatókról van szó, hanem aki tényleg ennél az épületnél van állományban. Mert ha igen, akkor megint veszélyben a szavazati többség. De hiába kutatunk emlékezetünkben, senkiről sem tudunk, aki még az épületnél lenne alkalmazásban. Lám csak, mire jó mégis, hogy mindent mi csinálunk.
Norman és Brian összedugják a fejüket és közlik, hogy amennyiben szándékunk végleges, akkor szavazni fogunk, és ha az is megerősíti, hogy akarjuk a szakszervezetet, akkor a megfelelő kormányhivatalnál bejelentik az új alosztály létrejöttét. Persze még a hivatal is emelhet kifogást a működés ellen, hiszen ilyenre is volt példa. Ha pedig áment mondanak rá, akkor a háznak tudomásul kell venni, hogy számolniuk kell a szakszervezettel.
Norman egy másik lényeges dologra tér ki. Megkérdezi tőlünk, hogy tud-e valaki a terveinkről. Mert amíg nincs tető alatt a szerződés, addig nem vagyunk védve a munkáltatóval szemben és bármikor felmondhatnak, ha kitudódik a szándékunk.
Tiszta a lelkiismeretünk, amikor állítjuk, hogy titokban tartottuk az ügyet. Egyik szerencsétlen ismerősöm esete tanított meg erre, ahol idő előtt kiderült a belépési terv. A tulajdonos mindenkinek felmondott és inkább vállalta, hogy újoncokat taníttat be a kis fémöntő műhelyben, de nem kért azokból, aki szövetkeztek a nagyobb fizetés és a jobb munkakörülmények reményében. Az sem titok, hogy az új csapatban néhány munkás már külön juttatást kap a főnöktől azért, hogy rendszeresen informálják őt a dolgozók terveiről.
Szóval nem olyan lépésre készülünk, melynek tapsikolni szoktak a munkáltatók.
De a mi gondjainkon túl, van még itt egy nagyon fontos szempont! Ez pedig a szakszervezeté! Igaz, hogy ez egy érdekvédelmi szervezet, de ők sem időmilliomosok és van elég problémájuk a saját területükön is. Így hát igencsak meggondolandó, hogy két ember miatt érdemes-e vállalniuk mindazokat a procedúrákat, melyek velejárói egy ilyen belépésnek.
Brian újabb és újabb részletekre kíváncsi, és amikor kirajzolódik előtte a kép, hogy milyen bánásmódban van részünk és mindezt mennyiért, akkor dönt úgy, hogy mellénk állnak. De a mi kitartásunkra is szükség lesz, mert nem mindig mennek simán a dolgok. Sok esetben még sztrájkra is sor kerül, hogy elérhessék céljukat. Ez számunkra is új és veszélyes terület, de már nem akarunk megfutamodni.
Mindketten hosszan néznek ránk, bizonyára azt firtatják, elég erősek leszünk-e ehhez a csatához.