Én, a beat peremén
Aki a hatvanas években volt kamasz, az két dolgot feltétlenül elmondhat magáról: azt, hogy manapság már nem nézik ki a nyugdíjas klubokból, valamint azt is, hogy annak idején tanúja lehetett a hazai beatmozgalom születésének. Ez utóbbi azért megér egy misét. (Vagy többet is!)
Süldő gimnazista voltam, amikor érezhetően változni kezdett valami körülöttünk. Hirtelen nem lett elég a luxemburgi rádió adásait fülelni. Csak eljutott hozzánk is a hír, hogy a szigetországban szinte naponta bukkannak fel új együttesek. Ha idehaza valaki hangszert ragadott, már tudta, kiket is szeretne követni. Ez akkor nem volt több, mint a kinti együttesek szolgai másolása. Persze nem volt elég a lelkesedés. Gitárokra, dobokra, erősítőkre és egyéb cuccokra volt szükség. Kibelezett rádiók, bútordeszkákból tákolt hangszerek hirdették a fiatalok találékonyságát.
Jómagam, mint újpesti kamasz, igen közel voltam a tűzhöz. Hiszen Szörényi Levente is a Könyves gimnáziumban koptatta a padokat, a folyosón meg Fenyő Miklósba lehetett botlani. Az utcánkhoz közeli háztömbben Bajtala János lakott, akinek „Cigánylány‟ c. slágerét a mai napig műsoron tartják a rádiók, pár sarokkal arrébb pedig Horváth Charlie éldegélt. Együttesek alakultak, iskolazenekarok próbálkoztak, önként adódik az obligát kérdés, miért nem ragadott magával engem is a beatmozgalom?
Ideje hát elárulni a titkomat: ha mámoros tavaszi éjszakákon szerelemittasan dalra fakadtam, az utcabeli madarak azonnal csomagolni kezdek és indultak vissza Afrikába. Egyszerűen menthetetlen voltam. Az énektanár az osztálynaplót lapozva megállt a nevemnél, legyintett, majd mást hívott ki. Reményem sem lehetett tehát egy zenekarban énekelni. Márpedig ki akar a második sorban pengetni, mikor mindenki tudta, hogy a csajok csak az énekesekre buknak.
Ha már a gyónásnál tartunk, be kell vallanom, soha nem voltam az Ifjúsági Parkban. Hiába muzsikált ott nemzedékünk színe-java, engem elborzasztott a tudat, hogy fehér ingben és nyakkendőben kellett parádézni. Olyan cerberusok vigyázták a rendet, akik láttán azonnal elment a kedvem a szórakozástól. A megjelenéssel később is gondjaim adódtak. Az egyetemi klubbal próbálkoztunk, de ott is utunkat állták a rendészek a nyakkendő miatt. Egy ismerős srác próbált kisegíteni a koleszből hozott holmikkal. Egy intenzív illatot árasztó, mohazöldbe játszó, valaha fehér nyloninggel, meg egy hajókötélhez hasonlító rojtos nyakkendővel tért vissza. Ezek miatt kellett volna lemondanom arról a mélykék kötött pólóingről, amit pár nappal korábban vásároltam egy maszeknál. Maradtam inkább az utcán.
A zene azért nem került el. A fiatal együttesek már nyomultak mindenütt, a hatóságok is belátták, emelgetni kell a fedőt, hogy távozhasson a gőz. Már az újpesti Alkotmány mozi is szervezett beat koncerteket. Egyik alkalommal az Omega volt soron. Elég szépen megtelt a színpad hangfalakkal, sejteni lehetett, itt aztán nem lesz baj a hangerővel. Amikor megjelentek a fiúk, őrült kiáltozás fogadta őket. Akkor kerülhetett a csapathoz az Elefánt néven ismert gitáros srác, aki annyira izgatott volt, hogy az első számot kikapcsolt erősítővel kezdte pengetni. De ilyesmin igazán nem kellett fennakadni. Már csak azért sem, mert a közönség hangosabb volt, mint a zenekar. Hisztérikus sikoltozás kísérte az egész előadást. A fiatalság meg volt győződve róla, hogy csak így lehet beatzenét hallgatni. Hiszen ezt látták azokban a híradásokban is, amik az angol és az amerikai fiatalság viselkedését mutatták be, elrettentő példaként.
Más alkalommal az Illés együttes lépett fel. A fiúk igazán kitettek magukért, legalábbis gondolom, mert az őrült hangzavarban csak a zene foszlányait lehetett hallani. Anikó barátnőm, miközben lelkesen növelte a hangzavart, a fülemhez hajolva kiáltotta:
- Mi az, te nem sikoltozol?!
Nem, nem sikoltoztam. Sosem tudtak elragadni az indulatok annyira, hogy csatlakozzak az őrjöngéshez. Nem erény ez, inkább fogyatékosság. De nem tudtam igazán feloldódni semmiben. Úgy látszik, alkalmatlan vagyok rajongónak.
Három nagy banda (Illés, Metro, Omega) járt az élen, nyomukban meg ott loholtak a többiek. Meglepve tapasztaltam, hogy ez az imádat kezd a focidrukkerek világához hasonlítani. És ahogy elképzelhetetlen az összhang a Fradi és az MTK szurkolói között, épp úgy képtelen volt egy Omega, vagy Illés rajongó a többieket elfogadni. Ez azért elég mellbevágó volt, hiszen nem is oly régen még az életben maradás volt a tét. Most meg az a vita tárgya, hogy ki az igazi, ki az egyetlen?! Itt is kilógtam a sorból a nézeteimmel, mert nem értettem, hogy miért nem lehet lámpavasnak támaszkodva, petróleum lámpát fogva, citromízű banánt falva, jó zenékre bukni sorba' ?!
Nem volt kedvem civakodni, így inkább a második vonalnál maradtam. Ja, és ott volt a Kisstadion, ahol egyre másra koncerteztek a menő külföldi együttesek. Íme pár név a kalapból: Nashville Teens, Spencer Davies Group, Traffic, Marmalade, George Fame és Alan Price, Flowerpot Men, stb.
Azért még ma is el lehet csodálkozni az illetékes elvtársak naivitásán, hiszen a „Virágcserép Emberek‟ nevűkben is utaltak a hippi mozgalom virággyerekeire, valamint a pot-ra vagyis a cannabisra, közismertebb nevén a marijuanára. Bár ettől még a rendszer nem volt veszélyben, hiszen a koncert után senki nem rohant az utcára, hogy kábítószert vásároljon. Ilyesmi akkor nem is volt az országban. A rászorulók csak a nylonzacskós Technokol Rapid ragasztótól remélhették a bódulatot.
Bámultuk a zenekarokat és irigyeltük a színpadról áradó fesztelenséget. Ekkor már rég nem volt divatban, hogy a zenészek egyformán öltözzenek. A legvadabb szerelésekben pompáztak, és itt mi, a nézők is adhattunk a mámornak. Töksüketen sem lett volna áldozat végigülni egy ilyen koncertet, mert ezer meg ezer fiatal lány volt a nézőtéren a legdivatosabb holmikban. És hál'Istennek, akkor jött divatba a forrónadrág is.
A zenészek egy laza kirándulásnak fogták fel ezt a kalandot a vasfüggöny mögé, de így sem kellett csalódnunk a teljesítményükben. Lényeg, hogy dübörgött a zene a tonnányi erősítőkből.
És dübörgött a gyári kultúrtermekben, művelődési házakban, klubokban, iskolai tornatermekben és számtalan más helyen.
Ilyen bulikra az ember nem járt egyedül. De lányokkal nem volt érdemes mutatkozni. Egyik helynek sem volt úri kaszinó jellege, így gyakran előfordult, hogy belekötöttek a párban érkezőkbe. De sokszor a lányok sem vállalták, hogy több órán keresztül hallgassák a zenészeket, akik a nyugati számok másolásával próbáltak megbirkózni.
Miki barátom volt az, aki tudta, hová kell mennünk. Nála vitathatatlanul első helyen állt a Dogs együttes, későbbi nevükön Liversing, hiszen ott pengetett Rózsi, vagyis Demjén Ferenc, a technikumi osztálytárs. Így aztán rendszeres látogatói lettünk az előkelő hangzású Magyar Ruggyantaárugyár klubjának a Kerepesi úton. A csapat külföldi slágereket játszott, igen meggyőzően. Az együttesben Rózsi bátyja is oszlopos tag volt, bár kissé kilógott a mezőnyből a kora miatt. Nyolc évvel volt idősebb az öccsénél. Amikor az ember alig kétszer idősebb, mint ez a korkülönbség, akkor az ilyesmi elképesztő jelentőséggel bír. Volt aki gúnyosan megjegyezte, hogy a magyar dohányipar is színpadon van.
- Hogyhogy? - érdeklődtem.
- Nem látod? Hát a százéves!
Ez kicsit erős volt, a jubiláló iparág, mint összehasonlítási alap, de a jelek szerint a testvér is érezhetett valamit ebből. István nemsokára fel is hagyott a zenéléssel.
A fiúk értettek hozzá, hogy felforrósítsák a hangulatot. Az est végén megjelent Zalatnay Cini is a színpadon, elénekelt három számot, biztos volt a siker.
Rózsi nem játszotta az amnéziást, mindig örömmel üdvözölte Mikit, a volt osztálytársát. A csapat a körúti Lúdláb vendéglőbe ment vacsorázni, oda is meghívtak bennünket. Becsületükre legyen mondva, nem nézték le a kívülállókat, pedig akkoriban már rajongók tucatjai csaholtak a zenészek után. Cini is igen kedves volt, ráadásul csinos és fiatal, falatnyi miniben. Az inggallérom több anyagot igényelt, mint az a szoknya. Nem csoda, hogy a pincérek állandóan ott köröztek, az akkor már országos hírű művésznő kívánságait lesve.
Vacsora végén kiáramlott a csapat az utcára, néhányan megpróbáltak taxit fogni. Miki azonnal felajánlotta szolgálatait azzal az almazöld, vadiúj Opellel, amivel a Kubában dolgozó mérnök apuka jóvoltából rendelkezett. A társaság megrohamozta a kocsit, legalább hatan préselődtünk a csodajárgányba. De nem kellett félteni a kocsi teherbírását, hiszen mindnyájan a csenevész kamasz külsőnél tartottunk még. A művésznőnek már csak az ölemben jutott hely. Cini viháncolva fészkelődött abban a zsúfoltságban, én pedig megpróbáltam arra koncentrálni, hogy vörösödő füleim ne érjék el a gyulladási hőmérsékletet.
Aztán Rózsi életében a Bergendy együttes következett, majd az a kiugró siker szilveszter éjjelén 1970-ben. Mindössze annyi történt, hogy Hofi Géza műsora hamarabb ért véget, és a kétségbeesett rendező intett a kísérőzenekarnak, hogy töltsék ki azt a három percet. Rózsi akkor elénekelte a „Mindig ugyanúgy‟ című slágert, amitől pillanatok alatt országosan ismertté vált. Igen, mert akkoriban nem volt száz meg száz tévéadó, horgász meg golfcsatorna, meg egyéb baromságok, mindenki a főműsort nézte, amiben egy fiatalember kellemes hangon egy igen jó, dallamos számot énekelt. És azért a dalszöveg sem az „Imádom a babámat, hozzá megyek vasárnap‟ típusú zöngemény volt, hanem így kezdődött:
Ha a Hold feljön az égre,
Még egy napnak vége,
A vén folyó is újra
Ezüstre cseréli minden aranyát
Januárban egyik hétvégén felugrottunk Rózsiék Kertész utcai lakásába. Tipikus gangos, cselédlépcsős pesti bérház, hatalmas méretek, a nappaliban zongora.
A szülők kedves, barátságos emberek voltak, igazi apuka és anyuka, de már a korosodó kategóriában. A papa látható büszkeséggel emlegette fia szilveszteri sikerét. István is előkerült, azon mérgelődött, hogy nem vette fel Hofi műsorát magnóra, és most nem tudja bizonyítani, hogy elhangzott a programban egy „bazdmeg‟ is.
- Mi? Mikor? - hüledeztem.
- Amikor a Vitár Róberttel dumál, és cikizi az MTK - Torino meccs közvetítése miatt.
- Én felvettem a műsort. - közöltem szerényen, némi büszkeséggel, mert dehogy hagytam volna ki, hogy megörökítsem ezt a csemegét. A tévénk elé tartott mikrofonnal ácsorogtam végig a műsort, hogy felvehessem arra a nagy orsós Grundig magnóra. De a jelek szerint megérte!
Másnap aztán meghallgattuk a kérdéses részt. A nevetésben, hangzavarban valóban hallható volt Hofi elszólása: - Na látod, bazd meg! Ezt az élő adásból nem tudták kivágni.
Rózsit nemigen foglalkoztatták az efféle turpisságok. Megszállottan zenélt valamiféle földöntúli boldogságban. Ha a Bergendyék felléptek valamilyen klubban, az első félórát mindig egy kis örömzenére szánták. Felszabadult, tiszta muzsika volt ez, csodás gitárfutamokkal, gazdag fúvós hangzással. Rózsi nagyon el tudott merülni ebben a zenei mámorban. Csuromvizesen, átszellemülten szédelgett le a színpadról. Miki fejcsóválva nézte.
- Teljesen átizzadtál! Csupa víz a pólód!
- Na és, ha a vérem folyna? - válaszolt Rózsi egy vállrándítás kíséretében.
Aztán minden változni kezdett. Felütötte fejét a diszkó, a Kisstadionban meg a Boney M. koncertezett. Azért arra is elmentünk.
A beat nagykorú lett Magyarországon is, és kezdte elveszíteni fiatalos ártatlanságát. Egyre inkább üzleti vállalkozásnak tűnt zenésznek lenni. Ráadásul nem is fizetett rosszul.
Néha engem is elkapott a megbánás, hogy mégiscsak bele kellett volna vágni. Mért is ne?! Ha azt a Zimmerman gyereket el lehetett fogadni, aki Bob Dylan néven futott be, akkor tán nekem is megbocsátották volna, ha dalra fakadok. De egy rappernek még ennyit sem kell tudni. Neki elég, ha éneklés címén trágár szövegeket ordibál.
De odahaza is hallottam már olyanokat, akiket biztosan soha nem hívott ki az énektanár.
Nem, nem csak a pénz miatt kellett volna dalolni! Inkább a HATÁS miatt. Mert csak a zene képes mindenkihez szólni.
A Kossuth díj meg legyen csak ráadás.
Aki a hatvanas években volt kamasz, az két dolgot feltétlenül elmondhat magáról: azt, hogy manapság már nem nézik ki a nyugdíjas klubokból, valamint azt is, hogy annak idején tanúja lehetett a hazai beatmozgalom születésének. Ez utóbbi azért megér egy misét. (Vagy többet is!)
Süldő gimnazista voltam, amikor érezhetően változni kezdett valami körülöttünk. Hirtelen nem lett elég a luxemburgi rádió adásait fülelni. Csak eljutott hozzánk is a hír, hogy a szigetországban szinte naponta bukkannak fel új együttesek. Ha idehaza valaki hangszert ragadott, már tudta, kiket is szeretne követni. Ez akkor nem volt több, mint a kinti együttesek szolgai másolása. Persze nem volt elég a lelkesedés. Gitárokra, dobokra, erősítőkre és egyéb cuccokra volt szükség. Kibelezett rádiók, bútordeszkákból tákolt hangszerek hirdették a fiatalok találékonyságát.
Jómagam, mint újpesti kamasz, igen közel voltam a tűzhöz. Hiszen Szörényi Levente is a Könyves gimnáziumban koptatta a padokat, a folyosón meg Fenyő Miklósba lehetett botlani. Az utcánkhoz közeli háztömbben Bajtala János lakott, akinek „Cigánylány‟ c. slágerét a mai napig műsoron tartják a rádiók, pár sarokkal arrébb pedig Horváth Charlie éldegélt. Együttesek alakultak, iskolazenekarok próbálkoztak, önként adódik az obligát kérdés, miért nem ragadott magával engem is a beatmozgalom?
Ideje hát elárulni a titkomat: ha mámoros tavaszi éjszakákon szerelemittasan dalra fakadtam, az utcabeli madarak azonnal csomagolni kezdek és indultak vissza Afrikába. Egyszerűen menthetetlen voltam. Az énektanár az osztálynaplót lapozva megállt a nevemnél, legyintett, majd mást hívott ki. Reményem sem lehetett tehát egy zenekarban énekelni. Márpedig ki akar a második sorban pengetni, mikor mindenki tudta, hogy a csajok csak az énekesekre buknak.
Ha már a gyónásnál tartunk, be kell vallanom, soha nem voltam az Ifjúsági Parkban. Hiába muzsikált ott nemzedékünk színe-java, engem elborzasztott a tudat, hogy fehér ingben és nyakkendőben kellett parádézni. Olyan cerberusok vigyázták a rendet, akik láttán azonnal elment a kedvem a szórakozástól. A megjelenéssel később is gondjaim adódtak. Az egyetemi klubbal próbálkoztunk, de ott is utunkat állták a rendészek a nyakkendő miatt. Egy ismerős srác próbált kisegíteni a koleszből hozott holmikkal. Egy intenzív illatot árasztó, mohazöldbe játszó, valaha fehér nyloninggel, meg egy hajókötélhez hasonlító rojtos nyakkendővel tért vissza. Ezek miatt kellett volna lemondanom arról a mélykék kötött pólóingről, amit pár nappal korábban vásároltam egy maszeknál. Maradtam inkább az utcán.
A zene azért nem került el. A fiatal együttesek már nyomultak mindenütt, a hatóságok is belátták, emelgetni kell a fedőt, hogy távozhasson a gőz. Már az újpesti Alkotmány mozi is szervezett beat koncerteket. Egyik alkalommal az Omega volt soron. Elég szépen megtelt a színpad hangfalakkal, sejteni lehetett, itt aztán nem lesz baj a hangerővel. Amikor megjelentek a fiúk, őrült kiáltozás fogadta őket. Akkor kerülhetett a csapathoz az Elefánt néven ismert gitáros srác, aki annyira izgatott volt, hogy az első számot kikapcsolt erősítővel kezdte pengetni. De ilyesmin igazán nem kellett fennakadni. Már csak azért sem, mert a közönség hangosabb volt, mint a zenekar. Hisztérikus sikoltozás kísérte az egész előadást. A fiatalság meg volt győződve róla, hogy csak így lehet beatzenét hallgatni. Hiszen ezt látták azokban a híradásokban is, amik az angol és az amerikai fiatalság viselkedését mutatták be, elrettentő példaként.
Más alkalommal az Illés együttes lépett fel. A fiúk igazán kitettek magukért, legalábbis gondolom, mert az őrült hangzavarban csak a zene foszlányait lehetett hallani. Anikó barátnőm, miközben lelkesen növelte a hangzavart, a fülemhez hajolva kiáltotta:
- Mi az, te nem sikoltozol?!
Nem, nem sikoltoztam. Sosem tudtak elragadni az indulatok annyira, hogy csatlakozzak az őrjöngéshez. Nem erény ez, inkább fogyatékosság. De nem tudtam igazán feloldódni semmiben. Úgy látszik, alkalmatlan vagyok rajongónak.
Három nagy banda (Illés, Metro, Omega) járt az élen, nyomukban meg ott loholtak a többiek. Meglepve tapasztaltam, hogy ez az imádat kezd a focidrukkerek világához hasonlítani. És ahogy elképzelhetetlen az összhang a Fradi és az MTK szurkolói között, épp úgy képtelen volt egy Omega, vagy Illés rajongó a többieket elfogadni. Ez azért elég mellbevágó volt, hiszen nem is oly régen még az életben maradás volt a tét. Most meg az a vita tárgya, hogy ki az igazi, ki az egyetlen?! Itt is kilógtam a sorból a nézeteimmel, mert nem értettem, hogy miért nem lehet lámpavasnak támaszkodva, petróleum lámpát fogva, citromízű banánt falva, jó zenékre bukni sorba' ?!
Nem volt kedvem civakodni, így inkább a második vonalnál maradtam. Ja, és ott volt a Kisstadion, ahol egyre másra koncerteztek a menő külföldi együttesek. Íme pár név a kalapból: Nashville Teens, Spencer Davies Group, Traffic, Marmalade, George Fame és Alan Price, Flowerpot Men, stb.
Azért még ma is el lehet csodálkozni az illetékes elvtársak naivitásán, hiszen a „Virágcserép Emberek‟ nevűkben is utaltak a hippi mozgalom virággyerekeire, valamint a pot-ra vagyis a cannabisra, közismertebb nevén a marijuanára. Bár ettől még a rendszer nem volt veszélyben, hiszen a koncert után senki nem rohant az utcára, hogy kábítószert vásároljon. Ilyesmi akkor nem is volt az országban. A rászorulók csak a nylonzacskós Technokol Rapid ragasztótól remélhették a bódulatot.
Bámultuk a zenekarokat és irigyeltük a színpadról áradó fesztelenséget. Ekkor már rég nem volt divatban, hogy a zenészek egyformán öltözzenek. A legvadabb szerelésekben pompáztak, és itt mi, a nézők is adhattunk a mámornak. Töksüketen sem lett volna áldozat végigülni egy ilyen koncertet, mert ezer meg ezer fiatal lány volt a nézőtéren a legdivatosabb holmikban. És hál'Istennek, akkor jött divatba a forrónadrág is.
A zenészek egy laza kirándulásnak fogták fel ezt a kalandot a vasfüggöny mögé, de így sem kellett csalódnunk a teljesítményükben. Lényeg, hogy dübörgött a zene a tonnányi erősítőkből.
És dübörgött a gyári kultúrtermekben, művelődési házakban, klubokban, iskolai tornatermekben és számtalan más helyen.
Ilyen bulikra az ember nem járt egyedül. De lányokkal nem volt érdemes mutatkozni. Egyik helynek sem volt úri kaszinó jellege, így gyakran előfordult, hogy belekötöttek a párban érkezőkbe. De sokszor a lányok sem vállalták, hogy több órán keresztül hallgassák a zenészeket, akik a nyugati számok másolásával próbáltak megbirkózni.
Miki barátom volt az, aki tudta, hová kell mennünk. Nála vitathatatlanul első helyen állt a Dogs együttes, későbbi nevükön Liversing, hiszen ott pengetett Rózsi, vagyis Demjén Ferenc, a technikumi osztálytárs. Így aztán rendszeres látogatói lettünk az előkelő hangzású Magyar Ruggyantaárugyár klubjának a Kerepesi úton. A csapat külföldi slágereket játszott, igen meggyőzően. Az együttesben Rózsi bátyja is oszlopos tag volt, bár kissé kilógott a mezőnyből a kora miatt. Nyolc évvel volt idősebb az öccsénél. Amikor az ember alig kétszer idősebb, mint ez a korkülönbség, akkor az ilyesmi elképesztő jelentőséggel bír. Volt aki gúnyosan megjegyezte, hogy a magyar dohányipar is színpadon van.
- Hogyhogy? - érdeklődtem.
- Nem látod? Hát a százéves!
Ez kicsit erős volt, a jubiláló iparág, mint összehasonlítási alap, de a jelek szerint a testvér is érezhetett valamit ebből. István nemsokára fel is hagyott a zenéléssel.
A fiúk értettek hozzá, hogy felforrósítsák a hangulatot. Az est végén megjelent Zalatnay Cini is a színpadon, elénekelt három számot, biztos volt a siker.
Rózsi nem játszotta az amnéziást, mindig örömmel üdvözölte Mikit, a volt osztálytársát. A csapat a körúti Lúdláb vendéglőbe ment vacsorázni, oda is meghívtak bennünket. Becsületükre legyen mondva, nem nézték le a kívülállókat, pedig akkoriban már rajongók tucatjai csaholtak a zenészek után. Cini is igen kedves volt, ráadásul csinos és fiatal, falatnyi miniben. Az inggallérom több anyagot igényelt, mint az a szoknya. Nem csoda, hogy a pincérek állandóan ott köröztek, az akkor már országos hírű művésznő kívánságait lesve.
Vacsora végén kiáramlott a csapat az utcára, néhányan megpróbáltak taxit fogni. Miki azonnal felajánlotta szolgálatait azzal az almazöld, vadiúj Opellel, amivel a Kubában dolgozó mérnök apuka jóvoltából rendelkezett. A társaság megrohamozta a kocsit, legalább hatan préselődtünk a csodajárgányba. De nem kellett félteni a kocsi teherbírását, hiszen mindnyájan a csenevész kamasz külsőnél tartottunk még. A művésznőnek már csak az ölemben jutott hely. Cini viháncolva fészkelődött abban a zsúfoltságban, én pedig megpróbáltam arra koncentrálni, hogy vörösödő füleim ne érjék el a gyulladási hőmérsékletet.
Aztán Rózsi életében a Bergendy együttes következett, majd az a kiugró siker szilveszter éjjelén 1970-ben. Mindössze annyi történt, hogy Hofi Géza műsora hamarabb ért véget, és a kétségbeesett rendező intett a kísérőzenekarnak, hogy töltsék ki azt a három percet. Rózsi akkor elénekelte a „Mindig ugyanúgy‟ című slágert, amitől pillanatok alatt országosan ismertté vált. Igen, mert akkoriban nem volt száz meg száz tévéadó, horgász meg golfcsatorna, meg egyéb baromságok, mindenki a főműsort nézte, amiben egy fiatalember kellemes hangon egy igen jó, dallamos számot énekelt. És azért a dalszöveg sem az „Imádom a babámat, hozzá megyek vasárnap‟ típusú zöngemény volt, hanem így kezdődött:
Ha a Hold feljön az égre,
Még egy napnak vége,
A vén folyó is újra
Ezüstre cseréli minden aranyát
Januárban egyik hétvégén felugrottunk Rózsiék Kertész utcai lakásába. Tipikus gangos, cselédlépcsős pesti bérház, hatalmas méretek, a nappaliban zongora.
A szülők kedves, barátságos emberek voltak, igazi apuka és anyuka, de már a korosodó kategóriában. A papa látható büszkeséggel emlegette fia szilveszteri sikerét. István is előkerült, azon mérgelődött, hogy nem vette fel Hofi műsorát magnóra, és most nem tudja bizonyítani, hogy elhangzott a programban egy „bazdmeg‟ is.
- Mi? Mikor? - hüledeztem.
- Amikor a Vitár Róberttel dumál, és cikizi az MTK - Torino meccs közvetítése miatt.
- Én felvettem a műsort. - közöltem szerényen, némi büszkeséggel, mert dehogy hagytam volna ki, hogy megörökítsem ezt a csemegét. A tévénk elé tartott mikrofonnal ácsorogtam végig a műsort, hogy felvehessem arra a nagy orsós Grundig magnóra. De a jelek szerint megérte!
Másnap aztán meghallgattuk a kérdéses részt. A nevetésben, hangzavarban valóban hallható volt Hofi elszólása: - Na látod, bazd meg! Ezt az élő adásból nem tudták kivágni.
Rózsit nemigen foglalkoztatták az efféle turpisságok. Megszállottan zenélt valamiféle földöntúli boldogságban. Ha a Bergendyék felléptek valamilyen klubban, az első félórát mindig egy kis örömzenére szánták. Felszabadult, tiszta muzsika volt ez, csodás gitárfutamokkal, gazdag fúvós hangzással. Rózsi nagyon el tudott merülni ebben a zenei mámorban. Csuromvizesen, átszellemülten szédelgett le a színpadról. Miki fejcsóválva nézte.
- Teljesen átizzadtál! Csupa víz a pólód!
- Na és, ha a vérem folyna? - válaszolt Rózsi egy vállrándítás kíséretében.
Aztán minden változni kezdett. Felütötte fejét a diszkó, a Kisstadionban meg a Boney M. koncertezett. Azért arra is elmentünk.
A beat nagykorú lett Magyarországon is, és kezdte elveszíteni fiatalos ártatlanságát. Egyre inkább üzleti vállalkozásnak tűnt zenésznek lenni. Ráadásul nem is fizetett rosszul.
Néha engem is elkapott a megbánás, hogy mégiscsak bele kellett volna vágni. Mért is ne?! Ha azt a Zimmerman gyereket el lehetett fogadni, aki Bob Dylan néven futott be, akkor tán nekem is megbocsátották volna, ha dalra fakadok. De egy rappernek még ennyit sem kell tudni. Neki elég, ha éneklés címén trágár szövegeket ordibál.
De odahaza is hallottam már olyanokat, akiket biztosan soha nem hívott ki az énektanár.
Nem, nem csak a pénz miatt kellett volna dalolni! Inkább a HATÁS miatt. Mert csak a zene képes mindenkihez szólni.
A Kossuth díj meg legyen csak ráadás.