Régi időkrűl
Azért az idős kornak is megvannak a maga előnyei. Például remekül emlékszünk nagyon régi, évtizedekkel ezelőtti dolgokra. A többi előny most nem jut eszembe. Ja, igen! Az ingyenes közlekedés. Na ezekért már igazán érdemes ágaskodó középső ujjal bemutatni az elmúlásnak.
Ha az ifjúságomat akarom idézni, akkor a múlt évezredbe kell visszamennem, Nem vagyok egy mai gyerek, na! Amikor egy lánnyal a Parlament melletti padon üldögéltünk, az én kinyújtott lábaimat kerülte ki Kádár János, aki Acél Györggyel sétált arra. Az egyetlen biztonsági ember, - természetesen ballonkabátban - tisztes távolból követte őket. Kicsit megnézett minket, aztán ment tovább. Beszámolhat-e ilyen találkozásokról egy mai fiatal?! Na ugye!
Remek kis csapat vett körül tizenéves koromban. Például János, a gimiből. Olasz tagozatosak voltunk, ő is rajongott ezért a dallamos csicsergésért. Néhány beszélgetés után már tudtuk, egy húron pendülünk. Őt némi bicegés emlékeztette a Sabin cseppek előtti időkre. Csendes, halk szavú fiú, aki a fényképezésben élte ki magát, persze még fekete-fehér fotókon. Elképesztő érzékkel bűvészkedett a fényekkel. Nekünk kamaszoknak is leesett, hogy ezek a képek jóval különbek az átlagnál. Később együtt jutottunk ki Olaszországba. Az egy hónapos kaland után 600 felvétellel jött haza. De ez még kevés volt az üdvösséghez! A filmtekercsekkel el kellett zarándokolni az Ofotértbe, remélve, hogy nem keverik el, és bizakodni, hogy a vegyszerek sem tesznek kárt a képekben. Mert egy elrontott vagy elveszett tekercs után az állami vállalat mindössze az anyag árát térítette meg. Végül is, épségben átvehettük a fotókat, igaz, a gatyánk is ráment erre a kalandra.
János a tartózkodó, csöndes útitárs meglepetést is tudott okozni. Mindenki olasznak vélte fekete haja és sötétbarna szeme miatt, így Rómában neki panaszkodott egy padon üldögélő öregúr az idegesítő turista áradatra. János megértően bólogatott, majd némi gesztikulálással Mussolinit idézte: Menjünk egyenesen a nép felé. Ezt még egy híradóból lestük el, ahol a Duce ripacsokat megszégyenítő grimaszokkal szónokolt a tömeg előtt: Andiamo piu decisamente verso il popolo. Az öreg csak nézett döbbenten. Biztosan átfutott rajta, hogy elhamarkodott döntés volt bezárni a városi elmeosztályt.
János remekül beillett a csapatba, mert ott volt Tomi is, az utcabéli srác, aki csodásan rajzolt, sőt festészettel is próbálkozott. Bár akkor még nem tudtuk, ki is az a Jackson Pollock, de Tomi képeit bátran el lehetett volna vegyíteni a nagy amerikai mester alkotásai közé. Ámuldozva, némi irigységgel csodáltuk a csurgatott eljárással készült, szemet gyönyörködtető színpompás alkotásokat.
Tomi érdekes figura volt. Bal füle egy műtét miatt megmaradt a hároméves kori méretben. Sokszor volt ezért gúny tárgya az általánosban. Neki igazán kapóra jött a beatkorszak, mert tizenévesen hatalmas sörényt növesztett. A fogai sem voltak rendben, de ez nem volt meglepő abban a prolikörnyezetben. Akkoriban még a feltörekvő angol beatzenészeknél sem volt ritkaság az összekócolt fogsor.
Tomi afféle polihisztornak számított. Minden érdekelte, a csillagászattól kezdve a barkácsolásig, de a gimnáziumi követelményeknek nemigen akart megfelelni. Francia szakos volt, - ki tudja, miért, - mert nem rajongott a finnyás, affektálónak tartott nyelv iránt. De a többiek sem. Az év elején a tanárnő bejött az osztályba és megpróbálta csendre inteni a zajongókat. -Silence! - kiáltotta el magát. Mire az egyik srác szolgálatkészen felpattant: - Tanárnő kérem, nem ide jár.
Tomi is fotózott, később egy újpesti fényképész kör tagja lett, ide magával vitte Jánost is. Engem is hívtak, de én nemigen lelkesedtem a vegyszeres pancsolásért. Nem sok jóslatom vált be, de akkor kijelentettem, hogy ez nem fog így maradni. Ezt egyszer túlszárnyalja a fejlődés és nem lesz szükség arra, hogy a derengő vörös fényben előhívó és fixáló oldatokkal babráljunk.
Tomi koraérett volt, ideje java részét nem a szoba-konyhás lakásban töltötte, hanem a kis faházban, ami a lakásukkal szembeni tűzfalhoz tapasztva állt az udvaron. Ebben a paradicsomban mindenféle szerszámok, műszaki cikkek és rengeteg könyv várta a kikapcsolódni váró fiatalt. A Filmvilág folyóirat bekötött számai ott sorakoztak a polcokon. Nem csoda, hogy Tomi mindenevő módon a moziért is rajongott.
Az iskolai szünetekben munkát vállalt. Rémülten mesélte, hogy az egyik festékgyári munkásnő játszva emelgeti az 50 kilós zsákokat. A hölgy olyan karizmokkal rendelkezett, amiket a mai testépítők csak szívós munkával, szteroidokat falva érhetnek el. Tomi karrierje nem alakult túl szerencsésen. Egy ízben beleejtette a kalapácsot a festékkeverő tartályba. Egyetlen mozdulattal leamortizált egy vagyon érő gépet a benne lévő vegyianyaggal együtt. Nem érdemes számolgatni, hogy az 1200 ft-os fizetéséből hány évig kellett volna törlesztenie a többszázezres veszteséget, de szerencsére a cég eltekintett a kártérítéstől. Ezután, - érthető módon - nemigen akartak többé diákokat alkalmazni.
Tomi a munkával töltött hónapokban megkedvelte a sörözést. Valószínűleg a sok por ellenszerét vélte felfedezni az aranyló nedűben. Akkoriban a kutya sem törődött a korosztályi tilalmakkal, így gond nélkül tudtuk beszerezni az innivalót a sarki kocsmában. Egy laza délutánon sörért indultunk, de nem akartunk csörömpölni az üvegekkel. Az egyszerűség kedvéért megjelentünk a pultnál egy zománcozott vödörrel. A csapos elmosolyodott. Örömmel konstatálta, hogy nincs gond az utánpótlással. Készségesen lódította a korsókat a vödörbe.
Tomival néha beültünk a Hargitába. A vendéglő nagyzási mániában szenvedhetett, mert bár egy kis újpesti lakótelep egyik sarkában üzemelt, de azért saját zongoristával büszkélkedett. A hátraszaladt homlokú középkorú férfi nem nagy meggyőződéssel gyűrte a billentyűket a gyér hallgatóság előtt. Gyakran műsorra tűzte egyetlen saját számát, a kicsi kalapost. Tomi rendszeresen járt a vendéglőbe, ha nem tartott vele senki, akkor egyedül üldögélt az asztal mellett. A zongoristával összebarátkozott, jókat sakkoztak a szünetekben.
Ha mi emelgettük a poharakat és látta, hogy alaposan lemaradtam, számonkérő hangsúllyal kérdezte: - Mi van, fitymálod a sört?!
Béla is a csapat tagja volt. Utcabéli srác, aki nem a gimnáziumot választotta az általános után. A Duclos bányagépgyárban dolgozott egy hatalmas esztergagépen. Aztán csak hallom, hogy otthagyta a gyárat és elment szertárosnak az Újpesti Dózsához. Nagyon meglepődtem, a munkásosztály elleni árulásnak véltem ezt a lépést. Hiába, én mindig ilyen lökött voltam. Béla eleinte szertáros volt, adogatta a mezeket a focistáknak, aztán kihasználta a lehetőséget és gyúróként folytatta. Később, a főiskolán tovább képezte magát, elismert szakember lett, sikerrel gyógyítja a sérült sportolókat. Akkori lépése azt is jelentette, hogy beutazhatta a fél világot, vagy inkább az egészet. A gépgyárat később bezárták és szélnek eresztették a melósokat. Ennyit az én jövőbelátó képességeimről…
Béla még kiskamaszként kijutott NDK-ba, egy csereüdültetés keretében. Itt minden náció képviseltette magát. A nyelvi nehézségek ellenére olyan sikeresen megismerkedett egy finn kislánnyal, hogy az néhány év múlva meglátogatta őt Pesten. De Bélánál szó sem lehetett arról, hogy akár egy szerelem miatt országot váltson. Akkor már elkötelezett híve volt a hazai beatzenének. Főleg a Liversing együttesért rajongott. Érzelmei nem maradtak viszonzatlanul. A csapat befogadta. Amikor egy vakbélműtét után a kórházban lábadozott, a zenészek - élükön Demjén Rózsival - tiszteletüket tették a betegágyánál.
Kis kitérő is jellemezte Béla életét, amikor berántották katonának. Ráadásul három évre, mert a határra került. Hol kutyával, hol lóháton vigyázta az ország biztonságát, nehogy azok a mindenre elszánt alakok, akiknek a mi szocializmusunkra fájt a foguk, meghívás nélkül betegyék ide a lábukat. Vagy netán néhány honfitársunknak támadjon kedve világot látni…
Ott vagyok én is, beteges rajongásommal a filmművészet iránt. Nekem azt okvetlenül tudni kellett, hogy a Rocco és fivérei c. filmben Katina Paxinou játszotta a Milánóba kerülő fiatalok anyját. Meg azt is, hogy Zsanna Prokhorenko mosta a lábát abban a Csuhraj filmben. Meg minden mást, Fábrit és Fellinit, Wajdát és Viscontit, és bármit, ami a vásznon történik. Jobb körökben mozibuzinak hívták az ilyen fazonokat. De tudtam jól, hogy abban a szürke szocializmusban csak a sötét nézőtéren remélhettem a világ megismerését. Aztán már nem lett elég a mozi, a filmklubok következtek. Ámulva hallgattam a vetítések utáni vitákat. Elképesztő egyéniségek adták tovább a tudásukat. Remekül alkalmas volt arra egy-egy ilyen találkozó, hogy kiderüljön, nem tudok semmit. Összeolvastam hát mindent, ami a kezem ügyébe került.
Mert akkoriban nem lehetett szert tenni tonnányi ismeretekre egy telefon segítségével. Anyám a szombati piacjárás alkalmával külön szatyorban cipelte haza az újságokat, folyóiratokat. Jóleső izgalom volt a könyvtárakat bújni. Mindig akadt valami érdekesség, amit nem lehetett otthagyni. Az Árpád úti antikváriumból kiutáltak, mert még a kirakatból is kiszedtem néhány könyvet, hogy beleolvassak. A filmek iránti rajongás is sokáig elkisért. Néhány pesti mozi igazgatásával próbáltam elhitetni magammal, hogy kissé közelebb kerültem a tűzhöz.
De velünk még nem volt teljes a csapat.
Épp Erzsikénél vendégeskedünk. Kellemes arcú teremtés, hatalmas ártatlan szemekkel, igéző idomokkal, még kicsit álmos vagyok jellegű hanggal. Erzsi, vagyis inkább Bözse jól ismer bennünket. A barátság Tominak köszönhető, mert közös szenvedélyük van. Ő is remekül rajzol, csodás képeket készít. Még gimibe jár, de már tudja, hogy a kirakatrendező suliban fogja folytatni. Hiszen az is művészeti terület. Most egymás szavába vágva csevegünk filmekről, színházról, kiállításokról.
Itt van Jocó is, Bözse szerelme. A fiú magas, jóképű, némi fölény érződik magatartásában, hiszen ő már kereső férfi. Teherautót vezet, de meglepő módon rengeteg szabadideje van. Jocó a kedvenc ruhadarabjában feszít. Az amerikai zászlóval dekorált katonai dzsekin felirat hirdeti a volt tulajdonos nevét: Sergeant Johnson. De hiába a terepszín, minden rendőr szemében vörös posztó ez a ruhadarab. Jocó a rendszeres igazoltatások ellenére sem hajlandó megválni féltett kincsétől. Nyugatimádata töretlen. Egyik kedvence az amerikai énekes, bizonyos P. J. Proby. Mi ugyan sosem hallottunk róla, de Jocó jól tudja, hogy klassz számokat énekel. Amellett nagy vagány, valóságos botrányhős. Előfordult, hogy fellépés közben szétrepedt rajta a nadrág. Elvis Presleyt viszont senki sem taszíthatja le a trónról. Bözse ezzel szemben Illés rajongó.
Jocó átveszi a szót. – Gyerekek, ni ni, látom, van itt egy új kislemez, ezt muszáj meghallgatni! - és máris a masina körül matat. Felharsan az Illés együttes slágere: Kék volt az ég és hullámzott a víz, fejünkre tűzött a nap…
Mit mondjak?! Tuti, hogy nem ezért a dalocskáért kapták később a Kossuth díjat. Gyanítható, hogy e szerzemény piacra dobása a lemezgyár bosszúja lehetett: lám, a beatzenészek is tudnak gagyit csinálni.
Meghallgattuk a számot, udvariasan megdicsértük Bözse új szerzeményét. Megint más lett a téma. Jocó nem arról volt híres, hogy órákat időzött volna a Szépművészetiben, igy félbeszakítja Tomi beszámolóját. - Gyerekek, egy olyan állati jó lemezt látok itt, - kotorászik a lejátszó körül, - ezt hallgassátok meg! Újra felcsendül a Nyári Mese az Illés együttes előadásában. Bözse nem akar tudomást venni a zrikálásról, újságolja, hogy textilt akar felvinni a képeire, ez új terület számára, reméli, hogy valami maradandó összejön belőle.
Jocó újra a lemezjátszó mellől: - Jé, mit látok! Ez biztos egy kurva jó szám, ti meg csak dumáltok itt…
Újra felhangzik a sláger. Pár perc múlva megint. Már vinnyogunk a röhögéstől, ha felhangzik a zenészek önfeledt lalázása. Bözsére is átragad a jókedv, legyintve veszi tudomásul Jocó győzelmét.
Szedelőzködünk, még van idő beugrani a Harangvirágba, egy kettes fagyiért. A kapuban Jocó megtorpan: - Majd elfelejtettem! Egy új lemezt vett a Bözse! Hova rohantok?! Lefogadom, még nem is hallottátok!
Így hát visszamegyünk a lakásba és Levente máris rázendít: - Kék volt az ég és hullámzott a víz, fejünkre tűzött a nap…
Jocó a maga módján volt szerelmes. Legyen minden úgy, ahogy ő akarja, mert az nyilván a lánynak is jó! Bözse meghunyászkodva engedelmeskedett. Ha színpadra lépett volna, bizton ráosztják az áldozat szerepét. De a kapcsolat működött, erre Bözse jámborsága volt a garancia.
Jocó egy napon úgy dönt, megtanítja a lányt vezetni. Akkoriban egy hatalmas ZIL-lel járt, a szovjet ipar benzinfaló szörnyetegével. Már a vezetőfülkébe mászás is turista bravúrt igényelt. Erzsike engedelmesen helyet foglal a volánnál. Jocó mellette, a kanapé-szerű ülésről dörögve a vezényszavakat. Pár perces zötykölődés után Bözse a gázra lép, a kelleténél erősebben, a sarok vészesen közeledik. Jocó látja, hogy ebből nagy baj lesz, ha csak dirigál. Az ülésről valósággal bevetődik a lány lábai közé és két kézzel nyomja le a féket.
Erzsi és Jocó sok-sok évig élt együtt. A fiú módszeresen nyirbálta a lány művészi törekvéseit. Félt, hogy a párja elhúz mellette. Egyre inkább zsarnok lett, követelőző. Végül Erzsi mégis váltani mert, és kilépett a kapcsolatból.
A sors fintora, hogy idős korukra újra összekerültek. Erzsi szárnyaszegetten, az ivásba menekülve próbálta idézni a gondtalan ifjú éveket. Nem sok sikerrel. Aztán egy gyógyíthatatlan betegség pontot tett hányatott életére.
János fotós tehetsége később is csak hobby maradt. Műszerészként dolgozott egy nagyvállalatnál. Aztán jött az alattomos betegség. Elsőnek távozott az osztályunkból, hatvanévesen, csendben befejezve az életét.
Tomi sem kamatoztatta tehetségét. A műszaki pályát választotta, játszva megbirkózva az ottani követelményekkel. De ő is odaát van már. Az a kritikus hatvanadik év nála is sorsdöntőnek bizonyult. Pedig úgy tűnt, a tüdőgyulladás nem lesz végzetes. De a hazai egészségügy nem állt a helyzet magaslatán.
Jocó is elment Erzsike után. Egy időben miniatűr teherautók, tankok és más harci járművek építésében vélte megtalálni élete értelmét. A makettezés nem segített talpon maradni. A felejtést az sem hozta meg, ha a pohárért nyúlt. Magányosan, szegényes körülmények között érte a halál.
Béla még az élők sorában. Szaktudására a mai napig számíthatnak a lesérült sportolók. Bár már nehezen mozog egy gyógyíthatatlan gerincprobléma miatt, de nem mond nemet, ha hívják.
Én is itt vagyok még. Talán azért, hogy krónikása lehessek ezeknek az időknek és ezeknek a szerethető figuráknak.
Most jut eszembe, hogy egyszer a Tomi…
Azért az idős kornak is megvannak a maga előnyei. Például remekül emlékszünk nagyon régi, évtizedekkel ezelőtti dolgokra. A többi előny most nem jut eszembe. Ja, igen! Az ingyenes közlekedés. Na ezekért már igazán érdemes ágaskodó középső ujjal bemutatni az elmúlásnak.
Ha az ifjúságomat akarom idézni, akkor a múlt évezredbe kell visszamennem, Nem vagyok egy mai gyerek, na! Amikor egy lánnyal a Parlament melletti padon üldögéltünk, az én kinyújtott lábaimat kerülte ki Kádár János, aki Acél Györggyel sétált arra. Az egyetlen biztonsági ember, - természetesen ballonkabátban - tisztes távolból követte őket. Kicsit megnézett minket, aztán ment tovább. Beszámolhat-e ilyen találkozásokról egy mai fiatal?! Na ugye!
Remek kis csapat vett körül tizenéves koromban. Például János, a gimiből. Olasz tagozatosak voltunk, ő is rajongott ezért a dallamos csicsergésért. Néhány beszélgetés után már tudtuk, egy húron pendülünk. Őt némi bicegés emlékeztette a Sabin cseppek előtti időkre. Csendes, halk szavú fiú, aki a fényképezésben élte ki magát, persze még fekete-fehér fotókon. Elképesztő érzékkel bűvészkedett a fényekkel. Nekünk kamaszoknak is leesett, hogy ezek a képek jóval különbek az átlagnál. Később együtt jutottunk ki Olaszországba. Az egy hónapos kaland után 600 felvétellel jött haza. De ez még kevés volt az üdvösséghez! A filmtekercsekkel el kellett zarándokolni az Ofotértbe, remélve, hogy nem keverik el, és bizakodni, hogy a vegyszerek sem tesznek kárt a képekben. Mert egy elrontott vagy elveszett tekercs után az állami vállalat mindössze az anyag árát térítette meg. Végül is, épségben átvehettük a fotókat, igaz, a gatyánk is ráment erre a kalandra.
János a tartózkodó, csöndes útitárs meglepetést is tudott okozni. Mindenki olasznak vélte fekete haja és sötétbarna szeme miatt, így Rómában neki panaszkodott egy padon üldögélő öregúr az idegesítő turista áradatra. János megértően bólogatott, majd némi gesztikulálással Mussolinit idézte: Menjünk egyenesen a nép felé. Ezt még egy híradóból lestük el, ahol a Duce ripacsokat megszégyenítő grimaszokkal szónokolt a tömeg előtt: Andiamo piu decisamente verso il popolo. Az öreg csak nézett döbbenten. Biztosan átfutott rajta, hogy elhamarkodott döntés volt bezárni a városi elmeosztályt.
János remekül beillett a csapatba, mert ott volt Tomi is, az utcabéli srác, aki csodásan rajzolt, sőt festészettel is próbálkozott. Bár akkor még nem tudtuk, ki is az a Jackson Pollock, de Tomi képeit bátran el lehetett volna vegyíteni a nagy amerikai mester alkotásai közé. Ámuldozva, némi irigységgel csodáltuk a csurgatott eljárással készült, szemet gyönyörködtető színpompás alkotásokat.
Tomi érdekes figura volt. Bal füle egy műtét miatt megmaradt a hároméves kori méretben. Sokszor volt ezért gúny tárgya az általánosban. Neki igazán kapóra jött a beatkorszak, mert tizenévesen hatalmas sörényt növesztett. A fogai sem voltak rendben, de ez nem volt meglepő abban a prolikörnyezetben. Akkoriban még a feltörekvő angol beatzenészeknél sem volt ritkaság az összekócolt fogsor.
Tomi afféle polihisztornak számított. Minden érdekelte, a csillagászattól kezdve a barkácsolásig, de a gimnáziumi követelményeknek nemigen akart megfelelni. Francia szakos volt, - ki tudja, miért, - mert nem rajongott a finnyás, affektálónak tartott nyelv iránt. De a többiek sem. Az év elején a tanárnő bejött az osztályba és megpróbálta csendre inteni a zajongókat. -Silence! - kiáltotta el magát. Mire az egyik srác szolgálatkészen felpattant: - Tanárnő kérem, nem ide jár.
Tomi is fotózott, később egy újpesti fényképész kör tagja lett, ide magával vitte Jánost is. Engem is hívtak, de én nemigen lelkesedtem a vegyszeres pancsolásért. Nem sok jóslatom vált be, de akkor kijelentettem, hogy ez nem fog így maradni. Ezt egyszer túlszárnyalja a fejlődés és nem lesz szükség arra, hogy a derengő vörös fényben előhívó és fixáló oldatokkal babráljunk.
Tomi koraérett volt, ideje java részét nem a szoba-konyhás lakásban töltötte, hanem a kis faházban, ami a lakásukkal szembeni tűzfalhoz tapasztva állt az udvaron. Ebben a paradicsomban mindenféle szerszámok, műszaki cikkek és rengeteg könyv várta a kikapcsolódni váró fiatalt. A Filmvilág folyóirat bekötött számai ott sorakoztak a polcokon. Nem csoda, hogy Tomi mindenevő módon a moziért is rajongott.
Az iskolai szünetekben munkát vállalt. Rémülten mesélte, hogy az egyik festékgyári munkásnő játszva emelgeti az 50 kilós zsákokat. A hölgy olyan karizmokkal rendelkezett, amiket a mai testépítők csak szívós munkával, szteroidokat falva érhetnek el. Tomi karrierje nem alakult túl szerencsésen. Egy ízben beleejtette a kalapácsot a festékkeverő tartályba. Egyetlen mozdulattal leamortizált egy vagyon érő gépet a benne lévő vegyianyaggal együtt. Nem érdemes számolgatni, hogy az 1200 ft-os fizetéséből hány évig kellett volna törlesztenie a többszázezres veszteséget, de szerencsére a cég eltekintett a kártérítéstől. Ezután, - érthető módon - nemigen akartak többé diákokat alkalmazni.
Tomi a munkával töltött hónapokban megkedvelte a sörözést. Valószínűleg a sok por ellenszerét vélte felfedezni az aranyló nedűben. Akkoriban a kutya sem törődött a korosztályi tilalmakkal, így gond nélkül tudtuk beszerezni az innivalót a sarki kocsmában. Egy laza délutánon sörért indultunk, de nem akartunk csörömpölni az üvegekkel. Az egyszerűség kedvéért megjelentünk a pultnál egy zománcozott vödörrel. A csapos elmosolyodott. Örömmel konstatálta, hogy nincs gond az utánpótlással. Készségesen lódította a korsókat a vödörbe.
Tomival néha beültünk a Hargitába. A vendéglő nagyzási mániában szenvedhetett, mert bár egy kis újpesti lakótelep egyik sarkában üzemelt, de azért saját zongoristával büszkélkedett. A hátraszaladt homlokú középkorú férfi nem nagy meggyőződéssel gyűrte a billentyűket a gyér hallgatóság előtt. Gyakran műsorra tűzte egyetlen saját számát, a kicsi kalapost. Tomi rendszeresen járt a vendéglőbe, ha nem tartott vele senki, akkor egyedül üldögélt az asztal mellett. A zongoristával összebarátkozott, jókat sakkoztak a szünetekben.
Ha mi emelgettük a poharakat és látta, hogy alaposan lemaradtam, számonkérő hangsúllyal kérdezte: - Mi van, fitymálod a sört?!
Béla is a csapat tagja volt. Utcabéli srác, aki nem a gimnáziumot választotta az általános után. A Duclos bányagépgyárban dolgozott egy hatalmas esztergagépen. Aztán csak hallom, hogy otthagyta a gyárat és elment szertárosnak az Újpesti Dózsához. Nagyon meglepődtem, a munkásosztály elleni árulásnak véltem ezt a lépést. Hiába, én mindig ilyen lökött voltam. Béla eleinte szertáros volt, adogatta a mezeket a focistáknak, aztán kihasználta a lehetőséget és gyúróként folytatta. Később, a főiskolán tovább képezte magát, elismert szakember lett, sikerrel gyógyítja a sérült sportolókat. Akkori lépése azt is jelentette, hogy beutazhatta a fél világot, vagy inkább az egészet. A gépgyárat később bezárták és szélnek eresztették a melósokat. Ennyit az én jövőbelátó képességeimről…
Béla még kiskamaszként kijutott NDK-ba, egy csereüdültetés keretében. Itt minden náció képviseltette magát. A nyelvi nehézségek ellenére olyan sikeresen megismerkedett egy finn kislánnyal, hogy az néhány év múlva meglátogatta őt Pesten. De Bélánál szó sem lehetett arról, hogy akár egy szerelem miatt országot váltson. Akkor már elkötelezett híve volt a hazai beatzenének. Főleg a Liversing együttesért rajongott. Érzelmei nem maradtak viszonzatlanul. A csapat befogadta. Amikor egy vakbélműtét után a kórházban lábadozott, a zenészek - élükön Demjén Rózsival - tiszteletüket tették a betegágyánál.
Kis kitérő is jellemezte Béla életét, amikor berántották katonának. Ráadásul három évre, mert a határra került. Hol kutyával, hol lóháton vigyázta az ország biztonságát, nehogy azok a mindenre elszánt alakok, akiknek a mi szocializmusunkra fájt a foguk, meghívás nélkül betegyék ide a lábukat. Vagy netán néhány honfitársunknak támadjon kedve világot látni…
Ott vagyok én is, beteges rajongásommal a filmművészet iránt. Nekem azt okvetlenül tudni kellett, hogy a Rocco és fivérei c. filmben Katina Paxinou játszotta a Milánóba kerülő fiatalok anyját. Meg azt is, hogy Zsanna Prokhorenko mosta a lábát abban a Csuhraj filmben. Meg minden mást, Fábrit és Fellinit, Wajdát és Viscontit, és bármit, ami a vásznon történik. Jobb körökben mozibuzinak hívták az ilyen fazonokat. De tudtam jól, hogy abban a szürke szocializmusban csak a sötét nézőtéren remélhettem a világ megismerését. Aztán már nem lett elég a mozi, a filmklubok következtek. Ámulva hallgattam a vetítések utáni vitákat. Elképesztő egyéniségek adták tovább a tudásukat. Remekül alkalmas volt arra egy-egy ilyen találkozó, hogy kiderüljön, nem tudok semmit. Összeolvastam hát mindent, ami a kezem ügyébe került.
Mert akkoriban nem lehetett szert tenni tonnányi ismeretekre egy telefon segítségével. Anyám a szombati piacjárás alkalmával külön szatyorban cipelte haza az újságokat, folyóiratokat. Jóleső izgalom volt a könyvtárakat bújni. Mindig akadt valami érdekesség, amit nem lehetett otthagyni. Az Árpád úti antikváriumból kiutáltak, mert még a kirakatból is kiszedtem néhány könyvet, hogy beleolvassak. A filmek iránti rajongás is sokáig elkisért. Néhány pesti mozi igazgatásával próbáltam elhitetni magammal, hogy kissé közelebb kerültem a tűzhöz.
De velünk még nem volt teljes a csapat.
Épp Erzsikénél vendégeskedünk. Kellemes arcú teremtés, hatalmas ártatlan szemekkel, igéző idomokkal, még kicsit álmos vagyok jellegű hanggal. Erzsi, vagyis inkább Bözse jól ismer bennünket. A barátság Tominak köszönhető, mert közös szenvedélyük van. Ő is remekül rajzol, csodás képeket készít. Még gimibe jár, de már tudja, hogy a kirakatrendező suliban fogja folytatni. Hiszen az is művészeti terület. Most egymás szavába vágva csevegünk filmekről, színházról, kiállításokról.
Itt van Jocó is, Bözse szerelme. A fiú magas, jóképű, némi fölény érződik magatartásában, hiszen ő már kereső férfi. Teherautót vezet, de meglepő módon rengeteg szabadideje van. Jocó a kedvenc ruhadarabjában feszít. Az amerikai zászlóval dekorált katonai dzsekin felirat hirdeti a volt tulajdonos nevét: Sergeant Johnson. De hiába a terepszín, minden rendőr szemében vörös posztó ez a ruhadarab. Jocó a rendszeres igazoltatások ellenére sem hajlandó megválni féltett kincsétől. Nyugatimádata töretlen. Egyik kedvence az amerikai énekes, bizonyos P. J. Proby. Mi ugyan sosem hallottunk róla, de Jocó jól tudja, hogy klassz számokat énekel. Amellett nagy vagány, valóságos botrányhős. Előfordult, hogy fellépés közben szétrepedt rajta a nadrág. Elvis Presleyt viszont senki sem taszíthatja le a trónról. Bözse ezzel szemben Illés rajongó.
Jocó átveszi a szót. – Gyerekek, ni ni, látom, van itt egy új kislemez, ezt muszáj meghallgatni! - és máris a masina körül matat. Felharsan az Illés együttes slágere: Kék volt az ég és hullámzott a víz, fejünkre tűzött a nap…
Mit mondjak?! Tuti, hogy nem ezért a dalocskáért kapták később a Kossuth díjat. Gyanítható, hogy e szerzemény piacra dobása a lemezgyár bosszúja lehetett: lám, a beatzenészek is tudnak gagyit csinálni.
Meghallgattuk a számot, udvariasan megdicsértük Bözse új szerzeményét. Megint más lett a téma. Jocó nem arról volt híres, hogy órákat időzött volna a Szépművészetiben, igy félbeszakítja Tomi beszámolóját. - Gyerekek, egy olyan állati jó lemezt látok itt, - kotorászik a lejátszó körül, - ezt hallgassátok meg! Újra felcsendül a Nyári Mese az Illés együttes előadásában. Bözse nem akar tudomást venni a zrikálásról, újságolja, hogy textilt akar felvinni a képeire, ez új terület számára, reméli, hogy valami maradandó összejön belőle.
Jocó újra a lemezjátszó mellől: - Jé, mit látok! Ez biztos egy kurva jó szám, ti meg csak dumáltok itt…
Újra felhangzik a sláger. Pár perc múlva megint. Már vinnyogunk a röhögéstől, ha felhangzik a zenészek önfeledt lalázása. Bözsére is átragad a jókedv, legyintve veszi tudomásul Jocó győzelmét.
Szedelőzködünk, még van idő beugrani a Harangvirágba, egy kettes fagyiért. A kapuban Jocó megtorpan: - Majd elfelejtettem! Egy új lemezt vett a Bözse! Hova rohantok?! Lefogadom, még nem is hallottátok!
Így hát visszamegyünk a lakásba és Levente máris rázendít: - Kék volt az ég és hullámzott a víz, fejünkre tűzött a nap…
Jocó a maga módján volt szerelmes. Legyen minden úgy, ahogy ő akarja, mert az nyilván a lánynak is jó! Bözse meghunyászkodva engedelmeskedett. Ha színpadra lépett volna, bizton ráosztják az áldozat szerepét. De a kapcsolat működött, erre Bözse jámborsága volt a garancia.
Jocó egy napon úgy dönt, megtanítja a lányt vezetni. Akkoriban egy hatalmas ZIL-lel járt, a szovjet ipar benzinfaló szörnyetegével. Már a vezetőfülkébe mászás is turista bravúrt igényelt. Erzsike engedelmesen helyet foglal a volánnál. Jocó mellette, a kanapé-szerű ülésről dörögve a vezényszavakat. Pár perces zötykölődés után Bözse a gázra lép, a kelleténél erősebben, a sarok vészesen közeledik. Jocó látja, hogy ebből nagy baj lesz, ha csak dirigál. Az ülésről valósággal bevetődik a lány lábai közé és két kézzel nyomja le a féket.
Erzsi és Jocó sok-sok évig élt együtt. A fiú módszeresen nyirbálta a lány művészi törekvéseit. Félt, hogy a párja elhúz mellette. Egyre inkább zsarnok lett, követelőző. Végül Erzsi mégis váltani mert, és kilépett a kapcsolatból.
A sors fintora, hogy idős korukra újra összekerültek. Erzsi szárnyaszegetten, az ivásba menekülve próbálta idézni a gondtalan ifjú éveket. Nem sok sikerrel. Aztán egy gyógyíthatatlan betegség pontot tett hányatott életére.
János fotós tehetsége később is csak hobby maradt. Műszerészként dolgozott egy nagyvállalatnál. Aztán jött az alattomos betegség. Elsőnek távozott az osztályunkból, hatvanévesen, csendben befejezve az életét.
Tomi sem kamatoztatta tehetségét. A műszaki pályát választotta, játszva megbirkózva az ottani követelményekkel. De ő is odaát van már. Az a kritikus hatvanadik év nála is sorsdöntőnek bizonyult. Pedig úgy tűnt, a tüdőgyulladás nem lesz végzetes. De a hazai egészségügy nem állt a helyzet magaslatán.
Jocó is elment Erzsike után. Egy időben miniatűr teherautók, tankok és más harci járművek építésében vélte megtalálni élete értelmét. A makettezés nem segített talpon maradni. A felejtést az sem hozta meg, ha a pohárért nyúlt. Magányosan, szegényes körülmények között érte a halál.
Béla még az élők sorában. Szaktudására a mai napig számíthatnak a lesérült sportolók. Bár már nehezen mozog egy gyógyíthatatlan gerincprobléma miatt, de nem mond nemet, ha hívják.
Én is itt vagyok még. Talán azért, hogy krónikása lehessek ezeknek az időknek és ezeknek a szerethető figuráknak.
Most jut eszembe, hogy egyszer a Tomi…