Szakíts, ha bírsz…
Barátom huszonéves lánya boldogtalan párkapcsolatban vergődik. Pedig sudár, szép arcú teremtés, ebben az erősen farnehéz világban igazán nagy kincs egy ilyen külső. Az ember azt hinné, hogy ilyen csínos nők ablaka alatt sorszámot tépnek a gavallérok, hogy húros hangszerekkel, ütőkkel és cselesztával kedveskedjenek szívük hölgyének, de nem… Mindössze egy legény van talpon a vidéken, ő meg nem az a kimondott férj-anyag.
Ha a leányzó belefárad ebbe a jövőtlen viszonyba és lemond egy találkát, akkor a fiatalúr azonnal jelentkezik és valamilyen életbevágó indokkal lehívja őt a ház elé. Például azzal, hogy szeretné visszaadni azt a macifejes kávésbögrét, ami a múltkor a kocsiban maradt. Aztán kezdődik a duruzsolás a kapu alatt, ami rendszerint azzal végződik, hogy a fiatalember újra bebocsáttatást nyer a lakosztályba. De ha csillapodnak a szenvedélyek, ismét odébb áll, és inkább hokit néz a sörözőben, amihez férfitársaság kell, vagy pecázni indul, ami pedig köztudottan magányt igényel. A családalapítás valahogy nincs a képben. A vak is látja – kivéve Andreát – hogy ennek a fazonnak igencsak megfelel ez a helyzet.
Nem is halad előre a kapcsolat öt év óta. Ebből ugyan nem lesz házasság, hiszen még eljegyzés sem volt. Andrea keserűen állapítja meg, hogy alaposan le van maradva, hiszen legtöbb kortársa már babakocsit tologat. Vagy ha nem, de legalább férjnél van. Nagy keservesen végre belátja, hogy váltani kell, ha házasságra, gyermekre vágyik. De nagyon nehéz végleg hátat fordítani valakinek, aki érzelmileg még mindig nem közömbös számára, a fene ott egye meg…
Ha találkozunk, megpróbálja titkolni, hogy mennyire padlón van érzelmileg. De néhány perc múlva már beleszövi valamelyik mondatába a habozó partner nevét. Nagy szemeivel kérdőn néz rám, a tanácsomat várja, hiszen egyedül olyan nehéz dönteni. Igaz, a család is győzködi, hogy nincs értelme folytatni, de hátha egy kívülálló másként látja… Nagyon hízelgő, hogy bizalmába fogadott, de én sem mondhatok mást: ebből bizony nem lesz házasság. Úgy tűnik, elfogadja a tényállást, de fogalma sincs, hogyan kéne lezárni az ügyet. Érveljen hosszan, és magyarázkodjon, hogy miért döntött így, vagy legyen szűkszavú és kimért? Kérdem, hányszor szakított már ezzel a fiúval? Mire a válasz:
- Hajjaj, minden évben legalább háromszor, négyszer.
Hát ez így nem megy. Próbálom oktatni, hogy szakítani csak határozottan szabad.
- Azt meg hogyan kell? – csodálkozik rám.
- Van erre egy biztos módszer. – nyugtatom.
Tudom, mit beszélek, mert én sem mostanában kezdtem a páros életet. Tehát le kell zárni az ügyet, nem fokozatosan, nem „átbeszélve”, nem magyarázkodva, mert abból a büdös életben nem lesz elválás. Abból dumcsi lesz és újabb összeborulás. Nem. Ha elhatározzuk, hogy vége, akkor kerülni kell az újabb találkozásokat. Kész. Ennyi. Győzködöm, hogy milyen egyszerű is ez. Eltelik majd pár nap, néhány hét, nem látják egymást, a srác szinte már nem is létezik többé, fakulnak az emlékek, kezdődhet a gyógyulás, lehet kifelé mászni a sötét veremből. Bizonygatom, hogy nálam ez a módszer számtalanszor bevált.
- Jó, jó – bólogat, - de mi van a telefonokkal? Meg az emailekkel? Meg a Facebookkal? Meg az instagrammal? – és még felsorol vagy fél tucat közösségi oldalt és üzenő programot.
Hoppá! Hát ezt el is felejtettem, hogy manapság már nem kell előttünk állni az illetőnek ahhoz, hogy jelen legyen az életünkben. Mert annak idején még elegendő volt becsapni az ajtót, otthagyni a kedvesünket, és többé már nem is hallottunk felőle. Esetleg akkor, ha egy kotnyeles ismerős csacsogni akart valami pletykát róla, de az ilyeneket meg le lehetett rázni.
Napjainkban viszont, ha szakít az egyik, pár perc múlva már pittyeg az okostelefon, jön az email, tucatszám futnak be az üzenetek, megállás nélkül zaklathat a másik fél. A dörzsöltebbek még a féltékenység kártyát is előveszik. Felrakják a Facebookra azt a fotót, amin egy bárban tapadós tangót járnak az új partnerrel, egymás fülébe lihegve. Következő nap másik kép, homokba rajzolt szív közepén csókolózva. Aztán egy újabb fotó, egy szál fehérneműben, kéjes vigyorral tekeredve az új partnerre, mint kígyó az almafára. Esetleg némi szöveget is mellékelve, amiből kiderül, hogy a sok tévedés után végre eljött az igazi. Na, ha erre sem ugrik az ex-partner, akkor tényleg le lehet húzni a rolót.
Hát így aztán képtelenség felejteni, és kigyógyulni egy kapcsolatból. Azt a jól bevált, egyszerű szakítást alaposan tönkretette a technikai fejlődés.
De csak nem árulhatom el ennek a leányzónak, hogy egy túlkoros elefánt vagyok, akin kifogtak ezek a modern ketyerék.
Sebaj. De ha így állunk, akkor én is segítségül hívhatom a kor vívmányait. Vagyis melegen ajánlom az Internet társkereső oldalait egy új kapcsolathoz. Mert csak könnyebb úgy felejteni, hogy valaki máris hajlandó enyhíteni a magányt. Biztos vagyok benne, hogy tucatnyi jelölt epekedik majd egy ilyen csinos nő válaszáért. Mert manapság mintha a monitor előtt bátrabbak lennének a férfiak. Ha pedig megtalálni véljük az igazit, (vagyis gazdag, okos, jóképű és nagyon akar nősülni) akkor következhet a technika másik áldása, a Skype, ahol kiderül, hogy mekkora füle is van a levelező partnernek.
Megy ez simán, mondtam én. Ha minden összejön, következhet a személyes találkozó.
A folytatáshoz pedig már igazán nincs szükség Internetre.
Barátom huszonéves lánya boldogtalan párkapcsolatban vergődik. Pedig sudár, szép arcú teremtés, ebben az erősen farnehéz világban igazán nagy kincs egy ilyen külső. Az ember azt hinné, hogy ilyen csínos nők ablaka alatt sorszámot tépnek a gavallérok, hogy húros hangszerekkel, ütőkkel és cselesztával kedveskedjenek szívük hölgyének, de nem… Mindössze egy legény van talpon a vidéken, ő meg nem az a kimondott férj-anyag.
Ha a leányzó belefárad ebbe a jövőtlen viszonyba és lemond egy találkát, akkor a fiatalúr azonnal jelentkezik és valamilyen életbevágó indokkal lehívja őt a ház elé. Például azzal, hogy szeretné visszaadni azt a macifejes kávésbögrét, ami a múltkor a kocsiban maradt. Aztán kezdődik a duruzsolás a kapu alatt, ami rendszerint azzal végződik, hogy a fiatalember újra bebocsáttatást nyer a lakosztályba. De ha csillapodnak a szenvedélyek, ismét odébb áll, és inkább hokit néz a sörözőben, amihez férfitársaság kell, vagy pecázni indul, ami pedig köztudottan magányt igényel. A családalapítás valahogy nincs a képben. A vak is látja – kivéve Andreát – hogy ennek a fazonnak igencsak megfelel ez a helyzet.
Nem is halad előre a kapcsolat öt év óta. Ebből ugyan nem lesz házasság, hiszen még eljegyzés sem volt. Andrea keserűen állapítja meg, hogy alaposan le van maradva, hiszen legtöbb kortársa már babakocsit tologat. Vagy ha nem, de legalább férjnél van. Nagy keservesen végre belátja, hogy váltani kell, ha házasságra, gyermekre vágyik. De nagyon nehéz végleg hátat fordítani valakinek, aki érzelmileg még mindig nem közömbös számára, a fene ott egye meg…
Ha találkozunk, megpróbálja titkolni, hogy mennyire padlón van érzelmileg. De néhány perc múlva már beleszövi valamelyik mondatába a habozó partner nevét. Nagy szemeivel kérdőn néz rám, a tanácsomat várja, hiszen egyedül olyan nehéz dönteni. Igaz, a család is győzködi, hogy nincs értelme folytatni, de hátha egy kívülálló másként látja… Nagyon hízelgő, hogy bizalmába fogadott, de én sem mondhatok mást: ebből bizony nem lesz házasság. Úgy tűnik, elfogadja a tényállást, de fogalma sincs, hogyan kéne lezárni az ügyet. Érveljen hosszan, és magyarázkodjon, hogy miért döntött így, vagy legyen szűkszavú és kimért? Kérdem, hányszor szakított már ezzel a fiúval? Mire a válasz:
- Hajjaj, minden évben legalább háromszor, négyszer.
Hát ez így nem megy. Próbálom oktatni, hogy szakítani csak határozottan szabad.
- Azt meg hogyan kell? – csodálkozik rám.
- Van erre egy biztos módszer. – nyugtatom.
Tudom, mit beszélek, mert én sem mostanában kezdtem a páros életet. Tehát le kell zárni az ügyet, nem fokozatosan, nem „átbeszélve”, nem magyarázkodva, mert abból a büdös életben nem lesz elválás. Abból dumcsi lesz és újabb összeborulás. Nem. Ha elhatározzuk, hogy vége, akkor kerülni kell az újabb találkozásokat. Kész. Ennyi. Győzködöm, hogy milyen egyszerű is ez. Eltelik majd pár nap, néhány hét, nem látják egymást, a srác szinte már nem is létezik többé, fakulnak az emlékek, kezdődhet a gyógyulás, lehet kifelé mászni a sötét veremből. Bizonygatom, hogy nálam ez a módszer számtalanszor bevált.
- Jó, jó – bólogat, - de mi van a telefonokkal? Meg az emailekkel? Meg a Facebookkal? Meg az instagrammal? – és még felsorol vagy fél tucat közösségi oldalt és üzenő programot.
Hoppá! Hát ezt el is felejtettem, hogy manapság már nem kell előttünk állni az illetőnek ahhoz, hogy jelen legyen az életünkben. Mert annak idején még elegendő volt becsapni az ajtót, otthagyni a kedvesünket, és többé már nem is hallottunk felőle. Esetleg akkor, ha egy kotnyeles ismerős csacsogni akart valami pletykát róla, de az ilyeneket meg le lehetett rázni.
Napjainkban viszont, ha szakít az egyik, pár perc múlva már pittyeg az okostelefon, jön az email, tucatszám futnak be az üzenetek, megállás nélkül zaklathat a másik fél. A dörzsöltebbek még a féltékenység kártyát is előveszik. Felrakják a Facebookra azt a fotót, amin egy bárban tapadós tangót járnak az új partnerrel, egymás fülébe lihegve. Következő nap másik kép, homokba rajzolt szív közepén csókolózva. Aztán egy újabb fotó, egy szál fehérneműben, kéjes vigyorral tekeredve az új partnerre, mint kígyó az almafára. Esetleg némi szöveget is mellékelve, amiből kiderül, hogy a sok tévedés után végre eljött az igazi. Na, ha erre sem ugrik az ex-partner, akkor tényleg le lehet húzni a rolót.
Hát így aztán képtelenség felejteni, és kigyógyulni egy kapcsolatból. Azt a jól bevált, egyszerű szakítást alaposan tönkretette a technikai fejlődés.
De csak nem árulhatom el ennek a leányzónak, hogy egy túlkoros elefánt vagyok, akin kifogtak ezek a modern ketyerék.
Sebaj. De ha így állunk, akkor én is segítségül hívhatom a kor vívmányait. Vagyis melegen ajánlom az Internet társkereső oldalait egy új kapcsolathoz. Mert csak könnyebb úgy felejteni, hogy valaki máris hajlandó enyhíteni a magányt. Biztos vagyok benne, hogy tucatnyi jelölt epekedik majd egy ilyen csinos nő válaszáért. Mert manapság mintha a monitor előtt bátrabbak lennének a férfiak. Ha pedig megtalálni véljük az igazit, (vagyis gazdag, okos, jóképű és nagyon akar nősülni) akkor következhet a technika másik áldása, a Skype, ahol kiderül, hogy mekkora füle is van a levelező partnernek.
Megy ez simán, mondtam én. Ha minden összejön, következhet a személyes találkozó.
A folytatáshoz pedig már igazán nincs szükség Internetre.