13. fejezet
A házban csend van és béke, már fel sem merül a szakszervezeti tagságunk kérdése. Ez a csoda sem tartott tehát három napnál tovább! Elfogadott tény és az ilyenbe okos embernek illik belenyugodni. Különben is, van itt sok más figyelmet követelő tényező. Például a sok csőtörés, mely változatlanul rémületben tartja a házat. Persze nem mindenkit, mert amikor a negyediken vizitelek és látom a ronggyá ázott falat, dühkitörést várok a lakótól, aki a vödröket igazgatja a spriccelő víz alá. A férfi azonban kedélyesen nézegeti a fal mögül kikandikáló csődarabot és int, hogy lépjek közelebb. Most már ketten szemléljük a hibás vezetéket, a férfi időnként ráteszi a kezét, majd mikor elveszi onnan, a víz újra zúdulni kezd, mintha csak zuhanyrózsán keresztül folyna. Tucatnyi apró lyukból áramlik a víz, ezek az un. pinhole-ok vagyis a tűszúrás-szerű lyukak. A lakó hangjában elismerés:
- Hát ilyen szar minőséget régen láttam már!
Barátom, aki ismeri kálváriánkat, ezzel köszön el tőlünk:
- Akkor hétvégén felugornék hozzátok házvíznézőbe!
Már nem titok, hogy a vezetőség megrendelte a csőcserét és rövidesen felvonulnak az iparosok. A döntés előtt egy idős mérnök járta végig a lakásokat, hogy a kibontott falak mögötti csővezetékekről fényképeket készítsen. Kell a bizonyíték a gyalázatos munkáról, mert perre készülnek a lakók az építtető ellen. Nehéz mérkőzésnek néznek elébe, hiszen a két magasépület egy olyan cég nevéhez fűződik, mely mamutvállalattá nőtte ki magát. Olyannyira nyeregben érzik magukat, hogy a ház vezetőségének panaszos leveleit válaszra sem méltatják.
Így most a bizottság ügyvédeket fogad, hogy azok próbáljanak némi kártérítést kicsikarni. Az ügyvédi iroda is valahol a Parnasszus magasságában székelhet, mert a tiszteletdíjuk felér egy lottó főnyereménnyel.
British Columbiában nem egyedi a mi házunk esete, sőt mi még a szerencsésebbek közé tartozunk. Nálunk csak a csövek kritikán aluliak, másutt viszont beáznak a lakások. Ezeket az otthonokat a köznyelv „leaky condo” elnevezéssel illeti. Ez a korántsem megtisztelő titulus annyit takar, hogy az illető lakók „lyukas öröklakás”-ban élnek. Vagyis olyan otthonokban, ahol mindennapos a beázás, hibás a szigetelés, korhad és rohad az épület, sőt megjelenik a penész is. Ebben a tartományban ötvenezer lakást érint ez a kérdés, de átok sújtja az egész országot a hibás tervezések, a silány kivitelezés és nem utolsó sorban a szakszerűtlen munkavégzés miatt.
A probléma orvoslása billiókba kerül. Megy az egymásra mutogatás, a kibúvók keresése, a menekülés a felelősség elől. A tervezők és kivitelezők nem csinálnak különösebb gondot ebből a kérdésből, a játszma egyik részének tekintik. De a szenvedő feleknek egy életre szól, ha balszerencséjükre egy ilyen lakást mondhatnak a magukénak. A javítás költségei a lakót terhelik, kártérítésre csak hosszadalmas perek után számíthatnak, akkor sem sok eséllyel. Addig pedig súlyos tízezreket kell kifizetni a hibákat orvosolni próbáló cégeknek. Sokan vannak, akiket ez a nem várt kiadás a csőd szélére juttat. Az adósság fejében a bank ráteszi a kezét a lakásokra, a tulajdonos pedig kisemmizve az utcára kerül. Jó néhány magyar ismerősünk is akad, aki este, lefekvéskor nemcsak a mindennapi imáját mormolja el, de az építtetőnek szóló átkait is. Az öreg napokra szánt összegeket felélve, kölcsönök szorításában próbálnak talpon maradni. Fizetik az árát mások felelőtlenségének.
A kárvallottak között szép számmal vannak olyanok, akik tenni is akarnak valamit saját védelmükben. Szervezetbe tömörülnek, mely a COLCO névre hallgat. Csinos honlapjuk van az Interneten, melyről megtudhatjuk, hogy ez a Coalition Of Leaky Condo Owners, vagyis a Lyukas (Beázó) Öröklakások Tulajdonosainak Szövetsége. Találkozókon cserélik ki a tapasztalataikat és tervezik meg a stratégiát azokkal szemben, akik miatt a poklokat járják. Egyesek a megváltozott építési szabványokra vezetik vissza a problémát. De az igazság inkább azok mellett van, akik állítják, hogy a szakszerűtlen munka és a kritikán aluli minőség a felelős a károkért. A vállalkozók szemet gyönyörködtető csaptelepekkel, mesés konyhai berendezésekkel, márványborítású belső terekkel csábítják a vevőket, de minden módon spórolnak azokon a részleteken, melyeket nem lát a vásárló.
Nekünk sem kell messzire mennünk, ha ilyen kárvallott tulajdonosokat akarunk látni. Az utcánk végén épült társasház lakói is az áldozatok közé tartoznak. Most egy brigád dolgozik az épületen, szinte csontig lebontják a meglévő falakat, hogy elejét vegyék az ablakok körüli beázásoknak. Néhány lakást csak a nylonborítás választ el a külvilágtól. Nem lehet ideális állapotnak nevezni ezt, sem a biztonság, sem a közelgő tél miatt. A kétségbeesett lakók hatalmas transzparensen kiáltják világgá keservüket. Ott virít az építő vállalat neve is a homlokzaton lobogó vásznon, kis ellenreklámként, hadd lássa mindenki, hogy kinek köszönhetik szenvedésüket.
Mindenkinek a maga keresztje, így nekünk nem a kívülről támadó csapadék a gondunk, hanem a falak mögötti szörnyűség. A mi épületünk sem halogathatja tovább a javítási munkálatokat. Az év végi közgyűlésen ez a fő téma, de az egybegyűlt lakótársakat más hír is várja. Debra lemond az elnöknői posztjáról és bejelenti, hogy a bizottságban sem kíván többé ténykedni. A megüresedett székbe egy idős férfi kerül, James, aki eddig is a vezetőségben volt, afféle szürke eminenciásként a háttérből figyelte a dolgokat.
Van már mögöttünk annyi élettapasztalat, hogy ne tulajdonítsunk túl nagy jelentőséget a változásnak. Lám, hogy ráfizettünk a múltkor, megelőlegezett lelkesedésünkkel. Ujjaimon számolgatom, hogy a harmadik ügynökséget és a negyedik elnököt „fogyasztjuk” itteni működésünk során. Új elvárások, új rigolyák, de legalább a bíztató tudat, hogy nincs már módja az új seprűnek egyéb munkákat a nyakunkba varrni. Most már a szakszervezeten keresztül kéne érvényesíteni akaratát, ha tervei vannak velünk.
Debra tehát jött, látott és lelépett, úgy tűnik nemigen sír utána senki. James és csapata az új feladatra koncentrál.
A csőcsere közel egymillió dolláros költségét a ház lakói fogják viselni. Hogy a pereskedés után viszontlátnak-e ebből valamit, az még a jövő zenéje. Most ez extra befizetéseket jelent számukra, havi összegekben kell törleszteni a rájuk eső részt, melynek nagysága a lakás méretétől függ. Szívhatják a fogukat a penthouse lakói, hiszen lakásuk alapterülete nagyobb, mint négy másik, az alsóbb szintekről.
A közgyűlésen azt is megtudhatják a lakók, hogy nem az egész ház lesz feldúlva. A csőcserét csak a 12. emeletig tervezik, ugyanis eddig kapnak vizet a lakások a földszinti boylerból. Ez a szakasz a kritikus rész, hiszen állandó nyomás alatt vannak a csövek. A felső szintek vízellátása a tetőről történik, a lefelé csordogáló víz nyomása nem olyan erős, hogy számolni kéne a csőtörésekkel. Tehát a ház felső fele kimarad a cserével járó megpróbáltatásokból, viszont ugyanúgy viseli a munka költségeit, mint a többiek. Hát igen, egy csónakban ülünk, mindenkinek evezni kell!
Elpereg az a néhány utolsó békebeli hét és kezdődik a tánc. Az első munkanap előtt még megtudjuk, hogy a munka koordinálásával megbízott személy faképnél hagyta a brigádot, mert kevesellte a fizetését. Sebtében új embert kell keresni. Megkönnyebbülten sóhajtunk. „Védett madár” státuszunk már megóv attól, hogy ezt a munkát is a mi nyakunkba sózzák. Más fog tehát szaladgálni a kulcsokkal, hogy ajtót nyisson a mestereknek, vagy beengedje a házba az anyagszállítókat. És valóban, csak kerül erre a nemes posztra is egy jelentkező.
Felvonul a csapat, már nem is csodálkozom azon, hogy minden ilyen szakmókus pick-up truckkal közlekedik. Ez inkább nekik gond, mert a hatalmas járművek nemigen férnek be a szűkre méretezett vendég-parkolókba.
A közös helyiségekkel indítanak, falbontások kezdődnek az előcsarnokban és az alsóbb szinteken. Látom, nem lesz könnyű dolguk, mert nagyon sok helyen cementtel van körbeöntve a csővezeték. De nyilván nem mi vagyunk az első ház, ahol ilyen problémával találkoznak.
A liftekbe deszka és szövetborítás kerül, hogy a szerszámok és áruszállító kocsik ne tegyék tönkre a felvonó oldalait. Következnek a lakások, ahol az a cél, hogy az egymás alatti, egy vonalon futó vezetékekkel végezzenek. Por és por és por mindenütt, anyagok és szerszámos kocsik között bukdácsolunk és reménykedünk, hogy egyszer ennek is vége lesz.
Természetesen nem várt nehézségek is adódnak. Mivel sorban haladnak, csak úgy lehet befejezni az egymás alatti emeleteket, ha minden lakásba bejutnak. De a tizenkettediken egy nő haldoklik, a rokonok hallani sem akarnak arról, hogy az utolsó óráit a szétvert lakásban töltse. Kényszerszünet következik, várnak a kibontott lakások, addig a mesterek egy másik vonalon folytatják. Két hét múlva, a nő halála után tudnak visszatérni a megkezdett sorhoz.
Mi sem maradunk ki a programból, jönnek is már a melósok, hogy ajtó nagyságú faldarabokat vágjanak ki a lakás különféle helyiségeiben. A konyhától a fürdőszobáig minden sorra kerül, de dolgoznak a hálószobában is, mert csak úgy tudnak hozzáférni a mosógép vezetékeihez. Meglepve látom, hogy a kidobált rézcsövek helyére műanyag kerül, csupán az elágazó szakaszokhoz építenek be fémet. Hát, nagyon reménykedem, hogy ezúttal a kínai ipar kitett magáért!
Nylonnal borítunk mindent. A szőnyegeket, a bútorokat, az ágyunkon nylonlepedő, azokon ruhák a beépített fali szekrényből, erre újabb nylon, szóval jobb, ha nem alszunk, és nem öltözködünk néhány napig. A téli hónapokat éljük, azért drukkolunk leginkább, hogy legalább karácsonyra rend legyen körülöttünk.
Ha kész a csere, még meg kell várni a városi tanács emberét, aki láttamozza az elvégzett munkát. Az ő jóváhagyása után kezdődhet a visszafalazás, az újrafestés és a takarítás.
Amikor végre távoznak a mesterek otthonunkból, már könnyebben viseljük a káoszt a ház többi pontján.
Három hónap után felszabadultan sóhajthatunk. Az első épület már rendben van, jöhet a következő. A szomszédvár lakói tőlünk érdeklődnek, hogy milyen volt a beavatkozás. Akárcsak a gyerekek a fogorvosi rendelőben: - Nagyon fog fájni? Mi a sokat tapasztalt emberek fölényével nyugtatgatjuk őket.
Végre a másik épület is elkészül és nem is panaszkodhatunk, sikerült a tervezett idő alatt elvégezni a csőcserét. Lassan mi is utolérjük magunkat a ránk háruló többletmunkákkal, mert természetesen szóba sem kerül, hogy segítséget kapjunk. De ki bánja?! Túl vagyunk az egészen, kezd az élet újra szép lenni.
Egy hét sem telt el a csapat elvonulása óta, amikor újabb vízkár sújtja a házat. Mint kiderül, nem volt elég jól rögzítve az egyik csődarab és csak egyszerűen lepattant a mosogató alatti csatlakozóról a nyomás következtében. Másnap már két szaki járja a házakat, bekéredzkednek minden lakásba, hogy átnézzék a többi csövet is.
Minket egy új jelenség foglalkoztat. A falak mögül különös zajokat hallunk. Mintha egy befalazott szellem ténykedne megállás nélkül. De munkásmozgalmi múltja lehet szegénynek, mert fémek csiszolódását, kalapáló hangokat és érdes, reszeléshez hasonló zörejeket hallunk. Rita szerint bennfelejtettek egy kollégát. Hát, elég ijesztő ez az ismeretlen eredetű zaj. Később kiderül, hogy nemcsak mi tapasztaljuk a különös jelenséget. Az ügynökség is kapott néhány bejelentést a szokatlan koncertről. A brigádvezető kényszeredetten elismeri, hogy a csövek rögzítésébe hiba csúszott. Nemcsak nálunk, de mindenütt. A dolog nem súlyos, csak kellemetlen. Rákérdezek, hogy kik azok, akik még szóvá tették az éjszakai nyugalmat zavaró különös hangokat. A nő bediktálja a lakásszámokat. Tehát rajtunk kívül még négyen panaszkodtak. A három másik magyar család és egy szlovák házaspár, ahol a nő tud magyarul.
Ez az eset kissé elgondolkoztat. Ezek után, ha a kanadai polgár címerállatot óhajt választani, én szívem szerint a birkát javasolnám.
A brigád néhány tagja pedig visszatér, hogy újabb falbontások után, némi utómunkával próbálják enyhíteni a szellem tevékenységét.
A házban csend van és béke, már fel sem merül a szakszervezeti tagságunk kérdése. Ez a csoda sem tartott tehát három napnál tovább! Elfogadott tény és az ilyenbe okos embernek illik belenyugodni. Különben is, van itt sok más figyelmet követelő tényező. Például a sok csőtörés, mely változatlanul rémületben tartja a házat. Persze nem mindenkit, mert amikor a negyediken vizitelek és látom a ronggyá ázott falat, dühkitörést várok a lakótól, aki a vödröket igazgatja a spriccelő víz alá. A férfi azonban kedélyesen nézegeti a fal mögül kikandikáló csődarabot és int, hogy lépjek közelebb. Most már ketten szemléljük a hibás vezetéket, a férfi időnként ráteszi a kezét, majd mikor elveszi onnan, a víz újra zúdulni kezd, mintha csak zuhanyrózsán keresztül folyna. Tucatnyi apró lyukból áramlik a víz, ezek az un. pinhole-ok vagyis a tűszúrás-szerű lyukak. A lakó hangjában elismerés:
- Hát ilyen szar minőséget régen láttam már!
Barátom, aki ismeri kálváriánkat, ezzel köszön el tőlünk:
- Akkor hétvégén felugornék hozzátok házvíznézőbe!
Már nem titok, hogy a vezetőség megrendelte a csőcserét és rövidesen felvonulnak az iparosok. A döntés előtt egy idős mérnök járta végig a lakásokat, hogy a kibontott falak mögötti csővezetékekről fényképeket készítsen. Kell a bizonyíték a gyalázatos munkáról, mert perre készülnek a lakók az építtető ellen. Nehéz mérkőzésnek néznek elébe, hiszen a két magasépület egy olyan cég nevéhez fűződik, mely mamutvállalattá nőtte ki magát. Olyannyira nyeregben érzik magukat, hogy a ház vezetőségének panaszos leveleit válaszra sem méltatják.
Így most a bizottság ügyvédeket fogad, hogy azok próbáljanak némi kártérítést kicsikarni. Az ügyvédi iroda is valahol a Parnasszus magasságában székelhet, mert a tiszteletdíjuk felér egy lottó főnyereménnyel.
British Columbiában nem egyedi a mi házunk esete, sőt mi még a szerencsésebbek közé tartozunk. Nálunk csak a csövek kritikán aluliak, másutt viszont beáznak a lakások. Ezeket az otthonokat a köznyelv „leaky condo” elnevezéssel illeti. Ez a korántsem megtisztelő titulus annyit takar, hogy az illető lakók „lyukas öröklakás”-ban élnek. Vagyis olyan otthonokban, ahol mindennapos a beázás, hibás a szigetelés, korhad és rohad az épület, sőt megjelenik a penész is. Ebben a tartományban ötvenezer lakást érint ez a kérdés, de átok sújtja az egész országot a hibás tervezések, a silány kivitelezés és nem utolsó sorban a szakszerűtlen munkavégzés miatt.
A probléma orvoslása billiókba kerül. Megy az egymásra mutogatás, a kibúvók keresése, a menekülés a felelősség elől. A tervezők és kivitelezők nem csinálnak különösebb gondot ebből a kérdésből, a játszma egyik részének tekintik. De a szenvedő feleknek egy életre szól, ha balszerencséjükre egy ilyen lakást mondhatnak a magukénak. A javítás költségei a lakót terhelik, kártérítésre csak hosszadalmas perek után számíthatnak, akkor sem sok eséllyel. Addig pedig súlyos tízezreket kell kifizetni a hibákat orvosolni próbáló cégeknek. Sokan vannak, akiket ez a nem várt kiadás a csőd szélére juttat. Az adósság fejében a bank ráteszi a kezét a lakásokra, a tulajdonos pedig kisemmizve az utcára kerül. Jó néhány magyar ismerősünk is akad, aki este, lefekvéskor nemcsak a mindennapi imáját mormolja el, de az építtetőnek szóló átkait is. Az öreg napokra szánt összegeket felélve, kölcsönök szorításában próbálnak talpon maradni. Fizetik az árát mások felelőtlenségének.
A kárvallottak között szép számmal vannak olyanok, akik tenni is akarnak valamit saját védelmükben. Szervezetbe tömörülnek, mely a COLCO névre hallgat. Csinos honlapjuk van az Interneten, melyről megtudhatjuk, hogy ez a Coalition Of Leaky Condo Owners, vagyis a Lyukas (Beázó) Öröklakások Tulajdonosainak Szövetsége. Találkozókon cserélik ki a tapasztalataikat és tervezik meg a stratégiát azokkal szemben, akik miatt a poklokat járják. Egyesek a megváltozott építési szabványokra vezetik vissza a problémát. De az igazság inkább azok mellett van, akik állítják, hogy a szakszerűtlen munka és a kritikán aluli minőség a felelős a károkért. A vállalkozók szemet gyönyörködtető csaptelepekkel, mesés konyhai berendezésekkel, márványborítású belső terekkel csábítják a vevőket, de minden módon spórolnak azokon a részleteken, melyeket nem lát a vásárló.
Nekünk sem kell messzire mennünk, ha ilyen kárvallott tulajdonosokat akarunk látni. Az utcánk végén épült társasház lakói is az áldozatok közé tartoznak. Most egy brigád dolgozik az épületen, szinte csontig lebontják a meglévő falakat, hogy elejét vegyék az ablakok körüli beázásoknak. Néhány lakást csak a nylonborítás választ el a külvilágtól. Nem lehet ideális állapotnak nevezni ezt, sem a biztonság, sem a közelgő tél miatt. A kétségbeesett lakók hatalmas transzparensen kiáltják világgá keservüket. Ott virít az építő vállalat neve is a homlokzaton lobogó vásznon, kis ellenreklámként, hadd lássa mindenki, hogy kinek köszönhetik szenvedésüket.
Mindenkinek a maga keresztje, így nekünk nem a kívülről támadó csapadék a gondunk, hanem a falak mögötti szörnyűség. A mi épületünk sem halogathatja tovább a javítási munkálatokat. Az év végi közgyűlésen ez a fő téma, de az egybegyűlt lakótársakat más hír is várja. Debra lemond az elnöknői posztjáról és bejelenti, hogy a bizottságban sem kíván többé ténykedni. A megüresedett székbe egy idős férfi kerül, James, aki eddig is a vezetőségben volt, afféle szürke eminenciásként a háttérből figyelte a dolgokat.
Van már mögöttünk annyi élettapasztalat, hogy ne tulajdonítsunk túl nagy jelentőséget a változásnak. Lám, hogy ráfizettünk a múltkor, megelőlegezett lelkesedésünkkel. Ujjaimon számolgatom, hogy a harmadik ügynökséget és a negyedik elnököt „fogyasztjuk” itteni működésünk során. Új elvárások, új rigolyák, de legalább a bíztató tudat, hogy nincs már módja az új seprűnek egyéb munkákat a nyakunkba varrni. Most már a szakszervezeten keresztül kéne érvényesíteni akaratát, ha tervei vannak velünk.
Debra tehát jött, látott és lelépett, úgy tűnik nemigen sír utána senki. James és csapata az új feladatra koncentrál.
A csőcsere közel egymillió dolláros költségét a ház lakói fogják viselni. Hogy a pereskedés után viszontlátnak-e ebből valamit, az még a jövő zenéje. Most ez extra befizetéseket jelent számukra, havi összegekben kell törleszteni a rájuk eső részt, melynek nagysága a lakás méretétől függ. Szívhatják a fogukat a penthouse lakói, hiszen lakásuk alapterülete nagyobb, mint négy másik, az alsóbb szintekről.
A közgyűlésen azt is megtudhatják a lakók, hogy nem az egész ház lesz feldúlva. A csőcserét csak a 12. emeletig tervezik, ugyanis eddig kapnak vizet a lakások a földszinti boylerból. Ez a szakasz a kritikus rész, hiszen állandó nyomás alatt vannak a csövek. A felső szintek vízellátása a tetőről történik, a lefelé csordogáló víz nyomása nem olyan erős, hogy számolni kéne a csőtörésekkel. Tehát a ház felső fele kimarad a cserével járó megpróbáltatásokból, viszont ugyanúgy viseli a munka költségeit, mint a többiek. Hát igen, egy csónakban ülünk, mindenkinek evezni kell!
Elpereg az a néhány utolsó békebeli hét és kezdődik a tánc. Az első munkanap előtt még megtudjuk, hogy a munka koordinálásával megbízott személy faképnél hagyta a brigádot, mert kevesellte a fizetését. Sebtében új embert kell keresni. Megkönnyebbülten sóhajtunk. „Védett madár” státuszunk már megóv attól, hogy ezt a munkát is a mi nyakunkba sózzák. Más fog tehát szaladgálni a kulcsokkal, hogy ajtót nyisson a mestereknek, vagy beengedje a házba az anyagszállítókat. És valóban, csak kerül erre a nemes posztra is egy jelentkező.
Felvonul a csapat, már nem is csodálkozom azon, hogy minden ilyen szakmókus pick-up truckkal közlekedik. Ez inkább nekik gond, mert a hatalmas járművek nemigen férnek be a szűkre méretezett vendég-parkolókba.
A közös helyiségekkel indítanak, falbontások kezdődnek az előcsarnokban és az alsóbb szinteken. Látom, nem lesz könnyű dolguk, mert nagyon sok helyen cementtel van körbeöntve a csővezeték. De nyilván nem mi vagyunk az első ház, ahol ilyen problémával találkoznak.
A liftekbe deszka és szövetborítás kerül, hogy a szerszámok és áruszállító kocsik ne tegyék tönkre a felvonó oldalait. Következnek a lakások, ahol az a cél, hogy az egymás alatti, egy vonalon futó vezetékekkel végezzenek. Por és por és por mindenütt, anyagok és szerszámos kocsik között bukdácsolunk és reménykedünk, hogy egyszer ennek is vége lesz.
Természetesen nem várt nehézségek is adódnak. Mivel sorban haladnak, csak úgy lehet befejezni az egymás alatti emeleteket, ha minden lakásba bejutnak. De a tizenkettediken egy nő haldoklik, a rokonok hallani sem akarnak arról, hogy az utolsó óráit a szétvert lakásban töltse. Kényszerszünet következik, várnak a kibontott lakások, addig a mesterek egy másik vonalon folytatják. Két hét múlva, a nő halála után tudnak visszatérni a megkezdett sorhoz.
Mi sem maradunk ki a programból, jönnek is már a melósok, hogy ajtó nagyságú faldarabokat vágjanak ki a lakás különféle helyiségeiben. A konyhától a fürdőszobáig minden sorra kerül, de dolgoznak a hálószobában is, mert csak úgy tudnak hozzáférni a mosógép vezetékeihez. Meglepve látom, hogy a kidobált rézcsövek helyére műanyag kerül, csupán az elágazó szakaszokhoz építenek be fémet. Hát, nagyon reménykedem, hogy ezúttal a kínai ipar kitett magáért!
Nylonnal borítunk mindent. A szőnyegeket, a bútorokat, az ágyunkon nylonlepedő, azokon ruhák a beépített fali szekrényből, erre újabb nylon, szóval jobb, ha nem alszunk, és nem öltözködünk néhány napig. A téli hónapokat éljük, azért drukkolunk leginkább, hogy legalább karácsonyra rend legyen körülöttünk.
Ha kész a csere, még meg kell várni a városi tanács emberét, aki láttamozza az elvégzett munkát. Az ő jóváhagyása után kezdődhet a visszafalazás, az újrafestés és a takarítás.
Amikor végre távoznak a mesterek otthonunkból, már könnyebben viseljük a káoszt a ház többi pontján.
Három hónap után felszabadultan sóhajthatunk. Az első épület már rendben van, jöhet a következő. A szomszédvár lakói tőlünk érdeklődnek, hogy milyen volt a beavatkozás. Akárcsak a gyerekek a fogorvosi rendelőben: - Nagyon fog fájni? Mi a sokat tapasztalt emberek fölényével nyugtatgatjuk őket.
Végre a másik épület is elkészül és nem is panaszkodhatunk, sikerült a tervezett idő alatt elvégezni a csőcserét. Lassan mi is utolérjük magunkat a ránk háruló többletmunkákkal, mert természetesen szóba sem kerül, hogy segítséget kapjunk. De ki bánja?! Túl vagyunk az egészen, kezd az élet újra szép lenni.
Egy hét sem telt el a csapat elvonulása óta, amikor újabb vízkár sújtja a házat. Mint kiderül, nem volt elég jól rögzítve az egyik csődarab és csak egyszerűen lepattant a mosogató alatti csatlakozóról a nyomás következtében. Másnap már két szaki járja a házakat, bekéredzkednek minden lakásba, hogy átnézzék a többi csövet is.
Minket egy új jelenség foglalkoztat. A falak mögül különös zajokat hallunk. Mintha egy befalazott szellem ténykedne megállás nélkül. De munkásmozgalmi múltja lehet szegénynek, mert fémek csiszolódását, kalapáló hangokat és érdes, reszeléshez hasonló zörejeket hallunk. Rita szerint bennfelejtettek egy kollégát. Hát, elég ijesztő ez az ismeretlen eredetű zaj. Később kiderül, hogy nemcsak mi tapasztaljuk a különös jelenséget. Az ügynökség is kapott néhány bejelentést a szokatlan koncertről. A brigádvezető kényszeredetten elismeri, hogy a csövek rögzítésébe hiba csúszott. Nemcsak nálunk, de mindenütt. A dolog nem súlyos, csak kellemetlen. Rákérdezek, hogy kik azok, akik még szóvá tették az éjszakai nyugalmat zavaró különös hangokat. A nő bediktálja a lakásszámokat. Tehát rajtunk kívül még négyen panaszkodtak. A három másik magyar család és egy szlovák házaspár, ahol a nő tud magyarul.
Ez az eset kissé elgondolkoztat. Ezek után, ha a kanadai polgár címerállatot óhajt választani, én szívem szerint a birkát javasolnám.
A brigád néhány tagja pedig visszatér, hogy újabb falbontások után, némi utómunkával próbálják enyhíteni a szellem tevékenységét.