A sor közepén
Már harmadik éve élt egyedül. A második házasságát hagyta maga mögött, nem is reménykedett a csodában. Az évek során elmagányosodott, elvadult. Szótlan egyedüllét várta esténkként. Eleinte válogatás nélkül bámulta a tévéből áramló együgyű programokat, de aztán fokozatosan hátat fordított ennek, mert fékezhetetlen indulatokat érzett, a mindent megszakító reklámok miatt. A saját életét látta viszont ebben, ahogy a lendületbe jövő dolgait mindig megszakította valami ostoba, oda nem illő apróság. Sutba dobta a távkapcsolót, és újra felfedezte a könyveket. Különös várakozással vett kézbe egy-egy újabb kötetet és megelégedettséggel, a jól végzett munka örömével ért a regények végére. És ott volt a rádió! Korábban alig volt ideje a tévézés mellett a zenére, most újra érdeklődéssel nyomogatta az állomáskereső gombját. A rádióadók egymást túlharsogva harcoltak a figyelméért. Valósággal zavarba jött ettől a bőséges választéktól. Eszébe jutott gyermekkora, első találkozása a nagy világvevő rádióval. A varázsszem tekintetet vonzó, sejtelmes zöldje, amely titokzatos erőknek engedelmeskedve váltogatta szélességét. A rádió politúrozott fadobozát felül a hangszóró vászna uralta, alul, a két bakelitgomb között, egy üveglapon, lépcsőzetesen sorakoztak a rádióállomások. Csodálkozással böngészte az ismeretlen városneveket. Elúszó, sistergő hangok adtak sejtelmes hátteret a keresőgomb tekergetéséhez. Olybá tűnt, mintha az egész világ az üveglap mögött, a fadobozban rejtőzne. De az a készülék csak nevében volt „világvevő”. Sercegések, kattogások és a hangerő imbolygása kisérték a külföldi adók hangjait. Csak a Kossuth és Petőfi rádió maradt élvezhető. Itt bőségesen sugároztak komolyzenét. Megszokta és elfogadta ezeket a fennkölt dallamokat. Később, már felnőttként megszűnt a kapcsolata a komolyzenével, de ha felhangzott valahol Beethoven, Bach, vagy Csajkovszkij muzsikája, az ismerős melódiák szinte automatikusan idézték vissza gyermekkorát. Most, amikor újra a rádió felé fordult figyelme, szinte magától értetődő természetességgel felejtkezett a klasszikus dallamokba. De a zene hangulatát bántóan törte meg az ablakon beáramló utcazaj. Előkotort a fiókból egy fejhallgatót és a készülékbe dugta. Elhelyezte fülein a hallgatókat, és kissé felhangosította a készüléket. Már korábban is használt fejhallgatót, most mégis meglepte, ahogy a hangok birtokba vették érzékszerveit. A zene szétáradt a belsejében. A dallamok feltöltötték, uralták gondolatait, de mégsem érezte tolakodónak a mindent betöltő muzsikát. A hullámzó akkordok vigasztalták, melengették, megnyugvást és tisztaságot árasztottak. Megbabonázva adta át magát a szomorúságból kinövő megkönnyebbülésnek.
Ezután rendszeressé vált a zenehallgatás. Valójában nem is a hangzásra figyelt, csak hagyta, hogy az ismerős futamok vezessék vissza a gyerekkorba.
Nem vágyott arra, hogy értse a zenét. Az érzékeivel követte a vonósok lüktető dallamait, a fúvósok érces ünnepélyességét, és a zongora virtuóz futamait. Behunyt szemmel élvezte a zene áradását. Néha, a vágtató dallamok robogó patakként kavarták fel az emlékeit, olyankor nem érkezett el a tudatáig egyéb, csak néhány emlékfoszlány. Nem tudott testet ölteni a múlt, de a hangulat szédítette, kellemesen zsongította, mint egy nemes ital. A könnyű mámorban súlytalanná váltak a napi gondjai. Úgy érezte, valamiféle titkos szer birtokába jutott.
És ahogy a narkósok is növelik az adagjukat, ő is egyre többet hallgatott zenét. Megpróbálkozott ismeretlen szerzőkkel is, nem kérve számon a múltidézés csodáját és örömmel tapasztalta, hogy a klasszikus dallamok eddig ismeretlen biztonságot kínálnak. Beljebb akart hatolni ebbe a különös világba. Némi töprengés után megváltotta az első koncertjegyét.
Izgatottan készülődött az előadásra, lélekben kissé félt a csalódástól, attól, hogy a zene az otthona falain kívül elveszti varázserejét. Elfoglalta helyét a teremben, a nyolcadik sorban, középen, mert azt olvasta valahol, hogy az akusztika az épület középpontjában a legjobb. A zenészek hangolni kezdtek, nem először hallott ilyet, most mosolyogva állapította meg, hogy akár kottából is történhetne mindez, annyira jellegzetes ez a hangzavar. A nézőtér megtelt, a terem elsötétedett. Megérkezett a karmester, színpadias mozdulattal a dobogóra állt, és mintha pálcájával egy állat farára suhintott volna, útjára indította a hangok áradatát. A zene hömpölygött, szétáradt a teremben. A férfi erőtlenül ült a helyén, megadva magát ennek a titokzatos hatalomnak. Testetlennek érezte magát, a zene körülölelte, lebegtette, dajkálta. Nem a gyerekkor üzent ezúttal, hanem valamiféle titkos, ismeretlen, idegen, de kívánatos világ. Különös álmot kavartak a dallamok, a valóság megszűnt, minden időtlenné vált.
A taps riasztotta ebből a fél bódulatból. A terem kivilágosodott, halk zsongás kezdődött a nézőtéren, sokan elindultak az előcsarnokba, ő is felkászálódott. Kisétált az előtérbe, megütközve látta, hogy milyen sokan tolonganak a büfé előtt:
- Hogy tudnak most evésre gondolni?! –gondolta, szinte sértődötten.
A sarokba húzódott, kelletlenül bámészkodott. Attól félt, hogy ez a szünet összetöri az első részben felépített csodát.
Egy nőt vett észre az egyik oszlop védelmében. Az asszony egyedül álldogált, a műsorfüzetet lapozgatta. Amikor felnézett, összeakadt a tekintetük. A férfi zavartan elfordult, attól tartott, hogy mindjárt feltűnik a nő partnere, aki a tán a büfénél tolongott, vagy a mosdó előtt állt sorba. De percek multán is egyedül volt a nő. A férfi számára még mindig valószínűtlennek tűnt, hogy a nő magányos. Aztán újra összeakadt a tekintetük, az asszony egy bátorító mosolyt küldött felé. Most már tüzetesebben szemügyre vette. Csinos, formás alakú negyvenes, jó ízlésről árulkodó ruhában, a vékony fémkeretes szemüveg mögött értelmet és kedvességet sugárzó tekintettel.
Igen, oda kell menni!- bíztatta önmagát. Odalép a nőhöz, megszólítja, az asszony barátságos mosollyal nyugtázza közeledését. Néhány suta mondat után megérzi a nő bátorító kérdéseiben a hajlandóságot. Belemelegedve magyaráz, a nő gyakran elmosolyodik, érdeklődve hallgatja. Gongütés vet véget a beszélgetésüknek, elmenőben kapkodva kéri az asszonyt, hogy találkozzanak az előadás után. A nő igent bólint. Visszasiet a helyére, újra árad a muzsika, de most már nem tudja birtokba venni a varázslat. A nő körül járnak gondolatai, kissé csalódottan veszi tudomásul, hogy megszűnt a zene mindenhatósága. Képzelete már a folytatást színezgeti.
Az utolsó akkordok után zúg a taps, aztán elindul a tömeg. A férfi kissé türelmetlenül araszol a széksorok között, némi irigykedéssel néz azok után, akik a sor széléről már kijutottak a teremből. A ruhatárban is nagy a tömeg, míg türelmetlenül vár a sorára, szitkokat mormol a foga között.
Az épület előtt tanácstalanul néz szét, végre megpillantja a nőt, aki már elindult a buszmegálló felé. Utána szalad, lihegve mentegetőzik. Az asszony nehezen engesztelődik, látszólag ő is végigment azon az érzésen, hogy felültették.
Beülnek egy presszóba, a kis kényelmetlen székeken, a zajban azonban nem tudnak feloldódni. Sietve távoznak, a hűvös éjszakában az asszony többször megborzong, a férfi megérzi, hogy csatát veszít, ha nem lesz szerencsésebb a folytatás. Egy kisvendéglő akad az útjukba. Az asztalok üresek, a pincér a pultot támasztja. Helyet foglalnak egy sarokban, ilyen későn már nem túl jó ötlet a vacsora, de ez az ára a maradásnak. Végre zavartalanul beszélgethetnek. A nő viszi a szót, néhány semmitmondó általánosságot sorol fel, de a férfi figyelme felbátorítja. Egyre jobban belemelegszik, úgy tűnik, jó ideje nem lehetett hallgatósága. A férfi csalódottan bólogat az asszony magabiztos kijelentéseire. A nő a jól értesültek fölényével nyilatkozik mindenről. Házasságairól is beszél, volt férjeit megvetéssel emlegeti. Sokat csalódott, de másokat hibáztat a kudarcokért. Hosszasan részletez egy munkahelyi történetet, melyből kiderül, hogy a bankfiókban létezni sem tudnak nélküle. A lánya egy szent, mellesleg az is balszerencsés volt a házasságával. A férfiakat lenézi, persze azért vannak kivételek. Most, hogy így egymással szemben ülnek, a közelség árulkodva tárja fel a mély ráncokat szája két sarkában. Hosszú, vörös körmével idegesítően kocogtatja a poharat, míg aprólékos részletességgel kritizálja a vacsorát. A férfi kérdésére vállvonogatva vallja be, hogy utál főzni. Kissé megütközik azon, hogy a férfi koncertre jár, de nem ért a zenéhez. Ő zongorázni tanult, sokra vihette volna, ha nincs az a szerencsétlen kapcsolata, amikor terhes lett. Az előadástól nincs elájulva, a karmesterről tudni véli, hogy egy fiatal zongoristával él együtt.
A férfi ijedten hallgatja a szóáradatot. A vacsora végeztével int a pincérnek. Fizetés után indulni készülnek, felsegíti a nőre a kabátot, a finom szövetből fűszeres, izgató parfümillat árad. Kilépnek a néptelen utcára, a nő belekarol, a férfi nehézkesen igazodik a nő járásához. Szótlanul mennek a sarokig, a buszmegállóban búcsúzkodni kezdenek. Az asszony megadóan kínálja fel a száját, rövid, suta csókot váltanak. Zavartan szétválnak, a nő kinyitja a táskáját, egy névjegykártyát kotor elő, és a férfi kezébe nyomja. A nő fellép a járműre, a busz elindul, a férfi egy darabig mozdulatlanul áll a járdán, csalódottan gyűrögeti kezében a kártyát, majd a szemetesbe dobja. Fázósan elindul, közben azon bosszankodik, hogy a nőnek bérlete van a koncertterembe. Nem mehet többet oda, ha el akarja kerülni a találkozást.
A nő még ott állt az oszlopnál, pillantásuk ismét összeakadt. A férfi egy bocsánatkérő félmosollyal megfordult, és elindult a terem felé. Most, hogy határozott, sokkal nyugodtabbnak érezte magát.
Nem, dehogy kockáztat. Legközelebb Vivaldi lesz műsoron.
Már harmadik éve élt egyedül. A második házasságát hagyta maga mögött, nem is reménykedett a csodában. Az évek során elmagányosodott, elvadult. Szótlan egyedüllét várta esténkként. Eleinte válogatás nélkül bámulta a tévéből áramló együgyű programokat, de aztán fokozatosan hátat fordított ennek, mert fékezhetetlen indulatokat érzett, a mindent megszakító reklámok miatt. A saját életét látta viszont ebben, ahogy a lendületbe jövő dolgait mindig megszakította valami ostoba, oda nem illő apróság. Sutba dobta a távkapcsolót, és újra felfedezte a könyveket. Különös várakozással vett kézbe egy-egy újabb kötetet és megelégedettséggel, a jól végzett munka örömével ért a regények végére. És ott volt a rádió! Korábban alig volt ideje a tévézés mellett a zenére, most újra érdeklődéssel nyomogatta az állomáskereső gombját. A rádióadók egymást túlharsogva harcoltak a figyelméért. Valósággal zavarba jött ettől a bőséges választéktól. Eszébe jutott gyermekkora, első találkozása a nagy világvevő rádióval. A varázsszem tekintetet vonzó, sejtelmes zöldje, amely titokzatos erőknek engedelmeskedve váltogatta szélességét. A rádió politúrozott fadobozát felül a hangszóró vászna uralta, alul, a két bakelitgomb között, egy üveglapon, lépcsőzetesen sorakoztak a rádióállomások. Csodálkozással böngészte az ismeretlen városneveket. Elúszó, sistergő hangok adtak sejtelmes hátteret a keresőgomb tekergetéséhez. Olybá tűnt, mintha az egész világ az üveglap mögött, a fadobozban rejtőzne. De az a készülék csak nevében volt „világvevő”. Sercegések, kattogások és a hangerő imbolygása kisérték a külföldi adók hangjait. Csak a Kossuth és Petőfi rádió maradt élvezhető. Itt bőségesen sugároztak komolyzenét. Megszokta és elfogadta ezeket a fennkölt dallamokat. Később, már felnőttként megszűnt a kapcsolata a komolyzenével, de ha felhangzott valahol Beethoven, Bach, vagy Csajkovszkij muzsikája, az ismerős melódiák szinte automatikusan idézték vissza gyermekkorát. Most, amikor újra a rádió felé fordult figyelme, szinte magától értetődő természetességgel felejtkezett a klasszikus dallamokba. De a zene hangulatát bántóan törte meg az ablakon beáramló utcazaj. Előkotort a fiókból egy fejhallgatót és a készülékbe dugta. Elhelyezte fülein a hallgatókat, és kissé felhangosította a készüléket. Már korábban is használt fejhallgatót, most mégis meglepte, ahogy a hangok birtokba vették érzékszerveit. A zene szétáradt a belsejében. A dallamok feltöltötték, uralták gondolatait, de mégsem érezte tolakodónak a mindent betöltő muzsikát. A hullámzó akkordok vigasztalták, melengették, megnyugvást és tisztaságot árasztottak. Megbabonázva adta át magát a szomorúságból kinövő megkönnyebbülésnek.
Ezután rendszeressé vált a zenehallgatás. Valójában nem is a hangzásra figyelt, csak hagyta, hogy az ismerős futamok vezessék vissza a gyerekkorba.
Nem vágyott arra, hogy értse a zenét. Az érzékeivel követte a vonósok lüktető dallamait, a fúvósok érces ünnepélyességét, és a zongora virtuóz futamait. Behunyt szemmel élvezte a zene áradását. Néha, a vágtató dallamok robogó patakként kavarták fel az emlékeit, olyankor nem érkezett el a tudatáig egyéb, csak néhány emlékfoszlány. Nem tudott testet ölteni a múlt, de a hangulat szédítette, kellemesen zsongította, mint egy nemes ital. A könnyű mámorban súlytalanná váltak a napi gondjai. Úgy érezte, valamiféle titkos szer birtokába jutott.
És ahogy a narkósok is növelik az adagjukat, ő is egyre többet hallgatott zenét. Megpróbálkozott ismeretlen szerzőkkel is, nem kérve számon a múltidézés csodáját és örömmel tapasztalta, hogy a klasszikus dallamok eddig ismeretlen biztonságot kínálnak. Beljebb akart hatolni ebbe a különös világba. Némi töprengés után megváltotta az első koncertjegyét.
Izgatottan készülődött az előadásra, lélekben kissé félt a csalódástól, attól, hogy a zene az otthona falain kívül elveszti varázserejét. Elfoglalta helyét a teremben, a nyolcadik sorban, középen, mert azt olvasta valahol, hogy az akusztika az épület középpontjában a legjobb. A zenészek hangolni kezdtek, nem először hallott ilyet, most mosolyogva állapította meg, hogy akár kottából is történhetne mindez, annyira jellegzetes ez a hangzavar. A nézőtér megtelt, a terem elsötétedett. Megérkezett a karmester, színpadias mozdulattal a dobogóra állt, és mintha pálcájával egy állat farára suhintott volna, útjára indította a hangok áradatát. A zene hömpölygött, szétáradt a teremben. A férfi erőtlenül ült a helyén, megadva magát ennek a titokzatos hatalomnak. Testetlennek érezte magát, a zene körülölelte, lebegtette, dajkálta. Nem a gyerekkor üzent ezúttal, hanem valamiféle titkos, ismeretlen, idegen, de kívánatos világ. Különös álmot kavartak a dallamok, a valóság megszűnt, minden időtlenné vált.
A taps riasztotta ebből a fél bódulatból. A terem kivilágosodott, halk zsongás kezdődött a nézőtéren, sokan elindultak az előcsarnokba, ő is felkászálódott. Kisétált az előtérbe, megütközve látta, hogy milyen sokan tolonganak a büfé előtt:
- Hogy tudnak most evésre gondolni?! –gondolta, szinte sértődötten.
A sarokba húzódott, kelletlenül bámészkodott. Attól félt, hogy ez a szünet összetöri az első részben felépített csodát.
Egy nőt vett észre az egyik oszlop védelmében. Az asszony egyedül álldogált, a műsorfüzetet lapozgatta. Amikor felnézett, összeakadt a tekintetük. A férfi zavartan elfordult, attól tartott, hogy mindjárt feltűnik a nő partnere, aki a tán a büfénél tolongott, vagy a mosdó előtt állt sorba. De percek multán is egyedül volt a nő. A férfi számára még mindig valószínűtlennek tűnt, hogy a nő magányos. Aztán újra összeakadt a tekintetük, az asszony egy bátorító mosolyt küldött felé. Most már tüzetesebben szemügyre vette. Csinos, formás alakú negyvenes, jó ízlésről árulkodó ruhában, a vékony fémkeretes szemüveg mögött értelmet és kedvességet sugárzó tekintettel.
Igen, oda kell menni!- bíztatta önmagát. Odalép a nőhöz, megszólítja, az asszony barátságos mosollyal nyugtázza közeledését. Néhány suta mondat után megérzi a nő bátorító kérdéseiben a hajlandóságot. Belemelegedve magyaráz, a nő gyakran elmosolyodik, érdeklődve hallgatja. Gongütés vet véget a beszélgetésüknek, elmenőben kapkodva kéri az asszonyt, hogy találkozzanak az előadás után. A nő igent bólint. Visszasiet a helyére, újra árad a muzsika, de most már nem tudja birtokba venni a varázslat. A nő körül járnak gondolatai, kissé csalódottan veszi tudomásul, hogy megszűnt a zene mindenhatósága. Képzelete már a folytatást színezgeti.
Az utolsó akkordok után zúg a taps, aztán elindul a tömeg. A férfi kissé türelmetlenül araszol a széksorok között, némi irigykedéssel néz azok után, akik a sor széléről már kijutottak a teremből. A ruhatárban is nagy a tömeg, míg türelmetlenül vár a sorára, szitkokat mormol a foga között.
Az épület előtt tanácstalanul néz szét, végre megpillantja a nőt, aki már elindult a buszmegálló felé. Utána szalad, lihegve mentegetőzik. Az asszony nehezen engesztelődik, látszólag ő is végigment azon az érzésen, hogy felültették.
Beülnek egy presszóba, a kis kényelmetlen székeken, a zajban azonban nem tudnak feloldódni. Sietve távoznak, a hűvös éjszakában az asszony többször megborzong, a férfi megérzi, hogy csatát veszít, ha nem lesz szerencsésebb a folytatás. Egy kisvendéglő akad az útjukba. Az asztalok üresek, a pincér a pultot támasztja. Helyet foglalnak egy sarokban, ilyen későn már nem túl jó ötlet a vacsora, de ez az ára a maradásnak. Végre zavartalanul beszélgethetnek. A nő viszi a szót, néhány semmitmondó általánosságot sorol fel, de a férfi figyelme felbátorítja. Egyre jobban belemelegszik, úgy tűnik, jó ideje nem lehetett hallgatósága. A férfi csalódottan bólogat az asszony magabiztos kijelentéseire. A nő a jól értesültek fölényével nyilatkozik mindenről. Házasságairól is beszél, volt férjeit megvetéssel emlegeti. Sokat csalódott, de másokat hibáztat a kudarcokért. Hosszasan részletez egy munkahelyi történetet, melyből kiderül, hogy a bankfiókban létezni sem tudnak nélküle. A lánya egy szent, mellesleg az is balszerencsés volt a házasságával. A férfiakat lenézi, persze azért vannak kivételek. Most, hogy így egymással szemben ülnek, a közelség árulkodva tárja fel a mély ráncokat szája két sarkában. Hosszú, vörös körmével idegesítően kocogtatja a poharat, míg aprólékos részletességgel kritizálja a vacsorát. A férfi kérdésére vállvonogatva vallja be, hogy utál főzni. Kissé megütközik azon, hogy a férfi koncertre jár, de nem ért a zenéhez. Ő zongorázni tanult, sokra vihette volna, ha nincs az a szerencsétlen kapcsolata, amikor terhes lett. Az előadástól nincs elájulva, a karmesterről tudni véli, hogy egy fiatal zongoristával él együtt.
A férfi ijedten hallgatja a szóáradatot. A vacsora végeztével int a pincérnek. Fizetés után indulni készülnek, felsegíti a nőre a kabátot, a finom szövetből fűszeres, izgató parfümillat árad. Kilépnek a néptelen utcára, a nő belekarol, a férfi nehézkesen igazodik a nő járásához. Szótlanul mennek a sarokig, a buszmegállóban búcsúzkodni kezdenek. Az asszony megadóan kínálja fel a száját, rövid, suta csókot váltanak. Zavartan szétválnak, a nő kinyitja a táskáját, egy névjegykártyát kotor elő, és a férfi kezébe nyomja. A nő fellép a járműre, a busz elindul, a férfi egy darabig mozdulatlanul áll a járdán, csalódottan gyűrögeti kezében a kártyát, majd a szemetesbe dobja. Fázósan elindul, közben azon bosszankodik, hogy a nőnek bérlete van a koncertterembe. Nem mehet többet oda, ha el akarja kerülni a találkozást.
A nő még ott állt az oszlopnál, pillantásuk ismét összeakadt. A férfi egy bocsánatkérő félmosollyal megfordult, és elindult a terem felé. Most, hogy határozott, sokkal nyugodtabbnak érezte magát.
Nem, dehogy kockáztat. Legközelebb Vivaldi lesz műsoron.