Csillagok, csillagok. . .
Esős, unalmasnak induló őszi estén, mit tehet az ember, leül a komputer elé és böngészi az Internet híreit.
Lássuk, mit kínálnak a magyar lapok az olvasóknak. Itt van mindjárt az egyik jó nevű magazin, a második rovatban egy színésszel készítenek interjút.
- Mondd, igaz kérlek, hogy te vered a nőket? – kérdezi az ügybuzgó riporter a magyar tévésztártól.
-Aha – csillan fel a szeme a kérdezettnek – az Icának akkor kevertem le egy rohadt nagy pofont, mikor beszólt nekem a buszmegállóban, Az Erzsibe meg egyszer jól belerúgtam, igaz, az már régen volt.
Na ebből talán elég ennyi, lássuk a következő híradást:
Itt azt harangozzák be, hogy a fiatal művésznő újabb tetoválással és testékszerekkel gyarapodott. Ezután, egy ördögfej vigyorog majd a hátsó felén, az ékszer pedig valamiféle testnyílását fogja díszíteni, de biztosak lehetünk benne, hogy nem a füléről van szó.
A lényeget tehát már tudjuk, akkor nézzük a következőt:
K. Annácskának megjelent az életrajzi regénye (persze nem ő írta, hiszen a betűket is alig ismeri) és hát most retteg a művészvilág, mert a cicababa kiteregeti, hogy kik fordultak meg a hálószobájában, és nyilván nem azért, hogy az ablakból a kilátásban gyönyörködjenek.
Na, ez legalább rendben van, itt tudjuk, hogy a hölgy miért írja nagy K-val a nevét. De menjünk tovább: A népszerű hetilap drámai riportban számol be ifjú művészünk kábítószerrel vívott csatájáról. Az sem titok, hogy ebben a küzdelemben a fiatalember szokott alul maradni. A cikk szinte áhítattal ír az ígéretes tehetségről, aki ugyan még nem sok időt töltött a színpadon, de annál többet az elvonóintézetben.
Ebből talán elég ennyi, keressünk valami szívderítőt: G. D. bátran, kertelés nélkül a világ elé tárja csillapíthatatlan szexuális étvágyát. Figyelmezteti is a sajtót, hogy ne csodálkozzanak, ha vőlegényével intim helyzetben találják őt, nyilvános helyen. Őt ugyan nem zavarja, ha rányitnak, de sajnos sok emberből hiányzik a megértés.
Na, még egy énekesnő, aki szerint a hang arra való, hogy aktus közben sikíthasson. De próbáljunk találni végre valamiféle művészeti híradást. Talán ez lesz az: H. F. a fiatal, tehetséges színész, egy bevásárló csarnokban kicsavarta a fotós kezéből a gépét, és négyemeletnyi magasságból ledobta a masinát. Külön szerencse, hogy nem történt személyi sérülés.
Na, ennyi tán elég is lesz a kultúrából! Én, a nyájas olvasó, csak kapkodom a fejem. Hát itt tartunk?! Ez a mai magyar művésztársadalom?! Ráadásul olyanokról olvashatunk, akik tehetségüket még nemigen bizonyították, csupán szélsőséges viselkedésükkel foglakozhat a hazai sajtó.
Hol vagyunk Darvas Iván, Sinkovics Imre vagy Latinovits művészetétől?! Tudom, ők se voltak szentek, és azokban az időkben az újságok még nemigen teregethették a magánélet szennyeseit. De ha tették volna is, az akkori sztárok a tehetségükkel szolgáltak rá a hírnévre, és nem a botrányos viselkedésükkel.
Manapság azonban szinte fontosabb a művész magánélete, mint a színházi vagy filmszerepe.
Tudom, sokan mondhatják most, hogy savanyú a szőlő, és azért cikizem a mai otthoni társadalom hőseit, mert irigylem a népszerűségüket.
Önkritikát gyakorolok, és töredelmesen bevallom, hogy így van. Szívesen beszállnék én is a felkapott hírességek sorába.
Tessék mondani, kit lehetne itt felpofozni?
Esős, unalmasnak induló őszi estén, mit tehet az ember, leül a komputer elé és böngészi az Internet híreit.
Lássuk, mit kínálnak a magyar lapok az olvasóknak. Itt van mindjárt az egyik jó nevű magazin, a második rovatban egy színésszel készítenek interjút.
- Mondd, igaz kérlek, hogy te vered a nőket? – kérdezi az ügybuzgó riporter a magyar tévésztártól.
-Aha – csillan fel a szeme a kérdezettnek – az Icának akkor kevertem le egy rohadt nagy pofont, mikor beszólt nekem a buszmegállóban, Az Erzsibe meg egyszer jól belerúgtam, igaz, az már régen volt.
Na ebből talán elég ennyi, lássuk a következő híradást:
Itt azt harangozzák be, hogy a fiatal művésznő újabb tetoválással és testékszerekkel gyarapodott. Ezután, egy ördögfej vigyorog majd a hátsó felén, az ékszer pedig valamiféle testnyílását fogja díszíteni, de biztosak lehetünk benne, hogy nem a füléről van szó.
A lényeget tehát már tudjuk, akkor nézzük a következőt:
K. Annácskának megjelent az életrajzi regénye (persze nem ő írta, hiszen a betűket is alig ismeri) és hát most retteg a művészvilág, mert a cicababa kiteregeti, hogy kik fordultak meg a hálószobájában, és nyilván nem azért, hogy az ablakból a kilátásban gyönyörködjenek.
Na, ez legalább rendben van, itt tudjuk, hogy a hölgy miért írja nagy K-val a nevét. De menjünk tovább: A népszerű hetilap drámai riportban számol be ifjú művészünk kábítószerrel vívott csatájáról. Az sem titok, hogy ebben a küzdelemben a fiatalember szokott alul maradni. A cikk szinte áhítattal ír az ígéretes tehetségről, aki ugyan még nem sok időt töltött a színpadon, de annál többet az elvonóintézetben.
Ebből talán elég ennyi, keressünk valami szívderítőt: G. D. bátran, kertelés nélkül a világ elé tárja csillapíthatatlan szexuális étvágyát. Figyelmezteti is a sajtót, hogy ne csodálkozzanak, ha vőlegényével intim helyzetben találják őt, nyilvános helyen. Őt ugyan nem zavarja, ha rányitnak, de sajnos sok emberből hiányzik a megértés.
Na, még egy énekesnő, aki szerint a hang arra való, hogy aktus közben sikíthasson. De próbáljunk találni végre valamiféle művészeti híradást. Talán ez lesz az: H. F. a fiatal, tehetséges színész, egy bevásárló csarnokban kicsavarta a fotós kezéből a gépét, és négyemeletnyi magasságból ledobta a masinát. Külön szerencse, hogy nem történt személyi sérülés.
Na, ennyi tán elég is lesz a kultúrából! Én, a nyájas olvasó, csak kapkodom a fejem. Hát itt tartunk?! Ez a mai magyar művésztársadalom?! Ráadásul olyanokról olvashatunk, akik tehetségüket még nemigen bizonyították, csupán szélsőséges viselkedésükkel foglakozhat a hazai sajtó.
Hol vagyunk Darvas Iván, Sinkovics Imre vagy Latinovits művészetétől?! Tudom, ők se voltak szentek, és azokban az időkben az újságok még nemigen teregethették a magánélet szennyeseit. De ha tették volna is, az akkori sztárok a tehetségükkel szolgáltak rá a hírnévre, és nem a botrányos viselkedésükkel.
Manapság azonban szinte fontosabb a művész magánélete, mint a színházi vagy filmszerepe.
Tudom, sokan mondhatják most, hogy savanyú a szőlő, és azért cikizem a mai otthoni társadalom hőseit, mert irigylem a népszerűségüket.
Önkritikát gyakorolok, és töredelmesen bevallom, hogy így van. Szívesen beszállnék én is a felkapott hírességek sorába.
Tessék mondani, kit lehetne itt felpofozni?