Csak két kis emlék
Ha az ember benne van a korban, akkor két eset lehetséges: vagy mindent elfelejt, vagy mindenről eszébe jut valami régi történet. Nehéz eldönteni, mikor járnak velünk jobban.
Bogarászom az Interneten és feltűnik egy nosztalgia oldal. A képen egy hölgy álldogál az utcai mérlegen, kissé riadt képet vágva. Jé, ezek a mérlegek! - villan belém. Azelőtt lépten-nyomon belebotlottunk ilyesmikbe a fővárosban. És eszembe jut Béla, a szomszéd srác, akivel olyan sokat csavarogtunk együtt. Béla tán tíz éves lehetett, amikor abban a kegyben részesült, hogy kiutazhatott az NDK-ba, egy ifjúsági táborba, ahová az illetékes elvtársak összecsődítették fél Európa gyermekeit. Képzeljük csak el, hogy valaki ebben a korban világot láthat, úgy, hogy még a költségeit is fedezi az a jó szocialista rendszer. Irigykedtem is erősen, hiszen akkoriban én még ki sem tettem a lábam az országból.
Béla tehát elutazott, majd haza is tért, élményekkel gazdagon. Kicsit gyanítottam, hogy beszámolói elrugaszkodtak a valóságtól, mert nemcsak a nagyszerű kajákról áradozott, de arról is, hogy megismerkedett egy szintén ott üdülő finn szépséggel. De csak lehetett valami alapja ennek a hódításnak, mert rendszeresen érkeztek a képeslapok Finnországból. A pár mondatos angol üdvözlő mondatokra Béla is összeügyeskedte a választ.
De aztán csoda történt. Már gimnazisták voltunk, mikor egy nyáron taxi fékezett az utcánkban. Egy elegáns fiatal lány meg egy szőkés fiatalember kászálódott ki a kocsiból és Béla iránt érdeklődtek. Igen, Hellő érkezett meg egy villámlátogatásra. A vizit inkább a kedves emlékeknek szólt, mert az udvarlóját is magával hozta.
Béla majd elájult, nemcsak a váratlan meglepetéstől, de a várható kiadásoktól is. De szerencsére az ifjú pár nem Béla pénztárcáján akarta megismerni a várost. Egy Rákóczy úti szállodában béreltek szobát, és bár szívesen vették Béla kalauzolását, de nem várták el tőle a vendéglői vacsorák után a számla rendezését. Persze így sem lehetett megúszni a kiadásokat, mert a Vidámparkban meg az Állatkertben nem illett utólag elkunyerálni a belépőjegy árát. No meg az utcai árusok előtt sem várhatta, hogy a fiatalok a zsebükben kotorásszanak némi magyar pénz után.
Béla szívesen vette, ha velük tartok, talán azért, mert így négy kézzel próbáltuk áthidalni a nyelvi nehézségeket. Azt minden esetre megállapítottam, hogy ez a finn nyelvi rokonság egy nagy kamu. Izzadtunk erősen, mire nagy keservesen megértettük egymást.
Egyik este a szálloda előtt búcsúzkodtunk, amit már nem is nagyon bántunk, az egész napos program után. Hellő önfeledten bolondozott a pesti éjszakában, majd kiszúrta magának az utcai mérleget. Azonnal ráugrott, de a mérleg nyelve mozdulatlan maradt. És persze nem volt náluk apró. Várakozón Bélára nézett, aki egy alig észrevehető fintort vágott. Még csodálkoztam is, hogy épp most filléreskedik az egész napos költekezés után?! De mindez csak egy pillanatig tartott. Gavallérosan a zsebébe nyúlt és már tömte is a húszfilléreseket a masinába.
A búcsú után Béla bánatosan rám nézett:
– Ugrott a villamosjegy ára! - sóhajtotta.
Én is átforgattam a zsebeimet. Némi apró jött össze, egyetlen vonaljegyre való, de fel sem merült bennem, hogy lelépjek. Bliccelésről meg szó sem lehetett abban a kalauzos világban. Vállat vontunk, és elindultunk haza, gyalog. Végig a körúton, a Nyugatiig, majd a Váci úton ki, Újpestre.
Hellő sosem tudta meg, hogy mi olyan csórók voltunk. Pár nap múlva elutaztak, aztán hírt adott róla, hogy szerencsésen hazaértek. Egyre ritkultak a képeslapok, majd végleg el is maradtak.
Olvasgatom a Maclean’s című hetilapot és az egyik cikkben jópofa jelzőt fedezek fel egy bajuszos illetővel kapcsolatban. A dús, tömött férfidíszt „bandíto mustache” vagyis „bandita bajusz” elnevezéssel illetik.
Rögtön beugrik, hogy nekem is van egy ismerősöm, aki ilyen külsővel büszkélkedhet. Kapcsolatunk a régmúltba nyúlik vissza, igaz, akkor még szó sem volt semmiféle szőrzetről. Bár, ami azt illeti, már akkor is ráillett a „bandito” jelző.
Iskolás kölykök voltunk, elég sokat láttuk egymást, mert egy utcában laktunk. Egyszer aztán Lackó kezdett eltünedezni az esti órákban. Csak hosszas unszolásra vallotta be, hogy leskelődni jár. A szomszéd házba ugyanis beköltözött Mancika, akinek telt idomai nem kerülték el a kamaszok figyelmét. Lackó tehát szerzett egy létrát és belopakodott a körfolyosós házba. Megvárta, amíg Mancika lakása felől bíztató csobogások hallatszanak, mert ilyenkor biztosra vehette, hogy a fiatalasszony az esti tisztálkodást végzi a konyha közepére tett lavórban. Lackó nekitámasztotta a létrát a falnak, és a lakásajtó feletti kis üvegablakon kísérte figyelemmel a műveletet.
Amikor meghallottam a vallomását, alig jutottam szóhoz.
– Ott leselkedsz azon az udvaron, ahol legalább tíz család lakik?! Meg vagy őrülve?! És mi van, ha kijön valamelyik szomszéd?!
– Nyugi, nyugi! – legyintett magabiztosan. – Olyankor ellököm a létrát a faltól és hasra vágódom a kertben.
Szinte elborzadtam a hír hallatán. Életveszélyes produkció volt elvetődni egy ilyen kertben, ahol a lakók karókhoz kötözött növényeket dédelgettek és nem hiányzott néhány színes üveggömb sem a dekoráció érdekében. De hát akkoriban nem volt Internet, mint manapság, ahol a kiskamaszok veszély nélkül szerezhetik be anatómiai ismereteiket.
Azonban a stratégia nem lehetett hibátlan, mert egy ízben Mancika állított meg az utcán. Nagy kitüntetés volt ez akkoriban, de sejtettem, hogy nem a személyemnek szól az érdeklődés.
– Mondd meg légy szíves a barátodnak, hogy hagyja abba a kukkolást! Ez olyan kellemetlen számomra!
Részvéttel bólogattam, Mancika meg folytatta:
– Ez a kölyök minden este bebámul hozzám. Nagyon zavar. Minden szanaszét van a lakásban, még nem volt időm elpakolni.
Lám, milyen furcsán hívogatom elő a régi emlékeket. Aztán csak rájöttem, hogy miért is kerülhetett ez a két kis történet egymás mellé.
Béla és Laci ugyanis testvérek. Bélának már rég nincsenek filléres gondjai. Manapság már eszébe sem jutna 10-12 km-t gyalogolni egy holdfényes nyári éjszakán. Minek is, mikor ott az autó.
Lackó pedig megbecsült családapa. A bandita bajusz tulajdonosáról manapság már igencsak nehéz lenne elhinni azt a bizonyos létrás időszakot. Tán már el is felejtette azt a kalandot.
Mancikáról viszont semmit sem tudok. Csak remélhetem, hogy azóta már volt ideje elpakolni.
Ha az ember benne van a korban, akkor két eset lehetséges: vagy mindent elfelejt, vagy mindenről eszébe jut valami régi történet. Nehéz eldönteni, mikor járnak velünk jobban.
Bogarászom az Interneten és feltűnik egy nosztalgia oldal. A képen egy hölgy álldogál az utcai mérlegen, kissé riadt képet vágva. Jé, ezek a mérlegek! - villan belém. Azelőtt lépten-nyomon belebotlottunk ilyesmikbe a fővárosban. És eszembe jut Béla, a szomszéd srác, akivel olyan sokat csavarogtunk együtt. Béla tán tíz éves lehetett, amikor abban a kegyben részesült, hogy kiutazhatott az NDK-ba, egy ifjúsági táborba, ahová az illetékes elvtársak összecsődítették fél Európa gyermekeit. Képzeljük csak el, hogy valaki ebben a korban világot láthat, úgy, hogy még a költségeit is fedezi az a jó szocialista rendszer. Irigykedtem is erősen, hiszen akkoriban én még ki sem tettem a lábam az országból.
Béla tehát elutazott, majd haza is tért, élményekkel gazdagon. Kicsit gyanítottam, hogy beszámolói elrugaszkodtak a valóságtól, mert nemcsak a nagyszerű kajákról áradozott, de arról is, hogy megismerkedett egy szintén ott üdülő finn szépséggel. De csak lehetett valami alapja ennek a hódításnak, mert rendszeresen érkeztek a képeslapok Finnországból. A pár mondatos angol üdvözlő mondatokra Béla is összeügyeskedte a választ.
De aztán csoda történt. Már gimnazisták voltunk, mikor egy nyáron taxi fékezett az utcánkban. Egy elegáns fiatal lány meg egy szőkés fiatalember kászálódott ki a kocsiból és Béla iránt érdeklődtek. Igen, Hellő érkezett meg egy villámlátogatásra. A vizit inkább a kedves emlékeknek szólt, mert az udvarlóját is magával hozta.
Béla majd elájult, nemcsak a váratlan meglepetéstől, de a várható kiadásoktól is. De szerencsére az ifjú pár nem Béla pénztárcáján akarta megismerni a várost. Egy Rákóczy úti szállodában béreltek szobát, és bár szívesen vették Béla kalauzolását, de nem várták el tőle a vendéglői vacsorák után a számla rendezését. Persze így sem lehetett megúszni a kiadásokat, mert a Vidámparkban meg az Állatkertben nem illett utólag elkunyerálni a belépőjegy árát. No meg az utcai árusok előtt sem várhatta, hogy a fiatalok a zsebükben kotorásszanak némi magyar pénz után.
Béla szívesen vette, ha velük tartok, talán azért, mert így négy kézzel próbáltuk áthidalni a nyelvi nehézségeket. Azt minden esetre megállapítottam, hogy ez a finn nyelvi rokonság egy nagy kamu. Izzadtunk erősen, mire nagy keservesen megértettük egymást.
Egyik este a szálloda előtt búcsúzkodtunk, amit már nem is nagyon bántunk, az egész napos program után. Hellő önfeledten bolondozott a pesti éjszakában, majd kiszúrta magának az utcai mérleget. Azonnal ráugrott, de a mérleg nyelve mozdulatlan maradt. És persze nem volt náluk apró. Várakozón Bélára nézett, aki egy alig észrevehető fintort vágott. Még csodálkoztam is, hogy épp most filléreskedik az egész napos költekezés után?! De mindez csak egy pillanatig tartott. Gavallérosan a zsebébe nyúlt és már tömte is a húszfilléreseket a masinába.
A búcsú után Béla bánatosan rám nézett:
– Ugrott a villamosjegy ára! - sóhajtotta.
Én is átforgattam a zsebeimet. Némi apró jött össze, egyetlen vonaljegyre való, de fel sem merült bennem, hogy lelépjek. Bliccelésről meg szó sem lehetett abban a kalauzos világban. Vállat vontunk, és elindultunk haza, gyalog. Végig a körúton, a Nyugatiig, majd a Váci úton ki, Újpestre.
Hellő sosem tudta meg, hogy mi olyan csórók voltunk. Pár nap múlva elutaztak, aztán hírt adott róla, hogy szerencsésen hazaértek. Egyre ritkultak a képeslapok, majd végleg el is maradtak.
Olvasgatom a Maclean’s című hetilapot és az egyik cikkben jópofa jelzőt fedezek fel egy bajuszos illetővel kapcsolatban. A dús, tömött férfidíszt „bandíto mustache” vagyis „bandita bajusz” elnevezéssel illetik.
Rögtön beugrik, hogy nekem is van egy ismerősöm, aki ilyen külsővel büszkélkedhet. Kapcsolatunk a régmúltba nyúlik vissza, igaz, akkor még szó sem volt semmiféle szőrzetről. Bár, ami azt illeti, már akkor is ráillett a „bandito” jelző.
Iskolás kölykök voltunk, elég sokat láttuk egymást, mert egy utcában laktunk. Egyszer aztán Lackó kezdett eltünedezni az esti órákban. Csak hosszas unszolásra vallotta be, hogy leskelődni jár. A szomszéd házba ugyanis beköltözött Mancika, akinek telt idomai nem kerülték el a kamaszok figyelmét. Lackó tehát szerzett egy létrát és belopakodott a körfolyosós házba. Megvárta, amíg Mancika lakása felől bíztató csobogások hallatszanak, mert ilyenkor biztosra vehette, hogy a fiatalasszony az esti tisztálkodást végzi a konyha közepére tett lavórban. Lackó nekitámasztotta a létrát a falnak, és a lakásajtó feletti kis üvegablakon kísérte figyelemmel a műveletet.
Amikor meghallottam a vallomását, alig jutottam szóhoz.
– Ott leselkedsz azon az udvaron, ahol legalább tíz család lakik?! Meg vagy őrülve?! És mi van, ha kijön valamelyik szomszéd?!
– Nyugi, nyugi! – legyintett magabiztosan. – Olyankor ellököm a létrát a faltól és hasra vágódom a kertben.
Szinte elborzadtam a hír hallatán. Életveszélyes produkció volt elvetődni egy ilyen kertben, ahol a lakók karókhoz kötözött növényeket dédelgettek és nem hiányzott néhány színes üveggömb sem a dekoráció érdekében. De hát akkoriban nem volt Internet, mint manapság, ahol a kiskamaszok veszély nélkül szerezhetik be anatómiai ismereteiket.
Azonban a stratégia nem lehetett hibátlan, mert egy ízben Mancika állított meg az utcán. Nagy kitüntetés volt ez akkoriban, de sejtettem, hogy nem a személyemnek szól az érdeklődés.
– Mondd meg légy szíves a barátodnak, hogy hagyja abba a kukkolást! Ez olyan kellemetlen számomra!
Részvéttel bólogattam, Mancika meg folytatta:
– Ez a kölyök minden este bebámul hozzám. Nagyon zavar. Minden szanaszét van a lakásban, még nem volt időm elpakolni.
Lám, milyen furcsán hívogatom elő a régi emlékeket. Aztán csak rájöttem, hogy miért is kerülhetett ez a két kis történet egymás mellé.
Béla és Laci ugyanis testvérek. Bélának már rég nincsenek filléres gondjai. Manapság már eszébe sem jutna 10-12 km-t gyalogolni egy holdfényes nyári éjszakán. Minek is, mikor ott az autó.
Lackó pedig megbecsült családapa. A bandita bajusz tulajdonosáról manapság már igencsak nehéz lenne elhinni azt a bizonyos létrás időszakot. Tán már el is felejtette azt a kalandot.
Mancikáról viszont semmit sem tudok. Csak remélhetem, hogy azóta már volt ideje elpakolni.