Hétköznapi óriások
Valaki volt olyan szíves és feltett egy rakás képet az Internetre a régi magyar férfiszínészekről. Régi?! Mi az hogy régi?! Hiszen a legtöbb fotón olyan hírességek láthatók, akik az én időmben voltak sztárok. Te jó ég, lehet, hogy akkor én megöregedtem, vagy mi a fene?!
Nézegetem az arcokat és már tódulnak is az emlékek. Sinkovits Imre. Milyen mázli volt (nekem), hogy 56 után száműzték a József Attila színházba, így be sem kellett bumlizni a Nemzetiig, hogy láthassuk. Később Darvas Iván is ide került, szintén büntetésből. Megint csak mi jártunk jól...
Őt később az „Egy őrült naplójá"-ban láttam, amivel végképp meggyőzött, hogy egy csodás előadáshoz nem kell semmi. Illetve, szinte semmi. Csak egy jó színész.
Aztán sorban, a többi nagyság. Páger, Agárdi, Kállai, Pécsi, Várkonyi, Márkus, Tímár, Tomanek, Őze, Bárdy, Mensáros, Szirtes, Sztankay, Körmendi, Zenthe, Gera - nevek a tekintélyes listáról, nekem meg az elégtétel, hogy láthattam őket színpadon.
Nem lehetett unatkozni a sötét nézőtéren! Még akkor sem, ha történetesen a kakasülőre jutott hely. Onnan, a magasból nézhettem Major Tamás, Básti Lajos és Lukács Margit nagy hármasát a régi Nemzeti Színházban. Igen, abban a Nemzetiben, amit aztán olyan ügyesen fel- illetve lerobbantottak 1963-ban, mert állítólag a földalatti munkálatok meggyöngítették az épületet.
Sokba került nekünk az a Metró, mindig mondtam!
Akkoriban törzsvendég voltam számtalan pesti színházban. A Madáchban egy felettébb csínos, kedves, örökké jókedvű lánnyal osztóztam a színházi élményeken. Egy ízben kifogtunk egy hórihorgas alakot előttünk. Barátnőm rögtön átment nagycsoportosba:
- Jaj, nem látok semmit! Vegyél ölbe légy szíves!
Egy másik kép, ezen Latinovits Zoltán. Őt a Karamazov fivérekben láttam. Osztálytársaimmal ültünk a Vígben, előadás után meg vitatkozni kezdtünk, mert az egyik srácnak nagyon nem tetszett Latinovits zárt szájú beszéde és az ideges, vibráló mozdulatai. Nem volt alaptalan a megjegyzés, de a többség inkább arra hajlott, hogy egy túlfűtött, csupa ideg, hús-vér figurát hozott ki a szerepéből.
Ez meg Garas Dezső. Egy csúnyácska férfifej, elrajzolt vonásokkal. De az öregkor kegyesen bánt vele. Markáns arca lett, mert jó helyre kerültek a ráncai. Őt, többek között a „Vonó Ignác"-ban láttam, Kis Manyival, olyan párost alkottak, hogy ha történetesen angolul játszanak, az tuti, hogy az egész Broadway visszhangozta volna a sikerüket.
Aztán Bessenyei. Őt a „Hegedűs a háztetőn" premierjén csodálhattam, az Operett színházban. Őrült ünneplés, káprázatos hangulat a bemutatón, mely után az egész ország a művész lábai előtt hevert.
Bessenyei Ferencet láthattam Othellóként is, de számomra a legemlékezetesebb alakítása mégsem a színház falai között történt. Egy könnyűipari cégnél dolgoztam akkoriban, és a vállalat lázasan készült a november 7-i ünnepségre. Feldíszítették a hatalmas ebédlőt, aztán már jöttek is a dolgozók, hogy megtöltsék a termet. Mindenki tudta, hogy lesz egy kis hegyi beszéd, éljen a nagy októberi, éljen a megbonthatatlan magyar-szovjet izé, meg ilyesmik, de a lényeg a műsoron volt, mely különleges csemegét ígért. Nem volt titok, hogy Bessenyei Ferencet fogjuk látni a dobogón. Az ilyen árukapcsolással remekül el lehetett érni, hogy még a betegállományban lévők is meggyógyuljanak erre a napra.
A rendezvény javában zajlott, én valahol a folyosón ügyködtem, irányítgattam a bejárat felé a késve érkezőket. A művész is befutott, öltöző híján a folyosón kínálták székkel. Elég méltatlan volt ez a kis sarok az állófogasokon sorakozó kabátok között. De Bessenyei nem zavartatta magát, kedvesen üdvözölt pár olvadozó nődolgozót, majd felpattant és kezdte róni a köröket a kabátok között. Megdöbbenve figyeltem a fel-alá mászkáló színészt. Az ország kedvence, a kétszeres Kossuth-díjas, Kiváló és Érdemes művész ideges volt. És nem is kicsit. Szinte öntudatlanul bóklászott a kabátok között, félhangosan dünnyögve, majd egy suta mozdulattal megemelte az egyik felöltő ujját és megszagolta. Elképedve figyeltem a lámpaláz feszültségével küzdő művész téblábolását ott, a kabátok között.
Aztán bentről elhangzott a neve, megrázta magát és bevonult a terembe, ahol tomboló lelkesedéssel fogadták. Mondott néhány üdvözlő mondatot, azon a mélyen zengő, férfias baritonján, amitől a hölgyek rögtön eldöntötték, hogy rosszul mentek férjhez.
Majd elkezdte a műsorát. Felvezette a Vörösmarty verset azzal, hogy a mű az elnyomásról szól, olyan időszakról, amikor idegen hatalom miatt szenved a magyar nép. Aztán szavalni kezdte a „Vén Cigány”-t. Fájón, gyönyörűen, bánattal, reménnyel, hittel, indulattal. Ott a magyar - szovjet barátságot éltető feliratok és a vörös csillag alatt.
Szájtátva lestem a csodát. A vers után majd felrobbant az ebédlő az ünneplés zajától. De kiderült, hogy a párttitkár elvtársnő is gyúlékony állapotba került. A műsor után tajtékozva magyarázta a kísértetének, hogy egy merénylet zajlott itt. Mert, hogy ezen a magasztos ünnepen egy ilyen verset! Egy ilyen költeményt, amiben azzal vígasztalnak minket, hogy lesz még egyszer ünnep a világon?!
- Hát ez nyílt lázadás, provokáció! De majd én megmutatom! Lecsukatom, le én! - sziszegte elfúlva. És csak azért nem hangosabban, hogy ne hívja fel azok figyelmét is a merényletre, akiknél nem esett le a tantusz.
- Majd én megmutatom! – hajtogatta, miközben messze elkerülte az autogrammokat osztogató művészt.
De nem mutathatta meg! A nyolcvanas éveket írtuk, akkor már nem lehetett ennyi miatt rács mögé küldeni valakit. Persze azért még nem volt ajánlatos világgá kiáltani, hogy nem tetszik a rendszer. Így valóban főhajtást érdemel a művész bátorsága.
Én közben tovább bámulom a képernyőt, ahol újabb arcok villannak fel, élményeket és csodákat idézve.
Azért irtó jó dolog ilyen gazdagnak lenni.
És ráadásul nem is kell feltüntetnem mindezt az adóbevallásomban.
Valaki volt olyan szíves és feltett egy rakás képet az Internetre a régi magyar férfiszínészekről. Régi?! Mi az hogy régi?! Hiszen a legtöbb fotón olyan hírességek láthatók, akik az én időmben voltak sztárok. Te jó ég, lehet, hogy akkor én megöregedtem, vagy mi a fene?!
Nézegetem az arcokat és már tódulnak is az emlékek. Sinkovits Imre. Milyen mázli volt (nekem), hogy 56 után száműzték a József Attila színházba, így be sem kellett bumlizni a Nemzetiig, hogy láthassuk. Később Darvas Iván is ide került, szintén büntetésből. Megint csak mi jártunk jól...
Őt később az „Egy őrült naplójá"-ban láttam, amivel végképp meggyőzött, hogy egy csodás előadáshoz nem kell semmi. Illetve, szinte semmi. Csak egy jó színész.
Aztán sorban, a többi nagyság. Páger, Agárdi, Kállai, Pécsi, Várkonyi, Márkus, Tímár, Tomanek, Őze, Bárdy, Mensáros, Szirtes, Sztankay, Körmendi, Zenthe, Gera - nevek a tekintélyes listáról, nekem meg az elégtétel, hogy láthattam őket színpadon.
Nem lehetett unatkozni a sötét nézőtéren! Még akkor sem, ha történetesen a kakasülőre jutott hely. Onnan, a magasból nézhettem Major Tamás, Básti Lajos és Lukács Margit nagy hármasát a régi Nemzeti Színházban. Igen, abban a Nemzetiben, amit aztán olyan ügyesen fel- illetve lerobbantottak 1963-ban, mert állítólag a földalatti munkálatok meggyöngítették az épületet.
Sokba került nekünk az a Metró, mindig mondtam!
Akkoriban törzsvendég voltam számtalan pesti színházban. A Madáchban egy felettébb csínos, kedves, örökké jókedvű lánnyal osztóztam a színházi élményeken. Egy ízben kifogtunk egy hórihorgas alakot előttünk. Barátnőm rögtön átment nagycsoportosba:
- Jaj, nem látok semmit! Vegyél ölbe légy szíves!
Egy másik kép, ezen Latinovits Zoltán. Őt a Karamazov fivérekben láttam. Osztálytársaimmal ültünk a Vígben, előadás után meg vitatkozni kezdtünk, mert az egyik srácnak nagyon nem tetszett Latinovits zárt szájú beszéde és az ideges, vibráló mozdulatai. Nem volt alaptalan a megjegyzés, de a többség inkább arra hajlott, hogy egy túlfűtött, csupa ideg, hús-vér figurát hozott ki a szerepéből.
Ez meg Garas Dezső. Egy csúnyácska férfifej, elrajzolt vonásokkal. De az öregkor kegyesen bánt vele. Markáns arca lett, mert jó helyre kerültek a ráncai. Őt, többek között a „Vonó Ignác"-ban láttam, Kis Manyival, olyan párost alkottak, hogy ha történetesen angolul játszanak, az tuti, hogy az egész Broadway visszhangozta volna a sikerüket.
Aztán Bessenyei. Őt a „Hegedűs a háztetőn" premierjén csodálhattam, az Operett színházban. Őrült ünneplés, káprázatos hangulat a bemutatón, mely után az egész ország a művész lábai előtt hevert.
Bessenyei Ferencet láthattam Othellóként is, de számomra a legemlékezetesebb alakítása mégsem a színház falai között történt. Egy könnyűipari cégnél dolgoztam akkoriban, és a vállalat lázasan készült a november 7-i ünnepségre. Feldíszítették a hatalmas ebédlőt, aztán már jöttek is a dolgozók, hogy megtöltsék a termet. Mindenki tudta, hogy lesz egy kis hegyi beszéd, éljen a nagy októberi, éljen a megbonthatatlan magyar-szovjet izé, meg ilyesmik, de a lényeg a műsoron volt, mely különleges csemegét ígért. Nem volt titok, hogy Bessenyei Ferencet fogjuk látni a dobogón. Az ilyen árukapcsolással remekül el lehetett érni, hogy még a betegállományban lévők is meggyógyuljanak erre a napra.
A rendezvény javában zajlott, én valahol a folyosón ügyködtem, irányítgattam a bejárat felé a késve érkezőket. A művész is befutott, öltöző híján a folyosón kínálták székkel. Elég méltatlan volt ez a kis sarok az állófogasokon sorakozó kabátok között. De Bessenyei nem zavartatta magát, kedvesen üdvözölt pár olvadozó nődolgozót, majd felpattant és kezdte róni a köröket a kabátok között. Megdöbbenve figyeltem a fel-alá mászkáló színészt. Az ország kedvence, a kétszeres Kossuth-díjas, Kiváló és Érdemes művész ideges volt. És nem is kicsit. Szinte öntudatlanul bóklászott a kabátok között, félhangosan dünnyögve, majd egy suta mozdulattal megemelte az egyik felöltő ujját és megszagolta. Elképedve figyeltem a lámpaláz feszültségével küzdő művész téblábolását ott, a kabátok között.
Aztán bentről elhangzott a neve, megrázta magát és bevonult a terembe, ahol tomboló lelkesedéssel fogadták. Mondott néhány üdvözlő mondatot, azon a mélyen zengő, férfias baritonján, amitől a hölgyek rögtön eldöntötték, hogy rosszul mentek férjhez.
Majd elkezdte a műsorát. Felvezette a Vörösmarty verset azzal, hogy a mű az elnyomásról szól, olyan időszakról, amikor idegen hatalom miatt szenved a magyar nép. Aztán szavalni kezdte a „Vén Cigány”-t. Fájón, gyönyörűen, bánattal, reménnyel, hittel, indulattal. Ott a magyar - szovjet barátságot éltető feliratok és a vörös csillag alatt.
Szájtátva lestem a csodát. A vers után majd felrobbant az ebédlő az ünneplés zajától. De kiderült, hogy a párttitkár elvtársnő is gyúlékony állapotba került. A műsor után tajtékozva magyarázta a kísértetének, hogy egy merénylet zajlott itt. Mert, hogy ezen a magasztos ünnepen egy ilyen verset! Egy ilyen költeményt, amiben azzal vígasztalnak minket, hogy lesz még egyszer ünnep a világon?!
- Hát ez nyílt lázadás, provokáció! De majd én megmutatom! Lecsukatom, le én! - sziszegte elfúlva. És csak azért nem hangosabban, hogy ne hívja fel azok figyelmét is a merényletre, akiknél nem esett le a tantusz.
- Majd én megmutatom! – hajtogatta, miközben messze elkerülte az autogrammokat osztogató művészt.
De nem mutathatta meg! A nyolcvanas éveket írtuk, akkor már nem lehetett ennyi miatt rács mögé küldeni valakit. Persze azért még nem volt ajánlatos világgá kiáltani, hogy nem tetszik a rendszer. Így valóban főhajtást érdemel a művész bátorsága.
Én közben tovább bámulom a képernyőt, ahol újabb arcok villannak fel, élményeket és csodákat idézve.
Azért irtó jó dolog ilyen gazdagnak lenni.
És ráadásul nem is kell feltüntetnem mindezt az adóbevallásomban.