(Arany)sárga irigység
Megvolt a 88. Oscar díjátadó is, hát mi tagadás, nem tavaly kezdték. Az ősidőkben persze nem csináltak még ekkora cirkuszt, elegendőnek bizonyult egy szálloda különterme is az ünnepséghez. Betolták egy talicskán a szobrokat, aztán a díjazottak az emelvényhez vonultak, felmarkolták a kis aranyost, és egy köszönésfélét rebegve rögtön a helyükre is fáradtak.
Na ez ma már nem így van! Kinőtte magát kissé az esemény, de nemcsak külsőségekben, hanem a díjnyertesek hálálkodásában is. Mert a szobrocskát szorongató nyertesek mostanság beleadnak apait - anyait, és a nézőkre zúdítják rokonságuk teljes névsorát. Mi tagadás, nem egy nemi élmény végighallgatni ezeket a telefonkönyv hosszúságú listákat. A szervezők is rájöttek végül, hogy kezd ellaposodni a dolog, így aztán kitalálták, hogy idén nem kell a nevekkel bajlódni, hanem megjelenik a lista szépen - hosszan a képernyőn. Ember tervez! A díjazottak csak nem akarták tudomásul venni, hogy nincs szükség a felsorolásra, így aztán mégis elmondták, hogy milyen nagyszerű ügynökük, kollégáik és családjuk van, akik nélkül sehol sem lennének. De miért is kell megköszönni a feleségnek és a gyerekeknek az Oscart? Az asszonynak bizonyára azért, mert amíg a forgatókönyvet írtuk, nem csalt meg a maszkmesterrel, a gyerekeknek meg azért, hogy amíg elmerülten terveztük a film díszleteit a szobánkban, nem gyújtották ránk a házat, de a bejárónőnek is hálásak lehetünk, mert nem törölte le a port az íróasztalunkról, amibe egy fontos telefonszámot írtuk fel. De a tejesember is említést érdemel, mert azon a reggelen szó nélkül kicserélte a romlott kefirt, így jóltápláltan mehettünk a forgatásra.
Persze értjük mi a csíziót. Ki ne élvezkedne a gyönyörtől, hogy egy friss Oscar díjas az egész világ előtt hálálkodik nekünk. Hogy a rosseb sem tudja, mi vagyunk az a John, vagy Steve, vagy Michael, az más lapra tartozik!
Ja és hogy mért éppen Oscarnak hívják a legrangosabb filmművészeti díjat? Mert a harmincas években Margaret asszony, az akadémiai könyvtáros hölgy felismerni vélte a szobor vonásaiban Oscar Pierce névre hallgató texasi nagybácsiját. Remélem, hogy csak a fejről beszélünk, mert szép kis család lehet az, ahol sárgaszínű, kopasz nagybácsik egy szál karddal álldogálnak meztelenül a nappaliban.
Idén egy kis botrány is lengedezett az esemény körül, mert nem volt színes bőrű művész a jelöltek listáján. Meg ugye tavaly sem. Ez aztán kiverte a biztosítékot egyeseknél, másoknak viszont remek anyagot biztosított. Chris Rock, a fekete műsorvezető például le sem szállt erről a témáról másfél óráig. Egy csontot azért nem illik ennyi ideig rágni. A fiatalembernek egyébként olyan hangja van, amely felér egy könnyű testi sértéssel. Erről ugye nem tehet, de egész este ezt hallgatni?!
Idén nemcsak szórakoztunk, de volt már egy kis politika is a buliban. Ez van, ilyen időket élünk.
Különben ez a versengés egy elég szerencsétlen dolog, de hát az emberek imádnak győzteseket ünnepelni. A sportban még csak érthető: itt a kezemben a stopper, ő futott gyorsabban, kész! De a művészetben különféle teljesítményeket próbálnak összemérni. Igazságos méricskélésről csak akkor lehetne beszélni, ha minden színész ugyanazt a szerepet kapná. Akkor aztán eldönthetnénk, hogy ki a hitelesebb. Például mindenki eljátszaná Leonardo DiCaprio prémvadászát a „The Revenant‟ c. filmből. Meg is döglenénk az unalomtól, az biztos.
Na de térjünk vissza a gálaesthez, hiszen volt ott magyar siker is! Már hetekkel korábban kijelentettem, hogy hajlandó vagyok az összes ingó és ingatlan vagyonomat, tőzsdei részvényeimet, valutatartalékomat és a szalmazsákba rejtett föníciai pénzérméket feltenni ennek a filmnek a győzelmére. A művet volt szerencsém látni odahaza, még a nyáron. Nem tetszett. Idegesített. De megmagyarázták, hogy éppen ez a célja. Hogy a néző még véletlenül se érezze jól magát, ha a koncentrációs táborban játszódik a cselekmény. Ebben a témában valóban ez a legkeményebb film. Még Spielberg is rendesen ki lett osztva, mert szelídnek tartották a megvalósítást a „Schindler listájá‟-ban. Koltai Lajos filmjét is elmarasztalták, mert a „Sorstalanság‟ túl szépen fényképezett és lírai volt ehhez a témához. De jött Nemes Jeles László, és a „Saul fia‟, hogy bizonyítsa, a nézőt sokkolni kell, hogy végre megértse a lényeget. A filmben szinte nincs egy totál plán, végig ott liheg a kamera a főhős nyakában, azt az érzést keltve, hogy mi is a tömegben vagyunk. Hát nem egy rózsás állapot nézőként sem a koncentrációs tábor foglya lenni. A kritikusok dicshimnuszokat zengtek erről a kameraállásról, de az igazsághoz tartozik, hogy nem ez a film élt először ezzel a módszerrel. Többek között egy 96-os francia filmben (La femme défendue) is ezzel a sajátos látásmóddal dolgozik az operatőr. Egy férfi szemével látjuk az eseményeket, és természetesen a lányt, a nagy szerelmét. A filmfelvevő mintha a főhős szeme lenne. Szokatlan megoldás ez, a nézők általában idegenkednek tőle, mert fittyet hány a jól bevált külső láttatásnak. Persze az a film eltűnt a süllyesztőben, mert csak egy szerelmi háromszöget tárgyalt. Itt, a Saulban, a jelek szerint nagyon jól szolgálta a feszültséget ez a különleges (de nem új) látásmód.
Mi magyarok tehát a nevezetes szoborral távozhattunk. Érdemes volt megfigyelni az eredményhirdetés utáni első pillanatokat, amikor a veszteseket mutatták. Mindegyik lelkesen tapsolva, mosolyogva ünnepelte a győztest. De hihetünk-e az önzetlenségüknek? Lehet, hogy soha a büdös életben nem kerülnek még egyszer a szobor közelébe, most meg itt tapsikolnak a másik győzelmét hallva?! Örülhet-e a vesztes annak, hogy a jövőben nem ő, hanem a díjnyertes kolléga kapja majd a jobb szerepeket és a nagyobb gázsit? Ó, csak egyszer látnám, hogy valaki mérgében darabokra tépi az előre megírt ünnepi beszédét és ott toporzékol a papír fecniken.
De ez is hozzátartozik a szakmához, hogy úgy tegyünk, mintha...
Közben meg azért ott belül, ehet minket az (arany)sárga irigység.
Megvolt a 88. Oscar díjátadó is, hát mi tagadás, nem tavaly kezdték. Az ősidőkben persze nem csináltak még ekkora cirkuszt, elegendőnek bizonyult egy szálloda különterme is az ünnepséghez. Betolták egy talicskán a szobrokat, aztán a díjazottak az emelvényhez vonultak, felmarkolták a kis aranyost, és egy köszönésfélét rebegve rögtön a helyükre is fáradtak.
Na ez ma már nem így van! Kinőtte magát kissé az esemény, de nemcsak külsőségekben, hanem a díjnyertesek hálálkodásában is. Mert a szobrocskát szorongató nyertesek mostanság beleadnak apait - anyait, és a nézőkre zúdítják rokonságuk teljes névsorát. Mi tagadás, nem egy nemi élmény végighallgatni ezeket a telefonkönyv hosszúságú listákat. A szervezők is rájöttek végül, hogy kezd ellaposodni a dolog, így aztán kitalálták, hogy idén nem kell a nevekkel bajlódni, hanem megjelenik a lista szépen - hosszan a képernyőn. Ember tervez! A díjazottak csak nem akarták tudomásul venni, hogy nincs szükség a felsorolásra, így aztán mégis elmondták, hogy milyen nagyszerű ügynökük, kollégáik és családjuk van, akik nélkül sehol sem lennének. De miért is kell megköszönni a feleségnek és a gyerekeknek az Oscart? Az asszonynak bizonyára azért, mert amíg a forgatókönyvet írtuk, nem csalt meg a maszkmesterrel, a gyerekeknek meg azért, hogy amíg elmerülten terveztük a film díszleteit a szobánkban, nem gyújtották ránk a házat, de a bejárónőnek is hálásak lehetünk, mert nem törölte le a port az íróasztalunkról, amibe egy fontos telefonszámot írtuk fel. De a tejesember is említést érdemel, mert azon a reggelen szó nélkül kicserélte a romlott kefirt, így jóltápláltan mehettünk a forgatásra.
Persze értjük mi a csíziót. Ki ne élvezkedne a gyönyörtől, hogy egy friss Oscar díjas az egész világ előtt hálálkodik nekünk. Hogy a rosseb sem tudja, mi vagyunk az a John, vagy Steve, vagy Michael, az más lapra tartozik!
Ja és hogy mért éppen Oscarnak hívják a legrangosabb filmművészeti díjat? Mert a harmincas években Margaret asszony, az akadémiai könyvtáros hölgy felismerni vélte a szobor vonásaiban Oscar Pierce névre hallgató texasi nagybácsiját. Remélem, hogy csak a fejről beszélünk, mert szép kis család lehet az, ahol sárgaszínű, kopasz nagybácsik egy szál karddal álldogálnak meztelenül a nappaliban.
Idén egy kis botrány is lengedezett az esemény körül, mert nem volt színes bőrű művész a jelöltek listáján. Meg ugye tavaly sem. Ez aztán kiverte a biztosítékot egyeseknél, másoknak viszont remek anyagot biztosított. Chris Rock, a fekete műsorvezető például le sem szállt erről a témáról másfél óráig. Egy csontot azért nem illik ennyi ideig rágni. A fiatalembernek egyébként olyan hangja van, amely felér egy könnyű testi sértéssel. Erről ugye nem tehet, de egész este ezt hallgatni?!
Idén nemcsak szórakoztunk, de volt már egy kis politika is a buliban. Ez van, ilyen időket élünk.
Különben ez a versengés egy elég szerencsétlen dolog, de hát az emberek imádnak győzteseket ünnepelni. A sportban még csak érthető: itt a kezemben a stopper, ő futott gyorsabban, kész! De a művészetben különféle teljesítményeket próbálnak összemérni. Igazságos méricskélésről csak akkor lehetne beszélni, ha minden színész ugyanazt a szerepet kapná. Akkor aztán eldönthetnénk, hogy ki a hitelesebb. Például mindenki eljátszaná Leonardo DiCaprio prémvadászát a „The Revenant‟ c. filmből. Meg is döglenénk az unalomtól, az biztos.
Na de térjünk vissza a gálaesthez, hiszen volt ott magyar siker is! Már hetekkel korábban kijelentettem, hogy hajlandó vagyok az összes ingó és ingatlan vagyonomat, tőzsdei részvényeimet, valutatartalékomat és a szalmazsákba rejtett föníciai pénzérméket feltenni ennek a filmnek a győzelmére. A művet volt szerencsém látni odahaza, még a nyáron. Nem tetszett. Idegesített. De megmagyarázták, hogy éppen ez a célja. Hogy a néző még véletlenül se érezze jól magát, ha a koncentrációs táborban játszódik a cselekmény. Ebben a témában valóban ez a legkeményebb film. Még Spielberg is rendesen ki lett osztva, mert szelídnek tartották a megvalósítást a „Schindler listájá‟-ban. Koltai Lajos filmjét is elmarasztalták, mert a „Sorstalanság‟ túl szépen fényképezett és lírai volt ehhez a témához. De jött Nemes Jeles László, és a „Saul fia‟, hogy bizonyítsa, a nézőt sokkolni kell, hogy végre megértse a lényeget. A filmben szinte nincs egy totál plán, végig ott liheg a kamera a főhős nyakában, azt az érzést keltve, hogy mi is a tömegben vagyunk. Hát nem egy rózsás állapot nézőként sem a koncentrációs tábor foglya lenni. A kritikusok dicshimnuszokat zengtek erről a kameraállásról, de az igazsághoz tartozik, hogy nem ez a film élt először ezzel a módszerrel. Többek között egy 96-os francia filmben (La femme défendue) is ezzel a sajátos látásmóddal dolgozik az operatőr. Egy férfi szemével látjuk az eseményeket, és természetesen a lányt, a nagy szerelmét. A filmfelvevő mintha a főhős szeme lenne. Szokatlan megoldás ez, a nézők általában idegenkednek tőle, mert fittyet hány a jól bevált külső láttatásnak. Persze az a film eltűnt a süllyesztőben, mert csak egy szerelmi háromszöget tárgyalt. Itt, a Saulban, a jelek szerint nagyon jól szolgálta a feszültséget ez a különleges (de nem új) látásmód.
Mi magyarok tehát a nevezetes szoborral távozhattunk. Érdemes volt megfigyelni az eredményhirdetés utáni első pillanatokat, amikor a veszteseket mutatták. Mindegyik lelkesen tapsolva, mosolyogva ünnepelte a győztest. De hihetünk-e az önzetlenségüknek? Lehet, hogy soha a büdös életben nem kerülnek még egyszer a szobor közelébe, most meg itt tapsikolnak a másik győzelmét hallva?! Örülhet-e a vesztes annak, hogy a jövőben nem ő, hanem a díjnyertes kolléga kapja majd a jobb szerepeket és a nagyobb gázsit? Ó, csak egyszer látnám, hogy valaki mérgében darabokra tépi az előre megírt ünnepi beszédét és ott toporzékol a papír fecniken.
De ez is hozzátartozik a szakmához, hogy úgy tegyünk, mintha...
Közben meg azért ott belül, ehet minket az (arany)sárga irigység.