Kis illemtan
Megszokhattuk már, hogy a technikai fejlődés jelentős változásokat hoz életünkbe. Az is nyilvánvaló, hogy a megújult körülményekhez illik alkalmazkodni. Harminc éve még el sem hangozhatott volna a színházban a kérés, hogy a nézők kapcsolják ki mobil telefonjaikat az előadás alatt, míg ez ma már természetes igény. Hiába, ez már az új idők szava. Én még azokra az időkre is emlékszem, amikor illetlenségnek számított a tévétulajdonosok részéről elhúzni a függönyt, lakásaik ablakán. Ugyanis nem volt szép dolog megakadályozni az ablakon bebámészkodókat a tévéműsorok élvezetében.
Aztán megjelent az Internet, hogy átszabja hétköznapjainkat. Hogy postai levelezés helyett e-maileket küldözgessünk egymásnak. No meg gyönyörű körleveleket, melyek halálbüntetést és vagyonelkobzást helyeznek kilátásba, ha nem továbbítjuk azokat azonnal, minden ismerősünknek.
Ez a levelezési forma –valljuk be – igencsak elkényelmesített minket. Mert azelőtt a keservesen megírt levélpapírt akkurátusan összehajtogattuk, borítékba gyömöszöltük és elbaktattunk vele a legközelebbi postaládáig. Ma meg elegendő egy kis zongorázás a billentyűkön és rákattintani a címlistára, a többi a szerver dolga.
És kapjuk a leveleket számolatlanul. Külön őrületet képeznek azok a küldemények, melyeket valamelyik jóakarónk erőszakol ránk. És nincs mese, ha rajta vagyunk a címlistáján, biztosra vehetjük, hogy megérkezik a fotósorozat a bajor lomhullató erdőkről, meg a holland tulipán különlegességekről. És érkeznek e-mailek zenés mellékletekkel, melyeken részleteket hallhatunk avas operettekből. Igaz, hogy ettől a műfajtól enyhe hátgerinc bántalmakat kapnak egyesek, de ez a feladót nemigen izgatja. Megy a levél mindenkinek, válogatás nélkül. Pedig nem ártana szelektálni.
Így például a kis, pisze, madárcsontú tanítónőnek semmiképpen nem ajánlatos elküldeni a gigantikus méretű exkavátorok képsorait. És a rozzant nagyanyónak sem azokat, ahol szibériai szénbányák külszíni fejtését tanulmányozhatjuk. És nem illik az idős, szentéletű házaspárnak fotósorozatot küldeni a tengerparton tobzódó, magukból és ruháikból kivetkőzött nudistákról sem. Nem ildomos továbbá a frissen elvált, halálosan elkeseredett, pénztelen munkanélküli barátunknak fotósorozatot küldeni bikinis nőkről, szivarozó aranyifjakról, akik épp egy futballpálya méretű jachton pompáznak. Minek izgassuk szegényt azzal, hogy nem mindenki balfácán.
Tény, hogy könnyebb egyet kattintani, mint a címlistát bogarászni. Így aztán előfordulhat, hogy a héten már harmadszor érkezik meg hozzám az a képsor, amin gusztusos kandallókat látni. Igaz, mindig más feladótól. De már gyönyörködhettem különleges csigalépcsőkben, ötször, és olvashattam székely vicceket mindig ugyanazokat, nyolcszor. Az is előfordult, hogy ugyanaz a személy küldte el ismét ezt a nemes anyagot, gondolván, ha ő szenved, akkor másokat sem szabad kímélni.
Az most részletkérdés, bár nem elhanyagolható, hogy komputereink majd bele döglenek néha, míg ezeket az anyagokat fogadják. Szinte hallható, ahogy zihál és erőlködik a nyomorult, csupán azért, hogy megérkezzen hozzánk az a macedón tehéntúró reklám, amiről a feladó halálbiztosan tudja, hogy ezt mindenkinek látni kell.
A legrosszabb az, hogy ha az ember kedvesen megkéri az illetőt, hogy ne továbbítson számára ilyen küldeményeket, abból alapos sértődés lesz.
Pedig az illemszabály azt kívánná, hogy fussuk át a címlistát, és csak azoknak továbbítsuk a küldeményeket, akikről feltételezzük, hogy érdekli is őket. Azt hiszem, ezt az intelmet el is fogom küldeni néhány ismerősnek.
De talán az lesz a legegyszerűbb, ha csak rákattintok a teljes listára.
Megszokhattuk már, hogy a technikai fejlődés jelentős változásokat hoz életünkbe. Az is nyilvánvaló, hogy a megújult körülményekhez illik alkalmazkodni. Harminc éve még el sem hangozhatott volna a színházban a kérés, hogy a nézők kapcsolják ki mobil telefonjaikat az előadás alatt, míg ez ma már természetes igény. Hiába, ez már az új idők szava. Én még azokra az időkre is emlékszem, amikor illetlenségnek számított a tévétulajdonosok részéről elhúzni a függönyt, lakásaik ablakán. Ugyanis nem volt szép dolog megakadályozni az ablakon bebámészkodókat a tévéműsorok élvezetében.
Aztán megjelent az Internet, hogy átszabja hétköznapjainkat. Hogy postai levelezés helyett e-maileket küldözgessünk egymásnak. No meg gyönyörű körleveleket, melyek halálbüntetést és vagyonelkobzást helyeznek kilátásba, ha nem továbbítjuk azokat azonnal, minden ismerősünknek.
Ez a levelezési forma –valljuk be – igencsak elkényelmesített minket. Mert azelőtt a keservesen megírt levélpapírt akkurátusan összehajtogattuk, borítékba gyömöszöltük és elbaktattunk vele a legközelebbi postaládáig. Ma meg elegendő egy kis zongorázás a billentyűkön és rákattintani a címlistára, a többi a szerver dolga.
És kapjuk a leveleket számolatlanul. Külön őrületet képeznek azok a küldemények, melyeket valamelyik jóakarónk erőszakol ránk. És nincs mese, ha rajta vagyunk a címlistáján, biztosra vehetjük, hogy megérkezik a fotósorozat a bajor lomhullató erdőkről, meg a holland tulipán különlegességekről. És érkeznek e-mailek zenés mellékletekkel, melyeken részleteket hallhatunk avas operettekből. Igaz, hogy ettől a műfajtól enyhe hátgerinc bántalmakat kapnak egyesek, de ez a feladót nemigen izgatja. Megy a levél mindenkinek, válogatás nélkül. Pedig nem ártana szelektálni.
Így például a kis, pisze, madárcsontú tanítónőnek semmiképpen nem ajánlatos elküldeni a gigantikus méretű exkavátorok képsorait. És a rozzant nagyanyónak sem azokat, ahol szibériai szénbányák külszíni fejtését tanulmányozhatjuk. És nem illik az idős, szentéletű házaspárnak fotósorozatot küldeni a tengerparton tobzódó, magukból és ruháikból kivetkőzött nudistákról sem. Nem ildomos továbbá a frissen elvált, halálosan elkeseredett, pénztelen munkanélküli barátunknak fotósorozatot küldeni bikinis nőkről, szivarozó aranyifjakról, akik épp egy futballpálya méretű jachton pompáznak. Minek izgassuk szegényt azzal, hogy nem mindenki balfácán.
Tény, hogy könnyebb egyet kattintani, mint a címlistát bogarászni. Így aztán előfordulhat, hogy a héten már harmadszor érkezik meg hozzám az a képsor, amin gusztusos kandallókat látni. Igaz, mindig más feladótól. De már gyönyörködhettem különleges csigalépcsőkben, ötször, és olvashattam székely vicceket mindig ugyanazokat, nyolcszor. Az is előfordult, hogy ugyanaz a személy küldte el ismét ezt a nemes anyagot, gondolván, ha ő szenved, akkor másokat sem szabad kímélni.
Az most részletkérdés, bár nem elhanyagolható, hogy komputereink majd bele döglenek néha, míg ezeket az anyagokat fogadják. Szinte hallható, ahogy zihál és erőlködik a nyomorult, csupán azért, hogy megérkezzen hozzánk az a macedón tehéntúró reklám, amiről a feladó halálbiztosan tudja, hogy ezt mindenkinek látni kell.
A legrosszabb az, hogy ha az ember kedvesen megkéri az illetőt, hogy ne továbbítson számára ilyen küldeményeket, abból alapos sértődés lesz.
Pedig az illemszabály azt kívánná, hogy fussuk át a címlistát, és csak azoknak továbbítsuk a küldeményeket, akikről feltételezzük, hogy érdekli is őket. Azt hiszem, ezt az intelmet el is fogom küldeni néhány ismerősnek.
De talán az lesz a legegyszerűbb, ha csak rákattintok a teljes listára.