Önámító (2.)
November 1.
Megint valami kanadai középiskolai tanárt üldöznek, aki ázsiai gyerekeket macerált. Kezd veszélyessé válni a dolog. A világ még azt gondolja rólunk, hogy itt csak ilyen aberrált egyedek élnek. Jó, jó, vagyunk egy páran, de azért tán akad még olyan fazon is, aki a párkapcsolatról azt gondolja, hogy az egy férfit és egy nőt jelent.
Rendszeresen nézzük a „Two and half men” c. sorozatot, mert fantasztikus jó szórakozás minden epizód. Otthon, azt hiszem, a ” Két pasi meg egy kicsi” címet kapta. Igaz, hogy a fél órás adást megcsonkítják a reklámok, de általában két részt adnak egyszerre, és ha az ember ennyit látott, akkor már elégedetten felállhat a tévé elől azzal, hogy nem kívánhat többet egy napra. Charlie Sheen a szoknyabolond nőcsábász bratyót játssza, nincs nehéz dolga, csak önmagát kell alakítania. Mellette Jon Cryer, számomra eddig ismeretlen volt, de a pasas olyan jó, hiszen mindent tud, amit egy színésznek tudnia kell. A sikerrecept hagyományait követve egy gyerek is van a sztoriban, szerencsére ő is telitalálat. Kell még egy bejárónő, meg egy hervadásnak indult anyuka, és már lehet is szórni a poénokat. Tudom, sokan, sokszor kritizálják az amerikai tévéműsorok színvonalát, de a top sorozatokban képesek arra a bravúrra, hogy minden második mondatot hangos röhögéssel díjazzon a közönség. És nem erőltetett poénokról, helyzetkomikumokról van szó, hanem életismeretről.
November 3.
Valahogy úgy vagyok az internettel, ahogy a parasztbácsi lehetett annak idején a villany bevezetésével. Csak egy kapcsolás, és fényt kap a szoba, nem kell többet babrálni a petróleumlámpával, nem kell cipelni a boltból az üzemanyagot, nem kell szenvedni a füstölgő, mindent összekormozó, tűzveszélyes petróleumlámpától, tehát tökéletes a boldogság. Vagy mégsem? A nagy fényben rögtön kiderül, hogy piszkosak a falak, hogy szegényes a szobaberendezés. Az áramot is kívülről kapjuk, ha kedve szottyan a szolgáltatónak, akár emelheti is az árát, vagy szüneteltetheti az ellátást.
Hát, nekem is itt az Internet. Nem kell dög nehéz könyveket forgatnom, ha meg akarok nézni valamit, nem kell a postát lesnem, ha levelet akarok váltani, csak éppen én is ki vagyok szolgáltatva, mert nem tudom, hogy mikor szakad meg a kapcsolat, mikor kapok be egy vírust, mikor lassul le úgy a rendszer, hogy kínszenvedéssé válik minden próbálkozás a külvilággal.
De azért! Azért be kell vallanom, hogy elkötelezett híve vagyok ennek a technikai csodának. Mióta Internet van, teljesen átértékelődött a külföldön élés fogalma. Skype csevegések és naprakész információk, hazai újságok böngészése, és rádióhallgatás, szóval hol vagyunk már Mikes Kelementől?!
Odahaza nagy kedvencem volt egy zeneszám, amiről nem sokat tudtam, azon kívül, hogy átkozottul tetszett. Mint a viccben, mikor a szőke nő bemegy a könyvesboltba és megkérdezi az eladót:
– Nem tudom, hogy ki írta és mi a címe. Megvan az a könyv maguknak?
– Sajnos épp most fogyott el. – sajnálkozik az eladó.
k annyit tudtam erről a számról, hogy a nyolcvanas évek elején volt nagy sláger és a pasi a wonderful life-ról énekel benne. Ez nem tűnt túl soknak, de elkezdtem keresgélni az Interneten, vállalva azt a veszélyt, hogy majd a népszerű Louis Armstrong szám fog feljönni, Wondreful World címmel. De nem! Percek alatt kiderült, hogy van ilyen sláger, rögtön olvasható volt a szövege is, a web oldal azt is közölte, hogy Colin Vearncombe a szerző-előadó sőt a videoclip is megtekinthető. Ámulva néztem végig a húsz évvel ezelőtt látott képsorokat, valóságos időutazás volt.
Láttuk a „Freedom Writers” c. filmet, Hillary Swank-kel a főszerepben. Utána kellett néznem, mert annyira hihetetlennek tűnt, hogy egyetlen tanárnő képes megváltoztatni a különféle bandákba tömörült tanulók magatartását. De minden fórum eskü alatt vallja, hogy így történt. Én, ha a fiamra nézek és látom, hogy mennyire nincs rá hatással egyetlen felnőtt sem, képtelen vagyok hitelt adni annak, hogy ezek az elvadult tinédzserek kezes bárányokká lettek csupán azért, mert egy személy elkezdett törődni velük.
Ha ez valóban így van, akkor még van remény. Igaz, ha belegondolok, életemben egyszer voltam négyes kémiából. Abban az évben Bodonyi tanár úr tanította nekünk ezt az anyagot. Miatta erőlködtem.
November 4.
Na, végre megmutattuk a bélyegeket egy szakembernek. Egy bevásárló központban adtunk találkát egymásnak, bár kicsit furcsállottam, hogy hogyan fog az éttermi részben, az ételfoltos asztalon bélyegeket böngészni egy nagyítóval. A férfi a feleségével érkezett. Régen rossz, mert az asszonyok nem nézik jó szemmel, ha valaki órákat szórakozik a hobbijával. Nagydarab idős ember, első látásra nem tűnt túl rokonszenvesnek, igaz, később sem. Érezhető volt a fölénye, amivel az ilyen amatőröket illik kezelni. Ki sem vette a lapokat a kis táskából, csak beletúrt és kijelentette, hogy elég egyszerű kis gyűjteményről van szó, tán egy kisiskolás szedhette össze. Arra ki sem tértünk, hogy miként lehetnek egy gyermek gyűjteményében harminc évvel korábbi elsőnapos bélyegzésű postai borítékok, Neki húsz másodperc elég volt, hogy sommázza a véleményét. Igaz, nem is kért a „szakértői vélemény”-ért semmit, csak annyit mondott, hogy kb. ötven dollárt kaphatok az egészért, ha leadom valamelyik üzletben. Megköszöntük a jóindulatát és távoztunk. Persze bele kéne nyugodnom, hogy igaza van, de azért foglalkoztat néhány kérdés. Ha én valaki elé odatolok másfélszáz rézkarcot, az vajon meg tudja állapítani egy röpke ránézéssel, hogy nincs köztünk egyetlen értékes alkotás sem?! Kicsit olyasmit éreztem ebben a gyors ítéletben, mintha egy vérprofi kikérné magának, hogy egy amatőr birtokában értékes anyag legyen. Olyan ez, mintha látogatóba mentem volna a rokonomhoz Alaszkába, az aranyláz idején, és az illető, aki már évek óta túrja a földet kijelentené, hogy itt semmi érték nincs már. Útban a kantin felé, megbotlanék valamiben, felemelném a csillogó, súlyos aranyrögöt és megkérdezném:
- Ilyesmit kerestek?
Persze azért legbelül sejtem, hogy nem véletlenül került a szemétre a gyűjtemény.
Ma egyházi ebéd a Magyar Házban, Dr. Erdélyi Géza püspök a díszvendég. Ahogy a nóta mondja, hivatalos vagyok oda én is.
November 6.
Azért néhány sort megérdemel ez a vasárnapi program. Dr. Erdélyi Géza, a Szlovákiai Magyar Egyház püspöke tartott beszédet a műsor után és egy kicsit beavatott minket a felvidék életébe. Szégyellem, de erről nemigen volt tudomásom. Persze megint egy sötét folt Európa történelmén, mert kitelepítések, konfiskálások, deportálások és kényszerítő intézkedések fűszerezték az itteniek életét. Igen, volt idő a huszadik században, amikor mások javainak megszerzéséhez elég volt egy pecsétes papír. Az viszont megdöbbentő volt, hogy kiderült, a Prágai Tavaszt nem követte megtorlás és kivégzések sem voltak. Ennyit tanultak volna 56-ból a cseh elvtársak? Vagy csak mifelénk volt divat a bosszúhadjárat?
Ma egy húszéves gyerekember van a címlapon, akit lelőttek szolgálat közben. RCMP tiszt volt az ifjú, valahol a Baffin Island táján és egy ottani párszáz fős kolóniában teljesített szolgálatot. Most persze megy az egymásra mutogatás a rendőrség háza táján, hogy miért kellett szolgálatba küldeni egyedül egy kezdőt, egy nem túl jó hírű körzetben. Úgy tűnik, a világ nem sokat változott. Az újoncokra mindig, mindenütt ez a lelketlen „Hadd szokja a gyűrődést!” mentalitás vár.
Lövöldözések a nyílt utcán a belvárosban, két halottal. Jó lenne már valahogy gatyába rázni a vancouveri alvilágot, mert nem túl rózsás a közbiztonság helyzete. Úgy fest, hogy a kábítószer piacokért folyik a harc, és a szaporodó lélekszám megnövelte a körzet ázsióját. Lassan úgy élünk itt, mint Bagdadban, ahol tanácsos elkerülni a forgalmas helyeket.
Öregszem. Mondtam már? Nem tudom. Na ugye, hogy öregszem. A vállamat veregető újdonsült ismerősök nevével bajban vagyok, de nyugodtan megkérdezhetik, hogy ki játszott a „Balkezes Újonc” című szovjet filmben, úgy negyven éve, és kapásból rávágom, hogy Leonyid Haritonov.
Vagy már leírtam ezt is?!
Ha már a múltidézésnél tartunk. Csak hogy érzékeltessem, hogy is működtek a dolgok akkoriban. Még ifjonc koromban (lehettem vagy harminc éves) adódott egy lehetőség, hogy ellógjunk a kolléganőmmel a munkahelyünkről. Rögtön ki is sütöttük, hogy moziba megyünk. Előkapta az újságot, és tanulmányozni kezdte a moziműsort. A szovjet filmek voltak túlsúlyban, kicsit húzta a száját, de végre talált valami mást is. Rám nézett azzal az ártatlan tekintetével, és megkérdezte:
– Esetleg a „Bundás maci kalandjai”?
November 7.
Edit és Gábor ma voltak a bevándorlási Hivatalban. Megkapták az elutasítást. Harminc napon belül el kell hagyniuk az országot. Öt évet húztak le itt.
November 8.
Tegnap este átugrottunk Editékhez, afféle részvétnyilvánításra. Már volt erejük mosolyogni, de azt hiszem, még fel sem fogták igazán, hogy mi előtt állnak. Edit elmesélte (mert mindig ő viszi a szót) hogy a hivatalban az a nő fogadta őket, aki tavaly is találkozott velük. Persze igyekezett megértést tanúsítani és még azt is bedobta, hogy nem zárult le a remény teljesen az itteni élethez, mert kérvényezhetik a letelepedést, mondjuk munkavállalás címén, akár egy babysitteri állás reményében. De persze csak külföldről. Tehát mindenképpen el kell hagyniuk az országot, valahol újra meg kéne teremteniük az anyagi alapokat, és aztán újra rohangálhatnak a papírokkal, kérvényekkel, orvosi igazolásokkal a követségre, hogy bebocsátást nyerjenek. Ugyan már! Lassan hatvan évesek, kinek van erre ideje, pénze, energiája?! Az az érzésem, ezek a vigasztaló frázisok csak azt a célt szolgálják, hogy ne sírják el magukat ott, az irodában.
Edit szerint a nő azt állította, hogy legalább hét ember kezén ment át az anyaguk és mindenki nagy lelkiismeretességgel és szakértelemmel vizsgálta az ügyet, míg meghozták a döntést. Aztán megkérdezte, hogy mennyi időn belül kaphatnak a követségüktől új útlevelet a lejárt helyett. Ezen nagyon elcsodálkoztak Editék, mert a régi nem járt le. De ezeket az okmányokat ugye hét ember vizsgálta. Az ügyintéző azt is felhozta, hogy ők tulajdonképpen már illegálisan vannak az országban, mert fél éve kaptak egy elutasító papírt. Az fel sem tűnt a gondos tisztviselőnek, hogy közben beadtak egy kérelmet humanitárius okokra hivatkozva és az sem, hogy a másik hivatal meg gondosan elszedte tőlük az összeget a munkavállalási engedélyre, amit meg is kaptak.
Az egész eljárás kísértetiesen emlékeztet minket a saját svédországi tapasztalatainkra. Úgy fest a dolog, hogy nem változott, nem fejlődött semmi. Még tán a kormánytisztviselők is helyet cserélhetnének - ha nem lennének nyelvi nehézségeik. De hogy egy döntésre öt évet kell várni?! Bár tény, hogy a bürokratikus gépezet kerekei lassan forognak. Volt már arra is példa, hogy egy halálraítélt kivégzésére huszonhárom év múlva került sor.
November 9.
Ez a Bevándorlási Hivatal, csak ezt tudnám feledni! Valamiféle rosszul értelmezett humánus indokokkal nyúzzák-húzzák az ügyeket, elutasítanak valakit, aztán lehetőséget adnak a fellebbezésre, közben tudják, hogy a leghalványabb reménye sincs. Kéne hozni egy rendelkezést, mely szerint minden kérelmező ügyében három hónapon belül kötelesek dönteni. Nem kell felhördülni, nem változna semmi, ugyanúgy rányomnák az elutasító bélyegzőt az okmányra, mint most, csak kicsit emberibb lenne az egész. A svédek is tudták, hogy kiket nem fognak befogadni, még akkor sem, ha belegebednek. De végigcsináltatták a cirkuszt, tán azért, hogy az alkalmazottak megérdemeljék a búsás fizetést, a külvilágtól meg bezsebelhessék az elismerést, hogy lám, a jólétben sem feledkeznek meg a rászorultakról. De sehol sem szempont a jóindulat, vagy az emberiesség. Szabályok és rendelkezések vannak, melyeket vakon követnek. Hogy a háttérben emberi életek roppannak össze, az nemigen számit. Egy-egy ilyen ügy nem több számukra, mint egy akta, sorszámmal a felső sarokban. Jól is néznénk ki, ha a szívünkre vennénk minden egyes nyomorult sorsát.
November 11. Vasárnap
Este film a tévében: „The Last King of Scotland” Fiktív hős, valós történelmi közegben. Idi Amin Dada rémuralma Szudánban. Arra mindenesetre jó volt a film orvos hőse, hogy végre megértsem, lehet úgy élni egy politikai rendszerben, hogy sokáig, nagyon sokáig ne legyen fogalmunk a valódi eseményekről. Ez a fiatal orvos is túl közel volt a tűzhöz, és amíg az elnök barátságát élvezte, nemigen szerezhetett tudomást az országban folyó vérengzésekről. Az ember hajlamos elhinni, hogy egy szuggesztív politikai vezető nem kétarcú. Nem tartogat egyfajta modort a külvilágnak és egy másikat, belső használatra. Ez megint valamiképp a kisember és a hatalom viszonyát feszegette, mint Szabó István, a Mephistóban.
Megint három napos ünnep (szerencsére) Ezúttal Remembrance Day van, vagyis a háborús hősök emlékének áldozunk. Férfiasan bevallom, álmomban nem gondoltam volna, hogy Kanada 118 000 elesett honfitársára emlékezik ezekben a napokban. A konföderációs időket leszámítva ez a jelentős mennyiség a két világháború alatt jött össze. 67000 halott az elsőben, és 42000 a másodikban. Döbbenetes szám ez, ha figyelembe vesszük, hogy az ország határain kívül harcoltak. Manapság Afganisztánban szaporítják az elesett hősök számát. Félő azonban, hogy az ottani áldozatoknak annyi értelme lesz, mint annak idején a Vietnámban elesett amerikai katonák halálának.
Péntek délelőtt hatalmas teherautó kanyarodott az épület elé, ahol dolgozunk. Leugrott róla a sofőr, kis csomaggal, amit kézbesítenie kellett volna. Nyomta is a csengőt, de mivel a lakó nem volt otthon, kis cetlin üzenetet hagyott az eredménytelen próbálkozásról. Ismerős volt ez a folyamat, hiszen előző nap is eljátszotta már ezt. Meg az azt megelőző napon is. Kóvályog a városban egy ekkora teherkocsi tömötten, a műszak végeztével meg szépen visszavisz mindent a telepre. Mert a kuncsaftok dolgoznak napközben, ami nyilvánvaló. De úgy látszik, nem mindenkinek. Itt egy élelmes kézbesítő cég vagyonokat tudna keresni, csupán azzal, hogy megváltoztatná a kiszállítás időpontját. Ez lehetne a szlogenjük: „Kézbesítünk délután, háromnegyed hét után.”
Azért hadd álljon itt, a kissé maradi gondolkodású cég neve is: UPS.
Jó így három napra otthagyni a melót, mert legalább az őrület addig nélkülünk zajlik. A XIV. emeleten lakik egy férfi, aki nem tudja túltenni magát azon, hogy szakított élete párjával. A válás elég viharos volt, a rendőrségnek is meg kellett jelenni többször is, mert a távozó fél néhányszor jelenetet rendezett a ház előtt. Egyébként ő is férfi volt, legalábbis az anyakönyvi bejegyzések szerint. Az egyedül maradt lakó retteg a partner bosszújától, és ha nem is hallott felőle már hónapok óta, azért kreál magának egy kis figyelmet. Azt állítja, hogy az illető visszajár, és alattomos károkat okoz neki a lakásban. Például éleket vasal a farmer nadrágjaiba. Meg a kávéscsészékbe apró lukakat fúr. Ezeket a szörnyűségeket Ritának meséli, mert a rendőrség már nem tanúsít érdeklődést panaszai iránt. Rita viszont kénytelen meghallgatni, mert a félfogadási időben nyitva áll az ajtaja mindenki számára. Komoly erőfeszítésébe telik, hogy harsány kacagás nélkül hallgassa végig a kiluggatott kávéscsészék esetét. Amikor rákérdez, hogy miért nem szolgáltatja be a megfúrt csészéket a rendőrségnek, bizonyítékként, az illető legyint, hogy oly kicsik a lyukak, hogy nem is lehet látni. Így aztán a kávé sem folyik ki belőlük, de azért ő tudja, hogy ott vannak. És különben is, az a galád megint behatolt a lakásába-hiába cseréltetett zárat és szerelt fel riasztót – mert most meg orvul átpakolta a holmikat a szekrényekben. A sérelem úgy kikészítette, hogy hatalmas betűkkel felfestette az ajtajára a tiltó szavakat: Stay Out! De ez az elfolyt mázolmány már a szomszédokat is zavarta, így másnap nekiesett levakarni azt. Az akció nemigen sikerült, így most a lehántott és itt-ott lecsiszolt ajtó látványa fogadja a látogatót, na meg egy marék fűrészpor.
November 12.
Olyan szél volt délelőtt, hogy törzshajlítást végeztek a fák. Kedvünk se nagyon volt kimozdulni. Jó kis szabadnap!
Tegnap délután Hegedős Györgyinél voltunk vendégségben. Györgyi egy színészotthonban lakik a belvárosban. Az elegáns épület sejteti, hogy a város vezetői nem holmi olcsó körülményekkel próbálták megoldani az idős művészek lakáshelyzetét. A kényelmes, remek kilátású lakás csak az egyik tényező. A művészotthon minden igényt kielégítő színházteremmel, könyvtárral, társalgóval és számos egyéb helyiséggel rendelkezik. A folyosón már észreveszi a látogató, hogy különleges helyre csöppent. Festmények, szobrocskák, kerámiák és dísztárgyak teszik hangulatosabbá a közös területeket. Györgyi otthonában órákig lehet bámészkodni. Könyvek, kazetták, fényképek, festmények, újságok, és számtalan apró emléktárgy harcol az ember figyelméért. Az antik bútorok között azért jól megfér a nagyképernyős plazmatévé, a modern sztereo berendezés és a laptop komputer. Ráadásnak ott egy másik komputer is, mert egy felvilágosult nyugdíjas tudja, hogy ezek a masinák aranyat érnek.
Györgyi „beleszületett” a magyar színházi világba. A táncosnő anyuka mellett, már apró gyerekként színpadra került az Operaházban.. Aztán ott is maradt. Az otthoni évek alatt Pesten és számtalan vidéki városban játszott, énekelt, táncolt, vagy koreografált. Ismerte az egész művészvilágot. De ennyi mégsem volt elég a boldoguláshoz. Külföldre szerződött, aztán később engedett a Kanadában élő papa hívó szavának.
Kinn meg újra lehetett kezdeni mindent, idegen nyelven, ismeretség nélkül. Ilyenkor két út kínálkozik: vagy a kinti magyaroknak játszani, és közben sajnáltatni magunkat a méltánytalan körülményekért, vagy tökéletesíteni az angolt, és jelentkezni kanadai társulatoknál. Györgyi nem akart Kabos Gyula sorsára jutni, aki belehalt a mellőzöttségbe. Pár év alatt eljutott oda, hogy kanadai tévéműsorokban, és színházakban játszhatott.
De ha már kinn volt Vancouverben, azért a magyar kolóniát sem hanyagolta el. Oktatta a táncosokat, színházat szervezett, rendezett jó néhány előadást, jótékonysági estet és minden mást, amire kérték Aztán később úgy döntött, hogy nem hagyja veszendőbe menni élményeit. Írni kezdett. Összehozott néhány igen szórakoztató könyvet. Önéletrajzi regényét „Balettpatkány” címmel adták ki odahaza, úgy hallottam, igen szépen fogy.
A mi barátságunk tíz évvel ezelőtt kezdődött. Akkor mi még elég újak voltunk itt a városban, nem sokat tudtunk a helyi kulturális életről. Györgyivel egy mozi előcsarnokában futottunk össze, ahol éppen magyar filmet adtak. Szóba elegyedtünk, ő átadott egy meghívót arra az ünnepségre, amelyet a helyi Magyar Házban a hatvanadik születésnapjára rendeztek, én meg egy könyvvel viszonoztam, mert „véletlenül” épp volt nálam egy példány a „Disszidol”-ból.
Ezt a találkozást egy telefon követte, ekkor már újságolta, hogy kiolvasta a könyvet és igen jól szórakozott rajta. Aztán eljött hozzánk, és egy kellemes estét töltöttünk együtt. Nem áltattam magam azzal, hogy a mi társaságunk különb, mint az eddigi barátai, de nagy örömöt okozott, hogy olyan jókat tudtunk beszélgetni a színházi dolgokról.
Ekkor említette azt is, hogy egy új darabot rendez a Magyar Házban. Egy kis erdélyi körkép és mellesleg a férfi és a nő kapcsolata. Ez azért jó, mert ebbe minden belefér- magyarázta. Mindjárt meg is kérdezte, hogy nincs–e valami anyagom ebben a témában. Nem volt. Egyáltalán, semmilyen anyagom nem volt, az egyetlen megírt és Magyarországon kiadott könyvemen kívül. Megkérdeztem, mikorra kell. Mondta, hogy három nap múlva. Szerdán, a próbára beállítottam a kész jelenettel.
Afféle olvasópróba lehetett, mindenki egy asztal köré telepedett. Györgyi vázolta az elképzeléseit, aztán bemutatott engem a társulatnak. Majd megkérte, hogy olvassam fel az írásomat. Akadozva kezdtem, de egy-két biztató nevetés felbátorított. Két középkorú férfi beszélgetésére épült a jelenet, akik feleségeiket szapulták. Aztán, amikor kiderül, hogy az asszonyok otthagyták őket, a szidalmakból sirámok lesznek. Jajgatva emlegetik a régi szép időket. A végén még egy csattanóra is futotta, szóval úgy tűnt, nem vallottam szégyent. Lelkesen megtapsoltak a felolvasás végén.
El is határoztam, bejárogatok a próbára, figyelemmel kísérem, hogy elevenedik meg az írott szó a színpadon.
A következő próbán Györgyi meglepő bejelentést tett. Közölte, hogy szerepet kapott egy amerikai filmben és a következő héten már utazik is Los Angelesbe. A további rendezést tehát most nem tudja vállalni, talán majd később. Györgyi elköszönt, a társulat meg ott állt tanácstalanul. Bemutató három hónap múlva. Darab meg nincs. Pista, az elnök rám nézett:
- Van még ilyen jeleneted?
Bólintottam, hogy igen.
Nem volt.
– És meg is tudnád rendezni azokat?
Hát így kezdődött. Rettenetesen akartam bizonyítani, és szerencsére a többiek is. Egész szép sikert arattunk. Hogy előtte éjszakákon át ülve aludtam, az nem volt fontos, amikor meghajoltunk a tapsviharban.
Aztán Györgyi is megjött, és kifogott egy olyan időszakot, hogy szó sem lehetett semmiféle Magyar Házi kalandról. De megnyugodva konstatálta, hogy átadta a stafétabotot. Én meg igen-igen élveztem, hogy kipróbálhattam ezt a területet is.
Ha Györgyivel találkozunk, biztos lehetek benne, hogy nem jövök el tőle könyv nélkül. Most Temesi Ferenc: Por c. regényét nyomta a kezembe többek között.
Október 14.
Ma bemutatta a tévé azt a felvételt, amit egy utas készített a lengyel férfi haláláról, akit elektromos pisztollyal tettek ártalmatlanná a rendőrök. A képsor vérlázító! Az eset kimeríti a gyilkosság fogalmát! A holtfáradt férfi türelmét vesztve kiabált, összetört egy asztalkát, de az egész akció inkább figyelemfelkeltés volt, mert már nem bírta a várakozást. Az intézkedő rendőröket feltett kézzel fogadta, még meg is próbált szóba elegyedni velük. Persze itt az angolon kívül más nyelven nem lehet boldogulni. A beszédfoszlányokból még az is kiderül, hogy következetesen orosznak vélték. A rendőrök megérkeztek, az egész ügyre 23 másodpercet szántak, akkor adták le az első lövést, amitől a szerencsétlen földre került. A vonagló testet valósággal megtaposták, és még egyszer rálőttek. Az ország könnyeit visszanyelve figyelte a példátlan brutalitást, a rendőrfőnök meg odaáll nyilatkozni, hogy még nincs elég bizonyítékuk a történtekről. Mert ugye a filmfelvétel nem elég. De vajon mi elég ahhoz, hogy kiderüljön, négy rendőr, flegma közönnyel küldött halálba egy embert, aki a fáradtságtól, és a kialvatlanságtól nem volt ura a cselekedeteinek. Kíváncsi lennék, hogy a kopasz rendőrfőnök úr elegendő bizonyítéknak ítélné-e a videofelvételt, ha a saját fia halálát örökítették volna meg a képsorok.
Október 15.
Nem tudok napirendre térni a szerencsétlen lengyel férfi halálán. Nem tudom, hogy az intézkedő rendőrök utaztak-e már egyvégtében két napot, átszállásokkal, reptéri várakozásokkal, időeltolódással, és mindazzal, ami egy ilyen úttal jár. Meg kellett írnom ezt a történetet, mert minden idegszálam tiltakozik az effajta pökhendi, brutális, az erőszakból kinövő indulatok ellen. Novellámnak „Amíg egy utas megérkezik” címet adtam, és a jelek szerint helyet kap a Tárogató januári számában. Egy szál virág helyett ezzel az írással tisztelgek minden szerencsétlen áldozat emléke előtt.
Azért ez a rendőrség! Esküszöm, rosszabbak, mint az elefánt a porcelánboltban. Még a könnyeit itatja az ország a borzalmas képsorok láttán, ők meg bejelentik, hogy újabb 70 darab Taser gunt rendeltek.
Ha esetleg nem tudnánk, hogy ki az úr a háznál!
Elkezdtem Temesi Ferenc könyvét és hát egész különleges csemegének ígérkezik. Olvasmányos, szórakoztató, érdekes, újszerű – hirtelenjében ennyit az első háromszáz oldal után.
Lányom rendszeresen jelentkezik mostanában. Nagy megkönnyebbülés tudni, hogy minden rendben körülötte. Örömmel látom, hogy szorgalmasan olvasgat, és gyakran járnak színházba. Jó érzés, hogy nem gurult túl messze az a bizonyos alma.
Fiam heti veszteséglistája: egy Ipod és a bankkártyája. Igaz, még csak csütörtök van, korai a mérleg megvonása.
Az Ipod meglett, mert azért vannak még becsületes emberek, akik leadják az uszodában a talált tárgyat, de a bankkártyára nincs sok remény. Nem húzta sokáig szegény, kb. két hete váltottuk, az elveszett régi helyett.
A gyerek egyébként két napos úszóversenyre indul holnap és van ez az iskola annyira engedékeny, hogy ne zavarja őket az az egynapos hiányzás. Vagy csak a tanárok szeretnének fellélegezni egy kissé?
Október 16.
Most aztán tele vannak az újságok, az Internet, meg a tévéhíradók a lengyel férfi tragédiájával. Azok a ködösítő információk, amiket előzetesen a rendőrség adott le, buborékként pattantak szét, így, hogy a valódi eseményeket láthattuk egy szemfüles utas jóvoltából, aki filmre vette az egészet. Most látni csak, milyen mesével etették a nagyközönséget. Hogy székeket tépett fel, komputereket vágott a falhoz, meg ilyesmik. Aztán a valóság meg nem más, mint egy végsőkig kimerült, szerencsétlen, szánalmas ember kísérlete a helyzet megoldására, arra, hogy végre észrevegyék. A The Province bőséggel közöl olvasói leveleket is az eset kapcsán. Majd mindegyikből a részvét és az értetlenség árad. Ez nem fajulhatott volna idáig.- szörnyülködnek. Ennél komolyabb ügyekkel néz szembe egy törékeny ápolónő majd minden nap a kórházi folyosókon, és meg is oldja azokat, erőszak alkalmazása nélkül. Négy tökig fegyverben pompázó, golyóálló mellényt viselő böhöm nagy rendőr meg képtelen elbírni egyszál fegyvertelen emberrel. De persze vannak kivételek. Mert mindig vannak kivételek. Ez egy olyan világ, az emberi állatkert meg akkora, hogy ha Krisztus idejében lett volna napilap, biztosan akkor is találkoztunk volna olyan olvasói levéllel, amelyik helyesli a rómaiak módszerét. Egy North Vancouveri olvasó, bizonyos Syd Stone (hűha, biztos kőkemény a pasas, ahogy a neve is ígéri) szóval ez az úriember tapsikol a rendőrök akciója láttán. Védelmébe is veszi őket nagy vehemensen, mert ő a képsorokon úgy látta, hogy a férfi felragadott valamit. Idézve: The man reaches for something. It is a gun, or a knife? It is a stapler, or a weapon disguised as a stapler? Tehát, hogy a férfi elért valamit, a keze ügyébe került valamiféle dolog. Pisztoly, vagy egy kés? Esetleg egy irodai tűzőgép, vagy egy fegyver, ami tűzőgépnek van álcázva?
Ezek után még azért ez az úriember indulattól fröcsögve, rohadt alakoknak minősíti azokat, akik a rendőrséget próbálják lejáratni.
A levél olvasásakor Woody Allen jutott az eszembe, aki a börtönben formás kis pisztolyt faragott szappanból. Próbálom elképzelni ezt az utast, amint kétnapi hánykolódás után megérkezik a váróba, a kialvatlanságtól véreres szemekkel, és elcsen a pultról egy tűzőgépet, amiből nagy fondorlattal fegyvernek látszó tárgyat próbál hajlítgatni. Aztán megérkezik a négy rendőr és ezzel a halálos eszközzel tűzőkapocs- sorozatokat ad le a golyóálló mellényeket viselő rendőrökre.
Érdekes módon, az elkerülte a levélíró figyelmét, hogy már a terembe lépés előtt megállapodnak a rendőrök a Taser gun használatában. És akkor ugye még nem is láthatták a tűzőgépet.
Szerencsére az idióták csak elvétve hallatják hangjukat ebben az ügyben. Annál érdekesebb viszont Joey Thompson újságírónő véleménye, aki nemcsak a rendőrség felelősségét vizsgálja. Cikkében felteszi a kérdést: Mire fordítja a reptér a biztonsági tarifaként befolyó évi 170 millió dollárt, ha nem tűnik fel nekik a kameráikon, hogy egy utas több mint tíz órája téblábol ugyanabban a váróban?! A reptéri elnök úr se kutya, aki meg kijelenti, hogy a csomagok átvétele, és az a terület, már nem az ő hatáskörébe tartozik.
- Hej, ez a te reptered haver! – figyelmezteti a cikkíró, mert valóban, nem a senki földjén történt ez az incidens.
Azért ír másról is az újság. Például Gene Simmonsról, a KISS egykori frontemberéről, aki az együttes feloszlása után sem tűnt el, hanem tévéműsorokban, valóságshow-ban és különféle üzleti vállalkozásokban kamatoztatja egykori hírnevét. Nem csinálhatja ügyetlenül, mert irdatlan méretű házban él, és az sem titok, hogy milliók vannak a bankszámláján. De a riport során megállás nélkül háborog, és kifosztottnak érzi magát. A tettesek azok a kölykök, akik díjtalanul töltik le számait az Internetről. Ki is jelenti, hogy börtönt érdemelnének, és az lenne a minimum, ha ilyen megátalkodott családok autóit és házait is elkoboznák, hogy kártalanítsák szegény zenészeket.
Ezekből a mondatokból kiderül, hogy a művész úr az idősebb korosztályba tartozik. Abba, amelyik képtelen tudomásul venni, hogy változnak az idők. Igen, az Internetet nem lehet megállítani. Az ingyenes letöltések kárt okoznak a zenészeknek, de attól még odébb vagyunk, hogy sajnálni kéne őket. Miért törvényszerű, hogy aki minket szórakoztat, az sokkal jobban él, mint azok, akiknek a kegyeit keresi?! Eszembe jut egy régi pesti kabaréjelenet, ahol a mulatozó melós egymás után tűzi a cigány vonójába a bankókat. Aztán, záróra után, a kocsma előtt felül a biciklijére, a cigány meg odainteget neki a Mercédeszéből. Nem bánom, fizessék meg a tehetséget, a művészi értéket, de az tán megkérdőjelezhető, hogy miért kell milliomosnak lenni mindazoknak, akik képesek arra, hogy szórakoztassák az embert. Valószínű, ők is élvezik, amit csinálnak, hát akkor élvezzék kevesebb pénzért. De ma már egy filmsztár harminc millióért verekszik a vásznon, egy zenész meg zsiráfokat tart a birtokán, vagy tucatjával vásárolja az autó ritkaságokat. Tényleg ekkora értéket képvisel a művészetük, hogy indokolt lenne ez a fene nagy jólét?!
Egy jó zenész sosem fog éhen halni, még akkor sem, ha kevesebben veszik a lemezét. Mert azért mindig lesz néhány százezer rajongó, akik fizetni fognak azért, hogy a birtokukban legyen kedvencük legújabb cd-je. Meg azért még ott vannak a koncertek, a különféle reklámlehetőségek, tévéfellépések, szóval nem kell másodállásban szolfézst tanítani ahhoz, hogy megéljenek.
David Beckham azt találta mondani egy interjú során, hogy ő ingyen is játszana, annyira szereti a focit. Aztán ijedten a menedzserére nézett. Épp akkoriban írtak alá egy szerződést, mely szerint 40 millió dollárért alsógatyákat fog reklámozni.
November 17. Szombat
Tegnap este egy egész jó film a tévében: „Notes on a scandal”. Cate Blanchett és Judi Dench tart bemutatót a sallangmentes, visszafogott színészi játékból. Mintha a rideg környezet kiölte volna az érzelmeiket is. A szenvedélyek nem a felszínen dúlnak. Két tanárnő különös kapcsolata, a lelki közeledéstől az árulásig. Közben egy angol középiskola mikroklímája a háttérben, és az üresség mindkét oldalról, akár családban, akár egyedül él az ember. Sivár élettér, melyben a szex is nélkülözi a romantikát és a nemesebb érzelmeket. Ijesztő képet rajzol a rendező (Richard Eyre) a mai Angliáról.
Az esti tévéhíradóban Robert Dziekanski, a lengyel emigráns gyászszertartása Kamloopsban és a reptéren, a gyilkosság helyszínén. A felháborodás, a döbbenet és a szomorúság hullámai. Végre megszólal a rendőrfőnök is, és bejelenti, hogy a tettesek nincsenek felfüggesztve, csupán áthelyezték őket más területre. A tudósítás újra és újra bejátssza a döbbenetes képsorokat. Egyszerűen nincs magyarázat arra, hogy miért ugranak rá négyen egy fájdalomtól vonagló, gyakorlatilag tehetetlen emberre. A Taser használók legegyszerűbb kézikönyve is azt írja, hogy ilyenkor, egy ilyen sokk után az a legfontosabb, hogy a meglőtt személy megfelelően tudjon lélegezni. Hát erre semmi esélye sem volt szegénynek, különösen úgy, hogy az egyik rendőr a nyakán ült. Nem érteni az a dühöt sem, amivel az áldozatukra vetették magukat. Miért?! Tán a kávé és a csokoládés fánk mellől kellett felállni, mikor az esethez riasztották őket?
Az sem világos, hogy egy ilyen fegyver miért 50000 Volttal működik. Engem egyszer rázott meg egy vezeték, a 110 Voltos, akkor is olyan kábulat csapott meg a bizsergető fájdalom mellett, hogy hosszú pecekig azt sem tudtam, hol vagyok.
Mit tudnak ezek a rendőrök arról a fegyverről, amit a kezükbe adnak?!
Este a „Breaking and entering” c. film a tévében. Érdekes történet és megint Anglia, mint a tegnapi filmben. Ezúttal is sivárnak és lehangolónak látjuk Londont, és ezen a film építész hősének jövőképei sem tudnak segíteni. Különféle nemzetiségek keveredése, tolvaj fiatalok, összeomlás szélén álló családi élet. A közelmúltban három ilyen angol filmmel találkoztam, amelyek az ember maradék életkedvét is igyekeznek elvenni. Nem lehet véletlen, hogy ilyen utakon járnak a filmkészítők. Bizonyára kihat a mentalitásukra a brit főváros megoldatlan népességpolitikája, zsúfoltsága, és félelme a terrorizmustól. Ebben a filmben még felbukkan a jó szándék, hiszen az építész kiáll a bosnyák tinédzser mellett, aki betört az irodájába, de mégsem a happy end, inkább a csendes beletörődés felé vezetnek a befejező képsorok.
November 18.
Csendes vasárnap, Edittel és Gáborral, akik lassan elfogadták, hogy Kanada nem tart igényt rájuk. Ha nem, hát nem. A dac jó dolog, mert erőt ad. De mint kiderült, nincs pontos dátumuk az ország elhagyására. Így az is lehet, hogy ha a repülőtársaság nem akar nekik helyet biztosítani a zsúfolt ünnepek alatt, akkor hosszabbra nyúlik a búcsú ideje. De ez sem jó igazán, mert sorban adogatják el a holmijukat és már a lefosztott lakásban élnek.
Mark tegnap megérkezett a victóriai úszóversenyről, ahol ugyan nem nyert díjat, de fenemód jól érezte magát. Mint mondta, nagyon sok jó csaj volt a versenyen.
Hát igaza van a kölyöknek, hogy nem sakkozni jár.
Mi is elégedettek voltunk, mert nem hagyott el semmit. Igaz, a fogkeféje itthon maradt.
Szombat délután a távkapcsolón zongorázva régi kedves filmre bukkantam. „Seven years itch”, ami odahaza tán a „Hét évi vágyakozás” címmel ment. Marilyn Monroe a főszerepben, üdén és bájosan, de az ember valahogy már nem tudja teljesen figyelmen kívül hagyni a szomorú véget sem. Az öngyilkosságot, amiről manapság egyre többen állítják, hogy korántsem volt az. Nembutal beöntésről suttognak, de az a gyanúm, erre a rejtélyre igazán sosem fog fény derülni. Mint ahogy a Kennedy gyilkosságra sem, és itt érdemes eljátszani egy érdekes feltevéssel. Az elnök halálát már igen sok személy vagy szervezet számlájára írták, de még nem hangzott el az a feltevés, hogy esetleg Marilyn Monroe haláláért kellett fizetnie. A filmsztárt mindkét Kennedyhez gyengéd szálak fűzték. Nagyon útban volt már a testvérpárnak, túl sokat kockáztattak volna, ha kinyitja a száját. Igencsak kapóra jött nekik Marilyn halála. És rá egy évre, megölik Kennedyt. Nem lehet, hogy összefügg a két dolog?! Az elsőre kissé vadnak tűnő elmélet tán nem is olyan lehetetlen, ha tudjuk, hogy Marilynnek voltak kapcsolatai a maffiával (is). Ki tudja, hátha egy vérmes olasz maffiózó akart bosszút állni a szexbomba haláláért, hiszen már akkor is erősen megkérdőjelezték a sajtó által terjesztett öngyilkosság-elméletet.
Nem is lenne ez olyan rossz regény vagy filmötlet. De lehet, hogy nem élném meg a díszbemutatót.
November 19.
A tegnap estét egy filmmel zártuk. „Georgia Rule”. Három korosztály ütközése Garry Marshall filmjében. Az öreg már letett néhány bombasikert az asztalra (pl. Pretty Woman) itt is megvolt rá az esély, hogy kasszát robbantanak, ha másért nem, hát a szereposztás miatt. Jane Fonda, Felicity Huffman, és Lidsay Lohan játsszák a női főszerepeket. Három generáció, háromféle magatartászavar. Ezek közül a nagymamáé a legenyhébb, mert ő csak vallásos, keményszívű, nem tudja kimutatni az érzelmeit, és gépies megszokottsággal él. A középkorosztályt képviselő lányát az alkoholizmus sújtja, a legifjabb pedig a szabadszájú, szexuálisan megtiport, felelőtlen tinédzser prototípusa. Kicsit sok van a filmben ezekből a sablonokból. A nagymama olyan bigott, hogy szappannal akarja kimosni azok száját, akiket káromkodáson ér. Biztos, hogy van ilyen nagyanyó a XXI. században?! Nincs itt valami tévedés, időeltolódás?! Kissé idegenkedve figyeljük Jane Fondát ebben a szenteskedő szerepben, hiszen ő aztán igazán nem ilyen a valóságban. Fiatal lányként a „Barbarella” c. Vadim filmben mutogatta bájait, később ultrabaloldali nézeteiről vált hírhedtté. De azért igyekszünk elhinni neki mindent, hiszen tudjuk, csupán a játék kedvéért bújt ennek az idahoi matrónának a bőrébe. Lindsay Lohan nagyon eredeti, ami azt is jelenheti, hogy ilyen a valóságban is.
A film kemény magját a mostohaapa molesztálása jelenti. Nem is igen érthető, hogy hogyan bírt el egy ilyen súlyos téma némi vígjátéki beütést. A filmben feltűnik két kisfiú is. Őszinték, kedvesek, gyermekien tiszták, de ha Hollywoodban maradnak, ártatlanságukat úgy fogják levetni, mint egy kinőtt kabátot.
Lindsay Lohan amúgy kedvence a bulvársajtónak. Ő is gyerekkorban állt a kamerák elé, a „Két Lotti” c. Erich Kastner regény itteni filmváltozatában. Azóta felnőtt, és beállt a hányatott életű ex-gyereksztárok sorába. Amúgy igencsak tehetséges színésznő, de természetesen nem ezért írnak róla. Ő is azok közé tartozik, akik elég zajosan keresik helyüket a felnőtt világban. Pia, kábítószer, hapsik, ittas vezetés – a jelek szerint a dollármilliók sem segítik megtalálni a helyes utat. Sőt!
Egy nagy tüzet kéne rakni – kezdte Kreibich bácsi, Örkény novellájában. Szóval egy nagy Művészeti Alapot kéne létrehozni. Ebből kéne fizetni minden művészt, legyen színész, festő, szobrász, zenész, író, vagy egyéb. Akár havi fix formájában, ha esetleg nincs munkájuk, vagy jövedelmük. Ha dolgoznak, és többet vállalnak, természetesen több kerülne a zsebbe, de nem lenne többé szó milliókról. Olyasféle díjazást kéne bevezetni, amiért már megérné művésznek lenni, de azért még le tudnának szállni a magas lóról. A pénz előteremtése sem lenne gond, hiszen megvan az, csak az elosztás lenne kissé igazságosabb. Ha egy sztárnak nem fizetnek ki harmincmillió dollárt egy főszerepért, hanem teszem azt csak ötszázezret, akkor azok is méltóbb körülmények között élhetnének, akik vidéki társulatokban, vagy kis költségvetésű művészfilmekben szolgálják a kultúrát.
Működött valami ilyesféle odahaza a hatvanas években. Az akkori nagy sztároknak nem voltak repülőik, saját szigeteik, és szállodáik, mégis elég tisztességes teljesítményt nyújtottak. A megbecsülés abban is meg tud nyilvánulni, ha valakit soron kívül előre engednek a hentesnél.
Ha ezt a pár sort elolvasná egy közgazdász, azzal fordulhatna hozzám: - Kedves barátom! Ha az ön elméletét kiterjesztenénk az élet más területeire, akkor ön feltalálta a szocializmust.
- Ó dehogy! – szerénykednék. – Csak pipa vagyok, hogy a mozijegyem árából yachtokat vásárolnak.
Munkahelyünkön, az irodába gyakran belátogat egy lakó, akivel igen jó a kapcsolatunk. Elvégre voltunk mi már a lakásán éjjel háromkor is. Igaz, akkor épp nyitva felejtette a neje a fürdőkád csapját. Mi a zubogó hangra ébredtünk, sajnos az asszony még arra sem, így már a folyosóra folyt ki a víz az ajtó alatt, mikor hozzáfogtunk a mentéshez. Nem önzetlenül, mert akkor még mi is ott laktunk, három emelettel lejjebb és olyan volt a helyzet, hogy komolyan aggódtunk a saját lakásunkért is. Lett is másnap néhány folt a falak mentén, a szőnyegen, de mi volt ez ahhoz képest, amit ők, és a közvetlen alsó szomszédja kapott? Mindezt azért, mert az önfeledt asszonyka elszunnyadt az éjszakai fürdőzés előtt. Roy hálásan vette tudomásul buzgalmunkat, mi meg nem akartuk felvilágosítani, hogy inkább a saját lakásunk miatt szorgoskodunk. Ha találkozunk, megtárgyaljuk a világ eseményeit, így azt a szörnyűséget is, ahol egy ifjú feleséget lemészárolva találtak a helyszínelők. A gyanú a férje terelődött. Nem véletlenül. Abban az időben, három olyan eset is borzolta a kedélyeket, ahol a férj volt a tettes. Ez utóbbinál is állt a zászló, hogy házon belül kell keresni az elkövetőt. Hármasban tárgyaljuk az esetet, Roy meg éppen értetlenkedésének ad hangot:
- Nem is értem, hogy hogyan képes egy férj megölni a saját feleségét?!
- Biztosan nyitva felejtette az asszony a vízcsapot. – mondja kedves egyszerűséggel a nejem
November 20.
Ha már így szóba került a családon belüli bűntény, hadd idézzem fel az egyik eset részleteit. Indiai házaspárról volt szó. Mindössze egy héttel az esküvő után, betöréshez riasztották a rendőröket. A feleséget halva találták, a férj pedig kórházba került. Ő elég hamar felépült, és személyleírást is tudott adni a tettesekről. Állítása szerint, két betörő járt a házukban, és az egyik barna öltönyt viselt. Ez a kijelentés - oda nem illő módon - Hofi egyik szövegét juttatta az eszembe. Egy benzinkutasról mesélt, aki önrablást követett el, és a rendőröknek azt állította, hogy támadói Dacián menekültek. Ezen bukott le – állította Hofi, - mert azzal a kocsival ugyan nem lehetett menekülni.
Hát az indiai férj is ezen bukott le. Ki jár hétköznap délelőtt barna öltönyben?! Az ügy elég csúnya fordulatot vett, mert a férjre terelődött a gyanú, akiről kiderült, hogy igen rovott múltja volt. Aztán nemsokára őt is halva találták.
Az újságok megállás nélkül cikkeznek a reptéri esetről és már mindenki megtanulta a szerencsétlen lengyel férfi nevét. Az is kiderült, hogy sok külföldi visszamondta kanadai útját a riasztó képsorok miatt. De ennek a férfinek a halála már több mint érzelmi, vagy biztonsági kérdés. Robert Dziekanski a légi közlekedés Titanicja lett. Mert amíg a hajóóriás katasztrófája ráirányította a figyelmet a hajózás biztonságára, addig ennek a férfinek a halála a reptéri utasok fogadtatásban érezteti majd a hatását. A jégheggyel való végzetes ütközés óta beszélhetünk éjjel-nappali rádiókapcsolatról, és a kellő mennyiségű férőhelyekről is a mentőcsónakokban. Ezután az oktalan halál után pedig megfelelő tolmács szolgálatot, nagyobb odafigyelést ígérnek, és az életmentésért felelős egységek átszervezése is folyamatban van.
November 21.
Nejem megjegyezte a kocsiban, hogy tizenhét évvel ezelőtt, ezen a napon érkeztünk az országba. Hiába, a nők mindig jobban nyilvántartják az évfordulókat. Nem merek hozzáfogni a számvetéshez, hogy kiderítsem, álmaimból mi valósult meg és mi nem. Nem lehet panaszom, mégis úgy érzem, valahogy egész másfajta lovat akartam. Több kalandot, változatosságot, színesebb hétköznapokat. Ezen az sem segít, hogy láthattam Hawaiit, Las Vegast, Hollywoodot, Floridát, Mexikót, és számtalan olyan helyet, amelyekről egy átlag magyar nem is álmodhat. Az az igazság, hogy hiányzik a pesti nyüzsgés. De nem az a fajta, amit hazalátogatásaim alkalmával kapok. Inkább az, amit otthagytam, idestova húsz éve. Azért meg már hiába ácsingózom!
Ez az angol nyelv olyan, mint egy virágoskert, ahol kissé hanyag a kertész, és nem törődik a vadhajtásokkal. Mostanában minden más hírt leszorít a címlapokról a taseres ügy. Igaz, nemcsak a reptéri. A mai napilap címe azt kiáltja: „Tasered man critical” Magyarul ez így hangzana: Taserelt férfi válságos. Nem hiszem, hogy megdicsérnék azt a magyar újságírót, aki ilyen címet adna a riportjának De az angol nyelvben ez elég, mindenki érti. Mert ez a nyelv kéjes örömmel fabrikál új kifejezéseket, és az sem zavarja a használóit, ha egy-egy mondat állítmányért kiált.
Egyébként ez az újabb hír megint a taser gun veszélyességével foglakozik. Most egy chilliwacki férfi ellen vetették be, nem is mondhatni, hogy indokolatlanul, mert a pasas közveszélyes volt, nem tudták megfékezni. Csakhogy a 36 éves férfi a beavatkozás után élet-halál között lebeg a helyi kórházban. Történt mindez akkor, amikor a rendőrfőnök annak az aggályának adott kifejezést, hogy a reptéri eset miatt ezentúl a rendőrök taser-shy - ok lesznek. Újabb gyönyörű angol kifejezés, amit nem is lehet egy szóval magyarosítani. A mi nyelvünk csak körülírni tudja azt, hogy szégyenlősek, illetve félénkek lesznek majd a rendőrök ahhoz, hogy az elektromos pisztolyt használják.
Hát, ami azt illeti, nem tartott sokáig ez a félénkség.
November 22.
Jelentem, a házbeli pasas őrültsége újabb stádiumba lépett. A kutyájával a lépcsőházban rohangál, szegény állat kapkodhatja a lábait, hogy lépést tartson vele. Kinn kicsit fagyos ugyan, de gyönyörűen süt a Nap, a járda igazán megfelelne egy kis kutyasétáltatásra, azonban hősünk inkább a lépcsőket választja. Ez még elmenne valahogy, hiszen ízlés dolga. Csak azt a síszemüveget nem értem, amivel az edzést végzi.
Ma egy levélíró azt ragozta, hogy egy bevándorlónak azért illene annyit tudni annak az országnak a nyelvén, ahol letelepedni készül, hogy a reptéren megértesse magát. Készséggel igazat adok neki, bár meg kell jegyeznem, hogy ha az ember szóba akar állni egy reptéri hivatalnokkal, akkor ugyancsak fel kell kötnie a gatyáját. Azokban ugyanis nemigen buzog a segítőkészség, sőt mintha örömüket lelnék benne, hogy az ember magalázottan, megsemmisülve, saját értéktelensége tudatában veszi át az okmányait tőlük, akik a hatalmat képviselik. Egyébként az életben kissé másként szoktak alakulni a dolgok, mint ahogyan azt előzetesen elképzeli az ártatlan utazó. Amikor mi érkeztünk ide, az első napon a szállodai portásnőnek annyit mondtam: - Call me a taxi! Ezt a társalgási könyvből gyakoroltam be, nyelvtanilag nem volt hiba benne, inkább az akcentusban találhatott kivetnivalót. Az az edmontoni nő úgy nézett rám, mintha legalábbis valami holt nyelven szóltam volna hozzá. Szánakozva meg is jegyezte valakinek, az orrom előtt, annyira biztos volt az előző mondatom után, hogy úgysem fogom érteni:
- Ezek nem tudnak angolul.
Ma egy pársoros hír az újságban: John Kennedyt 1963-ban, ezen a napon ölték meg Dallasban. Az ő halála is azok közé az események közé tartozik, aminél szinte elengedhetetlen, hogy azt tudakoljuk beszélgető partnerünktől, hogy hol volt akkor, amikor a hírt meghallotta. Velem érdekes tréfát űz az emlékezés. Tudni vélem, hogy a vezetékes rádióban felhangzik ez a hír, miközben az újpesti lakásunk ajtaja tárva nyitva áll és kellemes nyári este van. Ez ugye képtelenség, hiszen november volt. De hogy miért gyúrta össze a memóriám ezt az eseményt egy másikkal azt tán egy lélekbúvár sem tudná kideríteni. Milyen esemény ért nekem annyit, hogy egy polcra került Kennedy halálával?!
Györgyi telefonált rám, és megkérdezte, hogy melyik évben rendeztem az első darabomat. Nem tudtam, így utána kellett néznem. Meg a többi dátumnak is. Akkor jöttem rá, hogy elég mostohán bántam ezekkel a becses színházi emlékekkel. Úgy döntöttem, hogy legalább itt, és most pótolom a hiányt. Tehát:
1998 Tavaszi Kínálat – kabaréműsor áprilisban
1998 Vonósnégyes és más csacskaságok – kabaréműsor novemberben
1999 Szabin Nők Elrablása – három felvonásos zenés játék májusban
2000 Kabaré 2000 - kabaré összeállítás áprilisban
2001 Minek Örüljünk? - kabaré novemberben
2004 Csúnya Lány - Vadnai László vígjáték januárban
2005 Derűs Adósságaink - kabaréműsor júniusban.
Fentiekből egyértelmű, hogy a könnyed szórakoztatás van túlsúlyban. Mit túlsúlyban?! Más nincs is. De az volt az útravalóm, hogy a Magyar Házba szórakozni járnak az emberek. Így aztán, a fajsúlyosabb dolgokkal nem mer kísérletezni senki. Tán a „Légy jó mindhalálig” volt ez egyik üdítő kivétel, de ott azért mehetett biztosra Kalmár Tibor, a rendező, mert tudta, hogy a szereplő gyereksereg rokonsága úgyis megtölti a nézőteret. Komoly, értékes előadás született. Egy törékeny, huszonéves lány, Kriss Gabriella játszotta Nyilas Misit, aki alkatilag közelebb volt a kiskamaszhoz, mint a korosztálybeli nőkhöz. Szerencsére nem csak külsőleg „hozta” a figurát. Egy tanárt játszottam a darabban, jó néhányszor elpróbáltuk a végső nagyjelenetet, de soha nem tudtam felindultság nélkül végignézni a monológját.
Igen, néha ilyen csodákra is képes az amatőr színház.
Gabi azóta nemigen forgolódik a magyar színház körül. Igaz, játszott még a „Csúnya lány”-ban, de aztán másfelé vitte a sorsa. Sokoldalú tehetség, van rá remény, hogy a kanadai nézők is megismerik a nevét. Remek verseket ír (természetesen angolul) és ha teheti, lóg a szeren. Egy amatőr cirkusztársulatnál trapézmutatványokat tanul.
Másik színészkedésem Neil Simon „ Furcsa Pár” c. darabjában volt, ahol az egyik kártyás havert játszottam. Gyarmati Farkas Dezső rendezte az előadást, jól kézben tartva a dolgokat. Az egyik szünetben odamentem hozzá és elmondtam, hogy nemigen stimmel nekem az egyik jelenet a darabban. A történet szerint ugyanis a válófélben lévő, betegesen pedáns Félix beköltözik a haverjához, aki egy trehány disznó. Kiglancolja a lakást, és nem tűri többé a kártyapartnerek szivarozását sem. Ezzel a résszel volt gondom. – Hogyhogy négy órai együttlét után sokallják meg a haverok a folytonos molesztálást? Nem sok ez egy kicsit?! Nem lenne hatásosabb, ha mindjárt az érkezéskor kiderülne, hogy nem lehet itt kártyázni, mert a tisztaságmániás szobatárs valósággal kínozza a vendégeket a különféle rendszabályaival. Egy ilyen pedáns őrült különben sem tűrné, hogy órákig pöfékeljenek abban a lakásban, amit betegre takarított.
- Mi lenne, ha átírnánk ezt a részt? – kérdeztem.
Dezső nem esett hanyatt a merészségemen, hogy Neil Simont akarom korrigálni. Megírtuk hát az új felvonáskezdést, és még azt is kitaláltuk, hogy a háziasszonykodó Félix leveteti a vendégek cipőjét és az odakészített papucsokba kell bújni a meglett férfiaknak. Volt nagy röhögés a nyuszifejes, macis, és más ormótlan papucsok láttán. De mivel egy poén negyedszerre már nem poén, így az utolsó havernek már nem jut a lábbeliből, így ő zokniban kénytelen leülni a kártyaasztalhoz. Azon viszont egy rettenetes lyuk tátong.
Előadás után hozzánk lépett egy néző:
– Gyerekek, én nemrég láttam ezt a darabot Kaliforniában. Érdekes, nem emlékeztem a papucsos részre. Pedig baromira hatásos! De úgy látszik, van egy külön változat a kanadai színházak részére. Ki érti ezt? – mélázgatott elmenőben.
November 23.
Olvasom a Temesi könyvet, és nagyon élvezem. Szótárregény, vagyis különféle címszavak alatt sorolja fel az író élete, múltja eseményeit. De miután mindenki rendes nevén szerepel a könyvben (Móra, Tömörkény, József Attila, Balázs Béla, Hont Ferenc stb.) így elég furcsa, hogy épp a helyszínt adó várost, Szegedet keresztelte át Porlódra. Persze, egyértelmű az utalás, de ez ugyanazt a felemásságot kelti, mint a valódi diktátor képzeletbeli orvosa a filmen. De ez csak füst fajsúlyú hőbörgés, tényleg nagyon jó a könyv.
És épp ez a könyv, amely bőséggel szemezget a velem egykorú főhős ifjonti éveiből, felidézte bennem azt a rég elfelejtettnek hitt epizódot, mikor magam is nadrágot akartam csináltatni. Egy fiatal manuszt ajánlottak, akiről az a hír járta, hogy szenzációs fazonokat készít. Elmentem hát az ifjú mesterhez, aki valami lehetetlen névre hallgatott, Papucs, vagy Szatyor, vagy ilyesmi, és vártam a méricskélést. Ő azonban csak egy pillantást vetett rám, nem is hosszasan, és megkérdezte:
- Milyen nap van ma?
- Kedd. – válaszoltam.
- Jó, akkor pénteken jöhetsz a nadrágért.
Kissé csodálkoztam a mester képességein, de természetesen ott voltam pénteken. Kezembe nyomta a nadrágot. A combomig ment fel.
- Te híztál kedd óta. – kezdett gyanakodni.
- Én? Egy grammot se! – háborodtam fel.
Azt a ruhadarabot átvette más, én meg megtépázott bizalommal kerestem tovább a tökéletes szabót. De ez is egy adalék a korról. Rosszul kerestünk, nem volt semmink, nem lehetett kapni egy rendes cuccot, a fiatalok meg szabók címeit csereberélgették egymás között.
November 24.
Délelőtt a Magyar Ház, ahol bazár van. Ez azt jelenti, hogy az egyesület nagytermében árusítás folyik. Rengeteg hurka és kolbász – természetesen házi készítésű - és a sütemények garmada. Nem valami fogyókúrás választék, de nekünk ezek jelentik a hazai ízeket. Persze könyvek és mindenféle csecsebecsék is vásárolhatók, mert a befolyt összeg az egyesület pénzügyi alapját növeli. Ami azt illeti, rá is fér. Az asztalok mögött csupa idős ember, a hentesáruval is ők dolgoztak, szóval látszatra úgy fest, mintha csak az 56-osok érdeke lenne a magyar közösség életben maradása.
Utána a magyar bolt, a Victoria Drive-on, mert az megint egy darab Budapest. Szaloncukor és Nők Lapja, videofilmek és paprikás szalonna, töpörtyű és bejgli, szóval minden, amitől magyarnak és kövérnek érezheti magát az ember. Vásárlás közben Ricsi a tulaj tart szóval minket, ez már csak kellemes ráadás a családias hangulathoz.
Este Edit és Gábor búcsúpartija, miközben még azt sem tudják, mikor kell elhagyniuk az országot. Egy fiatal magyar pár családi házában tartjuk az eseményt. A hangulatra nem lehet kifogás - a kajára sem – és csak csodálni tudom Gáborékat, hogy ilyen bizonytalan jövő előtt még van kedvük derülni. De végül is, Izrael tárt karokkal várja vissza őket. Vajon nekem, katolikusnak miért nincs ilyen menedékem?! Például a Vatikán, ahol azonnal átnyújtanák az állampolgárságot igazoló okmányokat, ha bejelentem szándékomat, hogy ott szeretnék élni.
Na de a buli nem való efféle elmélkedésre. Két rokonszenves fiatal házaspárral ismerkedünk meg, mindkettőnek karon ülő gyermeke van. Kedvesek, értelmesek, perceken belül olyan jóízű beszélgetés kerekedik, mintha régi ismerősök lennénk.
Érkezéskor egy jól megtermett magyar vizsla ijesztgetett bennünket, hangos ugatásával. De ez csak amolyan bemutatkozó műsorszám lehet, mert pár perc múlva már barátságosan szimatolgatja a vendégeket. A szöszi kisgyermek négykézláb mászkál a kutya után, a példaképet követve a cipővel a szájában.
A fiatal szülőket és ezeket a kicsiket látva, keserűen összegzem, hogy megint Kanada járt jól.
Búcsúzáskor fogadkozunk, hogy nem tévesztjük szem elől egymást, de magamban már legyintek az ígérgetésre. Tudom, ahol kisgyerek van, ott nem sok idő marad a barátkozásra.
Ja, és meghalt az elektromos pisztollyal „kezelt” chiliwacki férfi is. Úgy tűnik a fülesekből, hogy volt ott minden: gázspray, gumibot, vér és taser. Még a balhé napján közölt egy fotót az ügyről az újság, azon vérbefagyott férfi fekszik a mentők hordágyán, hason, hátul összebilincselt kezekkel. Úgy tűnik, ennél az esetnél is mindenből több volt a kelleténél. Nem értem azt a vehemens dühöt, amivel a rendőrök nekiesnek áldozatuknak. Ha egy sintért kirendelnek egy kutya befogására, azért nem biztos, hogy őrjöngve támad az állatra, hogy véresre verve tegye ártalmatlanná.
Fiuk, nem lehetne higgadtabban?!
November 25.
Működik az internetes kapcsolat a bátyámékkal! Ha odacsörgünk, már láthatjuk is egymást a képernyőn. Az az igazság, hogy tulajdonképpen miattuk vettük meg a kamerát, hogy viszonozzuk a szívességet, ha már ők is feltűnnek a képernyőn. Sógornőm első mondata, ahogy meglátott:
- De megöregedtél!
Hát érdemes volt?!
Délután, csavargás valamelyik üzletközpontban. Közeleg a karácsony, már rázogatják csengőiket a Salvation Army emberei a kapuk előtt. Világért sem a jó melegben, inkább kinn, az épület előtt, mert fagyos toporgásuk tán részvétet és adakozó szándékot ébreszt a vásárlók tömegében.
Ki tudja ma már, hogy ez az intézmény egy metodista prédikátor, bizonyos William Booth alapítványa? Ez az enyhén agresszív szervezet legalább nem akar új egyházat vagy szektát létrehozni, csupán a lelkiismeretünkre apellálva juttatja eszünkbe bűnösségünket.
Bámészkodom a könyvesboltban, egyik kedvenc tartózkodási helyemen. Most épp az újságok színes, szemkápráztató sorfala előtt vonulok el. Elámít, de el is borzaszt a hatalmas választék. Legalább százméternyi az a polc-szakasz, melyeken újságokat kínálnak. Valóban szükségünk van ekkora választékra?
Leemelek egy újságot, mely azzal hívja fel magára a figyelmet a hasonszőrűek között, hogy egy szám a címe. 2 Magazin – hirdeti, és a gyengébbek kedvéért mindjárt közlik is, hogy ez a lap pároknak készült. Színes borító, mélynyomás, csodálatos színek, selymes papírminőség, tehát mindenből a legjobb. Hogy mi van belül? Lehet találgatni! Igen, nyertünk! Mint a többi hasonló újságban. Tehát, jó néhány oldalnyi reklám kocsikról, ékszerekről, gyógyszerekről, aztán szexuális tanácsadás kezdőknek és házasoknak, főzőcske, de okosan, na meg hogy milyen menő cuccokkal lepjük meg egymást. (ez is reklám, kissé burkoltabban) Még belefér valami riport egy nevenincs színésszel (nem kell neki fizetni) és egy felsorolás, hogy a cikkíró szerint milyen filmeket érdemes megnézni. Kb. ennyi. Ilyesfajta sajtótermékből még legalább 1700 van a polcon. Hát ezért aztán igazán kár fákat döntögetni, és mozgásba hozni a papírgyárat.
Ha nekem hatalmam lenne, már nem adnék ki engedélyt újságalapításra. Ha egyesek mindenáron új olvasnivalóval szeretnék bombázni a nagyérdeműt, akkor tessék, ott az Internet. És valahogy azt is megoldanám, hogy fokozatosan megszűnjenek a sajtótermékek, meg a bazi nagy telefonkönyvek, és helyettük internetes újságírás és információ legyen (utóbbi már létezik is). Tudom, ott az ellenérv, hogy nincs mindenkinek komputere, és sokan nem is értenek hozzá. Hát először is, levinném a laptopok árát olyan szintre, hogy egálban legyen egy újság éves előfizetési díjával. Tán igényelne némi ártámogatást a kormány részéről egy ilyen árcsökkenés, de nem szakadnának bele. Tudjuk jól, hogy a mai árak nem az előállítási költségeket tükrözik. Néhány automata gépsoron préselt nyomtatott áramkör, Kínában összeszerelve - na ugye, hogy nem kerül ez százakba?!
A másik érv, hogy sokan nem tudják kezelni a komputert. Évszázadokkal ezelőtt meg olvasni nem tudtak sokan. Ingyenes tanfolyamokat indítanék minden korosztály számára, és tudom, senki nem bánná meg ezt a jártasságot. Arról most felesleges beszélni, hogy milyen világot nyit meg ez az eszköz. Sok magányos nyugdíjas élete elviselhetőbb lenne. Erről M. Edit többet tudna mesélni, aki nyugdíjasként ült le először a gép elé, és ma ennek köszönheti, hogy Kanadából egyenesben beszélhet a pesti unokáival, és még látják is egymást.
Tervem ellenzői azt hozhatnák fel, hogy az újságok megszűnésével munkát veszít a nyomdaipar. Hát akkor gyártsanak papírzacskókat. Úgyis itt az ideje, hogy leváltsák a környezetre ártalmas nylon bevásárló szatyrokat.
És hogy akkor mi lesz a műanyaggyártókkal?
A kurva életbe, most látom, nekem meg kéne oldani az egész világ problémáját.
November 26.
Lányom újságolja a levelében, hogy szépen gyarapítgatják mátyásföldi otthonukat. Még egy festményt is tervbe vettek, amolyan modern képet, hadd éljenek a színek a falon. El is mondták óhajukat egy műkereskedőnek, aki előrántott egy kétszer kétméteres vásznat. A kép tetszett, de a méret sehogy sem passzolt. Erre a kereskedő megkérdezte, hogy mennyit vágjon le belőle. Aztán meg is vették a kívánt méretet.
Lehet, hogy ez valami új tendencia lesz. Bár, ha belegondolok, vannak előzményei e kezdeményezésnek. Számtalan vaskos regényt kapni lehet rövidített változatban is. Mindent a vevőért!
Egyik ismerősünk meséli, hogy ma délelőtt a bankban volt, a szomszédos utcában, amikor berontott három álarcos férfi, géppisztolyokkal. Egyedüli kuncsaft volt, őt a földre parancsolták, aztán nekiláttak kirámolni a kasszát. Hamarosan elviharzottak, végre meg lehetett nyomni a riasztót. A rendőrség meg is érkezett. Negyven perc múlva.
De legalább szirénáztak.
November 27.
„Catch and release” Ez a horgász szakkifejezés a címe annak a filmnek, melyben Jennifer Garner a főszereplő, és aki az esküvő előtt veszíti el a szerelmét. De hogy a bánat ne legyen olyan mély, hamar kiderül a szerencsétlenül járt vőlegényről, hogy balkézről van egy fiacskája, és le sem zárta azt a kapcsolatot. Megkönnyebbülhet a hősnő, hogy nem is érte olyan nagy veszteség. Aztán ott vannak a cimborák is, azok meg nagyon mókásak. Különösen a kövér (ez egy alaptörvény a filmekben, a kövéreknek mindig mókásaknak kell lenniük) Költözéskor elejti a bútort, a turmixgépet meg bekapcsolja fedő nélkül. Ilyen poénokat csak azokban a filmekben látni, ahol bútor és turmixgép van. És mit ad Isten, a szomorú hölgy vigasztalására rögtön ott egy másik régi barát, Timothy Olyphant alakításában, (ilyen névvel reggel tessék jönni!) aki ráadásul olyan jóképű, hogy az még Hollywoodban is ritkaság. Igaz, hogy eddig egy galád szoknyapecér volt, de ettől a kapcsolattól egy csapásra úgy megjavul, hogy távozása után is hűséggel vár szerelmére, holott az nem is ígért semmit a jövőre vonatkozóan. Igen, ilyen az élet. Pont ilyen.
Jaj, hogy mennyit sírtam!
November 28.
Munkából hazafelé, a kocsiban híreket hallgatunk. A lengyel emigráns haláláról van szó megint, természetesen. A szülővárosa jelezte, hogy kivizsgálást kezdeményeznek, hogy kiderüljön, ki a felelős. Rita felmordul:
- Szerintük?
Van az a vicc, hogy a pasas becsönget egy lakásba. Hatéves-forma gyerek nyit ajtót, szájában szivar, kezében whiskys pohár.
– Mondd Öcsi, itthon vannak a szüleid? – érdeklődik a látogató.
Mire a gyerek:
- Szerinted?
Mert, ugye ha én elcsalok valakit egy vadászatra, rábeszélem az illetőt, hogy menjünk ki a terepre, és ott hátba lövik, akkor én hibásnak érezhetem magam, hogy belerángattam ebbe a szerencsétlent, de a balesetért az a felelős, aki elsütötte a fegyvert. Lehet ragozni a kérdést, de a tettes az, akinek a kezében volt a fegyver. Utána következik csak a többiek felelőssége.
Azért érdekes ez a rendőrség. A taseres eset után jelentkezett náluk egy fiatalember, hogy filmre vette az egész ügyet. Természetesen igényt tartottak a filmfelvételre, mondván, segítheti a nyomozást. Amúgy egyébként nem volt másolat a felvételről. A rendőrség aztán „elfelejtette” visszaadni ezt a mindent eldöntő dokumentumot. Csak akkor változott a helyzet, amikor a fiatalember bírósági perrel kezdett fenyegetőzni. Ettől megijedtek, és visszaadták az ominózus anyagot. A többit tudjuk.
De hogyan is zajlott volna mindez otthon? Hát ugye az otthoni rendőrök is bekérik a filmet, aztán meg is feledkeznek róla. Van nekik más dolguk is, mint amatőr felvételeket nézegetni. Aztán ha a gyerek már nagyon izgága, és fenyegetőzik, akkor behivatják. Leültetik és elbeszélgetnek vele. Felvilágosítják, hogy a reptéren filmezni nem bölcs dolog, mert könnyen kiderülhet, hogy az ellenségnek dolgozik. Miféle ellenségnek? Nem mindegy?! Közlik vele, hogy ezért megütheti a bokáját, csak egy szavukba kerül. Mielőtt elengedik, azért még a nyomaték kedvéért kétszer belebokszolnak a veséjébe és leverik a szemüvegét.
Azért mégiscsak jobb Kanadában élni!
Nem írtam még a nyúlról! Mert nekünk is van ám háziállatunk. A dolog úgy kezdődött, hogy Muki fiunk kiskorában olthatatlan rokonszenvet érzett a tapsifülesek iránt. Volt is neki pár kedvenc plüss nyuszija, de az igazi, az egyetlen, az olyan becsben volt, hogy még külföldre is velünk tartott. Imádta a nyuszis mesefilmeket is, szóval, amikor egy állatkereskedésben megláttunk egy kis barna-fehér foltos jószágot, már tudtuk, sorsunk meg van pecsételve. Korábban nem sokat tudtunk a nyúltartásról, tán egy ismerősünk volt csak, akinél előfordult a háztartásban, de nem sok vizet zavart ott. Bezzeg nálunk! Füli a nőnemű törpe nyuszi hamar belopta magát a család szívébe. És csak menet közben derültek ki értékes tulajdonságai. Megbízhatóan szobatiszta volt, végtelenül kedves, barátkozó és csendes. Ezt nem lehet eleget hangsúlyozni akkor, mikor kutyás ismerőseinket az idegbaj kerülgette az állandó ugatás miatt. Ez a kis nyuszi még arra is kapható volt, hogy mozdulatlanul, nagy békességben feküdjön a gazdája mellett. Csupán egy káros szenvedélye volt: a vezeték. Le kellett zárnunk mindenféle megközelítési lehetőséget a tévé, a sztereo, és az állólámpák felé. De egy kis bútormozgatással ez is megoldható volt. Füli másik nagy előnye a vegetáriánus életmódnak köszönhető kellemes illata volt. Nem kellett orrunkat befognunk akkor sem, ha a sarokba készített dobozában gyűlni kezdtek a bogyók.
Füli majdnem négy évet volt velünk, aztán elvitte egy alattomos betegség, melyet különös módon akkor szedett össze, mikor szabadságunk alatt valaki más látta el a felügyeletét. El kellett altatni. Nejem vigasztalhatatlan volt. Saját magát vádolta a történtekért. Nagyon megsiratta ennek a kedves, ragaszkodó jószágnak az elvesztését. Én csak sóhajtoztam. Nekünk eddig nem sok szerencsénk volt a háziállatokkal. Már részünk volt macska, kanári és hal elvesztésében. Ha nem is az elmúlás végzett velük, de néha akkor is meg kellett válni kedvenceinktől, mikor a sors más országba sodort minket. Rita összeolvasott minden Interneten fellehető anyagot angolul és magyarul, a nyulakról, mert nem hagyta nyugodni a veszteség. Így derült ki, hogy számtalan tévhit van forgalomban. Például nem szerencsés a túlzott répafogyasztás, (hizlal a sok cukor) csínján kell bánni jó néhány zöldséggel, a magas kalcium tartalom miatt, (árt a vesének) stb.
Fülit emlékét jó néhány fotó őrzi, melyeken Muki fiunkkal, harmonikus együttlétben bújnak össze. Nem akartuk elfelejteni, de nem volt vitás, pótolni kellett a hiányát. Béla következett, egy szénfekete, fényes bundájú törpe nyuszi. A koromfekete megjelenést csak a jobb lábán látható fehér foltocska töri meg. Úgy látszik, akkor fogyott el a fekete festék. – mondogattuk kajánul.
Béla határozott egyéniség és fiúhoz méltóan vállalkozó szellemű. Amíg Füli a szőnyeg biztonságában rá nem merészkedett volna a parkettára, addig Béla elfogadja a kihívást. Szélsebesen rohangál a parkettán, még be is dől a kanyarban.
Béla kicsit át is szabta a nyulak szellemi képességeiről kialakított előítéleteinket. Pár éve nagy szenzáció volt az a hír, hogy egy madár kővel a csőrében tört fel egy tojást. Az eszközhasználatot Béla is ismeri. Az erkélyen szorgalmasan bökdösi fejével a kartondobozt, hogy aztán arra felugorva dézsmálhassa a cserepes virágokat.
Szeretetigénye hatalmas. Mindenhová követi a család tagjait, egy kis simogatás reményében. Ha Rita komputerezik, akkor a széke alatt ücsörög, várva a gazda figyelmét. Ez a helyzet azért is előnyös, mert felülről védve van a ragadozó madaraktól - mert ugye sosem lehet tudni. Este együtt tévézünk, ez ugyan a szőnyegen való ücsörgést jelenti, de Béla boldogságát szem előtt kell tartani. Ennyit megérdemel egy jó magaviseletű családtag.
November 29.
Nem tehetek róla, de mostanában a rendőrség olyan dolgokat művel, amikről nem lehet hallgatni. Az eset 2005-ben kezdődött. Houstonban (kisváros ebben a tartományban) a helyi hokipálya mellett, egy Ian Bush nevű 22 éves fiatalember, egy üveg sörrel a kezében várt a barátjára. (egyébként, ő nem is ivott, a haver üvegét fogta) A járőröző rendőr felelősségre vonta, mert a nyitott üveg nem volt barna papírzacskóba rejtve. Azt csak magunk között jegyezném meg, hogy sosem értettem ezt az álszenteskedést. Ha részegen imbolygó alakok gondosan álcázott piából slukkolnak az utcán, az rendben van. Azzal nem döntik romlásba az ifjúságot. De egy meztelen sörösüveg látványa rendőri intézkedésért kiált. Tehát a rendőr megkezdte az adatfelvételt, a fiatalember meg kedélyesen válaszolgatott a majdnem vele egykorú, akadémiáról frissen kikerült újoncnak. Az adatfelvételnél más nevet mondott be. Amikor ez kiderült a rendőr, ahelyett, hogy helyszíni bírsággal elintézte volna az egészet, rögtön előállította, az igazságszolgáltatás félrevezetése címén. Az őrszobán nem volt senki. Bekísérte az ifjút az egyik helyiségbe. Húszpercnyi kihallgatás után fejbe lőtte a fiút. A rendőr azt állítja, hogy jogos önvédelemből használta a fegyverét. Az orvos-szakértő ugyan megállapította a sérülésből és a vérnyomokból, hogy a fiatalembert hátulról lőtték le, de a rendőr váltig állítja, hogy önvédelemből lőtt. Ha nem volna olyan csúnya ez az ügy, elviccelődnék azon, ahogy két alabamai fehér rendőr vizsgál egy néger holttestet:
- Öregem, - mondja az egyik - ilyen öngyilkosságot se látni mindennap! Harminckét golyó a hátában.
Az eset kivizsgálásával, ki mást, mint az RCMP-t bízták meg. Vagyis azt kellett kideríteni, hogy a SAJÁT emberük, jogosan használta-e a fegyverét. Olyan ez, mintha román bíróság döntené el Erdély hovatartozását. El nem hinné senki a nyomozás eredményét: igen, jogosan lőtt a rendőr.
Az eset kapcsán, még egy értelmi fogyatékos is feltenné a kérdést:
- Hogyan lehet háttal támadni egy felfegyverzett rendőrre!?
Nézem a híradóban a kivizsgálásról beszámoló férfit, amint sorolja az ügy részleteit. Fényképeket is, mutat, hogy lám így meg volt verve a rendőr azon a bizonyos őrszobán. Hát ezt már nagyon nem értem, hogy egy fegyveres rendőrt miként lehet így felpofozni, főleg akkor, ha az eljárás szerint bilincsben volt a kihallgatott személy. A fényképek pedig készülhetek bármikor. Az sem kizárt, hogy egy ügyes sminkes munkája a sérült arc. Főleg, ha meggondoljuk, hogy az eset után nem tűnt fel a városka lakóinak az, hogy a rendőr össze lett volna verve. Márpedig ilyen véraláfutások nem múlnak el egy éjszaka alatt.
Ha a rendőr ekkora balfácán, hogy egyedül vezet egy kihallgatást, kamera, magnó, jegyzetfüzet és írószerszám nélkül, és ráadásul lehetővé teszi, hogy megtámadják, akkor minimum egy fegyelmit érdemel.
De a vizsgálatot ismertető személy a híradóban ilyesmiről egy szót sem ejt. A rendőr vétlen, az eljárása jogszerű volt. Nézem ezt a kopasz, kövérkés férfit, akinek a hivatala két évig vizsgálta ezt az ügyet. (Hát nem kapkodták el, az tény.) Ahogy le -lesüti a szemét a kamerákkal szemezve, hogy a leírt szövegből merítsen erőt, érzem, tudom, hogy hazudik. Magatartáskutatók félreérthetetlenül felismerik azokat a jegyeket, melyekből kiderül, ha egy illető nem mond igazat. Mint például Clinton elnök esetében, aki a szexbotrány utáni nyilatkozatában elárulta magát szokatlan gesztusaival és a homlokráncolásaival. Ennek az embernek is minden mozdulata világgá kiáltja, hogy annak semmi köze a valósághoz, amit most próbál bemesélni nekünk.
Aztán az illetékesek felsorolták, hogy milyen változtatásokkal próbálják megoldani, hogy a jövőben ne fordulhasson elő ilyesmi. Például, hogy valaki ne egy személyben, biztonsági kamerák és magnók nélkül kiskirálykodjon az őrszobán.
Nem hiszem azonban, hogy a gyászoló szülők megnyugodtak volna a beígért intézkedések hallatán. Ahogy a lengyel emigráns édesanyja sem fogja örömmel nyugtázni, hogy a fia halála miatt több kamera lesz ezentúl a reptéri váróban. Sőt azt sem, hogy márványtábla örökíti majd a tragikus sorsú fia emlékét.
Módosítanom kell tehát korábbi sóhajomat, ahol annak örültem, hogy jobb itt Kanadában. Maradjunk inkább abban: mindenütt jó, de legjobb sehol!
November 30.
Edit és Gábor látogatott át hozzánk egy búcsúvacsorára. De miután még mindig nem tudják, hogy mikor kell távozniuk, így még jó néhány „Utolsó Vacsora” szerepel a terveinkben.
Egy magyar filmmel akartuk megkoronázni a magyaros ízeket, erre kiderül, hogy nincs hangja a filmnek. Most bumlizhatunk vissza a magyar boltba, mert így mulat egy magyar úr.
Este megnéztük a gyerekkel a „Next” c. amerikai filmet. Ügyes alapötlet volt a jövőbe látó hős figurája, akit Nicholas Cage domborított. Ez a borongós karakter sejteti, hogy inkább teher, mint ajándék a rendkívüli képesség. Már–már filozófiai mélységeket szántott ez az akciófilm azzal, hogy a lehetséges történések számtalan változatát kínálta. És ott volt Jessica Biel is, aki egy bombázó, hogy azok is élvezhessék a mozit, akik francot sem törődnek a telepatikus fenoménekre váró megpróbáltatásokkal.
December 1.
Esik a hó, hogy egye meg a fene! Kemény telet ígérnek, de én még reménykedem, hogy csak az ország keleti oldala fogja demonstrálni a világ felé, hogy milyen is a kanadai tél.
Egy fantasztikus meglepetés - Magyarországról egy ismerős lány, akiről évtizedek óta nem hallottam. Egy rövid e-mail üzenet elég volt, hogy megindítsa az emlékek áradatát. Majdnem harminc éve nem láttuk egymást! Azt hiszem, ha jelentkezik internetes beszélgetésre, leszerelem a kamerát, nehogy elájuljon.
Tegnap este a magyar film helyett feltettünk pár felvételt az itteni Magyar Házi előadásokból. Vagyok én olyan szerény, hogy a saját rendezésemet is mutogattam. Ez remek számvetés is, pár év múlva megnézni, hogy mekkora csepűrágó is az ember. Az itteni színház egy külön kategória. Nem mentegetőzés, mikor azt állítom, hogy nem lehet hazai mércét használni az előadások elbírálásánál. Először is, az adottságaink: a terem ugyan tágas, a férőhelyekkel sincs baj, de be kell kalkulálni, hogy az idősebb, templomlátogató magyarság alkotja a színházlátogatók zömét. Ha a vasárnap délelőtti mise után ülnek át a színházba, természetes igényük, hogy harapjanak valamit a lelki táplálék után és a szórakozás előtt. De ez az egyesületnek is jól jön, növeli a bevételt. Így tehát, ebéddel, illetve vacsorával van összekötve az előadás, mely nem bír ki többet, két alkalomnál. Az étkezésből adódik, hogy az asztalok mellett ülő vendégekből lesznek a nézők. Karfa nélküli székeiket a színpad felé fordítják az előadás kezdetén. Kényelemről tehát nemigen beszélhetünk. Itt tényleg nagy kunszt lekötni az emberek figyelmét és feledtetni velük a testi bajokat. Elképzelhető, hogy egy három felvonásos darab micsoda áldozatot kíván a nézőktől, ilyen körülmények között.
Aztán ott a színpad. Egy énekkar kényelmesen elfér a kissé elöregedett deszkákon, de a technika siralmas. Se zsinórpadlás, se elegendő színpadmélység a díszletépítéshez, a perspektívához, a forgószínpadot meg ki se ejtsük a szánkon. A hátsó díszletfal mögött már csak annyi hely van, hogy egy nem túl testes alak át tud menni a színpad egyik oldaláról a másikra. A látható részek mögött két öltöző, és egy szerény méretű pince található. Ez minden. Ilyen körülmények között kell megoldani néha egy harmincszereplős, sokhelyszínes, díszletigényes előadást. De akik itt vannak, azok nem siránkozni járnak ide. Tudják, hogy még rosszabb is lehetne a helyzet. Ha például pár évvel ezelőtt sikerült volna megvenni a kiszemelt épületet, ott mindössze egy falbemélyedés alkotta volna a „színpad” – ot.
A társulat amatőr. Ez az jelenti, hogy ingyér, ingyér, naná, majd pénzért. Igaz, a rendező szokott kapni tiszteletdíjat, de ezen még nem gazdagodott meg senki. Azért a benzinköltség, a nyomtatási díjak, a különféle apró kiadások fedezve vannak ebből az összegből, amit a megbecsülés jelének is vehetünk.
A felkészülés általában fél évvel a bemutató előtt kezdődik. Ha egy kabaré összeállítással akarom meglepni a nagyérdeműt, akkor először is az anyaggyűjtéssel kell kezdenem. Ha már felleltem régi videókról, hangfelvételekről, zsírfoltos partitúrákból a játszanivalót, akkor az a dolgom, hogy legépeljem a jelenetek szövegét. Ha videón találtam a megfelelő jelenetet, akkor magnóra kell venni a szöveget, és hallás után gondosan legépelni. Ez az igazán időrabló szórakozás, hiszen a legtöbb felvétel hangminősége kritikán aluli.
Ha az anyag úgy hozza, át kell írni. Mert ilyen mondatokkal már nem lehet kiállni, mint ez: „Kedves közönségünk, rögtön elkövetek egy kis indiszkréciót, csak előbb kikacagom magamat!” Ilyenkor aztán szabni kell, de nem illik elfelejteni, hogy még menet közben is lesznek módosítások.
Ha összegyűlnek a jelenetek, azért nem árt egy konferanszot is írni az egészhez, különös tekintettel arra, hogy amíg színészünk a függöny előtt szóval tartja a nagyérdeműt, addig a társulat vadul pakolhatja a díszleteket. Aztán jöhet a szereplőválogatás. Vagyis fel kell kérni a társulat tagjait, hogy vállalják a heti egyszeri próbát három hónapig, azért a két előadásért. Nem árt odafigyelni a művészek érzékenységére, mert az amatőrség nem jelenti azt, hogy a művész önként, dalolva vállal mindent. Arra sem árt ügyelni, hogy ne nagyon szerepeljenek ugyanazok a színészek két egymást követő jelenetben, mert lehet, hogy nem lesz idejük átöltözni. A felkért művész ígérete még nem zálog arra, hogy ott is lesz az előadáson. Volt, akit hazatett a kanadai hatóság, más országrészt váltott, akadt, akit családi ügyei szólítottak el, szóval itt aztán mindig minden közbejöhet. Néha egy műszakváltás, vagy egy sértődés, vagy a partner féltékenysége, betegség, halál és minden, az élet nevű kártyajáték összes lapja.
Elkezdődnek a próbák. A rendezőnek odadobják a kulcsot, mert a szerdai napokon ezentúl ő nyitja és zárja a Magyar Házat. A próbákra már illik a szereplők, a súgó, a színpadmester, a világosító és a kellékes példányaival megjelennie. Nem árt, ha rajzokkal, apró makettekkel elárulja elvárásait a díszletépítőknek, és ha tudja, hogy milyen zenét és megvilágítást szeretne.
A próbák során aztán remekül lehet bővíteni emberismeretünket. Felvonul itt minden típus, a bratyizótól a nagyképűig. De a légkör mégis otthonos, vidám, az „egy csónakban evezünk” bajtársiassága.
Menet közben persze kiderül, hogy hol csikorog a szöveg, hogy mennyire avas a dalbetét, vagy az, hogy a mi színpadtechnikánk mellett képtelenség megvalósítani az eredeti változatot. Akkor neki kell ülni a szövegnek és nyesni, húzni, javítani, átírni, toldani kell, vagy kidobni, úgy, ahogy van és mással pótolni. Lehet, sőt kell kísérletezni saját anyaggal, hogy ne ásítozva álljon fel a néző, azzal, hogy nem tudtak neki újat mondani. A poros operettekre egyre kisebb az igény. Olyankor aztán kutakodni kell a frissebb slágertermésben, és lehet írni a dalszöveget a jelenet kívánalmai szerint. Szerencsére vannak itt olyan tehetséges zenészek, hogy „egy az egyben” le tudnak játszani mindent. Nagy Feri megbízhatóan szállítja a zenei alapokat, sőt saját számokat is ír, mert az igazi muzsikus nem elégszik meg a „húrok pengetésivel”. Egyébként őt is az emigráció lódította tovább művészi pályáján. Otthon tán sosem vállalkozott volna saját szerzeményekre, de itt bizonyítanunk kell. Hogy kinek? Elsősorban önmagunknak. Mert míg otthon gyakran a körülményeket hibáztattuk megtorpanásainkért, addig itt már nem lehet másra kenni, ha az ember tétlenkedik.
A színház olyan, mint egy nagy mágnes. Magához vonzza mindazokat, akikben némi bohémság lakozik.
Ha végre eljutunk a főpróbáig, akkor csak azért kell imádkozni, hogy most már tartson meg az Isten mindenkit, erőben, egészségben, legalább az előadások végéig, mert itt aztán nincs második szereposztás. Az előadások napján, még egy közlekedési dugó is végzetes lehet. Nem csoda, ha az ember ilyenkor kezeit tördelve fohászkodik az égiekhez, a csodáért, vagyis azért, hogy ne jöjjön közbe semmi. De úgy látszik, a csepűrágóknak is van védőszentjük, mert azért mindig túléljük ezeket a megpróbáltatásokat.
Az leírhatatlan élmény, mikor harsog a nézőtér és dübörög a taps. Mert hál’Istennek, nem fukarkodnak az elismeréssel. Az előadás után pedig ott az a furcsa, megmagyarázhatatlan üresség. A hiányérzet, a cél nélküliség, a feleslegesség keserűsége.
A következő előadásig.
December 2.
Öles hó. Nagyon haragszom rá, mert emiatt elmaradt a találkozónk a Bartalus-Janota házaspárral. De hát egy csevegésért nem reszkírozhatunk. Komolyabb ügyek is vesztegelnek a térdig érő hóban.
A hőn utált időjárás felidézi Joe Esterhas kirohanását, aki megírja a „Hollywood Animal” – ban, hogy azért hagyta ott a filmvárost, mert képtelenség, hogy a gyerekei nem láttak igazi havat. Hát én megoldanám ezt a kérdést egy téli üdüléssel, valami hegyes-havas tájon, aztán meg pucolnék vissza, hogy az év hátralevő részében hadd élvezzék a srácok az aranylóan csurgó napsütést a tengerparton. Csak jobb a lebarnult bőr, mint a lefagyott fül.
Kiolvastam a Temesi regényt. Most látom csak, 1100 oldal. Hát valóban, egy szótárnyi terjedelem. Elképesztő, hogy több mint húsz éve íródott, és mégis frissnek tűnik a legtöbb megállapítása, holott akkor még szó sem volt az oroszok kivonulásáról és más politikai változásokról. A könyv stílusa azt a zongoristát juttatja eszembe, aki odaül a hangszerhez, és kedvére válogat a zenedarabokból. Van itt dráma, humor, csipkelődés, nosztalgia, és minden, nagyon jól előadva. Szeged történelméből már nem lehet kihagyni a könyvben megírtakat. Nagyon furcsa érzés, hogy egy korosztálybeli osztja meg az ifjúkori élményeit az olvasóval. Még nekem is úgy tűnik, mintha özönvíz előtti dolgokról olvasnék. Lehet nosztalgiázni a vendéglői árakon, a könnyűzenén, a ruházaton, sőt még az erkölcsön is. A regény műfajába beletartozhat ezentúl egy bírósági végzés, sőt még az apróhirdetés is. Fontos és jó könyv. Kár lett volna kihagyni ezt az élményt!
Most Vámosi Miklós „Bár” c. könyve van soron. Olyan szerény terjedelmű az előbbihez képest, hogy afféle egyéjszakás kalandnak ígérkezik.
December 3.
Túl vagyok a Vámos könyvön. Olyan volt, mint egy tál gyümölcs. Élvezetes ízek, különféle formák, jó, lehet, hogy az ember nem rajong mindegyikért egyformán, de kivétel nélkül fogyasztható csemegék. Egy-két megoldás visszaköszönt korábbi olvasmányaimból. Például az, hogy egy esemény leírása azzal a személlyel folytatódik, akinek köze van a történtekhez. A kör bezárul a novella végén, mert visszajutunk az írás kezdő figuráihoz. Ilyen szerkesztésű volt Claire Kenneth regénye, a „Forgó Táncparkett”. Ez a megoldás műfaji megnevezést érdemelne, mint például a zenében a menüett.
Olvasható itt az „Ámbár tanár úr” is, melyből a film készült. Klasszikus példája annak, hogy a film műfaja mennyivel követelőzőbb. Kikényszeríti a happy endet, vagy legalábbis valamiféle lezárt megoldást. A novellában ilyesmiről szó sincs. Rokonszenves volt ebben a könyvben, hogy nem gyötri az író stílusgyakorlatokkal az olvasót. Érthető megfogalmazás, gazdag mesélőkedv. Mi kell még egy jó könyvhöz?!
Az egynapos tél, hóvihar, és jeges országút egy asszony és négy kisgyerek halálát okozta. Ha van értelmetlen baleset, akkor ez feltétlenül az. Mára már megint az eső a főszereplő, az ember meg azon morfondírozik, hogy miért nem lehetett kivárni az előre jelzett enyhülést. Igaz, az asszony valami rákos kezelésre hajtott a kocsijával, amikor átcsúszott az út másik oldalára, ahol frontálisan ütközött, egy kamionnal. Nem lehet annyira fontos egy ügy, hogy ilyenkor érdemes legyen kocsiba ülni. Nyugdíjas magyar ismerősünk is összetörte a kocsiját, mert kimozdult aznap. Őt már nem is értem. Neki igazán ráért volna másnap útra kelni.
December 4.
Este a Victória Secret divatbemutatója a tévében. Erős szó ide a divatbemutató, mert nyilván senki nem hiheti komolyan, hogy ezek a cuccok valaha is forgalomba kerülnek. Inkább jelmezek ezek, azoknak is nehéz elfogadni ezeket a szárnyas, csilingelő, bóbitás, műanyag harangos, tervezői agytombolásokat. Persze a nézők véresre tapsolják a tenyerüket, mert díjazni kell, ha egy csinos, fiatal manöken végigbotorkál a kifutón egy szál bikiniben, bazi nagy masnival a hátán, karácsonyi ajándéknak álcázva. A sok férfinéző szakértő szemekkel vizsgálja a kollekciót, közben meg azon morfondíroznak, hogy mennyi fog látszani a kiscsaj seggéből, abban a légies fehérnemű költeményben.
A Spice Girls is elénekel egy számot, igaz, hallottuk már tőlük ezt egy évtizede is, a hangjuk is szerénynek tűnik a hatalmas teremben, mégis akkora ováció a jutalmuk, mintha most jelentették volna be a világbékét. Mi lehet a sikerük titka, így visszatéréskor? – töprengek. Tán, hogy sokan vannak. Öt lány, mindegyiknek jó pár ismerőse, rokona a nézőtéren, szorozzuk csak be. Naná, hogy dübörög a tapstól az egész terem.
December 5.
Egy példa arról, hogy hogyan lehet egy kiszámítható, sőt kötelező poénról lefújni a port. A „Two and half men” c. sorozat egyik epizódjában, a kissrác vadul dobálja a masinába a mixelnivalókat. Várjuk a csattanót, vagyis, hogy a gyerek elindítsa a gépet, fedő nélkül. Mert ez olyan kötelező elem, mint a dupla leszúrt Rittberger a műkoriban. De nem! A nagybátyja is a színen van, látja az előkészületeket, majd egy újsággal átsétál a nappaliba. Már a kanapén fekszik, amikor a gyerek bosszús kiáltását halljuk. A nagybácsi bólogat, erre számított. Pár perc múlva tér vissza a kamera a konyhába, mindenről csurog a turmixlé, őrült kupi, a gyerek meg a tűzhelyen áll, és az elszívóról próbálja ledörgölni a mocskot egy ronggyal.
December 6.
„Ki ölte meg a Holt tengert?” Moldovától. Nem ártott elolvasni, mert annak idején valahogy kimaradt. Talán a hatásvadászó címe miatt. Bár sejthettem volna, hogy a Mester nem olcsó krimivel áll elő, de nem vonzott annak idején az sem, hogy közelebbről megismerjem Izraelt. Hát most elolvastam. Kicsit fakónak tűnt, és ami még észrevehető, néhány Moldova könyv olvasása után: a meginterjúvolt személyek beszéde, mondatfordulata, viccelődése kísértetiesen hasonlít egymásra. Legyen az taxis, kibuc munkás, miniszter, mindegyik azonosan fogalmaz. Vagyis a szerző szólal meg mindenki helyett. Sorry mester!
Aztán még melegében a National Geografic cikke, ahol a tőlük megszokott igényességgel Betlehem életét mutatják be. A várost fal veszi körbe, az izraeliek szerint ez inkább kerítés, és váltig állítják, hogy ezzel ki tudták szűrni a városból a terroristákat. Az adatok magukért beszélnek, de az egész egy szörnyűség, az a szürke betonkígyó kifejezetten emlékeztetett valamire. Ja igen! A berlini falra. Melynek tövében fejcsóválva állapítottam meg, hogy ez az abszurditás nem állhat örökké. Csak idő kérdése, hogy eltűnjön a történelemből. Nem érzek másként most sem. Ez a beton mögé zárt világ csak egy torz próbálkozás, semmi más. A falakon belül a palesztin lakosság munkanélküliségi aránya 50 %. Akik dolgoznak, a falakon kívül találnak munkát, vagyis azoknak az izraelieknek házait építik, akik felelősek az elzártságukért. Két órás tortúra, amíg az ellenőrző pontokon átjuthatnak, és csak aztán állhatnak munkába a nevetségesen szerény órabérért.
De akárkit kérdez a riporter, mindenki a sajátjának vallja a földet. Van-e megoldás? A cikk azzal zárul, ha Betlehem békés város lesz, akkor tán van remény a világbékére is.
Nejem az orrom alá dugja a napilapot, nem minden célzatosság nélkül. Most éppen egy tanárembert vertek úgy össze, hogy élete végéig agykárosult nyomorékká vált. Csupán azért, mert szóvá tette egy éjszakai bárban, 11 óra tájban, hogy a tíz éves kislánynak tán nem kéne ilyen helyen tartózkodni. A papa már ütött is. De nem egyedül bunyózott, hanem –Figyelem! - a bár személyzetével együtt verte agyba – főbe a szerencsétlent.
Nejem tudja, hogy nálam is hamar elszakad a cérna, nem szoktam jámboran tűrni, ha valami nem tetszik. Pedig nem árt az óvatosság, a jelek szerint. Voltak már kisebb incidenseim, szóval lehet, hogy ideje beállnom a hallgatag bólogatók sorába. De ha nem is kap az ember pofonokat, akkor sincs biztonságban. Felrémlik előttem az edmontoni esetünk. Négyéves-forma lehetett a fiunk, kimentünk vele egy szép nyári napon a szabadtéri múzeumba. Ez afféle skanzen, idézve a letűnt időket. Egy kisvonat is pöfögött ott, persze gumikerekeken, és szállította a gyerekeket körbe a kis településen. Fiam sem akart lemaradni az élményről, tehát beálltunk a sorba, hogy feljuthasson a szerelvényre. Már éppen elfoglalta a helyét, kezdtünk integetni neki, amikor a mozdonyvezető és a fűtő lekászálódott a szerelvényről, „Lunch break” csatakiáltással. Mi hagytuk volna a fenébe az egészet, de tudtuk, a gyereket nem lehet lerángatni a kocsiról. A többi szülő is a várakozás mellett döntött. Álltunk a tűző napon, teltek a negyedórák, a vasutasok sehol. Persze én untam meg először, és utánuk mentem a vendéglőbe. A két idősebb férfi békésen üldögélt, rég elfogyasztották már az ebédet, a fogpiszkálón kérődztek. Indulataimat leplezve megkértem őket, hogy jöjjenek már, hiszen a kicsik nagyon türelmetlenek. A masiniszta fel is tápászkodott, de a fűtő, (mit fűtő, hiszen egy autó motorja pöfögött a mozdony díszlete alatt) szóval a segéd úr igencsak zokon vette a háborgatást. Nagyon akarta bizonyítani, hogy ő aztán megvédi a főnök úr érdekeit, és szitkokat szórt rám, mert zavarni mertem a pihenőjüket. Hogy miért volt olyan fontos a masinisztánál bevágódni, arra nem derült fény, de képzelhetjük ennek az embernek a társadalmi helyzetét, aki egy ilyen mozdonyvezető kegyeit hajszolja. Kaptam tehát a válogatott szitkokat, amin úgy meglepődtem, hogy válaszolni se tudtam. Már kiértünk a vendéglő elé, nem is igen törődtem az öreg seggnyalóval, megelégedtem azzal, hogy elindultak a kocsik felé. De az öreg stréber egyszer csak elvágódott a füvön, és rám mutogatva üvölteni kezdett. – Megütött, megütött!
Annyira már nem voltam zöld Kanadában, hogy ne tudjam, mivel jár, ha rám sütik, hogy kezet emeltem egy öregemberre, aki ráadásul a közösségért munkálkodik. A helyzet egyszerre volt undorító és komikus. Elröhögtem magam. Az öreg, meg elkezdett feltápászkodni, mikor látta, hogy senki sem figyel rá.
De a jókedvem csak pillanatokig tartott. Sokáig kísértett ez az epizód. Vajon a többi szülőt mi szoktatta le arról, hogy szólni merjenek valamiért?
Nyolc halott az omahai bevásárló központban, mert egy tinédzser híressé akar válni, mielőtt kicsinálja saját magát. Az alexandriai könyvtár felgyújtása óta tudjuk, hogy sok féleszű a hírnévért rombol, gyilkol. Csak tudnám, hogy ez a kölyök miben reménykedett?! Tudnia kéne, hogy az áldozatok rokonai halálában is átkozni fogják, és egy utolsó, elvetemült féregnek tartják.
Megérte?!
Egy gyöngyszem a tévéműsorból, ahol az a vetélkedő tárgya, hogy okosabbak vagyunk–e az ötödik osztályosoknál. Fiatal (szőke) énekesnő bámulja a táblát, amin megjelenik a kérdés: Melyik európai ország fővárosa Budapest? Az ifjú hölgy csapdát sejt a kérdés mögött, és kissé rosszallóan néz a műsorvezetőre: - Hát én azt hittem, hogy Európa az egy ország! Aztán még megpróbálja leolvasni a tábláról a Budapest szót, de ez még a harmadik nekifutásra sem sikerül. Végül Franciaországra tippel. Mert egyébként sosem hallotta ezt a nevet. Amikor elhangzik a Hungary, rögtön a hungry szóval zagyválja össze. Azért nem állja meg, hogy el ne süsse a viccet, hogy ő csak Turkey-t, vagyis Törökországot, de érthetjük úgy is, ha már az éhségnél tartunk, hogy a pulykát ismeri.
Hírünk a világban! Vagy legalábbis a szőke nők körében.
December 9.
Láttam egy-két filmet a hétvégén, de nem is érdemes szóba hozni. Azért jól eltávolodtunk már attól, amikor azt hittem, hogy a rendezők afféle próféták, akik állandóan üzenni akarnak az emberiségnek. Egy frászt. Megélhetés ez is, mint annyi más mesterség. Aztán, ha egy rendező haldoklik, majd csodálkozhat, hogy az életműve olyan érték, mint az eldobható papír zsebkendő.
Magyar Ház. Színházi előadás, „Fenn egy Isten, lent egy nemzet, kik elhozzák a csillagrendet”. Remek zenék rockoperákból, hatalmas szereplőgárda, és persze óriási siker. Mert jó magyarnak lenni. Bár ahogy ezt a rövid történelmi visszapillantást néztem, hát igazán kijutott nekünk. Van-e még egy ilyen balszerencsés nemzet?! Tán igen. De azok már nincsenek a térképen.
Lassan olyanok vagyunk, mint az a figura a viccben, aki csendesen haldoklik, és a feleségének sorolja, hogy mennyi bajban és tragédiában tartottak ki egymás mellett. Az asszony már a könnyeit törölgeti a meghatottságtól, mikor az ürge levonja a következtetést:
- Azt hiszem Matild, te kurvára nem hoztál nekem szerencsét.
Hát így vagyok ezzel én is. Most várom, hogy országot cserélve szép, fiatal, okos és gazdag legyek. De valami csak nem stimmel.
Lehet, hogy én vagyok a Matild ?!
December 10. Hétfő
Frankón csúsznak az utak, de legalább nincs hó. Nejemet felhívta a cég, ahol felvételizett múlt héten, hogy övé az állás. Persze egy iker csillagjegyben született személynek ez nem ilyen egyszerű. Most azt mérlegeli, hogy megéri-e a csere. Igaz, sosem volt oda az eddigi munkájáért, de: „Inkább tűrni a jelen gonoszt, mint ismeretlenek felé sietni.” Csekszpir. Fordította John Gold . . .izé Arany János
December 11.
Elolvastam Vaszary Gábor könyvét. „A nő a pokolban is úr”. Hát ez egy meglehetősen hülye cím, nem is nagyon passzol a regényhez. Olyasmi ez, mint a néhány évvel ezelőtti kabaréműsor, a „Jóból is megárt a kevés” címmel. Érdekes azonban, hogy az Internet nem tud ilyen című Vaszary regényről. Lehet, hogy a kanadai kiadó turpissága volt ez a címötlet, ha igen, vissza kéne kérni a százalékukat. Ilyen címen már látszik, hogy a kiagyalója lázas izgalommal próbál valami újat kitalálni, de nem sikerül az istennek se. A kötetet a szerző rajzai díszítik, becsületére legyen mondva, igencsak értett ahhoz is. Ez a könyv a Pannonia Books kiadványa Torontóból, 1965-ből. Szóval egy érdekes csemege. De maga a regény nem valami nagy szám. Végül is, több variáció egy témára. A szerző ott csillogtatja a képességeit, amikor egy alaphelyzetre felfűz egy csomó képtelenséget. Például, hogy hogyan próbál megszabadulni a főhős egy kóbor kutyától, hogyan akarnak pénzt csinálni egy babérkoszorún, vagy hogyan lehet pofonok nélkül megúszni egy taxizást, ha az ember egy fillér nélkül száll a kocsiba. Kedves, bohém stílus, de azért érződik rajta az az eltelt hetvenvalahány év. Vaszarytól a „Bubus”-t játszotta az itteni magyar társulat. Ügyes mesterember. Ez egy olyan bók, amit én is szívesen elfogadnék.
Ítélet a Pickton ügyben. Huszonöt év börtön a hatszoros gyilkosnak, akit hat nő haláláért vontak felelősségre. Volt ott több is, de bizonyítékok híján a többi húsz ügy függőben maradt. Persze egy évig tartó bírósági hercehurca után. Pedig a farmon talált emberi maradványok után nem sokat kellett találgatni, hogy vajon ki szórta el ott a csontokat. De az ügyvéd úr, a csavaros eszével kisütötte, hogy a védence nem volt elég intelligens effajta bűncselekményekhez. Hát nem hiszem, hogy főiskolai végzettségre vall az, hogy a saját telepén szórja el a maradványokat, és az egyik áldozata asztma pumpáját is megtalálják nála. Háborgott a közvélemény, hogy csak másodfokú gyilkosság vádjával ítélték el a pasast. Végül is a bíró tette helyre a dolgokat, azzal, hogy a maximumot sózta rá. Mert megúszhatta volna tíz évvel is. De így legalább az áldozatok rokonai fellélegezhettek. Mivel a tettes elmúlt ötven éves, a 25 év garancia lesz arra, hogy ne folytathassa a gyilkosságait.
Sokkal szomorúbb az, hogy megúszták házi őrizettel és valamiféle nevetséges feltételes szabadságvesztéssel azok a gazemberek, akik egy fiatal fiút nyomorékká vertek. A tolókocsis áldozat sohasem lesz teljes értékű ember, a tettesek meg röhögve hagyhatták el a bíróságot. Évek óta háborog a sajtó, hőbörög a közvélemény a nevetséges ítéletek miatt. Mi lehet e mögött? Félelem? Tán attól remeg a bíró, hogy ő lesz a következő? Mélységes szégyen, hogy pénzügyi stiklikért nagyobb büntetésre lehet számítani, mint emberéletet veszélyeztető bűncselekményekért.
December 14.
Karácsonyi hangulat?! Egy frászt! Az újság címlapján a lebukott nemzetközi bűnbanda, élükön a vancouveri főnökkel. Kivétel nélkül ázsiai fiatalemberekről van szó. A főkolompos már kétszer állt bíróság előtt, és mindig megúszta börtön nélkül. Ez szinte felfoghatatlan, hogy fegyveres támadásért, kábítószer csempészésért stb., hogy lehet megúszni egy dorgálással. Most aztán persze lehet gondolkodni, hogy mivé fejlődött a társaság. Csupán készpénzből 2 millió volt a fogás, a drogról, az ingatlanokról, a kocsikról és a fegyverekről nem is beszélve.
Még szebb ügy ez a Mulroney história. Igen, a volt prime miniszterről van szó. Aki korábban már felvett 2.1 millió dollárt a tekintélyén esett csorba miatt. Most meg kiderült, hogy nem egészen indokolt ez a fene nagy sértődés, hiszen hivatali ideje alatt kenőpénzeket fogadott el. Persze amíg úgy tűnt, hogy erre nincs bizonyíték, addig háborgott, és vérig volt sértve. De tegnap már láthattuk a mekegését a vizsgálóbizottság előtt. A füleiről rá lehetett volna gyújtani. Ennek az embernek olyan jövedelmei voltak, hogy az a 300 000 dollár már nem sokat számíthatott. De ha adják, hát miért ne fogadja el?! Furcsa, hogy ügyvéd létére ilyen szánalmasan védekezik, és még azt is képes volt bedobni, hogy a családja jövője iránt érzett aggodalom vitte rá, hogy eltegye a borítékokat. Mulroney, mint befolyásos ügyvéd, a mai napig számtalan vállalkozásban kamatoztatja miniszterként szerzett kapcsolatait. Magyarán: felveti a pénz. Állítása szerint egy kis közbenjárásért egy külföldi vállalat útjának egyengetéséért nem sok az a 300 000 dollár. Elvégre, megdolgozott érte. Vajon tudja ez az ember, hogy amikor ő százezreket zsebelt be egy-két telefonhívásért, akkor ebben az országban sok család havi ezer dollárból próbál megélni?! Hogy az ország az ő kormányzása idején mélypontra jutott, és 400 milliárd dollár adósságot halmozott fel, az sem elhanyagolható tény, de most ne feszegessük.
Amikor ezt az ügyet napirendre tűzték, halvány kétségem sem volt a vádakat illetően. Hogy miért? Csak rá kell nézni erre az emberre. Az a magabiztosság, és pökhendi fölény, mellyel jár-kel a világban, mind azt sugallja, hogy neki mindent szabad.
A nyolcvanas évek táján, vagy még korábban, volt egy magyar tévé bemondónő, bizonyos Szádvári Gabriella. Rövid tündöklés után eltűnt a képernyőről, mert mint kiderült, bundalopáson érték a Luxus áruházban. Nemigen értette senki, hogy hogyan lehetett valaki ennyire ostoba, hogy kockára tegye a karrierjét egy rohadt kabát miatt. Az eset után néhány évvel, egy riporter felkereste a közéletből eltűnt nőt, és faggatni kezdte erről a dologról. Az asszonyka valami olyasmit mondott, hogy akkoriban annyira ment neki a szekér, úgy érezte, minden sikerül, amihez hozzáfog. Egyszerűen csak próbára akarta tenni a szerencséjét, meg volt győződve róla, hogy szent és sérthetetlen. Persze azonnal kirúgták az állásából, férje,(Rózsa Gyuri) aki annak idején örök hűséget fogadott neki, (jóban-rosszban) természetesen azonnal elvált, ő pedig az ismeretlenség homályában tengethette tovább az életét.
Ha Mulroneyra nézek, szent meggyőződésem, hogy ő is úgy érzi magáról, földöntúli képességekkel rendelkezik. Ha úgy adódik, énekel a hallgatóságának, teli torokból, gátlások nélkül. Sajnos nem csak őt ismeri az ország, a fia a tévét boldogítja műsorvezetőként. Az ő hangszínéről csak annyit, hogy felér egy testi sértéssel. De ez nem lehet akadály, ha a magabiztosságot az apjától örökölte.
Aki, fogadok, már kipróbálta a házi úszómedencénél, hogy tud-e a vízen járni.
December 15.
Kazimir Károly: „Színházi műhely”. Három színdarab születésébe próbálja beavatni a rendező az olvasót, de sajnos nagyon brosúra-ízű mindaz, amit leír. Igen, tudjuk, hogy nehéz és küzdelmes dolog színházat csinálni. A postás meg átkozottul sokat szenved, míg kézbesíti a leveleket. Minden mesterség cipeli a maga keresztjét, bár nem egyformán. Van az a vicc, mikor az operaénekest faggatják: - Művész úr, nehéz kiénekelni a magas C-t?
Mire a mester: - Nehéz, átkozottul nehéz, de még mindig jobb, mint dolgozni!
Kazimir kicsit szárazon, jótanuló módjára mondja fel a leckét. Néhány mondat olyan ebben a könyvben, hogy egy párttaggyűlés jegyzőkönyvében is helyet kaphatna. Ne csodálkozzunk, a hetvenes évekről van szó. Így, harminc év távlatából annyira nevetségesen kisszerű és jelentéktelen, hogy hogyan is került színpadra, az akkor különlegességnek számító három előadás, nevezetesen a „Bartókiána” a „Csendes amerikai”, és az „Ezeregy éjszaka”.
Érzékeny, sebezhető és gyorsan romló műfaj a színház, különösen akkor, ha nagyon meg akar felelni a rendszer elvárásainak.
Drámai képsorok a híradóban. Fiatal nő panaszolja a kamerába, hogy a család kutyáját átvágott torokkal találták meg a kertben. Mellékelnek egy-két fotót is a jószágról, hát, ahogy a bánatos szemeivel a kamerába néz, az embernek sírhatnékja támad. A média ügyesen hergeli a közvéleményt, már mindenki a tettes fejét szeretné. De! Az elkövető, vagyis a szomszédban lakó férfi, hosszú és eredménytelen küzdelem után nyúlt a végső eszközhöz. Tudom, a gyilkosságra nincs bocsánat, még akkor sem, ha egy állat életét oltják ki, de tán meg lehetett volna mindezt akadályozni, ha az eb gazdája veszi a fáradságot, hogy odafigyeljen a szomszéd panaszaira. Mert a kutya ugatott, nyüszített, vonyított, megállás nélkül. De a gazdi úgy gondolta, hogy azért kutya, hogy ugasson. A baj megtörtént, és bíróság elé kell állni az elkövetőnek. Ha én védőügyvéd lennék, felvennék magnóra egy ilyesfajta vonyítást, és a tárgyalás kezdetén elkezdeném lejátszani egy végtelenített szalagról Pár perc múlva a bíró rám szólna, hogy azonnal zárjam el, mert így nem értjük egymás szavát. Közölném, hogy nem tehetem, ugyanis illusztrálni szeretném, hogy védencem min ment keresztül. Már amikor az esküdtek is cipőkkel hajigálnának, a bíró meg hozzám vágná a kalapácsát, akkor kérdeznék rá, hogy a tulajdonos nem hibás–e a történtekért.
Még jó pár éve láttam néhány képet egy kegyetlen kísérletről, amit a nácik hajtottak végre. Egy agysérülés miatt állandóan síró csecsemőt összezártak egy nővel. A képeken nyomon követhető volt, ahogy az asszony megpróbálja elhallgattatni a gyereket. Több napos küzdelem után, az őrületig fokozódó tehetetlenség megfosztotta józanságától, és megfojtotta a csecsemőt. Talán valójában még fel sem mérte senki, hogy milyen védtelen az ember a zajártalom ellen. Gyilkos fegyver lehet az agyat bombázó hanghullám.
Mindig mondtam, hogy a nyúl az igazi megoldás.
December 16.
Délelőtt a „Magyar Képek” a tévében. A torontói félórás adás, amely bőségszarú jelleggel mindenkinek igyekszik nyújtani valamit. Persze azért a könnyű műfaj az uralkodó, azzal nemigen lehet csődöt mondani. Különösen, ha Schütz Ila, és Sztankay István próbálják szórakoztatni a nagyérdeműt. Nézem a záró képsorokon feltűnő magyar tájakat és valamiféle vibráló türelmetlenség, hiányérzet lesz úrrá rajtam. Mehetnékem támad.
Azt hiszem, ez a honvágy.
December 17.
Edit és Gábor a társaságunk, mert mondanom sem kell, még az országban vannak. Mivel már üres a lakásuk, lemondták a tévét és a kocsira is vevő van, igencsak nem bánnák, ha repülőre tennék őket. Hívták is a Bevándorlási Hivatal szorgos alkalmazottját, aki egy hónappal ezelőtt pár hetes határidőt emlegetett. Már el sem tudták érni a nőt. Lehet, hogy kivette a jól megérdemelt szabadságát. Úgy látszik felvételi követelmény az ilyen hivatalokban a lelketlenség.
A „Budapest 1900” c. könyvet olvasom John Lukácstól. Angolul írt könyv ez, de naná, hogy magyar származású az illető. Nem egy buta gyerek, jó alapos ismeretanyagot gyűjtött össze, mielőtt hozzákezdett volna ehhez a munkához. A vállalkozása igencsak merész, mert nem elég a tények puszta felsorolása, még valahogy olvasható, irodalmi formába is kell önteni az egészet. Kortörténet és érdekességek a századfordulóról, arról az időszakról, amiről akkor azt hihettük, hogy felzárkózunk Európa vezető országaihoz, és hogy fővárosunk egyenrangú lesz a többi világvárossal.
Ebből – mint tudjuk – nem lett semmi.
December 19.
A fiam bejelentette, hogy holnap nem megy iskolába, mert a sportegyesület igényt tart rá. Egész nap meccsei lesznek. Nem örülök túlzottan annak, hogy itt fontosabb a sport, mint a suli. De lehet valami a kölyökben, mert sorra nyeri a meccseit. Mesélte, hogy a múltkor már a padlón voltak, az ellenfele épp be akart vinni neki egy fogást, amikor felállt, a sráccal a hátán. Hát, amennyit eszik, el is hiszem.
A Philadelphia Inquirer terjedelmes cikkben Amerika összeomlását jövendöli. Tételesen felsorolja a megbukott világbirodalmakat (rómaiak, Szovjetunió, Osztrák- Magyar monarchia stb.) és a listán ott láthatjuk a következőt, vagyis az USA-t. Sajnos a felhozott érvekkel elég nehéz vitatkozni. Az amerikai társadalom tünetei a bukott elődöket idézik. A felduzzadt militarizmus, a hatalom elosztásának aránytalansága, az államadósság, a munkanélküliség, és számos más tényezők előrevetítik a társadalom összeomlását.
Igen ám. De a cikk nem tér ki arra, hogy a technika jóvoltából összezsugorodott világban már nem beszélhetünk elszeparált világhatalmakról. Vegyük csak az autógyárakat. A GMC szövetségét a német és angol cégekkel. Vagy a tőzsde szétáramlását, ahol a Közel-Keleti olajdollárok amerikai vállalkozásokat erősítenek.
Nem akarok okosabb lenni a cikk írójánál, csupán annak az érzésemnek szeretnék hangot adni, hogy ha egy nagyhatalom bukik, az dominó elv–szerűen dönti el a többieket is. Magyarán, mindnyájan szívhatjuk a répát.
December 25.
Itthon dagonyázunk, karácsonyi szabadság címszóval. Lezártuk ezt az évet a melóban és a Rita sem kezd az új helyen jövőre, mert nem jött össze az új állás. Igaz, ez már csak rajta múlt, de azt hiszem, igaza volt. A hirdetésben ott volt a kezdő fizetés is tól - ig, naná, hogy a leendő főnökasszony a minimumot akarta adni. Amikor megmondta, hogy annyiért nem megy oda, akkor kútba esett az egész. Láttam rajta, hogy nemigen tudja, hogyan döntsön, ez a bérharc inkább csak eszköz volt, hogy segítse az elhatározásban.
Tegnap szenteste volt, amiből nem érzékeltünk semmit, mert a gyerek határozott kérésére áttettük az ajándékozást másnapra, ahogy jó kanadaihoz illik. Azonban az ilyen reggeleknek semmi hangulata. A gyerek délig alszik, ha lekászálódik végre, akkor lehet találgatni, hogy most adjuk-e oda az ajándékot, vagy reggeli után. Hol van ez a régi gyerekkori, fenyőillatos, csillagszórós, az összetartozás hangulatát árasztó karácsonyoktól, ahol még a leszálló este is a varázslatot fokozta. Csendes éj, az igen! De ki hallott már csendes délről?
November 1.
Megint valami kanadai középiskolai tanárt üldöznek, aki ázsiai gyerekeket macerált. Kezd veszélyessé válni a dolog. A világ még azt gondolja rólunk, hogy itt csak ilyen aberrált egyedek élnek. Jó, jó, vagyunk egy páran, de azért tán akad még olyan fazon is, aki a párkapcsolatról azt gondolja, hogy az egy férfit és egy nőt jelent.
Rendszeresen nézzük a „Two and half men” c. sorozatot, mert fantasztikus jó szórakozás minden epizód. Otthon, azt hiszem, a ” Két pasi meg egy kicsi” címet kapta. Igaz, hogy a fél órás adást megcsonkítják a reklámok, de általában két részt adnak egyszerre, és ha az ember ennyit látott, akkor már elégedetten felállhat a tévé elől azzal, hogy nem kívánhat többet egy napra. Charlie Sheen a szoknyabolond nőcsábász bratyót játssza, nincs nehéz dolga, csak önmagát kell alakítania. Mellette Jon Cryer, számomra eddig ismeretlen volt, de a pasas olyan jó, hiszen mindent tud, amit egy színésznek tudnia kell. A sikerrecept hagyományait követve egy gyerek is van a sztoriban, szerencsére ő is telitalálat. Kell még egy bejárónő, meg egy hervadásnak indult anyuka, és már lehet is szórni a poénokat. Tudom, sokan, sokszor kritizálják az amerikai tévéműsorok színvonalát, de a top sorozatokban képesek arra a bravúrra, hogy minden második mondatot hangos röhögéssel díjazzon a közönség. És nem erőltetett poénokról, helyzetkomikumokról van szó, hanem életismeretről.
November 3.
Valahogy úgy vagyok az internettel, ahogy a parasztbácsi lehetett annak idején a villany bevezetésével. Csak egy kapcsolás, és fényt kap a szoba, nem kell többet babrálni a petróleumlámpával, nem kell cipelni a boltból az üzemanyagot, nem kell szenvedni a füstölgő, mindent összekormozó, tűzveszélyes petróleumlámpától, tehát tökéletes a boldogság. Vagy mégsem? A nagy fényben rögtön kiderül, hogy piszkosak a falak, hogy szegényes a szobaberendezés. Az áramot is kívülről kapjuk, ha kedve szottyan a szolgáltatónak, akár emelheti is az árát, vagy szüneteltetheti az ellátást.
Hát, nekem is itt az Internet. Nem kell dög nehéz könyveket forgatnom, ha meg akarok nézni valamit, nem kell a postát lesnem, ha levelet akarok váltani, csak éppen én is ki vagyok szolgáltatva, mert nem tudom, hogy mikor szakad meg a kapcsolat, mikor kapok be egy vírust, mikor lassul le úgy a rendszer, hogy kínszenvedéssé válik minden próbálkozás a külvilággal.
De azért! Azért be kell vallanom, hogy elkötelezett híve vagyok ennek a technikai csodának. Mióta Internet van, teljesen átértékelődött a külföldön élés fogalma. Skype csevegések és naprakész információk, hazai újságok böngészése, és rádióhallgatás, szóval hol vagyunk már Mikes Kelementől?!
Odahaza nagy kedvencem volt egy zeneszám, amiről nem sokat tudtam, azon kívül, hogy átkozottul tetszett. Mint a viccben, mikor a szőke nő bemegy a könyvesboltba és megkérdezi az eladót:
– Nem tudom, hogy ki írta és mi a címe. Megvan az a könyv maguknak?
– Sajnos épp most fogyott el. – sajnálkozik az eladó.
k annyit tudtam erről a számról, hogy a nyolcvanas évek elején volt nagy sláger és a pasi a wonderful life-ról énekel benne. Ez nem tűnt túl soknak, de elkezdtem keresgélni az Interneten, vállalva azt a veszélyt, hogy majd a népszerű Louis Armstrong szám fog feljönni, Wondreful World címmel. De nem! Percek alatt kiderült, hogy van ilyen sláger, rögtön olvasható volt a szövege is, a web oldal azt is közölte, hogy Colin Vearncombe a szerző-előadó sőt a videoclip is megtekinthető. Ámulva néztem végig a húsz évvel ezelőtt látott képsorokat, valóságos időutazás volt.
Láttuk a „Freedom Writers” c. filmet, Hillary Swank-kel a főszerepben. Utána kellett néznem, mert annyira hihetetlennek tűnt, hogy egyetlen tanárnő képes megváltoztatni a különféle bandákba tömörült tanulók magatartását. De minden fórum eskü alatt vallja, hogy így történt. Én, ha a fiamra nézek és látom, hogy mennyire nincs rá hatással egyetlen felnőtt sem, képtelen vagyok hitelt adni annak, hogy ezek az elvadult tinédzserek kezes bárányokká lettek csupán azért, mert egy személy elkezdett törődni velük.
Ha ez valóban így van, akkor még van remény. Igaz, ha belegondolok, életemben egyszer voltam négyes kémiából. Abban az évben Bodonyi tanár úr tanította nekünk ezt az anyagot. Miatta erőlködtem.
November 4.
Na, végre megmutattuk a bélyegeket egy szakembernek. Egy bevásárló központban adtunk találkát egymásnak, bár kicsit furcsállottam, hogy hogyan fog az éttermi részben, az ételfoltos asztalon bélyegeket böngészni egy nagyítóval. A férfi a feleségével érkezett. Régen rossz, mert az asszonyok nem nézik jó szemmel, ha valaki órákat szórakozik a hobbijával. Nagydarab idős ember, első látásra nem tűnt túl rokonszenvesnek, igaz, később sem. Érezhető volt a fölénye, amivel az ilyen amatőröket illik kezelni. Ki sem vette a lapokat a kis táskából, csak beletúrt és kijelentette, hogy elég egyszerű kis gyűjteményről van szó, tán egy kisiskolás szedhette össze. Arra ki sem tértünk, hogy miként lehetnek egy gyermek gyűjteményében harminc évvel korábbi elsőnapos bélyegzésű postai borítékok, Neki húsz másodperc elég volt, hogy sommázza a véleményét. Igaz, nem is kért a „szakértői vélemény”-ért semmit, csak annyit mondott, hogy kb. ötven dollárt kaphatok az egészért, ha leadom valamelyik üzletben. Megköszöntük a jóindulatát és távoztunk. Persze bele kéne nyugodnom, hogy igaza van, de azért foglalkoztat néhány kérdés. Ha én valaki elé odatolok másfélszáz rézkarcot, az vajon meg tudja állapítani egy röpke ránézéssel, hogy nincs köztünk egyetlen értékes alkotás sem?! Kicsit olyasmit éreztem ebben a gyors ítéletben, mintha egy vérprofi kikérné magának, hogy egy amatőr birtokában értékes anyag legyen. Olyan ez, mintha látogatóba mentem volna a rokonomhoz Alaszkába, az aranyláz idején, és az illető, aki már évek óta túrja a földet kijelentené, hogy itt semmi érték nincs már. Útban a kantin felé, megbotlanék valamiben, felemelném a csillogó, súlyos aranyrögöt és megkérdezném:
- Ilyesmit kerestek?
Persze azért legbelül sejtem, hogy nem véletlenül került a szemétre a gyűjtemény.
Ma egyházi ebéd a Magyar Házban, Dr. Erdélyi Géza püspök a díszvendég. Ahogy a nóta mondja, hivatalos vagyok oda én is.
November 6.
Azért néhány sort megérdemel ez a vasárnapi program. Dr. Erdélyi Géza, a Szlovákiai Magyar Egyház püspöke tartott beszédet a műsor után és egy kicsit beavatott minket a felvidék életébe. Szégyellem, de erről nemigen volt tudomásom. Persze megint egy sötét folt Európa történelmén, mert kitelepítések, konfiskálások, deportálások és kényszerítő intézkedések fűszerezték az itteniek életét. Igen, volt idő a huszadik században, amikor mások javainak megszerzéséhez elég volt egy pecsétes papír. Az viszont megdöbbentő volt, hogy kiderült, a Prágai Tavaszt nem követte megtorlás és kivégzések sem voltak. Ennyit tanultak volna 56-ból a cseh elvtársak? Vagy csak mifelénk volt divat a bosszúhadjárat?
Ma egy húszéves gyerekember van a címlapon, akit lelőttek szolgálat közben. RCMP tiszt volt az ifjú, valahol a Baffin Island táján és egy ottani párszáz fős kolóniában teljesített szolgálatot. Most persze megy az egymásra mutogatás a rendőrség háza táján, hogy miért kellett szolgálatba küldeni egyedül egy kezdőt, egy nem túl jó hírű körzetben. Úgy tűnik, a világ nem sokat változott. Az újoncokra mindig, mindenütt ez a lelketlen „Hadd szokja a gyűrődést!” mentalitás vár.
Lövöldözések a nyílt utcán a belvárosban, két halottal. Jó lenne már valahogy gatyába rázni a vancouveri alvilágot, mert nem túl rózsás a közbiztonság helyzete. Úgy fest, hogy a kábítószer piacokért folyik a harc, és a szaporodó lélekszám megnövelte a körzet ázsióját. Lassan úgy élünk itt, mint Bagdadban, ahol tanácsos elkerülni a forgalmas helyeket.
Öregszem. Mondtam már? Nem tudom. Na ugye, hogy öregszem. A vállamat veregető újdonsült ismerősök nevével bajban vagyok, de nyugodtan megkérdezhetik, hogy ki játszott a „Balkezes Újonc” című szovjet filmben, úgy negyven éve, és kapásból rávágom, hogy Leonyid Haritonov.
Vagy már leírtam ezt is?!
Ha már a múltidézésnél tartunk. Csak hogy érzékeltessem, hogy is működtek a dolgok akkoriban. Még ifjonc koromban (lehettem vagy harminc éves) adódott egy lehetőség, hogy ellógjunk a kolléganőmmel a munkahelyünkről. Rögtön ki is sütöttük, hogy moziba megyünk. Előkapta az újságot, és tanulmányozni kezdte a moziműsort. A szovjet filmek voltak túlsúlyban, kicsit húzta a száját, de végre talált valami mást is. Rám nézett azzal az ártatlan tekintetével, és megkérdezte:
– Esetleg a „Bundás maci kalandjai”?
November 7.
Edit és Gábor ma voltak a bevándorlási Hivatalban. Megkapták az elutasítást. Harminc napon belül el kell hagyniuk az országot. Öt évet húztak le itt.
November 8.
Tegnap este átugrottunk Editékhez, afféle részvétnyilvánításra. Már volt erejük mosolyogni, de azt hiszem, még fel sem fogták igazán, hogy mi előtt állnak. Edit elmesélte (mert mindig ő viszi a szót) hogy a hivatalban az a nő fogadta őket, aki tavaly is találkozott velük. Persze igyekezett megértést tanúsítani és még azt is bedobta, hogy nem zárult le a remény teljesen az itteni élethez, mert kérvényezhetik a letelepedést, mondjuk munkavállalás címén, akár egy babysitteri állás reményében. De persze csak külföldről. Tehát mindenképpen el kell hagyniuk az országot, valahol újra meg kéne teremteniük az anyagi alapokat, és aztán újra rohangálhatnak a papírokkal, kérvényekkel, orvosi igazolásokkal a követségre, hogy bebocsátást nyerjenek. Ugyan már! Lassan hatvan évesek, kinek van erre ideje, pénze, energiája?! Az az érzésem, ezek a vigasztaló frázisok csak azt a célt szolgálják, hogy ne sírják el magukat ott, az irodában.
Edit szerint a nő azt állította, hogy legalább hét ember kezén ment át az anyaguk és mindenki nagy lelkiismeretességgel és szakértelemmel vizsgálta az ügyet, míg meghozták a döntést. Aztán megkérdezte, hogy mennyi időn belül kaphatnak a követségüktől új útlevelet a lejárt helyett. Ezen nagyon elcsodálkoztak Editék, mert a régi nem járt le. De ezeket az okmányokat ugye hét ember vizsgálta. Az ügyintéző azt is felhozta, hogy ők tulajdonképpen már illegálisan vannak az országban, mert fél éve kaptak egy elutasító papírt. Az fel sem tűnt a gondos tisztviselőnek, hogy közben beadtak egy kérelmet humanitárius okokra hivatkozva és az sem, hogy a másik hivatal meg gondosan elszedte tőlük az összeget a munkavállalási engedélyre, amit meg is kaptak.
Az egész eljárás kísértetiesen emlékeztet minket a saját svédországi tapasztalatainkra. Úgy fest a dolog, hogy nem változott, nem fejlődött semmi. Még tán a kormánytisztviselők is helyet cserélhetnének - ha nem lennének nyelvi nehézségeik. De hogy egy döntésre öt évet kell várni?! Bár tény, hogy a bürokratikus gépezet kerekei lassan forognak. Volt már arra is példa, hogy egy halálraítélt kivégzésére huszonhárom év múlva került sor.
November 9.
Ez a Bevándorlási Hivatal, csak ezt tudnám feledni! Valamiféle rosszul értelmezett humánus indokokkal nyúzzák-húzzák az ügyeket, elutasítanak valakit, aztán lehetőséget adnak a fellebbezésre, közben tudják, hogy a leghalványabb reménye sincs. Kéne hozni egy rendelkezést, mely szerint minden kérelmező ügyében három hónapon belül kötelesek dönteni. Nem kell felhördülni, nem változna semmi, ugyanúgy rányomnák az elutasító bélyegzőt az okmányra, mint most, csak kicsit emberibb lenne az egész. A svédek is tudták, hogy kiket nem fognak befogadni, még akkor sem, ha belegebednek. De végigcsináltatták a cirkuszt, tán azért, hogy az alkalmazottak megérdemeljék a búsás fizetést, a külvilágtól meg bezsebelhessék az elismerést, hogy lám, a jólétben sem feledkeznek meg a rászorultakról. De sehol sem szempont a jóindulat, vagy az emberiesség. Szabályok és rendelkezések vannak, melyeket vakon követnek. Hogy a háttérben emberi életek roppannak össze, az nemigen számit. Egy-egy ilyen ügy nem több számukra, mint egy akta, sorszámmal a felső sarokban. Jól is néznénk ki, ha a szívünkre vennénk minden egyes nyomorult sorsát.
November 11. Vasárnap
Este film a tévében: „The Last King of Scotland” Fiktív hős, valós történelmi közegben. Idi Amin Dada rémuralma Szudánban. Arra mindenesetre jó volt a film orvos hőse, hogy végre megértsem, lehet úgy élni egy politikai rendszerben, hogy sokáig, nagyon sokáig ne legyen fogalmunk a valódi eseményekről. Ez a fiatal orvos is túl közel volt a tűzhöz, és amíg az elnök barátságát élvezte, nemigen szerezhetett tudomást az országban folyó vérengzésekről. Az ember hajlamos elhinni, hogy egy szuggesztív politikai vezető nem kétarcú. Nem tartogat egyfajta modort a külvilágnak és egy másikat, belső használatra. Ez megint valamiképp a kisember és a hatalom viszonyát feszegette, mint Szabó István, a Mephistóban.
Megint három napos ünnep (szerencsére) Ezúttal Remembrance Day van, vagyis a háborús hősök emlékének áldozunk. Férfiasan bevallom, álmomban nem gondoltam volna, hogy Kanada 118 000 elesett honfitársára emlékezik ezekben a napokban. A konföderációs időket leszámítva ez a jelentős mennyiség a két világháború alatt jött össze. 67000 halott az elsőben, és 42000 a másodikban. Döbbenetes szám ez, ha figyelembe vesszük, hogy az ország határain kívül harcoltak. Manapság Afganisztánban szaporítják az elesett hősök számát. Félő azonban, hogy az ottani áldozatoknak annyi értelme lesz, mint annak idején a Vietnámban elesett amerikai katonák halálának.
Péntek délelőtt hatalmas teherautó kanyarodott az épület elé, ahol dolgozunk. Leugrott róla a sofőr, kis csomaggal, amit kézbesítenie kellett volna. Nyomta is a csengőt, de mivel a lakó nem volt otthon, kis cetlin üzenetet hagyott az eredménytelen próbálkozásról. Ismerős volt ez a folyamat, hiszen előző nap is eljátszotta már ezt. Meg az azt megelőző napon is. Kóvályog a városban egy ekkora teherkocsi tömötten, a műszak végeztével meg szépen visszavisz mindent a telepre. Mert a kuncsaftok dolgoznak napközben, ami nyilvánvaló. De úgy látszik, nem mindenkinek. Itt egy élelmes kézbesítő cég vagyonokat tudna keresni, csupán azzal, hogy megváltoztatná a kiszállítás időpontját. Ez lehetne a szlogenjük: „Kézbesítünk délután, háromnegyed hét után.”
Azért hadd álljon itt, a kissé maradi gondolkodású cég neve is: UPS.
Jó így három napra otthagyni a melót, mert legalább az őrület addig nélkülünk zajlik. A XIV. emeleten lakik egy férfi, aki nem tudja túltenni magát azon, hogy szakított élete párjával. A válás elég viharos volt, a rendőrségnek is meg kellett jelenni többször is, mert a távozó fél néhányszor jelenetet rendezett a ház előtt. Egyébként ő is férfi volt, legalábbis az anyakönyvi bejegyzések szerint. Az egyedül maradt lakó retteg a partner bosszújától, és ha nem is hallott felőle már hónapok óta, azért kreál magának egy kis figyelmet. Azt állítja, hogy az illető visszajár, és alattomos károkat okoz neki a lakásban. Például éleket vasal a farmer nadrágjaiba. Meg a kávéscsészékbe apró lukakat fúr. Ezeket a szörnyűségeket Ritának meséli, mert a rendőrség már nem tanúsít érdeklődést panaszai iránt. Rita viszont kénytelen meghallgatni, mert a félfogadási időben nyitva áll az ajtaja mindenki számára. Komoly erőfeszítésébe telik, hogy harsány kacagás nélkül hallgassa végig a kiluggatott kávéscsészék esetét. Amikor rákérdez, hogy miért nem szolgáltatja be a megfúrt csészéket a rendőrségnek, bizonyítékként, az illető legyint, hogy oly kicsik a lyukak, hogy nem is lehet látni. Így aztán a kávé sem folyik ki belőlük, de azért ő tudja, hogy ott vannak. És különben is, az a galád megint behatolt a lakásába-hiába cseréltetett zárat és szerelt fel riasztót – mert most meg orvul átpakolta a holmikat a szekrényekben. A sérelem úgy kikészítette, hogy hatalmas betűkkel felfestette az ajtajára a tiltó szavakat: Stay Out! De ez az elfolyt mázolmány már a szomszédokat is zavarta, így másnap nekiesett levakarni azt. Az akció nemigen sikerült, így most a lehántott és itt-ott lecsiszolt ajtó látványa fogadja a látogatót, na meg egy marék fűrészpor.
November 12.
Olyan szél volt délelőtt, hogy törzshajlítást végeztek a fák. Kedvünk se nagyon volt kimozdulni. Jó kis szabadnap!
Tegnap délután Hegedős Györgyinél voltunk vendégségben. Györgyi egy színészotthonban lakik a belvárosban. Az elegáns épület sejteti, hogy a város vezetői nem holmi olcsó körülményekkel próbálták megoldani az idős művészek lakáshelyzetét. A kényelmes, remek kilátású lakás csak az egyik tényező. A művészotthon minden igényt kielégítő színházteremmel, könyvtárral, társalgóval és számos egyéb helyiséggel rendelkezik. A folyosón már észreveszi a látogató, hogy különleges helyre csöppent. Festmények, szobrocskák, kerámiák és dísztárgyak teszik hangulatosabbá a közös területeket. Györgyi otthonában órákig lehet bámészkodni. Könyvek, kazetták, fényképek, festmények, újságok, és számtalan apró emléktárgy harcol az ember figyelméért. Az antik bútorok között azért jól megfér a nagyképernyős plazmatévé, a modern sztereo berendezés és a laptop komputer. Ráadásnak ott egy másik komputer is, mert egy felvilágosult nyugdíjas tudja, hogy ezek a masinák aranyat érnek.
Györgyi „beleszületett” a magyar színházi világba. A táncosnő anyuka mellett, már apró gyerekként színpadra került az Operaházban.. Aztán ott is maradt. Az otthoni évek alatt Pesten és számtalan vidéki városban játszott, énekelt, táncolt, vagy koreografált. Ismerte az egész művészvilágot. De ennyi mégsem volt elég a boldoguláshoz. Külföldre szerződött, aztán később engedett a Kanadában élő papa hívó szavának.
Kinn meg újra lehetett kezdeni mindent, idegen nyelven, ismeretség nélkül. Ilyenkor két út kínálkozik: vagy a kinti magyaroknak játszani, és közben sajnáltatni magunkat a méltánytalan körülményekért, vagy tökéletesíteni az angolt, és jelentkezni kanadai társulatoknál. Györgyi nem akart Kabos Gyula sorsára jutni, aki belehalt a mellőzöttségbe. Pár év alatt eljutott oda, hogy kanadai tévéműsorokban, és színházakban játszhatott.
De ha már kinn volt Vancouverben, azért a magyar kolóniát sem hanyagolta el. Oktatta a táncosokat, színházat szervezett, rendezett jó néhány előadást, jótékonysági estet és minden mást, amire kérték Aztán később úgy döntött, hogy nem hagyja veszendőbe menni élményeit. Írni kezdett. Összehozott néhány igen szórakoztató könyvet. Önéletrajzi regényét „Balettpatkány” címmel adták ki odahaza, úgy hallottam, igen szépen fogy.
A mi barátságunk tíz évvel ezelőtt kezdődött. Akkor mi még elég újak voltunk itt a városban, nem sokat tudtunk a helyi kulturális életről. Györgyivel egy mozi előcsarnokában futottunk össze, ahol éppen magyar filmet adtak. Szóba elegyedtünk, ő átadott egy meghívót arra az ünnepségre, amelyet a helyi Magyar Házban a hatvanadik születésnapjára rendeztek, én meg egy könyvvel viszonoztam, mert „véletlenül” épp volt nálam egy példány a „Disszidol”-ból.
Ezt a találkozást egy telefon követte, ekkor már újságolta, hogy kiolvasta a könyvet és igen jól szórakozott rajta. Aztán eljött hozzánk, és egy kellemes estét töltöttünk együtt. Nem áltattam magam azzal, hogy a mi társaságunk különb, mint az eddigi barátai, de nagy örömöt okozott, hogy olyan jókat tudtunk beszélgetni a színházi dolgokról.
Ekkor említette azt is, hogy egy új darabot rendez a Magyar Házban. Egy kis erdélyi körkép és mellesleg a férfi és a nő kapcsolata. Ez azért jó, mert ebbe minden belefér- magyarázta. Mindjárt meg is kérdezte, hogy nincs–e valami anyagom ebben a témában. Nem volt. Egyáltalán, semmilyen anyagom nem volt, az egyetlen megírt és Magyarországon kiadott könyvemen kívül. Megkérdeztem, mikorra kell. Mondta, hogy három nap múlva. Szerdán, a próbára beállítottam a kész jelenettel.
Afféle olvasópróba lehetett, mindenki egy asztal köré telepedett. Györgyi vázolta az elképzeléseit, aztán bemutatott engem a társulatnak. Majd megkérte, hogy olvassam fel az írásomat. Akadozva kezdtem, de egy-két biztató nevetés felbátorított. Két középkorú férfi beszélgetésére épült a jelenet, akik feleségeiket szapulták. Aztán, amikor kiderül, hogy az asszonyok otthagyták őket, a szidalmakból sirámok lesznek. Jajgatva emlegetik a régi szép időket. A végén még egy csattanóra is futotta, szóval úgy tűnt, nem vallottam szégyent. Lelkesen megtapsoltak a felolvasás végén.
El is határoztam, bejárogatok a próbára, figyelemmel kísérem, hogy elevenedik meg az írott szó a színpadon.
A következő próbán Györgyi meglepő bejelentést tett. Közölte, hogy szerepet kapott egy amerikai filmben és a következő héten már utazik is Los Angelesbe. A további rendezést tehát most nem tudja vállalni, talán majd később. Györgyi elköszönt, a társulat meg ott állt tanácstalanul. Bemutató három hónap múlva. Darab meg nincs. Pista, az elnök rám nézett:
- Van még ilyen jeleneted?
Bólintottam, hogy igen.
Nem volt.
– És meg is tudnád rendezni azokat?
Hát így kezdődött. Rettenetesen akartam bizonyítani, és szerencsére a többiek is. Egész szép sikert arattunk. Hogy előtte éjszakákon át ülve aludtam, az nem volt fontos, amikor meghajoltunk a tapsviharban.
Aztán Györgyi is megjött, és kifogott egy olyan időszakot, hogy szó sem lehetett semmiféle Magyar Házi kalandról. De megnyugodva konstatálta, hogy átadta a stafétabotot. Én meg igen-igen élveztem, hogy kipróbálhattam ezt a területet is.
Ha Györgyivel találkozunk, biztos lehetek benne, hogy nem jövök el tőle könyv nélkül. Most Temesi Ferenc: Por c. regényét nyomta a kezembe többek között.
Október 14.
Ma bemutatta a tévé azt a felvételt, amit egy utas készített a lengyel férfi haláláról, akit elektromos pisztollyal tettek ártalmatlanná a rendőrök. A képsor vérlázító! Az eset kimeríti a gyilkosság fogalmát! A holtfáradt férfi türelmét vesztve kiabált, összetört egy asztalkát, de az egész akció inkább figyelemfelkeltés volt, mert már nem bírta a várakozást. Az intézkedő rendőröket feltett kézzel fogadta, még meg is próbált szóba elegyedni velük. Persze itt az angolon kívül más nyelven nem lehet boldogulni. A beszédfoszlányokból még az is kiderül, hogy következetesen orosznak vélték. A rendőrök megérkeztek, az egész ügyre 23 másodpercet szántak, akkor adták le az első lövést, amitől a szerencsétlen földre került. A vonagló testet valósággal megtaposták, és még egyszer rálőttek. Az ország könnyeit visszanyelve figyelte a példátlan brutalitást, a rendőrfőnök meg odaáll nyilatkozni, hogy még nincs elég bizonyítékuk a történtekről. Mert ugye a filmfelvétel nem elég. De vajon mi elég ahhoz, hogy kiderüljön, négy rendőr, flegma közönnyel küldött halálba egy embert, aki a fáradtságtól, és a kialvatlanságtól nem volt ura a cselekedeteinek. Kíváncsi lennék, hogy a kopasz rendőrfőnök úr elegendő bizonyítéknak ítélné-e a videofelvételt, ha a saját fia halálát örökítették volna meg a képsorok.
Október 15.
Nem tudok napirendre térni a szerencsétlen lengyel férfi halálán. Nem tudom, hogy az intézkedő rendőrök utaztak-e már egyvégtében két napot, átszállásokkal, reptéri várakozásokkal, időeltolódással, és mindazzal, ami egy ilyen úttal jár. Meg kellett írnom ezt a történetet, mert minden idegszálam tiltakozik az effajta pökhendi, brutális, az erőszakból kinövő indulatok ellen. Novellámnak „Amíg egy utas megérkezik” címet adtam, és a jelek szerint helyet kap a Tárogató januári számában. Egy szál virág helyett ezzel az írással tisztelgek minden szerencsétlen áldozat emléke előtt.
Azért ez a rendőrség! Esküszöm, rosszabbak, mint az elefánt a porcelánboltban. Még a könnyeit itatja az ország a borzalmas képsorok láttán, ők meg bejelentik, hogy újabb 70 darab Taser gunt rendeltek.
Ha esetleg nem tudnánk, hogy ki az úr a háznál!
Elkezdtem Temesi Ferenc könyvét és hát egész különleges csemegének ígérkezik. Olvasmányos, szórakoztató, érdekes, újszerű – hirtelenjében ennyit az első háromszáz oldal után.
Lányom rendszeresen jelentkezik mostanában. Nagy megkönnyebbülés tudni, hogy minden rendben körülötte. Örömmel látom, hogy szorgalmasan olvasgat, és gyakran járnak színházba. Jó érzés, hogy nem gurult túl messze az a bizonyos alma.
Fiam heti veszteséglistája: egy Ipod és a bankkártyája. Igaz, még csak csütörtök van, korai a mérleg megvonása.
Az Ipod meglett, mert azért vannak még becsületes emberek, akik leadják az uszodában a talált tárgyat, de a bankkártyára nincs sok remény. Nem húzta sokáig szegény, kb. két hete váltottuk, az elveszett régi helyett.
A gyerek egyébként két napos úszóversenyre indul holnap és van ez az iskola annyira engedékeny, hogy ne zavarja őket az az egynapos hiányzás. Vagy csak a tanárok szeretnének fellélegezni egy kissé?
Október 16.
Most aztán tele vannak az újságok, az Internet, meg a tévéhíradók a lengyel férfi tragédiájával. Azok a ködösítő információk, amiket előzetesen a rendőrség adott le, buborékként pattantak szét, így, hogy a valódi eseményeket láthattuk egy szemfüles utas jóvoltából, aki filmre vette az egészet. Most látni csak, milyen mesével etették a nagyközönséget. Hogy székeket tépett fel, komputereket vágott a falhoz, meg ilyesmik. Aztán a valóság meg nem más, mint egy végsőkig kimerült, szerencsétlen, szánalmas ember kísérlete a helyzet megoldására, arra, hogy végre észrevegyék. A The Province bőséggel közöl olvasói leveleket is az eset kapcsán. Majd mindegyikből a részvét és az értetlenség árad. Ez nem fajulhatott volna idáig.- szörnyülködnek. Ennél komolyabb ügyekkel néz szembe egy törékeny ápolónő majd minden nap a kórházi folyosókon, és meg is oldja azokat, erőszak alkalmazása nélkül. Négy tökig fegyverben pompázó, golyóálló mellényt viselő böhöm nagy rendőr meg képtelen elbírni egyszál fegyvertelen emberrel. De persze vannak kivételek. Mert mindig vannak kivételek. Ez egy olyan világ, az emberi állatkert meg akkora, hogy ha Krisztus idejében lett volna napilap, biztosan akkor is találkoztunk volna olyan olvasói levéllel, amelyik helyesli a rómaiak módszerét. Egy North Vancouveri olvasó, bizonyos Syd Stone (hűha, biztos kőkemény a pasas, ahogy a neve is ígéri) szóval ez az úriember tapsikol a rendőrök akciója láttán. Védelmébe is veszi őket nagy vehemensen, mert ő a képsorokon úgy látta, hogy a férfi felragadott valamit. Idézve: The man reaches for something. It is a gun, or a knife? It is a stapler, or a weapon disguised as a stapler? Tehát, hogy a férfi elért valamit, a keze ügyébe került valamiféle dolog. Pisztoly, vagy egy kés? Esetleg egy irodai tűzőgép, vagy egy fegyver, ami tűzőgépnek van álcázva?
Ezek után még azért ez az úriember indulattól fröcsögve, rohadt alakoknak minősíti azokat, akik a rendőrséget próbálják lejáratni.
A levél olvasásakor Woody Allen jutott az eszembe, aki a börtönben formás kis pisztolyt faragott szappanból. Próbálom elképzelni ezt az utast, amint kétnapi hánykolódás után megérkezik a váróba, a kialvatlanságtól véreres szemekkel, és elcsen a pultról egy tűzőgépet, amiből nagy fondorlattal fegyvernek látszó tárgyat próbál hajlítgatni. Aztán megérkezik a négy rendőr és ezzel a halálos eszközzel tűzőkapocs- sorozatokat ad le a golyóálló mellényeket viselő rendőrökre.
Érdekes módon, az elkerülte a levélíró figyelmét, hogy már a terembe lépés előtt megállapodnak a rendőrök a Taser gun használatában. És akkor ugye még nem is láthatták a tűzőgépet.
Szerencsére az idióták csak elvétve hallatják hangjukat ebben az ügyben. Annál érdekesebb viszont Joey Thompson újságírónő véleménye, aki nemcsak a rendőrség felelősségét vizsgálja. Cikkében felteszi a kérdést: Mire fordítja a reptér a biztonsági tarifaként befolyó évi 170 millió dollárt, ha nem tűnik fel nekik a kameráikon, hogy egy utas több mint tíz órája téblábol ugyanabban a váróban?! A reptéri elnök úr se kutya, aki meg kijelenti, hogy a csomagok átvétele, és az a terület, már nem az ő hatáskörébe tartozik.
- Hej, ez a te reptered haver! – figyelmezteti a cikkíró, mert valóban, nem a senki földjén történt ez az incidens.
Azért ír másról is az újság. Például Gene Simmonsról, a KISS egykori frontemberéről, aki az együttes feloszlása után sem tűnt el, hanem tévéműsorokban, valóságshow-ban és különféle üzleti vállalkozásokban kamatoztatja egykori hírnevét. Nem csinálhatja ügyetlenül, mert irdatlan méretű házban él, és az sem titok, hogy milliók vannak a bankszámláján. De a riport során megállás nélkül háborog, és kifosztottnak érzi magát. A tettesek azok a kölykök, akik díjtalanul töltik le számait az Internetről. Ki is jelenti, hogy börtönt érdemelnének, és az lenne a minimum, ha ilyen megátalkodott családok autóit és házait is elkoboznák, hogy kártalanítsák szegény zenészeket.
Ezekből a mondatokból kiderül, hogy a művész úr az idősebb korosztályba tartozik. Abba, amelyik képtelen tudomásul venni, hogy változnak az idők. Igen, az Internetet nem lehet megállítani. Az ingyenes letöltések kárt okoznak a zenészeknek, de attól még odébb vagyunk, hogy sajnálni kéne őket. Miért törvényszerű, hogy aki minket szórakoztat, az sokkal jobban él, mint azok, akiknek a kegyeit keresi?! Eszembe jut egy régi pesti kabaréjelenet, ahol a mulatozó melós egymás után tűzi a cigány vonójába a bankókat. Aztán, záróra után, a kocsma előtt felül a biciklijére, a cigány meg odainteget neki a Mercédeszéből. Nem bánom, fizessék meg a tehetséget, a művészi értéket, de az tán megkérdőjelezhető, hogy miért kell milliomosnak lenni mindazoknak, akik képesek arra, hogy szórakoztassák az embert. Valószínű, ők is élvezik, amit csinálnak, hát akkor élvezzék kevesebb pénzért. De ma már egy filmsztár harminc millióért verekszik a vásznon, egy zenész meg zsiráfokat tart a birtokán, vagy tucatjával vásárolja az autó ritkaságokat. Tényleg ekkora értéket képvisel a művészetük, hogy indokolt lenne ez a fene nagy jólét?!
Egy jó zenész sosem fog éhen halni, még akkor sem, ha kevesebben veszik a lemezét. Mert azért mindig lesz néhány százezer rajongó, akik fizetni fognak azért, hogy a birtokukban legyen kedvencük legújabb cd-je. Meg azért még ott vannak a koncertek, a különféle reklámlehetőségek, tévéfellépések, szóval nem kell másodállásban szolfézst tanítani ahhoz, hogy megéljenek.
David Beckham azt találta mondani egy interjú során, hogy ő ingyen is játszana, annyira szereti a focit. Aztán ijedten a menedzserére nézett. Épp akkoriban írtak alá egy szerződést, mely szerint 40 millió dollárért alsógatyákat fog reklámozni.
November 17. Szombat
Tegnap este egy egész jó film a tévében: „Notes on a scandal”. Cate Blanchett és Judi Dench tart bemutatót a sallangmentes, visszafogott színészi játékból. Mintha a rideg környezet kiölte volna az érzelmeiket is. A szenvedélyek nem a felszínen dúlnak. Két tanárnő különös kapcsolata, a lelki közeledéstől az árulásig. Közben egy angol középiskola mikroklímája a háttérben, és az üresség mindkét oldalról, akár családban, akár egyedül él az ember. Sivár élettér, melyben a szex is nélkülözi a romantikát és a nemesebb érzelmeket. Ijesztő képet rajzol a rendező (Richard Eyre) a mai Angliáról.
Az esti tévéhíradóban Robert Dziekanski, a lengyel emigráns gyászszertartása Kamloopsban és a reptéren, a gyilkosság helyszínén. A felháborodás, a döbbenet és a szomorúság hullámai. Végre megszólal a rendőrfőnök is, és bejelenti, hogy a tettesek nincsenek felfüggesztve, csupán áthelyezték őket más területre. A tudósítás újra és újra bejátssza a döbbenetes képsorokat. Egyszerűen nincs magyarázat arra, hogy miért ugranak rá négyen egy fájdalomtól vonagló, gyakorlatilag tehetetlen emberre. A Taser használók legegyszerűbb kézikönyve is azt írja, hogy ilyenkor, egy ilyen sokk után az a legfontosabb, hogy a meglőtt személy megfelelően tudjon lélegezni. Hát erre semmi esélye sem volt szegénynek, különösen úgy, hogy az egyik rendőr a nyakán ült. Nem érteni az a dühöt sem, amivel az áldozatukra vetették magukat. Miért?! Tán a kávé és a csokoládés fánk mellől kellett felállni, mikor az esethez riasztották őket?
Az sem világos, hogy egy ilyen fegyver miért 50000 Volttal működik. Engem egyszer rázott meg egy vezeték, a 110 Voltos, akkor is olyan kábulat csapott meg a bizsergető fájdalom mellett, hogy hosszú pecekig azt sem tudtam, hol vagyok.
Mit tudnak ezek a rendőrök arról a fegyverről, amit a kezükbe adnak?!
Este a „Breaking and entering” c. film a tévében. Érdekes történet és megint Anglia, mint a tegnapi filmben. Ezúttal is sivárnak és lehangolónak látjuk Londont, és ezen a film építész hősének jövőképei sem tudnak segíteni. Különféle nemzetiségek keveredése, tolvaj fiatalok, összeomlás szélén álló családi élet. A közelmúltban három ilyen angol filmmel találkoztam, amelyek az ember maradék életkedvét is igyekeznek elvenni. Nem lehet véletlen, hogy ilyen utakon járnak a filmkészítők. Bizonyára kihat a mentalitásukra a brit főváros megoldatlan népességpolitikája, zsúfoltsága, és félelme a terrorizmustól. Ebben a filmben még felbukkan a jó szándék, hiszen az építész kiáll a bosnyák tinédzser mellett, aki betört az irodájába, de mégsem a happy end, inkább a csendes beletörődés felé vezetnek a befejező képsorok.
November 18.
Csendes vasárnap, Edittel és Gáborral, akik lassan elfogadták, hogy Kanada nem tart igényt rájuk. Ha nem, hát nem. A dac jó dolog, mert erőt ad. De mint kiderült, nincs pontos dátumuk az ország elhagyására. Így az is lehet, hogy ha a repülőtársaság nem akar nekik helyet biztosítani a zsúfolt ünnepek alatt, akkor hosszabbra nyúlik a búcsú ideje. De ez sem jó igazán, mert sorban adogatják el a holmijukat és már a lefosztott lakásban élnek.
Mark tegnap megérkezett a victóriai úszóversenyről, ahol ugyan nem nyert díjat, de fenemód jól érezte magát. Mint mondta, nagyon sok jó csaj volt a versenyen.
Hát igaza van a kölyöknek, hogy nem sakkozni jár.
Mi is elégedettek voltunk, mert nem hagyott el semmit. Igaz, a fogkeféje itthon maradt.
Szombat délután a távkapcsolón zongorázva régi kedves filmre bukkantam. „Seven years itch”, ami odahaza tán a „Hét évi vágyakozás” címmel ment. Marilyn Monroe a főszerepben, üdén és bájosan, de az ember valahogy már nem tudja teljesen figyelmen kívül hagyni a szomorú véget sem. Az öngyilkosságot, amiről manapság egyre többen állítják, hogy korántsem volt az. Nembutal beöntésről suttognak, de az a gyanúm, erre a rejtélyre igazán sosem fog fény derülni. Mint ahogy a Kennedy gyilkosságra sem, és itt érdemes eljátszani egy érdekes feltevéssel. Az elnök halálát már igen sok személy vagy szervezet számlájára írták, de még nem hangzott el az a feltevés, hogy esetleg Marilyn Monroe haláláért kellett fizetnie. A filmsztárt mindkét Kennedyhez gyengéd szálak fűzték. Nagyon útban volt már a testvérpárnak, túl sokat kockáztattak volna, ha kinyitja a száját. Igencsak kapóra jött nekik Marilyn halála. És rá egy évre, megölik Kennedyt. Nem lehet, hogy összefügg a két dolog?! Az elsőre kissé vadnak tűnő elmélet tán nem is olyan lehetetlen, ha tudjuk, hogy Marilynnek voltak kapcsolatai a maffiával (is). Ki tudja, hátha egy vérmes olasz maffiózó akart bosszút állni a szexbomba haláláért, hiszen már akkor is erősen megkérdőjelezték a sajtó által terjesztett öngyilkosság-elméletet.
Nem is lenne ez olyan rossz regény vagy filmötlet. De lehet, hogy nem élném meg a díszbemutatót.
November 19.
A tegnap estét egy filmmel zártuk. „Georgia Rule”. Három korosztály ütközése Garry Marshall filmjében. Az öreg már letett néhány bombasikert az asztalra (pl. Pretty Woman) itt is megvolt rá az esély, hogy kasszát robbantanak, ha másért nem, hát a szereposztás miatt. Jane Fonda, Felicity Huffman, és Lidsay Lohan játsszák a női főszerepeket. Három generáció, háromféle magatartászavar. Ezek közül a nagymamáé a legenyhébb, mert ő csak vallásos, keményszívű, nem tudja kimutatni az érzelmeit, és gépies megszokottsággal él. A középkorosztályt képviselő lányát az alkoholizmus sújtja, a legifjabb pedig a szabadszájú, szexuálisan megtiport, felelőtlen tinédzser prototípusa. Kicsit sok van a filmben ezekből a sablonokból. A nagymama olyan bigott, hogy szappannal akarja kimosni azok száját, akiket káromkodáson ér. Biztos, hogy van ilyen nagyanyó a XXI. században?! Nincs itt valami tévedés, időeltolódás?! Kissé idegenkedve figyeljük Jane Fondát ebben a szenteskedő szerepben, hiszen ő aztán igazán nem ilyen a valóságban. Fiatal lányként a „Barbarella” c. Vadim filmben mutogatta bájait, később ultrabaloldali nézeteiről vált hírhedtté. De azért igyekszünk elhinni neki mindent, hiszen tudjuk, csupán a játék kedvéért bújt ennek az idahoi matrónának a bőrébe. Lindsay Lohan nagyon eredeti, ami azt is jelenheti, hogy ilyen a valóságban is.
A film kemény magját a mostohaapa molesztálása jelenti. Nem is igen érthető, hogy hogyan bírt el egy ilyen súlyos téma némi vígjátéki beütést. A filmben feltűnik két kisfiú is. Őszinték, kedvesek, gyermekien tiszták, de ha Hollywoodban maradnak, ártatlanságukat úgy fogják levetni, mint egy kinőtt kabátot.
Lindsay Lohan amúgy kedvence a bulvársajtónak. Ő is gyerekkorban állt a kamerák elé, a „Két Lotti” c. Erich Kastner regény itteni filmváltozatában. Azóta felnőtt, és beállt a hányatott életű ex-gyereksztárok sorába. Amúgy igencsak tehetséges színésznő, de természetesen nem ezért írnak róla. Ő is azok közé tartozik, akik elég zajosan keresik helyüket a felnőtt világban. Pia, kábítószer, hapsik, ittas vezetés – a jelek szerint a dollármilliók sem segítik megtalálni a helyes utat. Sőt!
Egy nagy tüzet kéne rakni – kezdte Kreibich bácsi, Örkény novellájában. Szóval egy nagy Művészeti Alapot kéne létrehozni. Ebből kéne fizetni minden művészt, legyen színész, festő, szobrász, zenész, író, vagy egyéb. Akár havi fix formájában, ha esetleg nincs munkájuk, vagy jövedelmük. Ha dolgoznak, és többet vállalnak, természetesen több kerülne a zsebbe, de nem lenne többé szó milliókról. Olyasféle díjazást kéne bevezetni, amiért már megérné művésznek lenni, de azért még le tudnának szállni a magas lóról. A pénz előteremtése sem lenne gond, hiszen megvan az, csak az elosztás lenne kissé igazságosabb. Ha egy sztárnak nem fizetnek ki harmincmillió dollárt egy főszerepért, hanem teszem azt csak ötszázezret, akkor azok is méltóbb körülmények között élhetnének, akik vidéki társulatokban, vagy kis költségvetésű művészfilmekben szolgálják a kultúrát.
Működött valami ilyesféle odahaza a hatvanas években. Az akkori nagy sztároknak nem voltak repülőik, saját szigeteik, és szállodáik, mégis elég tisztességes teljesítményt nyújtottak. A megbecsülés abban is meg tud nyilvánulni, ha valakit soron kívül előre engednek a hentesnél.
Ha ezt a pár sort elolvasná egy közgazdász, azzal fordulhatna hozzám: - Kedves barátom! Ha az ön elméletét kiterjesztenénk az élet más területeire, akkor ön feltalálta a szocializmust.
- Ó dehogy! – szerénykednék. – Csak pipa vagyok, hogy a mozijegyem árából yachtokat vásárolnak.
Munkahelyünkön, az irodába gyakran belátogat egy lakó, akivel igen jó a kapcsolatunk. Elvégre voltunk mi már a lakásán éjjel háromkor is. Igaz, akkor épp nyitva felejtette a neje a fürdőkád csapját. Mi a zubogó hangra ébredtünk, sajnos az asszony még arra sem, így már a folyosóra folyt ki a víz az ajtó alatt, mikor hozzáfogtunk a mentéshez. Nem önzetlenül, mert akkor még mi is ott laktunk, három emelettel lejjebb és olyan volt a helyzet, hogy komolyan aggódtunk a saját lakásunkért is. Lett is másnap néhány folt a falak mentén, a szőnyegen, de mi volt ez ahhoz képest, amit ők, és a közvetlen alsó szomszédja kapott? Mindezt azért, mert az önfeledt asszonyka elszunnyadt az éjszakai fürdőzés előtt. Roy hálásan vette tudomásul buzgalmunkat, mi meg nem akartuk felvilágosítani, hogy inkább a saját lakásunk miatt szorgoskodunk. Ha találkozunk, megtárgyaljuk a világ eseményeit, így azt a szörnyűséget is, ahol egy ifjú feleséget lemészárolva találtak a helyszínelők. A gyanú a férje terelődött. Nem véletlenül. Abban az időben, három olyan eset is borzolta a kedélyeket, ahol a férj volt a tettes. Ez utóbbinál is állt a zászló, hogy házon belül kell keresni az elkövetőt. Hármasban tárgyaljuk az esetet, Roy meg éppen értetlenkedésének ad hangot:
- Nem is értem, hogy hogyan képes egy férj megölni a saját feleségét?!
- Biztosan nyitva felejtette az asszony a vízcsapot. – mondja kedves egyszerűséggel a nejem
November 20.
Ha már így szóba került a családon belüli bűntény, hadd idézzem fel az egyik eset részleteit. Indiai házaspárról volt szó. Mindössze egy héttel az esküvő után, betöréshez riasztották a rendőröket. A feleséget halva találták, a férj pedig kórházba került. Ő elég hamar felépült, és személyleírást is tudott adni a tettesekről. Állítása szerint, két betörő járt a házukban, és az egyik barna öltönyt viselt. Ez a kijelentés - oda nem illő módon - Hofi egyik szövegét juttatta az eszembe. Egy benzinkutasról mesélt, aki önrablást követett el, és a rendőröknek azt állította, hogy támadói Dacián menekültek. Ezen bukott le – állította Hofi, - mert azzal a kocsival ugyan nem lehetett menekülni.
Hát az indiai férj is ezen bukott le. Ki jár hétköznap délelőtt barna öltönyben?! Az ügy elég csúnya fordulatot vett, mert a férjre terelődött a gyanú, akiről kiderült, hogy igen rovott múltja volt. Aztán nemsokára őt is halva találták.
Az újságok megállás nélkül cikkeznek a reptéri esetről és már mindenki megtanulta a szerencsétlen lengyel férfi nevét. Az is kiderült, hogy sok külföldi visszamondta kanadai útját a riasztó képsorok miatt. De ennek a férfinek a halála már több mint érzelmi, vagy biztonsági kérdés. Robert Dziekanski a légi közlekedés Titanicja lett. Mert amíg a hajóóriás katasztrófája ráirányította a figyelmet a hajózás biztonságára, addig ennek a férfinek a halála a reptéri utasok fogadtatásban érezteti majd a hatását. A jégheggyel való végzetes ütközés óta beszélhetünk éjjel-nappali rádiókapcsolatról, és a kellő mennyiségű férőhelyekről is a mentőcsónakokban. Ezután az oktalan halál után pedig megfelelő tolmács szolgálatot, nagyobb odafigyelést ígérnek, és az életmentésért felelős egységek átszervezése is folyamatban van.
November 21.
Nejem megjegyezte a kocsiban, hogy tizenhét évvel ezelőtt, ezen a napon érkeztünk az országba. Hiába, a nők mindig jobban nyilvántartják az évfordulókat. Nem merek hozzáfogni a számvetéshez, hogy kiderítsem, álmaimból mi valósult meg és mi nem. Nem lehet panaszom, mégis úgy érzem, valahogy egész másfajta lovat akartam. Több kalandot, változatosságot, színesebb hétköznapokat. Ezen az sem segít, hogy láthattam Hawaiit, Las Vegast, Hollywoodot, Floridát, Mexikót, és számtalan olyan helyet, amelyekről egy átlag magyar nem is álmodhat. Az az igazság, hogy hiányzik a pesti nyüzsgés. De nem az a fajta, amit hazalátogatásaim alkalmával kapok. Inkább az, amit otthagytam, idestova húsz éve. Azért meg már hiába ácsingózom!
Ez az angol nyelv olyan, mint egy virágoskert, ahol kissé hanyag a kertész, és nem törődik a vadhajtásokkal. Mostanában minden más hírt leszorít a címlapokról a taseres ügy. Igaz, nemcsak a reptéri. A mai napilap címe azt kiáltja: „Tasered man critical” Magyarul ez így hangzana: Taserelt férfi válságos. Nem hiszem, hogy megdicsérnék azt a magyar újságírót, aki ilyen címet adna a riportjának De az angol nyelvben ez elég, mindenki érti. Mert ez a nyelv kéjes örömmel fabrikál új kifejezéseket, és az sem zavarja a használóit, ha egy-egy mondat állítmányért kiált.
Egyébként ez az újabb hír megint a taser gun veszélyességével foglakozik. Most egy chilliwacki férfi ellen vetették be, nem is mondhatni, hogy indokolatlanul, mert a pasas közveszélyes volt, nem tudták megfékezni. Csakhogy a 36 éves férfi a beavatkozás után élet-halál között lebeg a helyi kórházban. Történt mindez akkor, amikor a rendőrfőnök annak az aggályának adott kifejezést, hogy a reptéri eset miatt ezentúl a rendőrök taser-shy - ok lesznek. Újabb gyönyörű angol kifejezés, amit nem is lehet egy szóval magyarosítani. A mi nyelvünk csak körülírni tudja azt, hogy szégyenlősek, illetve félénkek lesznek majd a rendőrök ahhoz, hogy az elektromos pisztolyt használják.
Hát, ami azt illeti, nem tartott sokáig ez a félénkség.
November 22.
Jelentem, a házbeli pasas őrültsége újabb stádiumba lépett. A kutyájával a lépcsőházban rohangál, szegény állat kapkodhatja a lábait, hogy lépést tartson vele. Kinn kicsit fagyos ugyan, de gyönyörűen süt a Nap, a járda igazán megfelelne egy kis kutyasétáltatásra, azonban hősünk inkább a lépcsőket választja. Ez még elmenne valahogy, hiszen ízlés dolga. Csak azt a síszemüveget nem értem, amivel az edzést végzi.
Ma egy levélíró azt ragozta, hogy egy bevándorlónak azért illene annyit tudni annak az országnak a nyelvén, ahol letelepedni készül, hogy a reptéren megértesse magát. Készséggel igazat adok neki, bár meg kell jegyeznem, hogy ha az ember szóba akar állni egy reptéri hivatalnokkal, akkor ugyancsak fel kell kötnie a gatyáját. Azokban ugyanis nemigen buzog a segítőkészség, sőt mintha örömüket lelnék benne, hogy az ember magalázottan, megsemmisülve, saját értéktelensége tudatában veszi át az okmányait tőlük, akik a hatalmat képviselik. Egyébként az életben kissé másként szoktak alakulni a dolgok, mint ahogyan azt előzetesen elképzeli az ártatlan utazó. Amikor mi érkeztünk ide, az első napon a szállodai portásnőnek annyit mondtam: - Call me a taxi! Ezt a társalgási könyvből gyakoroltam be, nyelvtanilag nem volt hiba benne, inkább az akcentusban találhatott kivetnivalót. Az az edmontoni nő úgy nézett rám, mintha legalábbis valami holt nyelven szóltam volna hozzá. Szánakozva meg is jegyezte valakinek, az orrom előtt, annyira biztos volt az előző mondatom után, hogy úgysem fogom érteni:
- Ezek nem tudnak angolul.
Ma egy pársoros hír az újságban: John Kennedyt 1963-ban, ezen a napon ölték meg Dallasban. Az ő halála is azok közé az események közé tartozik, aminél szinte elengedhetetlen, hogy azt tudakoljuk beszélgető partnerünktől, hogy hol volt akkor, amikor a hírt meghallotta. Velem érdekes tréfát űz az emlékezés. Tudni vélem, hogy a vezetékes rádióban felhangzik ez a hír, miközben az újpesti lakásunk ajtaja tárva nyitva áll és kellemes nyári este van. Ez ugye képtelenség, hiszen november volt. De hogy miért gyúrta össze a memóriám ezt az eseményt egy másikkal azt tán egy lélekbúvár sem tudná kideríteni. Milyen esemény ért nekem annyit, hogy egy polcra került Kennedy halálával?!
Györgyi telefonált rám, és megkérdezte, hogy melyik évben rendeztem az első darabomat. Nem tudtam, így utána kellett néznem. Meg a többi dátumnak is. Akkor jöttem rá, hogy elég mostohán bántam ezekkel a becses színházi emlékekkel. Úgy döntöttem, hogy legalább itt, és most pótolom a hiányt. Tehát:
1998 Tavaszi Kínálat – kabaréműsor áprilisban
1998 Vonósnégyes és más csacskaságok – kabaréműsor novemberben
1999 Szabin Nők Elrablása – három felvonásos zenés játék májusban
2000 Kabaré 2000 - kabaré összeállítás áprilisban
2001 Minek Örüljünk? - kabaré novemberben
2004 Csúnya Lány - Vadnai László vígjáték januárban
2005 Derűs Adósságaink - kabaréműsor júniusban.
Fentiekből egyértelmű, hogy a könnyed szórakoztatás van túlsúlyban. Mit túlsúlyban?! Más nincs is. De az volt az útravalóm, hogy a Magyar Házba szórakozni járnak az emberek. Így aztán, a fajsúlyosabb dolgokkal nem mer kísérletezni senki. Tán a „Légy jó mindhalálig” volt ez egyik üdítő kivétel, de ott azért mehetett biztosra Kalmár Tibor, a rendező, mert tudta, hogy a szereplő gyereksereg rokonsága úgyis megtölti a nézőteret. Komoly, értékes előadás született. Egy törékeny, huszonéves lány, Kriss Gabriella játszotta Nyilas Misit, aki alkatilag közelebb volt a kiskamaszhoz, mint a korosztálybeli nőkhöz. Szerencsére nem csak külsőleg „hozta” a figurát. Egy tanárt játszottam a darabban, jó néhányszor elpróbáltuk a végső nagyjelenetet, de soha nem tudtam felindultság nélkül végignézni a monológját.
Igen, néha ilyen csodákra is képes az amatőr színház.
Gabi azóta nemigen forgolódik a magyar színház körül. Igaz, játszott még a „Csúnya lány”-ban, de aztán másfelé vitte a sorsa. Sokoldalú tehetség, van rá remény, hogy a kanadai nézők is megismerik a nevét. Remek verseket ír (természetesen angolul) és ha teheti, lóg a szeren. Egy amatőr cirkusztársulatnál trapézmutatványokat tanul.
Másik színészkedésem Neil Simon „ Furcsa Pár” c. darabjában volt, ahol az egyik kártyás havert játszottam. Gyarmati Farkas Dezső rendezte az előadást, jól kézben tartva a dolgokat. Az egyik szünetben odamentem hozzá és elmondtam, hogy nemigen stimmel nekem az egyik jelenet a darabban. A történet szerint ugyanis a válófélben lévő, betegesen pedáns Félix beköltözik a haverjához, aki egy trehány disznó. Kiglancolja a lakást, és nem tűri többé a kártyapartnerek szivarozását sem. Ezzel a résszel volt gondom. – Hogyhogy négy órai együttlét után sokallják meg a haverok a folytonos molesztálást? Nem sok ez egy kicsit?! Nem lenne hatásosabb, ha mindjárt az érkezéskor kiderülne, hogy nem lehet itt kártyázni, mert a tisztaságmániás szobatárs valósággal kínozza a vendégeket a különféle rendszabályaival. Egy ilyen pedáns őrült különben sem tűrné, hogy órákig pöfékeljenek abban a lakásban, amit betegre takarított.
- Mi lenne, ha átírnánk ezt a részt? – kérdeztem.
Dezső nem esett hanyatt a merészségemen, hogy Neil Simont akarom korrigálni. Megírtuk hát az új felvonáskezdést, és még azt is kitaláltuk, hogy a háziasszonykodó Félix leveteti a vendégek cipőjét és az odakészített papucsokba kell bújni a meglett férfiaknak. Volt nagy röhögés a nyuszifejes, macis, és más ormótlan papucsok láttán. De mivel egy poén negyedszerre már nem poén, így az utolsó havernek már nem jut a lábbeliből, így ő zokniban kénytelen leülni a kártyaasztalhoz. Azon viszont egy rettenetes lyuk tátong.
Előadás után hozzánk lépett egy néző:
– Gyerekek, én nemrég láttam ezt a darabot Kaliforniában. Érdekes, nem emlékeztem a papucsos részre. Pedig baromira hatásos! De úgy látszik, van egy külön változat a kanadai színházak részére. Ki érti ezt? – mélázgatott elmenőben.
November 23.
Olvasom a Temesi könyvet, és nagyon élvezem. Szótárregény, vagyis különféle címszavak alatt sorolja fel az író élete, múltja eseményeit. De miután mindenki rendes nevén szerepel a könyvben (Móra, Tömörkény, József Attila, Balázs Béla, Hont Ferenc stb.) így elég furcsa, hogy épp a helyszínt adó várost, Szegedet keresztelte át Porlódra. Persze, egyértelmű az utalás, de ez ugyanazt a felemásságot kelti, mint a valódi diktátor képzeletbeli orvosa a filmen. De ez csak füst fajsúlyú hőbörgés, tényleg nagyon jó a könyv.
És épp ez a könyv, amely bőséggel szemezget a velem egykorú főhős ifjonti éveiből, felidézte bennem azt a rég elfelejtettnek hitt epizódot, mikor magam is nadrágot akartam csináltatni. Egy fiatal manuszt ajánlottak, akiről az a hír járta, hogy szenzációs fazonokat készít. Elmentem hát az ifjú mesterhez, aki valami lehetetlen névre hallgatott, Papucs, vagy Szatyor, vagy ilyesmi, és vártam a méricskélést. Ő azonban csak egy pillantást vetett rám, nem is hosszasan, és megkérdezte:
- Milyen nap van ma?
- Kedd. – válaszoltam.
- Jó, akkor pénteken jöhetsz a nadrágért.
Kissé csodálkoztam a mester képességein, de természetesen ott voltam pénteken. Kezembe nyomta a nadrágot. A combomig ment fel.
- Te híztál kedd óta. – kezdett gyanakodni.
- Én? Egy grammot se! – háborodtam fel.
Azt a ruhadarabot átvette más, én meg megtépázott bizalommal kerestem tovább a tökéletes szabót. De ez is egy adalék a korról. Rosszul kerestünk, nem volt semmink, nem lehetett kapni egy rendes cuccot, a fiatalok meg szabók címeit csereberélgették egymás között.
November 24.
Délelőtt a Magyar Ház, ahol bazár van. Ez azt jelenti, hogy az egyesület nagytermében árusítás folyik. Rengeteg hurka és kolbász – természetesen házi készítésű - és a sütemények garmada. Nem valami fogyókúrás választék, de nekünk ezek jelentik a hazai ízeket. Persze könyvek és mindenféle csecsebecsék is vásárolhatók, mert a befolyt összeg az egyesület pénzügyi alapját növeli. Ami azt illeti, rá is fér. Az asztalok mögött csupa idős ember, a hentesáruval is ők dolgoztak, szóval látszatra úgy fest, mintha csak az 56-osok érdeke lenne a magyar közösség életben maradása.
Utána a magyar bolt, a Victoria Drive-on, mert az megint egy darab Budapest. Szaloncukor és Nők Lapja, videofilmek és paprikás szalonna, töpörtyű és bejgli, szóval minden, amitől magyarnak és kövérnek érezheti magát az ember. Vásárlás közben Ricsi a tulaj tart szóval minket, ez már csak kellemes ráadás a családias hangulathoz.
Este Edit és Gábor búcsúpartija, miközben még azt sem tudják, mikor kell elhagyniuk az országot. Egy fiatal magyar pár családi házában tartjuk az eseményt. A hangulatra nem lehet kifogás - a kajára sem – és csak csodálni tudom Gáborékat, hogy ilyen bizonytalan jövő előtt még van kedvük derülni. De végül is, Izrael tárt karokkal várja vissza őket. Vajon nekem, katolikusnak miért nincs ilyen menedékem?! Például a Vatikán, ahol azonnal átnyújtanák az állampolgárságot igazoló okmányokat, ha bejelentem szándékomat, hogy ott szeretnék élni.
Na de a buli nem való efféle elmélkedésre. Két rokonszenves fiatal házaspárral ismerkedünk meg, mindkettőnek karon ülő gyermeke van. Kedvesek, értelmesek, perceken belül olyan jóízű beszélgetés kerekedik, mintha régi ismerősök lennénk.
Érkezéskor egy jól megtermett magyar vizsla ijesztgetett bennünket, hangos ugatásával. De ez csak amolyan bemutatkozó műsorszám lehet, mert pár perc múlva már barátságosan szimatolgatja a vendégeket. A szöszi kisgyermek négykézláb mászkál a kutya után, a példaképet követve a cipővel a szájában.
A fiatal szülőket és ezeket a kicsiket látva, keserűen összegzem, hogy megint Kanada járt jól.
Búcsúzáskor fogadkozunk, hogy nem tévesztjük szem elől egymást, de magamban már legyintek az ígérgetésre. Tudom, ahol kisgyerek van, ott nem sok idő marad a barátkozásra.
Ja, és meghalt az elektromos pisztollyal „kezelt” chiliwacki férfi is. Úgy tűnik a fülesekből, hogy volt ott minden: gázspray, gumibot, vér és taser. Még a balhé napján közölt egy fotót az ügyről az újság, azon vérbefagyott férfi fekszik a mentők hordágyán, hason, hátul összebilincselt kezekkel. Úgy tűnik, ennél az esetnél is mindenből több volt a kelleténél. Nem értem azt a vehemens dühöt, amivel a rendőrök nekiesnek áldozatuknak. Ha egy sintért kirendelnek egy kutya befogására, azért nem biztos, hogy őrjöngve támad az állatra, hogy véresre verve tegye ártalmatlanná.
Fiuk, nem lehetne higgadtabban?!
November 25.
Működik az internetes kapcsolat a bátyámékkal! Ha odacsörgünk, már láthatjuk is egymást a képernyőn. Az az igazság, hogy tulajdonképpen miattuk vettük meg a kamerát, hogy viszonozzuk a szívességet, ha már ők is feltűnnek a képernyőn. Sógornőm első mondata, ahogy meglátott:
- De megöregedtél!
Hát érdemes volt?!
Délután, csavargás valamelyik üzletközpontban. Közeleg a karácsony, már rázogatják csengőiket a Salvation Army emberei a kapuk előtt. Világért sem a jó melegben, inkább kinn, az épület előtt, mert fagyos toporgásuk tán részvétet és adakozó szándékot ébreszt a vásárlók tömegében.
Ki tudja ma már, hogy ez az intézmény egy metodista prédikátor, bizonyos William Booth alapítványa? Ez az enyhén agresszív szervezet legalább nem akar új egyházat vagy szektát létrehozni, csupán a lelkiismeretünkre apellálva juttatja eszünkbe bűnösségünket.
Bámészkodom a könyvesboltban, egyik kedvenc tartózkodási helyemen. Most épp az újságok színes, szemkápráztató sorfala előtt vonulok el. Elámít, de el is borzaszt a hatalmas választék. Legalább százméternyi az a polc-szakasz, melyeken újságokat kínálnak. Valóban szükségünk van ekkora választékra?
Leemelek egy újságot, mely azzal hívja fel magára a figyelmet a hasonszőrűek között, hogy egy szám a címe. 2 Magazin – hirdeti, és a gyengébbek kedvéért mindjárt közlik is, hogy ez a lap pároknak készült. Színes borító, mélynyomás, csodálatos színek, selymes papírminőség, tehát mindenből a legjobb. Hogy mi van belül? Lehet találgatni! Igen, nyertünk! Mint a többi hasonló újságban. Tehát, jó néhány oldalnyi reklám kocsikról, ékszerekről, gyógyszerekről, aztán szexuális tanácsadás kezdőknek és házasoknak, főzőcske, de okosan, na meg hogy milyen menő cuccokkal lepjük meg egymást. (ez is reklám, kissé burkoltabban) Még belefér valami riport egy nevenincs színésszel (nem kell neki fizetni) és egy felsorolás, hogy a cikkíró szerint milyen filmeket érdemes megnézni. Kb. ennyi. Ilyesfajta sajtótermékből még legalább 1700 van a polcon. Hát ezért aztán igazán kár fákat döntögetni, és mozgásba hozni a papírgyárat.
Ha nekem hatalmam lenne, már nem adnék ki engedélyt újságalapításra. Ha egyesek mindenáron új olvasnivalóval szeretnék bombázni a nagyérdeműt, akkor tessék, ott az Internet. És valahogy azt is megoldanám, hogy fokozatosan megszűnjenek a sajtótermékek, meg a bazi nagy telefonkönyvek, és helyettük internetes újságírás és információ legyen (utóbbi már létezik is). Tudom, ott az ellenérv, hogy nincs mindenkinek komputere, és sokan nem is értenek hozzá. Hát először is, levinném a laptopok árát olyan szintre, hogy egálban legyen egy újság éves előfizetési díjával. Tán igényelne némi ártámogatást a kormány részéről egy ilyen árcsökkenés, de nem szakadnának bele. Tudjuk jól, hogy a mai árak nem az előállítási költségeket tükrözik. Néhány automata gépsoron préselt nyomtatott áramkör, Kínában összeszerelve - na ugye, hogy nem kerül ez százakba?!
A másik érv, hogy sokan nem tudják kezelni a komputert. Évszázadokkal ezelőtt meg olvasni nem tudtak sokan. Ingyenes tanfolyamokat indítanék minden korosztály számára, és tudom, senki nem bánná meg ezt a jártasságot. Arról most felesleges beszélni, hogy milyen világot nyit meg ez az eszköz. Sok magányos nyugdíjas élete elviselhetőbb lenne. Erről M. Edit többet tudna mesélni, aki nyugdíjasként ült le először a gép elé, és ma ennek köszönheti, hogy Kanadából egyenesben beszélhet a pesti unokáival, és még látják is egymást.
Tervem ellenzői azt hozhatnák fel, hogy az újságok megszűnésével munkát veszít a nyomdaipar. Hát akkor gyártsanak papírzacskókat. Úgyis itt az ideje, hogy leváltsák a környezetre ártalmas nylon bevásárló szatyrokat.
És hogy akkor mi lesz a műanyaggyártókkal?
A kurva életbe, most látom, nekem meg kéne oldani az egész világ problémáját.
November 26.
Lányom újságolja a levelében, hogy szépen gyarapítgatják mátyásföldi otthonukat. Még egy festményt is tervbe vettek, amolyan modern képet, hadd éljenek a színek a falon. El is mondták óhajukat egy műkereskedőnek, aki előrántott egy kétszer kétméteres vásznat. A kép tetszett, de a méret sehogy sem passzolt. Erre a kereskedő megkérdezte, hogy mennyit vágjon le belőle. Aztán meg is vették a kívánt méretet.
Lehet, hogy ez valami új tendencia lesz. Bár, ha belegondolok, vannak előzményei e kezdeményezésnek. Számtalan vaskos regényt kapni lehet rövidített változatban is. Mindent a vevőért!
Egyik ismerősünk meséli, hogy ma délelőtt a bankban volt, a szomszédos utcában, amikor berontott három álarcos férfi, géppisztolyokkal. Egyedüli kuncsaft volt, őt a földre parancsolták, aztán nekiláttak kirámolni a kasszát. Hamarosan elviharzottak, végre meg lehetett nyomni a riasztót. A rendőrség meg is érkezett. Negyven perc múlva.
De legalább szirénáztak.
November 27.
„Catch and release” Ez a horgász szakkifejezés a címe annak a filmnek, melyben Jennifer Garner a főszereplő, és aki az esküvő előtt veszíti el a szerelmét. De hogy a bánat ne legyen olyan mély, hamar kiderül a szerencsétlenül járt vőlegényről, hogy balkézről van egy fiacskája, és le sem zárta azt a kapcsolatot. Megkönnyebbülhet a hősnő, hogy nem is érte olyan nagy veszteség. Aztán ott vannak a cimborák is, azok meg nagyon mókásak. Különösen a kövér (ez egy alaptörvény a filmekben, a kövéreknek mindig mókásaknak kell lenniük) Költözéskor elejti a bútort, a turmixgépet meg bekapcsolja fedő nélkül. Ilyen poénokat csak azokban a filmekben látni, ahol bútor és turmixgép van. És mit ad Isten, a szomorú hölgy vigasztalására rögtön ott egy másik régi barát, Timothy Olyphant alakításában, (ilyen névvel reggel tessék jönni!) aki ráadásul olyan jóképű, hogy az még Hollywoodban is ritkaság. Igaz, hogy eddig egy galád szoknyapecér volt, de ettől a kapcsolattól egy csapásra úgy megjavul, hogy távozása után is hűséggel vár szerelmére, holott az nem is ígért semmit a jövőre vonatkozóan. Igen, ilyen az élet. Pont ilyen.
Jaj, hogy mennyit sírtam!
November 28.
Munkából hazafelé, a kocsiban híreket hallgatunk. A lengyel emigráns haláláról van szó megint, természetesen. A szülővárosa jelezte, hogy kivizsgálást kezdeményeznek, hogy kiderüljön, ki a felelős. Rita felmordul:
- Szerintük?
Van az a vicc, hogy a pasas becsönget egy lakásba. Hatéves-forma gyerek nyit ajtót, szájában szivar, kezében whiskys pohár.
– Mondd Öcsi, itthon vannak a szüleid? – érdeklődik a látogató.
Mire a gyerek:
- Szerinted?
Mert, ugye ha én elcsalok valakit egy vadászatra, rábeszélem az illetőt, hogy menjünk ki a terepre, és ott hátba lövik, akkor én hibásnak érezhetem magam, hogy belerángattam ebbe a szerencsétlent, de a balesetért az a felelős, aki elsütötte a fegyvert. Lehet ragozni a kérdést, de a tettes az, akinek a kezében volt a fegyver. Utána következik csak a többiek felelőssége.
Azért érdekes ez a rendőrség. A taseres eset után jelentkezett náluk egy fiatalember, hogy filmre vette az egész ügyet. Természetesen igényt tartottak a filmfelvételre, mondván, segítheti a nyomozást. Amúgy egyébként nem volt másolat a felvételről. A rendőrség aztán „elfelejtette” visszaadni ezt a mindent eldöntő dokumentumot. Csak akkor változott a helyzet, amikor a fiatalember bírósági perrel kezdett fenyegetőzni. Ettől megijedtek, és visszaadták az ominózus anyagot. A többit tudjuk.
De hogyan is zajlott volna mindez otthon? Hát ugye az otthoni rendőrök is bekérik a filmet, aztán meg is feledkeznek róla. Van nekik más dolguk is, mint amatőr felvételeket nézegetni. Aztán ha a gyerek már nagyon izgága, és fenyegetőzik, akkor behivatják. Leültetik és elbeszélgetnek vele. Felvilágosítják, hogy a reptéren filmezni nem bölcs dolog, mert könnyen kiderülhet, hogy az ellenségnek dolgozik. Miféle ellenségnek? Nem mindegy?! Közlik vele, hogy ezért megütheti a bokáját, csak egy szavukba kerül. Mielőtt elengedik, azért még a nyomaték kedvéért kétszer belebokszolnak a veséjébe és leverik a szemüvegét.
Azért mégiscsak jobb Kanadában élni!
Nem írtam még a nyúlról! Mert nekünk is van ám háziállatunk. A dolog úgy kezdődött, hogy Muki fiunk kiskorában olthatatlan rokonszenvet érzett a tapsifülesek iránt. Volt is neki pár kedvenc plüss nyuszija, de az igazi, az egyetlen, az olyan becsben volt, hogy még külföldre is velünk tartott. Imádta a nyuszis mesefilmeket is, szóval, amikor egy állatkereskedésben megláttunk egy kis barna-fehér foltos jószágot, már tudtuk, sorsunk meg van pecsételve. Korábban nem sokat tudtunk a nyúltartásról, tán egy ismerősünk volt csak, akinél előfordult a háztartásban, de nem sok vizet zavart ott. Bezzeg nálunk! Füli a nőnemű törpe nyuszi hamar belopta magát a család szívébe. És csak menet közben derültek ki értékes tulajdonságai. Megbízhatóan szobatiszta volt, végtelenül kedves, barátkozó és csendes. Ezt nem lehet eleget hangsúlyozni akkor, mikor kutyás ismerőseinket az idegbaj kerülgette az állandó ugatás miatt. Ez a kis nyuszi még arra is kapható volt, hogy mozdulatlanul, nagy békességben feküdjön a gazdája mellett. Csupán egy káros szenvedélye volt: a vezeték. Le kellett zárnunk mindenféle megközelítési lehetőséget a tévé, a sztereo, és az állólámpák felé. De egy kis bútormozgatással ez is megoldható volt. Füli másik nagy előnye a vegetáriánus életmódnak köszönhető kellemes illata volt. Nem kellett orrunkat befognunk akkor sem, ha a sarokba készített dobozában gyűlni kezdtek a bogyók.
Füli majdnem négy évet volt velünk, aztán elvitte egy alattomos betegség, melyet különös módon akkor szedett össze, mikor szabadságunk alatt valaki más látta el a felügyeletét. El kellett altatni. Nejem vigasztalhatatlan volt. Saját magát vádolta a történtekért. Nagyon megsiratta ennek a kedves, ragaszkodó jószágnak az elvesztését. Én csak sóhajtoztam. Nekünk eddig nem sok szerencsénk volt a háziállatokkal. Már részünk volt macska, kanári és hal elvesztésében. Ha nem is az elmúlás végzett velük, de néha akkor is meg kellett válni kedvenceinktől, mikor a sors más országba sodort minket. Rita összeolvasott minden Interneten fellehető anyagot angolul és magyarul, a nyulakról, mert nem hagyta nyugodni a veszteség. Így derült ki, hogy számtalan tévhit van forgalomban. Például nem szerencsés a túlzott répafogyasztás, (hizlal a sok cukor) csínján kell bánni jó néhány zöldséggel, a magas kalcium tartalom miatt, (árt a vesének) stb.
Fülit emlékét jó néhány fotó őrzi, melyeken Muki fiunkkal, harmonikus együttlétben bújnak össze. Nem akartuk elfelejteni, de nem volt vitás, pótolni kellett a hiányát. Béla következett, egy szénfekete, fényes bundájú törpe nyuszi. A koromfekete megjelenést csak a jobb lábán látható fehér foltocska töri meg. Úgy látszik, akkor fogyott el a fekete festék. – mondogattuk kajánul.
Béla határozott egyéniség és fiúhoz méltóan vállalkozó szellemű. Amíg Füli a szőnyeg biztonságában rá nem merészkedett volna a parkettára, addig Béla elfogadja a kihívást. Szélsebesen rohangál a parkettán, még be is dől a kanyarban.
Béla kicsit át is szabta a nyulak szellemi képességeiről kialakított előítéleteinket. Pár éve nagy szenzáció volt az a hír, hogy egy madár kővel a csőrében tört fel egy tojást. Az eszközhasználatot Béla is ismeri. Az erkélyen szorgalmasan bökdösi fejével a kartondobozt, hogy aztán arra felugorva dézsmálhassa a cserepes virágokat.
Szeretetigénye hatalmas. Mindenhová követi a család tagjait, egy kis simogatás reményében. Ha Rita komputerezik, akkor a széke alatt ücsörög, várva a gazda figyelmét. Ez a helyzet azért is előnyös, mert felülről védve van a ragadozó madaraktól - mert ugye sosem lehet tudni. Este együtt tévézünk, ez ugyan a szőnyegen való ücsörgést jelenti, de Béla boldogságát szem előtt kell tartani. Ennyit megérdemel egy jó magaviseletű családtag.
November 29.
Nem tehetek róla, de mostanában a rendőrség olyan dolgokat művel, amikről nem lehet hallgatni. Az eset 2005-ben kezdődött. Houstonban (kisváros ebben a tartományban) a helyi hokipálya mellett, egy Ian Bush nevű 22 éves fiatalember, egy üveg sörrel a kezében várt a barátjára. (egyébként, ő nem is ivott, a haver üvegét fogta) A járőröző rendőr felelősségre vonta, mert a nyitott üveg nem volt barna papírzacskóba rejtve. Azt csak magunk között jegyezném meg, hogy sosem értettem ezt az álszenteskedést. Ha részegen imbolygó alakok gondosan álcázott piából slukkolnak az utcán, az rendben van. Azzal nem döntik romlásba az ifjúságot. De egy meztelen sörösüveg látványa rendőri intézkedésért kiált. Tehát a rendőr megkezdte az adatfelvételt, a fiatalember meg kedélyesen válaszolgatott a majdnem vele egykorú, akadémiáról frissen kikerült újoncnak. Az adatfelvételnél más nevet mondott be. Amikor ez kiderült a rendőr, ahelyett, hogy helyszíni bírsággal elintézte volna az egészet, rögtön előállította, az igazságszolgáltatás félrevezetése címén. Az őrszobán nem volt senki. Bekísérte az ifjút az egyik helyiségbe. Húszpercnyi kihallgatás után fejbe lőtte a fiút. A rendőr azt állítja, hogy jogos önvédelemből használta a fegyverét. Az orvos-szakértő ugyan megállapította a sérülésből és a vérnyomokból, hogy a fiatalembert hátulról lőtték le, de a rendőr váltig állítja, hogy önvédelemből lőtt. Ha nem volna olyan csúnya ez az ügy, elviccelődnék azon, ahogy két alabamai fehér rendőr vizsgál egy néger holttestet:
- Öregem, - mondja az egyik - ilyen öngyilkosságot se látni mindennap! Harminckét golyó a hátában.
Az eset kivizsgálásával, ki mást, mint az RCMP-t bízták meg. Vagyis azt kellett kideríteni, hogy a SAJÁT emberük, jogosan használta-e a fegyverét. Olyan ez, mintha román bíróság döntené el Erdély hovatartozását. El nem hinné senki a nyomozás eredményét: igen, jogosan lőtt a rendőr.
Az eset kapcsán, még egy értelmi fogyatékos is feltenné a kérdést:
- Hogyan lehet háttal támadni egy felfegyverzett rendőrre!?
Nézem a híradóban a kivizsgálásról beszámoló férfit, amint sorolja az ügy részleteit. Fényképeket is, mutat, hogy lám így meg volt verve a rendőr azon a bizonyos őrszobán. Hát ezt már nagyon nem értem, hogy egy fegyveres rendőrt miként lehet így felpofozni, főleg akkor, ha az eljárás szerint bilincsben volt a kihallgatott személy. A fényképek pedig készülhetek bármikor. Az sem kizárt, hogy egy ügyes sminkes munkája a sérült arc. Főleg, ha meggondoljuk, hogy az eset után nem tűnt fel a városka lakóinak az, hogy a rendőr össze lett volna verve. Márpedig ilyen véraláfutások nem múlnak el egy éjszaka alatt.
Ha a rendőr ekkora balfácán, hogy egyedül vezet egy kihallgatást, kamera, magnó, jegyzetfüzet és írószerszám nélkül, és ráadásul lehetővé teszi, hogy megtámadják, akkor minimum egy fegyelmit érdemel.
De a vizsgálatot ismertető személy a híradóban ilyesmiről egy szót sem ejt. A rendőr vétlen, az eljárása jogszerű volt. Nézem ezt a kopasz, kövérkés férfit, akinek a hivatala két évig vizsgálta ezt az ügyet. (Hát nem kapkodták el, az tény.) Ahogy le -lesüti a szemét a kamerákkal szemezve, hogy a leírt szövegből merítsen erőt, érzem, tudom, hogy hazudik. Magatartáskutatók félreérthetetlenül felismerik azokat a jegyeket, melyekből kiderül, ha egy illető nem mond igazat. Mint például Clinton elnök esetében, aki a szexbotrány utáni nyilatkozatában elárulta magát szokatlan gesztusaival és a homlokráncolásaival. Ennek az embernek is minden mozdulata világgá kiáltja, hogy annak semmi köze a valósághoz, amit most próbál bemesélni nekünk.
Aztán az illetékesek felsorolták, hogy milyen változtatásokkal próbálják megoldani, hogy a jövőben ne fordulhasson elő ilyesmi. Például, hogy valaki ne egy személyben, biztonsági kamerák és magnók nélkül kiskirálykodjon az őrszobán.
Nem hiszem azonban, hogy a gyászoló szülők megnyugodtak volna a beígért intézkedések hallatán. Ahogy a lengyel emigráns édesanyja sem fogja örömmel nyugtázni, hogy a fia halála miatt több kamera lesz ezentúl a reptéri váróban. Sőt azt sem, hogy márványtábla örökíti majd a tragikus sorsú fia emlékét.
Módosítanom kell tehát korábbi sóhajomat, ahol annak örültem, hogy jobb itt Kanadában. Maradjunk inkább abban: mindenütt jó, de legjobb sehol!
November 30.
Edit és Gábor látogatott át hozzánk egy búcsúvacsorára. De miután még mindig nem tudják, hogy mikor kell távozniuk, így még jó néhány „Utolsó Vacsora” szerepel a terveinkben.
Egy magyar filmmel akartuk megkoronázni a magyaros ízeket, erre kiderül, hogy nincs hangja a filmnek. Most bumlizhatunk vissza a magyar boltba, mert így mulat egy magyar úr.
Este megnéztük a gyerekkel a „Next” c. amerikai filmet. Ügyes alapötlet volt a jövőbe látó hős figurája, akit Nicholas Cage domborított. Ez a borongós karakter sejteti, hogy inkább teher, mint ajándék a rendkívüli képesség. Már–már filozófiai mélységeket szántott ez az akciófilm azzal, hogy a lehetséges történések számtalan változatát kínálta. És ott volt Jessica Biel is, aki egy bombázó, hogy azok is élvezhessék a mozit, akik francot sem törődnek a telepatikus fenoménekre váró megpróbáltatásokkal.
December 1.
Esik a hó, hogy egye meg a fene! Kemény telet ígérnek, de én még reménykedem, hogy csak az ország keleti oldala fogja demonstrálni a világ felé, hogy milyen is a kanadai tél.
Egy fantasztikus meglepetés - Magyarországról egy ismerős lány, akiről évtizedek óta nem hallottam. Egy rövid e-mail üzenet elég volt, hogy megindítsa az emlékek áradatát. Majdnem harminc éve nem láttuk egymást! Azt hiszem, ha jelentkezik internetes beszélgetésre, leszerelem a kamerát, nehogy elájuljon.
Tegnap este a magyar film helyett feltettünk pár felvételt az itteni Magyar Házi előadásokból. Vagyok én olyan szerény, hogy a saját rendezésemet is mutogattam. Ez remek számvetés is, pár év múlva megnézni, hogy mekkora csepűrágó is az ember. Az itteni színház egy külön kategória. Nem mentegetőzés, mikor azt állítom, hogy nem lehet hazai mércét használni az előadások elbírálásánál. Először is, az adottságaink: a terem ugyan tágas, a férőhelyekkel sincs baj, de be kell kalkulálni, hogy az idősebb, templomlátogató magyarság alkotja a színházlátogatók zömét. Ha a vasárnap délelőtti mise után ülnek át a színházba, természetes igényük, hogy harapjanak valamit a lelki táplálék után és a szórakozás előtt. De ez az egyesületnek is jól jön, növeli a bevételt. Így tehát, ebéddel, illetve vacsorával van összekötve az előadás, mely nem bír ki többet, két alkalomnál. Az étkezésből adódik, hogy az asztalok mellett ülő vendégekből lesznek a nézők. Karfa nélküli székeiket a színpad felé fordítják az előadás kezdetén. Kényelemről tehát nemigen beszélhetünk. Itt tényleg nagy kunszt lekötni az emberek figyelmét és feledtetni velük a testi bajokat. Elképzelhető, hogy egy három felvonásos darab micsoda áldozatot kíván a nézőktől, ilyen körülmények között.
Aztán ott a színpad. Egy énekkar kényelmesen elfér a kissé elöregedett deszkákon, de a technika siralmas. Se zsinórpadlás, se elegendő színpadmélység a díszletépítéshez, a perspektívához, a forgószínpadot meg ki se ejtsük a szánkon. A hátsó díszletfal mögött már csak annyi hely van, hogy egy nem túl testes alak át tud menni a színpad egyik oldaláról a másikra. A látható részek mögött két öltöző, és egy szerény méretű pince található. Ez minden. Ilyen körülmények között kell megoldani néha egy harmincszereplős, sokhelyszínes, díszletigényes előadást. De akik itt vannak, azok nem siránkozni járnak ide. Tudják, hogy még rosszabb is lehetne a helyzet. Ha például pár évvel ezelőtt sikerült volna megvenni a kiszemelt épületet, ott mindössze egy falbemélyedés alkotta volna a „színpad” – ot.
A társulat amatőr. Ez az jelenti, hogy ingyér, ingyér, naná, majd pénzért. Igaz, a rendező szokott kapni tiszteletdíjat, de ezen még nem gazdagodott meg senki. Azért a benzinköltség, a nyomtatási díjak, a különféle apró kiadások fedezve vannak ebből az összegből, amit a megbecsülés jelének is vehetünk.
A felkészülés általában fél évvel a bemutató előtt kezdődik. Ha egy kabaré összeállítással akarom meglepni a nagyérdeműt, akkor először is az anyaggyűjtéssel kell kezdenem. Ha már felleltem régi videókról, hangfelvételekről, zsírfoltos partitúrákból a játszanivalót, akkor az a dolgom, hogy legépeljem a jelenetek szövegét. Ha videón találtam a megfelelő jelenetet, akkor magnóra kell venni a szöveget, és hallás után gondosan legépelni. Ez az igazán időrabló szórakozás, hiszen a legtöbb felvétel hangminősége kritikán aluli.
Ha az anyag úgy hozza, át kell írni. Mert ilyen mondatokkal már nem lehet kiállni, mint ez: „Kedves közönségünk, rögtön elkövetek egy kis indiszkréciót, csak előbb kikacagom magamat!” Ilyenkor aztán szabni kell, de nem illik elfelejteni, hogy még menet közben is lesznek módosítások.
Ha összegyűlnek a jelenetek, azért nem árt egy konferanszot is írni az egészhez, különös tekintettel arra, hogy amíg színészünk a függöny előtt szóval tartja a nagyérdeműt, addig a társulat vadul pakolhatja a díszleteket. Aztán jöhet a szereplőválogatás. Vagyis fel kell kérni a társulat tagjait, hogy vállalják a heti egyszeri próbát három hónapig, azért a két előadásért. Nem árt odafigyelni a művészek érzékenységére, mert az amatőrség nem jelenti azt, hogy a művész önként, dalolva vállal mindent. Arra sem árt ügyelni, hogy ne nagyon szerepeljenek ugyanazok a színészek két egymást követő jelenetben, mert lehet, hogy nem lesz idejük átöltözni. A felkért művész ígérete még nem zálog arra, hogy ott is lesz az előadáson. Volt, akit hazatett a kanadai hatóság, más országrészt váltott, akadt, akit családi ügyei szólítottak el, szóval itt aztán mindig minden közbejöhet. Néha egy műszakváltás, vagy egy sértődés, vagy a partner féltékenysége, betegség, halál és minden, az élet nevű kártyajáték összes lapja.
Elkezdődnek a próbák. A rendezőnek odadobják a kulcsot, mert a szerdai napokon ezentúl ő nyitja és zárja a Magyar Házat. A próbákra már illik a szereplők, a súgó, a színpadmester, a világosító és a kellékes példányaival megjelennie. Nem árt, ha rajzokkal, apró makettekkel elárulja elvárásait a díszletépítőknek, és ha tudja, hogy milyen zenét és megvilágítást szeretne.
A próbák során aztán remekül lehet bővíteni emberismeretünket. Felvonul itt minden típus, a bratyizótól a nagyképűig. De a légkör mégis otthonos, vidám, az „egy csónakban evezünk” bajtársiassága.
Menet közben persze kiderül, hogy hol csikorog a szöveg, hogy mennyire avas a dalbetét, vagy az, hogy a mi színpadtechnikánk mellett képtelenség megvalósítani az eredeti változatot. Akkor neki kell ülni a szövegnek és nyesni, húzni, javítani, átírni, toldani kell, vagy kidobni, úgy, ahogy van és mással pótolni. Lehet, sőt kell kísérletezni saját anyaggal, hogy ne ásítozva álljon fel a néző, azzal, hogy nem tudtak neki újat mondani. A poros operettekre egyre kisebb az igény. Olyankor aztán kutakodni kell a frissebb slágertermésben, és lehet írni a dalszöveget a jelenet kívánalmai szerint. Szerencsére vannak itt olyan tehetséges zenészek, hogy „egy az egyben” le tudnak játszani mindent. Nagy Feri megbízhatóan szállítja a zenei alapokat, sőt saját számokat is ír, mert az igazi muzsikus nem elégszik meg a „húrok pengetésivel”. Egyébként őt is az emigráció lódította tovább művészi pályáján. Otthon tán sosem vállalkozott volna saját szerzeményekre, de itt bizonyítanunk kell. Hogy kinek? Elsősorban önmagunknak. Mert míg otthon gyakran a körülményeket hibáztattuk megtorpanásainkért, addig itt már nem lehet másra kenni, ha az ember tétlenkedik.
A színház olyan, mint egy nagy mágnes. Magához vonzza mindazokat, akikben némi bohémság lakozik.
Ha végre eljutunk a főpróbáig, akkor csak azért kell imádkozni, hogy most már tartson meg az Isten mindenkit, erőben, egészségben, legalább az előadások végéig, mert itt aztán nincs második szereposztás. Az előadások napján, még egy közlekedési dugó is végzetes lehet. Nem csoda, ha az ember ilyenkor kezeit tördelve fohászkodik az égiekhez, a csodáért, vagyis azért, hogy ne jöjjön közbe semmi. De úgy látszik, a csepűrágóknak is van védőszentjük, mert azért mindig túléljük ezeket a megpróbáltatásokat.
Az leírhatatlan élmény, mikor harsog a nézőtér és dübörög a taps. Mert hál’Istennek, nem fukarkodnak az elismeréssel. Az előadás után pedig ott az a furcsa, megmagyarázhatatlan üresség. A hiányérzet, a cél nélküliség, a feleslegesség keserűsége.
A következő előadásig.
December 2.
Öles hó. Nagyon haragszom rá, mert emiatt elmaradt a találkozónk a Bartalus-Janota házaspárral. De hát egy csevegésért nem reszkírozhatunk. Komolyabb ügyek is vesztegelnek a térdig érő hóban.
A hőn utált időjárás felidézi Joe Esterhas kirohanását, aki megírja a „Hollywood Animal” – ban, hogy azért hagyta ott a filmvárost, mert képtelenség, hogy a gyerekei nem láttak igazi havat. Hát én megoldanám ezt a kérdést egy téli üdüléssel, valami hegyes-havas tájon, aztán meg pucolnék vissza, hogy az év hátralevő részében hadd élvezzék a srácok az aranylóan csurgó napsütést a tengerparton. Csak jobb a lebarnult bőr, mint a lefagyott fül.
Kiolvastam a Temesi regényt. Most látom csak, 1100 oldal. Hát valóban, egy szótárnyi terjedelem. Elképesztő, hogy több mint húsz éve íródott, és mégis frissnek tűnik a legtöbb megállapítása, holott akkor még szó sem volt az oroszok kivonulásáról és más politikai változásokról. A könyv stílusa azt a zongoristát juttatja eszembe, aki odaül a hangszerhez, és kedvére válogat a zenedarabokból. Van itt dráma, humor, csipkelődés, nosztalgia, és minden, nagyon jól előadva. Szeged történelméből már nem lehet kihagyni a könyvben megírtakat. Nagyon furcsa érzés, hogy egy korosztálybeli osztja meg az ifjúkori élményeit az olvasóval. Még nekem is úgy tűnik, mintha özönvíz előtti dolgokról olvasnék. Lehet nosztalgiázni a vendéglői árakon, a könnyűzenén, a ruházaton, sőt még az erkölcsön is. A regény műfajába beletartozhat ezentúl egy bírósági végzés, sőt még az apróhirdetés is. Fontos és jó könyv. Kár lett volna kihagyni ezt az élményt!
Most Vámosi Miklós „Bár” c. könyve van soron. Olyan szerény terjedelmű az előbbihez képest, hogy afféle egyéjszakás kalandnak ígérkezik.
December 3.
Túl vagyok a Vámos könyvön. Olyan volt, mint egy tál gyümölcs. Élvezetes ízek, különféle formák, jó, lehet, hogy az ember nem rajong mindegyikért egyformán, de kivétel nélkül fogyasztható csemegék. Egy-két megoldás visszaköszönt korábbi olvasmányaimból. Például az, hogy egy esemény leírása azzal a személlyel folytatódik, akinek köze van a történtekhez. A kör bezárul a novella végén, mert visszajutunk az írás kezdő figuráihoz. Ilyen szerkesztésű volt Claire Kenneth regénye, a „Forgó Táncparkett”. Ez a megoldás műfaji megnevezést érdemelne, mint például a zenében a menüett.
Olvasható itt az „Ámbár tanár úr” is, melyből a film készült. Klasszikus példája annak, hogy a film műfaja mennyivel követelőzőbb. Kikényszeríti a happy endet, vagy legalábbis valamiféle lezárt megoldást. A novellában ilyesmiről szó sincs. Rokonszenves volt ebben a könyvben, hogy nem gyötri az író stílusgyakorlatokkal az olvasót. Érthető megfogalmazás, gazdag mesélőkedv. Mi kell még egy jó könyvhöz?!
Az egynapos tél, hóvihar, és jeges országút egy asszony és négy kisgyerek halálát okozta. Ha van értelmetlen baleset, akkor ez feltétlenül az. Mára már megint az eső a főszereplő, az ember meg azon morfondírozik, hogy miért nem lehetett kivárni az előre jelzett enyhülést. Igaz, az asszony valami rákos kezelésre hajtott a kocsijával, amikor átcsúszott az út másik oldalára, ahol frontálisan ütközött, egy kamionnal. Nem lehet annyira fontos egy ügy, hogy ilyenkor érdemes legyen kocsiba ülni. Nyugdíjas magyar ismerősünk is összetörte a kocsiját, mert kimozdult aznap. Őt már nem is értem. Neki igazán ráért volna másnap útra kelni.
December 4.
Este a Victória Secret divatbemutatója a tévében. Erős szó ide a divatbemutató, mert nyilván senki nem hiheti komolyan, hogy ezek a cuccok valaha is forgalomba kerülnek. Inkább jelmezek ezek, azoknak is nehéz elfogadni ezeket a szárnyas, csilingelő, bóbitás, műanyag harangos, tervezői agytombolásokat. Persze a nézők véresre tapsolják a tenyerüket, mert díjazni kell, ha egy csinos, fiatal manöken végigbotorkál a kifutón egy szál bikiniben, bazi nagy masnival a hátán, karácsonyi ajándéknak álcázva. A sok férfinéző szakértő szemekkel vizsgálja a kollekciót, közben meg azon morfondíroznak, hogy mennyi fog látszani a kiscsaj seggéből, abban a légies fehérnemű költeményben.
A Spice Girls is elénekel egy számot, igaz, hallottuk már tőlük ezt egy évtizede is, a hangjuk is szerénynek tűnik a hatalmas teremben, mégis akkora ováció a jutalmuk, mintha most jelentették volna be a világbékét. Mi lehet a sikerük titka, így visszatéréskor? – töprengek. Tán, hogy sokan vannak. Öt lány, mindegyiknek jó pár ismerőse, rokona a nézőtéren, szorozzuk csak be. Naná, hogy dübörög a tapstól az egész terem.
December 5.
Egy példa arról, hogy hogyan lehet egy kiszámítható, sőt kötelező poénról lefújni a port. A „Two and half men” c. sorozat egyik epizódjában, a kissrác vadul dobálja a masinába a mixelnivalókat. Várjuk a csattanót, vagyis, hogy a gyerek elindítsa a gépet, fedő nélkül. Mert ez olyan kötelező elem, mint a dupla leszúrt Rittberger a műkoriban. De nem! A nagybátyja is a színen van, látja az előkészületeket, majd egy újsággal átsétál a nappaliba. Már a kanapén fekszik, amikor a gyerek bosszús kiáltását halljuk. A nagybácsi bólogat, erre számított. Pár perc múlva tér vissza a kamera a konyhába, mindenről csurog a turmixlé, őrült kupi, a gyerek meg a tűzhelyen áll, és az elszívóról próbálja ledörgölni a mocskot egy ronggyal.
December 6.
„Ki ölte meg a Holt tengert?” Moldovától. Nem ártott elolvasni, mert annak idején valahogy kimaradt. Talán a hatásvadászó címe miatt. Bár sejthettem volna, hogy a Mester nem olcsó krimivel áll elő, de nem vonzott annak idején az sem, hogy közelebbről megismerjem Izraelt. Hát most elolvastam. Kicsit fakónak tűnt, és ami még észrevehető, néhány Moldova könyv olvasása után: a meginterjúvolt személyek beszéde, mondatfordulata, viccelődése kísértetiesen hasonlít egymásra. Legyen az taxis, kibuc munkás, miniszter, mindegyik azonosan fogalmaz. Vagyis a szerző szólal meg mindenki helyett. Sorry mester!
Aztán még melegében a National Geografic cikke, ahol a tőlük megszokott igényességgel Betlehem életét mutatják be. A várost fal veszi körbe, az izraeliek szerint ez inkább kerítés, és váltig állítják, hogy ezzel ki tudták szűrni a városból a terroristákat. Az adatok magukért beszélnek, de az egész egy szörnyűség, az a szürke betonkígyó kifejezetten emlékeztetett valamire. Ja igen! A berlini falra. Melynek tövében fejcsóválva állapítottam meg, hogy ez az abszurditás nem állhat örökké. Csak idő kérdése, hogy eltűnjön a történelemből. Nem érzek másként most sem. Ez a beton mögé zárt világ csak egy torz próbálkozás, semmi más. A falakon belül a palesztin lakosság munkanélküliségi aránya 50 %. Akik dolgoznak, a falakon kívül találnak munkát, vagyis azoknak az izraelieknek házait építik, akik felelősek az elzártságukért. Két órás tortúra, amíg az ellenőrző pontokon átjuthatnak, és csak aztán állhatnak munkába a nevetségesen szerény órabérért.
De akárkit kérdez a riporter, mindenki a sajátjának vallja a földet. Van-e megoldás? A cikk azzal zárul, ha Betlehem békés város lesz, akkor tán van remény a világbékére is.
Nejem az orrom alá dugja a napilapot, nem minden célzatosság nélkül. Most éppen egy tanárembert vertek úgy össze, hogy élete végéig agykárosult nyomorékká vált. Csupán azért, mert szóvá tette egy éjszakai bárban, 11 óra tájban, hogy a tíz éves kislánynak tán nem kéne ilyen helyen tartózkodni. A papa már ütött is. De nem egyedül bunyózott, hanem –Figyelem! - a bár személyzetével együtt verte agyba – főbe a szerencsétlent.
Nejem tudja, hogy nálam is hamar elszakad a cérna, nem szoktam jámboran tűrni, ha valami nem tetszik. Pedig nem árt az óvatosság, a jelek szerint. Voltak már kisebb incidenseim, szóval lehet, hogy ideje beállnom a hallgatag bólogatók sorába. De ha nem is kap az ember pofonokat, akkor sincs biztonságban. Felrémlik előttem az edmontoni esetünk. Négyéves-forma lehetett a fiunk, kimentünk vele egy szép nyári napon a szabadtéri múzeumba. Ez afféle skanzen, idézve a letűnt időket. Egy kisvonat is pöfögött ott, persze gumikerekeken, és szállította a gyerekeket körbe a kis településen. Fiam sem akart lemaradni az élményről, tehát beálltunk a sorba, hogy feljuthasson a szerelvényre. Már éppen elfoglalta a helyét, kezdtünk integetni neki, amikor a mozdonyvezető és a fűtő lekászálódott a szerelvényről, „Lunch break” csatakiáltással. Mi hagytuk volna a fenébe az egészet, de tudtuk, a gyereket nem lehet lerángatni a kocsiról. A többi szülő is a várakozás mellett döntött. Álltunk a tűző napon, teltek a negyedórák, a vasutasok sehol. Persze én untam meg először, és utánuk mentem a vendéglőbe. A két idősebb férfi békésen üldögélt, rég elfogyasztották már az ebédet, a fogpiszkálón kérődztek. Indulataimat leplezve megkértem őket, hogy jöjjenek már, hiszen a kicsik nagyon türelmetlenek. A masiniszta fel is tápászkodott, de a fűtő, (mit fűtő, hiszen egy autó motorja pöfögött a mozdony díszlete alatt) szóval a segéd úr igencsak zokon vette a háborgatást. Nagyon akarta bizonyítani, hogy ő aztán megvédi a főnök úr érdekeit, és szitkokat szórt rám, mert zavarni mertem a pihenőjüket. Hogy miért volt olyan fontos a masinisztánál bevágódni, arra nem derült fény, de képzelhetjük ennek az embernek a társadalmi helyzetét, aki egy ilyen mozdonyvezető kegyeit hajszolja. Kaptam tehát a válogatott szitkokat, amin úgy meglepődtem, hogy válaszolni se tudtam. Már kiértünk a vendéglő elé, nem is igen törődtem az öreg seggnyalóval, megelégedtem azzal, hogy elindultak a kocsik felé. De az öreg stréber egyszer csak elvágódott a füvön, és rám mutogatva üvölteni kezdett. – Megütött, megütött!
Annyira már nem voltam zöld Kanadában, hogy ne tudjam, mivel jár, ha rám sütik, hogy kezet emeltem egy öregemberre, aki ráadásul a közösségért munkálkodik. A helyzet egyszerre volt undorító és komikus. Elröhögtem magam. Az öreg, meg elkezdett feltápászkodni, mikor látta, hogy senki sem figyel rá.
De a jókedvem csak pillanatokig tartott. Sokáig kísértett ez az epizód. Vajon a többi szülőt mi szoktatta le arról, hogy szólni merjenek valamiért?
Nyolc halott az omahai bevásárló központban, mert egy tinédzser híressé akar válni, mielőtt kicsinálja saját magát. Az alexandriai könyvtár felgyújtása óta tudjuk, hogy sok féleszű a hírnévért rombol, gyilkol. Csak tudnám, hogy ez a kölyök miben reménykedett?! Tudnia kéne, hogy az áldozatok rokonai halálában is átkozni fogják, és egy utolsó, elvetemült féregnek tartják.
Megérte?!
Egy gyöngyszem a tévéműsorból, ahol az a vetélkedő tárgya, hogy okosabbak vagyunk–e az ötödik osztályosoknál. Fiatal (szőke) énekesnő bámulja a táblát, amin megjelenik a kérdés: Melyik európai ország fővárosa Budapest? Az ifjú hölgy csapdát sejt a kérdés mögött, és kissé rosszallóan néz a műsorvezetőre: - Hát én azt hittem, hogy Európa az egy ország! Aztán még megpróbálja leolvasni a tábláról a Budapest szót, de ez még a harmadik nekifutásra sem sikerül. Végül Franciaországra tippel. Mert egyébként sosem hallotta ezt a nevet. Amikor elhangzik a Hungary, rögtön a hungry szóval zagyválja össze. Azért nem állja meg, hogy el ne süsse a viccet, hogy ő csak Turkey-t, vagyis Törökországot, de érthetjük úgy is, ha már az éhségnél tartunk, hogy a pulykát ismeri.
Hírünk a világban! Vagy legalábbis a szőke nők körében.
December 9.
Láttam egy-két filmet a hétvégén, de nem is érdemes szóba hozni. Azért jól eltávolodtunk már attól, amikor azt hittem, hogy a rendezők afféle próféták, akik állandóan üzenni akarnak az emberiségnek. Egy frászt. Megélhetés ez is, mint annyi más mesterség. Aztán, ha egy rendező haldoklik, majd csodálkozhat, hogy az életműve olyan érték, mint az eldobható papír zsebkendő.
Magyar Ház. Színházi előadás, „Fenn egy Isten, lent egy nemzet, kik elhozzák a csillagrendet”. Remek zenék rockoperákból, hatalmas szereplőgárda, és persze óriási siker. Mert jó magyarnak lenni. Bár ahogy ezt a rövid történelmi visszapillantást néztem, hát igazán kijutott nekünk. Van-e még egy ilyen balszerencsés nemzet?! Tán igen. De azok már nincsenek a térképen.
Lassan olyanok vagyunk, mint az a figura a viccben, aki csendesen haldoklik, és a feleségének sorolja, hogy mennyi bajban és tragédiában tartottak ki egymás mellett. Az asszony már a könnyeit törölgeti a meghatottságtól, mikor az ürge levonja a következtetést:
- Azt hiszem Matild, te kurvára nem hoztál nekem szerencsét.
Hát így vagyok ezzel én is. Most várom, hogy országot cserélve szép, fiatal, okos és gazdag legyek. De valami csak nem stimmel.
Lehet, hogy én vagyok a Matild ?!
December 10. Hétfő
Frankón csúsznak az utak, de legalább nincs hó. Nejemet felhívta a cég, ahol felvételizett múlt héten, hogy övé az állás. Persze egy iker csillagjegyben született személynek ez nem ilyen egyszerű. Most azt mérlegeli, hogy megéri-e a csere. Igaz, sosem volt oda az eddigi munkájáért, de: „Inkább tűrni a jelen gonoszt, mint ismeretlenek felé sietni.” Csekszpir. Fordította John Gold . . .izé Arany János
December 11.
Elolvastam Vaszary Gábor könyvét. „A nő a pokolban is úr”. Hát ez egy meglehetősen hülye cím, nem is nagyon passzol a regényhez. Olyasmi ez, mint a néhány évvel ezelőtti kabaréműsor, a „Jóból is megárt a kevés” címmel. Érdekes azonban, hogy az Internet nem tud ilyen című Vaszary regényről. Lehet, hogy a kanadai kiadó turpissága volt ez a címötlet, ha igen, vissza kéne kérni a százalékukat. Ilyen címen már látszik, hogy a kiagyalója lázas izgalommal próbál valami újat kitalálni, de nem sikerül az istennek se. A kötetet a szerző rajzai díszítik, becsületére legyen mondva, igencsak értett ahhoz is. Ez a könyv a Pannonia Books kiadványa Torontóból, 1965-ből. Szóval egy érdekes csemege. De maga a regény nem valami nagy szám. Végül is, több variáció egy témára. A szerző ott csillogtatja a képességeit, amikor egy alaphelyzetre felfűz egy csomó képtelenséget. Például, hogy hogyan próbál megszabadulni a főhős egy kóbor kutyától, hogyan akarnak pénzt csinálni egy babérkoszorún, vagy hogyan lehet pofonok nélkül megúszni egy taxizást, ha az ember egy fillér nélkül száll a kocsiba. Kedves, bohém stílus, de azért érződik rajta az az eltelt hetvenvalahány év. Vaszarytól a „Bubus”-t játszotta az itteni magyar társulat. Ügyes mesterember. Ez egy olyan bók, amit én is szívesen elfogadnék.
Ítélet a Pickton ügyben. Huszonöt év börtön a hatszoros gyilkosnak, akit hat nő haláláért vontak felelősségre. Volt ott több is, de bizonyítékok híján a többi húsz ügy függőben maradt. Persze egy évig tartó bírósági hercehurca után. Pedig a farmon talált emberi maradványok után nem sokat kellett találgatni, hogy vajon ki szórta el ott a csontokat. De az ügyvéd úr, a csavaros eszével kisütötte, hogy a védence nem volt elég intelligens effajta bűncselekményekhez. Hát nem hiszem, hogy főiskolai végzettségre vall az, hogy a saját telepén szórja el a maradványokat, és az egyik áldozata asztma pumpáját is megtalálják nála. Háborgott a közvélemény, hogy csak másodfokú gyilkosság vádjával ítélték el a pasast. Végül is a bíró tette helyre a dolgokat, azzal, hogy a maximumot sózta rá. Mert megúszhatta volna tíz évvel is. De így legalább az áldozatok rokonai fellélegezhettek. Mivel a tettes elmúlt ötven éves, a 25 év garancia lesz arra, hogy ne folytathassa a gyilkosságait.
Sokkal szomorúbb az, hogy megúszták házi őrizettel és valamiféle nevetséges feltételes szabadságvesztéssel azok a gazemberek, akik egy fiatal fiút nyomorékká vertek. A tolókocsis áldozat sohasem lesz teljes értékű ember, a tettesek meg röhögve hagyhatták el a bíróságot. Évek óta háborog a sajtó, hőbörög a közvélemény a nevetséges ítéletek miatt. Mi lehet e mögött? Félelem? Tán attól remeg a bíró, hogy ő lesz a következő? Mélységes szégyen, hogy pénzügyi stiklikért nagyobb büntetésre lehet számítani, mint emberéletet veszélyeztető bűncselekményekért.
December 14.
Karácsonyi hangulat?! Egy frászt! Az újság címlapján a lebukott nemzetközi bűnbanda, élükön a vancouveri főnökkel. Kivétel nélkül ázsiai fiatalemberekről van szó. A főkolompos már kétszer állt bíróság előtt, és mindig megúszta börtön nélkül. Ez szinte felfoghatatlan, hogy fegyveres támadásért, kábítószer csempészésért stb., hogy lehet megúszni egy dorgálással. Most aztán persze lehet gondolkodni, hogy mivé fejlődött a társaság. Csupán készpénzből 2 millió volt a fogás, a drogról, az ingatlanokról, a kocsikról és a fegyverekről nem is beszélve.
Még szebb ügy ez a Mulroney história. Igen, a volt prime miniszterről van szó. Aki korábban már felvett 2.1 millió dollárt a tekintélyén esett csorba miatt. Most meg kiderült, hogy nem egészen indokolt ez a fene nagy sértődés, hiszen hivatali ideje alatt kenőpénzeket fogadott el. Persze amíg úgy tűnt, hogy erre nincs bizonyíték, addig háborgott, és vérig volt sértve. De tegnap már láthattuk a mekegését a vizsgálóbizottság előtt. A füleiről rá lehetett volna gyújtani. Ennek az embernek olyan jövedelmei voltak, hogy az a 300 000 dollár már nem sokat számíthatott. De ha adják, hát miért ne fogadja el?! Furcsa, hogy ügyvéd létére ilyen szánalmasan védekezik, és még azt is képes volt bedobni, hogy a családja jövője iránt érzett aggodalom vitte rá, hogy eltegye a borítékokat. Mulroney, mint befolyásos ügyvéd, a mai napig számtalan vállalkozásban kamatoztatja miniszterként szerzett kapcsolatait. Magyarán: felveti a pénz. Állítása szerint egy kis közbenjárásért egy külföldi vállalat útjának egyengetéséért nem sok az a 300 000 dollár. Elvégre, megdolgozott érte. Vajon tudja ez az ember, hogy amikor ő százezreket zsebelt be egy-két telefonhívásért, akkor ebben az országban sok család havi ezer dollárból próbál megélni?! Hogy az ország az ő kormányzása idején mélypontra jutott, és 400 milliárd dollár adósságot halmozott fel, az sem elhanyagolható tény, de most ne feszegessük.
Amikor ezt az ügyet napirendre tűzték, halvány kétségem sem volt a vádakat illetően. Hogy miért? Csak rá kell nézni erre az emberre. Az a magabiztosság, és pökhendi fölény, mellyel jár-kel a világban, mind azt sugallja, hogy neki mindent szabad.
A nyolcvanas évek táján, vagy még korábban, volt egy magyar tévé bemondónő, bizonyos Szádvári Gabriella. Rövid tündöklés után eltűnt a képernyőről, mert mint kiderült, bundalopáson érték a Luxus áruházban. Nemigen értette senki, hogy hogyan lehetett valaki ennyire ostoba, hogy kockára tegye a karrierjét egy rohadt kabát miatt. Az eset után néhány évvel, egy riporter felkereste a közéletből eltűnt nőt, és faggatni kezdte erről a dologról. Az asszonyka valami olyasmit mondott, hogy akkoriban annyira ment neki a szekér, úgy érezte, minden sikerül, amihez hozzáfog. Egyszerűen csak próbára akarta tenni a szerencséjét, meg volt győződve róla, hogy szent és sérthetetlen. Persze azonnal kirúgták az állásából, férje,(Rózsa Gyuri) aki annak idején örök hűséget fogadott neki, (jóban-rosszban) természetesen azonnal elvált, ő pedig az ismeretlenség homályában tengethette tovább az életét.
Ha Mulroneyra nézek, szent meggyőződésem, hogy ő is úgy érzi magáról, földöntúli képességekkel rendelkezik. Ha úgy adódik, énekel a hallgatóságának, teli torokból, gátlások nélkül. Sajnos nem csak őt ismeri az ország, a fia a tévét boldogítja műsorvezetőként. Az ő hangszínéről csak annyit, hogy felér egy testi sértéssel. De ez nem lehet akadály, ha a magabiztosságot az apjától örökölte.
Aki, fogadok, már kipróbálta a házi úszómedencénél, hogy tud-e a vízen járni.
December 15.
Kazimir Károly: „Színházi műhely”. Három színdarab születésébe próbálja beavatni a rendező az olvasót, de sajnos nagyon brosúra-ízű mindaz, amit leír. Igen, tudjuk, hogy nehéz és küzdelmes dolog színházat csinálni. A postás meg átkozottul sokat szenved, míg kézbesíti a leveleket. Minden mesterség cipeli a maga keresztjét, bár nem egyformán. Van az a vicc, mikor az operaénekest faggatják: - Művész úr, nehéz kiénekelni a magas C-t?
Mire a mester: - Nehéz, átkozottul nehéz, de még mindig jobb, mint dolgozni!
Kazimir kicsit szárazon, jótanuló módjára mondja fel a leckét. Néhány mondat olyan ebben a könyvben, hogy egy párttaggyűlés jegyzőkönyvében is helyet kaphatna. Ne csodálkozzunk, a hetvenes évekről van szó. Így, harminc év távlatából annyira nevetségesen kisszerű és jelentéktelen, hogy hogyan is került színpadra, az akkor különlegességnek számító három előadás, nevezetesen a „Bartókiána” a „Csendes amerikai”, és az „Ezeregy éjszaka”.
Érzékeny, sebezhető és gyorsan romló műfaj a színház, különösen akkor, ha nagyon meg akar felelni a rendszer elvárásainak.
Drámai képsorok a híradóban. Fiatal nő panaszolja a kamerába, hogy a család kutyáját átvágott torokkal találták meg a kertben. Mellékelnek egy-két fotót is a jószágról, hát, ahogy a bánatos szemeivel a kamerába néz, az embernek sírhatnékja támad. A média ügyesen hergeli a közvéleményt, már mindenki a tettes fejét szeretné. De! Az elkövető, vagyis a szomszédban lakó férfi, hosszú és eredménytelen küzdelem után nyúlt a végső eszközhöz. Tudom, a gyilkosságra nincs bocsánat, még akkor sem, ha egy állat életét oltják ki, de tán meg lehetett volna mindezt akadályozni, ha az eb gazdája veszi a fáradságot, hogy odafigyeljen a szomszéd panaszaira. Mert a kutya ugatott, nyüszített, vonyított, megállás nélkül. De a gazdi úgy gondolta, hogy azért kutya, hogy ugasson. A baj megtörtént, és bíróság elé kell állni az elkövetőnek. Ha én védőügyvéd lennék, felvennék magnóra egy ilyesfajta vonyítást, és a tárgyalás kezdetén elkezdeném lejátszani egy végtelenített szalagról Pár perc múlva a bíró rám szólna, hogy azonnal zárjam el, mert így nem értjük egymás szavát. Közölném, hogy nem tehetem, ugyanis illusztrálni szeretném, hogy védencem min ment keresztül. Már amikor az esküdtek is cipőkkel hajigálnának, a bíró meg hozzám vágná a kalapácsát, akkor kérdeznék rá, hogy a tulajdonos nem hibás–e a történtekért.
Még jó pár éve láttam néhány képet egy kegyetlen kísérletről, amit a nácik hajtottak végre. Egy agysérülés miatt állandóan síró csecsemőt összezártak egy nővel. A képeken nyomon követhető volt, ahogy az asszony megpróbálja elhallgattatni a gyereket. Több napos küzdelem után, az őrületig fokozódó tehetetlenség megfosztotta józanságától, és megfojtotta a csecsemőt. Talán valójában még fel sem mérte senki, hogy milyen védtelen az ember a zajártalom ellen. Gyilkos fegyver lehet az agyat bombázó hanghullám.
Mindig mondtam, hogy a nyúl az igazi megoldás.
December 16.
Délelőtt a „Magyar Képek” a tévében. A torontói félórás adás, amely bőségszarú jelleggel mindenkinek igyekszik nyújtani valamit. Persze azért a könnyű műfaj az uralkodó, azzal nemigen lehet csődöt mondani. Különösen, ha Schütz Ila, és Sztankay István próbálják szórakoztatni a nagyérdeműt. Nézem a záró képsorokon feltűnő magyar tájakat és valamiféle vibráló türelmetlenség, hiányérzet lesz úrrá rajtam. Mehetnékem támad.
Azt hiszem, ez a honvágy.
December 17.
Edit és Gábor a társaságunk, mert mondanom sem kell, még az országban vannak. Mivel már üres a lakásuk, lemondták a tévét és a kocsira is vevő van, igencsak nem bánnák, ha repülőre tennék őket. Hívták is a Bevándorlási Hivatal szorgos alkalmazottját, aki egy hónappal ezelőtt pár hetes határidőt emlegetett. Már el sem tudták érni a nőt. Lehet, hogy kivette a jól megérdemelt szabadságát. Úgy látszik felvételi követelmény az ilyen hivatalokban a lelketlenség.
A „Budapest 1900” c. könyvet olvasom John Lukácstól. Angolul írt könyv ez, de naná, hogy magyar származású az illető. Nem egy buta gyerek, jó alapos ismeretanyagot gyűjtött össze, mielőtt hozzákezdett volna ehhez a munkához. A vállalkozása igencsak merész, mert nem elég a tények puszta felsorolása, még valahogy olvasható, irodalmi formába is kell önteni az egészet. Kortörténet és érdekességek a századfordulóról, arról az időszakról, amiről akkor azt hihettük, hogy felzárkózunk Európa vezető országaihoz, és hogy fővárosunk egyenrangú lesz a többi világvárossal.
Ebből – mint tudjuk – nem lett semmi.
December 19.
A fiam bejelentette, hogy holnap nem megy iskolába, mert a sportegyesület igényt tart rá. Egész nap meccsei lesznek. Nem örülök túlzottan annak, hogy itt fontosabb a sport, mint a suli. De lehet valami a kölyökben, mert sorra nyeri a meccseit. Mesélte, hogy a múltkor már a padlón voltak, az ellenfele épp be akart vinni neki egy fogást, amikor felállt, a sráccal a hátán. Hát, amennyit eszik, el is hiszem.
A Philadelphia Inquirer terjedelmes cikkben Amerika összeomlását jövendöli. Tételesen felsorolja a megbukott világbirodalmakat (rómaiak, Szovjetunió, Osztrák- Magyar monarchia stb.) és a listán ott láthatjuk a következőt, vagyis az USA-t. Sajnos a felhozott érvekkel elég nehéz vitatkozni. Az amerikai társadalom tünetei a bukott elődöket idézik. A felduzzadt militarizmus, a hatalom elosztásának aránytalansága, az államadósság, a munkanélküliség, és számos más tényezők előrevetítik a társadalom összeomlását.
Igen ám. De a cikk nem tér ki arra, hogy a technika jóvoltából összezsugorodott világban már nem beszélhetünk elszeparált világhatalmakról. Vegyük csak az autógyárakat. A GMC szövetségét a német és angol cégekkel. Vagy a tőzsde szétáramlását, ahol a Közel-Keleti olajdollárok amerikai vállalkozásokat erősítenek.
Nem akarok okosabb lenni a cikk írójánál, csupán annak az érzésemnek szeretnék hangot adni, hogy ha egy nagyhatalom bukik, az dominó elv–szerűen dönti el a többieket is. Magyarán, mindnyájan szívhatjuk a répát.
December 25.
Itthon dagonyázunk, karácsonyi szabadság címszóval. Lezártuk ezt az évet a melóban és a Rita sem kezd az új helyen jövőre, mert nem jött össze az új állás. Igaz, ez már csak rajta múlt, de azt hiszem, igaza volt. A hirdetésben ott volt a kezdő fizetés is tól - ig, naná, hogy a leendő főnökasszony a minimumot akarta adni. Amikor megmondta, hogy annyiért nem megy oda, akkor kútba esett az egész. Láttam rajta, hogy nemigen tudja, hogyan döntsön, ez a bérharc inkább csak eszköz volt, hogy segítse az elhatározásban.
Tegnap szenteste volt, amiből nem érzékeltünk semmit, mert a gyerek határozott kérésére áttettük az ajándékozást másnapra, ahogy jó kanadaihoz illik. Azonban az ilyen reggeleknek semmi hangulata. A gyerek délig alszik, ha lekászálódik végre, akkor lehet találgatni, hogy most adjuk-e oda az ajándékot, vagy reggeli után. Hol van ez a régi gyerekkori, fenyőillatos, csillagszórós, az összetartozás hangulatát árasztó karácsonyoktól, ahol még a leszálló este is a varázslatot fokozta. Csendes éj, az igen! De ki hallott már csendes délről?