De mondom…
„Ha az ember öregszik, hazafelé törekszik” –tartja a mondás és a jelek szerint én sem vagyok kivétel. Szerencsére sirámaim megértő fülekre találtak, így b. nejem vállalta, hogy lemond rólam két és fél hónapig. Fogadok, hogy így járt jobban. Ismerőseim, mikor tudomást szereztek vakmerő tervemről, nem győztek tanácsokkal ellátni: - Aztán ne mászkálj az utcán sötétedés után egyedül! (Még szerencse, hogy nyár van, későn sötétedik) – Ne hordj semmilyen ékszert, ne feltünősködj drága szerelésekben! (Nincs egy árva gyűrűm, sem nyakláncom, és arról a kopott vászonnadrágomról sem lehet állítani, hogy kihívó lenne) - Dugd el jól az értékeidet, ha fizetsz valahol, ne lássák, hogy mennyi készpénz van nálad! (Akkor tán egy kenguruval kéne utaznom, annak olyan jó kis beépített zsebe van).
Hamarosan elérkezett az indulás napja. Kittenberger Kálmán, a híres oroszlánvadász köszönhetett el így szeretteitől, amikor a Szavannákra indult becserkészni a fenevadakat. Hét évvel ezelőtt jártam otthon, tán tényleg igazak a híresztelések, hogy bűnös város lett Budapest – gondoltam. Aztán, a szokásos megpróbáltatás a repülőúttal, néhány véget nem érő óra a levegőben, átszállás Londonban, és végre földet érünk. András barátom a megbízhatóság szobraként vár a kijáratnál. Feledve a fáradságot meg az időeltolódást egy laza éjszakai autózással kezdünk, mert Pestet azonnal látni kell! És minden olyan frankó ebben a csendes suhanásban, hogy kezdem úgy érezni, kevés lesz ide az a hetvenöt nap.
És ha már Pestről van szó, hadd mondjam el, hogy nem tudott olyan hőség és felfordulás lenni, hogy elvegye a kedvem a látnivalóktól. Mert persze túrják a várost rendesen a kánikula közepette is. A Keletinél, az Erzsébet hídnál, a Vár mellett a volt Ifjúsági Park környékén, a Parlament előtt, és még számtalan helyen. De egy ekkora város sosincs készen! És ez ugye nemcsak egyedi jelenség. Tapasztalhattuk ezt New Yorkban is, ahol egész városrészek várják a feltámadást. Ami viszont elkészült, az felveszi a versenyt a világ bármely nagyvárosával. Lehet ámuldozni a mediterrán hangulatú lakóparkokon, a Corvin köz modern épületein, a lóversenypálya helyén épült Aréna bevásárlóközponton és még számtalan új létesítményt látva. És még a lakótelepek is új külsőt kapnak. Változatos színekkel törik meg a lakótömbök egyhangúságát, sok háztetőn meg már ott sorakoznak a napelemmel működő fűtőtestek, hadd kímélje a pénztárcát, ha már ilyen jól állunk napsütés dolgában, nem igaz?!
Pest még szolgált egy másik meglepetéssel is. A nagy melegben a város szinte az utcán élt. A belváros egyre újabb utcákat happol el az autósforgalom elől, hogy sétáló utcákat, üzletsorokat és kerthelyiségeket kínáljon a tikkadt vándornak. Úgy tűnik, bevált ez a taktika, mert mindenhol ki lehetne tenni a „Megtelt” táblát.
De én nemcsak városnézőbe jöttem ide. Persze nem lehetek olyan elvetemült, hogy a nyájas olvasó idegeit próbára tegyem a rokonlátogatásaim taglalásával. Legyen elég annyi, hogy komoly meglepetést sikerült szereznem ezzel a bejelentés nélküli vizittel. És hát le a kalappal a rokonság előtt! Nemcsak a vendégszeretetükért, de azért is, mert felismertek hét év után. Szerencsére senkinek nem kellett elviselni engem ilyen hosszú időre, erről az a jó kis bérelt lakás gondoskodott, ahol a magam ura lehettem. Minden együtt volt a boldogsághoz. A remek idő, amit azért a rokonság nem díjazott olyan lelkesen, mint jómagam. Nekik valahogy sok volt az a negyvenöt fok. Én meg hiába magyarázgattam, hogy akkor inkább ez, mint az a sok eső. Persze azért volt enyhébb idő is, például Sopronban, ahol egy régi baráti család vendégszeretetét élvezhettem. Néha kocsiba ültünk, jártuk a környéket, házigazdám pedig közölte, hogy éppen Ausztriában vagyunk. Előfordult, hogy napjában többször is átkavarodtunk az országhatáron, és ez csak a német nyelvű feliratokból derült ki. Próbálnám én ezt megtenni itt, a Peace Arch környékén. Barátom csak nézett rám hitetlenkedve, amikor az itteni határátkelés mikéntjét ecseteltem neki. Aztán eljutottunk Bécsbe is, ahol persze minden olyan hivalkodóan gazdag, meg előkelő, de azért bizony ott sem ismeretlen az utcán térdeplő koldus látványa. Csak ő már euróért tatja a markát. Ausztriában azért még várt egy kulturális csemege is. A burgenlandi St. Margarethen község operabemutatókkal várja a nagyérdeműt a szabadtéri színpadon. Idén a „Bohémélet” volt soron. Erről a darabról tudni kell, hogy sufniban is remekül elő lehet adni, hiszen néhány csóró párizsi bohém életébe enged bepillantást. De itt 35OO néző töltötte meg a szabadtéri arénát. Ennek megfelelően, több mint száz statiszta mozgott a városnyi díszletek előtt. A szilveszteri jelenetet pazar tűzijátékkal tették emlékezetessé. A szereplők egytől egyig fiatalok, híresek, jóképűek és láss csodát, a szoprán sem 15O kiló. Erről még a hátsó sorokban ülő nézők is meggyőződhettek a hatalmas kivetítők segítségével. Jövőre az Aida lesz soron. És ha jó a szervezés és látványos az előadás, nem kell temetni az opera műfaját. Telt házzal mennek az előadások, heti öt alkalommal.
Ha már a kultúránál tartunk, Pesten egy jó kis darabot láthattam a Pesti Színházban. És mit ád az ég, épp egy kanadai szerzőtől. Michel Tremblay: Sógornők című komédiájában villog a színház teljes nőállománya. Halász Judit, Vencel Vera és Kútvölgyi Erzsébet mellett a fiatalabb korosztály is helyet kapott, hogy együttes erővel bizonygassák a kispolgári életforma értelmetlenségét. Fantasztikusan jó hangulatú előadás volt, nem is értem, hogy miért fanyalgott a kritika és miért kértek számon magvasabb mondanivalót a darabtól. Nagyon el lehetnek kényeztetve odaát!
Akadt azért mozi is a programban, valami amerikai baromság (persze a rokonság kedvéért) és nemcsak a film miatt, de minden nagyon olyan volt, mint errefelé. Illetve mégsem, mert csekély többletköltségért kibérelhettem volna egy egész termet a saját pereputtyom részére. Micsoda perspektíva!
Aztán, az Újpesti Városnapok keretében egy Horváth Charlie koncert, a szokásos értékeivel, megbízhatóan magas színvonalon. Az előadó dicséretére szolgáljon, hogy teljes erőbedobással szórakoztatta a tömeget, fittyet hányva arra tényre, hogy ingyenes programról volt szó. Igen, ez is egyfajta művészi alázat. És Ruzsa Magdi is képes volt folytatni a csodát a záró koncerten. Nagyszerű hang, kellemes külső, kedves közvetlenség, némi humorral fűszerezve. Ilyesféle oldottságot tán csak Chernél láttam a Las Vegasi koncertjén. Magdi fantasztikusan énekelt, a számok között pedig családias légkört teremtett. Az egyik dal végén előkapta a telefonját és közölte, hogy most hazaszól a mamájának, hogy tegye fel a lecsót. Pár perc múlva már andalította a közönséget az „Egyszer” című számával, ami világsláger lehetne, ha történetesen angol nyelven íródik. De angolul tán nem is szólna olyan kedvesen, hogy ”Egyszer rám találhatnál, nálam bekuckózhatnál…”
De nemcsak a fellegekben jártam! Elég volt bekapcsolni a tévét, hogy bizonyos csatornák láttán heveny gyomorpanaszaim legyenek. Mert az még hagyján, hogy a legtöbb amerikai program ott is látható. A különféle bűnügyi sorozatoktól kezdve (élén a C.S.I.-jal, amit nemes egyszerűséggel csak csínek mondanak) az összes valóságshow-kon keresztül, a poros Columbo és Dallas és a brazil szörnyűségekig minden! Na meg a Muzsika tévé! Itt aztán felvonult mindenki, aki zenéből akar megélni. De mit zene?! Bekapcsolja a manus a szintetizátort, leugrik a nemzeti dohányboltba cigiért, és mire visszajön már kész a sláger. És az olyan is! Ti ti ti ti ti ti. Erre aztán remekül lehet ugrálni egyhelyben, páros lábbal, kipipálva ezzel a tánctudást. Közben meg hallhatjuk a „Szivi ugye érzed amit érzek, nagyon bírlak téged, ó bébi légy enyém, je!” és hasonló művészi magasságú dalszövegeket. Ezeknél az előadóknál a pöszeség sem akadály. Nincs mese a gagyi átvette a hatalmat ezeknél a kereskedelmi tévé csatornáknál.
De akkor se járunk jobban, ha balsorsunk olyan csatornára vezet, ahol különféle médiumok hirdetik telefonos szolgáltatásaikat. A hölgy ül egy rézüst előtt, egy bottal körkörös mozdulatokat végez, és közben felszólítja a nézőket, hogy telefonáljanak a stúdióba, mert akkor ő megindítja a pénzteremtő energiát. És láss csodát, érkeznek a hívások: - Marika vagyok, hatvankét éves, kérem az energiát. – Máris küldöm, - mondja a hölgy és gyorsabban kever a botjával az edény fölött. - Hamarosan nagy pénz érkezik a házhoz kedves Marika! - majd átpasszolja a betelefonálót a segédeknek egy hosszabb faggatásra. A hívás díja 485 Ft/perc. Ügyes nem? De akadnak itt halottlátók, távgyógyítók, atlantiszi fényjárók és más címzetes kóklerek, és mindezt a tévécsatorna jótékony felügyelete mellett.
Hogy mekkora találmány ez a távkapcsoló! Mert máris nosztalgiázhatunk a hatvanas évek filmjein és most nagyon nem számít, hogy az alkotás a szocializmusban készült. Sokkal fontosabb, hogy az immár klasszikussá vált művészek szerepelnek ezekben a filmekben. És különben is, a retro fénykorát éli! Trabantok és Wartburgok tűnnek fel a képernyőn, Közértekbe járnak a vásárlók és a szakszervezeti üdülők strandjain ostromolják a Balatont. A ma embere az elképesztő áruválaszték birtokában a letűnt időket emlegeti. Apropó áruválaszték! A bőség káprázatos! A boltok tömve a legjobb cuccokkal, legyen az élelmiszer, műszaki cikk, vagy gépkocsi. Mert ma már nem snassz Daciában vagy Skodában ülni. Naná hogy nem, mikor a legmenőbb nyugati autógyárak emelték maguk mellé ezeket a korábban oly dicstelen márkákat.
De nem kell mindig a gépkocsi! Jó lesz a Metró és a megbízható pontossággal közlekedő buszok és villamosok is. A luxus már ezeken a járműveken sem idegen. Tévéképernyők tájékoztatják az utasokat a Mercedes buszokban és működnek a légkondicionálók is. Az új villamosokra a Körúton még rokkantkocsival is fel lehet gurulni. A megállókat már angolul is bemondják. Nincs tehát szégyellnivalónk, sőt! Úgy tűnik, az ország megtanult élni az új lehetőségekkel, sokan „érzik a pályát”. Mert ott vannak például a romkocsmák, melyek egyedi kezdeményezésnek számítanak az egész világon. A szanálásra ítélt üres épületekbe beköltözik egy vendéglő, vagy kocsma, kiütnek néhány falat és ajtót, összehordanak némi ülőalkalmatosságot, kicsit dekorálgatnak, (na nem nagyon!) aztán már jöhet is a fiatalság, hogy önfeledten szórakozzon az ósdi falak között. A Király utca környékén egymást érik ezek a házak, ahol az éjjeli mulatozás nem zavar senkit, hiszen az egész körfolyosós épület a vendégeké. Már nincs olyan turistacsalogató eszköz, amit honfitársaink be ne vetettek volna, legyen az kétéltű városnéző busz, riksakuli, ezerfajta emléktárgy vagy vásári látványosság. És már parádés őrségváltásunk is van az államfő palotája előtt. Dobszóval, puskapörgetéssel, csizmacsattogással. De miért is ne?! Ha a sóher görögöknek telik az ilyesmire, akkor nekünk miért ne lehetne?
Néha azért hátat kellett fordítani Pestnek, hol a Balaton, hol Miskolc, majd Kecskemét és végül Tokaj kedvéért. Ugye nem kell bizonygatni, hogy mindenütt látható a fejlődés, még akkor is, ha meghallja az ember a panaszokat is. Pedig olyan jó lenne hinni, hogy nekünk forog az a háromágú csillag a kecskeméti Mercedes gyár tetején.
Kihagytam valamit? Naná! Például a bolhapiacokat, melyekhez hasonló méretűt sehol a világon nem láttam. Itt aztán tényleg fojtogató az árubőség, akárcsak a kínai piacokon, amelyek azért más érdekességgel is szolgálnak. A statisztikák szerint, több tízezer kínai él Magyarországon már évtizedek óta, de az önkormányzatnál dolgozó ismerősöm szerint még nem jelentettek be halálesetet. Hogy is van ez?! Tán feltalálták az örök élet szérumát, vagy csak manipulálnak a hivatalos papírokkal, lehet találgatni. És ha már itt tartunk, essék szó a cigányságról is, akik annyi fejfájást okoznak a magyarságnak. Szerencsére nem kerültem „éles” helyzetbe, de azt azért láthattam villamoson, vonaton, aluljárókban, hogy milyen magabiztossággal hangoskodnak, hőbörögnek és követelik a helyet maguknak. Tehetik, mert nincs aki megfékezze őket. Persze ettől még nagyon „élhető” hely ez az ország. (sajnos nem mindenki osztja ezt a nézetemet.)
Ami pedig a nyelvtani újdonságot illeti, próbáljunk hozzászokni egy új kifejezéshez, a „Nagyon király” és a ”Be vagyok havazva” mellé. Ha tehát kijelentjük, hogy minden nagyon kellemes volt és bármikor visszamennénk, vagy csak közlünk valamit pesti ismerősünkkel, akkor erre a reakcióra számíthatunk: – Nem mondod?!
„Ha az ember öregszik, hazafelé törekszik” –tartja a mondás és a jelek szerint én sem vagyok kivétel. Szerencsére sirámaim megértő fülekre találtak, így b. nejem vállalta, hogy lemond rólam két és fél hónapig. Fogadok, hogy így járt jobban. Ismerőseim, mikor tudomást szereztek vakmerő tervemről, nem győztek tanácsokkal ellátni: - Aztán ne mászkálj az utcán sötétedés után egyedül! (Még szerencse, hogy nyár van, későn sötétedik) – Ne hordj semmilyen ékszert, ne feltünősködj drága szerelésekben! (Nincs egy árva gyűrűm, sem nyakláncom, és arról a kopott vászonnadrágomról sem lehet állítani, hogy kihívó lenne) - Dugd el jól az értékeidet, ha fizetsz valahol, ne lássák, hogy mennyi készpénz van nálad! (Akkor tán egy kenguruval kéne utaznom, annak olyan jó kis beépített zsebe van).
Hamarosan elérkezett az indulás napja. Kittenberger Kálmán, a híres oroszlánvadász köszönhetett el így szeretteitől, amikor a Szavannákra indult becserkészni a fenevadakat. Hét évvel ezelőtt jártam otthon, tán tényleg igazak a híresztelések, hogy bűnös város lett Budapest – gondoltam. Aztán, a szokásos megpróbáltatás a repülőúttal, néhány véget nem érő óra a levegőben, átszállás Londonban, és végre földet érünk. András barátom a megbízhatóság szobraként vár a kijáratnál. Feledve a fáradságot meg az időeltolódást egy laza éjszakai autózással kezdünk, mert Pestet azonnal látni kell! És minden olyan frankó ebben a csendes suhanásban, hogy kezdem úgy érezni, kevés lesz ide az a hetvenöt nap.
És ha már Pestről van szó, hadd mondjam el, hogy nem tudott olyan hőség és felfordulás lenni, hogy elvegye a kedvem a látnivalóktól. Mert persze túrják a várost rendesen a kánikula közepette is. A Keletinél, az Erzsébet hídnál, a Vár mellett a volt Ifjúsági Park környékén, a Parlament előtt, és még számtalan helyen. De egy ekkora város sosincs készen! És ez ugye nemcsak egyedi jelenség. Tapasztalhattuk ezt New Yorkban is, ahol egész városrészek várják a feltámadást. Ami viszont elkészült, az felveszi a versenyt a világ bármely nagyvárosával. Lehet ámuldozni a mediterrán hangulatú lakóparkokon, a Corvin köz modern épületein, a lóversenypálya helyén épült Aréna bevásárlóközponton és még számtalan új létesítményt látva. És még a lakótelepek is új külsőt kapnak. Változatos színekkel törik meg a lakótömbök egyhangúságát, sok háztetőn meg már ott sorakoznak a napelemmel működő fűtőtestek, hadd kímélje a pénztárcát, ha már ilyen jól állunk napsütés dolgában, nem igaz?!
Pest még szolgált egy másik meglepetéssel is. A nagy melegben a város szinte az utcán élt. A belváros egyre újabb utcákat happol el az autósforgalom elől, hogy sétáló utcákat, üzletsorokat és kerthelyiségeket kínáljon a tikkadt vándornak. Úgy tűnik, bevált ez a taktika, mert mindenhol ki lehetne tenni a „Megtelt” táblát.
De én nemcsak városnézőbe jöttem ide. Persze nem lehetek olyan elvetemült, hogy a nyájas olvasó idegeit próbára tegyem a rokonlátogatásaim taglalásával. Legyen elég annyi, hogy komoly meglepetést sikerült szereznem ezzel a bejelentés nélküli vizittel. És hát le a kalappal a rokonság előtt! Nemcsak a vendégszeretetükért, de azért is, mert felismertek hét év után. Szerencsére senkinek nem kellett elviselni engem ilyen hosszú időre, erről az a jó kis bérelt lakás gondoskodott, ahol a magam ura lehettem. Minden együtt volt a boldogsághoz. A remek idő, amit azért a rokonság nem díjazott olyan lelkesen, mint jómagam. Nekik valahogy sok volt az a negyvenöt fok. Én meg hiába magyarázgattam, hogy akkor inkább ez, mint az a sok eső. Persze azért volt enyhébb idő is, például Sopronban, ahol egy régi baráti család vendégszeretetét élvezhettem. Néha kocsiba ültünk, jártuk a környéket, házigazdám pedig közölte, hogy éppen Ausztriában vagyunk. Előfordult, hogy napjában többször is átkavarodtunk az országhatáron, és ez csak a német nyelvű feliratokból derült ki. Próbálnám én ezt megtenni itt, a Peace Arch környékén. Barátom csak nézett rám hitetlenkedve, amikor az itteni határátkelés mikéntjét ecseteltem neki. Aztán eljutottunk Bécsbe is, ahol persze minden olyan hivalkodóan gazdag, meg előkelő, de azért bizony ott sem ismeretlen az utcán térdeplő koldus látványa. Csak ő már euróért tatja a markát. Ausztriában azért még várt egy kulturális csemege is. A burgenlandi St. Margarethen község operabemutatókkal várja a nagyérdeműt a szabadtéri színpadon. Idén a „Bohémélet” volt soron. Erről a darabról tudni kell, hogy sufniban is remekül elő lehet adni, hiszen néhány csóró párizsi bohém életébe enged bepillantást. De itt 35OO néző töltötte meg a szabadtéri arénát. Ennek megfelelően, több mint száz statiszta mozgott a városnyi díszletek előtt. A szilveszteri jelenetet pazar tűzijátékkal tették emlékezetessé. A szereplők egytől egyig fiatalok, híresek, jóképűek és láss csodát, a szoprán sem 15O kiló. Erről még a hátsó sorokban ülő nézők is meggyőződhettek a hatalmas kivetítők segítségével. Jövőre az Aida lesz soron. És ha jó a szervezés és látványos az előadás, nem kell temetni az opera műfaját. Telt házzal mennek az előadások, heti öt alkalommal.
Ha már a kultúránál tartunk, Pesten egy jó kis darabot láthattam a Pesti Színházban. És mit ád az ég, épp egy kanadai szerzőtől. Michel Tremblay: Sógornők című komédiájában villog a színház teljes nőállománya. Halász Judit, Vencel Vera és Kútvölgyi Erzsébet mellett a fiatalabb korosztály is helyet kapott, hogy együttes erővel bizonygassák a kispolgári életforma értelmetlenségét. Fantasztikusan jó hangulatú előadás volt, nem is értem, hogy miért fanyalgott a kritika és miért kértek számon magvasabb mondanivalót a darabtól. Nagyon el lehetnek kényeztetve odaát!
Akadt azért mozi is a programban, valami amerikai baromság (persze a rokonság kedvéért) és nemcsak a film miatt, de minden nagyon olyan volt, mint errefelé. Illetve mégsem, mert csekély többletköltségért kibérelhettem volna egy egész termet a saját pereputtyom részére. Micsoda perspektíva!
Aztán, az Újpesti Városnapok keretében egy Horváth Charlie koncert, a szokásos értékeivel, megbízhatóan magas színvonalon. Az előadó dicséretére szolgáljon, hogy teljes erőbedobással szórakoztatta a tömeget, fittyet hányva arra tényre, hogy ingyenes programról volt szó. Igen, ez is egyfajta művészi alázat. És Ruzsa Magdi is képes volt folytatni a csodát a záró koncerten. Nagyszerű hang, kellemes külső, kedves közvetlenség, némi humorral fűszerezve. Ilyesféle oldottságot tán csak Chernél láttam a Las Vegasi koncertjén. Magdi fantasztikusan énekelt, a számok között pedig családias légkört teremtett. Az egyik dal végén előkapta a telefonját és közölte, hogy most hazaszól a mamájának, hogy tegye fel a lecsót. Pár perc múlva már andalította a közönséget az „Egyszer” című számával, ami világsláger lehetne, ha történetesen angol nyelven íródik. De angolul tán nem is szólna olyan kedvesen, hogy ”Egyszer rám találhatnál, nálam bekuckózhatnál…”
De nemcsak a fellegekben jártam! Elég volt bekapcsolni a tévét, hogy bizonyos csatornák láttán heveny gyomorpanaszaim legyenek. Mert az még hagyján, hogy a legtöbb amerikai program ott is látható. A különféle bűnügyi sorozatoktól kezdve (élén a C.S.I.-jal, amit nemes egyszerűséggel csak csínek mondanak) az összes valóságshow-kon keresztül, a poros Columbo és Dallas és a brazil szörnyűségekig minden! Na meg a Muzsika tévé! Itt aztán felvonult mindenki, aki zenéből akar megélni. De mit zene?! Bekapcsolja a manus a szintetizátort, leugrik a nemzeti dohányboltba cigiért, és mire visszajön már kész a sláger. És az olyan is! Ti ti ti ti ti ti. Erre aztán remekül lehet ugrálni egyhelyben, páros lábbal, kipipálva ezzel a tánctudást. Közben meg hallhatjuk a „Szivi ugye érzed amit érzek, nagyon bírlak téged, ó bébi légy enyém, je!” és hasonló művészi magasságú dalszövegeket. Ezeknél az előadóknál a pöszeség sem akadály. Nincs mese a gagyi átvette a hatalmat ezeknél a kereskedelmi tévé csatornáknál.
De akkor se járunk jobban, ha balsorsunk olyan csatornára vezet, ahol különféle médiumok hirdetik telefonos szolgáltatásaikat. A hölgy ül egy rézüst előtt, egy bottal körkörös mozdulatokat végez, és közben felszólítja a nézőket, hogy telefonáljanak a stúdióba, mert akkor ő megindítja a pénzteremtő energiát. És láss csodát, érkeznek a hívások: - Marika vagyok, hatvankét éves, kérem az energiát. – Máris küldöm, - mondja a hölgy és gyorsabban kever a botjával az edény fölött. - Hamarosan nagy pénz érkezik a házhoz kedves Marika! - majd átpasszolja a betelefonálót a segédeknek egy hosszabb faggatásra. A hívás díja 485 Ft/perc. Ügyes nem? De akadnak itt halottlátók, távgyógyítók, atlantiszi fényjárók és más címzetes kóklerek, és mindezt a tévécsatorna jótékony felügyelete mellett.
Hogy mekkora találmány ez a távkapcsoló! Mert máris nosztalgiázhatunk a hatvanas évek filmjein és most nagyon nem számít, hogy az alkotás a szocializmusban készült. Sokkal fontosabb, hogy az immár klasszikussá vált művészek szerepelnek ezekben a filmekben. És különben is, a retro fénykorát éli! Trabantok és Wartburgok tűnnek fel a képernyőn, Közértekbe járnak a vásárlók és a szakszervezeti üdülők strandjain ostromolják a Balatont. A ma embere az elképesztő áruválaszték birtokában a letűnt időket emlegeti. Apropó áruválaszték! A bőség káprázatos! A boltok tömve a legjobb cuccokkal, legyen az élelmiszer, műszaki cikk, vagy gépkocsi. Mert ma már nem snassz Daciában vagy Skodában ülni. Naná hogy nem, mikor a legmenőbb nyugati autógyárak emelték maguk mellé ezeket a korábban oly dicstelen márkákat.
De nem kell mindig a gépkocsi! Jó lesz a Metró és a megbízható pontossággal közlekedő buszok és villamosok is. A luxus már ezeken a járműveken sem idegen. Tévéképernyők tájékoztatják az utasokat a Mercedes buszokban és működnek a légkondicionálók is. Az új villamosokra a Körúton még rokkantkocsival is fel lehet gurulni. A megállókat már angolul is bemondják. Nincs tehát szégyellnivalónk, sőt! Úgy tűnik, az ország megtanult élni az új lehetőségekkel, sokan „érzik a pályát”. Mert ott vannak például a romkocsmák, melyek egyedi kezdeményezésnek számítanak az egész világon. A szanálásra ítélt üres épületekbe beköltözik egy vendéglő, vagy kocsma, kiütnek néhány falat és ajtót, összehordanak némi ülőalkalmatosságot, kicsit dekorálgatnak, (na nem nagyon!) aztán már jöhet is a fiatalság, hogy önfeledten szórakozzon az ósdi falak között. A Király utca környékén egymást érik ezek a házak, ahol az éjjeli mulatozás nem zavar senkit, hiszen az egész körfolyosós épület a vendégeké. Már nincs olyan turistacsalogató eszköz, amit honfitársaink be ne vetettek volna, legyen az kétéltű városnéző busz, riksakuli, ezerfajta emléktárgy vagy vásári látványosság. És már parádés őrségváltásunk is van az államfő palotája előtt. Dobszóval, puskapörgetéssel, csizmacsattogással. De miért is ne?! Ha a sóher görögöknek telik az ilyesmire, akkor nekünk miért ne lehetne?
Néha azért hátat kellett fordítani Pestnek, hol a Balaton, hol Miskolc, majd Kecskemét és végül Tokaj kedvéért. Ugye nem kell bizonygatni, hogy mindenütt látható a fejlődés, még akkor is, ha meghallja az ember a panaszokat is. Pedig olyan jó lenne hinni, hogy nekünk forog az a háromágú csillag a kecskeméti Mercedes gyár tetején.
Kihagytam valamit? Naná! Például a bolhapiacokat, melyekhez hasonló méretűt sehol a világon nem láttam. Itt aztán tényleg fojtogató az árubőség, akárcsak a kínai piacokon, amelyek azért más érdekességgel is szolgálnak. A statisztikák szerint, több tízezer kínai él Magyarországon már évtizedek óta, de az önkormányzatnál dolgozó ismerősöm szerint még nem jelentettek be halálesetet. Hogy is van ez?! Tán feltalálták az örök élet szérumát, vagy csak manipulálnak a hivatalos papírokkal, lehet találgatni. És ha már itt tartunk, essék szó a cigányságról is, akik annyi fejfájást okoznak a magyarságnak. Szerencsére nem kerültem „éles” helyzetbe, de azt azért láthattam villamoson, vonaton, aluljárókban, hogy milyen magabiztossággal hangoskodnak, hőbörögnek és követelik a helyet maguknak. Tehetik, mert nincs aki megfékezze őket. Persze ettől még nagyon „élhető” hely ez az ország. (sajnos nem mindenki osztja ezt a nézetemet.)
Ami pedig a nyelvtani újdonságot illeti, próbáljunk hozzászokni egy új kifejezéshez, a „Nagyon király” és a ”Be vagyok havazva” mellé. Ha tehát kijelentjük, hogy minden nagyon kellemes volt és bármikor visszamennénk, vagy csak közlünk valamit pesti ismerősünkkel, akkor erre a reakcióra számíthatunk: – Nem mondod?!