XI. rész
A néptelen országúton alig teszünk néhány kilométert, amikor sűrű pelyhekben elkezd szakadni a hó. Olyan hótömeg kavarog a kocsi előtt, hogy nem látni semmit! A lámpák mintha egy rizsesköcsögben pásztáznának. Lépésben haladunk, de még ez sem elég a tájékozódáshoz. Előttünk egy fél Európányi távolság és a kabarét idéző tempót diktálhatom: a csiga szabályosan kijelez balra és megelőz minket. Csendesen szitkozódom és közben a végzetszerűségen töprengek.
"Nem engedte el őket a város!" - harsogja majd egy újságcím, a balesetünk kapcsán.
"A tél megbosszulta a megfutamodókat!" - hirdeti egy másik.
Már nem ad semmi támpontot az út hollétéről. Az utóbbi napok megfeszített rohangálásaihoz, kapkodásaihoz már csak ez hiányzott!
A hófüggönyön végre átszűrődik valami neonfény. Azonnal megállunk. Nem is kérdéses, hogy itt éjszakázunk ezek után.
Másnap, már csak a mélyedésekben megülő tócsák jelzik az éjszakai kavalkádot. Most már felszabadultabban autózunk. Az idő, a távolság megtételével arányosan javul. A pihenők alatt már nincs szükség a kabátokra. Laza tempót diktálunk, felesleges előbb érkezni, mint a bútoraink.
Kicsit szorosabban markolom a volánt, amikor az élénkülő forgalom jelzi, hogy közeledünk a városhoz. Szerencsére nem kell átszelni egész Vancouvert, a mi végcélunk New Wesminster, amely afféle külső kerületnek számit. Már tudjuk a térképről, hogy a városközponthoz közel esik az Ash street.
Feltűnik az épület is, kissé csalódottan állapítom meg, hogy nem a szomszédos lakóház viseli a megadott házszámot. A mienk ugyanis jócskán benne van a korban. A sötétbarna szín csak még jobban hangsúlyozza az ódonságot. Szegényes, elhanyagolt gyep árválkodik a téglalap formájú épület előtt. A bejárathoz vezető betonút kettéválik egy hatalmas magnóliafa kedvéért.
Rita indul el a kulcsokért, én a kocsi körül babrálok. Nem merem a csomagokkal tömött autót őrizetlenül hagyni.
Rita, balsejtelmektől gyötörten nyomja a leköszönőfélben lévő manager csengőjét.
Kisvártatva látom az utcán közeledni. Zokog. Annyira rázkódik a sírástól, hogy félő, mindjárt összeesik. Elsőre átfut rajtam:
- Milyen elégedett lennék, ha így zokogna a temetésemen!
Nem tudom szóra bírni, csak annyiból szerezhetek tudomást a történtekről, hogy kérdéseimre igent vagy nemet bólint.
- Mi van Nyuszi, milyen a lakás? Borzalmas?
Szapora igenlő bólintások.
- Koszos? Lepusztult? Javíthatatlan? Reménytelen?
Megállás nélkül mozog a feje.
- Na, ezt látnom kell!
Útközben, Rita annyira összeszedi magát, hogy meg tud szólalni:
- Amikor a kulcsra vártam a manager ajtaja előtt, valaki kiabált bentről: Ne hagyd nyitva az ajtót, lehet, hogy ellop valamit! Hova keveredtünk? - riadozik.
Átvágunk a bejárati részen, a lépcsőház felé. A hajdan vörös szőnyeg szinte fekete a kosztól. A sötétbarna falborítás csak még fokozza a temetői hangulatot. A dohányfüsttől sötétlő mennyezetről két lámpa lóg le. A láncos, csicsás, sárgaréz világítótestek petróleumlámpát formáznak. A másik falon mocskos tükörtábla.
Felkaptatunk a felső emeletre és a keskeny folyosón befordulunk a saroklakás felé.
Amint az ajtó kitárul, szemem a szőnyegre téved. A valaha zöld, elképesztően mocskos szőnyeg, hosszú bolyhos szálaival olyan, mint egy rosszul sikerült gyeputánzat. A falak ragadnak a kosztól. A két hálószobában megspórolták a szőnyeget, parketta tűnik fel a szemét alól. A padló is komolyan sérült. karcolások, pecsétek, égésnyomok tarkítják.
A kiköltöző nem vette a fáradságot a takarításra. Mindenütt a hulladék, a por, a kupacokba gyűlt szemét. Még egy ormótlan szőnyegpadló darab is ott árválkodik az egyik hálószoba közepén. A falakon gyerekrajzok. Az ajtók barna borításáról furnér csíkok hámlanak. A fürdőszoba csempéi között sötétlik a penész. A nyomorult, kézzel festett szekrények mellé, valaha lila kádat és vécét álmodtak a tervezők. Mára fényvesztett, foltos, kosztól elszíneződött szörnyűség mindkét darab.
A konyhai tűzhely egyidős lehet az elektromossággal. A fridzsider, még így üresen is úgy zihál a sarokban, mint egy asztmás vénember.
A nappali szőnyegén, a bolyhok több helyen elszíneződve, csomókba ragadva. Undorodom még rálépni is, nemhogy a gyermekemet játszani engedjem itt.
Rita már kérlel:
- Menjünk innen! Ne is rakassuk ki a bútort, tetessük valami raktárba és keressünk lakást! Itt nem lehet élni! - tör ki belőle újra a sírás.
Tudom, hogy én is ezt tenném legszívesebben. De nincs hova menekülni és nincs miből. A tartalékaink végét járjuk.
Rita fájdalma, dühbe csap át:
- Hogy merészel valaki ilyen lakást felajánlani?! Hát nincs bőr egyesek pofáján?! Itt mindent lehet?! Egyáltalán, gondolhatja-e valaki is, hogy ez a hely alkalmas az emberi életre?!
Lemegyünk a sarki telefonhoz és a háziurat tárcsázzuk. Mister B. nincs otthon, így a feleségének mondjuk el a látottakat. Rita kijelenti:
- Ez a szőnyeg katasztrofális! Ezen nem lehet élni!
A hölgy rögtön felajánlja, hogy kicseréltetik, persze a férjével kell megbeszélni mindent. Indulatainkból érezheti, hogy nem lehet megoldás, a "majd leterítik egy szőnyeggel" javaslat.
Megérkeznek a bútorszállítók. Nagyot néznek, hogy milyen körülmények közé kell lerakniuk bútorainkat.
Sebtében kisöprök egy szobát és oda irányítom a töméntelen kartondobozt. A helyiség olyan képet kezd ölteni, mint a zárójelenet az "Aranypolgár"-ban. Csak a dobozok uralják a teret.
Persze nem ússzuk meg egy szobával. A lakás kezd feltöltődni a ripsz-ropsz behordott bútorokkal. El sem tudom képzelni, hogy lehet itt kifesteni, meg padlószőnyeget cserélni. Mennyi felesleges munkától kíméltek volna meg minket, ha tiszta lakással várnak!
A kicsi ott lábatlankodik a ledőlni készülő dobozok között. Bűntudatot érzek miatta, mert nincs egy talpalatnyi hely, ahol eljátszhatna.
Lesétálok vele a ház elé, hiszen úgysem mozgott eleget az utóbbi napokban. Az utca enyhe lejtőben folytatódik és néhány háztömb után már egy kereszteződés állja utunkat. Pár lépéssel arrébb rálelünk egy szegényes játszótérre. Teljesen néptelen. A három mérleghinta nem lehet nagy vonzerő.
A Royal Avenue egyik sarkán vagyunk, innen már olyan meredeken folytatódik az út a Fraser folyó felé, hogy a mi helyünkről az alsóbb részen fekvő épületek tetejére látunk. Az asztalsimaságú Edmonton után ijesztően idegen ez a dimbes-dombos világ. Rágondolni sem merek, hogy miképpen lehet itt közlekedni egy jeges-havas téli napon. Még szerencse, hogy az enyhe klíma megóvja ettől a tortúrától az itt élőket.
Hirtelen magyar szóra kapom fel a fejem. Három gyermek társaságában megjelent egy alacsony, szemüveges fiatalasszony, fegyelmező mondatait magyarul intézi a kicsikhez.
Megörülök ennek az égből pottyant társaságnak. Gyors bemutatkozás után már panaszolom is kálváriánkat a kis erdélyi fiatalasszonynak. Nem segítséget várok, de olyan jó, hogy valakinek elmondhatom a gondjainkat.
Olga sajátos módon vigasztal. Elmeséli az ő kezdésüket, talán azért, hogy tudjam, mások még rosszabbul startoltak.
Látatlanban leelőlegeztek egy kis lakást a belvárosban, de amikor meglátták a helyszínt, már minden igyekezetük a foglaló visszaszerzésére irányult. Kábítószeresek, kurvák, nőimitátorok tanyájára csöppentek, a szemközti ajtón golyónyomok, a rendőrségi kordont jelképező sárga szalag még ott lebeg az ajtón...
A második választással sem volt nagyobb szerencséjük. A zaj mellett, még valami éktelen büdösség is pokollá tette az életüket. Hosszas könyörgés után, végre kibontatta a háziúr az elviselhetetlen szagot árasztó falrészt. A feltárt részen döglött macskára bukkantak.
Olga kedvező hírrel zárja beszámolóját. A jelenlegi lakáskörülményeikkel meg vannak elégedve. Férje is elfogadható állást talált, ő maga pedig valamiféle tanfolyammal birkózik esténként, a gyerekek mellett. Szóval, fel a fejjel! Nem is a vigasztaló mondatoknak örülök leginkább, hanem annak, hogy talán sikerült játszótársakat találni Márknak.
Este, egy szabaddá vált sarokban tesszük le a matracot és megpróbálunk elaludni. A gyermek köztünk kap helyet, még csak a távoli jövő titka, hogy mikor tudjuk összerakni a saját ágyát. Egyfolytában vakarózhatnékom van. Szinte a bőrömön érzem környezetünk mocskát.
Másnap megjelenik B. úr. A telefonbeszélgetésünk után már megrajzoltam magamban a figuráját. Testes, elnehezült öregúrra tippeltem, de nagy meglepetésemre az ajtóban egy vékony, őszülő hajú, szemüveges, végtelenül elegáns férfi áll. Ahogy végigpillantok ruházatán, rögtön megállapítom, hogy az egész ház havi lakbére nem fedezné ennek a megjelenésnek a költségeit. A Pierre Cardin öltöny, a selyeming, a széles arany karlánc, a Gucci cipő, a puha sötétkék felöltő, olyan kiáltó ellentét ezzel a lepusztult környezettel, hogy egész társalgásunk alatt nem is tudom megemészteni ezt a kettősséget.
Mister B. még egy nagy meglepetést jelent számomra. Az ő eleganciája tükrében talán még kirívóbbnak tűnhet ez a szeméthegy, ami fogadott minket. De nem!! Éppen ellenkezőleg! A helyzet nem is olyan rossz, a hibák orvosolhatók, jó, jó, ha ragaszkodunk a szőnyegcseréhez, bár szerinte egész elfogadható. Elhűlve hallgatom, ahogy normálisnak kiáltja ki a csempék állapotát, a rosszul záró ablakot, a dohos, roskatag frizsidert. Látom, kicsit zokon veszi, hogy annyi kifogásolni valónk van. Az előző managerrel sosem voltak hasonló problémák. Igaz, ő kanadai.
B. úr felajánlja, hogy kifizeti nekem a munkadíjat, ha kifestem a lakást. Persze hogy vállalom, de már átkozódom is magamban, hogy milyen keserves meló vár rám, a dugig pakolt szobákban. Ráadásul a mennyezet sem maradhat ki, hiszen szinte fekete. Kapok egy százdolláros csekket az elvégzendő munka fejében és irány a festékbolt. B. úr felajánlja, hogy menjünk az ő kocsijával. Nem kell sokat találgatnom az utcán parkoló járművek közül, hogy melyik felé induljak. A sötétbarna Jaguár, nevéhez méltón, úgy lapul az úttesten, mint egy ugrásra készülő fenevad.
A festékbolttal szerződése van B. úrnak, így mindent pár dollárral olcsóbban kapunk. A festékeket is a dögnehéz 18 literes tartályban vesszük, mert néhány centtel olcsóbb, mint a gallonos kiszerelés. Együtt a készlet, mindenből a legolcsóbb, már szinte örülök, hogy nyele van az ecsetnek.
Nehezen haladok a festéssel, főleg a plafon miatt. Minden egyes húzás bútorok mozgatását jelenti. A gyerekszobával végzek elsőnek, a kicsit szeretnénk már kissé nyugodtabb körülmények között látni.
Rita rendületlenül sikál, súrol. Persze a romokon élünk, nincs is értelme a fóliából kicsomagolni a garnitúrát, amíg ez a zöld rémség uralja a nappalit.
A mester azonban, akitől a szőnyegcserét várjuk, csak halogatja a felvonulást. Ha zsírosabb falat adódik, rögtön hátrébb kerülünk a listán. Végül megsokallom.
- Szedjük fel mi ezt a mocskot! - javaslom Ritának. A felszakadozott helyeken látni, hogy parketta van alul. Addig is tisztább körülmények között vagyunk, amíg megjön a szőnyeg.
A munkát a gyerek lefektetése után kezdjük. A szőnyeg rojtokban szakad fel egy-egy rántásomra és előtűnik alóla a kenyérmorzsa-szerű szivacsréteg. Itt-ott elszíneződött szakaszok jelzik, hogy állati vizelet is mocskolta valamikor ezt a padlófedő borzadályt. Három vödör homokot söprünk össze a nagyszobában. Istenem, nem volt mindenki kényes arra, hogy nem lehet cipőben közlekedni a lakásban.
Hajnalig sikálunk, súrolunk, de legalább be merem engedni a kicsit a nappaliba és nem leszek rosszul, ha lehuppan a földre. A lakás parkettája különös pályafutást mondhat magáénak. A jelekből olvasva összeállt a kép. Az eredeti anyag a parketta volt. Amikor eléggé elhasználódott, leterítették az egészet szőnyegpadlóval. Amikor a szőnyegpadló is kiszolgálta az idejét, felszedték a két hálószobában és ott újra a parkettaként funkcionált. Úgy tűnik, mindig az a cél lebeg a szem előtt, hogy minél olcsóbban megúszni az egészet. A festékbolti vásárlást látva el sem merem hinni, hogy lesz valami az új szőnyegpadlóból.
De nem, végre itt van a három tagú indiai gárda és buzgón nekilátnak a munkálatoknak. A falak mentén lefektetett szöges lécekre feszítik a krémszínű vadonatúj szőnyeget. A térdelő férfi, a párnázott végű szerszámmal igazítja a sarkok felé a gyűrődéseket. Egy-egy erőteljes térdrúgása nyomán engedelmesen simul a szőnyeg a padlón.
Nem lehet szavakkal érzékeltetni azt a változást, amit a vadonatúj szőnyeg és a frissen festett falak idéznek elő. Még az ajtókat is lefestettem, így az egész előszobai rész nagyobbnak tűnik. Most már csak a fürdőszoba meg a konyha a gyenge pontja a lakásnak, de már optimistábban szemlélem ezeket a szégyenfoltokat.
Az, hogy lakásunk a hátsó részre néz, megkímél minket az utcazajtól. Inkább az ad okot aggodalomra, hogy karnyújtásnyira sorakoznak az épületek ablakainktól. Nem lehet nagy csendre számítani a nyitott ablakos nyári éjszakában.
Most más zavarja nyugalmunkat. Az alattunk lévő lakásból, minden hajnalban órákig tartó gyereksírás hallatszik. Szünet nélkül bőg a másfél év körüli kiskölyök. Nem tudom elhinni, hogy lehetetlen lecsillapítani ezt az állandó bömbölést. Talán az anyja fel sem ébredt? Lebotorkálok a lépcsőn, gondolom szóra bírom az önfeledt anyukát. Nagy meglepetésemre, valaki már áll az ajtó előtt. A vörösesszőke fiatal nő az alsó lakásban szenvedi ugyanazt, amit mi halunk. A beszámolója szerint már tíz perce próbálkozik a kopogással, eredménytelenül. Odasúgja nekem:
- A nő két nap alatt elissza, amit a szociáltól kap. Utána már tejre sem telik. Az éhségtől bőg a szerencsétlen.
Most már ketten kopogunk az ajtón, persze eredménytelenül. Egy mackós külsejű fiatalember is kikukkant a szemben lévő lakásból. Tudja, hogy mi leszünk elsejétől a managerek, hozzám intézi szavait:
- Meddig kell még eltűrni ezt az állapotot?
Kopogtatásunknak azért annyi eredménye van, hogy az ajtón túli csoszogásból ítélve, az anya valamilyen megnyugtató manőverre szánta el magát, mert a jajveszékelés abbamarad.
Pár napunk van még a felelősség nélküli lakó státuszából, de a leköszönő manager már siet átadni a kulcsokat. Alacsony, jelentéktelen figura, szemüvege mögül bizalmaskodva hunyorog, amíg a ház szennyesét teregeti. Óva int, vigyázzunk a lakókkal, a baráti, gyenge kezű módszer hamar megbosszulhatja magát. Gondolom, mindezt a saját kárán tanulta meg. Sorolja is, hogy afféle segélyközpontnak tekintették egyesek a lakását. Pénzért, élelemért kopogtattak be hozzá. Hét év után döntött úgy, hogy felhagy az egésszel. A nyugalma többet ér. Sok most a zűrös alak a házban. A javítási munkákra sincs soha pénz. Majd hanyattesik a csodálkozástól, mikor meglátja új szőnyegünket.
- Erre sem volt példa, az utóbbi időben! - morogja.
Hó végén, kis cédulán értesítjük a lakókat a személyi változásokról. A papirost a levélbedobó nyíláson csúsztathatom be a lakásokba. Új színfolt ez számunkra a lépcsőházi levélszekrények helyett. De hát a biztonság! A postásnak végig kell gyalogolni az emeleteket, mert az előcsarnokban hagyott postai küldeményekért senki nem vállalná a felelősséget. Sok lakónknál felesleges a figyelmeztető cédula: ők szociális segélyen vannak, lakbérüket a hivatal egyenesen a manager címére utalja ki. Ez is helyi specialitás. De hiába, itt nem lehet az embernek kezébe adni a pénzt, mert lakbérfizetés helyett az italboltokba vándorolna az összeg. Ezek a családok csak a megélhetésükre szánt összeget kapják kézhez, 23-án. Ilyenkor a bejárati rész tele van bevásárló kocsikkal. Autó híján ezzel oldják meg az élelmiszer beszerzést. Két-három napig tart a dínom-dánom, utána már csak a várakozás marad a bűvös dátumra.
November 1. van, mától a mi felelősségünk a ház! Csak remélni tudom, hogy túléljük a lakókkal való kapcsolatot és a ház műszaki állapotát. Nem is tudom, melyik aggaszt jobban. Már volt szerencsénk találkozni néhány lakótárssal . . . Szép számmal van köztük olyan, hogy ha az utcán látom, inkább átmegyek a túlsó oldalra.
Itt van mindjárt ez az enyhén piszkos, szakállas égimeszelő, aki bánatos ábrázatával olyan, mint egy szenvedő apostol. Bemutatkozáskor megkér, hogy a fedőnevén szólítsam, hívjam Ozzie-nak. Engem Boss-nak szólít, remélem, nem lesz sok bajunk egymással. Csak arra kell vigyáznom, hogy ne vegyem igénybe a liftet, ha ő használja, mert az apró felvonót pillanatok alatt eltölti a savanykás izzadságszag.
A 303-ast Gerry lakja. Mi csak szőke hercegnek hívjuk a derekáig érő sárga hajkorona miatt. Ha ezt Ruby látná! Derek, az elődünk, óvatosságra intett a jámbor kinézetű fiatalemberrel: most szabadult feltételesen, homályos múltjában a kábitószerkereskedelem volt a főszereplő. Sima modora sokakat megtéveszt. Mikor összefutok vele a folyosón, bemutatkozunk. Kezet nyújtok. Megragadja jobbomat, ujjaival rákulcsolódik ujjaimra, tenyerét az én tenyeremhez dörgöli, megrázza, felemeli csuklómat, valóságos rituálét rendez egy hétköznapinak szánt kézfogásból. Bizalmaskodva tárgyal velem, de nem vagyok vevő erre a hangnemre. Talán az is visszatart, hogy tegnap, a lift takarítása közben, a lámpasort védő faperem mentén injekciós fecskendőket találtam. El sem merem mondani Ritának, hogy milyen drug-dealer központban teljesítünk szolgálatot.
A lakók közül nemcsak ez a simulékony modorú fickó ad okot aggodalomra. Két lakás is van a házban, ahol a fekete bőrdzsekis huligánok tanyáznak. A 210-es különösen aggasztó, mert két fiatal lakja, ún. szobatársi viszonyban és megszámlálhatatlanul áramlanak a haverok a házba, a nap minden szakában.
A lakbérfizetés kapcsán lassan megismerkedünk a ház többi lakójával is. A rendesebb külső már szemet szúr. Hogyhogy ezek itt laknak?!
Paul is a normálisabbak közé tartozik. Ötven körüli, vézna, barázdált arcú férfi. Felajánlja a segítségét a ház körüli teendőkben. Mint mondja, az utóbbi időben már ő látta el a feladatokat Derek helyett, mert a managernek nem volt kedve kézbe venni a porszívót, a főállása után. Paul azt is tudja, hogy Derek azért köszönt le, mert a lánya udvarlója hozzájuk költözött. A fiatalember segélyen van, a szociáltól felvett pénz fedezi a lakbérköltséget, így nem kell törődni többet a házzal. Ez persze csalás, mert a fiatalember egyedülállóként veszi fel az állami támogatást, de itt már senki nem törődik ilyen apróságokkal.
Paul még elárulja, hogy festőként dolgozott, mielőtt nyugdíjazták. Az egész ember remeg, még a hangja is reszket, mire itt tart mondókájában. Ja persze, az alkohol! A festők és a kefekötők népbetegsége.
Megérdeklődöm a szakmabelitől, hogy mennyit szoktak kérni egy ilyen két hálószobásért, mint a mienk.
- Az attól függ! - hangzik a válasz - Általában 400 és 600 között.
Kezdem sejteni, hogy miért várt meg a festéssel minket B. úr!
Lassacskán gyűlik a lakbér, Rita rohangál a pénzzel a bankba, nem szerencsés ilyen házban ennyi készpénzt tartani.
Két-három nap után még akad egy-két lakó, aki elfelejtett ránézni a naptárra. Kis gépelt cetliket dugdosok be a kérdéses ajtókon, emlékeztetőnek. Éppen a 205-ös előtt hajladozok, amikor a lift előtt várakozó hölgy megszólít:
- Ne fáradjon, fiatalember, nem lakik ott senki! A nő kiszökött még pár héttel ezelőtt.
Most már nem kötnek a formaságok, a főkulccsal kinyitom az ajtót. A lakás valóban üres, sőt még tisztább is annál, amivel minket vártak, csupán a falak kiáltanak festékért.
Estére kiderül a 309-esről is, hogy üres. Nemhiába angol nyelvterületen vagyunk, nagy divat az angolos távozás. Az előző állapotokra számítva nyitok be a megürült otthonba.
Visszahőkölök a látványtól. Mintha egy eszelős őrült pusztított volna itt. A teljesen bebútorozott lakásban mindent felülmúló rendetlenség és elképesztő kosz! Alig tudok eljutni a nappaliig a holmikkal teleszórt előszobán. A konyha sírnivaló! Szénné égett edények, mosatlan tányérok, szagló ételmaradékok, zacskóból kifolyt élelmiszerek. A kosz, a mocsok felsőfokban! A fürdőszoba felé araszolok. A felismerhetetlenségig koszos fürdőkád, telis tele elfeketedett edényekkel. Az eldugult konyhai mosogató helyett ez volt az újabb színtere az edényápolásnak.
A vécében felismerhetetlen ruhadarabok. A mosdón, elkülönülő sávokban, a rákövült koszcsíkok. A falból kiszakított vezetéken bágyadtan pislákoló villanykörte csüng. Olyan természetellenes az egész, hogy balsejtelmeim támadnak. Miféle nyomorult lakhatott itt?! Erre a disznóólra képtelen civilizált ember!
A szobában a szőnyeget bokáig lepi a szemét. Gondolom, a lakó nem vette a fáradságot, hogy felálljon a tévé elől, maga körül szórta szét az ételmaradékokat. Nem lehetett túl érzékeny, mert a fotel ülőrészén a mogyorókonzerv fedele pihen, csikkek társaságában.
A hálószobában megismétlődik minden. Szemrevételezem a függönyt. Elismerően bólintok. Most már tökéletesen értem, mit takar a "rohad a kosztól" kifejezés. Az ablakpárkány porába telefonszámot kapart a találékony bérlő.
Megint valami új az életemben: én még ilyen mocskos lakást nem láttam!
Nagyon foglalkoztat, hogy vajon ki lehetett képes ilyen produkcióra. Találok egy cetlit is a nappaliban, a managernek címezve.
A kedves lakó arról értesít, hogy visszaköltözött a szüleihez, elnézést a kis rendetlenségért (!) szeretne gondoskodni utólag is a lakásról, majd megpróbál az üdvhadseregtől önkéntes segítőket kérni.
- Hát ez hülye! - adom fel. - Ki gondolja komolyan, hogy karbatett kezekkel várhatok valamiféle nem létező segítségre, mikor nekünk már mihamarabb mutogatni kéne ezt a lakást, hogy elsejétől gazdára találjon.
Eszembe jut az a tesztlap, amelynek kitöltésével kamasz koromban szórakoztattuk egymást. A válaszok elbírálásakor a versenyzőt különféle kategóriába sorolták. A hibátlan feleletekért "zseni" minősítést kaphatott az illető, a rossz válaszokért nem az elitélő hülye vagy esztelen jelzőt használták, hanem az alábbi kritériumot: "Önálló életre alkalmatlan!"
Nos, azt hiszem, ebben az esetben is ez a meghatározás fedi leginkább a valóságot. Hogy is lehet arról beszélni, hogy valaki megállja a helyét az életben, ha közben a kádban mosogat! Ez az alak valóban képtelen a saját életre!
Rita újabb érveket lát ebben a lakásban, amiért nem kellene ezt a munkát csinálnunk. Elhatározzuk, hogy megmutatjuk mister B-nek a 309-est, hadd tudjuk meg, belefér-e ez is a teendőkbe.
Közben éjszakánként újra teljes hangerővel éhezik a szomszéd gyerek.
Másnap bemutatkozunk az ápolatlan anyukának és megmondjuk neki, hogy változtasson a szokásain, mert zavarja a lakók éjszakai nyugalmát.
Délutánra levelet kapunk. Az ákombákomos cetlin az áll, hogy szégyelljük magunkat, amiért más dolgaival foglalkozunk. Nem lesz nagy jövőnk ebben a városban. Azon kívül a sértett hölgy közli: felmondja a lakást.
Rita máris gépeli a választ:
Felmondás elfogadva! Kiköltözési határidő: november 30. déli 12 óra!
Három lakásba kell bérlőt szereznünk hamarosan, nem valami biztató kezdet! Ráadásul mindegyik állapota olyan, hogy megszakadhatunk, mire lakhatóvá tesszük.
B. úr megjelenik az ígért napon az elszámolást ellenőrizendő, valamint, hogy kiürítse a pénzérmékkel működő mosó és szárítógépeket.
Legutoljára a költözködés romjain tárgyaltunk az elképesztő állapotú lakásban.
Szeme tágra mered, amint belép az ajtón. Az új szőnyeg makulátlanul pompázik, a falak, az ajtók fehéren ragyognak. A fürdőszobában meg a konyhában új linóleumot ragasztottunk a vedlett régire. Minden a helyén, szerény, jól berendezett, tiszta otthon fogadja a látogatót.
B. úr kedvtelve néz körül, a garnitúrát paskolva így szól:
- Legközelebb elhozom a mamát! Ezt neki is látni kell!
Az elszámolással hamar végzünk. Rita minden nehézség nélkül birkózott meg elsőre is a befizetés körüli követelményekkel.
Lemegyünk a mosószobába. Nagy nylonzacskókba borogatjuk a töménytelen 25 centest. Úgy tűnik, B. urat nagyobb elégedettséggel tölti el a súlyos zacskók látványa, mint az imént átvett elszámolás, amelyből kiderül, hogy közel 15 000 dollárral gyarapodott a család számlája.
A meglepetést a vizit végére tartogatom. Kitárom előtte a 309-es ajtaját.
Indulatot, dühöt várok, ha másért nem, hát azért, hogy valaki így tönkretette azt, ami az ő tulajdonát képezi.
De B. úr póker-arca nem árul el indulatokat. Kedélyes társalgásba kezd, amelyből kiderül, hogy nem reménytelen helyrehozni ezt a lakást.
Sóhajtva köszönök el tőle.
A következő napok aztán a 309-es jegyében telnek. Ritát meg akarom kímélni attól, hogy betegye a lábát ebbe a koszfészekbe, így magam látok neki a tisztogatásnak. A lakás még tartogat meglepetéseket. A szőnyegbe taposott tészta és a véres gardróbszekrény csak apró részletek ezek sorában.
Fittyet hányva a szabályra, az ablakon hajigálom ki a bútorokat. Dehogy koszolnám végig a folyosót ezekkel a szörnyűségekkel.
Esténként a kis szerszámos kamrában öltözöm át, mert még a gondolatától is irtózom, hogy az ott viselt holmikkal lépjek a lakásunkba.
Külön fuvart rendelünk a sok kacat elszállítására, de végre kezdhetem a festést. A százdolláros tarifáért fogom ma itt a festőhengert húzogatni, mert ugyan célozgattam rá B. úrnak, hogy tisztában vagyok a munkadíjjal, de az volt a válasz, hogy ha én nem vállalom ennyiért, akkor tud valaki mást.
Így hát, a klasszikus kapitalizmus szabályai szerint áruba bocsátom munkaerőmet, a majdan a zsebemben cincogó munkabérért.
Amint végzek ezzel a lakással, már nyergelhetek át a 205-ösbe, hogy megpróbáljak annak is elfogadhatóbb külsőt adni.
Már órák óta festek, minden zugra, szekrénybelsőre ráfér a jótékonyan takaró festékréteg. Dudolgatok, amíg forgatom a festőhengert a falakon. Megdöbbenve ismerem fel az önkéntelenül idézett dallamot:
Én mások előtt hajlongtam sokat
És szolgáltam csak mindig másokat,
Sok nyár és ősz, de tél jött sok tavaszra
És életemnek nem volt semmi haszna...
Úristen, ez Glauziusz bácsi dala az "Állami Áruház"-ból. A jó öreg Feleki Kamill játszotta az idős könyvelőt, aki unokája ágyánál fakad dalra. Hogy jutott ez most eszembe, ennyi év után?! Vagy tán, ez nem is olyan furcsa?!
Miki telefonálja a hírt, újra költöznek! Veronikának felmondott az indiai háztulajdonos, mert sokallotta a kiadásokat.
Szívből sajnáljuk az elkeseredett fiatalasszonyt, saját bőrünkön tanuljuk éppen, hogy milyen két tűz között élni. Egyfelől a lakók ostromolnak a kívánságaikkal, másfelől a szőrösszívű tulaj harsogja a nemeket.
Szerencsére találtak egy újabb házat, ahol Veronikát alkalmazzák. A tulajdonos ezúttal kínai. A lakás jóval kisebb, igaz szinte a városközpontban van. Az épület szerény méretei miatt, a munka nem fogja fedezni a lakbért, még be kell pótolniuk valamit a hó elején. Miki nincs elkeseredve, mert éppen váltani készül: elfogadták jelentkezését a postán. Igaz, ez még csak részmunkaidőt jelent, mert itt kihalásos alapon cserélnek gazdát a pozíciók. De mindenki tudja, hogy az állami cég minimál órabére 16 dollár és ez még csak a kezdet. A sok juttatás és kedvezmény, szinte természetes velejárója az állásnak.
Így megint a költözködés az apropó a baráti összejövetelre. Persze csak a férfiak képviselik a családokat.
Laci, Csilla férje, akit már az előző látogatásunkkor megismertünk.
Artúr, a vékonydongájú szótlan különc, akiről azt suttogják, hogy tengeralattjárókat tervez. Talán ő az egyetlen a kompániából, aki nem került kapcsolatba a manageri munkakörrel, mert a másik két magyar is "szakmabeli".
Zoltán nyugodt, kedélyes fiatalember, míg ő autószerelőként dolgozik, a neje viseli a ház gondját.
Ma itt, János a legnagyobb meglepetés nekem. Korábban már láttam őt és a feleségét Miki videóján, amikor Veronikáék állampolgársági ceremóniáján vendégeskedtek. Fekete bőrdzseki, bőrnadrág, magas szárú fűzős fekete cipő, hátul gumival összefogott hosszú haj.
- Ezeknek találták ki Amerikát! - volt az első gondolatom, amikor megláttam a bőrbe feledkezett házaspárt. Sőt, mintha a gyerekkocsiban ücsörgő kisfiúkon is valamiféle fekete bőrcucc lett volna.
A házunkban lakó, hasonló szerelésű fiatalok példájából tudom, hogy ez az öltözék egyben ideológia is. A konvenciók ellen lázadók egyenruhája ez a megjelenés.
János hozzám lép, bemutatkozik. Második mondata így szól:
- Ti is rosszul érzitek magatokat Kanadában?
Hohó, ez az én emberem! Hát mégsem egy nyugatmajmoló ficsúrral állok szemben, hanem olyasvalakivel, akinek van szeme tisztán látni a dolgokat?!
Amíg pakolászunk, eszmét cserélünk. Megtudom, hogy hentesként dolgozik, közben persze házmesterkednek is. Ők már eggyel feljebb léptek, nem a nemtörődöm bérlőkkel van dolguk, hanem olyan épületet gondoznak, amelyben a lakások tulajdonosai laknak. Ennek megfelelően a színvonal elérhetetlen magasságokban van, az ilyen típusú kéglikhez képest. János ismeri a másik oldalt is. Valamikor ők menedzselték ezt az épületet.
Most, a szolid jólét, a tiszta otthon fedezékében haza vágyik. Hazalátogatáskor szembesülni kénytelen a barátok eredményeivel. Legtöbbjük önállósította magát, sikerrel. Otthon vinni valamire! Csak ennek van súlya, ez az igazi eredmény - érzem ki mondataiból.
Együtt szörnyülködünk a közbiztonság hiányosságain, a jövőtlen nevelési módszereken és a kultúra hiányán. Ezek után nem igazi itt tartó erő a szép, kényelmes otthon sem.
Felcipekedünk a kis belvárosi lakásba. Rezignáltan állapítom meg, hogy kimaradt a szanálási tervből a 70 éves épület. Mikinek szüksége lesz minden optimizmusára, ha elkezdik az életüket az ósdi falak között.
A házunk előtti gyepen elhelyezem a "For Rent" táblát, amely azzal csábítja az érdeklődőket, hogy ingyenes kábeltévét kínálunk minden lakáshoz. Nagy kunszt, hasonló táblákat látok majdnem minden épület előtt. Nem bízom benne, hogy el tudjuk passzolni az üres lakásokat, de meglepetésemre sorra csengetnek az érdeklődők. Úgy látszik, ez egy ilyen költözködő népség.
Persze, a jelentkező még nem azt jelenti, hogy megszűnt a gond a lakás kiadásával. A tulajdonos szinte parancsba adta, hogy ne vegyünk fel szociálon élőt. Tudjuk, hogy miért ez a szigor, de a mi lakáskínálatunk mellé még feltételeket szabni. . .
Az állami támogatáson élők sokak szemében az elesett, gyámolítanivaló réteg, akiket ez a juttatás ment meg a koldusbottól, vagy az éhhaláltól. Tudom, hogyne tudnám, hogy vannak, akik valóban megérdemlik a segítséget. A mi épületünkben azonban az alábbiak részesülnek segélyben: Az életerős huligán, a terhes fiatalasszony, öt macskával és két házibaráttal, a feltételesen szabadult szőke herceg, a mindig részeg indián család, Derek vőjelöltje, Ozzie, az ápolatlan, a kotnyeles, cingár, magnót bömböltető ficsúr, a bevertorrú boszorkány, aki kukákból gyűjtöget, a feketében járó szobatársak, az omlatag szőkeség, aki alkalmi látogatókat fogad és persze az önérzetes alkoholista anyuka, aki távozni készül, csenevész indián barátjával és két gyermekével karöltve.
Ha hozzáveszem a jövő-menő élet- és szobatársakat, akik a több pénz reményében, valahol máshol vannak egyedülállónak bejelentve, akkor kiderül, hogy a fél ház a "segélyre szorulókból” áll.
Sok-sok újságcikk kongatja a vészharangot emiatt a welfare-system miatt.
Tisztán látható, hogy sokaknak állandó életformává vált ez a "fejem az államot" állapot. Néha nem csak a lustaság, de a jól felfogott érdek is azt diktálja, hogy nem érdemes dolgozni. A segélyen élő, a pénzbeli támogatás mellett, ingyenes orvosi, fogorvosi és gyógyszerellátást kap. A segély összegével és a juttatásokkal nem tud vetekedni az a bér, amit az egyszerűbb munkákért kínálnak. Sőt! Aki dolgozik, annak muszáj megoldani a közlekedését és a gyereke elhelyezését. A vérlázítóan magas levonások a munkabérből szintén arra hangolják a választás előtt állókat, hogy jobb a napi semmittevés, mint az alulfizetett munka. Marad az éjszakába forduló életmód és az irigykedés, ha mások jobban élnek.
Vancouver is tükrözi ezt a kétarcúságot. Lepusztult, roskatag bérlakások ezrei, a szemét, a mocsok, az elhagyott bevásárlókocsik utcái és az égbenyúló luxusépületek, vagy a Marine Drive élősövény mögé rejtett villacsodái. A karnyújtásnyira látható jólét dühöt, erőszakot vált ki sokakból, akik a létminimum szintjén élnek. Rablásokkal, betörésekkel próbálják átszabni a javak elosztását.
Persze nemcsak erőszakos útja van annak, hogy megszerezzük mások pénzét.
Ma, egy levelezőlap nagyságú reklámcédulát dobott be a postás. Ki sem derül, hogy honnan érkezett a lap, de 20-tól 1500 dollárig nyerhetek, ha azonos jeleket találok a lekaparnivaló réteg alatt. Még azért a hátoldalon szerepel egy számtani feladvány is, hogy igazán úgy érezzük, megérdemeljük a díjat. De ismerve a lakosság ilyen irányú képességeit, nem merik túl magasra állítani a mércét. Jellemző, hogy kerek 100 a végeredmény.
Vakargatom a jelzett sarkot és íme van három azonos jel. Nyertem!
Aztán gyanakodni kezdek! Nem csináltam én semmit ezekért a díjakért, hogyhogy adni akarnak valamit?! Ez nem az a társadalom, ahol a mások önzetlen boldogítása a fő cél! Tegyük fel a régi római jogban használatos kérdést: Kinek az érdeke?
Hát azé a társaságé, aki a telefonhívásomat várja. Innen már tiszta a kép. Minden "sorsjegy" nyer! Mindenki telefonálhat a díj reményében, aminek csak egy szerény feltétele van. Meg kell néznünk egy termékbemutatót. Legtöbb esetben porszívóét. Aztán már csak az ügynök rátermettségén múlik, hogy ránk tud-e sózni valamit. A legfontosabbról végül is gondoskodott a ravasz ötlet: arról, hogy az ügynök bejuthasson a lakásba. Zsigmondtól tudom, hogy ez legalább olyan küzdelmes, mint a mesében, ahol a farkas próbálkozik mindenféle trükkel a malacok ajtaja előtt.
Néha egyes cégek odáig merészkednek, hogy telefonos közvélemény kutatóknak adják ki magukat és ha az illető vagyoni helyzetét firtató kérdésekre elég biztató választ kapnak, máris küldik egyik emberüket a címre.
A díjakról aztán kiderül, hogy olcsó parfüm, kedvezményes árú tisztítószer, előnyös garancia-feltétel, vagy alkatrész a porszívóhoz.
Persze nekünk most nem a piaci légy jellegű próbálkozások hessegetése a legfontosabb feladatunk.
Fridzsiderünk kilehelte a lelkét. Úgy látszik, nem volt szokva hozzá, hogy egész hónapban legyen benne valami. B. urat értesítjük a gyászhírről.
A következő napon megjelenik egy cseh fiatalember és begördít a lakásunkba egy másik használt hűtőt. Már meg sem lepődöm különösebben, hiszen a bedöglött szárító felkészített rá, hogy errefelé nincsenek új dolgok. A szerelő választás elé állította a háziurat:
- 250-ért javítom, 600 az új! - szólt az ajánlat.
Persze maradtunk az olcsóbb megoldásnál, annak ellenére, hogy az új gép garanciát is jelentett volna. Rövid időn belül, még három alkalommal került sor a szárító javítására, amivel javában túlléptük az új vételárát.
Már számoljuk a napokat, hányat kell még nem aludni az alattunk lakók miatt. Ott ugyanis változatlanul folyik a "Koncert az éhezőkért" c. program.
A kismama, megszólításával tüntet ki minket:
- Lehet, hogy visszavonom a felmondást, sehova sem akarnak befogadni!
- Na nem!! - kiáltjuk kórusban. - Adunk referenciát, ha kell! Különben is, van jelölt a lakásra!
Valóban, egy tisztességes kinézetű nő hajlandóságot mutat, hogy kivegye a lakást. Persze terjedelmes listát állít össze, hogy milyen változtatásokat szeretne, de nem bánjuk, igényessége talán zálog arra, hogy nem olyan koszos, mint az elődje.
Amikor a még lakott otthont mutogattam a jelentkezőknek, elszorult torokkal láttam, hogy ez a nő milyen körülményeket nyújt a gyerekeinek.
A félig leszakadt függönyű szobában, két földre dobott matrac volt a kicsik fekvőhelye. Egy gumilabdán és egy tépett rongybabán kívül nem láttam egyéb játékot.
A lakók kezdik észrevenni a változást a házon belül. A lehetőségekhez képest tisztább minden, már kilátni a bejárat üvegajtaján. Égnek a lámpák és nem kell botladozni a magnóliafa tenyérnyi virágszirmain sem.
Ehhez a fához mély érzelmek fűznek. Gyűlölöm, kimondhatatlanul!
Talán ez az egyetlen fafajta, amely minden szezonban képes munkát adni az embernek. Hol a virágaitól válik, hol meg az extra méretű leveleit hullajtja. Kis cicerák, bigyók, szivarcsutka méretű ágacskák, szóval hamar megfogalmaztam magamban a paragrafust:
"Aki magnóliafát közlekedési út közelébe ültet, az egyéb aljasságra is képes!"
A lakók, a nemtörődöm Derek-éra után, elérkezettnek látják az időt sérelmeik orvoslására. Vízcsapokat javítok, ajtót szerelek, eldugult konyhai lefolyókat pumpálok. Siralmas állapotú lakás valamennyi.
De a legrosszabbal elmaradt a találkozás. A földszinti hölgy ijedten telefonál segítségért a zuhogó fürdőszobai csapjához. De a beavatkozást nem azonnalra kéri, mert előbb, - úgymond, rendet kéne csinálnia, hogy eljuthassak a fürdőszobáig. Amikor közöljük vele, hogy addig is el tudja zárni a vizet a mosdó alatti csappal, már megnyugodva válaszolja, akkor nincs szükség rám, a jövőben meglesz mosdóvíz nélkül.
A Derektől örökölt irathalmazban levelekre bukkanunk. A kétségbeesett lakók némelyike a siralmas állapotokat teszi szóvá, páran szőnyegcserét kérnek.
Mi is kényszerpályán vagyunk. Ha rendesebb lakót akarunk felvenni, annak igényei vannak. De ha az újakét teljesítjük, akkor a régebbiek is megérdemlik a jobb körülményeket.
Hosszas küzdelem után, végül sikerül elérnünk, hogy egy-két lakásban felvonuljanak az indiai fiatalemberek. Üröm az örömben, hogy az új szőnyeg tulajdonosai számolhatnak a fél éven belüli lakbéremeléssel.
Még mindig nehezen emésztem meg ezt a filléreskedést. Milyen anyagi háttér indokolja ezt a magatartást? A szőnyegcserén dolgozó trió most már bőbeszédűbb, hogy nem először találkozunk. Ők kotyogják ki, hogy az idős hölgynek még egy hasonló méretű háza van, amiről ők tudnak. Az anyagi helyzet pedig? B. úr yachtja nagyon elegáns. Ismerik, ők csinálták a padlószőnyeget a fedélzet mindkét szintjén.
Mi pedig ma megint szerelőt várunk. Már nem Pávelt, a cseh szakembert, hanem egy aranykezű kínait, mert ő állítólag még a mások által reménytelennek ítélt hűtőt is képes működésbe hozni.
Egyeseknek a luxuskocsi volánja simul kézbe, másoknak a bevásárlókocsi fogantyúja. Kedves lakónk, a másodikról, előszeretettel gyűjtöget. El lehet képzelni, micsoda kincsekkel gyarapszik, ha a hasonszőrűek hulladékában turkál. Persze nem ő az egyetlen, akinek életforma a guberálás. A nap legkülönbözőbb szakában találkozhatok a szemetest látogató alakokkal. Az élelmesebbje reggel jön, ilyenkor még van esély, egy-két visszaváltható üvegre. A cowboykalapos, pókhasú öregúr is mindennapos vendég. Saját szerkesztésű kézikocsi és házi kivitelezésű turkálóbot emeli ki az átlagból.
Nekünk a legnagyobb gondot a folyton tivornyázó huligánok és az ötmacskás fúria jelentik. Már mindennaposak a telefonok az alsó-felső szomszédok részéről, amikor éjszakánként a nagyszámú vendégsereg átlépi a még eltűrhető zajszintet. Néha csak a rendőrség tud véget vetni a dáridóknak.
Derek gyengekezűségét okoljuk elsősorban ezért a szomszédságért. Nem sokat fáradt a jelentkezők káderezésével, boldog- boldogtalannak kiadó volt a megüresedett lakás.
Az alsó szomszédról is kiderült, hogy egyszer már felmondás nélkül eltűnt, majd újra bebocsátást nyert ide.
A felvételi lapon vastag betűvel nyomtatták azt a részt, mely szerint tilos háziállatot tartani. Nem csodálom, hogy Derek nem kérte számon túl komolyan ezt a kitételt. Maga is macskát tart...
Az üres lakásokra jelentkezőket árgus szemmel vizsgáljuk. Ez nekünk többletmunka, mert szinte minden esténk rámegy a lakások mutogatására, de tudjuk, később megtérül ez az igényesség.
Mert, hogy is engedhetnénk a házba ezt a bugrist, aki, míg velem tárgyal, a cigarettáját hámozza és a folyosón szórja el a celofánt. Vagy azt a kiabálva társalgó hölgyet, aki motoros tolókocsival robog fel és alá és bevallása szerint fia is így közlekedik. No nem holmi betegség miatt, csupán így kényelmesebb. Ártalmatlanságuk bizonyítására bevallja, hogy nagyszámú gyereksereg felügyeletét szokták vállalni.
Na nem! Most festettem az egész lakást!
Vagy ki adna zöld utat ennek a szipákoló lajhárnak, aki nem is fárad a lakás megtekintésével, csak az ajtóból üvölti, hogy "Kiveszem!"
Persze nem dolgozik, szobatársa is van és bűzlik a sörtől.
Ha ennek ennyire nem fontos, hogy néz ki a lakás, el lehet képzelni, hogy mivé változtatná napokon belül.
A welfare nem lehet kizáró ok az elbírálásnál, hiszen az diszkriminációnak minősül.
Udvarias válaszunk:
- Majd a management határoz a kérelmek elbírálásánál, ugyanis már több jelöltünk is van a lakásra.
A valóságban mi vagyunk az ítészek. Érdekli is a háziurat, hogy kitől kapja a pénzt?! A segélyen élő is csak azért szálka a szemükben, mert legtöbbször olyan pusztítást hagynak maguk után, hogy csak nagy kiadások árán lehet újra lakhatóvá tenni a lakást.
Ezen az estén megint a rendőrséget várjuk, éjfél is elmúlt, a ház leszakadással fenyeget, olyannyira tetőfokára hágott a vigasság a terhes fiatalasszonynál.
Míg a járőrkocsira várok, megkerülöm az épületet. Valaki éppen sört önt ki az ablakon, majd néhány csikk rajzol szikrázó röppályát a sötétben.
Csak a két tagbaszakadt rendőr tudja elérni, hogy a társaság szedelőzködni kezdjen.
Másnap bezörgünk ehhez a bestiához. Jóval elmúlt dél, álmosan csoszog elő, csipásan ásítozik. Míg Rita arra figyelmezteti, hogy a következő eset egyenlő a felmondással, macska rohan ki a nyitott ajtón, a folyosóra. Gazdája üldözőbe veszi, majd az indulattól és a futástól lihegve szórja ránk szitkait. Vegyük tudomásul, hogy ez zaklatás, nem vagyunk tekintettel állapotára sem.
Úgy tűnik, tegnap éjjel nem foglalkoztatta ennyire a terhessége. Hatalmas robajjal csapja be előttünk az ajtót. Elmenőben látom, amint a szőke herceg ajtaja csendesen csukódik. Nyilván nem tartotta elegendőnek az ajtó mögötti hallgatózást.
A mai este nyugodtabbnak ígérkezik. A zajforrások ma másutt tombolnak.
Éjjel kettőkor kopogás riaszt álmunkból.
Az ajtó előtt, a földszinti idős asszony huszonéves lánya, aki asztmás hörgéseivel vetette eddig észre magát.
- Adjatok valami gyógyszert, fáj a fejem! - nyafogja.
- Hogy az a. . . Ez nem patika! Ha gyógyszer kell, menj, vegyél magadnak! - csapja be Rita az ajtót.
Hetek óta nem volt egy nyugodt éjszakánk.
Délután az indián nő mosolyog az ajtónk előtt, neki csak 5 dollár kell a közelgő segélyig. Mogorván küldöm el.
Lassan gazdára találnak az üres lakások. A 309-est egy lakli fogja bérelni, a papája azzal csinál kedvet a fiatalemberhez, hogy kijelenti, maga is manager.
A másodikon egy indiai nő az új bérlő. Valami apró javítanivaló miatt vizitelek nála, elégedetten állapítom meg, hogy milyen tisztán lakik. A lakást a curry szaga járja át. A kis gardróbszekrényből valóságos házioltár lett. A szentek képeivel körbeaggatott polcon, mindenféle ereklyék sorakoznak. Meglepve tapasztalom ezt a kettősséget, hiszen öltözékében nyoma sincs a hagyománytiszteletnek.
Este újra felcsendül a zenebona a saroklakásból. Rita még nem akarja bevetni a végső fegyvert, talán valóban a nő terhessége miatt, így egy írásbeli figyelmeztetőn értesíti, hogy ne számítson kegyelemre, ha még egyszer panaszkodnak rá a szomszédok.
Eltelt november, immár a decemberi lakbérgyűjtéssel vagyunk elfoglalva. B. úr, ígéretéhez híven, elhozza a mamát a következő találkozóra. Meglepetten látjuk az idős hölgy korát meghazudtoló frissességét és eleganciáját. Csupán a sétabot és az enyhe bicegés utal a nemrég történt, korral járó tipikus balesetre, a combnyaktörésre.
Rózsi néni átcsevegné velünk a délelőttöt, de fia sürgeti. Nemcsak ez a ház szerepel a mai intéznivalók sorában. Már tudjuk, hogy egy ingatlanügynökséget irányít.
Az éremgyűjtési ceremónia után hirtelen azt javaslom, tekintsük meg a 210-esben található huligántanyát. Valahol ugyanis az az érzésem, hogy az idős hölgy nincs tisztában azzal, hogy kikkel kell itt megbirkóznunk, a rend érdekében.
Az ajtót nyitó háziaknak azt hazudom, hogy az idős pár lakást keres, de mivel nincs kulcsom a megüresedő lakáshoz, az övékéből szeretnének képet kapni a méretekről.
A szénfekete hajú, hórihorgas fiatalember, félmeztelenül hallgatja mondandómat. Zavartalanul beljebb tessékel minket. Önkéntelenül elmosolyodom, mikor észreveszem, milyen félve lép be ez a két elegáns idős ember ebbe az oroszlánbarlangba, ami végül is a tulajdonukat képezi.
A beinvitáló legény öltözéke egy fekete bőrnadrág. Orrában és fülében fémkarikák sorjáznak. Egy másik férfi, a nyitott ajtajú fürdőszobában borotválkozik. Ruházata, egy enyhén koszos, derekára csavart törölköző, haja varkocsba fonva.
A fényes nappal ellenére a szobában teljes sötétség. Egy bágyadt lámpa világítja meg a falakra aggatott fekete, halálfejes zászlókat. Négy-öt férfit fedezek fel a sűrű dohányfüstben. A konyhában leborulással fenyegető mosatlan edények. A fal egy helyen átütve, a hálószoba felé, nyilván a zavartalanabb kommunikálás kedvéért. A nappaliban egy ruhaszárító kötél is feszül, a víztől csepegő holmikat piszkos ruhaneműk váltják. Az ajtó melletti ruhásszekrény nyitottan tátong: macskaürülék és szétszórt ételmaradék jelzi a sarok rendeltetését.
Az öregasszony, a fiába kapaszkodva araszol a kijárat felé.
Végre kinn vagyunk a folyosón. Rózsika szeme könnyesen csillog. Amikor úgy érzi, hallótávolságon kívül kerültünk, kitör belőle:
- Mi ez a disznóól?! Hányan laknak itt?! Ez a Derek hibája, hogy ilyen alakokat felvett ide! Őt is ki kéne rúgni!
Szánakozva rám néz:
- Tartsanak ki, könyörgöm! Söpörjék ki ezt a szemétdombot!
Ez B. úrnak sem lehetett egy mindennapi élmény, mert mintha kevésbé derűs lenne a megszokottnál.
Persze, ők az inkognitójuk védelmében biztonságban szemlélhetik ezt a fertőt. A nyílt kiállás, a napi küzdelem nekünk marad.
Gyűlik a lakbér, sőt, mintha jobban állnánk három nap után, mint az előző hónapban ilyenkor. Már csupán az ötmacskás szörnyeteg csekkje hiányzik, amit nem küldött a hivatal.
Következő nap Rózsi néni telefonál.
- Kedveském, itt az egyik lakó panaszkodott nekem, hogy maguk zaklatják!
Persze a macskás, el nem tudjuk képzelni, hogy jutott az öregasszony féltve őrzött telefonszámához.
Rita felsorolja a történteket. A számtalan éjszakai partit, a lakók panaszait, a rendőrségi viziteket, a figyelmeztetőket.
- Jó, jó kedveském, - hajtogatja Rózsi néni - De azért mégiscsak, gondoljon bele! Az ő állapotában! Ugye tudja, hogy terhes?
- Persze, tudom - mondja Rita. - Ja és nem fizetett lakbért.
- Micsodaaa... - csap fel Rózsi néni hangja - Azonnal rúgja ki a bestiát! És az ilyen még gyereket szül!
Így hát beautózunk a Kingsway Avenue-ra, és az Arbitration Board hivatalában kitöltjük a megfelelő okmányt 35 dollár ellenében, amiben a renitens lakó eltávolítását kérjük.
A procedúra a felek kölcsönös meghallgatásával veszi kezdetét, egy későbbi időpontban. Erről a lakót az ajtajára ragasztott idézéssel értesítjük.
A háztulajdonos neve fel sem merül, akinek az érdekeiért harcolunk. A landlord rovatban Rita neve szerepel, ő tartja a hátát a következményekért, ő harcol a pártatlan bíró előtt, a tulajdonos képviseletében.
Persze, a meghallgatáson már nem jelenik meg a fúria. Az éj leple alatt, alkalmi barátai segítségével, elhurcoltatja bútorait, hogy valahol másutt boldogítsa majd a mit sem sejtő managert.
Pár nap múlva már az üres lakás fogad. Illetve, a hegyekben tornyosuló szemét, a bicikliszerelés nyomait viselő olajos nappali fal, a macskaürüléktől bűzlő fűzfa kosár, az ételmaradékok és az elviselhetetlen szag.
Rezignáltan közöljük B. úrral, hogy ezúttal nem lehet kérdéses a szőnyegcsere.
Elhangzik a beleegyező igen, de már 30 dollárral drágábban kínáljuk a lakást.
Újra belevetjük magunkat a feljavítási munkálatokba. Rita önállóan szabja és ragasztja a konyhai linóleumot, engem régi ismerősként üdvözölnek a festékboltban.
Ha a ház engedi, rohanunk a városba. Az enyhe tél esős időt jelent. Nemigen bánom, még mindig jobb, mint a befagyott edmontoni élet.
Mikulás ünnepség készül a Magyar Házban. Végre egy alkalom, hogy kicsink újra gyerektársaságban legyen. Bár Edmonton elvette a kedvünket az ottani intézmény látogatásától, itt most, a gyermek miatt, félretesszük minden gyanakvó érzelmünket.
Bár az első napon megismert erdélyi család a bizonyíték rá, hogy csalódások mindenütt érhetik az embert. Mindössze egy találkozóra futotta a háromgyerekes anyukával, utána már csak a kifogásokat hallgathattuk a telefonban, hogy miért nem érnek rá. Egy ízben, még személyesen is módom volt rákérdezni, hogy miért ez az elutasító magatartás, de kitérő választ kaptam.
Később súgta meg egy mindentudó, hogy a zord és féltékeny férj tiltja a barátkozásokat.
Irány tehát a Mikulás ünnepség, ahol örömmel fedezem fel azokat a családokat, kiknek férfitagjaival Mikiék bútorait cibáltuk.
De itt van V. Lajos neje, Ica is, a boldog edmontoni időkből, mert lám, minden út Rómába vezet. Az a gyanúm, hogy majdnem minden kéz a magasban lenne, ha elhangzana a kérdés, hogy ki kezdett Albertában.
Ica barátságosan üdvözöl és hajlandók vagyunk mi is elfelejteni, hogy annak idején a férj elorozta előlünk a hőn áhított takarítást. Ők most külön élnek, ennek megfelelően nem túl fényesen, hiszen az életet nem az egyedülállók bevételeihez szabták. Lajos már bérgyilkosságon kívül mindent vállal, - ahogy mondani szokták, nyáron például fagylaltot árult a színes feliratú kisautóból.
Ica irigykedve konstatálja, hogy veszteség nélkül úsztuk meg a költözést, ő még a mai napig is pereskedik néhány elveszett bútor miatt.
A takarítás sorsáról is tőle értesülünk. Carol Lajosra bízott egy irodaházat, a kényelmes, jól fizető munka azonban elúszott, mert a kikapcsolódni vágyó fiatalember néhányszor elfelejtett megjelenni.
Ica a barátnőjével van ma itt. Marcsi, a hidrogén szőke, sovány fiatalasszony, a széparcú, törékeny kislányát hozta el az ünnepségre. A ceremónia kezdetét veszi, a gyerekek nehezen birkóznak a magyar dalokkal. Végül megjelenik egy cingár Mikulás és már az egész gyereksereg a zsákból előkerülő kis csomagok után kapkod.
Márián kívül még egy erdélyi magyar családdal ismerkedünk meg.
Sz. András és neje, a jó húsban levő hatéves-forma lánykájukkal van itt. Persze, a társalgás fő témája a megélhetés. Amikor tudomást szereznek róla, hogy házmesterkedünk, rögtön kiderül, hogy mindenkinek baja van a jelenlegi lakáskörülményeivel. Kapva kapnak az alkalmon, hogy látogassanak el hozzánk, hátha a nálunk megüresedő lakások egyike jobban megfelel majd nekik, mint a jelenlegi. Persze inkább viccnek szánom az egészet, hiszen előttem lebeg az épületünk siralmas állapota.
Így aztán elindul a kocsisor New Westminster felé. Nem nagy kitérő senkinek sem, mert meglepetésre a szomszéd kerületben laknak.
Elismeréssel szemlélik otthonunk tisztaságát, amiről csak mi tudjuk, hogy micsoda küzdelem eredménye.
A társalgást András hangereje uralja. Most éppen azt harsogja felénk:
- Szerencsétek van ezzel a szőnyeggel! A mienk eredetileg fakó sárga, de már fénylik, mint a grafit a kosztól. Még a tulajdonosnak is megmutattam, de a szemét azt válaszolta, hogy ez aranyszín-árnyalat! Értitek, golden...- hajtogatja.
Rokonszenvesnek tartom ezt az embert. Harsánysága mögött önzetlen, barátságos természetű melósgyereket látok.
Ha a lányok beszélgetni akarnak, el kell vonulniuk a konyhába, mert András mellett nem lehet labdába rúgni.
Mária itt vallja be Ritának, hogy egyedül neveli a kislányát. A férj lemaradt valahol, egy teherbe ejtett néger bártáncosnő oldalán.
- De azért elég jó a kapcsolatunk. A nyarat is együtt töltötte a lányom az apjával, meg az új családdal. - fejezi be.
András azóta már a munkahelyéről tart beszámolót. Számomra ez az állandó harsány hang azt a masinámat idézi, amely az apró zúgásokat, zörejeket is a kívánt hangerő szintjére erősíti. Így aztán teli torokkal adja tudtomra, hogy egy gyógynövény értékesítő cégnél, a palackozó automatákat szereli és tartja karban. Legutóbb is rá bízták, hogy tekintse meg Ottawában a gépsort, majd szerelje össze az itteni telepen. Újabb ilyen feladat előtt áll, valóságos utazó nagykövet.
- Jól állhatsz az angollal - állapítom meg.
- Fenét, - legyint - vittem a videokamerát és lefilmeztem az utolsó csavarig mindent. Nem nagyon igazodom ki a használati utasításokon. Még a filmeket sem szoktam nézni a tévében, ha sok a szöveg, nem tudom követni - kiáltja.
Kényszeredetten vallom be magamnak, hogy én sem vagyok azon a szinten angolból, ahol lenni szeretnék. Hiába, már nem tudok átállni arra, hogy angolul gondolkozzam. Ha pedig fordítanom kell saját magamat, az néha kínos lassúságot eredményez. De az igazsághoz tartozik, hogy a harminc éve itt élő magyarokon is észrevettem hasonló tüneteket.
Bezzeg a fiam! Most is angolul perlekedik Adriennel, mert Andrásék lánya szemérmetlenül kihasználja életkori fölényét. Fél szemmel odasandítok, látom, fiam gyakran veszít ebben a sajátságos "nekem is az kell" játékban.
A vendégek szedelőzködnek, fogadkoznak, hogy rendszeresek lesznek találkozásaink.
A következőre máris a katolikus templombéli magyar iskola ad alkalmat. Persze, ez inkább csak óvoda az apróságoknak, de két lelkiismeretes fiatal lány nagy kedvvel ismerteti a gyerekekkel az elfeledett dalokat, játékokat.
Másfél órás ez a szombatonkénti program, mi szülők, addig rohanunk vásárolni, a közeli kínai zöldségeshez. Állítólag az egyik legolcsóbb hely az egész városban, nincs okom kételkedni benne, mert sűrűn hallom a magyar szót. Kissé szomorúan állapítom meg, hogy sok honfitársamnak van még szüksége az ilyenfajta helyismeretre.
Csoportba verődve várakozunk a templom előtt az apróságokra. A szülőtársak között sok az erdélyi, érzem, kicsit lekezelően bánnak velem. Ők a kiváltságosok, nekik volt részük üldöztetésben. Mit csináljak, pesti vagyok, tényleg nem volt törvénybeütköző, ha magyarul beszéltem.
Egy feketehajú fiatalember viszi a szót. Nagy hangon, pergő nyelvvel magyarázza a magyar címer szimbólumait. Eminensként szajkózza a fogalmakat. Elitélően nyilatkozik azokról, akik nincsenek tisztában mindezzel. Nekem is jut egy szánakozó pillantás és egy megjegyzés:
- A Magyarországon élők nem ismernek semmi fontosat a múltunkból! Én csak agymosott nemzedéknek hívom őket!
Nincs kedvem vitatkozni, nem az a fajta, aki figyelmet szentelne más érveire. Különben is, érkeznek a gyerekek.
Magamban háborgok a hallottakon.
Az én nemzedékem, a mai negyvenesek, az a generáció, amely általános iskolás éveiben köszönhetett el a Rákosi rendszertől. Ennek megfelelően sokkal nyitottabban, kevesebb korláttal akadályoztatva ismerkedett a különféle ideológiákkal, kultúrákkal, vagy akár saját nemzete múltjával. Ez az a nemzedék, amely hatalomba kerülvén lehetővé tette az NDK-sok Ausztriába való utazását és ezzel mintegy elindította a szocializmus összeomlásához vezető dominósort.
A Szabad Európa rádiót hallgató, nyugati sajtót olvasó, széles érdeklődésű generációról van szó. Lehet, hogy nem fújják a kettős kereszt és a sávok jelentését a heraldikában, de verették magukat március 15-én és az indexen levő könyveket csereberélgették egymás között. Ez a magatartás készítette elő a vértelen hatalomátvétel feltételeit. Lehet, hogy sokat kellett várni rá, de megúszta az ország az emberáldozatokat és a rommálőtt városok látványát.
Különben is, Vancouver Kanadában van! Itt nekem ne magyarázza senki, hogy mekkora magyar! "Ha valaki a Máriát szereti, az menjen el hozzá és mondja meg neki!" - énekelte Hofi.
A következő szombaton már kicsit hosszabban időzünk a kínainál, hogy végszóra érkezzünk a templomhoz. A kicsi nagyon élvezi ezeket az önfeledt délelőtti hancúrozásokat.
Újra tudomásul kell vennem, hogy ebben az országban a templom több, mint az imádkozások színtere. Itt is számtalan helyiség szolgálja a mise előtti és utáni életet. A szépen karbantartott kápolna szinte eltörpül a rendezvények céljára szolgáló nagyterem mellett.
Közeleg a karácsony, a házban is nyugodtabb napokat élünk. A legnagyobb öröm, hogy az alattunk lakó némber távoztával csendesek a hajnalok.
B. Laciék, a szokásos üdvözlőlap helyett hosszú levéllel jelentkeznek Svédországból. A levél végére tartogatják a tragikus hírt: M. Feri barátom két nagy fia halálosan megsebesítette egyik osztálytársukat.
Edit is az újságból értesült a történtekről, mert Feri már rég nem tart kapcsolatot magyarokkal. A hír szerint a két fiatalkorú, egy korábbi veszekedés miatt úgy vett elégtételt, hogy halálra verték a hajdani legjobb barátot.
Megkövülten tartom kezemben a levelet, amely a legnagyobb tragédiáról értesít, ami szülőt érhet.
Kavarognak bennem az emlékképek a közös múltunkról. Feri, az örök álmodozó, Barbara, az örökmozgó családanya és a három gyerek, akik semmiben sem különböztek sok ezer kortársuktól. Mi okozhatta ezt a változást, amely képessé tette a fiúkat erre a szörnyűségre? Lehet, hogy a tábori körülmények égettek ilyen nyomot a lelkükben?! A szemük előtt zajló lopások, a közvetlen közelség a legutolsó gazemberekkel?! Ez akkor sem lehet elég indok arra, hogy valaki életét kioltsák!
Vadul kutatok emlékeimben, hogy találtam-e valaha olyan jelet, amely előrevetítette volna ezt a tragédiát. De nem, a legszörnyűbb az egészben, hogy amennyit Feri nevelési módszereiből láttam, azt nem is tudtam megkérdőjelezni. A szeretet, a szigor, a felemelt hang, az aggódás a család jövőjéért - mi róható fel kiváltó tényezőnek?! Hacsak az utóbbi évek nem hoztak olyan változást, amiről nem tudok! Most döbbenek rá a szülői felelősség egy egészen új oldalára! Önkéntelenül is imára kulcsolom a kezem:
- Istenem add, hogy kerüljön el minket a bűn! Ne legyünk se tettesek, se áldozatok!
Feltárcsázom Ferit. Barbara szól a telefonba és úgy örül jelentkezésemnek, hogy kezdem azt hinni, rossz álom volt az egész.
Feri veszi át a kagylót. Akadozva, meg-megtörő mondatokkal rakja össze a képet, gondosan ügyel arra, hogy el ne hangozzék a gyilkosság szó. Érzem a hangján, hogy évtizedeket rakott a vállaira ez az eset.
- Anyám agyvérzést kapott, mikor meghallotta. Alig tudták megmenteni. - sóhajtja. Az éjjel-nappal viselt teher újra teljes súllyal nehezedik rá.
Pár vigasztaló szót motyogok. Amennyit én ismerek az életéből, semmi nem indokolja, hogy ezt érdemelje. Felötlik bennem, hány tisztességes ember kénytelen hurcolni azt a keresztet, amit a saját gyereke rak rá.
Még megígéri, hogy ír majd a tárgyalás után, de érzem legbelül, hogy az a levél sohasem fog megérkezni.
A hír óta valóságos stresszben élünk. Folyton azon gondolkodom, hogy vajon bekövetkezett volna mindez otthon is?! Vagy a kisebbrendűségi érzés, a másodrangú polgár kényszerű szerepköre okozta-e közvetve a tragédiát? Ha igen, iszonyatos ár mindez a magasabb svéd életszínvonalért!
És közben szidom a világot, amelyben újra az erőszaké a főszerep. A fiatalok elé állított modell, a hidegvérrel gyilkoló "hős". Hol vagyunk már a May Károly állította eszméktől, ahol a gonoszt balesetben látjuk meghalni, hogy a főhős erkölcsi tisztasága makulátlan maradjon. Schwarzenegger panaszkodik valahol, hogy közel kétszáz gyilkosságot kell elkövetnie egy-egy filmjében, hogy vegyék a storyt.
Megint visszakanyarodunk a butasághoz. A primitív embert csak az erőszakkal lehet szórakoztatni. Akár a régi Rómában. Csak ma az elevenen felfalt keresztények helyett megelégszünk a filmgyári mészárlással. Sok fiatal nem is érzi bűnnek, ha a bálványozott hős példáját a valóságban követi.
A bűnözés, kisebb-nagyobb mértékben, állandóan jelen van életünkben. A parkolóban kocsikat törnek fel, a tetőfeljáró ajtajára új zárat fabrikálok, mert a régit felfeszítették.
A karácsonyt most nem az ünnepi hangulat teszi emlékezetessé, hanem az éktelen dörömbölés éjjel kettőkor az ajtónkon.
A szemközti lakás fiatal párja most tért haza és a felfeszített lakásajtó fogadta őket. A testes fiatalasszony azért riasztott minket, hogy megtudja, láttunk-e valamit. Már nincs is erőm számon kérni éjszakai nyugalmunkat, látom, szinte magán kívül van. Még hosszú percekig áthallatszik a zokogás és a sikolyok, amelyek jelzik, hogy újabb tárgy hiányát észlelték.
Mi, másnap épp Amerikába készülünk, kihasználandó, hogy mindössze 30 km-re vagyunk a határtól. A történtek óvatosságra intenek. Nem akarunk hasonló sorsra jutni, ezért elindulok valami biztonsági berendezés után nézni.
Az ünnep miatt majd’ minden zárva, csak a Zellers nagyáruház kínál némi választékot. Nem akarok üres kézzel hazatérni, ezért kikötök egy tányér formájú készüléknél, amely sípolva jelzi, ha valaki behatol. Három góliát elem biztosítja, hogy a hangerő elviselhetetlen legyen. Kicsit szkeptikus vagyok, nem a betörő riogatása lenne a cél, hanem az ajtót kéne megerősíteni valahogy. De hát nincs más választásom! Az erkélyajtó felöl nyugodt vagyok, a felső szinten lakunk, a lapos tető pereme túlnyúlik az erkélykorláton. Valóságos akrobatamutatvány lenne leugrani a tetőről az erkélyre, meg aztán, kulcsra zárva vigyázom az egyetlen tetőfeljárót.
Az, hogy Amerikába megyünk, a mi esetünkben most egy félórás autózást jelent. Az ünnep miatt egész tisztességes sor kígyózik a határátkelőnél.
Ha már az azonos társadalmi rendszer és a közös nyelv sem tudta eltörölni a határokat, annyi könnyebbségünk azért van, hogy csak egy akadályon kell túljutni. Kifelé az amerikai határőr állit meg, visszafelé a kanadai érdeklődik majd, hogy mit vásároltunk.
Az átlépéskor, nejem és gyermekem elegánsan felvillantja az állampolgárságot igazoló kártyát, én, a nemrég megkért magyar útlevelemet halászom elő. A tiszt gondosan tanulmányozza az okmányt és nagy figyelmet szentel a vízumbélyegzőnek. Az amerikai vízumhoz a vancouveri követségen lehet hozzájutni. A kérdőíven eskü alatt vallom, hogy nincs szándékomban az USA-ban dolgozni.
Egyik barátom jut eszembe, aki a hasonló procedúra után ártatlanul kérdezte:
- Miért íratták alá velem, hogy nem fogok dolgozni? Már minden kész odaát? Már nincs mit csinálni? Vagy annyira jó minden, hogy félnek, elrontok valamit?!
Engem még ki is szállítanak a kocsiból és meg kell várjam, amíg a komputer közli, hogy nem én vagyok a bostoni fojtogató.
Végre Amerikában vagyunk! Mit nem adtam volna ezért tizenéves koromban, amikor a kopott újpesti mozikban bámultam a csillogó álomvilágot. Most meg szinte erőltetnem kell a szemem, hogy felfedezzek valami különbséget a két ország között. Igen, a zöld útjelző táblák mérföldben jelölik a távolságokat és a csillogó benzinkutak reklámtábláin gallonokban közlik a benzinárakat.
Látunk néhány Harley Davidsont lovagoló fekete bőrdzsekis motorost. A jellegzetes peckes pózban ülik meg a hatalmas járműveket. De igazából ez sem újdonság, hiszen Kanada is tele van velük.
A közeli Bellingham-et vesszük célba. A hatalmas bevásárlóközpont nyilván nem a szerény lélekszámú helyi lakosság igényeit akarja kielégíteni. A parkolóban jóformán csak kanadai rendszámú kocsikat látunk. Az olcsóbb benzinárak mellett az alkohol, a cigaretta és a cipő vezeti a bevásárló listát. Még az átváltással sem kell bajlódni, mindkét pénznemmel fizethetünk.
Kicsit Pesten érzem magam, mikor meglátom az élelmiszerboltban a szeszes italoktól roskadozó polcokat. Néhány termék jelentősen olcsóbb a Kanadában megszokottól, máshol azonban elvész ez az előny. Manapság az USA dollár többet ér a kanadainál, mégis a műsoros videokazettákhoz jóval drágábban lehet hozzájutni a déli szomszédnál.
A cipőbolt mögötti szemetes dugig tömve az eldobált, lecserélt lábbelikkel. A kanadai vásárlók ekképpen próbálják megúszni a vámot. Az ital meg a cigaretta pedig egyenesen a tilalmi listán szerepel, ilyen egynapos vizit után. Sosem lehet tudni, kit és milyen szempont alapján ítél úgy a vámos, hogy érdemes átvizsgálni a kocsiját is.
Mi néhány aprósággal és teli tankkal indulunk haza. A kimerítő áruházi barangolás után már alig várjuk az otthon kényelmét.
Az utcánkba kanyarodva, Rita ijedten felkiált:
- Nézd, égnek nálunk a villanyok!
Reszketek a balsejtelemtől, amíg felrohanok a lépcsőn. Az ajtó tárva-nyitva. Utcai hideg a lakásban. Ijedten nézek körbe. Nem hiányzik semmi, így első pillantásra. A nyitott erkélyajtón befúvó szél a függönyt táncoltatja. A karácsonyfa mellett egy széttaposott dísz árulkodik a behatolásról. Mégiscsak az erkélyen jöttek be! Most már látom is a lábnyomot az erkélykorláton.
- Hogy egyesek képesek az életüket kockáztatni azért, hogy kiraboljanak másokat szent karácsonykor!
De hogyhogy nem hiányzik semmi? Mi az az isteni szerencse, ami megmentett minket attól, hogy elveszítsük értéktárgyainkat?
Most mi zörgetünk a szomszédnál, persze nem láttak, nem hallottak semmit.
- Egyáltalán, hogy jutottak ki ezek a tetőre?! A feljáró ajtaja sértetlen!
Hívjuk a rendőrséget, nagyképű tisztecske jelentkezik fél óra múlva. Mondjuk neki, hogy nem vittek el semmit, de itt a csavarhúzó nyoma, amivel felfeszítették az erkélyajtó zárját.
- Ezek nem visznek el semmit, csak a készpénzre mennek! - legyint oktatólag.
Hiszem is, nem is. Ha én veszem a fáradságot, hogy a nyaktörést kockáztatva felmásszak ide, ha nem is találnék készpénzt, csak megjutalmaznám magam valami emléktárggyal. Itt vannak a videokazetták, CD-k, az apró, de szépen megmunkált szobrok, az értékes könyvek, mit tudom én, csak kínálgatom képzeletben féltett kincseimet a válogatós betörőnek.
De ezeket megzavarhatták! Még a fiókok sincsenek kihúzva.
A tiszt elmegy, mi gyanakodva méregetjük a tegnap vásárolt riasztót. Átböngésszük újra a használati utasítást, majd lassan összeáll a kép.
A tettesek valahogy feljutottak a tetőre. Még az is lehet, hogy valakinek a felső emeleti lakásából, aki összejátszik velük. A tetőről letornázta magát a betörő az erkélyünkre és behatolt a lakásba, a már ismert módon. Elindult a bejárat felé, hogy beengedje a társát és ekkor az előszobában elhelyezett riasztó működésbe lépett. Az iszonyatos hang menekülésre késztette a fickót a bejáraton keresztül. A riasztó egy perc után elhallgatott és mivel több mozgást nem észlelt, a továbbiakban néma maradt.
Most kezdem áldani a szerencsémet, hogy zárva volt a biztonsági szaküzlet és nem egy ajtólánccal tértem haza.
Pár óra múlva fény derül a tetőre vezető útra is. A gondos vizsgálgatás után észreveszem, hogy a folyosón lévő kis mennyezeti buborékablak mintha kissé másként illeszkedne. Közelebbről megnézve, valóban kiderül, hogy ezt nyomták arrébb a tettesek, hogy kimászhassanak a tetőre.
Rita visszahívja a rendőrtisztet, gondoljuk nem árt, ha tudják, mi is történt valójában.
- Akkorát ásított a telefonba, hogy azt hittem, kiugrik az állkapcsa - összegzi Rita a hívott fél reakcióját.
Felvonulok a tetőre és 100-as szögekkel körbeverem a kis ablak faperemét. Ki tudja, hátha mégis érdeklődés támad a betörőkben az apró dísztárgyak iránt.
A következő heti újság fantomképet közöl a környéket látogató betörőpárosról. Már száz körül jár a kárvallottak száma. Rezignáltan szemlélem a rajzokat. A keleti parttól a nyugatiig hasonszőrű alakokkal vannak tele az esti szórakozóhelyek.
Az eset kapcsán újra terítékre kerül a baráti beszélgetéseken a közbiztonság és a rendőrök teljesítménye. A rossz hatásfokú bűnüldözés csak tovább növeli a bűncselekmények számát. Kit ne csábítana az a lehetőség, hogy megúszhatja büntetlenül?!
Zoli felesége panaszkodik, hogy a betöréshez kiküldött rendőr az összefogdosott ajtóról nem hajlandó ujjlenyomatot venni. Egy idős ismerősöm kesereg, hogy a rendőr saját maga mondja, nem kap el tizenéveseket, mert rá csak a töménytelen adminisztráció vár, a tettes meg még aznap az utcán van, mert a fiatalkorút törvények védik.
Az edmontoni gyerekgyilkost a mai napig keresik! Itt nincs személyi igazolvány, új életet kezdhet bárki, akár egy lopott jogosítvánnyal is. Az elkövetőről tudták, hogy milyen kocsija van, milyen különlegesen ritka golfcipőt viselt, de képtelenek voltak összerakni a nyomokat, hogy elvezessen a tetteshez.
A másik, bűnözést növelő tényező az igazságszolgáltatás eredménytelensége. Az elképesztően enyhe ítéletek, a meggondolatlan feltételes szabadlábra helyezések és nem utolsósorban a szanatóriumi börtönkörülmények azt jelentik, hogy úgyszólván rizikó nélkül lehet bűnözni.
Tudom, otthon is eltörölték a halálbüntetést, itt sem létezik, de ez szerintem nem humanitás, ez gyengeség!
Olvastam olyan érvelésről a legsúlyosabb ítélet ellen, hogy tévedésből ártatlan embert is sújthat. De a legtöbb esetben kétséget kizáróan bizonyítható a vádlott bűnössége.
Itt van például a Carla Homolka-Paul Bernardo ügy. A fiatal férfi - felesége közreműködésével - tőrbecsalt két ártatlan, kamasz korú leányt. Megkínozta, megbecstelenítette, majd megölte őket. Sőt, a feleség húgának a halála is a számlájukra írható. Az elkövető személyéhez nem férhetett kétség: a vádlott videón is megörökítette szörnyűségeit.
Az esküdtek zsebkendőbe temetett arccal szörnyülködtek a látottakon, a tettes kéjes élvezettel nézte újra végig a rémtetteket.
Az ítélet ez esetben is: börtön. A következő évtizedekben a fiatalember ellátását a kanadai adófizetők pénzéből fogják megoldani. A feleség már közölte óhaját a hatóságokkal: egyetemre szeretne járni. Természetesen államköltségen.
A nevetséges ítélet bizonyítja, hogy a társadalom gyenge és gyáva ahhoz, hogy visszaüssön és megvédje tisztességes polgárait.
Amerikában nagy port vert fel a kannibál Dahmer esete. Közel húsz volt azoknak a fiataloknak a száma, akiket lemészárolt és a feldarabolt tetemekből időnként lakmározott.
A bíróság életfogytiglanra ítélte a gyilkost, akit egy rabtársa fojtott meg a börtönben. A sajtó allelujázva cikkezett az igazság érvényesüléséről. Mindenki megkönnyebbült!
Miért egy másik bűnözőnek kell végrehajtani azt az ítéletet, ami egyedül elfogadható ebben az ügyben?!
Milyen bírói apparátus gondolhatja azt, hogy helyesen cselekszik, amikor a szadista gyilkost börtönbe küldi, a színes tévé, a konditerem, a szabadtéri programok körülményei közé?
Nincs már többé visszatartó ereje a büntetésnek!
Vagy itt van például O. J. Simpson esete, akinek ügyét a "túlzásoktól mentes" amerikai sajtó az évszázad perének kiáltott ki. A bálványozott színesbőrű footballsztár, tv-kommentátor és filmszínész, az első számú és tegyük hozzá, az egyetlen gyanúsítottként állt bíróság elé, a volt felesége és egy fiatalember ellen elkövetett gyilkosság ügyéb
Az indíték, az alibi hiánya, a sztár véres kocsija, minden szinte egyértelművé tette, hogy ki az elkövető. A gyanúsított is érezhette, hogy nem áll valami jól a szénája, mert vagy fél tucat ügyvéd fedezékében várta a tárgyalást. Ha a vádlottak padja valóban pad lenne a kényelmes karosszék helyett, minden bizonnyal néhányszor a földre huppant volna a mellette szorongó sok ügyvéd miatt.
A csóróknak egy ügyvédre futja, a milliomost egy ügyvédi munkaközösség védheti. Sajátos értelmezése a "Törvény előtt mindenki egyenlő!" szólamnak.
Az ügy rendkívülisége miatt ezúttal a tévékamerák is jelen lehettek a tárgyaláson. Kezdetét vehette a cirkusz.
Több mint egy évig tartó csemegét biztosított az ügy a tévének, sajtónak, könyvkiadásnak, de még az olyan kishalak is elégedetten dörzsölhették a markukat, akik a gyilkosság színhelyén árult T-shirtökből csináltak hasznot. A hosszadalmas procedúra során a fő szenzációt az államügyész és a vádlónő bontakozó szerelme, az egyik ügyvéd megcsalt és elhagyott felesége, majd egy rendőrtiszt múltja kezdte jelenteni. Az áldozatokkal szinte már senki sem törődött.
Az egyik, minden hájjal megkent színesbőrű ügyvéd elővette a fegyvertárából a bűvös "nigger" szót és ezzel sokkolta a zsűrit, akik zömében szintén feketék voltak. A pártatlan ítészek összeválogatását előzően addig csűrték, csavarták, amíg sikerült összeállítani egy iskolázatlan, már eleve a vádlottal szimpatizáló esküdtszéket. Ezeknek aztán bizonygathatta a szakértő, hogy a DNS vizsgálat alapján egy a százhetvenhét-millióhoz az esély, hogy tévednek O. J. bűnösségét illetően.
Az egyik ilyen kofakülsejű, termetes asszonyság, később egy showmüsorban válaszolgatott a riporternő kérdéseire.
- Megértette a DNS teszt lényegét? - hangzott a kérdés.
- Hát az nagyon összetett! - sóhajtott a gombszemű. - De a szívemre hallgattam! - élénkült fel. - Az meg aszonta, hogy nem bűnös!
Hát nem is lett az! Szabadon kisétálhatott a tárgyalóteremből, az igazságügyi szakértők pedig azóta is a jogrendszer tarthatatlanságáról vitatkoznak.
De azért minden marad a régiben. Pedig a helyzet, a statisztikákat nézve, változást sürget. Milyen kommentárt igényel az adat, hogy Kanadában, a fekete rekordévben, 1991-ben 753 gyilkosság történt! A népesség száma ekkor 27 millió volt.
A bűnözést már mindenki annyira a saját bőrén érzi, hogy a politikusok első számú választási ígéretévé lép elő a reformálási szándék.
Nekünk marad a rettegés a gyermekünkért és a saját biztonságunkért. Sovány vigasz, hogy Magyarországon sem jobb a helyzet.
A Szilveszter délutánját egy gyermek-szórakozóhelyen töltjük. Rengeteg masina hivatott könnyíteni a szülők pénztárcáját. A középső játszórészen kívül számtalan terem közül válogathatunk. Mindenütt különféle mechanikus mozgású plüss állatfigurák imitálják a rock sztárokat. Mi egy kosárlabdázó méretű, ezüst Elvis-szerelésbe bujtatott kutya társaságában fogyasztjuk el pizzáinkat.
Éjfélkor a csendes, kétszemélyes búcsú az óévtől. Reméljük-féljük a változást.
Valami állást kell találnom hamarosan a májusban elfogyó munkanélküli segély helyett.
A ház nyújtotta megpróbáltatásokat már egyre felvértezettebben fogadjuk.
Újra az Arbitration Board vendégei vagyunk. Az állandóan részegeskedő indián család, a lakbért nem fizető földszinti fiatalember és persze a huligánok kerülnek lapátra. Az ajtókra ragasztott kilakoltató végzés már megszokott kelléke a háznak.
A földszinti férfitól kicsit sajnálok megválni. Nem volt egymással semmi bajunk. Az ajtajára tűzött határozat szerint még öt nap haladékot kapott a lakbérfizetésre.
De másnapra ő ragaszt valamit az ajtajára. Kis kivágott részlet a landlord kötelmei rovatból, arról, hogyan kéne biztosítani a háziúrnak a bérelt lakás kifogástalan felszereltségét. A szőnyeg állapotáról szóló bekezdés még alá is húzva.
Amikor végre személyesen is találkozunk, a bérlő elkerekedett szemmel hallgatja amint elmondom, sajnálom, hogy távozik. Nyilván csatát várt, elkeseredett küzdelmet, amiben körömszakadtáig védem a háziúr igazát. A szőnyeg ismeretében csak annyit tudok mondani, megértem elhatározását. Békében válunk el, a hó közepétől ő máshol fog lakni, olcsóbban, jobb körülmények között.
Mi pedig kiadjuk a lakást egy pufók hölgyikének, akiről csak napok múlva derül ki, hogy egy részeges indián házibaráttal rendelkezik. Néhány hét múlva a megvert asszonyka távozik, a fiatalúr úgy dönt, hogy marad. Nem is próbáljuk meg kitenni, tudjuk, nem kapnánk jobb embert a lehetetlen körülmények közé.
Közben újabb jelölttel bővül a távozni készülők listája.
Az utóbbi napokban, szünet nélkül bömböl a rádió a 306-osban. Még a csukott ajtónál is hallom. Már két ököllel verem az ajtót, mire megjelenik végre az önfeledt szomszéd. Közvetlenre veszi a figurát, mikor a zajra figyelmeztetem.
- Van néhány barátom a showbusinnes-ben, you know! Az ő zenéjüket szoktam kicsit hangosabban hallgatni.
Éppen Tom Cohrane, az egyik legnagyobb kanadai rocksztár száma harsog.Végignézek a szórakoztatóiparban otthonos bérlőn.
Elálló fülű, kamaszos képű nyápic, akinek arcára már felismerhető jeleket vésett az alkohol. Koszlott melegítőalsóban ácsorog. Volt már szerencsém a lakásához is, valami javítanivaló kapcsán. Majd egy órát zuhanyoztam azután, hogy végre kiléphettem a sajátságos illatokat árasztó otthonból.
- Hozzám meg a Pavarotti jár teázni! - dünnyögöm elmenőben.
A harmadik ilyen koncert után, már a kilakoltatási értesítéssel közeledek az ajtaja felé.
Reggel, a küszöbünkön találjuk a széttépett okmányt.
A meghallgatás napján ő is megjelenik a bíróságon. Ma az ún. büró-stílusra vette a figurát. Leszakadt hajtókájú, pecsétes szürke nadrág, kosztól fényesedő sötétkék klub-zakó. A hajdani fehér ing egy vendéglői abrosz állagát formázza. Diplomatatáska és hetvenes évekbeli nyakkendő teszi teljessé a megjelenést.
A bíró, a Bibliára tett kézzel esketi a feleket az igazmondásra.
Amikor a lapátfülű szót kap, azonnal széles körmondatokkal magyarázni kezdi, hogy ő egy tisztogatási akció áldozata. Ártatlanul akarjuk eltávolítani a házból, soha nem hallgatott hangosan zenét, nem is tudna, hiszen csak egy kis zsebrádiója van.
Rita tegnap este még nem tudta, hogy bizonyítsa igazunkat. Egy állítás, egy tagadás, kinek fognak hinni?
Szórakozottan tanulmányozta az ellenfél adatlapját, amit beköltözéskor szoktak kitölteni. Minden bérlőnek van ilyen kartonja és néha egyéb feljegyzések is helyet kapnak benne.
Most egy ilyen írást tart a bíró elé. A levél még Derek idejéből való. Arról értesíti a bérlőt, hogy az erkélyajtó javítását levonják a biztonsági letétjéből. Az előzmények: Pár hónappal korábban úgy bömbölt a rádió a nagy fülűnél, hogy nem is a házbeliek, hanem a szemközti oldalon lakók értesítették a rendőrséget. Miután mindenféle kopogási kísérlet eredménytelen volt, a tűzoltóság vonult ki és az erkélyhez támasztott létrán hatolt be a lakásba a tűzoltó. A bérlő önfeledten aludta részeg álmát.
A bíró átveszi a levelet Ritától, majd miután végigolvasta, be is rekeszti a tárgyalást. Döntés a jövő héten.
Néhány nap múlva kapjuk az értesítést, a zenebarátnak költözni kell!
Nem lesz könnyű mérkőzés a hó végén esedékes kiköltöztetési procedúra a huligánokkal szemben sem! A meghallgatáson, természetesen meg sem jelentek, így muszáj elhagyniuk a lakást. Naponta bővül a bűnlajstromuk. A harminc fős partik, a liftben fetrengő részeg alakok, az örökös szemetelés mellé most a kifizetetlen villanyszámla társul. Az elektromos művek embere kikapcsolta náluk az áramot, így gyertyafénynél folyik a vigasság és az elemes magnó szolgáltatja a kísérőzenét. Félő, hogy leég az egész ház egy ilyen önfeledt parti következtében.
Még rágondolni is rossz, hogyan fog kinézni a hűtőszekrény az áram nélküli időszak után.
Rita közben válaszol az H & R Block álláshirdetésére és felveszik a közeli irodába, titkárnőnek. Persze részmunkaidős elfoglaltságról van szó és a munka is csak addig létezik, amíg az év első négy hónapjában felkeresik az emberek a hivatalt, az adóbevallás miatt.
Rita így esténként a pult mögött áll, válaszol a telefonokra, rendszerezi a kartotékokat, irányítja az ügyfeleket.
Keserűen számol be róla, hogy mennyi agresszív, modortalan, goromba alak ostromolja az irodát. Még a csaló is öklével veri az asztalt az idei elmaradt adóvisszatértése miatt, holott az előző évekről ezrekkel tartozik az államnak.
Az oktatási hiányosság is megbosszulja magát. A tesztlapok kitöltésén nevelkedett nemzedék képtelen szabatosan megfogalmazni problémáját a telefonba. Egyszerűen nincs gyakorlatuk a gondolataik rendszerezéséhez. Félórás nyögdécseléseket kell végighallgatni, amíg négy másik vonal izzik, válaszra várva.
Márkit sem szeretnénk teljesen megfosztani a gyerekközösségtől, ha már nem jár óvodába. Befizetünk neki egy foglalkozásra a közeli szabadidő-központba. Itt, heti három alkalommal korosztálybeliekkel játszhat.
Még a játékokkal ismerkedünk, amikor hozzánk lép egy termetes férfi és magyarul köszönt minket. Ő a kislányát kísérte el erre a programra. Gergely, sűrű fekete hajával és szakállával olyan, mint egy jóságos óriás.
Amikor a kicsiért megyünk, a mamával is összefutunk. Klári, kellemes arcú, érett asszony, sűrű hajában az ősz szálak árulkodnak koráról. Kissé meg is lepődünk, hogy milyen későn jelentkezett náluk a gyermekáldás.
Amíg a kicsik a szabadban hancúroznak, mi ismerkedünk egymással.
Kláriékról kiderül, hogy a biztos svájci letelepedést hagyták ott a montreáli bizonytalanért. Nem győzi ma már kárhoztatni magát ezért a döntésért.
Azt is elárulja, hogy nagyon vallásosak. Másnap a lakásukon győződhetünk meg róla, hogy milyen vezető szerep jut életükben az egyháznak.
Gergely kis íróasztalán szanaszét heverő cetlik, a Bibliából kimásolt idézetekkel. Jézus élete videokazettán, gregorián énekek a magnószalagon, keresztek és szentképek a falakon.
A lakásban elképesztő zsúfoltság. A montreáli jobb napok emlékét idézi a rengeteg bútor és a szőnyegek, amelyek már csak egymásra terítve férnek el a nappaliban. Egy kicsit több van mindenből a kelleténél. Nem nélkülözhettek a túlsó parton, mert amíg Gergely esztergályosként dolgozott, Klári divatrajzolóként növelte a családi bevételt.
Kláriék meghívnak minket a vasárnapi istentiszteletre. Ez egy angol egyház, de nekem nem a másnyelvűség jelenti a különbséget a megszokottól.
A ceremónia színhelye egy modern templomépület. A padsorok tömöttek, mi már csak a hátsó sorokban kapunk helyet. Az emelvényen egyenruhás kórus, előttük, egy csillogó selyemöltönyben gesztikuláló fiatalember.
A rövid bevezető után az ifjú az elektromos orgonához lép és játszani kezd. A hallgatóság egy emberként pattan fel, hogy ütemes mozgással kísérje a kellemes, feszes dallamú gospelt.
Elnézem ezt a férfit. Minden impresszárió örömmel venné a jelentkezését. Hibátlan! Kellemes megjelenés, vakító fogsorú mosoly, csodálatos orgánum, biztos hangszertudás. Ahogy itt hullámzik körülöttem mindenki, inkább egy rockkoncert hangulatát érzem, semmint a vallás áhítatát. Hol tudnék én itt személyes kontaktusba kerülni a Teremtővel, mikor a nagy hangerő miatt még a saját hangomat sem hallom!
- Isten bennünk van! - mondta egyszer egy bölcs öreg pap. Tudom, képtelenség ebben a káoszban befelé fordulni, önvizsgálatot tartani.
Maradéktalanul jól érzem magam, de ami itt történik, annak semmi köze a hithez, a valláshoz. Ha bekötik a szemem és úgy húznak be ide, csak találgatok, hogy melyik együttes koncertjére tévedtem.
Persze van szentbeszéd is, ezúttal a házasság a téma, de én ezalatt az alagsorban időzöm a gyermekkel, a kicsik részére külön foglalkozást tartanak. Itt sem marad el a perselyezés, de stílszerűen a plüssmaci hátán képzett nyílásba kell tömni a pénzérméket. Ma a tékozló fiú történetét nézhetik meg a gyerekek videón, utána pedig telerajzolhatják a hatalmas rajzlapokat.
Felemás érzésekkel köszönök el az áhítattól kipirult ismerőseinktől.
A következő hét más meglepetést tartogat. Edmontoni barátaink, Ottilia és Géza köszönnek el tőlünk. Indulnak haza. Felszámolták az itteni élet tartozékait és a család hívásának engedelmeskedve útra kelnek.
Megértem indokaikat. Géza emberfeletti erőfeszítései sem bizonyultak elegendőnek ahhoz, hogy felvegye a versenyt az otthoniakkal. Az após hazavárja a jólmenő zöldséges üzletbe. Nem kell többé a családtól távol, az istentelen hidegben mászni a villanyoszlopokat.
Nem ők az egyedüliek, akik a hazatérés gondolatával foglalkoznak. Ahol megvan az otthonmaradt családtagok visszahúzó ereje, ott nagyon nehéz igazolást találni arra, hogy miért vállalják az idegen körülményeket.
Ha úgy veszem, nekünk könnyebb elfogadni a nehézségeket, mert tudjuk, nincs hova mennünk.
Újra nehéz napok elé nézünk, a hó vége miatt.
A huligánokról nem is sejtem, hogy vajon kiköltöznek-e a megadott napon. Igaz, hogy bírósági papír fityeg az ajtajukon, de nem sokat tehetünk, ha nem mozdulnak. A törvény szerint a seriff a következő állomás. Kérvényezni kell, hogy a seriffhivatal vegye kézbe a kilakoltatást. Ez újabb pár nap, újabb papírmunka és 1600 dollár. Igen, ennyiért hajlandó megmozdulni a gépezet, hogy az utcára tegye a bérlőt. Ha mi ezt az összeget közöljük B. úrral, attól tartok, inkább hajlandó lesz elfelejteni, hogy mit látott a 210- esben.
Azért sem mindegy, hogy mikor távoznak ezek a jómadarak, mert már néhány nap múlva érkezik az újabb bérlő, akinek megígértük a kifestett tiszta lakást az új szőnyeggel.
Az első biztató jel, hogy a határidő előtti napon előkerül az egyik csibész mamája és arra kér minket, tekintsünk el attól, hogy a fiataloknak délig kéne elhagyni a lakást, mert csak délutánra tud kocsit szerezni. Készséggel beleegyezünk, csak távozzanak!
Másnap, délután kettő körül arra vetődök, hogy megnézzem, miként állnak az előkészületek a hurcolkodásra. Semmi válasz a kopogtatásra. Benyitok.
Részeg társaság alszik az érintetlen lakásban. Elönti az agyamat a vér. Olyat rúgok a matracba, hogy az ott alvó fickó a levegőbe emelkedik és úgy huppan vissza. Ráüvöltök a fonotthajúra:
- Miért nem pakolsz?! Mi az anyád telefonszáma?
- Az nem a te businesed! - válaszolja pofátlanul.
- Nem?? Azonnal takarodjatok, vagy hívjuk a rendőrséget!
Remegek a dühtől. Nem is tettek kísérletet a pakolásra, korán sötétedik, nincs villanyuk, mi lesz itt?
A fonotthajú méltatlankodni kezd:
- Milyen viselkedés ez? Meg fogom mondani az ügyintézőmnek ezt a bánásmódot!
Mindketten tudjuk, hogy az ügyintéző alatt azt a személyt érti, aki a szociális hivatalban a csekkeket állítja ki a számára. A worker szót használja, érthetem úgy is, hogy a munkásánál tesz panaszt.
- Szóval neked workered van?! Miért nem te dolgozol?! Miért nem te vagy a worker?! - üvöltöm.
Mindenki tudja, hogy ez diszkrimináció, de ki törődik itt már ilyen formaságokkal.
Kieresztett hanggal ordítok, zeng az egész ház. Észreveszik rajtam, hogy teljesen elborított az indulat. Életveszélyes vagyok! Kapkodva csomagolni kezdenek.
Estére megérkezik a teherautó is és a sötétben lassan kiürül a lakás. Nagy meglepetésemre még a szemetet sem hagyták ott maguk után. A szakállas, ápolatlan szomszéd azért megsúgja, hogy amíg a kocsit pakolták, folyton azt tárgyalták, hogyan kéne engem megveretni. Nagyot sóhajtok. Lám, nem is kerültünk olyan messze Mohedától!
Ez a huzavona a huligánokkal, több kedvező változást is eredményezett. Távozásukkal szinte teljesen lecsendesedett a ház. Az már minden lakóközösség életébe belefér, ha időnként valaki hangosabban rádiózik, de a minden esti kötelező ricsaj végre a múlté. És már Derek lánya is előre köszön! A fruska, aki eddig figyelemre sem méltatott minket, az eset óta széles mosolyú jónapotokat kiált felénk. A felső szinten lakó fekete bőrdzsekis férfi is be-bekopog kölcsönkérni valamilyen szerszámot. Hozza is vissza időben, sűrű köszönömökkel nyugtázva jóindulatunkat. Pedig az első hetekben még azt ígérte, hogy baseballütővel veri szét a fejem, ha még egyszer szólni merek valamiért.
A viszonylagos nyugalom jó lehetőség álláskeresésre. De hiába postázza Rita a válaszainkat a hirdetésekre, csak nem jön az áhított főállás. Néha a célegyenesben bukunk el, például, mikor közlik Ritával, hogy csak egyvalaki előzte meg a sorban. De annyi a jelentkező minden helyre, hogy valaki, valamiért mindig lehet jobb. Az életkor, az anyanyelv, a kapcsolatok vagy mit tudom én mi révén, de ha egy főt keresnek, itt nem elég a dobogós helyezés.
Ha összejövünk az ismerősökkel, gyakran téma az álláshelyzet, na meg a ház. Ha elmesélek egy-egy epizódot színes életünkből, mindig akad valaki, aki rá tud még tenni egy lapáttal.
Ma kétségtelenül Mikié a pálma:
- Képzeljétek, összefutottam azzal a managerrel, aki a helyünkre került Burnabyban. Egy nagy lomha szivar, a főállása mellett alig van ideje a javításokra. A tulajdonos nagyon elégedett, mert nem kell költeni a házra. De nem is ez a lényeg, a hapsi kérdezte tőlem, hogy emlékszem-e a 106-osra. Mondtam, hogy ott két csendes, lagymatag fickó lakott, nem volt velük baj, időben fizették a lakbért. Szóval az történt, hogy olyan büdös áradt a folyosóra a lakásból. hogy a manager végül is benyitott. A két ürge sehol, napokkal korábban leléphettek. A konyhaszekrény csontig leégve, ott melegíthették kanálban a kábítószert. A lakás telis-tele nylonzacskókkal. Amikor a WC eldugult, valami edénybe kuláltak, és amikor az is megtelt, jöttek a nylonzacskók. Szépen elkötötték a szárát és szétdobálták a lakásban. Amikor már mozdulni sem tudtak a csomagoktól, egyszerűen odébbálltak. Öregem, hogy egyesek így képesek élni! - csóválja a fejét Miki.
Már nem is tűnik olyan borzalmasnak a házunk.
Gyorsan témát váltok. Az angolra terelődik a szó, amelyből itt mindnyájunknak naponta vizsgázni kell. Mikinek már egész jó affektálós kiejtése van, sőt köztudott, hogy verselget is ezen a nyelven. Nagy meglepetésemre, mégis védelmébe veszi a magyart:
- Az az igazság, hogy sokszor úgy érzem, a mi nyelvünk színesebben, árnyaltabban fogalmaz. A fordításaink pedig talán jobbak, mint az eredeti mű.
- Kivettem a könyvtárból a "22-es csapdájá"-t angolul és magyarul is. - folytatja Miki. - Elkezdtem egyszerre olvasni a kettőt és sokszor alulmaradt az eredeti, a fordításhoz képest.
"A főhős májgyulladással maradt a kórházban, amiből sehogyan sem akart sárgaság lenni" - írja az angol. A magyarnál a főhős a kórházban "ragadt". Ugye mennyivel jobban érezhető, mi is a lényeg?!
Vagy például: első látásra megszerette. A magyar ezt használja: első látásra belehabarodott. Később, a történet igazolja, hogy a magyar változat sokkal többet elárul a két ember viszonyáról, mint az eredeti.
Nem kell meggyőzzön, én is a mi nyelvünknek ítélem a pálmát. Nem véletlenül vastagabb a magyar-angol szótár, az angol-magyarnál. Több szavunk van, árnyaltabban fogalmazunk.
Az angol azt mondja: A tárgyalások sikertelenek voltak. A magyar: A tárgyalások nem vezettek eredményre. Kicsit elegánsabb a mi változatunk.
Tudom, sokan istenkáromlásnak érzik az angol szókincs szegénységéről beszélni, mikor ez a világnyelv naponta gyarapszik és a nyelvészek százezres nagyságrendű szókészletről beszélnek. Kétségtelenül, ez a nyelv viszi a vezető szerepet a világban, de a hétköznapi ember olyan dolgokon méri le a hiányosságokat, mint az ismerősöm, aki a simogatás szó angol megfelelőjét kereste a szótárban. Három alak is szóba jöhetne, de túl gyanús, ha valaminek a pontos megjelölése helyett, három verzió is használható. A caressing cirógatást, dédelgetést jelent. A stroking, még egy egyszerű mezei szótár szerint is, nyolc másik jelentéssel bír. Többek között az ütés, lökés, vagy egy betegség rohama, szintén ezt jelenti. A petting szót pedig szinte kisajátította a sajátságos szexuális játék. Szóval, komolyan gondban van az, aki csupán annyit akar közölni: Az anya megsimogatta gyermekét.
Én, inkább azt rovom fel a nyelv hibájának, hogy az írásmód nem ad eligazítást a kiejtésre. A praktikus svéd nyelv után nehezen tudtuk megszokni, hogy a beszédben betűk tűnnek el vagy deformálódnak a leírtakhoz képest.
John Galsworthy-t, a "Forsyte Saga" íróját állítólag megkérdezték, hogyan ejti a nevét, mert tucatnyi változat keringett a köztudatban. Így aztán nem csoda, hogy az ember hivatalos helyen nemcsak bemutatkozik, hanem rögtön lebetűzi a nevét is. A spellingelési versenyek komoly eseménynek számítanak minden iskolában. Otthon kiröhögnék az illetőt, ha így mutatkozna be:
- Szabó vagyok! Érti? SZ - A - B - Ó !
De itt már az ABC-nél kezdődik a karnevál! A H betű a hangzatos éjcs-re hallgat, míg a W-t dabljú-nak illik hívni.
Mindamellett, ez a szpellingelési kényszer egy sajátos tolvajnyelvet biztosít a szülőknek, az írni még nem tudó kicsinyekkel szemben.
- Ne adj neki sziejendivájt vacsora előtt! - szól a mama a férjnek.
A candy - édesség szót, még kiejteni sem szabad rendesen, nehogy a gyerek figyelmét felkeltsék iránta.
Persze azért még nem kell gyűjtést rendeznünk azokért, akik angolul beszélnek.
A hétköznapi nyelv nagy leleményességgel feszegeti a merev akadémiai szabályokat. A hatalmas utcai hirdetőtáblákon már leginkább a "nite" szó szerepel, a hivatalos "night" helyett. Az azonos ejtés a könnyebbségre vágyó nyelvújítókat igazolja.
A angol nyelv másik meglepetése számomra, hogy míg harmincféle dolgot egy szóval jelölnek, mégis találhatunk szép számmal olyan szavakat is, amelyeknek nincs magyar megfelelőjük. Nemcsak a repülés, az űrkutatás, vagy a mikroelektronika szakzsargonjára gondolok, de a hétköznapi élet is rendelkezik ilyen többlettel.
Oxymoron - írja az újság az olyan politikai szólamról, amely egymásnak ellentmondó jelentést tartalmaz. De kiérdemelte ezt a jelzőt a korábban oly népszerű Progressiv Conservativ párt is, amely elnevezésében hordozza a feloldhatatlan ellentmondást.
Paparazzi - névvel illetik azokat a fotóriportereket, akik a sztárok életét teszik pokollá azzal, hogy a legintimebb pillanatokban is ott ólálkodnak csattogó fényképezőgépeikkel a hírességek körül. Az elnevezés Fellini egyik figurájának állít örök emléket. Az "Édes élet" c. film Paparazzo nevű fotóriportere lett a névadója ezeknek a lerázhatatlan, mindenütt felbukkanó, gátlástalan szenzációvadászoknak.
Persze a ház nem hagy mindig időt ilyen eszmefuttatásokra, továbbra is megköveteli a figyelmet, mint egy elkényeztetett gyermek.
Ma este kiabálás veri fel az emelet csendjét. A folyosón, a vallásos indiai fiatalasszony ajtaját öklözi egy elegáns nő és egy tízéves-forma kislány.
Csillapítólag közelebb lépek. A nő rögtön magyarázkodni kezd: - A férjemmel van itt ez a bestia! Nem mernek ajtót nyitni, pedig tudom, hogy itt vannak!
- Asszonyom, ez a jelenet nem old meg semmit! - mondom nyugtatólag.
Kicsit kijózanodik. Csinos fiatal nő, szintén indiai, most elindul a lépcső felé. A gyerek engedelmesen követi. Még azért visszafordul, a kislányhoz intézi szavait, de olyan hangosan, hogy a bentiek se maradjanak le semmiről:
- Látod kislányom, ez az az ajtó, ami mögött apád hentereg azzal a döggel!
A lépcsőházig kísérem őket. A nőből újra kitör az indulat:
- A szemét! Felöltöztettem, a koszból vakartam ki! A szüleim elintézték, hogy a rokonai is kijöhessenek! Hát nem összefekszik a barátnőmmel! Csendesen vigasztalom a megtört családanyát. Olyan lehetek itt a hallban, mint egy pszichológus, aki állórendelést tart.
Csak-csak sikerül lelket öntenem a páciensbe, mert kissé szipogva ugyan, de megkönnyebbültebben távozik. Amíg baktatok fel a lépcsőn, azon elmélkedem, hogy mennyi minden belefér még az emberek jellemébe, a vallásosság mellett.
Még csak február van ugyan, de már olyan enyhe az idő, hogy bátran csavargunk a gyerekkel. Félretesszük a kocsit is, hogy bemetrózzunk a belvárosba a Skytrainnel. A dolog különlegessége, hogy a szerelvény vezető nélkül halad. Állítólag hat ilyen csoda van a világon. Hát valóban nem mindennapi, ahogyan a kocsi üvegablakán bámulunk ki az alánkfutó sínekre. Márki a száguldó szerelvény orrában leskelődik kifelé és joggal hiheti, hogy ő a masiniszta.
Magasvasútként kezdünk, innen még rápillanthatunk a Fraser folyóra, ahol néhány múltszázadbeli lapátkerekes gőzhajó is úszkál. A fehér, kék-piros csíkos kocsisor fokozatosan befúrja magát az alsóbb régiókba. A végállomás már a belváros, itt az imponáló méretű Canada Place, a fő nevezetesség, a jellegzetes fehér, sátorformájú tetőzettel. Innen kompok szállítják át az utasokat az északi városrészbe.
A vízről eszményi panorámát kínál a város. A megszépítő messzeség csak a csillogást, a ragyogó felhőkarcolókat, a színes reklámokat juttatja el a szemünkig.
Az északi városrész megint egy sajátságos szín a palettán. Drágább és gazdagabb körzet a többinél, ennek megfelelően, itt igazi luxusvillákat csodálhatunk.
A vízen már látni a hatalmas óceánjárókat, melyek zavartalanul közlekednek a szédítő magasságban ívelő Oroszlán-híd alatt.
Az ilyen csavargások alkalmával, sokszor a színes kocsiáradat kínálja a gyermekünknek a legfőbb látványosságot. Az emeletnyi magas, csillogó, agyondekorált camionok, vagyis truckok és a különleges autócsodák, köztük a végtelen hosszú limousinok. Én inkább a kocsik feliratait böngészem:
"Előzz nyugodtan! Nem sietek, munkába megyek."
"Ne mosd le! Részt veszek egy mocskossági tesztvizsgálaton!"
"Inkább a slágerlistát vezetném, nem ezt a kocsit!"
"Imádok vezetni, hamarosan megpróbálkozom a jogosítvánnyal is!"
"Autót vezetni nem a legjobb, de minden más jó dolog vagy erkölcstelen, vagy hizlal!"
"Kedvelem az állatokat, de nem az utakon!"
Én az első díjat az edmontoni üvegesnek ítéltem, akinek a kocsiján ez a felirat díszelgett: " Az Isten áldjon meg minden csúzlis kisfiút!"
Megfejthetetlen számomra ez a nagy pick-up truck imádat is. A platós kis teherautóról van szó, amelyből hatot-hetet is megszámolhatunk, ha egy tucat kocsi várakozik a pirosnál. Persze, kísért a múlt - gondolom. Akinek az a kényszere, hogy rakodótér legyen mögötte, még akkor is, ha szinte sohasem használja, az nyilván szekeret hajtott volna, ha a múlt században él. Most is inkább harmadmagával szorong a szűk utastérben, de büszkén élteti a tudat, hogy képes lenne bármikor, terjedelmesebb dolgokat szállítani. A lovakat nyergelő cowboyok méltó utódait a motorosok között találjuk. Aki pedig ma a normál személygépkocsit részesíti előnyben, az hajdanán talán a hintó híve volt.
Szóval ismerkedünk a várossal, kezdjük megszokni a nem európai méreteket. Már fel sem tűnik, hogy a hatalmas Superstore áruház tömött polcai között görkorcsolyás eladó suhan.
Nehezen barátkozom a gondolattal, hogy egyes népcsoportok szinte kisajátítják a város különböző részeit. Nemcsak a kínaiakra gondolok, hiszen más nemzetiségek is előszeretettel tömörülnek egy körzetbe. Az indiaiak főhadiszállása például Surrey. Szinte egyenruha itt a turbán, meg a kunkori papucs.
East-indian - mondja az angol, hogy megkülönböztesse őket az american-indiantól. A mi nyelvünkben érezhető a különbség, hiszen indiait vagy indiánt mondunk. A közös tőről fakadó angol szó még a kolumbuszi időkből ered, amikor az utazók indiainak vélték a tolldíszes amerikai őslakosokat.
Iroquois - olvasom az újságban. Hát persze, hogy arról az indián népcsoportról van szó, akiket mi írokéznek ismerünk.
B. úr telefonál, kétségbeesetten. Most értesült a könyvelőtől, hogy az egyik lakónk fedezetlen csekkel fizetett, már két hónapot. Sőt, B. úr kiderítette, hogy az e havi csekk is érvénytelen, mert elautózott a bankba és kérésére megvizsgálták ezt a legutóbbit is. Háromszor is elmondja, hogy 8 dollárt kért tőle a bank ezért a szolgáltatásért. Mi azért lettünk riasztva, hogy próbáljuk bevasalni a lakótól a tartozást.
- Fenyegessék meg, hogy bírósági ügy lesz a dologból, ha nem fizet! - javasolja B. úr.
Ismerem a vétkest, egy buta képű, tohonya nő, két év körüli gyerekkel. Lám, azért mégsem annyira buta, tudja, miképp kell fizetés nélkül lakni. Olyan hosszú a bankokban a csekkek átfutási ideje, hogy az ilyen trükkök biztosíthatnak néhány ingyen hónapot a próbálkozónak. Persze erre is van ellenszer, sok háziúr, bizonyos havi díj ellenében, soron kívül megkaphatja a kért információt a bankból. De hát ez is havi néhány dolláros extra kiadást jelentene. Így marad az utólagos kapkodás az elúszott pénz után.
Rita bekopog a lakóhoz és közli vele a tényeket. A nő nem színlel meglepetést, habozás nélkül kiállít egy csekket, a teljes hiányt fedező összegről.
Rita gyanakodva méregeti a cetlit. A nő nyájaskodva mentegetőzik:
- Kaptam egy nagyobb összeget, van megint pénzem a bankban, garantálom, hogy ezzel a csekkel nem lesz gond!
Persze a bankban kiderül, hogy ez is annyit ér, mint a többi.
- Tegnap itt járt a nő és megszüntette a bankszámláját. - súgja nekünk a pénztárosnő.
Rita megpróbálja mély belégzésekkel helyreállítani a vérnyomását, mielőtt újra kopog a lakó ajtaján. Amikor a tohonya előkerül, Rita csak ennyit mond neki:
- Tudod ugye, hogy ez kiköltözést jelent?!
- Igen, - mondja hanyagul a nő - hó végén elmegyek.
- Nem a hó végén! Rád nem vonatkozik a szabályzat! Te már nem fizetsz lakbért két hónapja! Holnapra üres legyen a lakás!
Este a nő már hurcolkodik. Egyik ismerőse pick-up truckjába dobálja a szedett-vedett holmijait. Hát, ennél aztán lehetne bírósági eljárást kezdeményezni. Az elkobzott "értékek" egy levélbélyeg árát sem fedeznék, nemhogy a perköltséget.
Ozzie, a szakállas, hajbókol előttem a folyosón. Tőle tudom meg, hogy a nő szintén állami segélyen van, többször látta őt várakozni a hivatalban. Igen és különös módon, a "worker" szavazott neki annyi bizalmat, hogy kezébe adja a lakbérpénzt is. Ha meggondolom, ő volt az egyetlen, akivel ezt a kivételezést tette a hivatal.
Ozzie maradéktalanul örül a nő távozásának, mert a közvetlen szomszédjaként már hónapok óta tűrni volt kénytelen a nőszemély üvöltözéseit.
Másnap, már terepszemlét tartok az üres lakásban. Festhetek megint, a többiről nem is beszélve. Az itt hagyott szemetet leginkább újságok uralják. A lakbérre nem futotta, a gyerek is rongyokban járt, de legalább hatféle divatmagazinra fizetett elő. Ki sejtené a nagyérdemű megrendelőről, hogy egy vedlett, mocskos lakásban tanulmányozza a tudósításokat a sztárok életmódjáról.
B. úr nagyon nehezen emészti meg a veszteséget. Lelkünkre köti, hogy még vagy háromszor menjünk el a bankba a legutóbb kapott csekkel, hátha a nő feledékenységében újra számlát talál nyitni ott és akkor rácsaphatunk a pénzre.
- Persze hogy elmegyünk! - bólogatunk.
Ez a nő arról híres, hogy meggondolatlanul ilyen-olyan bankokba teszi be az ezreseit.
B. úr melegen érdeklődik a kiköltöztetett új lakcíme iránt is. Persze nem azért, hogy pert kezdeményezzen, hiszen a költségek. . . Inkább amolyan sosem lehet tudni alapon.
- Nem tudjuk, hova költözött, - mondom - még a családi pótlék csekkjét is ide dobta be a postás.
- Tartsák maguknál! - élénkül fel B. úr - Ha jelentkezik a perszóna, kísérjék el a bankba és maguk vegyék fel a pénzt!
Hát nemigen hiszem, hogy ez a teremtés önként, dalolva lemondana a százegynéhány dollárjáról, de kifejezetten jól esik, hogy valami fegyver van a kezünkben. Nem felejtem el egykönnyen, hogy a bolondját járatta velünk.
Feltűnik a némber, nagyon is jól tudja, hogy most esedékes a csekk. Mondom neki, hogy szeretném elkísérni a bankba, a pénz felvételéhez.
Azonnal eliszkol, délután egy rendőrnővel tér vissza. Rita már dolgozik a másodállásában, így én vagyok a céltábla.
A fiatal rendőrnő nekem támad, milyen jogon tartom vissza más levelét, ez bűncselekmény!
Azt válaszolom, hogy oda akartam adni a levelet, csak a benne levő összegre igényt tartana a háziúr. A kb. 100 dollárra, az elmaradt több mint 1500 helyett.
Persze, a levél visszakerül a "sértett"-hez, és távoztával a rendőrnő sokkal enyhültebben folytatja. Amikor megtudja az előzményeket, csak ennyit mond:
- Nem kell nekem bemutatni ezt a munkát! Az anyám is manager, szokott mesélni róla, hogy milyen bérlői vannak!
Este, újra B. úr telefonál:
- Hogy keverhetett engem bele ebbe az ügybe?! A rendőrség az imént hívott, hogy mennyit tudok a dologról! Nem megmondtam, hogy hagyják békén a nőt!?
A hallottak után, szinte kettéválok legbelül. Egyik felem üvöltve tiltakozna és lecsapná a telefont, hogy azonnal csomagolva, eltűnjön innen. A másik felem még érvekkel szeretné bizonyítani, hogy is kezdődött.
B. úr megállás nélkül panaszkodik. Hogy őt a rendőrség. . . hogy az ő feddhetetlensége. . . hogy ő törvénytelen úton. . .
Aztán észbe kaphat, mert így szól:
- Jó, tudom, hogy maguk az én pénzemért harcolnak, de könyörgöm, én törvénytisztelő polgár vagyok!
Még a kezemben a telefon, mikor már azon gondolkodom, hogyan tálaljam mindezt Ritának, hogy ne kezdjen el azonnal csomagolni.
Az eset után megbeszéljük, ezentúl betű szerint fogjuk értelmezni a munkaköri kötelességünket. Kétes kimenetelű ügy esetén írásbeli utasításra fogunk cselekedni.
Így aztán, amikor az egyik kiadhatatlannak tűnő lakásra csak szociálon lévő jelöltek között válogathatunk, nem vállaljuk magunkra a döntést, a tulajt tárcsázzuk.
B. úr nem elérhető, így a mamát hívjuk. Az idős asszony elég nehezen érti meg, miről van szó. Még egyszer elmondjuk, hogy segélyen élőt készülünk felvenni, de egy rendes kinézetű nőről van szó és akár már most hajlandó az előleget készpénzben lefizetni.
A reszkető, meg-megcsukló hang felélénkül:
- A pénz azt vegyék el tőle! - kiáltja minden erejét összeszedve a matróna.
Mit ad Isten, hó végén újabb fedezetlen csekk üggyel kell szembenéznünk. Ezúttal a nagy lakli a bűnös, akit a manager papa ajánlgatott oly melegen.
A kitűzött dátumra hozza a pénzt - esküdözik, de már tudom, hogy újra kalapálhatom le a "For Rent" táblát. A bútoraival megrakott kis pick-up truck, két házzal lejjebb, már fordul is be a kapun. Gyanú lopózik belém, hogy az ilyen alkalmak miatt örvend oly népszerűségnek ez a járműtípus.
Az elhagyott lakásban sörgyárat megszégyenítő mennyiségű üres üvegek. Már sejtjük, hogy miért nem a manager apuka házában talál hajlékra a fiatalember. Sok ilyen bérlőt kívánunk a kedves papának!
Azért még bezörgünk az új címre, ennyi szakmai összetartás csak szorult belénk. Már jön is le a manager, karján szőke kislánnyal. Elmondjuk neki, hogy készpénzen kívül mást ne fogadjon el az új lakójától. Nagyot káromkodik.
- Meg sem kérdeztem az előző lakcímét, hogy információt szerezzek róla! Az apjával volt itt, elég volt nekem, hogy az örege szintén manager!
Most már összehasonlíthatatlanul nyugodtabb a ház. Egy érzékeny pontunk van még, a drogos szőke herceg. Óránként vizitelnek nála különféle alakok, mindenféle csomagokkal. De ez még nem ok a kilakoltatásra!
Valami azonban változni készül, mert a férfi bezörget hozzánk. Elmondja, hogy a szobatársa kiköltözik és mivel ő egyedül nem kap elég segélyt a lakbérre, másik személlyel kíván lakni. Ha kíváncsiak vagyunk a jelöltre, megnézhetjük, ott fekszik nála, sajnos nem bír felkelni, úgy összeverték tegnap este.
- Na nem! - kiáltja Rita. - A landlordnak joga van megvétózni a beköltözőt! Nem megy! Jobb, ha keresel magadnak másik lakást!
Földbegyökerezett lábbal hallgatom az asszonyt. Olyan nyugodtan mondja az arcába ennek a sima modorú bűnözőnek, hogy távoznia kell, mintha a pontos időt közölné vele.
Csodák csodája, a szőke vállat von és kijelenti, hogy akkor hó végén elköltözik.
El sem merem hinni a jó hírt! Végre megtisztul a ház ettől a drogkereskedelmi központtól! Ittlétünk óta tizenkét lakás cserélt gazdát! Pisszenés sem hallatszik már esténként. Szereztünk egy-két rendes új lakót, a roncsok helyett normálisabb kocsik állnak a parkolóban. Nem kell félve beszállnom a liftbe, hogy kibe botlom.
Már a tépetthajú boszorkány is a múlté. Néhány hét óta nem ide hordja a szemetesekből kihalászott értékeit. Távozott egy hasonló kinézetű gavallér oldalán.
Hó közben még aggályoskodom, hogy a szőke betart nekünk, de Rita teljesen nyugodt. Még a bíróságra sem megy el, hogy törvényszék nyomatékosítsa a kiköltözést. A szőke valóban távozik, én pedig ámulva figyelem Ritát, amint egyre erősebb és magabiztosabb a nyert mérkőzések után.
Reggel csikkeket találunk a parkolóban. Nem is kérdéses, hogy a fekete bőrdzsekis fiatalember erkélyéről indultak röppályára a múlt éjjel.
Rita felszedegeti a tucatnyi csikket és bekopog a huligánhoz. Az ajtóban megjelenik a férfi.
- Ugye ezek a te lakásodból kerültek a parkolóba?! - mutatja a bűnjeleket Rita.
- Igen, - mondja bűntudattal a lakó - vendégeim voltak az este...
- A bérlő felelős a vendégek viselkedéséért! - közli keményen Rita.
A férfi markába nyomja a csikkeket.
- Tudod, mi a következő lépés?!
- Tudom. Elnézést, nem fog többet előfordulni - motyogja a huligán, majd csukódik az ajtó.
A torkomat kaparja valami. Istenem, micsoda csatát nyertünk!
A lépcsőházban, ahol nem lát minket senki, ölelgetni kezdem ezt a vakmerő őrültet.
Bársonyon futnak perceim a következő napokban. Most, hogy félre tehetjük a korbácsot, nekiállunk a ház csinosításának. Új bejárati szőnyeget ragasztok, javítgatom a folyosó falait, gyeptéglákkal pótolom a ház előtti fű hiányosságait.
Hó végén már csak egy-két csekket várunk a szociáltól, a többiek szorgalmasan jönnek befizetni lakbérüket. Nincs szükség többé a figyelmeztető cédulákra, kétnapos rekordidő alatt együtt a lakbérpénz.
Ma is idevárjuk B. urat és a háztulajdonos nagyanyót. A mai találkozót csak az felhőzi, hogy mister Hunter a másodikról, mindenképpen személyesen szeretne beszélni a tulajjal, a lehetetlen állapotok miatt.
B. úr már siet is a megadott lakás felé, az idős hölgy, kissé lemaradva tipeg utána. Ez az örökös sietés, mint valami fegyver, óvja B. urat attól, hogy elmerülhessen a ház problémáiban. Most is az óráját nézi.
Mr. Hunter ajtót nyit. Magas, göndör hajú negyvenes, kissé dülledt szemekkel.
Nagyon készülhetett a találkozóra, kis listát szorongat a kezében. Harcias pózban várja a csatakezdést a szőrösszívű háziúrral.
B. úr beviharzik az ajtón.
- Jó napot, kedves Hunter úr! Mi is a keresztneve? Ja, Dave! Szólíthatom Dave-nek? Micsoda kedves kis lakás!
Mr. Hunter ijedten néz körül. A mocskos előszobában állunk, az általam is ismert, koszlott, zöld szőnyegen. Vajon gúnyolódik vele a tulaj? Vagy tényleg tetszik neki ez a pár szerény bútor?!
- Kérem, a szőnyegről szeretnék elsősorban. . . próbál visszatalálni a lényeghez.
- Ja, igen, hát ez nem rossz, he he he. Igen, itt egy kicsit sötétebb a nappaliban, látom itt meg felszakadt, hoppá, vigyázzon mama, el ne essen, de nem reménytelen! Sokan boldogan elfogadnák ezt a szőnyeget.
De hát itt vannak a penészfoltok, az alja teljesen szétmállott. . . - próbálkozik a lakó.
- Hát ha ez gond, akár fel is szedheti, nem emelek kifogást ellene. Alatta remek parketta van. Na lássuk, mi a következő probléma?
- A fal - folytatja reményvesztetten Mr. Hunter - nagyon koszos. Nem lehetne, hogy a manager kifessen?
- Na nem, kedves uram! Ön is látja, milyen emberfeletti munkát végeznek ebben a házban. Ne terheljük őket még ezzel a festéssel is! De ha ön, kedves Dave hajlandó kifesteni, készséggel felajánljuk az anyag megvásárlását.
- Na de ezek a lyukak a falban! Az előző lakó fiai, késeket vagdostak a . . .
- Nézze kedves Dave, ez a maga lakása is, nem igaz?! Áldozzon rá egy kicsit, elvégre ön fogja élvezni!
Mr. Hunter, már csak hangtalanul mutogat az eldeformált, hámló ajtók felé.
B. úr már búcsúzik, bíztatóan megszorítja a karját a tétován ácsorgó férfinak.
- Aztán majd hívjon meg, hogy megnézhessük, milyen szépen sikerült rendbe hozni ezt a kis otthont!
Mr. Hunter átveszi tőlem a festéket, de két nap múlva kijózanodik. Majdnem 700 dollárt fizet ezért a "lakás"-ért és most még ő festegessen is?!
A következő havi csekk mellett, már ott a felmondása is. Egy hónappal előre, ahogy az a szabályokat ismerő lakótól elvárható.
Ma megint Andráséknál vendégeskedünk, de alaposan elrontotta a hangulatunkat az újra terítékre kerülő magyarkodás. A házigazda éppen a nejét szidja, mert az asszony, úgymond, nem érez semmit, ha a himnuszt hallgatja. Andrást faggatom, ő mit érez?
- Azt nem lehet megmondani! - vágja rá András, aki nem a szavak embere.
Keserű szájízzel töprengek a történteken. Miért kell itt mérőszalaggal mérni, hogy ki mekkora magyar? Lassan már bűntudatom van amiatt is, hogy a mi országunkban nem egy őrült suszter diktátorkodott. Itt fogok megismerkedni a másodrendű magyar fogalmával?!
András baráti önzetlenségét is meg kell kérdőjeleznem. Amikor Rita elkotyogja, hogy egy nagyon tisztességes házban jó esélyeink vannak a munka megszerzésére, András felcsattan:
- Na tessék! Látod, te meg milyen élhetetlen vagy?! - támad a nejére. - Neked jó a tízdolláros gond is, amíg más már többre viszi!
Hát, mi tagadás, jól esett volna, ha annyit mond, megérdemeljük, mert tudja, milyen munkát vállaltunk a házunkban, de semmi!
Rózsi meg hallgat. Neki nem sok szava van azzal, hogy András a kenyérkereső. Nemcsak az ő életük példa rá, hogy az anyagi gondok átértékelik a kapcsolatokat. Hamar fakulnak az érzelmek, ha a másik fél nem vállal semmit a terhekből.
Délutánra szabadtéri programot szervezünk a gyerekeknek.
Már két óra is eltelt a megbeszélt időpont óta, de Andrásék sehol. Komolyan aggódom, nem történt-e bajuk a nagy forgalomban.
Az elmaradt találkozó után Rita felhívja Rózsiékat. Az asszonyka úgy számol be a délutánjukról, mintha el sem hangzott volna, hogy találkozót beszéltünk meg. Persze, felbukkant egy másik erdélyi barát!
Néhány nap múlva, Rózsi telefonál csevegőn, mintha mi sem történt volna. Rákérdezek:
- Rózsi, nem gondolod, hogy illene elnézést kérni a vasárnapi viselkedésetekért?!
- Miért kéne?! Nem vagyunk mi szerelmesek, hogy ott kell legyek a randevún, ha megbeszéljük!
- Hát nem, tényleg! De tudod mit? Az ilyen viszonyra meg nekünk nincs szükségünk! - közlöm és leteszem a kagylót.
Olyanok a kapcsolataink, mint valamiféle sajátos molekularendszer. Közeledünk, távolodunk, ütközünk egymással, egy meghatározatlan fizikai törvényszerűségnek engedelmeskedve.
De talán nem is olyan kiismerhetetlen erők munkálkodnak. Inkább az örökös időzavar, a hajsza a pénz után. Vagy az irigység, mert keserű látni, hogy a másiknak már több van. Néha, a túlzott elvárás az új baráttal szemben, máskor az emberismeret hiánya.
Kavarognak a személyek körülöttünk. Felbukkan K. Feri, akire bemutatkozáskor áhítattal nézünk, mikor közli, saját üzlete van. Forgalmas kis boltot képzelek magam elé, valamelyik zsúfolt belvárosi utcán. Öt percen belül kiderül, hogy Feri piramis rendszerrel házal. Vegyél valamit, add el, szervezz be új vevőket, akikből eladók lesznek és téged is megillet valami az ő jutalékukból.
Ritával összenézünk: ez az ember még itt tart?!
Feri más meglepetésekkel is szolgál. Albertába készül, ahonnan mindenki menekülni akar. Vállat von, amikor soroljuk a nehézségeket.
- De nincs tartományi adó és olcsóbb a benzin! - érvel.
- De munka sincs! - legyintek.
Feri kocsit bérel. Ez is meglepetés nekünk, mert mindenki tudja, hogy ez az a forma, amivel csak az autókereskedő járhat jól. Négy év kemény részletfizetés után ott a választás: Vagy befizetsz azonnal 3500- at, vagy elbúcsúzhatsz a kocsitól.
Feri, a gyógynövények, vitaminok, anyagcsere serkentő készítmények apostola. Nagy hozzáértéssel sorolja a tabletták listáját, melyek egészségét hivatottak őrizni. A beszámoló öt percenként félbeszakad. Feri kiugrik az erkélyre, rágyújtani.
Gabriella, az élénk, formás asszonyka, elfogadja Feri vezető szerepét a családban. Bizonyára mindnyájan jól járnának, ha a rátermettebb feleség venné végre kézbe a dolgok irányítását. Néha tanulhatna a család a nagypolitikától. Négy éves sikertelen időszak után, jöjjön a következő elnök.
Gabriella húga látogatóként van itt. Most, tizenhét évesen, korengedménnyel házasodik. Ez az esküvő az áhított itt maradást eredményezi.
Mégiscsak ez lenne az Ígéret Földje?
Az uszodában, ahová úszásoktatásra hordjuk kicsinyünket, újabb magyarba botlunk.
Sz. Péter, göndör hajú, életerős férfi, alig tudom elhinni róla, hogy túl van a negyvenen. Azt még kevésbé, hogy négy-gyerekes családapa. Ő és családja, nem a disszidálás rögös buktatóin keresztül jutott Kanadába. Az elért pontszámok jelentették a letelepedési engedélyt. Öt nyelven beszél, doktori címe van, az asszony is diplomás. Lám, Magyarországon is kezdetét vette a nemkívánatos folyamat. Az "elszipkázott" agyak, pénzben nem mérhető veszteségei az országnak.
F. Attila a kétszintes borsodi családi házában csapott az asztalra:
- Nem megy tovább! Egyetlen vállalkozás sem képes biztosítani azt a szintet, amit a családomnak szeretnék! Ha megy a bolt, akkor az energiaárak ölnek meg!
Az út ide vezetett, a mamához, aki egy 56-os magyar oldalán próbálkozik a második házassággal. Az idős úr munkavállalási engedélyt járt ki a vőnek, a most induló üvegcsiszoló műhelyébe. Persze, a hivatalos formák szerint, előbb meg kellett hirdetnie az állást, nehogy valami kanadait fosszon meg a munkalehetőségtől. Csak miután széles Vancouverben nem akadt senki erre a munkára, akkor kezdhette meg Attila a szakma elsajátítását.
De még a távolság miatt leírt kapcsolatok is jelentenek meglepetéseket.
Zsigmond jelentkezik Edmontonból és arra kér bennünket, nézzünk számukra lakást, mert mégis Vancouver mellett döntöttek, Ottawa helyett.
A párcentes telefondíj nem lehet akadály, így Zsigmond beszámolhat csalódásáról.
Ottawába indult egyedül, hogy körülnézzen és megteremtse az odaköltözés feltételeit. A kis Toyotával átszelte fél Kanadát a néptelen téli országúton. Nem a gyerekkori baráthoz készült, hiszen Attila már tavaly meghalt. Elvitte a rák, amely olyan pokoli fájdalmakat okozott a negyvenegy éves férfinak, hogy arra kérte az orvosokat, ne élesszék újra, ha műtét közben beállna a halál. Fél év alatt növekedett végzetessé a gyomorban észlelt daganat.
Zsigmondot Attila felesége várta, az új élettárssal, aki szintén magyar.
Ottawa az első meglepetést az időjárással okozta. Zsigmondot nem kényelmesítette el az edmontoni tél sem, mégis szörnyű volt tapasztalni, hogy a magas páratartalom miatt hatványozottabban érvényesül a hideg. Ha kiszállt a kocsijából és visszapillantott pár lépés után, végignézhette a pár másodperces folyamatot, amint befagy a szélvédő.
- Nyáron sem jobb a helyzet - állítják az ottaniak - akkor meg szakad a víz az emberről. A lakás vételárához hozzá kell kalkulálni a légkondicionáló vásárlását is.
Ottawa a főváros és mint ilyen, nagyszámú állami hivatalnak ad otthont. Így állásra csak annak van esélye, aki adminisztrációs területen jártas. A komputer ismerete alapkövetelmény. Igaz, hogy a környék elegáns, az emberek jól öltözöttek, csak éppen élettelen az egész.
Ha meggondolom, nem egyedi jelenség ez olyan városoknál, amelyeket az ott működő állami hivatalok emelnek a főváros rangjára. A németországi Bonnról terjesztették a viccet, miszerint az az egy jó benne, hogy indul onnan vonat Münchenbe.
Zsigmond megérzett valamit abból is, hogy arrafelé nem egy újsághír, vagy egy tv-riport a quebeci kiválási szándék, hanem a mindennapi valóság. Az Ottawa folyó választja el a fővárost, a másik parton épült kisvárostól, Hull-tól. Bár ez a quebeci rész 100 %-ig az egység híve, hiszen legtöbben a fővárosba járnak dolgozni, mégis, a telekárakon lemérhető a bizonytalanság. Ha a megerősödött szeparatisták elérik céljukat, az a paradox helyzet állhat elő, hogy a kanadai fővárost mindössze egy folyó választaná el a másik országtól. Ha létrejönne a francia nyelvű önálló quebeci állam, az adna okot újabb konfliktusokra, hogy teljességgel körbe lenne véve azzal az országgal, amelyből kivált.
De ha nem látjuk olyan sötéten a jövőt, akkor sem tisztább a kép. Nem érdemes 3500 km-rel arrébb költözni azért, hogy még mostohább időjárásban és még unalmasabb életben legyen része az embernek.
Rita lelkiismereti kérdést csinál abból, hogy megfelelő lakást találjon a régi ismerősöknek. A faházak szóba sem jöhetnek, hiszen a hangszigetelésük nem jobb a nyúlketrecénél.
A környék betonházaiban elképesztő árakat kérnek. Kilencszáz dollár körül mozog annak a lakásnak az ára, ahol nem tudom felfedezni a hirdetésben szereplő második hálószobát. Végül a kísérőnk mutat rá a beüvegezett erkélyre.
Már szinte kipipáltuk az összes szóba jöhető épületet, amikor Rita eltöpreng:
- A Kláriék egy egész jó házban laknak!
A hármas tagozású épülettömb jó ötletnek tűnik. Betonház, tisztességes méretű helyiségekkel, két fürdőszobával, elfogadható áron. Sőt, már az utolsó simításokat végzik a szabadtéri úszómedencén.
Megkezdődik a napi küzdelem, hogy végre elérhessük a megfelelő embert, majd a puhítgatás, hiszen látatlanban kéne felvegyék a házaspárt, akik még a szerződést sem tudják aláírni. Megindul az információcsere, az adatküldés Edmonton és New Westminster között. Néha akadályba ütközünk, ilyenkor Rita leleményessége a legnagyobb segítség. Már a lakást is láttuk. Vadonatúj szőnyeg, az elektromos tűzhelyben még ott a használati utasítás. Egy sarokra van az élelmiszerüzlet, nem kell majd Margitnak sokat gyalogolni a cekkerrel, ha Zsigmond használja a kocsit.
Minden készen áll, mi vesszük át a kulcsokat, hogy azzal fogadjuk majd az érkező családot.
De addig még van pár napunk és Rita iparszerűen gyártja a resuméket az álláshirdetésekre. Már komoly tételt emészt fel költségvetésünkből a bélyegvásárlás. Persze megint csak a célegyenesig jutunk, a célszalagot mások szakítják át.
Komolyan kezdek aggódni a jövőnkért, a segélyem a végét járja. B. úr is tudja, hogy állás után talpalok, sajátos módon kínál segítséget. Akadna némi munka a yachtja körül.
Másnap már a festői Grandville Islandon autózom, hogy ráleljek a dry dock-ra. Ez a kis sziget, afféle bohémtanya és a gazdag hajótulajdonosok találkozóhelye. Megszámlálhatatlanul sorjakoznak a különféle típusú úszóalkalmatosságok a sziget körül. A szerényebb hétvégi kikapcsolódást ígérő motoros bárkáktól kezdve, a hatalmas, többszintes, parabolaantennás luxusjachtig, minden típus képviselve van. Számtalan üzlet és vendéglő biztosít könnyű pénzköltési lehetőséget a turistáknak. Most délelőtt még szerényebb a forgalom, így parkolót is találok, nem messze a végcéltól. Néhány jacht, már felbakolva várja az esedékes évi "alvázmosást".
- Micsoda élet van a víz alatt! - csodálkozom. Minden hajó alsó felén, egyenletes bevonatot képez a barnás kagylóréteg, keveredve a zöld mohaszerű növényzettel.
Már itt integet B. úr, épp csak üdvözöl, már rohan sürgetni az egyik munkást, hogy mihamarabb végezzen a hajó megtisztításával. Addig hozzá sem kezdhetünk a felsőbb felületek vaxolásához, amíg az erős vízsugár el nem távolítja a sok lerakodott élősködőt. Amíg az overallos ember dolgozik, van időm szemügyre venni az egész hajót. Tekintélyes méretű, jó karban lévő, formás vizialkalmatosság. A felső fedélzeten vajszínű bőr ülőgarnitúra szolgálja a kényelmet. A kormányos forgatható karosszéke körül, repülőgépeket megszégyenítő műszerfal, az elmaradhatatlan radarernyővel. Sorra felfedezem mindazokat a berendezési tárgyakat, amelyek hiánytalanná teszik a felszerelést, a fridzsidertől a tévéig mindent.
Rövid szakmai bemutató következik B. úr részéről, majd átvehetem a polirpasztát és az elektromos csiszológépet.
Néhány órába beletelik, mire visszaérek a kiindulási pontra. De még akad tennivaló. A tulaj most a felbakolt hajó alatt ügyködik, a propellerek hajtórúdján összecsavarozott félgömbök várnak cserére. Az egy év a víz alatt megtette a magáét. A kormánylapát mellett felcsavarozott lemez is szemétre kerül. Ez a "csali" tábla, amely arra hivatott, hogy a kormánylapát helyett rozsdásodjon.
Amíg a csavarokkal ügyködöm, B. úr adogatja a szerszámokat, mint ahogy a műtőben szolgálják ki a sebészt. A felszerelésre kerülő tartozékok árait tudakolom. Még az öklömnél nem nagyobb gömböcske is majd’ 200 dollárba kerül. A mai tisztogatás sem filléres akció, látom milyen kelendő a hely, ahol ez a munka elvégezhető. Az óriás hokedli formájú mozgó daru, hatalmas lábai közé emelve szállítja a kész jachtokat a stégig. Sötétedik, mire végzünk. Néhány dollárral és egy tapasztalattal gazdagabb vagyok: jachtot csak akkor veszünk, ha már nem kapok a szívemhez, amikor a karbantartás költségei kerülnek szóba.
Májust írunk, Zsigmondékat várjuk a leendő házuk előtt. Már felhívtak minket a város széléről, perceken belül várható az érkezésük.
Elérzékenyülve várom a találkozót. Lám, minden felső hatalom és nem kívánt vargabetű után, újra szomszédok leszünk! Rangja van itt az olyan kapcsolatnak, melynek több éves múltja van! A Mohedától - Westminsterig vezető út, elég tekervényes volt mindnyájunknak.
Már fordul is be a sarkon a kis teherautó! A család zöld Toyotája utánfutón gurul a kölcsönkocsi mögött. Megáll előttünk a jármű, Zsigmond vörös szemekkel kászálódik elő. Kibújik Margit is, a kisfiú társaságában. Megint csak egy angol főnemesi üdvözlésre telik, mintha csak percek teltek volna el a legutóbbi találkozásunk óta.
Benyitunk a lakásba, már az ajtóban érezni a frissen lerakott szőnyeg "illatát". A lakás tiszta, a konyhai berendezések is jó állapotban. Várjuk a reakciót. Zsigmond és Margit idegesen vizsgálódik, majd végre a férj nem bírja tovább.
- Fú, ez az!? Hát ez borzalmas!
Margit is felbátorodik:
- Hát ez??! Mi az, itt nincs szegélyléc a fal meg a szőnyeg között? Nézzétek, itt milyen koszcsík van a falon! Fogadok, hogy nem festettek! - Margit undorral húzza végig a kezét a frizsideren:
- Ez sincs letörölve!
Zsigmond felénk fordul:
- Azt mondtátok, hogy kétajtós a fridzsider! Én azt hittem, hogy olyan, amelyik középen nyílik!
- Mondd, te már láttál bérlakásban ilyet? - kérdezem. - Mi arra gondoltunk, hogy külön van a mélyhűtő! Mert ez sem természetes mindenhol! - jut eszembe a saját fogadtatásunk.
Zsigmond kitámolyog a fürdőszobából:
- Én nem tudok leülni egy zöld vécére! Ezt nem lehet kibírni!
Ritával összenézünk. Az égre emelem a szemem.
- Honnan jöttek ezek? Ja, az igényes Edmontonból! Nekünk, több mint fél évünk volt már a normarendezésre, ők pár perce vannak itt és próbálják emészteni a látottakat.
Vállat vonok:
- Nézzétek, nekünk nem érdekünk, hogy beköltözzetek ide! Ha nem tetszik, kereshettek másikat. De ilyen áron, két fürdőszobás, új szőnyeges, normális méretű lakást, betonházban, az életben nem fogtok találni! Különben is: egy jobb helyen az első kérdés, hogy hol dolgoztok.
Végtelenül csalódott vagyok! Eszembe jut Rita buzgalma, amivel a gyakran elérhetetlen ügynökséget ostromolta, addig, amíg végül is kulcsokkal a kézben várhattuk az érkezőket.
Tényleg olyan szörnyű ez a lakás, vagy már én látok másként? Persze nekünk nehéz objektívnek lenni! A mi fogadtatásunk és az eddig tapasztaltak kissé átszabtak olyan fogalmakat, mint a jó, az elfogadható és a tűrhetetlen.
Zsigmond még mindig az üres szoba közepén téblábol. Nem is akar hozzákezdeni a kirakodáshoz, úgy gondolja, holnapig talán kiötölhet valamit. A pár nélkülözhetetlen holmi felhordása után, lakat kerül a teherkocsi ajtajára.
Mikor elköszönünk, Zsigmondból előbújik a diplomata. Megköszöni fáradozásainkat a lakásszerzéssel kapcsolatban.
Hazafelé, a történteken rágódunk.
- Rosszul fogtunk hozzá! - jelentem ki. - Meg kellett volna nekik mutatni a mi házunkban egy üres lakást és aztán, az első ájulás után, áthozhattuk volna őket ide! - bölcselkedem.
Rita vállat von:
- Ez van! Majd keresnek maguknak másik helyet, ha ez nem jó! Én nem tudtam ennél többet tenni! Ha magunknak kerestem volna lakást, akkor sem találok különbet!
Másnap, már hordjuk fel a holmit a lakásba. Kissé enyhültebben látják ők is a kérdést, de mint kiderül, nem mondtak le a költözési szándékukról. Ma, amikor ezeket a sorokat írom, még mindig ott laknak, de még mindig nem pakoltak ki mindent, mert változatlanul költözni akarnak.
Zsigmondék ideköltözésével, már csak egy családdal maradt kapcsolatunk Edmontonban. Katiék buktatókkal teli életét kísérjük figyelemmel a távolból. Viktor elveszti állását a Canadian Tire-ban. Kati egyre fogyó türelemmel néz szembe a pénzgondokkal. Szaporodó veszekedések, különélés, Viktor hazautazik Magyarországra. Közben Kati itt elindítja a válást, amit végül ki is mondanak. Viktor elhelyezkedik otthon, de nem szűnik meg levelekkel ostromolni volt feleségét. Kati hazalátogat az utolsó tartalékából, hogy meggyőződhessen, érdemes-e visszatérni és újrakezdeni együtt. Közben Viktor rájön, hogy a mégoly tisztességes havi fixből sem lehet megvalósítani Pesten az álmokat. Kati visszatér Kanadába, nagyon magányos, beleegyezik abba, hogy újrakezdje a volt férjjel. Viktor megint Edmontonban, de hónapok óta nem sikerült munkát kapnia. Megismétli-e a családi történelem önmagát, vagy új fordulatot vesz életük, ki tudja?
Veronika és Miki egymást túlharsogva kiabálják a telefonba az örömhírt: kisbaba lesz! Már azt is megmondták az ultrahangos vizsgálaton, hogy fiúra számítsanak. Nagy örömmel gratulálunk nekik. Ha meggondolom, már csak ők lógtak ki a sorból. Most, hogy tudják a gyermek nemét, el merem sütni nekik régi Arisztid viccemet:
- Tasziló hazamegy és újságolja a nejének, hogy a kávéházban fogadásokat lehetett kötni, hogy milyen nemű lesz Arisztidék születendő gyermeke.
- És te mire tippeltél? - kérdezi az asszony.
- Azt mondtam, hogy bagoly! - válaszolja Tasziló.
- Mi ez a hülyeség?! Hogy-hogy bagoly? - szörnyülködik a feleség.
- Jó, jó tudom, nem nagy az esély - von vállat Tasziló - De ha bejön, tudod, hogy hányszoros pénzt fizet!?
Mikiék jókedvét még a favicc sem tudja elvenni.
Én sem az átvirrasztott éjszakákra, az idegeskedésekre, az atyai indulatokra gondolok, hanem azokra a csodás órákra, amikor nem cserélnék senkivel. Nem csak én érezhetek így, előttem van az ismerős magyar családok arca is. Legutóbbi közös programunkon, húsvétkor, amikor Csilláéknál a gyerekek a csokitojásokat gyűjtögették a kertben, csak a féltő, büszke szülői tekintetek maradtak meg bennem. Kicsit nehezebb, de sokkal boldogabb az életünk velük.
Már nem magunkért hajtunk elsősorban. Travolta nyilatkozta egy interjúban:
- A gyerekem születése megtanított valamire. Többé már nem én vagyok a legfontosabb saját magamnak.
Ritán is észreveszem, hogy az áruházi programjaink java részében a gyerekosztályon időzik.
Ha a pénztelenség réme fenyeget, az első sóhaj:
- Jaj a gyerek! Csak ő ne szenvedjen hiányt semmiben!
Így aztán az álláshajszolás valóságos főállássá növi ki magát. Rita cetlit lobogtat a kezében. Most beszélt meg egy interjút az egyik ingatlanirodával. Főállású caretakert keresnek, vagyis olyan személyt, aki "gondoskodik" az épületről. Az ügy rangját az emeli, hogy nem bérlakásokról van szó, hanem olyan épületekről, ahol tulajdonosok laknak. Nem kell mondani, hogy ez micsoda színvonalkülönbséget eredményez.
Másnap, már a bűvös házszámot keressük az előkelő Hastings Streeten. Nagy meglepetésünkre a cím nem létezik. Már Ritát okolom, hogy elírta a számot, hiszen rég elhagytuk a belvárost és egyre ritkulnak a házak.
- Ez reménytelen! - Legyintek és megfordulok. Különben is, ha öt perc van a megbeszélt időpontig. Olyan még nem volt a világtörténelemben, hogy későnjövő nyerje el az állást.
Rita nyel egyet, amint elhagyunk egy kereszteződést.
- Nézd, ismét növekednek a számok!
Hát persze! Ez egy másik körzet. Talán még nincs veszve minden, de ma úgy látszik, mindenki lépésben közlekedik! Végre feltűnik a keresett házszám, Rita berohan az épületbe, legalább ő legyen pontos, amíg én parkolót keresek. Végre megszabadulhatok a kocsitól és már rohanok is az épület felé. A felhőkarcoló bejárata olyan elegáns, amilyet csak arisztokrata családok életéről szóló filmsorozatokban látni.
Végre ott lihegek Rita mellett a váróban. Megáll előttünk egy barátságos idős úr és melegen kezet ráz velünk. Ő az intézmény elnöke. Most hozzánk lép egy mosolygós szőke hölgy és az irodájába invitál. A süppedő karosszékből is kiválóan látom a város legértékesebb részét, a felhőkarcolók karéjában büszkélkedő kikötői nevezetességet, a Canada Placet. Vendéglátónk cseveg velünk. Amikor majd’ félóra múlva elhagyjuk az irodáját, hitetlenkedve idézgetjük a lezajlott találkozót.
- Észrevetted, hogy nem is kérdezett semmit a melónkkal kapcsolatban? - idézi Rita.
Engem is töprengésre késztet, ami történt. Ha korábban megjelentünk egy interjún, mindig azzal kezdődött a diskurzus, hogy töviről-hegyire beszámoltattak róla, hogyan oldunk meg bizonyos dolgokat.
Mit teszünk, ha valami hirtelen meghibásodik, milyen a kapcsolatunk a lakókkal, hogy állunk az Arbitration Boarddal, stb..
Most meg inkább az volt a téma, hogy mennyi idős a gyerek, meg hogy hány éve élünk itt.
Lehet, hogy az az ajánlólevelünk, hogy Európából vagyunk!? A nő német származású, még az is kiderült, hogy nemsokára Kölnben vakációzik. Rita örömmel tette hozzá, hogy ismerjük a dómot. Szóval olyan volt az egész, mint egy traccsparti a teadélutánon.
A találkozó csak egyszer vett drámai fordulatot számunkra. Bettina a megpályázható állásról beszélt, ami ugye egy fő részére biztosít teljes munkaidőt és közben elhangzott a fizetés is. Olyan összeg, ami számunkra még akkor is az álmok birodalmába tartozott, amikor ketten dolgoztunk.
Már csak egy apróság van hátra. Meg kell felelni a házat képviselő tanácstagok előtt. Kezdek gyanakodni, hogy ott fognak elhangzani azok a kérdések, amiket ma nem tettek fel.
Rita vibrál az idegességtől. Karnyújtásnyira van egy jól fizető munka, amihez természetesen lakás is jár. Luxuslakás. A hőn áhított biztonság!
Este elautózunk megnézni a címet. Üzletsorokkal zsúfolt útszakasz mögött magasodik a két világosbarna torony. A húsz emelet ellenére sem tűnik az épülettömb riasztónak vagy ormótlannak. Az erkélyek sokszögű formái ügyesen törik meg a magasba kúszó hasáb egyhangúságát.
Kiszállunk bámészkodni. A bejárati részeket szépen karbantartott növényzet teszi hangulatossá. A két tömb közötti összekötő kapocs a szabadtéri úszómedence. Belátunk az üvegfalú helyiségbe is. Még egy kisebb medence a hideg napokra, a pezsgőfürdő kimagasodó csempekaréja és a sauna felirat egy faajtón. Kicsit előbbre sétálunk. Az elektromos garázsajtó hangtalanul nyílik, hogy elnyelhesse a földalatti parkoló a bebocsátásra váró luxuskocsit. Szóval ide jövünk holnap!
Átidegeskedjük a másnap délelőttöt, míg végre elérkezik a meghallgatás ideje. Az egyik háztömb üvegajtója előtt várakozunk, mikor egy barátságos kinézetű, rövid fekete hajú nő kiszól nekünk, hogy várjunk még, mert Bettina a másik párral van elfoglalva. Az asszonyka övén ott fityeg a "csipogó".
- Az előző gondnok - állapítjuk meg egyszerre. Már tudjuk a főnökasszonytól, hogy önszántából távozik. Az ország másik felébe költöznek.
- Ez sem született kanadai! - idézgetem magamban a hallott mondatokat. Felettébb gyanúsak azok a nyitott magánhangzók!
A kis fiatalasszony újra feltűnik és kitárja az ajtót:
- Gyertek, inkább várakozzatok benn! - mondja magyarul.
A föld felett járok húsz centivel. Hát ide zöld utunk van! Bettina azt is elárulta, hogy nagyon meg voltak elégedve a munkájával, három éve dolgozik itt, komoly tekintélyre tett szert a teljesítményével. Kivel lehet pótolni egy jó magyart, ha nem egy másik magyarral?!
Kapva kapunk az alkalmon, hogy honfitársat faggathatunk mindarról, amit tudni szeretnénk. Ica örömmel elégíti ki kíváncsiságunkat. Nevetve mondja, hogy csak véletlenül olvasta a tájékoztatón, hogy milyen nevű egyéneket hallgatnak meg ma itt. Innen már nem volt nehéz kitalálni, honnan jöhettünk.
Kapkodva informálja Ritát a legfontosabbakról, hiszen bármikor szólíthatnak. Alacsony, csupa energia asszonyka. El tudom képzelni, hogy olvadoznak a lakók, ha ilyen tempóban látják dolgozni. Gesztikuláló kezein észreveszem a pikkelysömör jellegzetes foltjait. Még Rita küzdelme is tart néhány eltűnni nem akaró makacs folttal. Lám, ez is közös bennünk!
Csendes kamasz fiú kerül elő a kisszobából. Nekik is fiúgyermekük van! A családi fotón a férjet nézegetem. Ritkuló hajú, velem egykorú, erős testalkatú férfi. Ezek mi vagyunk, csak más kiadásban! Hát ilyen nincs, hogy szinte az alteregó jelentkezik betölteni az állást! Gyerünk az interjúra!
Megszólal Ica csipogója, indulhatunk a meghallgatásra. Még egyszer körbepillantok a lakáson. Icáék ízlése csak még jobban fokozza a komfortosságot. A konyha, változtatás nélkül kerülhetett át ide valamelyik lakberendezési magazinból. A vajszínű, beépített szekrények között helye van a mikrónak, de a méretekre jellemző, hogy a kávéfőzőnek is jutott egy önálló sarok.
Az étkező üvegasztala körül, a magas támlájú, karcsú székek szinte ünnepi hangulatot árasztanak. A nappali sötét bútorzata, remek kontrasztot képez a vajszínű szőnyeggel. Hatalmas redőnyös ablakok szűrik a fényt a nagyméretű terasz felől.
- Nekik is sötét bútoruk van! - motyogom, míg belépek a tágas terembe, ahol egy hosszú asztal mögött ül a három vizsgáztató.
Ritán a figyelem, hiszen ő az állás várományosa, én csak azért kellek, hogy lássák, nem rontom-e nagyon az épület összhatását megjelenésemmel.
Persze Ica már elárulta, hogy azért számítanak a férjre is, noha nem kap fizetést. Zoli, a családfő, a szabad hétvégeken az uszoda körül foglalatoskodik.
Bettina bátorítólag mosolyog felénk és már el is hangzik az egyik idős úr részéről a kérdés:
- Hogyan kezdi a munkanapját? Miket ellenőriz? Mit tesz, ha mondjuk, meghibásodik a sprinkler-system?
Rita szárnyakat növesztett erre az alkalomra. Folyamatosan, hiba nélkül beszél, már hosszú percek óta. Valóságos egyszemélyes showműsort produkál. Engem is elképeszt a teljesítmény, de látom, a zsűrire sem hatástalan. Még rám is jut az érdeklődésből egy kevés és már kászálódhatunk is.
Bettina kísér ki minket. Már előtte sem titok, hogy a ház jelenlegi gondnokával felfedeztük egymás nemzetiségét.
- Megvárhatjuk akár náluk is a választ, - javasolja - hiszen perceken belül döntenek.
Visszamegyünk a lakásba, kezdem berendezni gondolatban a helyiséget a saját bútorainkkal.
Csöng a telefon, Ritát kéri a főnökasszony. Tudok olvasni az elsápadó arcból és a telefont halálos lassúsággal leeresztő kézből.
Rita némán sír, nekem meg az jut eszembe, hogy 54-ben, a magyar válogatottnak már elkészítették az ülésrendet a világbajnoki bankettre. Őket a németek ütötték el a győzelemtől, minket egy jugoszláv házaspár.
Ica megpróbál vigasztalni minket azzal, hogy csokorba gyűjti az állás negatívumait. Sok a munka, éjjel is telefonálnak, van néhány lakó, akinek semmi sem jó, de olyan buborékkönnyű vádak ezek a pompás ház ellen, hogy egyáltalán nem érzünk megkönnyebbülést.
Visszatérünk az Ash streetre. Tudom, hogy a kőrisfa az utca névadója, de én inkább a hamura tippelek. Hamupipőke miatt, aki valószínűleg ugyanilyen hangulatban indulhatott a padlásszobájába, az emlékezetes bál után.
Rita engem okol a kudarcért. Többet kellett volna beszélnem, állítja.
- Szóhoz sem tudtam volna jutni, melletted! - védekezem.
Icát sem hagyja nyugodni a döntés. Házon belül, hamar megtudakolja a dolgok hátterét és már újságolja is a telefonba:
- Képzeljétek, a jugoszláv párosból, a fiatalember azt állította, hogy katonatiszt volt otthon. A bizottságban az öreg, aki annyit kérdezgetett, szintén tiszt volt. Ő erősködött, hogy a jugoszlávokat vegyék fel. De nem hiszem, hogy jól döntöttek, az a kis fiatalasszony nagyon gyámoltalan, a férje meg buszt vezet távolsági vonalon, arra nem lehet számítani a ház körül, amikor 11 után hazatér.
Hát ez legyen az ő bajuk, a mienk meg az, hogy mi lesz ezután.
Bettinának azonban van még egy lap a paklijában! Egy másik hasonló munka itt, Westminsterben. Ez már két főállás, beleértve az ottlakást, az orvosi ellátást, betegbiztosítást, nyugdíjat, fogászatot, balesetbiztosítást, de lehet, hogy hangversenybérlet is jár hozzá, ki tudja?
Megnézzük a házat is, de már csak legyintek. Az Ash street után ez már a csodák birodalmába tartozik. A két kaptárszerű magasépület a domboldalba kapaszkodik, előttünk a Fraser folyó kiszélesedő kanyarulata. Épp egy hidroplán ereszkedik a vízre, a partközelben formás motoroshajó vesztegel. Három parányi sziget védettségében pihennek, az idáig leúsztatott farönkök. A vízparton vonatszerelvény suhan, az ezüst kocsikon füstszínű ablakszemek sötétlenek.
A fehér betonépületek között egy üvegpiramis. Smaragdzölden csillog az uszoda vize a fecsegő felszín alatti lámpák megvilágításában.
Díszkövekkel kirakott sétányon közelíthető meg a két bejárat. A tágas előtérben hatalmas ülőgarnitúra, karcsú vázák, a sötét tónusú falakon vidám aquarellek.
Rita áhítattal suttogja:
- Olyan, mint egy klassz szálloda!
De úgy látom, ő sem érez magában elég erőt ekkora ugrásra.
Van még pár napunk az interjúig, Icáéknál vendégeskedünk a hét végén. Amikor a háziasszony megtudja, hogy melyik épületről van szó, elismerően csettint:
- Azt mi is gyakran néztük a Zolival, hogy milyen jó lenne megcsípni!
Ica megérzi, hogy min megyünk keresztül. Nem győzi bátorítani Ritát. Köztük még az is egy sajátságos összekötő kapocs, hogy azonos betegségük van.
Zoli kérés nélkül felajánlja, hogy tart egy kis uszodakarbantartás-bemutatót nekem. Ne legyek készületlen, ha erről faggatnak. Bár fiatalabb nálam, van okom, hogy felnézzek rá. Megbecsült szakemberként öntőformákat készít különféle járművekhez, de volt már a praxisában repülőgép alkatrész is. A szakma több, mint egy mesterség. Jó érzék is szükséges ehhez a különleges szobrászkodáshoz.
Most azért fordítanak hátat British Columbiának, mert Zoli szerint a melós itt nem viszi semmire. A túlsó oldalon, saját házban lakhat ilyen kereset mellett. Sőt, néhány üzemnél még magasabb fizetésre számíthat, hiszen ott növekszik a termelés, amíg itt csökkennek a megrendelések.
Zoli ismeri a "dürgés"-t, mert éltek ők már a keleti parton. Akkor az időjárás miatt keltek útra, de most a tél keménysége is háttérbe szorul a saját ház bűvöletében. Icának is elege volt már az egész életükre rátelepedő állásból, valami nyugodtabbat szeretne. Zoli ért a gyerekek nyelvén, így kisfiam öt perc után már vele kergetőzik. Zoli bácsi sajátos névadáson megy keresztül. Gyermekünk csak Ollinak hívja.
Fiam nagy mestere a nevek ferdítésének: lányomat Dágiként emlegeti az emlékezetes vizit óta.
Muki már annyira belemelegszik az új játszótárs cibálásába, hogy fegyelmeznünk kell:
- Fogadj szót! - intjük.
Fiam a dackorszak periódusát éli, ami félő, hogy nála évtizedekig tart majd:
- Nem fogaszolok! - toppant makacsul.
Kicsit irigylem Zoliékat, hogy ilyen biztosan tudják, mit akarnak. A másik part is megér egy misét!
- A Niagara vízesést már én is szívesen megnézném! Nem szabad kihagyni a legnagyobb látványosságot!
- Nana! - int Zoli. - Ha a vízesés nagyságára gondolsz, az csak 57m magas a kanadai oldalon, a Lópatkó zuhatagnál. Ha valóban a legnagyobbat akarod látni, nem kell elmozdulnod B.C.-ből. Itt van a Della Falls, az 440 méter. De ha mondjuk nagy épületekre vagy kíváncsi, akkor Torontóval próbálkozz! A CN torony a Metro centerben a legmagasabb a világon. Nem épület, hangsúlyozom, torony! 553 méter. Ha a legmagasabb házat akarod látni, akkor Chicagóba kiránduljatok.
Hát ezt bírom ebben az Olliban, hogy az ember eldobhatja a lexikont, ha vele társalog.
Olli alapossága nemcsak a látványosságokra terjed ki. Videokamerával felszerelkezve lesem minden mozdulatát, ahogy a hálóval letakart medencét működésbe hozza a szezonra.
Következik egy kis víz alatti porszívózás a sajátságos műszerrel, valamint a szűrőberendezések tanulmányozása. Szűrés - öblítés - visszamosás pozíciók a nagy homokszűrős tartályon, amely a folyton cirkuláló vizet tisztítja. Csővezetékek labirintusa, a gázkazántól, a lefolyóig. Minden elismerésem az övé, ahogy elnézem begyakorlott mozdulatait, amellyel kiigazodik három medence csőrengetegében.
De ezzel még nincs vége! Az apró szivattyún átáramló klór szabályozása is külön tudomány. A víz ellenőrzéséhez kis hordozható üvegcse-kollekció dukál. Ebben Ica otthonosabb. Kémiatanárokat megszégyenítő magabiztossággal színezgeti a mintafolyadékokat. Az elszíneződés mértéke fogja meghatározni, hogy milyen víz javító adalékanyagokra lesz szükség. Ica rutinosan emelgeti a titokzatos feliratú vödröket. Büszkén újságolja, hogy a medencéi kiváló minősítést kaptak a rutinellenőrzéseken.
Már szinte sajnálom a jugoszláv fiatalasszonyt, hogy milyen komoly elvárásoknak kell megfelelnie.
Otthon, többször megnézem a felvett oktatófilmet. Bár még rengeteg az emésztenivaló, de tudom, az interjún gondolkodás nélkül rávágom a kérdésre, hogy elismert fürdő- és vízügyi szakember vagyok.
Elérkezik az ominózus nap is. Rita még egyszer átveteti a leckét velem odafelé:
- Ügyelj arra, hogy negatív dolgot még véletlenül se mondj! Még olyan értelemben sem, ha a te ügyességedet bizonyítja!
- Hogy van ez?! - nézek rá gyanakodva.
- Például, ne mondd azt, hogy téged még soha nem bocsátottak el, mert esetleg az elbocsátás szó marad meg bennük. Úgy fogalmazz, hogy "én változtattam munkahelyet".
- És ha megkérdezik, hogy miért változtattam munkahelyet?
- Hát, mert közelebb volt az érdeklődési körödhöz az új, meg ilyenek.
Néhány önemésztő másodperc után, Rita szinte feljajdul:
- Mi legyen a kérdés?
Tudom, miről beszél. Minden interjú végén elhangzik, hogy van-e valamilyen kérdésünk. Sorsdöntő lehet, hogy mi érdekel minket elsősorban, amire tőlük várunk választ.
- Kérdezzük meg, hogy van-e köztük katonatiszt - javaslom, de már nem tudunk nevetni a tréfán.
Betessékelnek a terembe. Az első, ami feltűnik, hogy nem egy "vizsgálóasztal" a meghallgatás színhelye, hanem egy ovális üvegasztal köré telepedtek a tanácstagok.
Leülünk közéjük, és szinte családias hangulatom kerekedik. Mellettem egy őszülő hölgy ül, látható rokonszenvvel méreget. De a többiek is oldottak.
Rita elkezdi az előadást, mindenki nagy figyelemmel kíséri mondatait. Én kissé csalódottan állapítom meg, hogy a premieren jobb volt. De úgy tűnik, a hallgatóság nem veszi észre a művésznő indiszponáltságát.
Tőlem megkérdezik, hogy osztjuk el egymás között a munkát.
- Én dolgozom, ő beszél - mondom tömören.
Általános derültség. Csak Bettina arcán fut át valami. Interjú után derül ki, hogy az előző gondnok túl sokat beszélt, sőt pletykált. Fel sem fogom, hogy milyen vékony jégre merészkedtem.
Kis kérdezz-felelek keretében, a bizottságból egy szőke hölgy, a ház előnyeit kezdi sorolni. Amikor elhangzik az uszoda szó, magabiztosan belekezdek mondókámba, de az ősz hajú szomszédom nyájasan félbeszakít:
- Nem lesz gond a medencékkel! Egy companyt fizetünk, hetente háromszor jönnek karbantartani.
Még az is kiderül, hogy egy indiai takarítófiú dolgozik a háznak.
Hát akkor mit kéne itt csinálni?! Persze azért jó néven veszik, hogy megvan a building operator képesítésem, mert az elektromos garázsajtótól kezdve, a világításon keresztül, a szellőztetésig vagy az áramkimaradás esetére szolgáló generátor próbaüzemeléséig minden a caretaker hatáskörébe tartozik.
Az irodai számítógép miatt Rita képesítése jelenthet sokat. A mágneskártyával közlekedő lakók adatai bármikor visszakereshetők a komputerben. A gondnok felelőssége a kártyák működőképessége, cseréje, likvidálása. De lenne itt minden, próbariadótól kezdve a költözködések megszervezéséig számtalan tennivaló. A medencéken kívül konditerem és a lakók fusizására szolgáló műhelyek növelik a közös helyiségek számát. Szóval, a 220 család életkörülményeiért felel majd az a páros, akit ide felvesznek.
Szemrebbenés nélkül bizonyítjuk jártasságunkat ebben a feladatkörben.
Rita tovább gyűjti a jópontokat, míg végül elhangzik a kérdés:
- Van-e valami, amit tudni szeretnének?
- Igen, - veszek nagy levegőt - miért küldték el az előző caretakert?
Rita csendesen süllyedni kezd. Mintha legalábbis egy kérdésben érdeklődtem volna, a mellettem ülő hölgy életkora és havi keresete felől.
Tökéletes csend. Egy őszülő úr, velem szemben, felkiált:
- Nagyon jó! Ez az! Tetszik a kérdés! Látszik, hogy szeretnének tanulni az előd hibájából.
Egymás szavába vágva magyarázzák, hogy az előző házaspár már nem a munkával törődött, hanem a ház ügyeit hozta-vitte a lakók között. A problémákról meg csak az illetékesek nem tudtak. A munkájukat is egyre inkább elhanyagolták.
Már búcsúzkodhatunk is a négytagú bizottságtól és távozóban még szemügyre veszem a pompás bútorokat és a hatalmas társalgót. Még egy kandalló is helyet kapott itt. Az egyik sarkot betöltő gigászi biedermeier íróasztal értékét még megsaccolni sem merem.
Az utcán újra idézzük a történteket és bizony nem bánnánk, ha lenne mód még egy fellépésre.
Bettina telefonál még aznap este. Kedves tőle, hogy megkímél minket az átizgult éjszakától.
- Yes! - énekli a telefonba és mintha ő is örülne a szerencsénknek.
A részletekről már félbódulatban értesülünk. Két főállás, olyan fizetéssel, hogy félek, rosszul értettem az összeget. Két hálószobás, folyóra néző, két fürdőszobás lakás, erkéllyel, kandallóval, mosogatógéppel, mosógéppel, szárítóval és minden tartozékkal. Földalatti parkoló, szabad hétvége és egy jól felszerelt iroda, az adminisztrációhoz.
Nagyon nehéz itt most természetes hangszínt mímelve megbeszélni, hogy mikor tudnánk kezdeni. Legszívesebben belebégetnék a telefonba, vagy legalábbis papírtrombitákat fújdogálnék.
Búcsúzóul, Rita még feltesz egy bizalmas kérdést:
- Megtudhatnánk, hogy hány jelöltet hallgattak meg?
- Négy házaspárt - hangzik a válasz.
Kíváncsian vizsgálgatni kezdem magam a tükörben.
Szinte szót sem tudunk váltani a telefon után, újra csöng a készülék. Valaki értesít, hogy a bejárati kapu nyitottan tátong, mert beletört a kulcs a zárba. Megadóan gyűjtögetem a szerszámokat, majd elindulok szerelni. Rita utánam szól:
- Emlékszel ugye, hogy az új házban mágneskártyával nyitják a kaput?!
B. úrnak megtelefonáljuk, hogy hó végén távozni szeretnénk. Mérgesen veszi tudomásul, hogy alig nyolc hónap után, újra kerítenie kell valakit erre a munkára. Mikor megmondjuk, hogy milyen körülményeket biztosít majd számunkra az új állás, elhallgat, majd ennyit szól csak:
- Ja, az más!
Már lázasan tervezzük az előttünk álló új életet. Felszabadultan gyűjtjük csokorba azokat a dolgokat, amiktől elbúcsúzhatunk. Az ezüsthátú apró bogár, ami szinte kiirthatatlanul jelen van az ilyen gipszkarton épületekben, hiszen a papír a fő tápláléka. Néha még a fürdőszobánkban is fel-feltűnik néhány példány, hogy az asszonyt a frász kerülgesse. Ilyenkor rohant telefonálni a rovarirtókért. A silverfish a múlté, de a múlté az Arbitration Board is. Nem kell többet foglalkoznunk lakbérszedéssel, hiszen ott mindenki a saját tulajdonában él.
Már a visszaszámolás napjait éljük, sőt már feltűnt az első manager-jelőlt házaspár is. A fiatal lengyel férfi szó nélkül megfordult és húzta magával nejét, amikor körülnézett az előtérben. Az újsághirdetésre jelentkezettek közül, egy orosz házaspár nyerte el B. úr tetszését. Ők nem lettek rosszul a ház látványától sem, így ők azok, akik a helyünkre fognak lépni. De nekik nem a mi lakásunk jut. A mi remekül feljavított otthonunkat, jelentős lakbéremeléssel, egy lengyel család fogja lakni.
Lazar és Szvetlana a másodikra kerül, ahonnan Mr. Hunter, az elégedetlen bérlő távozott nem is oly rég. Lázár a saját lakásán bizonyíthatja rátermettségét. Kicsit ismerős történet ugye?
Nagyon nem várt levelet hoz a postás. A bíróságtól. A földszinti, asszonyverő indián, csokorba gyűjtötte panaszait és a felsőbb hatóságnál próbál elégtételt kapni. Nemcsak a koszos, szakadt szőnyeget említi, valószínűleg úgy gondolja, annyi vád nem elég, de azt állítja, hogy nem volt kifestve a lakás, mielőtt beköltözött, sőt valami villanykapcsoló sem működik hetek óta.
A festés-vád különösen rosszul esik. Voltam annyira lelkiismeretes, hogy senkit sem vártam koszos falakkal. Ha már a többin nem tudok segíteni, legalább annyit megtettem, ami tőlem telt. A szőnyeg tényleg rohadtul néz ki, de hiába mutogattam a tulajnak.
Mennyire nem hiányzott ez a bíróság!
Felhívom B. urat:
- Van egy gond a 102-essel! A szőnyeg, meg a falfestés leginkább. A szőnyeg az tényleg szörnyű, de a festés az nem jogos! Emlékszik B. úr, önnek is megmutattam a lakást, mikor üresen állt. Ön tanúskodhatna mellettünk, hogy igenis ki volt festve.
- Hogy tanúskodhatnék, mikor nem emlékszem! - emeli fel a hangját B. úr. Nem vallhatom eskü alatt, hogy láttam, mikor nem emlékszem, kérem!
- Nem mutattam én meg önnek annyi lakást! Ha jól emlékszem, talán csak hármat!
- Nem, nem! Menjenek el csak maguk! - fortyog B. úr.
- Nem sok értelme lesz, az a szőnyeg tényleg menthetetlen! A palinak igaza van! - mondom közömbösen.
- Ha nem mennek el, nem fizetem ki az elmaradt bérüket! - tajtékzik B. úr.
- Mi azt a pénzt nem a bíróság miatt kapjuk! - emelem fel a hangom.
Rita kiveszi a kezemből a telefont és teljes nyugalommal beleszól:
- Elmegyünk a bíróságra! Semmi gond, elmegyünk!
Közben, valahová a távolba néz.
A meghallgatáson ott feszít, baseball sapkájában, a felperes. Ő nem vette a fáradtságot a büró-stílushoz, borostás képpel, kopott farmerban terpeszkedik a karosszékben.
A bíró egykedvűen sorolja a vádpontokat. A szőnyeg, a festés, a kapcsoló.
Kezek a biblián, majd Rita következik.
- Hadd kezdjem a harmadik ponttal! A bérlő sohasem panaszkodott, hogy problémája van a kapcsolóval. Nekem sem jogom, sem lehetőségem, hogy bemenjek mindenki lakásába ellenőrizni, hogy működik-e minden. Ha szólt volna, meg lenne javítva.
A festés pedig . . . itt a lakásbérleti szerződés! Tételesen felsorolva a lakás állapota. A festés: rendben. Itt a bérlő aláírása.
Elismerően pillantok az asszonyra. Nem is mondta, hogy vette a fáradtságot és kitöltött egy új szerződést a férfi nevére is, azután, hogy a megvert nő távozott.
A szőnyeg pedig - folytatja Rita - a szőnyeg borzalmas!
Még a házban lakunk, amikor megérkezik az értesítés, a szőnyegcsere megilleti a lakót, a többi vádpont elejtve.
Hívom Mr. B.-t.
- Hát ez van! - mondja közömbösen. - Mit csináljunk, kicseréljük a szőnyeget. Már emlékszem, tényleg elég reménytelen állapotban van. Nem baj, kap egy olcsó tarkát, jövőre meg emelünk a lakbérén.
A kérdéses lakás egy bachelor, vagyis az ún. legénylakás, ahol a szőnyegcsere egy helyiséget jelent. Elgondolkoztató, hogy micsoda cirkusz az előzménye ennek a néhány négyzetméteres munkának.
Már számoljuk, hányat alszunk még itt és végre eljön az utolsó éjszaka is. Idejében lefekszünk, másnap minden energiára szükségünk lesz a költözésnél.
Éjjel kettőkor, férfisírásra ébredünk. Úgy látszik, itt ez a kritikus időpont. Felcihelődöm megnézni, ki halt meg, éppen ma éjjel.
A folyósón, a bánattól összegörnyedt alak, a nemrég beköltözött kis, csinos, fiatal nő ajtaja előtt zokog. Az egész férfi akkora, mint egy kiskamasz. Rögtön felismerem a jellegzetes filippínó vonásokat. Elhaló hangon suttogja felém:
- Tudom, hogy férfi van nála! Még el sem váltunk!
Újra erőt vesz rajta a zokogás, a falnak dőlve, guggoló helyzetbe csúszik. Hordozható telefonja közben ott van a kezében. Megpróbálok elképzelni egy ilyen helyzetben kapott telefonhívást.
- Halló, igen, Ramon vagyok! Nem, nem zavarsz! Várj, kifújom magam! Szóval megvetted azt a négerbarna félcipőt, amit kinéztél magadnak? Bocs, ne haragudj, vissza tudnál hívni később? Mintha motoszkálást hallanék az ajtó felől!
Nem erőszakoskodom vele, csupán megkérem, hogy távozzék. Ő nem akar bajt és máris nesztelenül elindul a folyosón.
Mikor visszaérek a lakásba, épp Rita ugrik a telefonra, hogy a csengés fel ne riassza a gyermeket.
A pofátlan házibarát méltatlankodik, hogy valaki zavarta a nyugalmukat, az ajtajuk előtti sírással.
Rita robbanás előtt:
- Ide figyelj! Egyáltalán, ki vagy te? Te nem laksz itt, úgy tudom! Ha nem tetszik valami, akkor kefélj szállodában!
Telefon le, vissza az ágyba. Már több mint két órája nem mi vagyunk a managerek a házban.
Másnap, még a temérdek intéznivaló közepette elrohanunk a bankba, hogy az utolsó fizetési csekkünket átírassuk a számlánkra. A néhány ház körüli munka, meg a visszajáró biztonsági letét, közel ezer dolláros tételt jelent.
A pénztárosnő bizalmatlanul forgatja a csekkünket, eltűnik majd visszatér.
- Ez a csekk érvénytelen! Nincs pénz ezen a bankszámlán!
B. úr búcsúja! Vannak helyzetek, amikor tökéletesen meg tudom érteni azokat, akik látszólag ok nélkül lövöldözni kezdenek.
Visszarobogunk az Ash Streetre. Már kulcsunk sincs a kapuhoz, az előbb adtunk át mindent, az utódnak. Kétségbeesetten fekszünk a kaputelefonon. Szvetlana végre beleszól. Felrohanunk hozzá, Rita első kérdése:
- Fizetett-e már valaki kézpénzzel?
Szvetlana, első riadalmában da-val válaszol.
Rita kiszámolja magának a csekken szereplő összeget, majd ráírja a lakbérlistára:
Az érvénytelen csekk fejében, átvettem ezt az összeget.
Még egy telefon B. úrnak. Amikor Rita megemlíti, hogy a csekk érvénytelen, B. úr nem is színlel meglepetést. Kicsit dünnyög, hogy ő már azt hitte, hogy az átutalás időben . . .
Rita közbevág:
- Itt vagyunk az új managernél! Felvettem tőle készpénzben annyit, amennyi jár nekünk!
B. úr zavartan helyesel, hogy akkor jól van, rendben van minden.
Mit bánom én már, hogy hétoldalas munkaköri leírásunk van az új helyen, alig várjuk, hogy véglegesen a hátunk mögött legyen ez az egész.
És az új ház?
A két tizennyolc emeletes épület, a kétszázhúsz családdal, ahol a lakónévsort böngészve Hegedűsökbe, Szűcsökbe és Csizmadiákba lehet botlani?
A penthouse hongkongi milliomosától kezdve, a tizediken lakó stewardessig vagy a földszinti szikár öregúrig, aki felesége halálát próbálja túlélni, széles sorokban hömpölyögnek az új arcok, új sorsok, drámák és bohózatok.
De ez már - ahogy mondani szokták - egy másik történet.
A néptelen országúton alig teszünk néhány kilométert, amikor sűrű pelyhekben elkezd szakadni a hó. Olyan hótömeg kavarog a kocsi előtt, hogy nem látni semmit! A lámpák mintha egy rizsesköcsögben pásztáznának. Lépésben haladunk, de még ez sem elég a tájékozódáshoz. Előttünk egy fél Európányi távolság és a kabarét idéző tempót diktálhatom: a csiga szabályosan kijelez balra és megelőz minket. Csendesen szitkozódom és közben a végzetszerűségen töprengek.
"Nem engedte el őket a város!" - harsogja majd egy újságcím, a balesetünk kapcsán.
"A tél megbosszulta a megfutamodókat!" - hirdeti egy másik.
Már nem ad semmi támpontot az út hollétéről. Az utóbbi napok megfeszített rohangálásaihoz, kapkodásaihoz már csak ez hiányzott!
A hófüggönyön végre átszűrődik valami neonfény. Azonnal megállunk. Nem is kérdéses, hogy itt éjszakázunk ezek után.
Másnap, már csak a mélyedésekben megülő tócsák jelzik az éjszakai kavalkádot. Most már felszabadultabban autózunk. Az idő, a távolság megtételével arányosan javul. A pihenők alatt már nincs szükség a kabátokra. Laza tempót diktálunk, felesleges előbb érkezni, mint a bútoraink.
Kicsit szorosabban markolom a volánt, amikor az élénkülő forgalom jelzi, hogy közeledünk a városhoz. Szerencsére nem kell átszelni egész Vancouvert, a mi végcélunk New Wesminster, amely afféle külső kerületnek számit. Már tudjuk a térképről, hogy a városközponthoz közel esik az Ash street.
Feltűnik az épület is, kissé csalódottan állapítom meg, hogy nem a szomszédos lakóház viseli a megadott házszámot. A mienk ugyanis jócskán benne van a korban. A sötétbarna szín csak még jobban hangsúlyozza az ódonságot. Szegényes, elhanyagolt gyep árválkodik a téglalap formájú épület előtt. A bejárathoz vezető betonút kettéválik egy hatalmas magnóliafa kedvéért.
Rita indul el a kulcsokért, én a kocsi körül babrálok. Nem merem a csomagokkal tömött autót őrizetlenül hagyni.
Rita, balsejtelmektől gyötörten nyomja a leköszönőfélben lévő manager csengőjét.
Kisvártatva látom az utcán közeledni. Zokog. Annyira rázkódik a sírástól, hogy félő, mindjárt összeesik. Elsőre átfut rajtam:
- Milyen elégedett lennék, ha így zokogna a temetésemen!
Nem tudom szóra bírni, csak annyiból szerezhetek tudomást a történtekről, hogy kérdéseimre igent vagy nemet bólint.
- Mi van Nyuszi, milyen a lakás? Borzalmas?
Szapora igenlő bólintások.
- Koszos? Lepusztult? Javíthatatlan? Reménytelen?
Megállás nélkül mozog a feje.
- Na, ezt látnom kell!
Útközben, Rita annyira összeszedi magát, hogy meg tud szólalni:
- Amikor a kulcsra vártam a manager ajtaja előtt, valaki kiabált bentről: Ne hagyd nyitva az ajtót, lehet, hogy ellop valamit! Hova keveredtünk? - riadozik.
Átvágunk a bejárati részen, a lépcsőház felé. A hajdan vörös szőnyeg szinte fekete a kosztól. A sötétbarna falborítás csak még fokozza a temetői hangulatot. A dohányfüsttől sötétlő mennyezetről két lámpa lóg le. A láncos, csicsás, sárgaréz világítótestek petróleumlámpát formáznak. A másik falon mocskos tükörtábla.
Felkaptatunk a felső emeletre és a keskeny folyosón befordulunk a saroklakás felé.
Amint az ajtó kitárul, szemem a szőnyegre téved. A valaha zöld, elképesztően mocskos szőnyeg, hosszú bolyhos szálaival olyan, mint egy rosszul sikerült gyeputánzat. A falak ragadnak a kosztól. A két hálószobában megspórolták a szőnyeget, parketta tűnik fel a szemét alól. A padló is komolyan sérült. karcolások, pecsétek, égésnyomok tarkítják.
A kiköltöző nem vette a fáradságot a takarításra. Mindenütt a hulladék, a por, a kupacokba gyűlt szemét. Még egy ormótlan szőnyegpadló darab is ott árválkodik az egyik hálószoba közepén. A falakon gyerekrajzok. Az ajtók barna borításáról furnér csíkok hámlanak. A fürdőszoba csempéi között sötétlik a penész. A nyomorult, kézzel festett szekrények mellé, valaha lila kádat és vécét álmodtak a tervezők. Mára fényvesztett, foltos, kosztól elszíneződött szörnyűség mindkét darab.
A konyhai tűzhely egyidős lehet az elektromossággal. A fridzsider, még így üresen is úgy zihál a sarokban, mint egy asztmás vénember.
A nappali szőnyegén, a bolyhok több helyen elszíneződve, csomókba ragadva. Undorodom még rálépni is, nemhogy a gyermekemet játszani engedjem itt.
Rita már kérlel:
- Menjünk innen! Ne is rakassuk ki a bútort, tetessük valami raktárba és keressünk lakást! Itt nem lehet élni! - tör ki belőle újra a sírás.
Tudom, hogy én is ezt tenném legszívesebben. De nincs hova menekülni és nincs miből. A tartalékaink végét járjuk.
Rita fájdalma, dühbe csap át:
- Hogy merészel valaki ilyen lakást felajánlani?! Hát nincs bőr egyesek pofáján?! Itt mindent lehet?! Egyáltalán, gondolhatja-e valaki is, hogy ez a hely alkalmas az emberi életre?!
Lemegyünk a sarki telefonhoz és a háziurat tárcsázzuk. Mister B. nincs otthon, így a feleségének mondjuk el a látottakat. Rita kijelenti:
- Ez a szőnyeg katasztrofális! Ezen nem lehet élni!
A hölgy rögtön felajánlja, hogy kicseréltetik, persze a férjével kell megbeszélni mindent. Indulatainkból érezheti, hogy nem lehet megoldás, a "majd leterítik egy szőnyeggel" javaslat.
Megérkeznek a bútorszállítók. Nagyot néznek, hogy milyen körülmények közé kell lerakniuk bútorainkat.
Sebtében kisöprök egy szobát és oda irányítom a töméntelen kartondobozt. A helyiség olyan képet kezd ölteni, mint a zárójelenet az "Aranypolgár"-ban. Csak a dobozok uralják a teret.
Persze nem ússzuk meg egy szobával. A lakás kezd feltöltődni a ripsz-ropsz behordott bútorokkal. El sem tudom képzelni, hogy lehet itt kifesteni, meg padlószőnyeget cserélni. Mennyi felesleges munkától kíméltek volna meg minket, ha tiszta lakással várnak!
A kicsi ott lábatlankodik a ledőlni készülő dobozok között. Bűntudatot érzek miatta, mert nincs egy talpalatnyi hely, ahol eljátszhatna.
Lesétálok vele a ház elé, hiszen úgysem mozgott eleget az utóbbi napokban. Az utca enyhe lejtőben folytatódik és néhány háztömb után már egy kereszteződés állja utunkat. Pár lépéssel arrébb rálelünk egy szegényes játszótérre. Teljesen néptelen. A három mérleghinta nem lehet nagy vonzerő.
A Royal Avenue egyik sarkán vagyunk, innen már olyan meredeken folytatódik az út a Fraser folyó felé, hogy a mi helyünkről az alsóbb részen fekvő épületek tetejére látunk. Az asztalsimaságú Edmonton után ijesztően idegen ez a dimbes-dombos világ. Rágondolni sem merek, hogy miképpen lehet itt közlekedni egy jeges-havas téli napon. Még szerencse, hogy az enyhe klíma megóvja ettől a tortúrától az itt élőket.
Hirtelen magyar szóra kapom fel a fejem. Három gyermek társaságában megjelent egy alacsony, szemüveges fiatalasszony, fegyelmező mondatait magyarul intézi a kicsikhez.
Megörülök ennek az égből pottyant társaságnak. Gyors bemutatkozás után már panaszolom is kálváriánkat a kis erdélyi fiatalasszonynak. Nem segítséget várok, de olyan jó, hogy valakinek elmondhatom a gondjainkat.
Olga sajátos módon vigasztal. Elmeséli az ő kezdésüket, talán azért, hogy tudjam, mások még rosszabbul startoltak.
Látatlanban leelőlegeztek egy kis lakást a belvárosban, de amikor meglátták a helyszínt, már minden igyekezetük a foglaló visszaszerzésére irányult. Kábítószeresek, kurvák, nőimitátorok tanyájára csöppentek, a szemközti ajtón golyónyomok, a rendőrségi kordont jelképező sárga szalag még ott lebeg az ajtón...
A második választással sem volt nagyobb szerencséjük. A zaj mellett, még valami éktelen büdösség is pokollá tette az életüket. Hosszas könyörgés után, végre kibontatta a háziúr az elviselhetetlen szagot árasztó falrészt. A feltárt részen döglött macskára bukkantak.
Olga kedvező hírrel zárja beszámolóját. A jelenlegi lakáskörülményeikkel meg vannak elégedve. Férje is elfogadható állást talált, ő maga pedig valamiféle tanfolyammal birkózik esténként, a gyerekek mellett. Szóval, fel a fejjel! Nem is a vigasztaló mondatoknak örülök leginkább, hanem annak, hogy talán sikerült játszótársakat találni Márknak.
Este, egy szabaddá vált sarokban tesszük le a matracot és megpróbálunk elaludni. A gyermek köztünk kap helyet, még csak a távoli jövő titka, hogy mikor tudjuk összerakni a saját ágyát. Egyfolytában vakarózhatnékom van. Szinte a bőrömön érzem környezetünk mocskát.
Másnap megjelenik B. úr. A telefonbeszélgetésünk után már megrajzoltam magamban a figuráját. Testes, elnehezült öregúrra tippeltem, de nagy meglepetésemre az ajtóban egy vékony, őszülő hajú, szemüveges, végtelenül elegáns férfi áll. Ahogy végigpillantok ruházatán, rögtön megállapítom, hogy az egész ház havi lakbére nem fedezné ennek a megjelenésnek a költségeit. A Pierre Cardin öltöny, a selyeming, a széles arany karlánc, a Gucci cipő, a puha sötétkék felöltő, olyan kiáltó ellentét ezzel a lepusztult környezettel, hogy egész társalgásunk alatt nem is tudom megemészteni ezt a kettősséget.
Mister B. még egy nagy meglepetést jelent számomra. Az ő eleganciája tükrében talán még kirívóbbnak tűnhet ez a szeméthegy, ami fogadott minket. De nem!! Éppen ellenkezőleg! A helyzet nem is olyan rossz, a hibák orvosolhatók, jó, jó, ha ragaszkodunk a szőnyegcseréhez, bár szerinte egész elfogadható. Elhűlve hallgatom, ahogy normálisnak kiáltja ki a csempék állapotát, a rosszul záró ablakot, a dohos, roskatag frizsidert. Látom, kicsit zokon veszi, hogy annyi kifogásolni valónk van. Az előző managerrel sosem voltak hasonló problémák. Igaz, ő kanadai.
B. úr felajánlja, hogy kifizeti nekem a munkadíjat, ha kifestem a lakást. Persze hogy vállalom, de már átkozódom is magamban, hogy milyen keserves meló vár rám, a dugig pakolt szobákban. Ráadásul a mennyezet sem maradhat ki, hiszen szinte fekete. Kapok egy százdolláros csekket az elvégzendő munka fejében és irány a festékbolt. B. úr felajánlja, hogy menjünk az ő kocsijával. Nem kell sokat találgatnom az utcán parkoló járművek közül, hogy melyik felé induljak. A sötétbarna Jaguár, nevéhez méltón, úgy lapul az úttesten, mint egy ugrásra készülő fenevad.
A festékbolttal szerződése van B. úrnak, így mindent pár dollárral olcsóbban kapunk. A festékeket is a dögnehéz 18 literes tartályban vesszük, mert néhány centtel olcsóbb, mint a gallonos kiszerelés. Együtt a készlet, mindenből a legolcsóbb, már szinte örülök, hogy nyele van az ecsetnek.
Nehezen haladok a festéssel, főleg a plafon miatt. Minden egyes húzás bútorok mozgatását jelenti. A gyerekszobával végzek elsőnek, a kicsit szeretnénk már kissé nyugodtabb körülmények között látni.
Rita rendületlenül sikál, súrol. Persze a romokon élünk, nincs is értelme a fóliából kicsomagolni a garnitúrát, amíg ez a zöld rémség uralja a nappalit.
A mester azonban, akitől a szőnyegcserét várjuk, csak halogatja a felvonulást. Ha zsírosabb falat adódik, rögtön hátrébb kerülünk a listán. Végül megsokallom.
- Szedjük fel mi ezt a mocskot! - javaslom Ritának. A felszakadozott helyeken látni, hogy parketta van alul. Addig is tisztább körülmények között vagyunk, amíg megjön a szőnyeg.
A munkát a gyerek lefektetése után kezdjük. A szőnyeg rojtokban szakad fel egy-egy rántásomra és előtűnik alóla a kenyérmorzsa-szerű szivacsréteg. Itt-ott elszíneződött szakaszok jelzik, hogy állati vizelet is mocskolta valamikor ezt a padlófedő borzadályt. Három vödör homokot söprünk össze a nagyszobában. Istenem, nem volt mindenki kényes arra, hogy nem lehet cipőben közlekedni a lakásban.
Hajnalig sikálunk, súrolunk, de legalább be merem engedni a kicsit a nappaliba és nem leszek rosszul, ha lehuppan a földre. A lakás parkettája különös pályafutást mondhat magáénak. A jelekből olvasva összeállt a kép. Az eredeti anyag a parketta volt. Amikor eléggé elhasználódott, leterítették az egészet szőnyegpadlóval. Amikor a szőnyegpadló is kiszolgálta az idejét, felszedték a két hálószobában és ott újra a parkettaként funkcionált. Úgy tűnik, mindig az a cél lebeg a szem előtt, hogy minél olcsóbban megúszni az egészet. A festékbolti vásárlást látva el sem merem hinni, hogy lesz valami az új szőnyegpadlóból.
De nem, végre itt van a három tagú indiai gárda és buzgón nekilátnak a munkálatoknak. A falak mentén lefektetett szöges lécekre feszítik a krémszínű vadonatúj szőnyeget. A térdelő férfi, a párnázott végű szerszámmal igazítja a sarkok felé a gyűrődéseket. Egy-egy erőteljes térdrúgása nyomán engedelmesen simul a szőnyeg a padlón.
Nem lehet szavakkal érzékeltetni azt a változást, amit a vadonatúj szőnyeg és a frissen festett falak idéznek elő. Még az ajtókat is lefestettem, így az egész előszobai rész nagyobbnak tűnik. Most már csak a fürdőszoba meg a konyha a gyenge pontja a lakásnak, de már optimistábban szemlélem ezeket a szégyenfoltokat.
Az, hogy lakásunk a hátsó részre néz, megkímél minket az utcazajtól. Inkább az ad okot aggodalomra, hogy karnyújtásnyira sorakoznak az épületek ablakainktól. Nem lehet nagy csendre számítani a nyitott ablakos nyári éjszakában.
Most más zavarja nyugalmunkat. Az alattunk lévő lakásból, minden hajnalban órákig tartó gyereksírás hallatszik. Szünet nélkül bőg a másfél év körüli kiskölyök. Nem tudom elhinni, hogy lehetetlen lecsillapítani ezt az állandó bömbölést. Talán az anyja fel sem ébredt? Lebotorkálok a lépcsőn, gondolom szóra bírom az önfeledt anyukát. Nagy meglepetésemre, valaki már áll az ajtó előtt. A vörösesszőke fiatal nő az alsó lakásban szenvedi ugyanazt, amit mi halunk. A beszámolója szerint már tíz perce próbálkozik a kopogással, eredménytelenül. Odasúgja nekem:
- A nő két nap alatt elissza, amit a szociáltól kap. Utána már tejre sem telik. Az éhségtől bőg a szerencsétlen.
Most már ketten kopogunk az ajtón, persze eredménytelenül. Egy mackós külsejű fiatalember is kikukkant a szemben lévő lakásból. Tudja, hogy mi leszünk elsejétől a managerek, hozzám intézi szavait:
- Meddig kell még eltűrni ezt az állapotot?
Kopogtatásunknak azért annyi eredménye van, hogy az ajtón túli csoszogásból ítélve, az anya valamilyen megnyugtató manőverre szánta el magát, mert a jajveszékelés abbamarad.
Pár napunk van még a felelősség nélküli lakó státuszából, de a leköszönő manager már siet átadni a kulcsokat. Alacsony, jelentéktelen figura, szemüvege mögül bizalmaskodva hunyorog, amíg a ház szennyesét teregeti. Óva int, vigyázzunk a lakókkal, a baráti, gyenge kezű módszer hamar megbosszulhatja magát. Gondolom, mindezt a saját kárán tanulta meg. Sorolja is, hogy afféle segélyközpontnak tekintették egyesek a lakását. Pénzért, élelemért kopogtattak be hozzá. Hét év után döntött úgy, hogy felhagy az egésszel. A nyugalma többet ér. Sok most a zűrös alak a házban. A javítási munkákra sincs soha pénz. Majd hanyattesik a csodálkozástól, mikor meglátja új szőnyegünket.
- Erre sem volt példa, az utóbbi időben! - morogja.
Hó végén, kis cédulán értesítjük a lakókat a személyi változásokról. A papirost a levélbedobó nyíláson csúsztathatom be a lakásokba. Új színfolt ez számunkra a lépcsőházi levélszekrények helyett. De hát a biztonság! A postásnak végig kell gyalogolni az emeleteket, mert az előcsarnokban hagyott postai küldeményekért senki nem vállalná a felelősséget. Sok lakónknál felesleges a figyelmeztető cédula: ők szociális segélyen vannak, lakbérüket a hivatal egyenesen a manager címére utalja ki. Ez is helyi specialitás. De hiába, itt nem lehet az embernek kezébe adni a pénzt, mert lakbérfizetés helyett az italboltokba vándorolna az összeg. Ezek a családok csak a megélhetésükre szánt összeget kapják kézhez, 23-án. Ilyenkor a bejárati rész tele van bevásárló kocsikkal. Autó híján ezzel oldják meg az élelmiszer beszerzést. Két-három napig tart a dínom-dánom, utána már csak a várakozás marad a bűvös dátumra.
November 1. van, mától a mi felelősségünk a ház! Csak remélni tudom, hogy túléljük a lakókkal való kapcsolatot és a ház műszaki állapotát. Nem is tudom, melyik aggaszt jobban. Már volt szerencsénk találkozni néhány lakótárssal . . . Szép számmal van köztük olyan, hogy ha az utcán látom, inkább átmegyek a túlsó oldalra.
Itt van mindjárt ez az enyhén piszkos, szakállas égimeszelő, aki bánatos ábrázatával olyan, mint egy szenvedő apostol. Bemutatkozáskor megkér, hogy a fedőnevén szólítsam, hívjam Ozzie-nak. Engem Boss-nak szólít, remélem, nem lesz sok bajunk egymással. Csak arra kell vigyáznom, hogy ne vegyem igénybe a liftet, ha ő használja, mert az apró felvonót pillanatok alatt eltölti a savanykás izzadságszag.
A 303-ast Gerry lakja. Mi csak szőke hercegnek hívjuk a derekáig érő sárga hajkorona miatt. Ha ezt Ruby látná! Derek, az elődünk, óvatosságra intett a jámbor kinézetű fiatalemberrel: most szabadult feltételesen, homályos múltjában a kábitószerkereskedelem volt a főszereplő. Sima modora sokakat megtéveszt. Mikor összefutok vele a folyosón, bemutatkozunk. Kezet nyújtok. Megragadja jobbomat, ujjaival rákulcsolódik ujjaimra, tenyerét az én tenyeremhez dörgöli, megrázza, felemeli csuklómat, valóságos rituálét rendez egy hétköznapinak szánt kézfogásból. Bizalmaskodva tárgyal velem, de nem vagyok vevő erre a hangnemre. Talán az is visszatart, hogy tegnap, a lift takarítása közben, a lámpasort védő faperem mentén injekciós fecskendőket találtam. El sem merem mondani Ritának, hogy milyen drug-dealer központban teljesítünk szolgálatot.
A lakók közül nemcsak ez a simulékony modorú fickó ad okot aggodalomra. Két lakás is van a házban, ahol a fekete bőrdzsekis huligánok tanyáznak. A 210-es különösen aggasztó, mert két fiatal lakja, ún. szobatársi viszonyban és megszámlálhatatlanul áramlanak a haverok a házba, a nap minden szakában.
A lakbérfizetés kapcsán lassan megismerkedünk a ház többi lakójával is. A rendesebb külső már szemet szúr. Hogyhogy ezek itt laknak?!
Paul is a normálisabbak közé tartozik. Ötven körüli, vézna, barázdált arcú férfi. Felajánlja a segítségét a ház körüli teendőkben. Mint mondja, az utóbbi időben már ő látta el a feladatokat Derek helyett, mert a managernek nem volt kedve kézbe venni a porszívót, a főállása után. Paul azt is tudja, hogy Derek azért köszönt le, mert a lánya udvarlója hozzájuk költözött. A fiatalember segélyen van, a szociáltól felvett pénz fedezi a lakbérköltséget, így nem kell törődni többet a házzal. Ez persze csalás, mert a fiatalember egyedülállóként veszi fel az állami támogatást, de itt már senki nem törődik ilyen apróságokkal.
Paul még elárulja, hogy festőként dolgozott, mielőtt nyugdíjazták. Az egész ember remeg, még a hangja is reszket, mire itt tart mondókájában. Ja persze, az alkohol! A festők és a kefekötők népbetegsége.
Megérdeklődöm a szakmabelitől, hogy mennyit szoktak kérni egy ilyen két hálószobásért, mint a mienk.
- Az attól függ! - hangzik a válasz - Általában 400 és 600 között.
Kezdem sejteni, hogy miért várt meg a festéssel minket B. úr!
Lassacskán gyűlik a lakbér, Rita rohangál a pénzzel a bankba, nem szerencsés ilyen házban ennyi készpénzt tartani.
Két-három nap után még akad egy-két lakó, aki elfelejtett ránézni a naptárra. Kis gépelt cetliket dugdosok be a kérdéses ajtókon, emlékeztetőnek. Éppen a 205-ös előtt hajladozok, amikor a lift előtt várakozó hölgy megszólít:
- Ne fáradjon, fiatalember, nem lakik ott senki! A nő kiszökött még pár héttel ezelőtt.
Most már nem kötnek a formaságok, a főkulccsal kinyitom az ajtót. A lakás valóban üres, sőt még tisztább is annál, amivel minket vártak, csupán a falak kiáltanak festékért.
Estére kiderül a 309-esről is, hogy üres. Nemhiába angol nyelvterületen vagyunk, nagy divat az angolos távozás. Az előző állapotokra számítva nyitok be a megürült otthonba.
Visszahőkölök a látványtól. Mintha egy eszelős őrült pusztított volna itt. A teljesen bebútorozott lakásban mindent felülmúló rendetlenség és elképesztő kosz! Alig tudok eljutni a nappaliig a holmikkal teleszórt előszobán. A konyha sírnivaló! Szénné égett edények, mosatlan tányérok, szagló ételmaradékok, zacskóból kifolyt élelmiszerek. A kosz, a mocsok felsőfokban! A fürdőszoba felé araszolok. A felismerhetetlenségig koszos fürdőkád, telis tele elfeketedett edényekkel. Az eldugult konyhai mosogató helyett ez volt az újabb színtere az edényápolásnak.
A vécében felismerhetetlen ruhadarabok. A mosdón, elkülönülő sávokban, a rákövült koszcsíkok. A falból kiszakított vezetéken bágyadtan pislákoló villanykörte csüng. Olyan természetellenes az egész, hogy balsejtelmeim támadnak. Miféle nyomorult lakhatott itt?! Erre a disznóólra képtelen civilizált ember!
A szobában a szőnyeget bokáig lepi a szemét. Gondolom, a lakó nem vette a fáradságot, hogy felálljon a tévé elől, maga körül szórta szét az ételmaradékokat. Nem lehetett túl érzékeny, mert a fotel ülőrészén a mogyorókonzerv fedele pihen, csikkek társaságában.
A hálószobában megismétlődik minden. Szemrevételezem a függönyt. Elismerően bólintok. Most már tökéletesen értem, mit takar a "rohad a kosztól" kifejezés. Az ablakpárkány porába telefonszámot kapart a találékony bérlő.
Megint valami új az életemben: én még ilyen mocskos lakást nem láttam!
Nagyon foglalkoztat, hogy vajon ki lehetett képes ilyen produkcióra. Találok egy cetlit is a nappaliban, a managernek címezve.
A kedves lakó arról értesít, hogy visszaköltözött a szüleihez, elnézést a kis rendetlenségért (!) szeretne gondoskodni utólag is a lakásról, majd megpróbál az üdvhadseregtől önkéntes segítőket kérni.
- Hát ez hülye! - adom fel. - Ki gondolja komolyan, hogy karbatett kezekkel várhatok valamiféle nem létező segítségre, mikor nekünk már mihamarabb mutogatni kéne ezt a lakást, hogy elsejétől gazdára találjon.
Eszembe jut az a tesztlap, amelynek kitöltésével kamasz koromban szórakoztattuk egymást. A válaszok elbírálásakor a versenyzőt különféle kategóriába sorolták. A hibátlan feleletekért "zseni" minősítést kaphatott az illető, a rossz válaszokért nem az elitélő hülye vagy esztelen jelzőt használták, hanem az alábbi kritériumot: "Önálló életre alkalmatlan!"
Nos, azt hiszem, ebben az esetben is ez a meghatározás fedi leginkább a valóságot. Hogy is lehet arról beszélni, hogy valaki megállja a helyét az életben, ha közben a kádban mosogat! Ez az alak valóban képtelen a saját életre!
Rita újabb érveket lát ebben a lakásban, amiért nem kellene ezt a munkát csinálnunk. Elhatározzuk, hogy megmutatjuk mister B-nek a 309-est, hadd tudjuk meg, belefér-e ez is a teendőkbe.
Közben éjszakánként újra teljes hangerővel éhezik a szomszéd gyerek.
Másnap bemutatkozunk az ápolatlan anyukának és megmondjuk neki, hogy változtasson a szokásain, mert zavarja a lakók éjszakai nyugalmát.
Délutánra levelet kapunk. Az ákombákomos cetlin az áll, hogy szégyelljük magunkat, amiért más dolgaival foglalkozunk. Nem lesz nagy jövőnk ebben a városban. Azon kívül a sértett hölgy közli: felmondja a lakást.
Rita máris gépeli a választ:
Felmondás elfogadva! Kiköltözési határidő: november 30. déli 12 óra!
Három lakásba kell bérlőt szereznünk hamarosan, nem valami biztató kezdet! Ráadásul mindegyik állapota olyan, hogy megszakadhatunk, mire lakhatóvá tesszük.
B. úr megjelenik az ígért napon az elszámolást ellenőrizendő, valamint, hogy kiürítse a pénzérmékkel működő mosó és szárítógépeket.
Legutoljára a költözködés romjain tárgyaltunk az elképesztő állapotú lakásban.
Szeme tágra mered, amint belép az ajtón. Az új szőnyeg makulátlanul pompázik, a falak, az ajtók fehéren ragyognak. A fürdőszobában meg a konyhában új linóleumot ragasztottunk a vedlett régire. Minden a helyén, szerény, jól berendezett, tiszta otthon fogadja a látogatót.
B. úr kedvtelve néz körül, a garnitúrát paskolva így szól:
- Legközelebb elhozom a mamát! Ezt neki is látni kell!
Az elszámolással hamar végzünk. Rita minden nehézség nélkül birkózott meg elsőre is a befizetés körüli követelményekkel.
Lemegyünk a mosószobába. Nagy nylonzacskókba borogatjuk a töménytelen 25 centest. Úgy tűnik, B. urat nagyobb elégedettséggel tölti el a súlyos zacskók látványa, mint az imént átvett elszámolás, amelyből kiderül, hogy közel 15 000 dollárral gyarapodott a család számlája.
A meglepetést a vizit végére tartogatom. Kitárom előtte a 309-es ajtaját.
Indulatot, dühöt várok, ha másért nem, hát azért, hogy valaki így tönkretette azt, ami az ő tulajdonát képezi.
De B. úr póker-arca nem árul el indulatokat. Kedélyes társalgásba kezd, amelyből kiderül, hogy nem reménytelen helyrehozni ezt a lakást.
Sóhajtva köszönök el tőle.
A következő napok aztán a 309-es jegyében telnek. Ritát meg akarom kímélni attól, hogy betegye a lábát ebbe a koszfészekbe, így magam látok neki a tisztogatásnak. A lakás még tartogat meglepetéseket. A szőnyegbe taposott tészta és a véres gardróbszekrény csak apró részletek ezek sorában.
Fittyet hányva a szabályra, az ablakon hajigálom ki a bútorokat. Dehogy koszolnám végig a folyosót ezekkel a szörnyűségekkel.
Esténként a kis szerszámos kamrában öltözöm át, mert még a gondolatától is irtózom, hogy az ott viselt holmikkal lépjek a lakásunkba.
Külön fuvart rendelünk a sok kacat elszállítására, de végre kezdhetem a festést. A százdolláros tarifáért fogom ma itt a festőhengert húzogatni, mert ugyan célozgattam rá B. úrnak, hogy tisztában vagyok a munkadíjjal, de az volt a válasz, hogy ha én nem vállalom ennyiért, akkor tud valaki mást.
Így hát, a klasszikus kapitalizmus szabályai szerint áruba bocsátom munkaerőmet, a majdan a zsebemben cincogó munkabérért.
Amint végzek ezzel a lakással, már nyergelhetek át a 205-ösbe, hogy megpróbáljak annak is elfogadhatóbb külsőt adni.
Már órák óta festek, minden zugra, szekrénybelsőre ráfér a jótékonyan takaró festékréteg. Dudolgatok, amíg forgatom a festőhengert a falakon. Megdöbbenve ismerem fel az önkéntelenül idézett dallamot:
Én mások előtt hajlongtam sokat
És szolgáltam csak mindig másokat,
Sok nyár és ősz, de tél jött sok tavaszra
És életemnek nem volt semmi haszna...
Úristen, ez Glauziusz bácsi dala az "Állami Áruház"-ból. A jó öreg Feleki Kamill játszotta az idős könyvelőt, aki unokája ágyánál fakad dalra. Hogy jutott ez most eszembe, ennyi év után?! Vagy tán, ez nem is olyan furcsa?!
Miki telefonálja a hírt, újra költöznek! Veronikának felmondott az indiai háztulajdonos, mert sokallotta a kiadásokat.
Szívből sajnáljuk az elkeseredett fiatalasszonyt, saját bőrünkön tanuljuk éppen, hogy milyen két tűz között élni. Egyfelől a lakók ostromolnak a kívánságaikkal, másfelől a szőrösszívű tulaj harsogja a nemeket.
Szerencsére találtak egy újabb házat, ahol Veronikát alkalmazzák. A tulajdonos ezúttal kínai. A lakás jóval kisebb, igaz szinte a városközpontban van. Az épület szerény méretei miatt, a munka nem fogja fedezni a lakbért, még be kell pótolniuk valamit a hó elején. Miki nincs elkeseredve, mert éppen váltani készül: elfogadták jelentkezését a postán. Igaz, ez még csak részmunkaidőt jelent, mert itt kihalásos alapon cserélnek gazdát a pozíciók. De mindenki tudja, hogy az állami cég minimál órabére 16 dollár és ez még csak a kezdet. A sok juttatás és kedvezmény, szinte természetes velejárója az állásnak.
Így megint a költözködés az apropó a baráti összejövetelre. Persze csak a férfiak képviselik a családokat.
Laci, Csilla férje, akit már az előző látogatásunkkor megismertünk.
Artúr, a vékonydongájú szótlan különc, akiről azt suttogják, hogy tengeralattjárókat tervez. Talán ő az egyetlen a kompániából, aki nem került kapcsolatba a manageri munkakörrel, mert a másik két magyar is "szakmabeli".
Zoltán nyugodt, kedélyes fiatalember, míg ő autószerelőként dolgozik, a neje viseli a ház gondját.
Ma itt, János a legnagyobb meglepetés nekem. Korábban már láttam őt és a feleségét Miki videóján, amikor Veronikáék állampolgársági ceremóniáján vendégeskedtek. Fekete bőrdzseki, bőrnadrág, magas szárú fűzős fekete cipő, hátul gumival összefogott hosszú haj.
- Ezeknek találták ki Amerikát! - volt az első gondolatom, amikor megláttam a bőrbe feledkezett házaspárt. Sőt, mintha a gyerekkocsiban ücsörgő kisfiúkon is valamiféle fekete bőrcucc lett volna.
A házunkban lakó, hasonló szerelésű fiatalok példájából tudom, hogy ez az öltözék egyben ideológia is. A konvenciók ellen lázadók egyenruhája ez a megjelenés.
János hozzám lép, bemutatkozik. Második mondata így szól:
- Ti is rosszul érzitek magatokat Kanadában?
Hohó, ez az én emberem! Hát mégsem egy nyugatmajmoló ficsúrral állok szemben, hanem olyasvalakivel, akinek van szeme tisztán látni a dolgokat?!
Amíg pakolászunk, eszmét cserélünk. Megtudom, hogy hentesként dolgozik, közben persze házmesterkednek is. Ők már eggyel feljebb léptek, nem a nemtörődöm bérlőkkel van dolguk, hanem olyan épületet gondoznak, amelyben a lakások tulajdonosai laknak. Ennek megfelelően a színvonal elérhetetlen magasságokban van, az ilyen típusú kéglikhez képest. János ismeri a másik oldalt is. Valamikor ők menedzselték ezt az épületet.
Most, a szolid jólét, a tiszta otthon fedezékében haza vágyik. Hazalátogatáskor szembesülni kénytelen a barátok eredményeivel. Legtöbbjük önállósította magát, sikerrel. Otthon vinni valamire! Csak ennek van súlya, ez az igazi eredmény - érzem ki mondataiból.
Együtt szörnyülködünk a közbiztonság hiányosságain, a jövőtlen nevelési módszereken és a kultúra hiányán. Ezek után nem igazi itt tartó erő a szép, kényelmes otthon sem.
Felcipekedünk a kis belvárosi lakásba. Rezignáltan állapítom meg, hogy kimaradt a szanálási tervből a 70 éves épület. Mikinek szüksége lesz minden optimizmusára, ha elkezdik az életüket az ósdi falak között.
A házunk előtti gyepen elhelyezem a "For Rent" táblát, amely azzal csábítja az érdeklődőket, hogy ingyenes kábeltévét kínálunk minden lakáshoz. Nagy kunszt, hasonló táblákat látok majdnem minden épület előtt. Nem bízom benne, hogy el tudjuk passzolni az üres lakásokat, de meglepetésemre sorra csengetnek az érdeklődők. Úgy látszik, ez egy ilyen költözködő népség.
Persze, a jelentkező még nem azt jelenti, hogy megszűnt a gond a lakás kiadásával. A tulajdonos szinte parancsba adta, hogy ne vegyünk fel szociálon élőt. Tudjuk, hogy miért ez a szigor, de a mi lakáskínálatunk mellé még feltételeket szabni. . .
Az állami támogatáson élők sokak szemében az elesett, gyámolítanivaló réteg, akiket ez a juttatás ment meg a koldusbottól, vagy az éhhaláltól. Tudom, hogyne tudnám, hogy vannak, akik valóban megérdemlik a segítséget. A mi épületünkben azonban az alábbiak részesülnek segélyben: Az életerős huligán, a terhes fiatalasszony, öt macskával és két házibaráttal, a feltételesen szabadult szőke herceg, a mindig részeg indián család, Derek vőjelöltje, Ozzie, az ápolatlan, a kotnyeles, cingár, magnót bömböltető ficsúr, a bevertorrú boszorkány, aki kukákból gyűjtöget, a feketében járó szobatársak, az omlatag szőkeség, aki alkalmi látogatókat fogad és persze az önérzetes alkoholista anyuka, aki távozni készül, csenevész indián barátjával és két gyermekével karöltve.
Ha hozzáveszem a jövő-menő élet- és szobatársakat, akik a több pénz reményében, valahol máshol vannak egyedülállónak bejelentve, akkor kiderül, hogy a fél ház a "segélyre szorulókból” áll.
Sok-sok újságcikk kongatja a vészharangot emiatt a welfare-system miatt.
Tisztán látható, hogy sokaknak állandó életformává vált ez a "fejem az államot" állapot. Néha nem csak a lustaság, de a jól felfogott érdek is azt diktálja, hogy nem érdemes dolgozni. A segélyen élő, a pénzbeli támogatás mellett, ingyenes orvosi, fogorvosi és gyógyszerellátást kap. A segély összegével és a juttatásokkal nem tud vetekedni az a bér, amit az egyszerűbb munkákért kínálnak. Sőt! Aki dolgozik, annak muszáj megoldani a közlekedését és a gyereke elhelyezését. A vérlázítóan magas levonások a munkabérből szintén arra hangolják a választás előtt állókat, hogy jobb a napi semmittevés, mint az alulfizetett munka. Marad az éjszakába forduló életmód és az irigykedés, ha mások jobban élnek.
Vancouver is tükrözi ezt a kétarcúságot. Lepusztult, roskatag bérlakások ezrei, a szemét, a mocsok, az elhagyott bevásárlókocsik utcái és az égbenyúló luxusépületek, vagy a Marine Drive élősövény mögé rejtett villacsodái. A karnyújtásnyira látható jólét dühöt, erőszakot vált ki sokakból, akik a létminimum szintjén élnek. Rablásokkal, betörésekkel próbálják átszabni a javak elosztását.
Persze nemcsak erőszakos útja van annak, hogy megszerezzük mások pénzét.
Ma, egy levelezőlap nagyságú reklámcédulát dobott be a postás. Ki sem derül, hogy honnan érkezett a lap, de 20-tól 1500 dollárig nyerhetek, ha azonos jeleket találok a lekaparnivaló réteg alatt. Még azért a hátoldalon szerepel egy számtani feladvány is, hogy igazán úgy érezzük, megérdemeljük a díjat. De ismerve a lakosság ilyen irányú képességeit, nem merik túl magasra állítani a mércét. Jellemző, hogy kerek 100 a végeredmény.
Vakargatom a jelzett sarkot és íme van három azonos jel. Nyertem!
Aztán gyanakodni kezdek! Nem csináltam én semmit ezekért a díjakért, hogyhogy adni akarnak valamit?! Ez nem az a társadalom, ahol a mások önzetlen boldogítása a fő cél! Tegyük fel a régi római jogban használatos kérdést: Kinek az érdeke?
Hát azé a társaságé, aki a telefonhívásomat várja. Innen már tiszta a kép. Minden "sorsjegy" nyer! Mindenki telefonálhat a díj reményében, aminek csak egy szerény feltétele van. Meg kell néznünk egy termékbemutatót. Legtöbb esetben porszívóét. Aztán már csak az ügynök rátermettségén múlik, hogy ránk tud-e sózni valamit. A legfontosabbról végül is gondoskodott a ravasz ötlet: arról, hogy az ügynök bejuthasson a lakásba. Zsigmondtól tudom, hogy ez legalább olyan küzdelmes, mint a mesében, ahol a farkas próbálkozik mindenféle trükkel a malacok ajtaja előtt.
Néha egyes cégek odáig merészkednek, hogy telefonos közvélemény kutatóknak adják ki magukat és ha az illető vagyoni helyzetét firtató kérdésekre elég biztató választ kapnak, máris küldik egyik emberüket a címre.
A díjakról aztán kiderül, hogy olcsó parfüm, kedvezményes árú tisztítószer, előnyös garancia-feltétel, vagy alkatrész a porszívóhoz.
Persze nekünk most nem a piaci légy jellegű próbálkozások hessegetése a legfontosabb feladatunk.
Fridzsiderünk kilehelte a lelkét. Úgy látszik, nem volt szokva hozzá, hogy egész hónapban legyen benne valami. B. urat értesítjük a gyászhírről.
A következő napon megjelenik egy cseh fiatalember és begördít a lakásunkba egy másik használt hűtőt. Már meg sem lepődöm különösebben, hiszen a bedöglött szárító felkészített rá, hogy errefelé nincsenek új dolgok. A szerelő választás elé állította a háziurat:
- 250-ért javítom, 600 az új! - szólt az ajánlat.
Persze maradtunk az olcsóbb megoldásnál, annak ellenére, hogy az új gép garanciát is jelentett volna. Rövid időn belül, még három alkalommal került sor a szárító javítására, amivel javában túlléptük az új vételárát.
Már számoljuk a napokat, hányat kell még nem aludni az alattunk lakók miatt. Ott ugyanis változatlanul folyik a "Koncert az éhezőkért" c. program.
A kismama, megszólításával tüntet ki minket:
- Lehet, hogy visszavonom a felmondást, sehova sem akarnak befogadni!
- Na nem!! - kiáltjuk kórusban. - Adunk referenciát, ha kell! Különben is, van jelölt a lakásra!
Valóban, egy tisztességes kinézetű nő hajlandóságot mutat, hogy kivegye a lakást. Persze terjedelmes listát állít össze, hogy milyen változtatásokat szeretne, de nem bánjuk, igényessége talán zálog arra, hogy nem olyan koszos, mint az elődje.
Amikor a még lakott otthont mutogattam a jelentkezőknek, elszorult torokkal láttam, hogy ez a nő milyen körülményeket nyújt a gyerekeinek.
A félig leszakadt függönyű szobában, két földre dobott matrac volt a kicsik fekvőhelye. Egy gumilabdán és egy tépett rongybabán kívül nem láttam egyéb játékot.
A lakók kezdik észrevenni a változást a házon belül. A lehetőségekhez képest tisztább minden, már kilátni a bejárat üvegajtaján. Égnek a lámpák és nem kell botladozni a magnóliafa tenyérnyi virágszirmain sem.
Ehhez a fához mély érzelmek fűznek. Gyűlölöm, kimondhatatlanul!
Talán ez az egyetlen fafajta, amely minden szezonban képes munkát adni az embernek. Hol a virágaitól válik, hol meg az extra méretű leveleit hullajtja. Kis cicerák, bigyók, szivarcsutka méretű ágacskák, szóval hamar megfogalmaztam magamban a paragrafust:
"Aki magnóliafát közlekedési út közelébe ültet, az egyéb aljasságra is képes!"
A lakók, a nemtörődöm Derek-éra után, elérkezettnek látják az időt sérelmeik orvoslására. Vízcsapokat javítok, ajtót szerelek, eldugult konyhai lefolyókat pumpálok. Siralmas állapotú lakás valamennyi.
De a legrosszabbal elmaradt a találkozás. A földszinti hölgy ijedten telefonál segítségért a zuhogó fürdőszobai csapjához. De a beavatkozást nem azonnalra kéri, mert előbb, - úgymond, rendet kéne csinálnia, hogy eljuthassak a fürdőszobáig. Amikor közöljük vele, hogy addig is el tudja zárni a vizet a mosdó alatti csappal, már megnyugodva válaszolja, akkor nincs szükség rám, a jövőben meglesz mosdóvíz nélkül.
A Derektől örökölt irathalmazban levelekre bukkanunk. A kétségbeesett lakók némelyike a siralmas állapotokat teszi szóvá, páran szőnyegcserét kérnek.
Mi is kényszerpályán vagyunk. Ha rendesebb lakót akarunk felvenni, annak igényei vannak. De ha az újakét teljesítjük, akkor a régebbiek is megérdemlik a jobb körülményeket.
Hosszas küzdelem után, végül sikerül elérnünk, hogy egy-két lakásban felvonuljanak az indiai fiatalemberek. Üröm az örömben, hogy az új szőnyeg tulajdonosai számolhatnak a fél éven belüli lakbéremeléssel.
Még mindig nehezen emésztem meg ezt a filléreskedést. Milyen anyagi háttér indokolja ezt a magatartást? A szőnyegcserén dolgozó trió most már bőbeszédűbb, hogy nem először találkozunk. Ők kotyogják ki, hogy az idős hölgynek még egy hasonló méretű háza van, amiről ők tudnak. Az anyagi helyzet pedig? B. úr yachtja nagyon elegáns. Ismerik, ők csinálták a padlószőnyeget a fedélzet mindkét szintjén.
Mi pedig ma megint szerelőt várunk. Már nem Pávelt, a cseh szakembert, hanem egy aranykezű kínait, mert ő állítólag még a mások által reménytelennek ítélt hűtőt is képes működésbe hozni.
Egyeseknek a luxuskocsi volánja simul kézbe, másoknak a bevásárlókocsi fogantyúja. Kedves lakónk, a másodikról, előszeretettel gyűjtöget. El lehet képzelni, micsoda kincsekkel gyarapszik, ha a hasonszőrűek hulladékában turkál. Persze nem ő az egyetlen, akinek életforma a guberálás. A nap legkülönbözőbb szakában találkozhatok a szemetest látogató alakokkal. Az élelmesebbje reggel jön, ilyenkor még van esély, egy-két visszaváltható üvegre. A cowboykalapos, pókhasú öregúr is mindennapos vendég. Saját szerkesztésű kézikocsi és házi kivitelezésű turkálóbot emeli ki az átlagból.
Nekünk a legnagyobb gondot a folyton tivornyázó huligánok és az ötmacskás fúria jelentik. Már mindennaposak a telefonok az alsó-felső szomszédok részéről, amikor éjszakánként a nagyszámú vendégsereg átlépi a még eltűrhető zajszintet. Néha csak a rendőrség tud véget vetni a dáridóknak.
Derek gyengekezűségét okoljuk elsősorban ezért a szomszédságért. Nem sokat fáradt a jelentkezők káderezésével, boldog- boldogtalannak kiadó volt a megüresedett lakás.
Az alsó szomszédról is kiderült, hogy egyszer már felmondás nélkül eltűnt, majd újra bebocsátást nyert ide.
A felvételi lapon vastag betűvel nyomtatták azt a részt, mely szerint tilos háziállatot tartani. Nem csodálom, hogy Derek nem kérte számon túl komolyan ezt a kitételt. Maga is macskát tart...
Az üres lakásokra jelentkezőket árgus szemmel vizsgáljuk. Ez nekünk többletmunka, mert szinte minden esténk rámegy a lakások mutogatására, de tudjuk, később megtérül ez az igényesség.
Mert, hogy is engedhetnénk a házba ezt a bugrist, aki, míg velem tárgyal, a cigarettáját hámozza és a folyosón szórja el a celofánt. Vagy azt a kiabálva társalgó hölgyet, aki motoros tolókocsival robog fel és alá és bevallása szerint fia is így közlekedik. No nem holmi betegség miatt, csupán így kényelmesebb. Ártalmatlanságuk bizonyítására bevallja, hogy nagyszámú gyereksereg felügyeletét szokták vállalni.
Na nem! Most festettem az egész lakást!
Vagy ki adna zöld utat ennek a szipákoló lajhárnak, aki nem is fárad a lakás megtekintésével, csak az ajtóból üvölti, hogy "Kiveszem!"
Persze nem dolgozik, szobatársa is van és bűzlik a sörtől.
Ha ennek ennyire nem fontos, hogy néz ki a lakás, el lehet képzelni, hogy mivé változtatná napokon belül.
A welfare nem lehet kizáró ok az elbírálásnál, hiszen az diszkriminációnak minősül.
Udvarias válaszunk:
- Majd a management határoz a kérelmek elbírálásánál, ugyanis már több jelöltünk is van a lakásra.
A valóságban mi vagyunk az ítészek. Érdekli is a háziurat, hogy kitől kapja a pénzt?! A segélyen élő is csak azért szálka a szemükben, mert legtöbbször olyan pusztítást hagynak maguk után, hogy csak nagy kiadások árán lehet újra lakhatóvá tenni a lakást.
Ezen az estén megint a rendőrséget várjuk, éjfél is elmúlt, a ház leszakadással fenyeget, olyannyira tetőfokára hágott a vigasság a terhes fiatalasszonynál.
Míg a járőrkocsira várok, megkerülöm az épületet. Valaki éppen sört önt ki az ablakon, majd néhány csikk rajzol szikrázó röppályát a sötétben.
Csak a két tagbaszakadt rendőr tudja elérni, hogy a társaság szedelőzködni kezdjen.
Másnap bezörgünk ehhez a bestiához. Jóval elmúlt dél, álmosan csoszog elő, csipásan ásítozik. Míg Rita arra figyelmezteti, hogy a következő eset egyenlő a felmondással, macska rohan ki a nyitott ajtón, a folyosóra. Gazdája üldözőbe veszi, majd az indulattól és a futástól lihegve szórja ránk szitkait. Vegyük tudomásul, hogy ez zaklatás, nem vagyunk tekintettel állapotára sem.
Úgy tűnik, tegnap éjjel nem foglalkoztatta ennyire a terhessége. Hatalmas robajjal csapja be előttünk az ajtót. Elmenőben látom, amint a szőke herceg ajtaja csendesen csukódik. Nyilván nem tartotta elegendőnek az ajtó mögötti hallgatózást.
A mai este nyugodtabbnak ígérkezik. A zajforrások ma másutt tombolnak.
Éjjel kettőkor kopogás riaszt álmunkból.
Az ajtó előtt, a földszinti idős asszony huszonéves lánya, aki asztmás hörgéseivel vetette eddig észre magát.
- Adjatok valami gyógyszert, fáj a fejem! - nyafogja.
- Hogy az a. . . Ez nem patika! Ha gyógyszer kell, menj, vegyél magadnak! - csapja be Rita az ajtót.
Hetek óta nem volt egy nyugodt éjszakánk.
Délután az indián nő mosolyog az ajtónk előtt, neki csak 5 dollár kell a közelgő segélyig. Mogorván küldöm el.
Lassan gazdára találnak az üres lakások. A 309-est egy lakli fogja bérelni, a papája azzal csinál kedvet a fiatalemberhez, hogy kijelenti, maga is manager.
A másodikon egy indiai nő az új bérlő. Valami apró javítanivaló miatt vizitelek nála, elégedetten állapítom meg, hogy milyen tisztán lakik. A lakást a curry szaga járja át. A kis gardróbszekrényből valóságos házioltár lett. A szentek képeivel körbeaggatott polcon, mindenféle ereklyék sorakoznak. Meglepve tapasztalom ezt a kettősséget, hiszen öltözékében nyoma sincs a hagyománytiszteletnek.
Este újra felcsendül a zenebona a saroklakásból. Rita még nem akarja bevetni a végső fegyvert, talán valóban a nő terhessége miatt, így egy írásbeli figyelmeztetőn értesíti, hogy ne számítson kegyelemre, ha még egyszer panaszkodnak rá a szomszédok.
Eltelt november, immár a decemberi lakbérgyűjtéssel vagyunk elfoglalva. B. úr, ígéretéhez híven, elhozza a mamát a következő találkozóra. Meglepetten látjuk az idős hölgy korát meghazudtoló frissességét és eleganciáját. Csupán a sétabot és az enyhe bicegés utal a nemrég történt, korral járó tipikus balesetre, a combnyaktörésre.
Rózsi néni átcsevegné velünk a délelőttöt, de fia sürgeti. Nemcsak ez a ház szerepel a mai intéznivalók sorában. Már tudjuk, hogy egy ingatlanügynökséget irányít.
Az éremgyűjtési ceremónia után hirtelen azt javaslom, tekintsük meg a 210-esben található huligántanyát. Valahol ugyanis az az érzésem, hogy az idős hölgy nincs tisztában azzal, hogy kikkel kell itt megbirkóznunk, a rend érdekében.
Az ajtót nyitó háziaknak azt hazudom, hogy az idős pár lakást keres, de mivel nincs kulcsom a megüresedő lakáshoz, az övékéből szeretnének képet kapni a méretekről.
A szénfekete hajú, hórihorgas fiatalember, félmeztelenül hallgatja mondandómat. Zavartalanul beljebb tessékel minket. Önkéntelenül elmosolyodom, mikor észreveszem, milyen félve lép be ez a két elegáns idős ember ebbe az oroszlánbarlangba, ami végül is a tulajdonukat képezi.
A beinvitáló legény öltözéke egy fekete bőrnadrág. Orrában és fülében fémkarikák sorjáznak. Egy másik férfi, a nyitott ajtajú fürdőszobában borotválkozik. Ruházata, egy enyhén koszos, derekára csavart törölköző, haja varkocsba fonva.
A fényes nappal ellenére a szobában teljes sötétség. Egy bágyadt lámpa világítja meg a falakra aggatott fekete, halálfejes zászlókat. Négy-öt férfit fedezek fel a sűrű dohányfüstben. A konyhában leborulással fenyegető mosatlan edények. A fal egy helyen átütve, a hálószoba felé, nyilván a zavartalanabb kommunikálás kedvéért. A nappaliban egy ruhaszárító kötél is feszül, a víztől csepegő holmikat piszkos ruhaneműk váltják. Az ajtó melletti ruhásszekrény nyitottan tátong: macskaürülék és szétszórt ételmaradék jelzi a sarok rendeltetését.
Az öregasszony, a fiába kapaszkodva araszol a kijárat felé.
Végre kinn vagyunk a folyosón. Rózsika szeme könnyesen csillog. Amikor úgy érzi, hallótávolságon kívül kerültünk, kitör belőle:
- Mi ez a disznóól?! Hányan laknak itt?! Ez a Derek hibája, hogy ilyen alakokat felvett ide! Őt is ki kéne rúgni!
Szánakozva rám néz:
- Tartsanak ki, könyörgöm! Söpörjék ki ezt a szemétdombot!
Ez B. úrnak sem lehetett egy mindennapi élmény, mert mintha kevésbé derűs lenne a megszokottnál.
Persze, ők az inkognitójuk védelmében biztonságban szemlélhetik ezt a fertőt. A nyílt kiállás, a napi küzdelem nekünk marad.
Gyűlik a lakbér, sőt, mintha jobban állnánk három nap után, mint az előző hónapban ilyenkor. Már csupán az ötmacskás szörnyeteg csekkje hiányzik, amit nem küldött a hivatal.
Következő nap Rózsi néni telefonál.
- Kedveském, itt az egyik lakó panaszkodott nekem, hogy maguk zaklatják!
Persze a macskás, el nem tudjuk képzelni, hogy jutott az öregasszony féltve őrzött telefonszámához.
Rita felsorolja a történteket. A számtalan éjszakai partit, a lakók panaszait, a rendőrségi viziteket, a figyelmeztetőket.
- Jó, jó kedveském, - hajtogatja Rózsi néni - De azért mégiscsak, gondoljon bele! Az ő állapotában! Ugye tudja, hogy terhes?
- Persze, tudom - mondja Rita. - Ja és nem fizetett lakbért.
- Micsodaaa... - csap fel Rózsi néni hangja - Azonnal rúgja ki a bestiát! És az ilyen még gyereket szül!
Így hát beautózunk a Kingsway Avenue-ra, és az Arbitration Board hivatalában kitöltjük a megfelelő okmányt 35 dollár ellenében, amiben a renitens lakó eltávolítását kérjük.
A procedúra a felek kölcsönös meghallgatásával veszi kezdetét, egy későbbi időpontban. Erről a lakót az ajtajára ragasztott idézéssel értesítjük.
A háztulajdonos neve fel sem merül, akinek az érdekeiért harcolunk. A landlord rovatban Rita neve szerepel, ő tartja a hátát a következményekért, ő harcol a pártatlan bíró előtt, a tulajdonos képviseletében.
Persze, a meghallgatáson már nem jelenik meg a fúria. Az éj leple alatt, alkalmi barátai segítségével, elhurcoltatja bútorait, hogy valahol másutt boldogítsa majd a mit sem sejtő managert.
Pár nap múlva már az üres lakás fogad. Illetve, a hegyekben tornyosuló szemét, a bicikliszerelés nyomait viselő olajos nappali fal, a macskaürüléktől bűzlő fűzfa kosár, az ételmaradékok és az elviselhetetlen szag.
Rezignáltan közöljük B. úrral, hogy ezúttal nem lehet kérdéses a szőnyegcsere.
Elhangzik a beleegyező igen, de már 30 dollárral drágábban kínáljuk a lakást.
Újra belevetjük magunkat a feljavítási munkálatokba. Rita önállóan szabja és ragasztja a konyhai linóleumot, engem régi ismerősként üdvözölnek a festékboltban.
Ha a ház engedi, rohanunk a városba. Az enyhe tél esős időt jelent. Nemigen bánom, még mindig jobb, mint a befagyott edmontoni élet.
Mikulás ünnepség készül a Magyar Házban. Végre egy alkalom, hogy kicsink újra gyerektársaságban legyen. Bár Edmonton elvette a kedvünket az ottani intézmény látogatásától, itt most, a gyermek miatt, félretesszük minden gyanakvó érzelmünket.
Bár az első napon megismert erdélyi család a bizonyíték rá, hogy csalódások mindenütt érhetik az embert. Mindössze egy találkozóra futotta a háromgyerekes anyukával, utána már csak a kifogásokat hallgathattuk a telefonban, hogy miért nem érnek rá. Egy ízben, még személyesen is módom volt rákérdezni, hogy miért ez az elutasító magatartás, de kitérő választ kaptam.
Később súgta meg egy mindentudó, hogy a zord és féltékeny férj tiltja a barátkozásokat.
Irány tehát a Mikulás ünnepség, ahol örömmel fedezem fel azokat a családokat, kiknek férfitagjaival Mikiék bútorait cibáltuk.
De itt van V. Lajos neje, Ica is, a boldog edmontoni időkből, mert lám, minden út Rómába vezet. Az a gyanúm, hogy majdnem minden kéz a magasban lenne, ha elhangzana a kérdés, hogy ki kezdett Albertában.
Ica barátságosan üdvözöl és hajlandók vagyunk mi is elfelejteni, hogy annak idején a férj elorozta előlünk a hőn áhított takarítást. Ők most külön élnek, ennek megfelelően nem túl fényesen, hiszen az életet nem az egyedülállók bevételeihez szabták. Lajos már bérgyilkosságon kívül mindent vállal, - ahogy mondani szokták, nyáron például fagylaltot árult a színes feliratú kisautóból.
Ica irigykedve konstatálja, hogy veszteség nélkül úsztuk meg a költözést, ő még a mai napig is pereskedik néhány elveszett bútor miatt.
A takarítás sorsáról is tőle értesülünk. Carol Lajosra bízott egy irodaházat, a kényelmes, jól fizető munka azonban elúszott, mert a kikapcsolódni vágyó fiatalember néhányszor elfelejtett megjelenni.
Ica a barátnőjével van ma itt. Marcsi, a hidrogén szőke, sovány fiatalasszony, a széparcú, törékeny kislányát hozta el az ünnepségre. A ceremónia kezdetét veszi, a gyerekek nehezen birkóznak a magyar dalokkal. Végül megjelenik egy cingár Mikulás és már az egész gyereksereg a zsákból előkerülő kis csomagok után kapkod.
Márián kívül még egy erdélyi magyar családdal ismerkedünk meg.
Sz. András és neje, a jó húsban levő hatéves-forma lánykájukkal van itt. Persze, a társalgás fő témája a megélhetés. Amikor tudomást szereznek róla, hogy házmesterkedünk, rögtön kiderül, hogy mindenkinek baja van a jelenlegi lakáskörülményeivel. Kapva kapnak az alkalmon, hogy látogassanak el hozzánk, hátha a nálunk megüresedő lakások egyike jobban megfelel majd nekik, mint a jelenlegi. Persze inkább viccnek szánom az egészet, hiszen előttem lebeg az épületünk siralmas állapota.
Így aztán elindul a kocsisor New Westminster felé. Nem nagy kitérő senkinek sem, mert meglepetésre a szomszéd kerületben laknak.
Elismeréssel szemlélik otthonunk tisztaságát, amiről csak mi tudjuk, hogy micsoda küzdelem eredménye.
A társalgást András hangereje uralja. Most éppen azt harsogja felénk:
- Szerencsétek van ezzel a szőnyeggel! A mienk eredetileg fakó sárga, de már fénylik, mint a grafit a kosztól. Még a tulajdonosnak is megmutattam, de a szemét azt válaszolta, hogy ez aranyszín-árnyalat! Értitek, golden...- hajtogatja.
Rokonszenvesnek tartom ezt az embert. Harsánysága mögött önzetlen, barátságos természetű melósgyereket látok.
Ha a lányok beszélgetni akarnak, el kell vonulniuk a konyhába, mert András mellett nem lehet labdába rúgni.
Mária itt vallja be Ritának, hogy egyedül neveli a kislányát. A férj lemaradt valahol, egy teherbe ejtett néger bártáncosnő oldalán.
- De azért elég jó a kapcsolatunk. A nyarat is együtt töltötte a lányom az apjával, meg az új családdal. - fejezi be.
András azóta már a munkahelyéről tart beszámolót. Számomra ez az állandó harsány hang azt a masinámat idézi, amely az apró zúgásokat, zörejeket is a kívánt hangerő szintjére erősíti. Így aztán teli torokkal adja tudtomra, hogy egy gyógynövény értékesítő cégnél, a palackozó automatákat szereli és tartja karban. Legutóbb is rá bízták, hogy tekintse meg Ottawában a gépsort, majd szerelje össze az itteni telepen. Újabb ilyen feladat előtt áll, valóságos utazó nagykövet.
- Jól állhatsz az angollal - állapítom meg.
- Fenét, - legyint - vittem a videokamerát és lefilmeztem az utolsó csavarig mindent. Nem nagyon igazodom ki a használati utasításokon. Még a filmeket sem szoktam nézni a tévében, ha sok a szöveg, nem tudom követni - kiáltja.
Kényszeredetten vallom be magamnak, hogy én sem vagyok azon a szinten angolból, ahol lenni szeretnék. Hiába, már nem tudok átállni arra, hogy angolul gondolkozzam. Ha pedig fordítanom kell saját magamat, az néha kínos lassúságot eredményez. De az igazsághoz tartozik, hogy a harminc éve itt élő magyarokon is észrevettem hasonló tüneteket.
Bezzeg a fiam! Most is angolul perlekedik Adriennel, mert Andrásék lánya szemérmetlenül kihasználja életkori fölényét. Fél szemmel odasandítok, látom, fiam gyakran veszít ebben a sajátságos "nekem is az kell" játékban.
A vendégek szedelőzködnek, fogadkoznak, hogy rendszeresek lesznek találkozásaink.
A következőre máris a katolikus templombéli magyar iskola ad alkalmat. Persze, ez inkább csak óvoda az apróságoknak, de két lelkiismeretes fiatal lány nagy kedvvel ismerteti a gyerekekkel az elfeledett dalokat, játékokat.
Másfél órás ez a szombatonkénti program, mi szülők, addig rohanunk vásárolni, a közeli kínai zöldségeshez. Állítólag az egyik legolcsóbb hely az egész városban, nincs okom kételkedni benne, mert sűrűn hallom a magyar szót. Kissé szomorúan állapítom meg, hogy sok honfitársamnak van még szüksége az ilyenfajta helyismeretre.
Csoportba verődve várakozunk a templom előtt az apróságokra. A szülőtársak között sok az erdélyi, érzem, kicsit lekezelően bánnak velem. Ők a kiváltságosok, nekik volt részük üldöztetésben. Mit csináljak, pesti vagyok, tényleg nem volt törvénybeütköző, ha magyarul beszéltem.
Egy feketehajú fiatalember viszi a szót. Nagy hangon, pergő nyelvvel magyarázza a magyar címer szimbólumait. Eminensként szajkózza a fogalmakat. Elitélően nyilatkozik azokról, akik nincsenek tisztában mindezzel. Nekem is jut egy szánakozó pillantás és egy megjegyzés:
- A Magyarországon élők nem ismernek semmi fontosat a múltunkból! Én csak agymosott nemzedéknek hívom őket!
Nincs kedvem vitatkozni, nem az a fajta, aki figyelmet szentelne más érveire. Különben is, érkeznek a gyerekek.
Magamban háborgok a hallottakon.
Az én nemzedékem, a mai negyvenesek, az a generáció, amely általános iskolás éveiben köszönhetett el a Rákosi rendszertől. Ennek megfelelően sokkal nyitottabban, kevesebb korláttal akadályoztatva ismerkedett a különféle ideológiákkal, kultúrákkal, vagy akár saját nemzete múltjával. Ez az a nemzedék, amely hatalomba kerülvén lehetővé tette az NDK-sok Ausztriába való utazását és ezzel mintegy elindította a szocializmus összeomlásához vezető dominósort.
A Szabad Európa rádiót hallgató, nyugati sajtót olvasó, széles érdeklődésű generációról van szó. Lehet, hogy nem fújják a kettős kereszt és a sávok jelentését a heraldikában, de verették magukat március 15-én és az indexen levő könyveket csereberélgették egymás között. Ez a magatartás készítette elő a vértelen hatalomátvétel feltételeit. Lehet, hogy sokat kellett várni rá, de megúszta az ország az emberáldozatokat és a rommálőtt városok látványát.
Különben is, Vancouver Kanadában van! Itt nekem ne magyarázza senki, hogy mekkora magyar! "Ha valaki a Máriát szereti, az menjen el hozzá és mondja meg neki!" - énekelte Hofi.
A következő szombaton már kicsit hosszabban időzünk a kínainál, hogy végszóra érkezzünk a templomhoz. A kicsi nagyon élvezi ezeket az önfeledt délelőtti hancúrozásokat.
Újra tudomásul kell vennem, hogy ebben az országban a templom több, mint az imádkozások színtere. Itt is számtalan helyiség szolgálja a mise előtti és utáni életet. A szépen karbantartott kápolna szinte eltörpül a rendezvények céljára szolgáló nagyterem mellett.
Közeleg a karácsony, a házban is nyugodtabb napokat élünk. A legnagyobb öröm, hogy az alattunk lakó némber távoztával csendesek a hajnalok.
B. Laciék, a szokásos üdvözlőlap helyett hosszú levéllel jelentkeznek Svédországból. A levél végére tartogatják a tragikus hírt: M. Feri barátom két nagy fia halálosan megsebesítette egyik osztálytársukat.
Edit is az újságból értesült a történtekről, mert Feri már rég nem tart kapcsolatot magyarokkal. A hír szerint a két fiatalkorú, egy korábbi veszekedés miatt úgy vett elégtételt, hogy halálra verték a hajdani legjobb barátot.
Megkövülten tartom kezemben a levelet, amely a legnagyobb tragédiáról értesít, ami szülőt érhet.
Kavarognak bennem az emlékképek a közös múltunkról. Feri, az örök álmodozó, Barbara, az örökmozgó családanya és a három gyerek, akik semmiben sem különböztek sok ezer kortársuktól. Mi okozhatta ezt a változást, amely képessé tette a fiúkat erre a szörnyűségre? Lehet, hogy a tábori körülmények égettek ilyen nyomot a lelkükben?! A szemük előtt zajló lopások, a közvetlen közelség a legutolsó gazemberekkel?! Ez akkor sem lehet elég indok arra, hogy valaki életét kioltsák!
Vadul kutatok emlékeimben, hogy találtam-e valaha olyan jelet, amely előrevetítette volna ezt a tragédiát. De nem, a legszörnyűbb az egészben, hogy amennyit Feri nevelési módszereiből láttam, azt nem is tudtam megkérdőjelezni. A szeretet, a szigor, a felemelt hang, az aggódás a család jövőjéért - mi róható fel kiváltó tényezőnek?! Hacsak az utóbbi évek nem hoztak olyan változást, amiről nem tudok! Most döbbenek rá a szülői felelősség egy egészen új oldalára! Önkéntelenül is imára kulcsolom a kezem:
- Istenem add, hogy kerüljön el minket a bűn! Ne legyünk se tettesek, se áldozatok!
Feltárcsázom Ferit. Barbara szól a telefonba és úgy örül jelentkezésemnek, hogy kezdem azt hinni, rossz álom volt az egész.
Feri veszi át a kagylót. Akadozva, meg-megtörő mondatokkal rakja össze a képet, gondosan ügyel arra, hogy el ne hangozzék a gyilkosság szó. Érzem a hangján, hogy évtizedeket rakott a vállaira ez az eset.
- Anyám agyvérzést kapott, mikor meghallotta. Alig tudták megmenteni. - sóhajtja. Az éjjel-nappal viselt teher újra teljes súllyal nehezedik rá.
Pár vigasztaló szót motyogok. Amennyit én ismerek az életéből, semmi nem indokolja, hogy ezt érdemelje. Felötlik bennem, hány tisztességes ember kénytelen hurcolni azt a keresztet, amit a saját gyereke rak rá.
Még megígéri, hogy ír majd a tárgyalás után, de érzem legbelül, hogy az a levél sohasem fog megérkezni.
A hír óta valóságos stresszben élünk. Folyton azon gondolkodom, hogy vajon bekövetkezett volna mindez otthon is?! Vagy a kisebbrendűségi érzés, a másodrangú polgár kényszerű szerepköre okozta-e közvetve a tragédiát? Ha igen, iszonyatos ár mindez a magasabb svéd életszínvonalért!
És közben szidom a világot, amelyben újra az erőszaké a főszerep. A fiatalok elé állított modell, a hidegvérrel gyilkoló "hős". Hol vagyunk már a May Károly állította eszméktől, ahol a gonoszt balesetben látjuk meghalni, hogy a főhős erkölcsi tisztasága makulátlan maradjon. Schwarzenegger panaszkodik valahol, hogy közel kétszáz gyilkosságot kell elkövetnie egy-egy filmjében, hogy vegyék a storyt.
Megint visszakanyarodunk a butasághoz. A primitív embert csak az erőszakkal lehet szórakoztatni. Akár a régi Rómában. Csak ma az elevenen felfalt keresztények helyett megelégszünk a filmgyári mészárlással. Sok fiatal nem is érzi bűnnek, ha a bálványozott hős példáját a valóságban követi.
A bűnözés, kisebb-nagyobb mértékben, állandóan jelen van életünkben. A parkolóban kocsikat törnek fel, a tetőfeljáró ajtajára új zárat fabrikálok, mert a régit felfeszítették.
A karácsonyt most nem az ünnepi hangulat teszi emlékezetessé, hanem az éktelen dörömbölés éjjel kettőkor az ajtónkon.
A szemközti lakás fiatal párja most tért haza és a felfeszített lakásajtó fogadta őket. A testes fiatalasszony azért riasztott minket, hogy megtudja, láttunk-e valamit. Már nincs is erőm számon kérni éjszakai nyugalmunkat, látom, szinte magán kívül van. Még hosszú percekig áthallatszik a zokogás és a sikolyok, amelyek jelzik, hogy újabb tárgy hiányát észlelték.
Mi, másnap épp Amerikába készülünk, kihasználandó, hogy mindössze 30 km-re vagyunk a határtól. A történtek óvatosságra intenek. Nem akarunk hasonló sorsra jutni, ezért elindulok valami biztonsági berendezés után nézni.
Az ünnep miatt majd’ minden zárva, csak a Zellers nagyáruház kínál némi választékot. Nem akarok üres kézzel hazatérni, ezért kikötök egy tányér formájú készüléknél, amely sípolva jelzi, ha valaki behatol. Három góliát elem biztosítja, hogy a hangerő elviselhetetlen legyen. Kicsit szkeptikus vagyok, nem a betörő riogatása lenne a cél, hanem az ajtót kéne megerősíteni valahogy. De hát nincs más választásom! Az erkélyajtó felöl nyugodt vagyok, a felső szinten lakunk, a lapos tető pereme túlnyúlik az erkélykorláton. Valóságos akrobatamutatvány lenne leugrani a tetőről az erkélyre, meg aztán, kulcsra zárva vigyázom az egyetlen tetőfeljárót.
Az, hogy Amerikába megyünk, a mi esetünkben most egy félórás autózást jelent. Az ünnep miatt egész tisztességes sor kígyózik a határátkelőnél.
Ha már az azonos társadalmi rendszer és a közös nyelv sem tudta eltörölni a határokat, annyi könnyebbségünk azért van, hogy csak egy akadályon kell túljutni. Kifelé az amerikai határőr állit meg, visszafelé a kanadai érdeklődik majd, hogy mit vásároltunk.
Az átlépéskor, nejem és gyermekem elegánsan felvillantja az állampolgárságot igazoló kártyát, én, a nemrég megkért magyar útlevelemet halászom elő. A tiszt gondosan tanulmányozza az okmányt és nagy figyelmet szentel a vízumbélyegzőnek. Az amerikai vízumhoz a vancouveri követségen lehet hozzájutni. A kérdőíven eskü alatt vallom, hogy nincs szándékomban az USA-ban dolgozni.
Egyik barátom jut eszembe, aki a hasonló procedúra után ártatlanul kérdezte:
- Miért íratták alá velem, hogy nem fogok dolgozni? Már minden kész odaát? Már nincs mit csinálni? Vagy annyira jó minden, hogy félnek, elrontok valamit?!
Engem még ki is szállítanak a kocsiból és meg kell várjam, amíg a komputer közli, hogy nem én vagyok a bostoni fojtogató.
Végre Amerikában vagyunk! Mit nem adtam volna ezért tizenéves koromban, amikor a kopott újpesti mozikban bámultam a csillogó álomvilágot. Most meg szinte erőltetnem kell a szemem, hogy felfedezzek valami különbséget a két ország között. Igen, a zöld útjelző táblák mérföldben jelölik a távolságokat és a csillogó benzinkutak reklámtábláin gallonokban közlik a benzinárakat.
Látunk néhány Harley Davidsont lovagoló fekete bőrdzsekis motorost. A jellegzetes peckes pózban ülik meg a hatalmas járműveket. De igazából ez sem újdonság, hiszen Kanada is tele van velük.
A közeli Bellingham-et vesszük célba. A hatalmas bevásárlóközpont nyilván nem a szerény lélekszámú helyi lakosság igényeit akarja kielégíteni. A parkolóban jóformán csak kanadai rendszámú kocsikat látunk. Az olcsóbb benzinárak mellett az alkohol, a cigaretta és a cipő vezeti a bevásárló listát. Még az átváltással sem kell bajlódni, mindkét pénznemmel fizethetünk.
Kicsit Pesten érzem magam, mikor meglátom az élelmiszerboltban a szeszes italoktól roskadozó polcokat. Néhány termék jelentősen olcsóbb a Kanadában megszokottól, máshol azonban elvész ez az előny. Manapság az USA dollár többet ér a kanadainál, mégis a műsoros videokazettákhoz jóval drágábban lehet hozzájutni a déli szomszédnál.
A cipőbolt mögötti szemetes dugig tömve az eldobált, lecserélt lábbelikkel. A kanadai vásárlók ekképpen próbálják megúszni a vámot. Az ital meg a cigaretta pedig egyenesen a tilalmi listán szerepel, ilyen egynapos vizit után. Sosem lehet tudni, kit és milyen szempont alapján ítél úgy a vámos, hogy érdemes átvizsgálni a kocsiját is.
Mi néhány aprósággal és teli tankkal indulunk haza. A kimerítő áruházi barangolás után már alig várjuk az otthon kényelmét.
Az utcánkba kanyarodva, Rita ijedten felkiált:
- Nézd, égnek nálunk a villanyok!
Reszketek a balsejtelemtől, amíg felrohanok a lépcsőn. Az ajtó tárva-nyitva. Utcai hideg a lakásban. Ijedten nézek körbe. Nem hiányzik semmi, így első pillantásra. A nyitott erkélyajtón befúvó szél a függönyt táncoltatja. A karácsonyfa mellett egy széttaposott dísz árulkodik a behatolásról. Mégiscsak az erkélyen jöttek be! Most már látom is a lábnyomot az erkélykorláton.
- Hogy egyesek képesek az életüket kockáztatni azért, hogy kiraboljanak másokat szent karácsonykor!
De hogyhogy nem hiányzik semmi? Mi az az isteni szerencse, ami megmentett minket attól, hogy elveszítsük értéktárgyainkat?
Most mi zörgetünk a szomszédnál, persze nem láttak, nem hallottak semmit.
- Egyáltalán, hogy jutottak ki ezek a tetőre?! A feljáró ajtaja sértetlen!
Hívjuk a rendőrséget, nagyképű tisztecske jelentkezik fél óra múlva. Mondjuk neki, hogy nem vittek el semmit, de itt a csavarhúzó nyoma, amivel felfeszítették az erkélyajtó zárját.
- Ezek nem visznek el semmit, csak a készpénzre mennek! - legyint oktatólag.
Hiszem is, nem is. Ha én veszem a fáradságot, hogy a nyaktörést kockáztatva felmásszak ide, ha nem is találnék készpénzt, csak megjutalmaznám magam valami emléktárggyal. Itt vannak a videokazetták, CD-k, az apró, de szépen megmunkált szobrok, az értékes könyvek, mit tudom én, csak kínálgatom képzeletben féltett kincseimet a válogatós betörőnek.
De ezeket megzavarhatták! Még a fiókok sincsenek kihúzva.
A tiszt elmegy, mi gyanakodva méregetjük a tegnap vásárolt riasztót. Átböngésszük újra a használati utasítást, majd lassan összeáll a kép.
A tettesek valahogy feljutottak a tetőre. Még az is lehet, hogy valakinek a felső emeleti lakásából, aki összejátszik velük. A tetőről letornázta magát a betörő az erkélyünkre és behatolt a lakásba, a már ismert módon. Elindult a bejárat felé, hogy beengedje a társát és ekkor az előszobában elhelyezett riasztó működésbe lépett. Az iszonyatos hang menekülésre késztette a fickót a bejáraton keresztül. A riasztó egy perc után elhallgatott és mivel több mozgást nem észlelt, a továbbiakban néma maradt.
Most kezdem áldani a szerencsémet, hogy zárva volt a biztonsági szaküzlet és nem egy ajtólánccal tértem haza.
Pár óra múlva fény derül a tetőre vezető útra is. A gondos vizsgálgatás után észreveszem, hogy a folyosón lévő kis mennyezeti buborékablak mintha kissé másként illeszkedne. Közelebbről megnézve, valóban kiderül, hogy ezt nyomták arrébb a tettesek, hogy kimászhassanak a tetőre.
Rita visszahívja a rendőrtisztet, gondoljuk nem árt, ha tudják, mi is történt valójában.
- Akkorát ásított a telefonba, hogy azt hittem, kiugrik az állkapcsa - összegzi Rita a hívott fél reakcióját.
Felvonulok a tetőre és 100-as szögekkel körbeverem a kis ablak faperemét. Ki tudja, hátha mégis érdeklődés támad a betörőkben az apró dísztárgyak iránt.
A következő heti újság fantomképet közöl a környéket látogató betörőpárosról. Már száz körül jár a kárvallottak száma. Rezignáltan szemlélem a rajzokat. A keleti parttól a nyugatiig hasonszőrű alakokkal vannak tele az esti szórakozóhelyek.
Az eset kapcsán újra terítékre kerül a baráti beszélgetéseken a közbiztonság és a rendőrök teljesítménye. A rossz hatásfokú bűnüldözés csak tovább növeli a bűncselekmények számát. Kit ne csábítana az a lehetőség, hogy megúszhatja büntetlenül?!
Zoli felesége panaszkodik, hogy a betöréshez kiküldött rendőr az összefogdosott ajtóról nem hajlandó ujjlenyomatot venni. Egy idős ismerősöm kesereg, hogy a rendőr saját maga mondja, nem kap el tizenéveseket, mert rá csak a töménytelen adminisztráció vár, a tettes meg még aznap az utcán van, mert a fiatalkorút törvények védik.
Az edmontoni gyerekgyilkost a mai napig keresik! Itt nincs személyi igazolvány, új életet kezdhet bárki, akár egy lopott jogosítvánnyal is. Az elkövetőről tudták, hogy milyen kocsija van, milyen különlegesen ritka golfcipőt viselt, de képtelenek voltak összerakni a nyomokat, hogy elvezessen a tetteshez.
A másik, bűnözést növelő tényező az igazságszolgáltatás eredménytelensége. Az elképesztően enyhe ítéletek, a meggondolatlan feltételes szabadlábra helyezések és nem utolsósorban a szanatóriumi börtönkörülmények azt jelentik, hogy úgyszólván rizikó nélkül lehet bűnözni.
Tudom, otthon is eltörölték a halálbüntetést, itt sem létezik, de ez szerintem nem humanitás, ez gyengeség!
Olvastam olyan érvelésről a legsúlyosabb ítélet ellen, hogy tévedésből ártatlan embert is sújthat. De a legtöbb esetben kétséget kizáróan bizonyítható a vádlott bűnössége.
Itt van például a Carla Homolka-Paul Bernardo ügy. A fiatal férfi - felesége közreműködésével - tőrbecsalt két ártatlan, kamasz korú leányt. Megkínozta, megbecstelenítette, majd megölte őket. Sőt, a feleség húgának a halála is a számlájukra írható. Az elkövető személyéhez nem férhetett kétség: a vádlott videón is megörökítette szörnyűségeit.
Az esküdtek zsebkendőbe temetett arccal szörnyülködtek a látottakon, a tettes kéjes élvezettel nézte újra végig a rémtetteket.
Az ítélet ez esetben is: börtön. A következő évtizedekben a fiatalember ellátását a kanadai adófizetők pénzéből fogják megoldani. A feleség már közölte óhaját a hatóságokkal: egyetemre szeretne járni. Természetesen államköltségen.
A nevetséges ítélet bizonyítja, hogy a társadalom gyenge és gyáva ahhoz, hogy visszaüssön és megvédje tisztességes polgárait.
Amerikában nagy port vert fel a kannibál Dahmer esete. Közel húsz volt azoknak a fiataloknak a száma, akiket lemészárolt és a feldarabolt tetemekből időnként lakmározott.
A bíróság életfogytiglanra ítélte a gyilkost, akit egy rabtársa fojtott meg a börtönben. A sajtó allelujázva cikkezett az igazság érvényesüléséről. Mindenki megkönnyebbült!
Miért egy másik bűnözőnek kell végrehajtani azt az ítéletet, ami egyedül elfogadható ebben az ügyben?!
Milyen bírói apparátus gondolhatja azt, hogy helyesen cselekszik, amikor a szadista gyilkost börtönbe küldi, a színes tévé, a konditerem, a szabadtéri programok körülményei közé?
Nincs már többé visszatartó ereje a büntetésnek!
Vagy itt van például O. J. Simpson esete, akinek ügyét a "túlzásoktól mentes" amerikai sajtó az évszázad perének kiáltott ki. A bálványozott színesbőrű footballsztár, tv-kommentátor és filmszínész, az első számú és tegyük hozzá, az egyetlen gyanúsítottként állt bíróság elé, a volt felesége és egy fiatalember ellen elkövetett gyilkosság ügyéb
Az indíték, az alibi hiánya, a sztár véres kocsija, minden szinte egyértelművé tette, hogy ki az elkövető. A gyanúsított is érezhette, hogy nem áll valami jól a szénája, mert vagy fél tucat ügyvéd fedezékében várta a tárgyalást. Ha a vádlottak padja valóban pad lenne a kényelmes karosszék helyett, minden bizonnyal néhányszor a földre huppant volna a mellette szorongó sok ügyvéd miatt.
A csóróknak egy ügyvédre futja, a milliomost egy ügyvédi munkaközösség védheti. Sajátos értelmezése a "Törvény előtt mindenki egyenlő!" szólamnak.
Az ügy rendkívülisége miatt ezúttal a tévékamerák is jelen lehettek a tárgyaláson. Kezdetét vehette a cirkusz.
Több mint egy évig tartó csemegét biztosított az ügy a tévének, sajtónak, könyvkiadásnak, de még az olyan kishalak is elégedetten dörzsölhették a markukat, akik a gyilkosság színhelyén árult T-shirtökből csináltak hasznot. A hosszadalmas procedúra során a fő szenzációt az államügyész és a vádlónő bontakozó szerelme, az egyik ügyvéd megcsalt és elhagyott felesége, majd egy rendőrtiszt múltja kezdte jelenteni. Az áldozatokkal szinte már senki sem törődött.
Az egyik, minden hájjal megkent színesbőrű ügyvéd elővette a fegyvertárából a bűvös "nigger" szót és ezzel sokkolta a zsűrit, akik zömében szintén feketék voltak. A pártatlan ítészek összeválogatását előzően addig csűrték, csavarták, amíg sikerült összeállítani egy iskolázatlan, már eleve a vádlottal szimpatizáló esküdtszéket. Ezeknek aztán bizonygathatta a szakértő, hogy a DNS vizsgálat alapján egy a százhetvenhét-millióhoz az esély, hogy tévednek O. J. bűnösségét illetően.
Az egyik ilyen kofakülsejű, termetes asszonyság, később egy showmüsorban válaszolgatott a riporternő kérdéseire.
- Megértette a DNS teszt lényegét? - hangzott a kérdés.
- Hát az nagyon összetett! - sóhajtott a gombszemű. - De a szívemre hallgattam! - élénkült fel. - Az meg aszonta, hogy nem bűnös!
Hát nem is lett az! Szabadon kisétálhatott a tárgyalóteremből, az igazságügyi szakértők pedig azóta is a jogrendszer tarthatatlanságáról vitatkoznak.
De azért minden marad a régiben. Pedig a helyzet, a statisztikákat nézve, változást sürget. Milyen kommentárt igényel az adat, hogy Kanadában, a fekete rekordévben, 1991-ben 753 gyilkosság történt! A népesség száma ekkor 27 millió volt.
A bűnözést már mindenki annyira a saját bőrén érzi, hogy a politikusok első számú választási ígéretévé lép elő a reformálási szándék.
Nekünk marad a rettegés a gyermekünkért és a saját biztonságunkért. Sovány vigasz, hogy Magyarországon sem jobb a helyzet.
A Szilveszter délutánját egy gyermek-szórakozóhelyen töltjük. Rengeteg masina hivatott könnyíteni a szülők pénztárcáját. A középső játszórészen kívül számtalan terem közül válogathatunk. Mindenütt különféle mechanikus mozgású plüss állatfigurák imitálják a rock sztárokat. Mi egy kosárlabdázó méretű, ezüst Elvis-szerelésbe bujtatott kutya társaságában fogyasztjuk el pizzáinkat.
Éjfélkor a csendes, kétszemélyes búcsú az óévtől. Reméljük-féljük a változást.
Valami állást kell találnom hamarosan a májusban elfogyó munkanélküli segély helyett.
A ház nyújtotta megpróbáltatásokat már egyre felvértezettebben fogadjuk.
Újra az Arbitration Board vendégei vagyunk. Az állandóan részegeskedő indián család, a lakbért nem fizető földszinti fiatalember és persze a huligánok kerülnek lapátra. Az ajtókra ragasztott kilakoltató végzés már megszokott kelléke a háznak.
A földszinti férfitól kicsit sajnálok megválni. Nem volt egymással semmi bajunk. Az ajtajára tűzött határozat szerint még öt nap haladékot kapott a lakbérfizetésre.
De másnapra ő ragaszt valamit az ajtajára. Kis kivágott részlet a landlord kötelmei rovatból, arról, hogyan kéne biztosítani a háziúrnak a bérelt lakás kifogástalan felszereltségét. A szőnyeg állapotáról szóló bekezdés még alá is húzva.
Amikor végre személyesen is találkozunk, a bérlő elkerekedett szemmel hallgatja amint elmondom, sajnálom, hogy távozik. Nyilván csatát várt, elkeseredett küzdelmet, amiben körömszakadtáig védem a háziúr igazát. A szőnyeg ismeretében csak annyit tudok mondani, megértem elhatározását. Békében válunk el, a hó közepétől ő máshol fog lakni, olcsóbban, jobb körülmények között.
Mi pedig kiadjuk a lakást egy pufók hölgyikének, akiről csak napok múlva derül ki, hogy egy részeges indián házibaráttal rendelkezik. Néhány hét múlva a megvert asszonyka távozik, a fiatalúr úgy dönt, hogy marad. Nem is próbáljuk meg kitenni, tudjuk, nem kapnánk jobb embert a lehetetlen körülmények közé.
Közben újabb jelölttel bővül a távozni készülők listája.
Az utóbbi napokban, szünet nélkül bömböl a rádió a 306-osban. Még a csukott ajtónál is hallom. Már két ököllel verem az ajtót, mire megjelenik végre az önfeledt szomszéd. Közvetlenre veszi a figurát, mikor a zajra figyelmeztetem.
- Van néhány barátom a showbusinnes-ben, you know! Az ő zenéjüket szoktam kicsit hangosabban hallgatni.
Éppen Tom Cohrane, az egyik legnagyobb kanadai rocksztár száma harsog.Végignézek a szórakoztatóiparban otthonos bérlőn.
Elálló fülű, kamaszos képű nyápic, akinek arcára már felismerhető jeleket vésett az alkohol. Koszlott melegítőalsóban ácsorog. Volt már szerencsém a lakásához is, valami javítanivaló kapcsán. Majd egy órát zuhanyoztam azután, hogy végre kiléphettem a sajátságos illatokat árasztó otthonból.
- Hozzám meg a Pavarotti jár teázni! - dünnyögöm elmenőben.
A harmadik ilyen koncert után, már a kilakoltatási értesítéssel közeledek az ajtaja felé.
Reggel, a küszöbünkön találjuk a széttépett okmányt.
A meghallgatás napján ő is megjelenik a bíróságon. Ma az ún. büró-stílusra vette a figurát. Leszakadt hajtókájú, pecsétes szürke nadrág, kosztól fényesedő sötétkék klub-zakó. A hajdani fehér ing egy vendéglői abrosz állagát formázza. Diplomatatáska és hetvenes évekbeli nyakkendő teszi teljessé a megjelenést.
A bíró, a Bibliára tett kézzel esketi a feleket az igazmondásra.
Amikor a lapátfülű szót kap, azonnal széles körmondatokkal magyarázni kezdi, hogy ő egy tisztogatási akció áldozata. Ártatlanul akarjuk eltávolítani a házból, soha nem hallgatott hangosan zenét, nem is tudna, hiszen csak egy kis zsebrádiója van.
Rita tegnap este még nem tudta, hogy bizonyítsa igazunkat. Egy állítás, egy tagadás, kinek fognak hinni?
Szórakozottan tanulmányozta az ellenfél adatlapját, amit beköltözéskor szoktak kitölteni. Minden bérlőnek van ilyen kartonja és néha egyéb feljegyzések is helyet kapnak benne.
Most egy ilyen írást tart a bíró elé. A levél még Derek idejéből való. Arról értesíti a bérlőt, hogy az erkélyajtó javítását levonják a biztonsági letétjéből. Az előzmények: Pár hónappal korábban úgy bömbölt a rádió a nagy fülűnél, hogy nem is a házbeliek, hanem a szemközti oldalon lakók értesítették a rendőrséget. Miután mindenféle kopogási kísérlet eredménytelen volt, a tűzoltóság vonult ki és az erkélyhez támasztott létrán hatolt be a lakásba a tűzoltó. A bérlő önfeledten aludta részeg álmát.
A bíró átveszi a levelet Ritától, majd miután végigolvasta, be is rekeszti a tárgyalást. Döntés a jövő héten.
Néhány nap múlva kapjuk az értesítést, a zenebarátnak költözni kell!
Nem lesz könnyű mérkőzés a hó végén esedékes kiköltöztetési procedúra a huligánokkal szemben sem! A meghallgatáson, természetesen meg sem jelentek, így muszáj elhagyniuk a lakást. Naponta bővül a bűnlajstromuk. A harminc fős partik, a liftben fetrengő részeg alakok, az örökös szemetelés mellé most a kifizetetlen villanyszámla társul. Az elektromos művek embere kikapcsolta náluk az áramot, így gyertyafénynél folyik a vigasság és az elemes magnó szolgáltatja a kísérőzenét. Félő, hogy leég az egész ház egy ilyen önfeledt parti következtében.
Még rágondolni is rossz, hogyan fog kinézni a hűtőszekrény az áram nélküli időszak után.
Rita közben válaszol az H & R Block álláshirdetésére és felveszik a közeli irodába, titkárnőnek. Persze részmunkaidős elfoglaltságról van szó és a munka is csak addig létezik, amíg az év első négy hónapjában felkeresik az emberek a hivatalt, az adóbevallás miatt.
Rita így esténként a pult mögött áll, válaszol a telefonokra, rendszerezi a kartotékokat, irányítja az ügyfeleket.
Keserűen számol be róla, hogy mennyi agresszív, modortalan, goromba alak ostromolja az irodát. Még a csaló is öklével veri az asztalt az idei elmaradt adóvisszatértése miatt, holott az előző évekről ezrekkel tartozik az államnak.
Az oktatási hiányosság is megbosszulja magát. A tesztlapok kitöltésén nevelkedett nemzedék képtelen szabatosan megfogalmazni problémáját a telefonba. Egyszerűen nincs gyakorlatuk a gondolataik rendszerezéséhez. Félórás nyögdécseléseket kell végighallgatni, amíg négy másik vonal izzik, válaszra várva.
Márkit sem szeretnénk teljesen megfosztani a gyerekközösségtől, ha már nem jár óvodába. Befizetünk neki egy foglalkozásra a közeli szabadidő-központba. Itt, heti három alkalommal korosztálybeliekkel játszhat.
Még a játékokkal ismerkedünk, amikor hozzánk lép egy termetes férfi és magyarul köszönt minket. Ő a kislányát kísérte el erre a programra. Gergely, sűrű fekete hajával és szakállával olyan, mint egy jóságos óriás.
Amikor a kicsiért megyünk, a mamával is összefutunk. Klári, kellemes arcú, érett asszony, sűrű hajában az ősz szálak árulkodnak koráról. Kissé meg is lepődünk, hogy milyen későn jelentkezett náluk a gyermekáldás.
Amíg a kicsik a szabadban hancúroznak, mi ismerkedünk egymással.
Kláriékról kiderül, hogy a biztos svájci letelepedést hagyták ott a montreáli bizonytalanért. Nem győzi ma már kárhoztatni magát ezért a döntésért.
Azt is elárulja, hogy nagyon vallásosak. Másnap a lakásukon győződhetünk meg róla, hogy milyen vezető szerep jut életükben az egyháznak.
Gergely kis íróasztalán szanaszét heverő cetlik, a Bibliából kimásolt idézetekkel. Jézus élete videokazettán, gregorián énekek a magnószalagon, keresztek és szentképek a falakon.
A lakásban elképesztő zsúfoltság. A montreáli jobb napok emlékét idézi a rengeteg bútor és a szőnyegek, amelyek már csak egymásra terítve férnek el a nappaliban. Egy kicsit több van mindenből a kelleténél. Nem nélkülözhettek a túlsó parton, mert amíg Gergely esztergályosként dolgozott, Klári divatrajzolóként növelte a családi bevételt.
Kláriék meghívnak minket a vasárnapi istentiszteletre. Ez egy angol egyház, de nekem nem a másnyelvűség jelenti a különbséget a megszokottól.
A ceremónia színhelye egy modern templomépület. A padsorok tömöttek, mi már csak a hátsó sorokban kapunk helyet. Az emelvényen egyenruhás kórus, előttük, egy csillogó selyemöltönyben gesztikuláló fiatalember.
A rövid bevezető után az ifjú az elektromos orgonához lép és játszani kezd. A hallgatóság egy emberként pattan fel, hogy ütemes mozgással kísérje a kellemes, feszes dallamú gospelt.
Elnézem ezt a férfit. Minden impresszárió örömmel venné a jelentkezését. Hibátlan! Kellemes megjelenés, vakító fogsorú mosoly, csodálatos orgánum, biztos hangszertudás. Ahogy itt hullámzik körülöttem mindenki, inkább egy rockkoncert hangulatát érzem, semmint a vallás áhítatát. Hol tudnék én itt személyes kontaktusba kerülni a Teremtővel, mikor a nagy hangerő miatt még a saját hangomat sem hallom!
- Isten bennünk van! - mondta egyszer egy bölcs öreg pap. Tudom, képtelenség ebben a káoszban befelé fordulni, önvizsgálatot tartani.
Maradéktalanul jól érzem magam, de ami itt történik, annak semmi köze a hithez, a valláshoz. Ha bekötik a szemem és úgy húznak be ide, csak találgatok, hogy melyik együttes koncertjére tévedtem.
Persze van szentbeszéd is, ezúttal a házasság a téma, de én ezalatt az alagsorban időzöm a gyermekkel, a kicsik részére külön foglalkozást tartanak. Itt sem marad el a perselyezés, de stílszerűen a plüssmaci hátán képzett nyílásba kell tömni a pénzérméket. Ma a tékozló fiú történetét nézhetik meg a gyerekek videón, utána pedig telerajzolhatják a hatalmas rajzlapokat.
Felemás érzésekkel köszönök el az áhítattól kipirult ismerőseinktől.
A következő hét más meglepetést tartogat. Edmontoni barátaink, Ottilia és Géza köszönnek el tőlünk. Indulnak haza. Felszámolták az itteni élet tartozékait és a család hívásának engedelmeskedve útra kelnek.
Megértem indokaikat. Géza emberfeletti erőfeszítései sem bizonyultak elegendőnek ahhoz, hogy felvegye a versenyt az otthoniakkal. Az após hazavárja a jólmenő zöldséges üzletbe. Nem kell többé a családtól távol, az istentelen hidegben mászni a villanyoszlopokat.
Nem ők az egyedüliek, akik a hazatérés gondolatával foglalkoznak. Ahol megvan az otthonmaradt családtagok visszahúzó ereje, ott nagyon nehéz igazolást találni arra, hogy miért vállalják az idegen körülményeket.
Ha úgy veszem, nekünk könnyebb elfogadni a nehézségeket, mert tudjuk, nincs hova mennünk.
Újra nehéz napok elé nézünk, a hó vége miatt.
A huligánokról nem is sejtem, hogy vajon kiköltöznek-e a megadott napon. Igaz, hogy bírósági papír fityeg az ajtajukon, de nem sokat tehetünk, ha nem mozdulnak. A törvény szerint a seriff a következő állomás. Kérvényezni kell, hogy a seriffhivatal vegye kézbe a kilakoltatást. Ez újabb pár nap, újabb papírmunka és 1600 dollár. Igen, ennyiért hajlandó megmozdulni a gépezet, hogy az utcára tegye a bérlőt. Ha mi ezt az összeget közöljük B. úrral, attól tartok, inkább hajlandó lesz elfelejteni, hogy mit látott a 210- esben.
Azért sem mindegy, hogy mikor távoznak ezek a jómadarak, mert már néhány nap múlva érkezik az újabb bérlő, akinek megígértük a kifestett tiszta lakást az új szőnyeggel.
Az első biztató jel, hogy a határidő előtti napon előkerül az egyik csibész mamája és arra kér minket, tekintsünk el attól, hogy a fiataloknak délig kéne elhagyni a lakást, mert csak délutánra tud kocsit szerezni. Készséggel beleegyezünk, csak távozzanak!
Másnap, délután kettő körül arra vetődök, hogy megnézzem, miként állnak az előkészületek a hurcolkodásra. Semmi válasz a kopogtatásra. Benyitok.
Részeg társaság alszik az érintetlen lakásban. Elönti az agyamat a vér. Olyat rúgok a matracba, hogy az ott alvó fickó a levegőbe emelkedik és úgy huppan vissza. Ráüvöltök a fonotthajúra:
- Miért nem pakolsz?! Mi az anyád telefonszáma?
- Az nem a te businesed! - válaszolja pofátlanul.
- Nem?? Azonnal takarodjatok, vagy hívjuk a rendőrséget!
Remegek a dühtől. Nem is tettek kísérletet a pakolásra, korán sötétedik, nincs villanyuk, mi lesz itt?
A fonotthajú méltatlankodni kezd:
- Milyen viselkedés ez? Meg fogom mondani az ügyintézőmnek ezt a bánásmódot!
Mindketten tudjuk, hogy az ügyintéző alatt azt a személyt érti, aki a szociális hivatalban a csekkeket állítja ki a számára. A worker szót használja, érthetem úgy is, hogy a munkásánál tesz panaszt.
- Szóval neked workered van?! Miért nem te dolgozol?! Miért nem te vagy a worker?! - üvöltöm.
Mindenki tudja, hogy ez diszkrimináció, de ki törődik itt már ilyen formaságokkal.
Kieresztett hanggal ordítok, zeng az egész ház. Észreveszik rajtam, hogy teljesen elborított az indulat. Életveszélyes vagyok! Kapkodva csomagolni kezdenek.
Estére megérkezik a teherautó is és a sötétben lassan kiürül a lakás. Nagy meglepetésemre még a szemetet sem hagyták ott maguk után. A szakállas, ápolatlan szomszéd azért megsúgja, hogy amíg a kocsit pakolták, folyton azt tárgyalták, hogyan kéne engem megveretni. Nagyot sóhajtok. Lám, nem is kerültünk olyan messze Mohedától!
Ez a huzavona a huligánokkal, több kedvező változást is eredményezett. Távozásukkal szinte teljesen lecsendesedett a ház. Az már minden lakóközösség életébe belefér, ha időnként valaki hangosabban rádiózik, de a minden esti kötelező ricsaj végre a múlté. És már Derek lánya is előre köszön! A fruska, aki eddig figyelemre sem méltatott minket, az eset óta széles mosolyú jónapotokat kiált felénk. A felső szinten lakó fekete bőrdzsekis férfi is be-bekopog kölcsönkérni valamilyen szerszámot. Hozza is vissza időben, sűrű köszönömökkel nyugtázva jóindulatunkat. Pedig az első hetekben még azt ígérte, hogy baseballütővel veri szét a fejem, ha még egyszer szólni merek valamiért.
A viszonylagos nyugalom jó lehetőség álláskeresésre. De hiába postázza Rita a válaszainkat a hirdetésekre, csak nem jön az áhított főállás. Néha a célegyenesben bukunk el, például, mikor közlik Ritával, hogy csak egyvalaki előzte meg a sorban. De annyi a jelentkező minden helyre, hogy valaki, valamiért mindig lehet jobb. Az életkor, az anyanyelv, a kapcsolatok vagy mit tudom én mi révén, de ha egy főt keresnek, itt nem elég a dobogós helyezés.
Ha összejövünk az ismerősökkel, gyakran téma az álláshelyzet, na meg a ház. Ha elmesélek egy-egy epizódot színes életünkből, mindig akad valaki, aki rá tud még tenni egy lapáttal.
Ma kétségtelenül Mikié a pálma:
- Képzeljétek, összefutottam azzal a managerrel, aki a helyünkre került Burnabyban. Egy nagy lomha szivar, a főállása mellett alig van ideje a javításokra. A tulajdonos nagyon elégedett, mert nem kell költeni a házra. De nem is ez a lényeg, a hapsi kérdezte tőlem, hogy emlékszem-e a 106-osra. Mondtam, hogy ott két csendes, lagymatag fickó lakott, nem volt velük baj, időben fizették a lakbért. Szóval az történt, hogy olyan büdös áradt a folyosóra a lakásból. hogy a manager végül is benyitott. A két ürge sehol, napokkal korábban leléphettek. A konyhaszekrény csontig leégve, ott melegíthették kanálban a kábítószert. A lakás telis-tele nylonzacskókkal. Amikor a WC eldugult, valami edénybe kuláltak, és amikor az is megtelt, jöttek a nylonzacskók. Szépen elkötötték a szárát és szétdobálták a lakásban. Amikor már mozdulni sem tudtak a csomagoktól, egyszerűen odébbálltak. Öregem, hogy egyesek így képesek élni! - csóválja a fejét Miki.
Már nem is tűnik olyan borzalmasnak a házunk.
Gyorsan témát váltok. Az angolra terelődik a szó, amelyből itt mindnyájunknak naponta vizsgázni kell. Mikinek már egész jó affektálós kiejtése van, sőt köztudott, hogy verselget is ezen a nyelven. Nagy meglepetésemre, mégis védelmébe veszi a magyart:
- Az az igazság, hogy sokszor úgy érzem, a mi nyelvünk színesebben, árnyaltabban fogalmaz. A fordításaink pedig talán jobbak, mint az eredeti mű.
- Kivettem a könyvtárból a "22-es csapdájá"-t angolul és magyarul is. - folytatja Miki. - Elkezdtem egyszerre olvasni a kettőt és sokszor alulmaradt az eredeti, a fordításhoz képest.
"A főhős májgyulladással maradt a kórházban, amiből sehogyan sem akart sárgaság lenni" - írja az angol. A magyarnál a főhős a kórházban "ragadt". Ugye mennyivel jobban érezhető, mi is a lényeg?!
Vagy például: első látásra megszerette. A magyar ezt használja: első látásra belehabarodott. Később, a történet igazolja, hogy a magyar változat sokkal többet elárul a két ember viszonyáról, mint az eredeti.
Nem kell meggyőzzön, én is a mi nyelvünknek ítélem a pálmát. Nem véletlenül vastagabb a magyar-angol szótár, az angol-magyarnál. Több szavunk van, árnyaltabban fogalmazunk.
Az angol azt mondja: A tárgyalások sikertelenek voltak. A magyar: A tárgyalások nem vezettek eredményre. Kicsit elegánsabb a mi változatunk.
Tudom, sokan istenkáromlásnak érzik az angol szókincs szegénységéről beszélni, mikor ez a világnyelv naponta gyarapszik és a nyelvészek százezres nagyságrendű szókészletről beszélnek. Kétségtelenül, ez a nyelv viszi a vezető szerepet a világban, de a hétköznapi ember olyan dolgokon méri le a hiányosságokat, mint az ismerősöm, aki a simogatás szó angol megfelelőjét kereste a szótárban. Három alak is szóba jöhetne, de túl gyanús, ha valaminek a pontos megjelölése helyett, három verzió is használható. A caressing cirógatást, dédelgetést jelent. A stroking, még egy egyszerű mezei szótár szerint is, nyolc másik jelentéssel bír. Többek között az ütés, lökés, vagy egy betegség rohama, szintén ezt jelenti. A petting szót pedig szinte kisajátította a sajátságos szexuális játék. Szóval, komolyan gondban van az, aki csupán annyit akar közölni: Az anya megsimogatta gyermekét.
Én, inkább azt rovom fel a nyelv hibájának, hogy az írásmód nem ad eligazítást a kiejtésre. A praktikus svéd nyelv után nehezen tudtuk megszokni, hogy a beszédben betűk tűnnek el vagy deformálódnak a leírtakhoz képest.
John Galsworthy-t, a "Forsyte Saga" íróját állítólag megkérdezték, hogyan ejti a nevét, mert tucatnyi változat keringett a köztudatban. Így aztán nem csoda, hogy az ember hivatalos helyen nemcsak bemutatkozik, hanem rögtön lebetűzi a nevét is. A spellingelési versenyek komoly eseménynek számítanak minden iskolában. Otthon kiröhögnék az illetőt, ha így mutatkozna be:
- Szabó vagyok! Érti? SZ - A - B - Ó !
De itt már az ABC-nél kezdődik a karnevál! A H betű a hangzatos éjcs-re hallgat, míg a W-t dabljú-nak illik hívni.
Mindamellett, ez a szpellingelési kényszer egy sajátos tolvajnyelvet biztosít a szülőknek, az írni még nem tudó kicsinyekkel szemben.
- Ne adj neki sziejendivájt vacsora előtt! - szól a mama a férjnek.
A candy - édesség szót, még kiejteni sem szabad rendesen, nehogy a gyerek figyelmét felkeltsék iránta.
Persze azért még nem kell gyűjtést rendeznünk azokért, akik angolul beszélnek.
A hétköznapi nyelv nagy leleményességgel feszegeti a merev akadémiai szabályokat. A hatalmas utcai hirdetőtáblákon már leginkább a "nite" szó szerepel, a hivatalos "night" helyett. Az azonos ejtés a könnyebbségre vágyó nyelvújítókat igazolja.
A angol nyelv másik meglepetése számomra, hogy míg harmincféle dolgot egy szóval jelölnek, mégis találhatunk szép számmal olyan szavakat is, amelyeknek nincs magyar megfelelőjük. Nemcsak a repülés, az űrkutatás, vagy a mikroelektronika szakzsargonjára gondolok, de a hétköznapi élet is rendelkezik ilyen többlettel.
Oxymoron - írja az újság az olyan politikai szólamról, amely egymásnak ellentmondó jelentést tartalmaz. De kiérdemelte ezt a jelzőt a korábban oly népszerű Progressiv Conservativ párt is, amely elnevezésében hordozza a feloldhatatlan ellentmondást.
Paparazzi - névvel illetik azokat a fotóriportereket, akik a sztárok életét teszik pokollá azzal, hogy a legintimebb pillanatokban is ott ólálkodnak csattogó fényképezőgépeikkel a hírességek körül. Az elnevezés Fellini egyik figurájának állít örök emléket. Az "Édes élet" c. film Paparazzo nevű fotóriportere lett a névadója ezeknek a lerázhatatlan, mindenütt felbukkanó, gátlástalan szenzációvadászoknak.
Persze a ház nem hagy mindig időt ilyen eszmefuttatásokra, továbbra is megköveteli a figyelmet, mint egy elkényeztetett gyermek.
Ma este kiabálás veri fel az emelet csendjét. A folyosón, a vallásos indiai fiatalasszony ajtaját öklözi egy elegáns nő és egy tízéves-forma kislány.
Csillapítólag közelebb lépek. A nő rögtön magyarázkodni kezd: - A férjemmel van itt ez a bestia! Nem mernek ajtót nyitni, pedig tudom, hogy itt vannak!
- Asszonyom, ez a jelenet nem old meg semmit! - mondom nyugtatólag.
Kicsit kijózanodik. Csinos fiatal nő, szintén indiai, most elindul a lépcső felé. A gyerek engedelmesen követi. Még azért visszafordul, a kislányhoz intézi szavait, de olyan hangosan, hogy a bentiek se maradjanak le semmiről:
- Látod kislányom, ez az az ajtó, ami mögött apád hentereg azzal a döggel!
A lépcsőházig kísérem őket. A nőből újra kitör az indulat:
- A szemét! Felöltöztettem, a koszból vakartam ki! A szüleim elintézték, hogy a rokonai is kijöhessenek! Hát nem összefekszik a barátnőmmel! Csendesen vigasztalom a megtört családanyát. Olyan lehetek itt a hallban, mint egy pszichológus, aki állórendelést tart.
Csak-csak sikerül lelket öntenem a páciensbe, mert kissé szipogva ugyan, de megkönnyebbültebben távozik. Amíg baktatok fel a lépcsőn, azon elmélkedem, hogy mennyi minden belefér még az emberek jellemébe, a vallásosság mellett.
Még csak február van ugyan, de már olyan enyhe az idő, hogy bátran csavargunk a gyerekkel. Félretesszük a kocsit is, hogy bemetrózzunk a belvárosba a Skytrainnel. A dolog különlegessége, hogy a szerelvény vezető nélkül halad. Állítólag hat ilyen csoda van a világon. Hát valóban nem mindennapi, ahogyan a kocsi üvegablakán bámulunk ki az alánkfutó sínekre. Márki a száguldó szerelvény orrában leskelődik kifelé és joggal hiheti, hogy ő a masiniszta.
Magasvasútként kezdünk, innen még rápillanthatunk a Fraser folyóra, ahol néhány múltszázadbeli lapátkerekes gőzhajó is úszkál. A fehér, kék-piros csíkos kocsisor fokozatosan befúrja magát az alsóbb régiókba. A végállomás már a belváros, itt az imponáló méretű Canada Place, a fő nevezetesség, a jellegzetes fehér, sátorformájú tetőzettel. Innen kompok szállítják át az utasokat az északi városrészbe.
A vízről eszményi panorámát kínál a város. A megszépítő messzeség csak a csillogást, a ragyogó felhőkarcolókat, a színes reklámokat juttatja el a szemünkig.
Az északi városrész megint egy sajátságos szín a palettán. Drágább és gazdagabb körzet a többinél, ennek megfelelően, itt igazi luxusvillákat csodálhatunk.
A vízen már látni a hatalmas óceánjárókat, melyek zavartalanul közlekednek a szédítő magasságban ívelő Oroszlán-híd alatt.
Az ilyen csavargások alkalmával, sokszor a színes kocsiáradat kínálja a gyermekünknek a legfőbb látványosságot. Az emeletnyi magas, csillogó, agyondekorált camionok, vagyis truckok és a különleges autócsodák, köztük a végtelen hosszú limousinok. Én inkább a kocsik feliratait böngészem:
"Előzz nyugodtan! Nem sietek, munkába megyek."
"Ne mosd le! Részt veszek egy mocskossági tesztvizsgálaton!"
"Inkább a slágerlistát vezetném, nem ezt a kocsit!"
"Imádok vezetni, hamarosan megpróbálkozom a jogosítvánnyal is!"
"Autót vezetni nem a legjobb, de minden más jó dolog vagy erkölcstelen, vagy hizlal!"
"Kedvelem az állatokat, de nem az utakon!"
Én az első díjat az edmontoni üvegesnek ítéltem, akinek a kocsiján ez a felirat díszelgett: " Az Isten áldjon meg minden csúzlis kisfiút!"
Megfejthetetlen számomra ez a nagy pick-up truck imádat is. A platós kis teherautóról van szó, amelyből hatot-hetet is megszámolhatunk, ha egy tucat kocsi várakozik a pirosnál. Persze, kísért a múlt - gondolom. Akinek az a kényszere, hogy rakodótér legyen mögötte, még akkor is, ha szinte sohasem használja, az nyilván szekeret hajtott volna, ha a múlt században él. Most is inkább harmadmagával szorong a szűk utastérben, de büszkén élteti a tudat, hogy képes lenne bármikor, terjedelmesebb dolgokat szállítani. A lovakat nyergelő cowboyok méltó utódait a motorosok között találjuk. Aki pedig ma a normál személygépkocsit részesíti előnyben, az hajdanán talán a hintó híve volt.
Szóval ismerkedünk a várossal, kezdjük megszokni a nem európai méreteket. Már fel sem tűnik, hogy a hatalmas Superstore áruház tömött polcai között görkorcsolyás eladó suhan.
Nehezen barátkozom a gondolattal, hogy egyes népcsoportok szinte kisajátítják a város különböző részeit. Nemcsak a kínaiakra gondolok, hiszen más nemzetiségek is előszeretettel tömörülnek egy körzetbe. Az indiaiak főhadiszállása például Surrey. Szinte egyenruha itt a turbán, meg a kunkori papucs.
East-indian - mondja az angol, hogy megkülönböztesse őket az american-indiantól. A mi nyelvünkben érezhető a különbség, hiszen indiait vagy indiánt mondunk. A közös tőről fakadó angol szó még a kolumbuszi időkből ered, amikor az utazók indiainak vélték a tolldíszes amerikai őslakosokat.
Iroquois - olvasom az újságban. Hát persze, hogy arról az indián népcsoportról van szó, akiket mi írokéznek ismerünk.
B. úr telefonál, kétségbeesetten. Most értesült a könyvelőtől, hogy az egyik lakónk fedezetlen csekkel fizetett, már két hónapot. Sőt, B. úr kiderítette, hogy az e havi csekk is érvénytelen, mert elautózott a bankba és kérésére megvizsgálták ezt a legutóbbit is. Háromszor is elmondja, hogy 8 dollárt kért tőle a bank ezért a szolgáltatásért. Mi azért lettünk riasztva, hogy próbáljuk bevasalni a lakótól a tartozást.
- Fenyegessék meg, hogy bírósági ügy lesz a dologból, ha nem fizet! - javasolja B. úr.
Ismerem a vétkest, egy buta képű, tohonya nő, két év körüli gyerekkel. Lám, azért mégsem annyira buta, tudja, miképp kell fizetés nélkül lakni. Olyan hosszú a bankokban a csekkek átfutási ideje, hogy az ilyen trükkök biztosíthatnak néhány ingyen hónapot a próbálkozónak. Persze erre is van ellenszer, sok háziúr, bizonyos havi díj ellenében, soron kívül megkaphatja a kért információt a bankból. De hát ez is havi néhány dolláros extra kiadást jelentene. Így marad az utólagos kapkodás az elúszott pénz után.
Rita bekopog a lakóhoz és közli vele a tényeket. A nő nem színlel meglepetést, habozás nélkül kiállít egy csekket, a teljes hiányt fedező összegről.
Rita gyanakodva méregeti a cetlit. A nő nyájaskodva mentegetőzik:
- Kaptam egy nagyobb összeget, van megint pénzem a bankban, garantálom, hogy ezzel a csekkel nem lesz gond!
Persze a bankban kiderül, hogy ez is annyit ér, mint a többi.
- Tegnap itt járt a nő és megszüntette a bankszámláját. - súgja nekünk a pénztárosnő.
Rita megpróbálja mély belégzésekkel helyreállítani a vérnyomását, mielőtt újra kopog a lakó ajtaján. Amikor a tohonya előkerül, Rita csak ennyit mond neki:
- Tudod ugye, hogy ez kiköltözést jelent?!
- Igen, - mondja hanyagul a nő - hó végén elmegyek.
- Nem a hó végén! Rád nem vonatkozik a szabályzat! Te már nem fizetsz lakbért két hónapja! Holnapra üres legyen a lakás!
Este a nő már hurcolkodik. Egyik ismerőse pick-up truckjába dobálja a szedett-vedett holmijait. Hát, ennél aztán lehetne bírósági eljárást kezdeményezni. Az elkobzott "értékek" egy levélbélyeg árát sem fedeznék, nemhogy a perköltséget.
Ozzie, a szakállas, hajbókol előttem a folyosón. Tőle tudom meg, hogy a nő szintén állami segélyen van, többször látta őt várakozni a hivatalban. Igen és különös módon, a "worker" szavazott neki annyi bizalmat, hogy kezébe adja a lakbérpénzt is. Ha meggondolom, ő volt az egyetlen, akivel ezt a kivételezést tette a hivatal.
Ozzie maradéktalanul örül a nő távozásának, mert a közvetlen szomszédjaként már hónapok óta tűrni volt kénytelen a nőszemély üvöltözéseit.
Másnap, már terepszemlét tartok az üres lakásban. Festhetek megint, a többiről nem is beszélve. Az itt hagyott szemetet leginkább újságok uralják. A lakbérre nem futotta, a gyerek is rongyokban járt, de legalább hatféle divatmagazinra fizetett elő. Ki sejtené a nagyérdemű megrendelőről, hogy egy vedlett, mocskos lakásban tanulmányozza a tudósításokat a sztárok életmódjáról.
B. úr nagyon nehezen emészti meg a veszteséget. Lelkünkre köti, hogy még vagy háromszor menjünk el a bankba a legutóbb kapott csekkel, hátha a nő feledékenységében újra számlát talál nyitni ott és akkor rácsaphatunk a pénzre.
- Persze hogy elmegyünk! - bólogatunk.
Ez a nő arról híres, hogy meggondolatlanul ilyen-olyan bankokba teszi be az ezreseit.
B. úr melegen érdeklődik a kiköltöztetett új lakcíme iránt is. Persze nem azért, hogy pert kezdeményezzen, hiszen a költségek. . . Inkább amolyan sosem lehet tudni alapon.
- Nem tudjuk, hova költözött, - mondom - még a családi pótlék csekkjét is ide dobta be a postás.
- Tartsák maguknál! - élénkül fel B. úr - Ha jelentkezik a perszóna, kísérjék el a bankba és maguk vegyék fel a pénzt!
Hát nemigen hiszem, hogy ez a teremtés önként, dalolva lemondana a százegynéhány dollárjáról, de kifejezetten jól esik, hogy valami fegyver van a kezünkben. Nem felejtem el egykönnyen, hogy a bolondját járatta velünk.
Feltűnik a némber, nagyon is jól tudja, hogy most esedékes a csekk. Mondom neki, hogy szeretném elkísérni a bankba, a pénz felvételéhez.
Azonnal eliszkol, délután egy rendőrnővel tér vissza. Rita már dolgozik a másodállásában, így én vagyok a céltábla.
A fiatal rendőrnő nekem támad, milyen jogon tartom vissza más levelét, ez bűncselekmény!
Azt válaszolom, hogy oda akartam adni a levelet, csak a benne levő összegre igényt tartana a háziúr. A kb. 100 dollárra, az elmaradt több mint 1500 helyett.
Persze, a levél visszakerül a "sértett"-hez, és távoztával a rendőrnő sokkal enyhültebben folytatja. Amikor megtudja az előzményeket, csak ennyit mond:
- Nem kell nekem bemutatni ezt a munkát! Az anyám is manager, szokott mesélni róla, hogy milyen bérlői vannak!
Este, újra B. úr telefonál:
- Hogy keverhetett engem bele ebbe az ügybe?! A rendőrség az imént hívott, hogy mennyit tudok a dologról! Nem megmondtam, hogy hagyják békén a nőt!?
A hallottak után, szinte kettéválok legbelül. Egyik felem üvöltve tiltakozna és lecsapná a telefont, hogy azonnal csomagolva, eltűnjön innen. A másik felem még érvekkel szeretné bizonyítani, hogy is kezdődött.
B. úr megállás nélkül panaszkodik. Hogy őt a rendőrség. . . hogy az ő feddhetetlensége. . . hogy ő törvénytelen úton. . .
Aztán észbe kaphat, mert így szól:
- Jó, tudom, hogy maguk az én pénzemért harcolnak, de könyörgöm, én törvénytisztelő polgár vagyok!
Még a kezemben a telefon, mikor már azon gondolkodom, hogyan tálaljam mindezt Ritának, hogy ne kezdjen el azonnal csomagolni.
Az eset után megbeszéljük, ezentúl betű szerint fogjuk értelmezni a munkaköri kötelességünket. Kétes kimenetelű ügy esetén írásbeli utasításra fogunk cselekedni.
Így aztán, amikor az egyik kiadhatatlannak tűnő lakásra csak szociálon lévő jelöltek között válogathatunk, nem vállaljuk magunkra a döntést, a tulajt tárcsázzuk.
B. úr nem elérhető, így a mamát hívjuk. Az idős asszony elég nehezen érti meg, miről van szó. Még egyszer elmondjuk, hogy segélyen élőt készülünk felvenni, de egy rendes kinézetű nőről van szó és akár már most hajlandó az előleget készpénzben lefizetni.
A reszkető, meg-megcsukló hang felélénkül:
- A pénz azt vegyék el tőle! - kiáltja minden erejét összeszedve a matróna.
Mit ad Isten, hó végén újabb fedezetlen csekk üggyel kell szembenéznünk. Ezúttal a nagy lakli a bűnös, akit a manager papa ajánlgatott oly melegen.
A kitűzött dátumra hozza a pénzt - esküdözik, de már tudom, hogy újra kalapálhatom le a "For Rent" táblát. A bútoraival megrakott kis pick-up truck, két házzal lejjebb, már fordul is be a kapun. Gyanú lopózik belém, hogy az ilyen alkalmak miatt örvend oly népszerűségnek ez a járműtípus.
Az elhagyott lakásban sörgyárat megszégyenítő mennyiségű üres üvegek. Már sejtjük, hogy miért nem a manager apuka házában talál hajlékra a fiatalember. Sok ilyen bérlőt kívánunk a kedves papának!
Azért még bezörgünk az új címre, ennyi szakmai összetartás csak szorult belénk. Már jön is le a manager, karján szőke kislánnyal. Elmondjuk neki, hogy készpénzen kívül mást ne fogadjon el az új lakójától. Nagyot káromkodik.
- Meg sem kérdeztem az előző lakcímét, hogy információt szerezzek róla! Az apjával volt itt, elég volt nekem, hogy az örege szintén manager!
Most már összehasonlíthatatlanul nyugodtabb a ház. Egy érzékeny pontunk van még, a drogos szőke herceg. Óránként vizitelnek nála különféle alakok, mindenféle csomagokkal. De ez még nem ok a kilakoltatásra!
Valami azonban változni készül, mert a férfi bezörget hozzánk. Elmondja, hogy a szobatársa kiköltözik és mivel ő egyedül nem kap elég segélyt a lakbérre, másik személlyel kíván lakni. Ha kíváncsiak vagyunk a jelöltre, megnézhetjük, ott fekszik nála, sajnos nem bír felkelni, úgy összeverték tegnap este.
- Na nem! - kiáltja Rita. - A landlordnak joga van megvétózni a beköltözőt! Nem megy! Jobb, ha keresel magadnak másik lakást!
Földbegyökerezett lábbal hallgatom az asszonyt. Olyan nyugodtan mondja az arcába ennek a sima modorú bűnözőnek, hogy távoznia kell, mintha a pontos időt közölné vele.
Csodák csodája, a szőke vállat von és kijelenti, hogy akkor hó végén elköltözik.
El sem merem hinni a jó hírt! Végre megtisztul a ház ettől a drogkereskedelmi központtól! Ittlétünk óta tizenkét lakás cserélt gazdát! Pisszenés sem hallatszik már esténként. Szereztünk egy-két rendes új lakót, a roncsok helyett normálisabb kocsik állnak a parkolóban. Nem kell félve beszállnom a liftbe, hogy kibe botlom.
Már a tépetthajú boszorkány is a múlté. Néhány hét óta nem ide hordja a szemetesekből kihalászott értékeit. Távozott egy hasonló kinézetű gavallér oldalán.
Hó közben még aggályoskodom, hogy a szőke betart nekünk, de Rita teljesen nyugodt. Még a bíróságra sem megy el, hogy törvényszék nyomatékosítsa a kiköltözést. A szőke valóban távozik, én pedig ámulva figyelem Ritát, amint egyre erősebb és magabiztosabb a nyert mérkőzések után.
Reggel csikkeket találunk a parkolóban. Nem is kérdéses, hogy a fekete bőrdzsekis fiatalember erkélyéről indultak röppályára a múlt éjjel.
Rita felszedegeti a tucatnyi csikket és bekopog a huligánhoz. Az ajtóban megjelenik a férfi.
- Ugye ezek a te lakásodból kerültek a parkolóba?! - mutatja a bűnjeleket Rita.
- Igen, - mondja bűntudattal a lakó - vendégeim voltak az este...
- A bérlő felelős a vendégek viselkedéséért! - közli keményen Rita.
A férfi markába nyomja a csikkeket.
- Tudod, mi a következő lépés?!
- Tudom. Elnézést, nem fog többet előfordulni - motyogja a huligán, majd csukódik az ajtó.
A torkomat kaparja valami. Istenem, micsoda csatát nyertünk!
A lépcsőházban, ahol nem lát minket senki, ölelgetni kezdem ezt a vakmerő őrültet.
Bársonyon futnak perceim a következő napokban. Most, hogy félre tehetjük a korbácsot, nekiállunk a ház csinosításának. Új bejárati szőnyeget ragasztok, javítgatom a folyosó falait, gyeptéglákkal pótolom a ház előtti fű hiányosságait.
Hó végén már csak egy-két csekket várunk a szociáltól, a többiek szorgalmasan jönnek befizetni lakbérüket. Nincs szükség többé a figyelmeztető cédulákra, kétnapos rekordidő alatt együtt a lakbérpénz.
Ma is idevárjuk B. urat és a háztulajdonos nagyanyót. A mai találkozót csak az felhőzi, hogy mister Hunter a másodikról, mindenképpen személyesen szeretne beszélni a tulajjal, a lehetetlen állapotok miatt.
B. úr már siet is a megadott lakás felé, az idős hölgy, kissé lemaradva tipeg utána. Ez az örökös sietés, mint valami fegyver, óvja B. urat attól, hogy elmerülhessen a ház problémáiban. Most is az óráját nézi.
Mr. Hunter ajtót nyit. Magas, göndör hajú negyvenes, kissé dülledt szemekkel.
Nagyon készülhetett a találkozóra, kis listát szorongat a kezében. Harcias pózban várja a csatakezdést a szőrösszívű háziúrral.
B. úr beviharzik az ajtón.
- Jó napot, kedves Hunter úr! Mi is a keresztneve? Ja, Dave! Szólíthatom Dave-nek? Micsoda kedves kis lakás!
Mr. Hunter ijedten néz körül. A mocskos előszobában állunk, az általam is ismert, koszlott, zöld szőnyegen. Vajon gúnyolódik vele a tulaj? Vagy tényleg tetszik neki ez a pár szerény bútor?!
- Kérem, a szőnyegről szeretnék elsősorban. . . próbál visszatalálni a lényeghez.
- Ja, igen, hát ez nem rossz, he he he. Igen, itt egy kicsit sötétebb a nappaliban, látom itt meg felszakadt, hoppá, vigyázzon mama, el ne essen, de nem reménytelen! Sokan boldogan elfogadnák ezt a szőnyeget.
De hát itt vannak a penészfoltok, az alja teljesen szétmállott. . . - próbálkozik a lakó.
- Hát ha ez gond, akár fel is szedheti, nem emelek kifogást ellene. Alatta remek parketta van. Na lássuk, mi a következő probléma?
- A fal - folytatja reményvesztetten Mr. Hunter - nagyon koszos. Nem lehetne, hogy a manager kifessen?
- Na nem, kedves uram! Ön is látja, milyen emberfeletti munkát végeznek ebben a házban. Ne terheljük őket még ezzel a festéssel is! De ha ön, kedves Dave hajlandó kifesteni, készséggel felajánljuk az anyag megvásárlását.
- Na de ezek a lyukak a falban! Az előző lakó fiai, késeket vagdostak a . . .
- Nézze kedves Dave, ez a maga lakása is, nem igaz?! Áldozzon rá egy kicsit, elvégre ön fogja élvezni!
Mr. Hunter, már csak hangtalanul mutogat az eldeformált, hámló ajtók felé.
B. úr már búcsúzik, bíztatóan megszorítja a karját a tétován ácsorgó férfinak.
- Aztán majd hívjon meg, hogy megnézhessük, milyen szépen sikerült rendbe hozni ezt a kis otthont!
Mr. Hunter átveszi tőlem a festéket, de két nap múlva kijózanodik. Majdnem 700 dollárt fizet ezért a "lakás"-ért és most még ő festegessen is?!
A következő havi csekk mellett, már ott a felmondása is. Egy hónappal előre, ahogy az a szabályokat ismerő lakótól elvárható.
Ma megint Andráséknál vendégeskedünk, de alaposan elrontotta a hangulatunkat az újra terítékre kerülő magyarkodás. A házigazda éppen a nejét szidja, mert az asszony, úgymond, nem érez semmit, ha a himnuszt hallgatja. Andrást faggatom, ő mit érez?
- Azt nem lehet megmondani! - vágja rá András, aki nem a szavak embere.
Keserű szájízzel töprengek a történteken. Miért kell itt mérőszalaggal mérni, hogy ki mekkora magyar? Lassan már bűntudatom van amiatt is, hogy a mi országunkban nem egy őrült suszter diktátorkodott. Itt fogok megismerkedni a másodrendű magyar fogalmával?!
András baráti önzetlenségét is meg kell kérdőjeleznem. Amikor Rita elkotyogja, hogy egy nagyon tisztességes házban jó esélyeink vannak a munka megszerzésére, András felcsattan:
- Na tessék! Látod, te meg milyen élhetetlen vagy?! - támad a nejére. - Neked jó a tízdolláros gond is, amíg más már többre viszi!
Hát, mi tagadás, jól esett volna, ha annyit mond, megérdemeljük, mert tudja, milyen munkát vállaltunk a házunkban, de semmi!
Rózsi meg hallgat. Neki nem sok szava van azzal, hogy András a kenyérkereső. Nemcsak az ő életük példa rá, hogy az anyagi gondok átértékelik a kapcsolatokat. Hamar fakulnak az érzelmek, ha a másik fél nem vállal semmit a terhekből.
Délutánra szabadtéri programot szervezünk a gyerekeknek.
Már két óra is eltelt a megbeszélt időpont óta, de Andrásék sehol. Komolyan aggódom, nem történt-e bajuk a nagy forgalomban.
Az elmaradt találkozó után Rita felhívja Rózsiékat. Az asszonyka úgy számol be a délutánjukról, mintha el sem hangzott volna, hogy találkozót beszéltünk meg. Persze, felbukkant egy másik erdélyi barát!
Néhány nap múlva, Rózsi telefonál csevegőn, mintha mi sem történt volna. Rákérdezek:
- Rózsi, nem gondolod, hogy illene elnézést kérni a vasárnapi viselkedésetekért?!
- Miért kéne?! Nem vagyunk mi szerelmesek, hogy ott kell legyek a randevún, ha megbeszéljük!
- Hát nem, tényleg! De tudod mit? Az ilyen viszonyra meg nekünk nincs szükségünk! - közlöm és leteszem a kagylót.
Olyanok a kapcsolataink, mint valamiféle sajátos molekularendszer. Közeledünk, távolodunk, ütközünk egymással, egy meghatározatlan fizikai törvényszerűségnek engedelmeskedve.
De talán nem is olyan kiismerhetetlen erők munkálkodnak. Inkább az örökös időzavar, a hajsza a pénz után. Vagy az irigység, mert keserű látni, hogy a másiknak már több van. Néha, a túlzott elvárás az új baráttal szemben, máskor az emberismeret hiánya.
Kavarognak a személyek körülöttünk. Felbukkan K. Feri, akire bemutatkozáskor áhítattal nézünk, mikor közli, saját üzlete van. Forgalmas kis boltot képzelek magam elé, valamelyik zsúfolt belvárosi utcán. Öt percen belül kiderül, hogy Feri piramis rendszerrel házal. Vegyél valamit, add el, szervezz be új vevőket, akikből eladók lesznek és téged is megillet valami az ő jutalékukból.
Ritával összenézünk: ez az ember még itt tart?!
Feri más meglepetésekkel is szolgál. Albertába készül, ahonnan mindenki menekülni akar. Vállat von, amikor soroljuk a nehézségeket.
- De nincs tartományi adó és olcsóbb a benzin! - érvel.
- De munka sincs! - legyintek.
Feri kocsit bérel. Ez is meglepetés nekünk, mert mindenki tudja, hogy ez az a forma, amivel csak az autókereskedő járhat jól. Négy év kemény részletfizetés után ott a választás: Vagy befizetsz azonnal 3500- at, vagy elbúcsúzhatsz a kocsitól.
Feri, a gyógynövények, vitaminok, anyagcsere serkentő készítmények apostola. Nagy hozzáértéssel sorolja a tabletták listáját, melyek egészségét hivatottak őrizni. A beszámoló öt percenként félbeszakad. Feri kiugrik az erkélyre, rágyújtani.
Gabriella, az élénk, formás asszonyka, elfogadja Feri vezető szerepét a családban. Bizonyára mindnyájan jól járnának, ha a rátermettebb feleség venné végre kézbe a dolgok irányítását. Néha tanulhatna a család a nagypolitikától. Négy éves sikertelen időszak után, jöjjön a következő elnök.
Gabriella húga látogatóként van itt. Most, tizenhét évesen, korengedménnyel házasodik. Ez az esküvő az áhított itt maradást eredményezi.
Mégiscsak ez lenne az Ígéret Földje?
Az uszodában, ahová úszásoktatásra hordjuk kicsinyünket, újabb magyarba botlunk.
Sz. Péter, göndör hajú, életerős férfi, alig tudom elhinni róla, hogy túl van a negyvenen. Azt még kevésbé, hogy négy-gyerekes családapa. Ő és családja, nem a disszidálás rögös buktatóin keresztül jutott Kanadába. Az elért pontszámok jelentették a letelepedési engedélyt. Öt nyelven beszél, doktori címe van, az asszony is diplomás. Lám, Magyarországon is kezdetét vette a nemkívánatos folyamat. Az "elszipkázott" agyak, pénzben nem mérhető veszteségei az országnak.
F. Attila a kétszintes borsodi családi házában csapott az asztalra:
- Nem megy tovább! Egyetlen vállalkozás sem képes biztosítani azt a szintet, amit a családomnak szeretnék! Ha megy a bolt, akkor az energiaárak ölnek meg!
Az út ide vezetett, a mamához, aki egy 56-os magyar oldalán próbálkozik a második házassággal. Az idős úr munkavállalási engedélyt járt ki a vőnek, a most induló üvegcsiszoló műhelyébe. Persze, a hivatalos formák szerint, előbb meg kellett hirdetnie az állást, nehogy valami kanadait fosszon meg a munkalehetőségtől. Csak miután széles Vancouverben nem akadt senki erre a munkára, akkor kezdhette meg Attila a szakma elsajátítását.
De még a távolság miatt leírt kapcsolatok is jelentenek meglepetéseket.
Zsigmond jelentkezik Edmontonból és arra kér bennünket, nézzünk számukra lakást, mert mégis Vancouver mellett döntöttek, Ottawa helyett.
A párcentes telefondíj nem lehet akadály, így Zsigmond beszámolhat csalódásáról.
Ottawába indult egyedül, hogy körülnézzen és megteremtse az odaköltözés feltételeit. A kis Toyotával átszelte fél Kanadát a néptelen téli országúton. Nem a gyerekkori baráthoz készült, hiszen Attila már tavaly meghalt. Elvitte a rák, amely olyan pokoli fájdalmakat okozott a negyvenegy éves férfinak, hogy arra kérte az orvosokat, ne élesszék újra, ha műtét közben beállna a halál. Fél év alatt növekedett végzetessé a gyomorban észlelt daganat.
Zsigmondot Attila felesége várta, az új élettárssal, aki szintén magyar.
Ottawa az első meglepetést az időjárással okozta. Zsigmondot nem kényelmesítette el az edmontoni tél sem, mégis szörnyű volt tapasztalni, hogy a magas páratartalom miatt hatványozottabban érvényesül a hideg. Ha kiszállt a kocsijából és visszapillantott pár lépés után, végignézhette a pár másodperces folyamatot, amint befagy a szélvédő.
- Nyáron sem jobb a helyzet - állítják az ottaniak - akkor meg szakad a víz az emberről. A lakás vételárához hozzá kell kalkulálni a légkondicionáló vásárlását is.
Ottawa a főváros és mint ilyen, nagyszámú állami hivatalnak ad otthont. Így állásra csak annak van esélye, aki adminisztrációs területen jártas. A komputer ismerete alapkövetelmény. Igaz, hogy a környék elegáns, az emberek jól öltözöttek, csak éppen élettelen az egész.
Ha meggondolom, nem egyedi jelenség ez olyan városoknál, amelyeket az ott működő állami hivatalok emelnek a főváros rangjára. A németországi Bonnról terjesztették a viccet, miszerint az az egy jó benne, hogy indul onnan vonat Münchenbe.
Zsigmond megérzett valamit abból is, hogy arrafelé nem egy újsághír, vagy egy tv-riport a quebeci kiválási szándék, hanem a mindennapi valóság. Az Ottawa folyó választja el a fővárost, a másik parton épült kisvárostól, Hull-tól. Bár ez a quebeci rész 100 %-ig az egység híve, hiszen legtöbben a fővárosba járnak dolgozni, mégis, a telekárakon lemérhető a bizonytalanság. Ha a megerősödött szeparatisták elérik céljukat, az a paradox helyzet állhat elő, hogy a kanadai fővárost mindössze egy folyó választaná el a másik országtól. Ha létrejönne a francia nyelvű önálló quebeci állam, az adna okot újabb konfliktusokra, hogy teljességgel körbe lenne véve azzal az országgal, amelyből kivált.
De ha nem látjuk olyan sötéten a jövőt, akkor sem tisztább a kép. Nem érdemes 3500 km-rel arrébb költözni azért, hogy még mostohább időjárásban és még unalmasabb életben legyen része az embernek.
Rita lelkiismereti kérdést csinál abból, hogy megfelelő lakást találjon a régi ismerősöknek. A faházak szóba sem jöhetnek, hiszen a hangszigetelésük nem jobb a nyúlketrecénél.
A környék betonházaiban elképesztő árakat kérnek. Kilencszáz dollár körül mozog annak a lakásnak az ára, ahol nem tudom felfedezni a hirdetésben szereplő második hálószobát. Végül a kísérőnk mutat rá a beüvegezett erkélyre.
Már szinte kipipáltuk az összes szóba jöhető épületet, amikor Rita eltöpreng:
- A Kláriék egy egész jó házban laknak!
A hármas tagozású épülettömb jó ötletnek tűnik. Betonház, tisztességes méretű helyiségekkel, két fürdőszobával, elfogadható áron. Sőt, már az utolsó simításokat végzik a szabadtéri úszómedencén.
Megkezdődik a napi küzdelem, hogy végre elérhessük a megfelelő embert, majd a puhítgatás, hiszen látatlanban kéne felvegyék a házaspárt, akik még a szerződést sem tudják aláírni. Megindul az információcsere, az adatküldés Edmonton és New Westminster között. Néha akadályba ütközünk, ilyenkor Rita leleményessége a legnagyobb segítség. Már a lakást is láttuk. Vadonatúj szőnyeg, az elektromos tűzhelyben még ott a használati utasítás. Egy sarokra van az élelmiszerüzlet, nem kell majd Margitnak sokat gyalogolni a cekkerrel, ha Zsigmond használja a kocsit.
Minden készen áll, mi vesszük át a kulcsokat, hogy azzal fogadjuk majd az érkező családot.
De addig még van pár napunk és Rita iparszerűen gyártja a resuméket az álláshirdetésekre. Már komoly tételt emészt fel költségvetésünkből a bélyegvásárlás. Persze megint csak a célegyenesig jutunk, a célszalagot mások szakítják át.
Komolyan kezdek aggódni a jövőnkért, a segélyem a végét járja. B. úr is tudja, hogy állás után talpalok, sajátos módon kínál segítséget. Akadna némi munka a yachtja körül.
Másnap már a festői Grandville Islandon autózom, hogy ráleljek a dry dock-ra. Ez a kis sziget, afféle bohémtanya és a gazdag hajótulajdonosok találkozóhelye. Megszámlálhatatlanul sorjakoznak a különféle típusú úszóalkalmatosságok a sziget körül. A szerényebb hétvégi kikapcsolódást ígérő motoros bárkáktól kezdve, a hatalmas, többszintes, parabolaantennás luxusjachtig, minden típus képviselve van. Számtalan üzlet és vendéglő biztosít könnyű pénzköltési lehetőséget a turistáknak. Most délelőtt még szerényebb a forgalom, így parkolót is találok, nem messze a végcéltól. Néhány jacht, már felbakolva várja az esedékes évi "alvázmosást".
- Micsoda élet van a víz alatt! - csodálkozom. Minden hajó alsó felén, egyenletes bevonatot képez a barnás kagylóréteg, keveredve a zöld mohaszerű növényzettel.
Már itt integet B. úr, épp csak üdvözöl, már rohan sürgetni az egyik munkást, hogy mihamarabb végezzen a hajó megtisztításával. Addig hozzá sem kezdhetünk a felsőbb felületek vaxolásához, amíg az erős vízsugár el nem távolítja a sok lerakodott élősködőt. Amíg az overallos ember dolgozik, van időm szemügyre venni az egész hajót. Tekintélyes méretű, jó karban lévő, formás vizialkalmatosság. A felső fedélzeten vajszínű bőr ülőgarnitúra szolgálja a kényelmet. A kormányos forgatható karosszéke körül, repülőgépeket megszégyenítő műszerfal, az elmaradhatatlan radarernyővel. Sorra felfedezem mindazokat a berendezési tárgyakat, amelyek hiánytalanná teszik a felszerelést, a fridzsidertől a tévéig mindent.
Rövid szakmai bemutató következik B. úr részéről, majd átvehetem a polirpasztát és az elektromos csiszológépet.
Néhány órába beletelik, mire visszaérek a kiindulási pontra. De még akad tennivaló. A tulaj most a felbakolt hajó alatt ügyködik, a propellerek hajtórúdján összecsavarozott félgömbök várnak cserére. Az egy év a víz alatt megtette a magáét. A kormánylapát mellett felcsavarozott lemez is szemétre kerül. Ez a "csali" tábla, amely arra hivatott, hogy a kormánylapát helyett rozsdásodjon.
Amíg a csavarokkal ügyködöm, B. úr adogatja a szerszámokat, mint ahogy a műtőben szolgálják ki a sebészt. A felszerelésre kerülő tartozékok árait tudakolom. Még az öklömnél nem nagyobb gömböcske is majd’ 200 dollárba kerül. A mai tisztogatás sem filléres akció, látom milyen kelendő a hely, ahol ez a munka elvégezhető. Az óriás hokedli formájú mozgó daru, hatalmas lábai közé emelve szállítja a kész jachtokat a stégig. Sötétedik, mire végzünk. Néhány dollárral és egy tapasztalattal gazdagabb vagyok: jachtot csak akkor veszünk, ha már nem kapok a szívemhez, amikor a karbantartás költségei kerülnek szóba.
Májust írunk, Zsigmondékat várjuk a leendő házuk előtt. Már felhívtak minket a város széléről, perceken belül várható az érkezésük.
Elérzékenyülve várom a találkozót. Lám, minden felső hatalom és nem kívánt vargabetű után, újra szomszédok leszünk! Rangja van itt az olyan kapcsolatnak, melynek több éves múltja van! A Mohedától - Westminsterig vezető út, elég tekervényes volt mindnyájunknak.
Már fordul is be a sarkon a kis teherautó! A család zöld Toyotája utánfutón gurul a kölcsönkocsi mögött. Megáll előttünk a jármű, Zsigmond vörös szemekkel kászálódik elő. Kibújik Margit is, a kisfiú társaságában. Megint csak egy angol főnemesi üdvözlésre telik, mintha csak percek teltek volna el a legutóbbi találkozásunk óta.
Benyitunk a lakásba, már az ajtóban érezni a frissen lerakott szőnyeg "illatát". A lakás tiszta, a konyhai berendezések is jó állapotban. Várjuk a reakciót. Zsigmond és Margit idegesen vizsgálódik, majd végre a férj nem bírja tovább.
- Fú, ez az!? Hát ez borzalmas!
Margit is felbátorodik:
- Hát ez??! Mi az, itt nincs szegélyléc a fal meg a szőnyeg között? Nézzétek, itt milyen koszcsík van a falon! Fogadok, hogy nem festettek! - Margit undorral húzza végig a kezét a frizsideren:
- Ez sincs letörölve!
Zsigmond felénk fordul:
- Azt mondtátok, hogy kétajtós a fridzsider! Én azt hittem, hogy olyan, amelyik középen nyílik!
- Mondd, te már láttál bérlakásban ilyet? - kérdezem. - Mi arra gondoltunk, hogy külön van a mélyhűtő! Mert ez sem természetes mindenhol! - jut eszembe a saját fogadtatásunk.
Zsigmond kitámolyog a fürdőszobából:
- Én nem tudok leülni egy zöld vécére! Ezt nem lehet kibírni!
Ritával összenézünk. Az égre emelem a szemem.
- Honnan jöttek ezek? Ja, az igényes Edmontonból! Nekünk, több mint fél évünk volt már a normarendezésre, ők pár perce vannak itt és próbálják emészteni a látottakat.
Vállat vonok:
- Nézzétek, nekünk nem érdekünk, hogy beköltözzetek ide! Ha nem tetszik, kereshettek másikat. De ilyen áron, két fürdőszobás, új szőnyeges, normális méretű lakást, betonházban, az életben nem fogtok találni! Különben is: egy jobb helyen az első kérdés, hogy hol dolgoztok.
Végtelenül csalódott vagyok! Eszembe jut Rita buzgalma, amivel a gyakran elérhetetlen ügynökséget ostromolta, addig, amíg végül is kulcsokkal a kézben várhattuk az érkezőket.
Tényleg olyan szörnyű ez a lakás, vagy már én látok másként? Persze nekünk nehéz objektívnek lenni! A mi fogadtatásunk és az eddig tapasztaltak kissé átszabtak olyan fogalmakat, mint a jó, az elfogadható és a tűrhetetlen.
Zsigmond még mindig az üres szoba közepén téblábol. Nem is akar hozzákezdeni a kirakodáshoz, úgy gondolja, holnapig talán kiötölhet valamit. A pár nélkülözhetetlen holmi felhordása után, lakat kerül a teherkocsi ajtajára.
Mikor elköszönünk, Zsigmondból előbújik a diplomata. Megköszöni fáradozásainkat a lakásszerzéssel kapcsolatban.
Hazafelé, a történteken rágódunk.
- Rosszul fogtunk hozzá! - jelentem ki. - Meg kellett volna nekik mutatni a mi házunkban egy üres lakást és aztán, az első ájulás után, áthozhattuk volna őket ide! - bölcselkedem.
Rita vállat von:
- Ez van! Majd keresnek maguknak másik helyet, ha ez nem jó! Én nem tudtam ennél többet tenni! Ha magunknak kerestem volna lakást, akkor sem találok különbet!
Másnap, már hordjuk fel a holmit a lakásba. Kissé enyhültebben látják ők is a kérdést, de mint kiderül, nem mondtak le a költözési szándékukról. Ma, amikor ezeket a sorokat írom, még mindig ott laknak, de még mindig nem pakoltak ki mindent, mert változatlanul költözni akarnak.
Zsigmondék ideköltözésével, már csak egy családdal maradt kapcsolatunk Edmontonban. Katiék buktatókkal teli életét kísérjük figyelemmel a távolból. Viktor elveszti állását a Canadian Tire-ban. Kati egyre fogyó türelemmel néz szembe a pénzgondokkal. Szaporodó veszekedések, különélés, Viktor hazautazik Magyarországra. Közben Kati itt elindítja a válást, amit végül ki is mondanak. Viktor elhelyezkedik otthon, de nem szűnik meg levelekkel ostromolni volt feleségét. Kati hazalátogat az utolsó tartalékából, hogy meggyőződhessen, érdemes-e visszatérni és újrakezdeni együtt. Közben Viktor rájön, hogy a mégoly tisztességes havi fixből sem lehet megvalósítani Pesten az álmokat. Kati visszatér Kanadába, nagyon magányos, beleegyezik abba, hogy újrakezdje a volt férjjel. Viktor megint Edmontonban, de hónapok óta nem sikerült munkát kapnia. Megismétli-e a családi történelem önmagát, vagy új fordulatot vesz életük, ki tudja?
Veronika és Miki egymást túlharsogva kiabálják a telefonba az örömhírt: kisbaba lesz! Már azt is megmondták az ultrahangos vizsgálaton, hogy fiúra számítsanak. Nagy örömmel gratulálunk nekik. Ha meggondolom, már csak ők lógtak ki a sorból. Most, hogy tudják a gyermek nemét, el merem sütni nekik régi Arisztid viccemet:
- Tasziló hazamegy és újságolja a nejének, hogy a kávéházban fogadásokat lehetett kötni, hogy milyen nemű lesz Arisztidék születendő gyermeke.
- És te mire tippeltél? - kérdezi az asszony.
- Azt mondtam, hogy bagoly! - válaszolja Tasziló.
- Mi ez a hülyeség?! Hogy-hogy bagoly? - szörnyülködik a feleség.
- Jó, jó tudom, nem nagy az esély - von vállat Tasziló - De ha bejön, tudod, hogy hányszoros pénzt fizet!?
Mikiék jókedvét még a favicc sem tudja elvenni.
Én sem az átvirrasztott éjszakákra, az idegeskedésekre, az atyai indulatokra gondolok, hanem azokra a csodás órákra, amikor nem cserélnék senkivel. Nem csak én érezhetek így, előttem van az ismerős magyar családok arca is. Legutóbbi közös programunkon, húsvétkor, amikor Csilláéknál a gyerekek a csokitojásokat gyűjtögették a kertben, csak a féltő, büszke szülői tekintetek maradtak meg bennem. Kicsit nehezebb, de sokkal boldogabb az életünk velük.
Már nem magunkért hajtunk elsősorban. Travolta nyilatkozta egy interjúban:
- A gyerekem születése megtanított valamire. Többé már nem én vagyok a legfontosabb saját magamnak.
Ritán is észreveszem, hogy az áruházi programjaink java részében a gyerekosztályon időzik.
Ha a pénztelenség réme fenyeget, az első sóhaj:
- Jaj a gyerek! Csak ő ne szenvedjen hiányt semmiben!
Így aztán az álláshajszolás valóságos főállássá növi ki magát. Rita cetlit lobogtat a kezében. Most beszélt meg egy interjút az egyik ingatlanirodával. Főállású caretakert keresnek, vagyis olyan személyt, aki "gondoskodik" az épületről. Az ügy rangját az emeli, hogy nem bérlakásokról van szó, hanem olyan épületekről, ahol tulajdonosok laknak. Nem kell mondani, hogy ez micsoda színvonalkülönbséget eredményez.
Másnap, már a bűvös házszámot keressük az előkelő Hastings Streeten. Nagy meglepetésünkre a cím nem létezik. Már Ritát okolom, hogy elírta a számot, hiszen rég elhagytuk a belvárost és egyre ritkulnak a házak.
- Ez reménytelen! - Legyintek és megfordulok. Különben is, ha öt perc van a megbeszélt időpontig. Olyan még nem volt a világtörténelemben, hogy későnjövő nyerje el az állást.
Rita nyel egyet, amint elhagyunk egy kereszteződést.
- Nézd, ismét növekednek a számok!
Hát persze! Ez egy másik körzet. Talán még nincs veszve minden, de ma úgy látszik, mindenki lépésben közlekedik! Végre feltűnik a keresett házszám, Rita berohan az épületbe, legalább ő legyen pontos, amíg én parkolót keresek. Végre megszabadulhatok a kocsitól és már rohanok is az épület felé. A felhőkarcoló bejárata olyan elegáns, amilyet csak arisztokrata családok életéről szóló filmsorozatokban látni.
Végre ott lihegek Rita mellett a váróban. Megáll előttünk egy barátságos idős úr és melegen kezet ráz velünk. Ő az intézmény elnöke. Most hozzánk lép egy mosolygós szőke hölgy és az irodájába invitál. A süppedő karosszékből is kiválóan látom a város legértékesebb részét, a felhőkarcolók karéjában büszkélkedő kikötői nevezetességet, a Canada Placet. Vendéglátónk cseveg velünk. Amikor majd’ félóra múlva elhagyjuk az irodáját, hitetlenkedve idézgetjük a lezajlott találkozót.
- Észrevetted, hogy nem is kérdezett semmit a melónkkal kapcsolatban? - idézi Rita.
Engem is töprengésre késztet, ami történt. Ha korábban megjelentünk egy interjún, mindig azzal kezdődött a diskurzus, hogy töviről-hegyire beszámoltattak róla, hogyan oldunk meg bizonyos dolgokat.
Mit teszünk, ha valami hirtelen meghibásodik, milyen a kapcsolatunk a lakókkal, hogy állunk az Arbitration Boarddal, stb..
Most meg inkább az volt a téma, hogy mennyi idős a gyerek, meg hogy hány éve élünk itt.
Lehet, hogy az az ajánlólevelünk, hogy Európából vagyunk!? A nő német származású, még az is kiderült, hogy nemsokára Kölnben vakációzik. Rita örömmel tette hozzá, hogy ismerjük a dómot. Szóval olyan volt az egész, mint egy traccsparti a teadélutánon.
A találkozó csak egyszer vett drámai fordulatot számunkra. Bettina a megpályázható állásról beszélt, ami ugye egy fő részére biztosít teljes munkaidőt és közben elhangzott a fizetés is. Olyan összeg, ami számunkra még akkor is az álmok birodalmába tartozott, amikor ketten dolgoztunk.
Már csak egy apróság van hátra. Meg kell felelni a házat képviselő tanácstagok előtt. Kezdek gyanakodni, hogy ott fognak elhangzani azok a kérdések, amiket ma nem tettek fel.
Rita vibrál az idegességtől. Karnyújtásnyira van egy jól fizető munka, amihez természetesen lakás is jár. Luxuslakás. A hőn áhított biztonság!
Este elautózunk megnézni a címet. Üzletsorokkal zsúfolt útszakasz mögött magasodik a két világosbarna torony. A húsz emelet ellenére sem tűnik az épülettömb riasztónak vagy ormótlannak. Az erkélyek sokszögű formái ügyesen törik meg a magasba kúszó hasáb egyhangúságát.
Kiszállunk bámészkodni. A bejárati részeket szépen karbantartott növényzet teszi hangulatossá. A két tömb közötti összekötő kapocs a szabadtéri úszómedence. Belátunk az üvegfalú helyiségbe is. Még egy kisebb medence a hideg napokra, a pezsgőfürdő kimagasodó csempekaréja és a sauna felirat egy faajtón. Kicsit előbbre sétálunk. Az elektromos garázsajtó hangtalanul nyílik, hogy elnyelhesse a földalatti parkoló a bebocsátásra váró luxuskocsit. Szóval ide jövünk holnap!
Átidegeskedjük a másnap délelőttöt, míg végre elérkezik a meghallgatás ideje. Az egyik háztömb üvegajtója előtt várakozunk, mikor egy barátságos kinézetű, rövid fekete hajú nő kiszól nekünk, hogy várjunk még, mert Bettina a másik párral van elfoglalva. Az asszonyka övén ott fityeg a "csipogó".
- Az előző gondnok - állapítjuk meg egyszerre. Már tudjuk a főnökasszonytól, hogy önszántából távozik. Az ország másik felébe költöznek.
- Ez sem született kanadai! - idézgetem magamban a hallott mondatokat. Felettébb gyanúsak azok a nyitott magánhangzók!
A kis fiatalasszony újra feltűnik és kitárja az ajtót:
- Gyertek, inkább várakozzatok benn! - mondja magyarul.
A föld felett járok húsz centivel. Hát ide zöld utunk van! Bettina azt is elárulta, hogy nagyon meg voltak elégedve a munkájával, három éve dolgozik itt, komoly tekintélyre tett szert a teljesítményével. Kivel lehet pótolni egy jó magyart, ha nem egy másik magyarral?!
Kapva kapunk az alkalmon, hogy honfitársat faggathatunk mindarról, amit tudni szeretnénk. Ica örömmel elégíti ki kíváncsiságunkat. Nevetve mondja, hogy csak véletlenül olvasta a tájékoztatón, hogy milyen nevű egyéneket hallgatnak meg ma itt. Innen már nem volt nehéz kitalálni, honnan jöhettünk.
Kapkodva informálja Ritát a legfontosabbakról, hiszen bármikor szólíthatnak. Alacsony, csupa energia asszonyka. El tudom képzelni, hogy olvadoznak a lakók, ha ilyen tempóban látják dolgozni. Gesztikuláló kezein észreveszem a pikkelysömör jellegzetes foltjait. Még Rita küzdelme is tart néhány eltűnni nem akaró makacs folttal. Lám, ez is közös bennünk!
Csendes kamasz fiú kerül elő a kisszobából. Nekik is fiúgyermekük van! A családi fotón a férjet nézegetem. Ritkuló hajú, velem egykorú, erős testalkatú férfi. Ezek mi vagyunk, csak más kiadásban! Hát ilyen nincs, hogy szinte az alteregó jelentkezik betölteni az állást! Gyerünk az interjúra!
Megszólal Ica csipogója, indulhatunk a meghallgatásra. Még egyszer körbepillantok a lakáson. Icáék ízlése csak még jobban fokozza a komfortosságot. A konyha, változtatás nélkül kerülhetett át ide valamelyik lakberendezési magazinból. A vajszínű, beépített szekrények között helye van a mikrónak, de a méretekre jellemző, hogy a kávéfőzőnek is jutott egy önálló sarok.
Az étkező üvegasztala körül, a magas támlájú, karcsú székek szinte ünnepi hangulatot árasztanak. A nappali sötét bútorzata, remek kontrasztot képez a vajszínű szőnyeggel. Hatalmas redőnyös ablakok szűrik a fényt a nagyméretű terasz felől.
- Nekik is sötét bútoruk van! - motyogom, míg belépek a tágas terembe, ahol egy hosszú asztal mögött ül a három vizsgáztató.
Ritán a figyelem, hiszen ő az állás várományosa, én csak azért kellek, hogy lássák, nem rontom-e nagyon az épület összhatását megjelenésemmel.
Persze Ica már elárulta, hogy azért számítanak a férjre is, noha nem kap fizetést. Zoli, a családfő, a szabad hétvégeken az uszoda körül foglalatoskodik.
Bettina bátorítólag mosolyog felénk és már el is hangzik az egyik idős úr részéről a kérdés:
- Hogyan kezdi a munkanapját? Miket ellenőriz? Mit tesz, ha mondjuk, meghibásodik a sprinkler-system?
Rita szárnyakat növesztett erre az alkalomra. Folyamatosan, hiba nélkül beszél, már hosszú percek óta. Valóságos egyszemélyes showműsort produkál. Engem is elképeszt a teljesítmény, de látom, a zsűrire sem hatástalan. Még rám is jut az érdeklődésből egy kevés és már kászálódhatunk is.
Bettina kísér ki minket. Már előtte sem titok, hogy a ház jelenlegi gondnokával felfedeztük egymás nemzetiségét.
- Megvárhatjuk akár náluk is a választ, - javasolja - hiszen perceken belül döntenek.
Visszamegyünk a lakásba, kezdem berendezni gondolatban a helyiséget a saját bútorainkkal.
Csöng a telefon, Ritát kéri a főnökasszony. Tudok olvasni az elsápadó arcból és a telefont halálos lassúsággal leeresztő kézből.
Rita némán sír, nekem meg az jut eszembe, hogy 54-ben, a magyar válogatottnak már elkészítették az ülésrendet a világbajnoki bankettre. Őket a németek ütötték el a győzelemtől, minket egy jugoszláv házaspár.
Ica megpróbál vigasztalni minket azzal, hogy csokorba gyűjti az állás negatívumait. Sok a munka, éjjel is telefonálnak, van néhány lakó, akinek semmi sem jó, de olyan buborékkönnyű vádak ezek a pompás ház ellen, hogy egyáltalán nem érzünk megkönnyebbülést.
Visszatérünk az Ash streetre. Tudom, hogy a kőrisfa az utca névadója, de én inkább a hamura tippelek. Hamupipőke miatt, aki valószínűleg ugyanilyen hangulatban indulhatott a padlásszobájába, az emlékezetes bál után.
Rita engem okol a kudarcért. Többet kellett volna beszélnem, állítja.
- Szóhoz sem tudtam volna jutni, melletted! - védekezem.
Icát sem hagyja nyugodni a döntés. Házon belül, hamar megtudakolja a dolgok hátterét és már újságolja is a telefonba:
- Képzeljétek, a jugoszláv párosból, a fiatalember azt állította, hogy katonatiszt volt otthon. A bizottságban az öreg, aki annyit kérdezgetett, szintén tiszt volt. Ő erősködött, hogy a jugoszlávokat vegyék fel. De nem hiszem, hogy jól döntöttek, az a kis fiatalasszony nagyon gyámoltalan, a férje meg buszt vezet távolsági vonalon, arra nem lehet számítani a ház körül, amikor 11 után hazatér.
Hát ez legyen az ő bajuk, a mienk meg az, hogy mi lesz ezután.
Bettinának azonban van még egy lap a paklijában! Egy másik hasonló munka itt, Westminsterben. Ez már két főállás, beleértve az ottlakást, az orvosi ellátást, betegbiztosítást, nyugdíjat, fogászatot, balesetbiztosítást, de lehet, hogy hangversenybérlet is jár hozzá, ki tudja?
Megnézzük a házat is, de már csak legyintek. Az Ash street után ez már a csodák birodalmába tartozik. A két kaptárszerű magasépület a domboldalba kapaszkodik, előttünk a Fraser folyó kiszélesedő kanyarulata. Épp egy hidroplán ereszkedik a vízre, a partközelben formás motoroshajó vesztegel. Három parányi sziget védettségében pihennek, az idáig leúsztatott farönkök. A vízparton vonatszerelvény suhan, az ezüst kocsikon füstszínű ablakszemek sötétlenek.
A fehér betonépületek között egy üvegpiramis. Smaragdzölden csillog az uszoda vize a fecsegő felszín alatti lámpák megvilágításában.
Díszkövekkel kirakott sétányon közelíthető meg a két bejárat. A tágas előtérben hatalmas ülőgarnitúra, karcsú vázák, a sötét tónusú falakon vidám aquarellek.
Rita áhítattal suttogja:
- Olyan, mint egy klassz szálloda!
De úgy látom, ő sem érez magában elég erőt ekkora ugrásra.
Van még pár napunk az interjúig, Icáéknál vendégeskedünk a hét végén. Amikor a háziasszony megtudja, hogy melyik épületről van szó, elismerően csettint:
- Azt mi is gyakran néztük a Zolival, hogy milyen jó lenne megcsípni!
Ica megérzi, hogy min megyünk keresztül. Nem győzi bátorítani Ritát. Köztük még az is egy sajátságos összekötő kapocs, hogy azonos betegségük van.
Zoli kérés nélkül felajánlja, hogy tart egy kis uszodakarbantartás-bemutatót nekem. Ne legyek készületlen, ha erről faggatnak. Bár fiatalabb nálam, van okom, hogy felnézzek rá. Megbecsült szakemberként öntőformákat készít különféle járművekhez, de volt már a praxisában repülőgép alkatrész is. A szakma több, mint egy mesterség. Jó érzék is szükséges ehhez a különleges szobrászkodáshoz.
Most azért fordítanak hátat British Columbiának, mert Zoli szerint a melós itt nem viszi semmire. A túlsó oldalon, saját házban lakhat ilyen kereset mellett. Sőt, néhány üzemnél még magasabb fizetésre számíthat, hiszen ott növekszik a termelés, amíg itt csökkennek a megrendelések.
Zoli ismeri a "dürgés"-t, mert éltek ők már a keleti parton. Akkor az időjárás miatt keltek útra, de most a tél keménysége is háttérbe szorul a saját ház bűvöletében. Icának is elege volt már az egész életükre rátelepedő állásból, valami nyugodtabbat szeretne. Zoli ért a gyerekek nyelvén, így kisfiam öt perc után már vele kergetőzik. Zoli bácsi sajátos névadáson megy keresztül. Gyermekünk csak Ollinak hívja.
Fiam nagy mestere a nevek ferdítésének: lányomat Dágiként emlegeti az emlékezetes vizit óta.
Muki már annyira belemelegszik az új játszótárs cibálásába, hogy fegyelmeznünk kell:
- Fogadj szót! - intjük.
Fiam a dackorszak periódusát éli, ami félő, hogy nála évtizedekig tart majd:
- Nem fogaszolok! - toppant makacsul.
Kicsit irigylem Zoliékat, hogy ilyen biztosan tudják, mit akarnak. A másik part is megér egy misét!
- A Niagara vízesést már én is szívesen megnézném! Nem szabad kihagyni a legnagyobb látványosságot!
- Nana! - int Zoli. - Ha a vízesés nagyságára gondolsz, az csak 57m magas a kanadai oldalon, a Lópatkó zuhatagnál. Ha valóban a legnagyobbat akarod látni, nem kell elmozdulnod B.C.-ből. Itt van a Della Falls, az 440 méter. De ha mondjuk nagy épületekre vagy kíváncsi, akkor Torontóval próbálkozz! A CN torony a Metro centerben a legmagasabb a világon. Nem épület, hangsúlyozom, torony! 553 méter. Ha a legmagasabb házat akarod látni, akkor Chicagóba kiránduljatok.
Hát ezt bírom ebben az Olliban, hogy az ember eldobhatja a lexikont, ha vele társalog.
Olli alapossága nemcsak a látványosságokra terjed ki. Videokamerával felszerelkezve lesem minden mozdulatát, ahogy a hálóval letakart medencét működésbe hozza a szezonra.
Következik egy kis víz alatti porszívózás a sajátságos műszerrel, valamint a szűrőberendezések tanulmányozása. Szűrés - öblítés - visszamosás pozíciók a nagy homokszűrős tartályon, amely a folyton cirkuláló vizet tisztítja. Csővezetékek labirintusa, a gázkazántól, a lefolyóig. Minden elismerésem az övé, ahogy elnézem begyakorlott mozdulatait, amellyel kiigazodik három medence csőrengetegében.
De ezzel még nincs vége! Az apró szivattyún átáramló klór szabályozása is külön tudomány. A víz ellenőrzéséhez kis hordozható üvegcse-kollekció dukál. Ebben Ica otthonosabb. Kémiatanárokat megszégyenítő magabiztossággal színezgeti a mintafolyadékokat. Az elszíneződés mértéke fogja meghatározni, hogy milyen víz javító adalékanyagokra lesz szükség. Ica rutinosan emelgeti a titokzatos feliratú vödröket. Büszkén újságolja, hogy a medencéi kiváló minősítést kaptak a rutinellenőrzéseken.
Már szinte sajnálom a jugoszláv fiatalasszonyt, hogy milyen komoly elvárásoknak kell megfelelnie.
Otthon, többször megnézem a felvett oktatófilmet. Bár még rengeteg az emésztenivaló, de tudom, az interjún gondolkodás nélkül rávágom a kérdésre, hogy elismert fürdő- és vízügyi szakember vagyok.
Elérkezik az ominózus nap is. Rita még egyszer átveteti a leckét velem odafelé:
- Ügyelj arra, hogy negatív dolgot még véletlenül se mondj! Még olyan értelemben sem, ha a te ügyességedet bizonyítja!
- Hogy van ez?! - nézek rá gyanakodva.
- Például, ne mondd azt, hogy téged még soha nem bocsátottak el, mert esetleg az elbocsátás szó marad meg bennük. Úgy fogalmazz, hogy "én változtattam munkahelyet".
- És ha megkérdezik, hogy miért változtattam munkahelyet?
- Hát, mert közelebb volt az érdeklődési körödhöz az új, meg ilyenek.
Néhány önemésztő másodperc után, Rita szinte feljajdul:
- Mi legyen a kérdés?
Tudom, miről beszél. Minden interjú végén elhangzik, hogy van-e valamilyen kérdésünk. Sorsdöntő lehet, hogy mi érdekel minket elsősorban, amire tőlük várunk választ.
- Kérdezzük meg, hogy van-e köztük katonatiszt - javaslom, de már nem tudunk nevetni a tréfán.
Betessékelnek a terembe. Az első, ami feltűnik, hogy nem egy "vizsgálóasztal" a meghallgatás színhelye, hanem egy ovális üvegasztal köré telepedtek a tanácstagok.
Leülünk közéjük, és szinte családias hangulatom kerekedik. Mellettem egy őszülő hölgy ül, látható rokonszenvvel méreget. De a többiek is oldottak.
Rita elkezdi az előadást, mindenki nagy figyelemmel kíséri mondatait. Én kissé csalódottan állapítom meg, hogy a premieren jobb volt. De úgy tűnik, a hallgatóság nem veszi észre a művésznő indiszponáltságát.
Tőlem megkérdezik, hogy osztjuk el egymás között a munkát.
- Én dolgozom, ő beszél - mondom tömören.
Általános derültség. Csak Bettina arcán fut át valami. Interjú után derül ki, hogy az előző gondnok túl sokat beszélt, sőt pletykált. Fel sem fogom, hogy milyen vékony jégre merészkedtem.
Kis kérdezz-felelek keretében, a bizottságból egy szőke hölgy, a ház előnyeit kezdi sorolni. Amikor elhangzik az uszoda szó, magabiztosan belekezdek mondókámba, de az ősz hajú szomszédom nyájasan félbeszakít:
- Nem lesz gond a medencékkel! Egy companyt fizetünk, hetente háromszor jönnek karbantartani.
Még az is kiderül, hogy egy indiai takarítófiú dolgozik a háznak.
Hát akkor mit kéne itt csinálni?! Persze azért jó néven veszik, hogy megvan a building operator képesítésem, mert az elektromos garázsajtótól kezdve, a világításon keresztül, a szellőztetésig vagy az áramkimaradás esetére szolgáló generátor próbaüzemeléséig minden a caretaker hatáskörébe tartozik.
Az irodai számítógép miatt Rita képesítése jelenthet sokat. A mágneskártyával közlekedő lakók adatai bármikor visszakereshetők a komputerben. A gondnok felelőssége a kártyák működőképessége, cseréje, likvidálása. De lenne itt minden, próbariadótól kezdve a költözködések megszervezéséig számtalan tennivaló. A medencéken kívül konditerem és a lakók fusizására szolgáló műhelyek növelik a közös helyiségek számát. Szóval, a 220 család életkörülményeiért felel majd az a páros, akit ide felvesznek.
Szemrebbenés nélkül bizonyítjuk jártasságunkat ebben a feladatkörben.
Rita tovább gyűjti a jópontokat, míg végül elhangzik a kérdés:
- Van-e valami, amit tudni szeretnének?
- Igen, - veszek nagy levegőt - miért küldték el az előző caretakert?
Rita csendesen süllyedni kezd. Mintha legalábbis egy kérdésben érdeklődtem volna, a mellettem ülő hölgy életkora és havi keresete felől.
Tökéletes csend. Egy őszülő úr, velem szemben, felkiált:
- Nagyon jó! Ez az! Tetszik a kérdés! Látszik, hogy szeretnének tanulni az előd hibájából.
Egymás szavába vágva magyarázzák, hogy az előző házaspár már nem a munkával törődött, hanem a ház ügyeit hozta-vitte a lakók között. A problémákról meg csak az illetékesek nem tudtak. A munkájukat is egyre inkább elhanyagolták.
Már búcsúzkodhatunk is a négytagú bizottságtól és távozóban még szemügyre veszem a pompás bútorokat és a hatalmas társalgót. Még egy kandalló is helyet kapott itt. Az egyik sarkot betöltő gigászi biedermeier íróasztal értékét még megsaccolni sem merem.
Az utcán újra idézzük a történteket és bizony nem bánnánk, ha lenne mód még egy fellépésre.
Bettina telefonál még aznap este. Kedves tőle, hogy megkímél minket az átizgult éjszakától.
- Yes! - énekli a telefonba és mintha ő is örülne a szerencsénknek.
A részletekről már félbódulatban értesülünk. Két főállás, olyan fizetéssel, hogy félek, rosszul értettem az összeget. Két hálószobás, folyóra néző, két fürdőszobás lakás, erkéllyel, kandallóval, mosogatógéppel, mosógéppel, szárítóval és minden tartozékkal. Földalatti parkoló, szabad hétvége és egy jól felszerelt iroda, az adminisztrációhoz.
Nagyon nehéz itt most természetes hangszínt mímelve megbeszélni, hogy mikor tudnánk kezdeni. Legszívesebben belebégetnék a telefonba, vagy legalábbis papírtrombitákat fújdogálnék.
Búcsúzóul, Rita még feltesz egy bizalmas kérdést:
- Megtudhatnánk, hogy hány jelöltet hallgattak meg?
- Négy házaspárt - hangzik a válasz.
Kíváncsian vizsgálgatni kezdem magam a tükörben.
Szinte szót sem tudunk váltani a telefon után, újra csöng a készülék. Valaki értesít, hogy a bejárati kapu nyitottan tátong, mert beletört a kulcs a zárba. Megadóan gyűjtögetem a szerszámokat, majd elindulok szerelni. Rita utánam szól:
- Emlékszel ugye, hogy az új házban mágneskártyával nyitják a kaput?!
B. úrnak megtelefonáljuk, hogy hó végén távozni szeretnénk. Mérgesen veszi tudomásul, hogy alig nyolc hónap után, újra kerítenie kell valakit erre a munkára. Mikor megmondjuk, hogy milyen körülményeket biztosít majd számunkra az új állás, elhallgat, majd ennyit szól csak:
- Ja, az más!
Már lázasan tervezzük az előttünk álló új életet. Felszabadultan gyűjtjük csokorba azokat a dolgokat, amiktől elbúcsúzhatunk. Az ezüsthátú apró bogár, ami szinte kiirthatatlanul jelen van az ilyen gipszkarton épületekben, hiszen a papír a fő tápláléka. Néha még a fürdőszobánkban is fel-feltűnik néhány példány, hogy az asszonyt a frász kerülgesse. Ilyenkor rohant telefonálni a rovarirtókért. A silverfish a múlté, de a múlté az Arbitration Board is. Nem kell többet foglalkoznunk lakbérszedéssel, hiszen ott mindenki a saját tulajdonában él.
Már a visszaszámolás napjait éljük, sőt már feltűnt az első manager-jelőlt házaspár is. A fiatal lengyel férfi szó nélkül megfordult és húzta magával nejét, amikor körülnézett az előtérben. Az újsághirdetésre jelentkezettek közül, egy orosz házaspár nyerte el B. úr tetszését. Ők nem lettek rosszul a ház látványától sem, így ők azok, akik a helyünkre fognak lépni. De nekik nem a mi lakásunk jut. A mi remekül feljavított otthonunkat, jelentős lakbéremeléssel, egy lengyel család fogja lakni.
Lazar és Szvetlana a másodikra kerül, ahonnan Mr. Hunter, az elégedetlen bérlő távozott nem is oly rég. Lázár a saját lakásán bizonyíthatja rátermettségét. Kicsit ismerős történet ugye?
Nagyon nem várt levelet hoz a postás. A bíróságtól. A földszinti, asszonyverő indián, csokorba gyűjtötte panaszait és a felsőbb hatóságnál próbál elégtételt kapni. Nemcsak a koszos, szakadt szőnyeget említi, valószínűleg úgy gondolja, annyi vád nem elég, de azt állítja, hogy nem volt kifestve a lakás, mielőtt beköltözött, sőt valami villanykapcsoló sem működik hetek óta.
A festés-vád különösen rosszul esik. Voltam annyira lelkiismeretes, hogy senkit sem vártam koszos falakkal. Ha már a többin nem tudok segíteni, legalább annyit megtettem, ami tőlem telt. A szőnyeg tényleg rohadtul néz ki, de hiába mutogattam a tulajnak.
Mennyire nem hiányzott ez a bíróság!
Felhívom B. urat:
- Van egy gond a 102-essel! A szőnyeg, meg a falfestés leginkább. A szőnyeg az tényleg szörnyű, de a festés az nem jogos! Emlékszik B. úr, önnek is megmutattam a lakást, mikor üresen állt. Ön tanúskodhatna mellettünk, hogy igenis ki volt festve.
- Hogy tanúskodhatnék, mikor nem emlékszem! - emeli fel a hangját B. úr. Nem vallhatom eskü alatt, hogy láttam, mikor nem emlékszem, kérem!
- Nem mutattam én meg önnek annyi lakást! Ha jól emlékszem, talán csak hármat!
- Nem, nem! Menjenek el csak maguk! - fortyog B. úr.
- Nem sok értelme lesz, az a szőnyeg tényleg menthetetlen! A palinak igaza van! - mondom közömbösen.
- Ha nem mennek el, nem fizetem ki az elmaradt bérüket! - tajtékzik B. úr.
- Mi azt a pénzt nem a bíróság miatt kapjuk! - emelem fel a hangom.
Rita kiveszi a kezemből a telefont és teljes nyugalommal beleszól:
- Elmegyünk a bíróságra! Semmi gond, elmegyünk!
Közben, valahová a távolba néz.
A meghallgatáson ott feszít, baseball sapkájában, a felperes. Ő nem vette a fáradtságot a büró-stílushoz, borostás képpel, kopott farmerban terpeszkedik a karosszékben.
A bíró egykedvűen sorolja a vádpontokat. A szőnyeg, a festés, a kapcsoló.
Kezek a biblián, majd Rita következik.
- Hadd kezdjem a harmadik ponttal! A bérlő sohasem panaszkodott, hogy problémája van a kapcsolóval. Nekem sem jogom, sem lehetőségem, hogy bemenjek mindenki lakásába ellenőrizni, hogy működik-e minden. Ha szólt volna, meg lenne javítva.
A festés pedig . . . itt a lakásbérleti szerződés! Tételesen felsorolva a lakás állapota. A festés: rendben. Itt a bérlő aláírása.
Elismerően pillantok az asszonyra. Nem is mondta, hogy vette a fáradtságot és kitöltött egy új szerződést a férfi nevére is, azután, hogy a megvert nő távozott.
A szőnyeg pedig - folytatja Rita - a szőnyeg borzalmas!
Még a házban lakunk, amikor megérkezik az értesítés, a szőnyegcsere megilleti a lakót, a többi vádpont elejtve.
Hívom Mr. B.-t.
- Hát ez van! - mondja közömbösen. - Mit csináljunk, kicseréljük a szőnyeget. Már emlékszem, tényleg elég reménytelen állapotban van. Nem baj, kap egy olcsó tarkát, jövőre meg emelünk a lakbérén.
A kérdéses lakás egy bachelor, vagyis az ún. legénylakás, ahol a szőnyegcsere egy helyiséget jelent. Elgondolkoztató, hogy micsoda cirkusz az előzménye ennek a néhány négyzetméteres munkának.
Már számoljuk, hányat alszunk még itt és végre eljön az utolsó éjszaka is. Idejében lefekszünk, másnap minden energiára szükségünk lesz a költözésnél.
Éjjel kettőkor, férfisírásra ébredünk. Úgy látszik, itt ez a kritikus időpont. Felcihelődöm megnézni, ki halt meg, éppen ma éjjel.
A folyósón, a bánattól összegörnyedt alak, a nemrég beköltözött kis, csinos, fiatal nő ajtaja előtt zokog. Az egész férfi akkora, mint egy kiskamasz. Rögtön felismerem a jellegzetes filippínó vonásokat. Elhaló hangon suttogja felém:
- Tudom, hogy férfi van nála! Még el sem váltunk!
Újra erőt vesz rajta a zokogás, a falnak dőlve, guggoló helyzetbe csúszik. Hordozható telefonja közben ott van a kezében. Megpróbálok elképzelni egy ilyen helyzetben kapott telefonhívást.
- Halló, igen, Ramon vagyok! Nem, nem zavarsz! Várj, kifújom magam! Szóval megvetted azt a négerbarna félcipőt, amit kinéztél magadnak? Bocs, ne haragudj, vissza tudnál hívni később? Mintha motoszkálást hallanék az ajtó felől!
Nem erőszakoskodom vele, csupán megkérem, hogy távozzék. Ő nem akar bajt és máris nesztelenül elindul a folyosón.
Mikor visszaérek a lakásba, épp Rita ugrik a telefonra, hogy a csengés fel ne riassza a gyermeket.
A pofátlan házibarát méltatlankodik, hogy valaki zavarta a nyugalmukat, az ajtajuk előtti sírással.
Rita robbanás előtt:
- Ide figyelj! Egyáltalán, ki vagy te? Te nem laksz itt, úgy tudom! Ha nem tetszik valami, akkor kefélj szállodában!
Telefon le, vissza az ágyba. Már több mint két órája nem mi vagyunk a managerek a házban.
Másnap, még a temérdek intéznivaló közepette elrohanunk a bankba, hogy az utolsó fizetési csekkünket átírassuk a számlánkra. A néhány ház körüli munka, meg a visszajáró biztonsági letét, közel ezer dolláros tételt jelent.
A pénztárosnő bizalmatlanul forgatja a csekkünket, eltűnik majd visszatér.
- Ez a csekk érvénytelen! Nincs pénz ezen a bankszámlán!
B. úr búcsúja! Vannak helyzetek, amikor tökéletesen meg tudom érteni azokat, akik látszólag ok nélkül lövöldözni kezdenek.
Visszarobogunk az Ash Streetre. Már kulcsunk sincs a kapuhoz, az előbb adtunk át mindent, az utódnak. Kétségbeesetten fekszünk a kaputelefonon. Szvetlana végre beleszól. Felrohanunk hozzá, Rita első kérdése:
- Fizetett-e már valaki kézpénzzel?
Szvetlana, első riadalmában da-val válaszol.
Rita kiszámolja magának a csekken szereplő összeget, majd ráírja a lakbérlistára:
Az érvénytelen csekk fejében, átvettem ezt az összeget.
Még egy telefon B. úrnak. Amikor Rita megemlíti, hogy a csekk érvénytelen, B. úr nem is színlel meglepetést. Kicsit dünnyög, hogy ő már azt hitte, hogy az átutalás időben . . .
Rita közbevág:
- Itt vagyunk az új managernél! Felvettem tőle készpénzben annyit, amennyi jár nekünk!
B. úr zavartan helyesel, hogy akkor jól van, rendben van minden.
Mit bánom én már, hogy hétoldalas munkaköri leírásunk van az új helyen, alig várjuk, hogy véglegesen a hátunk mögött legyen ez az egész.
És az új ház?
A két tizennyolc emeletes épület, a kétszázhúsz családdal, ahol a lakónévsort böngészve Hegedűsökbe, Szűcsökbe és Csizmadiákba lehet botlani?
A penthouse hongkongi milliomosától kezdve, a tizediken lakó stewardessig vagy a földszinti szikár öregúrig, aki felesége halálát próbálja túlélni, széles sorokban hömpölyögnek az új arcok, új sorsok, drámák és bohózatok.
De ez már - ahogy mondani szokták - egy másik történet.