A titok
A beteg mozdulatlanul feküdt, vagy inkább ülni látszott, a háta mögé erőltetett párnák miatt. Fáradt mosollyal üdvözölte a papot, aki túlzott kedveskedéssel próbálta ellensúlyozni a helyzet komolyságát. Az asszony is ott tett-vett a hálószobában. Fontoskodva igazgatta Mihály párnáit, bár nem volt azon semmi rendeznivaló. A férfi elhaló hangon közölte a pappal:
- Atyám, gyónni szeretnék.
- Tudom, Mihály bácsi. – válaszolta a fiatal tisztelendő. Aztán kérdőn nézett a termetes feleségre, aki csak nem akarta elhagyni a szobát. Az asszony magyarázkodni kezdett:
- Itt maradnék, tudja, mert az uramnak bármelyik percben szüksége lehet rám.
- Ne haragudjon kedves Lendvai néni, de szó sem lehet róla! Ugye nem kell önnek megmagyaráznom, hogy mi a gyónási titok?!
- De nekünk nincsenek titkaink – makacskodott az öregasszony.
A beteg türelmét vesztve kiparancsolta nejét a szobából. A pap csodálattal nézett rá. Ismerte jól ezt a házaspárt, soha nem képzelte volna, hogy a papucsférjként nyilvántartott Mihály ilyen határozott is tud lenni.
Az asszony sértődötten elvonult, végre kettesben maradtak. Az öreg felemelte vékony, madárcsontú kezét és megérintette a pap karját.
- Atyám, nagy az én vétkem!
A pap kérdőn nézett rá. Nem akarta kérdésekkel megzavarni az öreget, nem tudta, meddig futja a beteg tartalékaiból. A vallomás szaggatottan tört Mihály torkából:
- Atyám, Ön tudja, hogy istenfélő emberek vagyunk. Ha tehettük, mindig ott voltunk vasárnap a templomban. De két évvel ezelőtt megszállt bennünket az ördög! Akkor én közös képviselő voltam a kőbányai lakóparkban. Minden csip-csup ügy hozzám tartozott. De engem kerestek meg akkor is, amikor Teri nénit beszállították a kórházba. Talán emlékszik rá, ő is eleget járt templomba, amíg bírt szegény. De amikor érte jöttek a mentők, már mindenki tudta, hogy nincs remény. A rákkal nem lehet tréfálni. Látja, az egy igazi csoda lett volna, ha a Terike túléli azt a szörnyűséget. Én dolgoztam aznap, mikor elvitték, de bekopogott hozzánk délután egy szomszédasszony az újsággal, hogy kórházba került az öregasszony. Mondta, hogy be kéne menni a lakásba, és megkeresni a végrendeletet, mert nyakunkon a temetés, és ki tudja, hogy mit rendelkezett a vénasszony ezekben a dolgokban. Hát, megértettük a problémát, így aztán összeálltunk négyen, és bementünk a lakásba. Én a feleségemmel voltam, a házmester nyitotta az ajtót, és ott volt ez a szomszédasszony is. Meg kell mondjam, őszintén meglepődtem, hogy milyen takarosan, tisztán élt ez a Terike. Senki nem hitte volna, hogy egy nyolcvan feletti, magányos nő otthonában vagyunk. Akkor ott különváltunk és mindenki elkezdte keresni a végrendeletet. Persze nem a konyhai edények között, hanem a könyvespolcon, fiókban, meg a ruhás szekrényben. De nem volt olyan nagy az a lakás, hogy ne lássuk, mire megy a másik. Aztán a feleségem odalépett az egyik fiókos szekrényhez, és ahogy kihúzta a felső fiókot, ott sorakozott egy csomó boríték egymás mellett. Ki sem vette a helyéről az elsőt, csak éppen széthúzta, a vak is láthatta, hogy egy köteg pénz van benne. Álltak egymás mellett szépen sorban ezek a borítékok. Azt mindenki tudta a Teriről, hogy sosem járt ő bankba. Nem értett a bankkártyákhoz, meg ilyesmikhez. Meg aztán, nem is volt bizodalma senkihez. Akkor az asszony visszatolta a fiókot, és azt mondta, hogy ne folytassuk a kutatást, mert még megvádolnak minket, hogy nem hivatalosan jártunk el. Mert, hogy itt értékek is lehetnek, nemcsak a végrendelet. Én csak álltam ott, nem is tudtam, mire megy ki az egész, de azért elhagytuk mindnyájan a lakást. Irma nagyon be volt sózva, alig várta, hogy éjszaka legyen. Már tíz óra is elmúlt, amikor mondta nekem, hogy most pedig visszamegyünk a lakásba. Én eleinte tiltakoztam, de az az igazság, hogy engem is nagyon megszédített az a pénz. - Az öreg itt zihálva szünetet tartott, a pap egy vizespoharat nyújtott felé. Mihály mohón ivott, alig várta, hogy folytathassa.
- Drága tisztelendő atyám, értsen meg! Nem találtuk a végrendeletet, ott volt az a rengeteg pénz, az állam biztos rátette volna a kezét.
- Szóval visszamentek. És hogy jutottak be?
- Hát ez az! Be kellett avatnunk a házmestert is, nem hívhattunk lakatost éjnek évadján, meg a zárral se piszmoghattam a folyosón. Lajos azonnal ráállt, azt hiszem, neki is a pénz járhatott a fejében a látogatás óta.
- És a szomszédasszony kimaradt ebből?
- Neki aztán igazán nem szólhattunk. Tudtuk, mennyire szerette Teri nénit, még képes lett volna fellármázni mindenkit, hogy mire készülünk.
- Szóval visszamentek a lakásba…
- Ó, bár vissza lehetne fordítani az idő kerekét! Bementünk, sajnos.
- Miért, hát elkapta magukat valaki?
- A fenét, - már bocsánat - minden simán ment. A pénzt belegyömöszöltük egy táskába, és akkor a nejem azt mondta, hogy kutassunk azért még át mindent, mert itt több is lehet. Ékszer, meg ilyesmik. Meg hát tán még az az átkozott végrendelet is előkerül.
- És mennyi pénzt „találtak” végül is?
A beteg nyelt egyet. Fénytelen szemekkel az orvosra nézett, aztán megadóan közölte: - Milliókat. Súlyos milliókat. Ez a Terike értett a spóroláshoz, meg hát házat, szőlőt adott el, mielőtt beköltözött a lakóparkba.
- És nem derült ki, hogy ott jártak?
- Hát ez úgy alakult, hogy másnap kijött valami hivatalos ember a városházáról, meg egy rendőr és ők mentek be a lakásba. Persze nem találtak pénzt, de a végrendelet két perc alatt a kezükben volt. Képzelje, ott volt az éjjeliszekrényen, a Biblia lapjai között, akkurátusan összehajtva. Azt megtudtuk, hogy szegény Terike az unokahúgára hagyott mindent, az meg erősen csodálkozott, hogy egy fillér sem maradt a nénitől, de hát nem tudott mit csinálni.
- Szóval elosztoztak a pénzen?
- Hát a Lajos nagyon hőbörgött, hogy fele-fele, de tudja, az én feleségemmel nem lehet vitatkozni. De így is jól járt a Lajos, mert azelőtt kilógott a fenekük a nadrágból – már elnézést a kifejezésért - aztán meg úgy megszaladt nekik, hogy befizette a nejét egy adriai hajóútra, telket vett, meg kocsit, meg még mit tudom én.
- És maguk?
- Hát, befizettünk mi is egy olyan óceánjáróra, ha már a Lajosnak is telt ilyesmire, akkor mi legalább különb útra mentünk. Meg szórtuk a pénzt, ékszerekre és más felesleges kacatokra. Mert most már bevallhatom, azelőtt sem szűkölködtünk. De ezen a pénzen átok ült!
- Miféle átok?
- Hát, kezdjük a Lajossal. A vadiúj kocsijával úgy száguldozott, hogy totálkárosra törte. Azóta tolókocsiban él. A nejem ezen a tengeri kiránduláson, az egyik fürdőhelyen medúzába lépett, majdnem ott pusztult. Alig tudták megmenteni. Azóta járni is alig tud, mert a mérgezés ráhúzódott a szívizomra. Ott kellett hagynia a munkáját. Mivel keveset mozog, hízott majdnem harminc kilót, nehézlégzése van, marékszám szedi a gyógyszert.
- És maga Mihály bácsi?
- Kezdődött azzal, hogy mindenki megvet a telepen. Mert ugye a szomszédasszony is látott valamit, és nem tartotta titokban. Azóta az emberek szemében egy senki vagyok. Lehet, hogy más is megtette volna a helyünkben, de nekem nem tudják megbocsátani. Főleg azért, mert nem kenyérre kellett az a pénz. Nézzen rám atyám! Sorvadok, mint egy száradó kóró. Valami a gyomromra mehetett, csak forgatom a számban az ételt, lenyelni is alig bírom. Úgy legyengültem, és hiába költünk vagyonokat gyógyszerekre, nem segít semmi! Tudom, nem húzom már sokáig. Segítsen rajtunk tisztelendő atyám!
- Mihály bácsi, én feloldozást adhatok, de csodákat nem várhat tőlem.
- Drága tisztelendő úr, vegye le rólunk az átkot!
- Mihály bácsi, nincs hatalmam az égiek dolgába beavatkozni! Meghallgattam, megadom a feloldozást, kiszabom magának, hogy hányszor és mit imádkozzon, hogy érezhesse a megtisztulást. De félek, hogy mindez kevés lesz.
Az öreg könnyes szemmel kereste a pap tekintetét.
- Atyám, Ön is gazembernek tart?
- Mihály bácsi, és itt a Megváltót képviselem, aki mindenkinek meg tud bocsátani. De ettől még égetheti magát ez a bűn. Szabaduljon meg attól az átkozott pénztől, rögtön jobban fogja érezni magát! Annyi segélyegylet és alapítvány könyörög pár fillérért, igazán nem lenne gond, hogy nemes ügyet szolgáljon.
Az öreg riadtan ingatta fejét.
- Nem fog menni Atyám! Nem egyedül döntök ebben a kérdésben.
- Értem. – sóhajtotta a pap.
Néhány perc múlva a tisztelendő búcsúzkodni kezdett. Miután elköszönt az öregtől, benyitott a konyhába, ahol az asszony rögtön megrohanta kérdéseivel:
- Sokat locsogott az öreg? Nagyon feltartotta magát? Ne higgye egy szavát sem tiszteletes úr, összeolvas ez mindenfélét, meg aztán be is van gyógyszerezve. Képzelheti, mennyi gondom van vele – kezdett az önsajnálatba. - Minden teher rám szakadt ebben a háztartásban, pedig én sem vagyok már húsz éves.
Az asszony az ajtóig kísérte a papot. Ez a rövid útszakasz is elegendő volt, hogy a fiatal tisztelendő fejcsóválva figyelje az asszony erőlködését, ahogy megpróbál alig engedelmeskedő lábaival lépést tartani vele.
A beteg mozdulatlanul feküdt, vagy inkább ülni látszott, a háta mögé erőltetett párnák miatt. Fáradt mosollyal üdvözölte a papot, aki túlzott kedveskedéssel próbálta ellensúlyozni a helyzet komolyságát. Az asszony is ott tett-vett a hálószobában. Fontoskodva igazgatta Mihály párnáit, bár nem volt azon semmi rendeznivaló. A férfi elhaló hangon közölte a pappal:
- Atyám, gyónni szeretnék.
- Tudom, Mihály bácsi. – válaszolta a fiatal tisztelendő. Aztán kérdőn nézett a termetes feleségre, aki csak nem akarta elhagyni a szobát. Az asszony magyarázkodni kezdett:
- Itt maradnék, tudja, mert az uramnak bármelyik percben szüksége lehet rám.
- Ne haragudjon kedves Lendvai néni, de szó sem lehet róla! Ugye nem kell önnek megmagyaráznom, hogy mi a gyónási titok?!
- De nekünk nincsenek titkaink – makacskodott az öregasszony.
A beteg türelmét vesztve kiparancsolta nejét a szobából. A pap csodálattal nézett rá. Ismerte jól ezt a házaspárt, soha nem képzelte volna, hogy a papucsférjként nyilvántartott Mihály ilyen határozott is tud lenni.
Az asszony sértődötten elvonult, végre kettesben maradtak. Az öreg felemelte vékony, madárcsontú kezét és megérintette a pap karját.
- Atyám, nagy az én vétkem!
A pap kérdőn nézett rá. Nem akarta kérdésekkel megzavarni az öreget, nem tudta, meddig futja a beteg tartalékaiból. A vallomás szaggatottan tört Mihály torkából:
- Atyám, Ön tudja, hogy istenfélő emberek vagyunk. Ha tehettük, mindig ott voltunk vasárnap a templomban. De két évvel ezelőtt megszállt bennünket az ördög! Akkor én közös képviselő voltam a kőbányai lakóparkban. Minden csip-csup ügy hozzám tartozott. De engem kerestek meg akkor is, amikor Teri nénit beszállították a kórházba. Talán emlékszik rá, ő is eleget járt templomba, amíg bírt szegény. De amikor érte jöttek a mentők, már mindenki tudta, hogy nincs remény. A rákkal nem lehet tréfálni. Látja, az egy igazi csoda lett volna, ha a Terike túléli azt a szörnyűséget. Én dolgoztam aznap, mikor elvitték, de bekopogott hozzánk délután egy szomszédasszony az újsággal, hogy kórházba került az öregasszony. Mondta, hogy be kéne menni a lakásba, és megkeresni a végrendeletet, mert nyakunkon a temetés, és ki tudja, hogy mit rendelkezett a vénasszony ezekben a dolgokban. Hát, megértettük a problémát, így aztán összeálltunk négyen, és bementünk a lakásba. Én a feleségemmel voltam, a házmester nyitotta az ajtót, és ott volt ez a szomszédasszony is. Meg kell mondjam, őszintén meglepődtem, hogy milyen takarosan, tisztán élt ez a Terike. Senki nem hitte volna, hogy egy nyolcvan feletti, magányos nő otthonában vagyunk. Akkor ott különváltunk és mindenki elkezdte keresni a végrendeletet. Persze nem a konyhai edények között, hanem a könyvespolcon, fiókban, meg a ruhás szekrényben. De nem volt olyan nagy az a lakás, hogy ne lássuk, mire megy a másik. Aztán a feleségem odalépett az egyik fiókos szekrényhez, és ahogy kihúzta a felső fiókot, ott sorakozott egy csomó boríték egymás mellett. Ki sem vette a helyéről az elsőt, csak éppen széthúzta, a vak is láthatta, hogy egy köteg pénz van benne. Álltak egymás mellett szépen sorban ezek a borítékok. Azt mindenki tudta a Teriről, hogy sosem járt ő bankba. Nem értett a bankkártyákhoz, meg ilyesmikhez. Meg aztán, nem is volt bizodalma senkihez. Akkor az asszony visszatolta a fiókot, és azt mondta, hogy ne folytassuk a kutatást, mert még megvádolnak minket, hogy nem hivatalosan jártunk el. Mert, hogy itt értékek is lehetnek, nemcsak a végrendelet. Én csak álltam ott, nem is tudtam, mire megy ki az egész, de azért elhagytuk mindnyájan a lakást. Irma nagyon be volt sózva, alig várta, hogy éjszaka legyen. Már tíz óra is elmúlt, amikor mondta nekem, hogy most pedig visszamegyünk a lakásba. Én eleinte tiltakoztam, de az az igazság, hogy engem is nagyon megszédített az a pénz. - Az öreg itt zihálva szünetet tartott, a pap egy vizespoharat nyújtott felé. Mihály mohón ivott, alig várta, hogy folytathassa.
- Drága tisztelendő atyám, értsen meg! Nem találtuk a végrendeletet, ott volt az a rengeteg pénz, az állam biztos rátette volna a kezét.
- Szóval visszamentek. És hogy jutottak be?
- Hát ez az! Be kellett avatnunk a házmestert is, nem hívhattunk lakatost éjnek évadján, meg a zárral se piszmoghattam a folyosón. Lajos azonnal ráállt, azt hiszem, neki is a pénz járhatott a fejében a látogatás óta.
- És a szomszédasszony kimaradt ebből?
- Neki aztán igazán nem szólhattunk. Tudtuk, mennyire szerette Teri nénit, még képes lett volna fellármázni mindenkit, hogy mire készülünk.
- Szóval visszamentek a lakásba…
- Ó, bár vissza lehetne fordítani az idő kerekét! Bementünk, sajnos.
- Miért, hát elkapta magukat valaki?
- A fenét, - már bocsánat - minden simán ment. A pénzt belegyömöszöltük egy táskába, és akkor a nejem azt mondta, hogy kutassunk azért még át mindent, mert itt több is lehet. Ékszer, meg ilyesmik. Meg hát tán még az az átkozott végrendelet is előkerül.
- És mennyi pénzt „találtak” végül is?
A beteg nyelt egyet. Fénytelen szemekkel az orvosra nézett, aztán megadóan közölte: - Milliókat. Súlyos milliókat. Ez a Terike értett a spóroláshoz, meg hát házat, szőlőt adott el, mielőtt beköltözött a lakóparkba.
- És nem derült ki, hogy ott jártak?
- Hát ez úgy alakult, hogy másnap kijött valami hivatalos ember a városházáról, meg egy rendőr és ők mentek be a lakásba. Persze nem találtak pénzt, de a végrendelet két perc alatt a kezükben volt. Képzelje, ott volt az éjjeliszekrényen, a Biblia lapjai között, akkurátusan összehajtva. Azt megtudtuk, hogy szegény Terike az unokahúgára hagyott mindent, az meg erősen csodálkozott, hogy egy fillér sem maradt a nénitől, de hát nem tudott mit csinálni.
- Szóval elosztoztak a pénzen?
- Hát a Lajos nagyon hőbörgött, hogy fele-fele, de tudja, az én feleségemmel nem lehet vitatkozni. De így is jól járt a Lajos, mert azelőtt kilógott a fenekük a nadrágból – már elnézést a kifejezésért - aztán meg úgy megszaladt nekik, hogy befizette a nejét egy adriai hajóútra, telket vett, meg kocsit, meg még mit tudom én.
- És maguk?
- Hát, befizettünk mi is egy olyan óceánjáróra, ha már a Lajosnak is telt ilyesmire, akkor mi legalább különb útra mentünk. Meg szórtuk a pénzt, ékszerekre és más felesleges kacatokra. Mert most már bevallhatom, azelőtt sem szűkölködtünk. De ezen a pénzen átok ült!
- Miféle átok?
- Hát, kezdjük a Lajossal. A vadiúj kocsijával úgy száguldozott, hogy totálkárosra törte. Azóta tolókocsiban él. A nejem ezen a tengeri kiránduláson, az egyik fürdőhelyen medúzába lépett, majdnem ott pusztult. Alig tudták megmenteni. Azóta járni is alig tud, mert a mérgezés ráhúzódott a szívizomra. Ott kellett hagynia a munkáját. Mivel keveset mozog, hízott majdnem harminc kilót, nehézlégzése van, marékszám szedi a gyógyszert.
- És maga Mihály bácsi?
- Kezdődött azzal, hogy mindenki megvet a telepen. Mert ugye a szomszédasszony is látott valamit, és nem tartotta titokban. Azóta az emberek szemében egy senki vagyok. Lehet, hogy más is megtette volna a helyünkben, de nekem nem tudják megbocsátani. Főleg azért, mert nem kenyérre kellett az a pénz. Nézzen rám atyám! Sorvadok, mint egy száradó kóró. Valami a gyomromra mehetett, csak forgatom a számban az ételt, lenyelni is alig bírom. Úgy legyengültem, és hiába költünk vagyonokat gyógyszerekre, nem segít semmi! Tudom, nem húzom már sokáig. Segítsen rajtunk tisztelendő atyám!
- Mihály bácsi, én feloldozást adhatok, de csodákat nem várhat tőlem.
- Drága tisztelendő úr, vegye le rólunk az átkot!
- Mihály bácsi, nincs hatalmam az égiek dolgába beavatkozni! Meghallgattam, megadom a feloldozást, kiszabom magának, hogy hányszor és mit imádkozzon, hogy érezhesse a megtisztulást. De félek, hogy mindez kevés lesz.
Az öreg könnyes szemmel kereste a pap tekintetét.
- Atyám, Ön is gazembernek tart?
- Mihály bácsi, és itt a Megváltót képviselem, aki mindenkinek meg tud bocsátani. De ettől még égetheti magát ez a bűn. Szabaduljon meg attól az átkozott pénztől, rögtön jobban fogja érezni magát! Annyi segélyegylet és alapítvány könyörög pár fillérért, igazán nem lenne gond, hogy nemes ügyet szolgáljon.
Az öreg riadtan ingatta fejét.
- Nem fog menni Atyám! Nem egyedül döntök ebben a kérdésben.
- Értem. – sóhajtotta a pap.
Néhány perc múlva a tisztelendő búcsúzkodni kezdett. Miután elköszönt az öregtől, benyitott a konyhába, ahol az asszony rögtön megrohanta kérdéseivel:
- Sokat locsogott az öreg? Nagyon feltartotta magát? Ne higgye egy szavát sem tiszteletes úr, összeolvas ez mindenfélét, meg aztán be is van gyógyszerezve. Képzelheti, mennyi gondom van vele – kezdett az önsajnálatba. - Minden teher rám szakadt ebben a háztartásban, pedig én sem vagyok már húsz éves.
Az asszony az ajtóig kísérte a papot. Ez a rövid útszakasz is elegendő volt, hogy a fiatal tisztelendő fejcsóválva figyelje az asszony erőlködését, ahogy megpróbál alig engedelmeskedő lábaival lépést tartani vele.