Portalanítás
Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba... Ezek szerint én sem lakhatok még egyszer ugyanabban az utcában. Nem bizony, mert a gyerekkorom óta eltelt több mint fél évszázad. Ez untig elég ahhoz, hogy megváltozzanak a házak, kicserélődjenek a lakók, sőt még az utcanév is áldozata lett a rendszerváltásnak. Bizony, bizony, a Lipták Lajosból Szekfű Gyula lett. Mert ez a bizonyos Lajos bőrgyári ifjúmunkásként a Tanácsköztársaság érdekében állt a posztján, amikor eltették láb alól. Kézenfekvő, hogy mennie kellett. De miért pont Szekfű Gyula? Lipták elvtárs legalább a környéken strázsált, de a történész, publicista és egyetemi tanár Szekfű Gyulának halvány dunsztja sem volt arról, hogy létezik ez az utcácska.
Nem szeretnék elfogult lenni, de ha idegenként közelednék ehhez a környékhez, bizony nem tapsikolnék a látottak miatt. Már rég a múlté a járdák szélén sorjázó, dúslombú, mélyzöld levelű akácfák sokasága, melyek olyan jótékonyan borultak a sárga keramitköves úttest felé. Az akácfák manapság megnyírva, kopaszon szégyenkeznek a szürke, foltozott aszfaltú úttest szélén. A házakon ugyan látható, hogy egyeseknél már van mit a aprítani a tejbe, de ezzel viszont megszűnt az a jó kis egyformán szegényes utcakép. Hivalkodó kerítések, emeletráépítések törik meg a hajdani egységet. Ehhez a látványhoz már igencsak kell a múlt rózsaszínű szemüvege.
Igen, a múlt! Az udvar, az a kis birodalom, ahol mindig volt felfedezni való. Három apró, szoba-konyhás lakás a tűzfalhoz ragasztva, az udvar végében másik két lakás, vagyis inkább szobák, hiszen sokszor még a konyha is luxusnak számított.
Akkoriban még nem kellett kapucsengő ahhoz, hogy valaki belépjen az udvarba. A látogató lenyomta a vasajtó kilincsét és máris a sufnik előtt viháncoló kölykökbe botlott. Mert mi mindig mozgásban voltunk. Játék sem kellett hozzá, hogy égessük a kalóriákat. Elég volt egy darab kötél, néhány homokba kapart vonal, vagy egy viharvert gumilabda az ugráláshoz.
Egyszer még pingponglabda is előkerült valahonnan. Akadt egy furnérlemez lap is a lomok között, meg két fűrészbak és máris kész volt a pingpongasztal. Már csak otthonról kellett kilopni a tésztaszaggatókat és kezdhettük a csatát. Olyan lelkesedéssel ütögettük a labdát, hogy ez később is kamatozott. Valahogy úgy jártunk ezzel, mint a riói srácok, akik a Copacabana homokján tanultak focizni. A bokáig érő homok után szinte megtáltosodtak a füves pályán. Nekünk a göcsörtös deszka adta fel a leckét, meg a hálót helyettesítő téglasor. Amikor aztán igazi pingpongasztalhoz kerültünk, elég derekasan megálltuk a helyünket.
Az udvar első lakásában Pajcsicsék laktak. Kálmán bácsi, a családfő szikár, arisztokratikus külsejű férfi és apró termetű, mindig mosolygó élete párja, aki nekünk afféle pótmamát jelentett. Elég sokszor vigyázott ránk, amíg szüleim a város másik végén güriztek három műszakban.
A család három gyermeke Erzsike, Kálmán és Jóska, meg a siserehad között elég nagy volt a korkülönbség. Én például Erzsike lányával, Erikával voltam egyidős. Erzsikét én már néniztem, de volt okom felnézni a fiúkra is. Kálmán tiszti középiskolába került. Ez még 56 előtt történt, amikor az elvtársak úgy gondolták, hogy lekoppintják a régi rendszer gyakorlatát, és kamaszkorban kezdik a katonai elit képzését. A forradalom véget vetett ennek a gyakorlatnak, így Kálmán is pályamódosításra kényszerült. Érettségi után az Állatorvosi Egyetemen folytatta.
Jóska korban közelebb állt hozzám, bár ő is nagyfiúnak számított. Volt a külsejében valami filmszínészi, de nem a szocreál mozihősök svájcisapkás melósfazonját idézte, hanem a James Dean-féle laza eleganciát. Előnyös külsejű, jóképű srác volt, rendezett frizurával, választékos modorral.
Jóska nem állt be a kisebbek közé, inkább odahaza falta a könyveket. Néha ugyan kivételt tett, például néhány diavetítés kedvéért. A tévé nélküli világban a fehér lepedőn megjelenő hatalmas állóképek jelentették a legnemesebb szórakozást. Áhítattal ültünk a sötétben a mozi házhoz jött csodájában gyönyörködve. De nemcsak mesefilmek jelentették a választékot. Számtalan regény került vászonra, - vagy inkább lepedőre. A képek alatt pár mondatos szöveg segített követni a cselekményt. Egy ízben Jóska vállalta magára a narrátor szerepét. Winnetou történetét bámultuk, Jóska meg becsülettel olvasta a képaláírásokat. Éppen egy pórul járt fehér prémvadászt említett a történet, akit utolért a balsorsa. Jóska bólogatva hozzátette:
– Megskalpolták.
Honnan tudja? - kérdeztem magamtól. Egyszerű volt a válasz: olvasta a könyvet. Hát én sem akartam lemaradni! Valahogy fontos lett az olvasnivaló. A nagy könyvfalásba sok minden belefért. Egyszer kezembe került egy érdekes kötet, ezzel a felettébb ígéretes címmel: „A postás mindig kétszer csenget.” Na ez biztos egy jópofa dolog lesz, kár lenne kihagyni- gondoltam és rögtön neki is ugrottam. Tán tízéves lehettem akkoriban. De a mondatok olybá tűntek, mintha más nyelven írták volna. Nagyon nehéz volt kihámozni a lényeget. Aztán ehhez a részhez értem:
– Nagy a mellem Frank?
– Majd megmondom este.
Akkor kezdtem sejteni, hogy ez a kötet nem a diákkönyvtárból került a házhoz.
Jóska, a gimnázium után Sopronba került a faipari egyetemre. Ez a város nemcsak a tanulmányai miatt maradt emlékezetes számára. Itt találkozott Krisztával, akiben életre szóló társra talált. De ez még odébb volt. Még a hazalátogatásoknál tartottunk, meg a római parti üdülőnél, ahol Jóska olyan önzetlenül felajánlotta, hogy beavat a kielboat rejtelmeibe. Aki ismeri az efféle monstrumot, az tudja, nem is olyan egyszerű a görgős ülőkén előre -hátra csúszkálni, míg a hatalmas evezőkkel gályázik az ember. Mi tagadás, nem voltam valami tehetséges kezdő. A kielboat úgy hánykolódott, hogy a csónak orrában kuporgó Kriszta hamarosan tengeribetegségre kezdett panaszkodni. De Jóskának ért annyit a barátság, hogy türelemre intse a kislányt. Ráment néhány óra, mire békázás nélkül sikerült megmeríteni az evezőket és elfogadhatóan siklottak vissza, alapállásba a víz felületén.
Kriszta hamar feledte a hányingert. A délután további része már a szokott kellemes hangulatban telt. Élveztük örök jókedvét, derűs, anyáskodó természetét. Mutatós pár voltak. Kriszta formás, filigrán alakja tökéletesen passzolt Jóska férfias megjelenéséhez.
A fiatalok összeházasodtak, aztán kikerültek a képből. A család már jóval korábban elköltözött, igaz nem messze, hiszen az utcában maradtak, néhány házzal feljebb. Jóska önálló életet kezdett, Kálmán sem volt már otthon, már csak Erzsike maradt az udvarban. Hamar férjhez ment, nem lehetett csodálni, szemrevaló, jó alakú fiatalasszony volt. Jancsi bácsival került össze és beköltöztek az udvar negyedik lakásába. A joviális, jó kedélyű, kissé testes férj nem volt híján a szorgalomnak, így véghezvitte a csodát és nemsokára egy motorkerékpárral állított haza. Sokszor bütykölgette a járművet, de nemcsak muszájból. Hobbija volt minden, amivel közlekedni lehet. Gyakran az udvaron szerelgetett, ilyenkor Erzsi néni is előkerült, hogy egy pohár sörrel segítse a szakember erőfeszítéseit. Jancsi bácsi nyakig olajosan köszöngette a kiszolgálást. A fiatal pár sokat dohányzott, igaz némi bűntudattal. Jancsi bácsi tette meg az első lépést, remélve, hogy példáját követi majd a feleség. De amikor ott görnyedt a motorszerelés közepette és meglátta a gondatlanul pöfékelő nejét, legyintett és kijelentette:
– Harmadik hete nem szívtam egy darabot se! De tudod mit? Ha te nem tudod abbahagyni, akkor adj egyet nekem is!
Sercent a gyufa és Jancsi bácsi is füstölni kezdett.
Megdöbbenve figyeltem egy fogadalom kudarcát. Mindig elkedvetlenít a balsiker, a bukás, a felsülés, még akkor is, ha más a szenvedő alanya ennek. Ez azóta sincs másként...
Erzsike egyébként a Kemény Gusztáv utcai kölcsönző boltban dolgozott. Az üzlet funkcióját manapság már illik elmagyarázni. A boltban különféle cikkek voltak felhalmozva, a mosógéptől a porszívóig, a hajszárítótól a kerti szerszámokig minden, melyeket jutányos áron lehetett kölcsönözni. Ez az üzlethálózat azért jött létre, hogy némileg enyhítse az őrjítő áruhiányt. Ha nagy néha belátogattunk a boltba, úgy éreztük magunkat, mint a kiváltságosok, akiknek megadatott az árubőség.
A házaspár egyetlen gyermekét Erikának hívták. A szülők féltő gonddal óvták a kicsit és mikor iskolába került, akkor is rajta tartották a szemüket. Nálunk jóval lazább volt a gyeplő, túlhajszolt szüleink nem tudtak időt szánni arra, hogy hátunk mögött állva kövessék, hogyan kanyarítjuk a betűket. Mi persze nemigen bántuk.
A Molnár család szépen gyarapodott, ez persze nem jelentette azt, hogy lakáscseréről álmodhatnak. Maradt a pici szoba, de azt legalább szépen berendezték. Még egy hatalmas lemezjátszós rádióra is sor került, bár ezt már csak részletre...
Aztán jött az 56-os a forradalom, amit a fene sem értett, de a felnőttek nem értek rá megmagyarázni, hogy miért lövöldöznek az utcán. Pedig a gépfegyverropogások egyre hangosabbak lettek. A szülők úgy döntöttek, hogy pincébe kell vonulni. De mivel a mi házunkban nem volt ilyesmi, így a szomszédokhoz kéredzkedtünk be. Gyertyafényben, a tojásbrikett dombok tetején hallgattuk a félelmetes kelepelést. Erika a nagymamájához bújt, aki szelíden korholta:
– Ne reszkess, inkább imádkozz!
– Nem tudok! - pityeredett el a kislány.
Nem sok időt töltöttünk a föld alatt, de arra mégis elég volt, hogy közben rommá lőjék a várost. Erika pár hónap múlva megjegyezte, hogy a bankot is találat érhette, mert nem jött újabb csekk a lemezjátszós rádió miatt.
– Ennyi hasznuk legalább volt az ellenforradalomból. - közölte. – De erről szívesen lemondtunk volna. - tette hozzá koravénes komolysággal.
Erikából csinos bakfis lett, és nemsokára udvarlója is akadt. Egy srác a szomszéd utcából, aki egy NBI - es csapatban kergette a labdát. Komoly partinak ígérkezett, még akkor is, ha abban az időben szigorúan amatőr alapon működött a sport. Azért szívesen cseréltem volna egy ilyen műkedvelő focista fizetésével!
A többi már nem a szemtanú krónikája. Csak hallomásból tudom a folytatást, hiszen én is elkerültem a szülői házból, sőt az országból is.
Az évek megtették a magukét. Kálmán még állja a sarat, de Erzsike már nincs az élők sorában. És Jóska sem, aki egy bútoripai vállalat igazgatói székéig vitte. A rendszerváltás után ez a cég is eladásra került. Jóska szíve nem bírta el ezt a veszteséget. Utolsó munkanapján az asztalára borulva találtak rá. Már nem lehetett rajta segíteni.
Hát bizony, jól elperegtek azok az évek! De nem csak az emlékezés tartja életben ezeket a kedves figurákat. Gyerekek és unokák serege gondoskodik a folytatásról.
Ha másért nem, hát miattuk érdemes leporolni az emlékezés polcait.
Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba... Ezek szerint én sem lakhatok még egyszer ugyanabban az utcában. Nem bizony, mert a gyerekkorom óta eltelt több mint fél évszázad. Ez untig elég ahhoz, hogy megváltozzanak a házak, kicserélődjenek a lakók, sőt még az utcanév is áldozata lett a rendszerváltásnak. Bizony, bizony, a Lipták Lajosból Szekfű Gyula lett. Mert ez a bizonyos Lajos bőrgyári ifjúmunkásként a Tanácsköztársaság érdekében állt a posztján, amikor eltették láb alól. Kézenfekvő, hogy mennie kellett. De miért pont Szekfű Gyula? Lipták elvtárs legalább a környéken strázsált, de a történész, publicista és egyetemi tanár Szekfű Gyulának halvány dunsztja sem volt arról, hogy létezik ez az utcácska.
Nem szeretnék elfogult lenni, de ha idegenként közelednék ehhez a környékhez, bizony nem tapsikolnék a látottak miatt. Már rég a múlté a járdák szélén sorjázó, dúslombú, mélyzöld levelű akácfák sokasága, melyek olyan jótékonyan borultak a sárga keramitköves úttest felé. Az akácfák manapság megnyírva, kopaszon szégyenkeznek a szürke, foltozott aszfaltú úttest szélén. A házakon ugyan látható, hogy egyeseknél már van mit a aprítani a tejbe, de ezzel viszont megszűnt az a jó kis egyformán szegényes utcakép. Hivalkodó kerítések, emeletráépítések törik meg a hajdani egységet. Ehhez a látványhoz már igencsak kell a múlt rózsaszínű szemüvege.
Igen, a múlt! Az udvar, az a kis birodalom, ahol mindig volt felfedezni való. Három apró, szoba-konyhás lakás a tűzfalhoz ragasztva, az udvar végében másik két lakás, vagyis inkább szobák, hiszen sokszor még a konyha is luxusnak számított.
Akkoriban még nem kellett kapucsengő ahhoz, hogy valaki belépjen az udvarba. A látogató lenyomta a vasajtó kilincsét és máris a sufnik előtt viháncoló kölykökbe botlott. Mert mi mindig mozgásban voltunk. Játék sem kellett hozzá, hogy égessük a kalóriákat. Elég volt egy darab kötél, néhány homokba kapart vonal, vagy egy viharvert gumilabda az ugráláshoz.
Egyszer még pingponglabda is előkerült valahonnan. Akadt egy furnérlemez lap is a lomok között, meg két fűrészbak és máris kész volt a pingpongasztal. Már csak otthonról kellett kilopni a tésztaszaggatókat és kezdhettük a csatát. Olyan lelkesedéssel ütögettük a labdát, hogy ez később is kamatozott. Valahogy úgy jártunk ezzel, mint a riói srácok, akik a Copacabana homokján tanultak focizni. A bokáig érő homok után szinte megtáltosodtak a füves pályán. Nekünk a göcsörtös deszka adta fel a leckét, meg a hálót helyettesítő téglasor. Amikor aztán igazi pingpongasztalhoz kerültünk, elég derekasan megálltuk a helyünket.
Az udvar első lakásában Pajcsicsék laktak. Kálmán bácsi, a családfő szikár, arisztokratikus külsejű férfi és apró termetű, mindig mosolygó élete párja, aki nekünk afféle pótmamát jelentett. Elég sokszor vigyázott ránk, amíg szüleim a város másik végén güriztek három műszakban.
A család három gyermeke Erzsike, Kálmán és Jóska, meg a siserehad között elég nagy volt a korkülönbség. Én például Erzsike lányával, Erikával voltam egyidős. Erzsikét én már néniztem, de volt okom felnézni a fiúkra is. Kálmán tiszti középiskolába került. Ez még 56 előtt történt, amikor az elvtársak úgy gondolták, hogy lekoppintják a régi rendszer gyakorlatát, és kamaszkorban kezdik a katonai elit képzését. A forradalom véget vetett ennek a gyakorlatnak, így Kálmán is pályamódosításra kényszerült. Érettségi után az Állatorvosi Egyetemen folytatta.
Jóska korban közelebb állt hozzám, bár ő is nagyfiúnak számított. Volt a külsejében valami filmszínészi, de nem a szocreál mozihősök svájcisapkás melósfazonját idézte, hanem a James Dean-féle laza eleganciát. Előnyös külsejű, jóképű srác volt, rendezett frizurával, választékos modorral.
Jóska nem állt be a kisebbek közé, inkább odahaza falta a könyveket. Néha ugyan kivételt tett, például néhány diavetítés kedvéért. A tévé nélküli világban a fehér lepedőn megjelenő hatalmas állóképek jelentették a legnemesebb szórakozást. Áhítattal ültünk a sötétben a mozi házhoz jött csodájában gyönyörködve. De nemcsak mesefilmek jelentették a választékot. Számtalan regény került vászonra, - vagy inkább lepedőre. A képek alatt pár mondatos szöveg segített követni a cselekményt. Egy ízben Jóska vállalta magára a narrátor szerepét. Winnetou történetét bámultuk, Jóska meg becsülettel olvasta a képaláírásokat. Éppen egy pórul járt fehér prémvadászt említett a történet, akit utolért a balsorsa. Jóska bólogatva hozzátette:
– Megskalpolták.
Honnan tudja? - kérdeztem magamtól. Egyszerű volt a válasz: olvasta a könyvet. Hát én sem akartam lemaradni! Valahogy fontos lett az olvasnivaló. A nagy könyvfalásba sok minden belefért. Egyszer kezembe került egy érdekes kötet, ezzel a felettébb ígéretes címmel: „A postás mindig kétszer csenget.” Na ez biztos egy jópofa dolog lesz, kár lenne kihagyni- gondoltam és rögtön neki is ugrottam. Tán tízéves lehettem akkoriban. De a mondatok olybá tűntek, mintha más nyelven írták volna. Nagyon nehéz volt kihámozni a lényeget. Aztán ehhez a részhez értem:
– Nagy a mellem Frank?
– Majd megmondom este.
Akkor kezdtem sejteni, hogy ez a kötet nem a diákkönyvtárból került a házhoz.
Jóska, a gimnázium után Sopronba került a faipari egyetemre. Ez a város nemcsak a tanulmányai miatt maradt emlékezetes számára. Itt találkozott Krisztával, akiben életre szóló társra talált. De ez még odébb volt. Még a hazalátogatásoknál tartottunk, meg a római parti üdülőnél, ahol Jóska olyan önzetlenül felajánlotta, hogy beavat a kielboat rejtelmeibe. Aki ismeri az efféle monstrumot, az tudja, nem is olyan egyszerű a görgős ülőkén előre -hátra csúszkálni, míg a hatalmas evezőkkel gályázik az ember. Mi tagadás, nem voltam valami tehetséges kezdő. A kielboat úgy hánykolódott, hogy a csónak orrában kuporgó Kriszta hamarosan tengeribetegségre kezdett panaszkodni. De Jóskának ért annyit a barátság, hogy türelemre intse a kislányt. Ráment néhány óra, mire békázás nélkül sikerült megmeríteni az evezőket és elfogadhatóan siklottak vissza, alapállásba a víz felületén.
Kriszta hamar feledte a hányingert. A délután további része már a szokott kellemes hangulatban telt. Élveztük örök jókedvét, derűs, anyáskodó természetét. Mutatós pár voltak. Kriszta formás, filigrán alakja tökéletesen passzolt Jóska férfias megjelenéséhez.
A fiatalok összeházasodtak, aztán kikerültek a képből. A család már jóval korábban elköltözött, igaz nem messze, hiszen az utcában maradtak, néhány házzal feljebb. Jóska önálló életet kezdett, Kálmán sem volt már otthon, már csak Erzsike maradt az udvarban. Hamar férjhez ment, nem lehetett csodálni, szemrevaló, jó alakú fiatalasszony volt. Jancsi bácsival került össze és beköltöztek az udvar negyedik lakásába. A joviális, jó kedélyű, kissé testes férj nem volt híján a szorgalomnak, így véghezvitte a csodát és nemsokára egy motorkerékpárral állított haza. Sokszor bütykölgette a járművet, de nemcsak muszájból. Hobbija volt minden, amivel közlekedni lehet. Gyakran az udvaron szerelgetett, ilyenkor Erzsi néni is előkerült, hogy egy pohár sörrel segítse a szakember erőfeszítéseit. Jancsi bácsi nyakig olajosan köszöngette a kiszolgálást. A fiatal pár sokat dohányzott, igaz némi bűntudattal. Jancsi bácsi tette meg az első lépést, remélve, hogy példáját követi majd a feleség. De amikor ott görnyedt a motorszerelés közepette és meglátta a gondatlanul pöfékelő nejét, legyintett és kijelentette:
– Harmadik hete nem szívtam egy darabot se! De tudod mit? Ha te nem tudod abbahagyni, akkor adj egyet nekem is!
Sercent a gyufa és Jancsi bácsi is füstölni kezdett.
Megdöbbenve figyeltem egy fogadalom kudarcát. Mindig elkedvetlenít a balsiker, a bukás, a felsülés, még akkor is, ha más a szenvedő alanya ennek. Ez azóta sincs másként...
Erzsike egyébként a Kemény Gusztáv utcai kölcsönző boltban dolgozott. Az üzlet funkcióját manapság már illik elmagyarázni. A boltban különféle cikkek voltak felhalmozva, a mosógéptől a porszívóig, a hajszárítótól a kerti szerszámokig minden, melyeket jutányos áron lehetett kölcsönözni. Ez az üzlethálózat azért jött létre, hogy némileg enyhítse az őrjítő áruhiányt. Ha nagy néha belátogattunk a boltba, úgy éreztük magunkat, mint a kiváltságosok, akiknek megadatott az árubőség.
A házaspár egyetlen gyermekét Erikának hívták. A szülők féltő gonddal óvták a kicsit és mikor iskolába került, akkor is rajta tartották a szemüket. Nálunk jóval lazább volt a gyeplő, túlhajszolt szüleink nem tudtak időt szánni arra, hogy hátunk mögött állva kövessék, hogyan kanyarítjuk a betűket. Mi persze nemigen bántuk.
A Molnár család szépen gyarapodott, ez persze nem jelentette azt, hogy lakáscseréről álmodhatnak. Maradt a pici szoba, de azt legalább szépen berendezték. Még egy hatalmas lemezjátszós rádióra is sor került, bár ezt már csak részletre...
Aztán jött az 56-os a forradalom, amit a fene sem értett, de a felnőttek nem értek rá megmagyarázni, hogy miért lövöldöznek az utcán. Pedig a gépfegyverropogások egyre hangosabbak lettek. A szülők úgy döntöttek, hogy pincébe kell vonulni. De mivel a mi házunkban nem volt ilyesmi, így a szomszédokhoz kéredzkedtünk be. Gyertyafényben, a tojásbrikett dombok tetején hallgattuk a félelmetes kelepelést. Erika a nagymamájához bújt, aki szelíden korholta:
– Ne reszkess, inkább imádkozz!
– Nem tudok! - pityeredett el a kislány.
Nem sok időt töltöttünk a föld alatt, de arra mégis elég volt, hogy közben rommá lőjék a várost. Erika pár hónap múlva megjegyezte, hogy a bankot is találat érhette, mert nem jött újabb csekk a lemezjátszós rádió miatt.
– Ennyi hasznuk legalább volt az ellenforradalomból. - közölte. – De erről szívesen lemondtunk volna. - tette hozzá koravénes komolysággal.
Erikából csinos bakfis lett, és nemsokára udvarlója is akadt. Egy srác a szomszéd utcából, aki egy NBI - es csapatban kergette a labdát. Komoly partinak ígérkezett, még akkor is, ha abban az időben szigorúan amatőr alapon működött a sport. Azért szívesen cseréltem volna egy ilyen műkedvelő focista fizetésével!
A többi már nem a szemtanú krónikája. Csak hallomásból tudom a folytatást, hiszen én is elkerültem a szülői házból, sőt az országból is.
Az évek megtették a magukét. Kálmán még állja a sarat, de Erzsike már nincs az élők sorában. És Jóska sem, aki egy bútoripai vállalat igazgatói székéig vitte. A rendszerváltás után ez a cég is eladásra került. Jóska szíve nem bírta el ezt a veszteséget. Utolsó munkanapján az asztalára borulva találtak rá. Már nem lehetett rajta segíteni.
Hát bizony, jól elperegtek azok az évek! De nem csak az emlékezés tartja életben ezeket a kedves figurákat. Gyerekek és unokák serege gondoskodik a folytatásról.
Ha másért nem, hát miattuk érdemes leporolni az emlékezés polcait.